[Töredékek]
Repedt kályhámon macska ül –
ne hadd, hogy szomorú legyek,
ne hadd motyognom félszegül
hogy élni kell és nem lehet.
Töprengett ősszel szilajon,
havazik gondolkodva most –
kérdezem hát, ha nem tudom:
követ tépjek, vagy papirost?
Tél van, puhán jár, mint a köd
a síkló, soknyákú, kegyenc –
kékorru katonák között
polgár vagyok-e, vagy fegyenc!
Mióta egyéb nagy írók
bús másolását vállalom
Szegény ember hova menjen?
Megfogott egy marék bolhát
A vásártéren sátrat ütnek, vernek
süvölvények közt ácsorog a Gyermek
egy roskadozó deszkapolc előtt.
A deszkapolcon bádogdobozok
Én nem vagyok te, én nem csupán látszom,
én játszom.
Fedezheti igazamat a
napsugár elől Kazamata, –
fogaim közt leng a zamata.
Nem testedben, ám tebenned, a nedvek
ha meg-megcsillantják a tünde kedvet
Vassal csorbitott csontváz-leletek
mutatják, hogy itt mivé lehetek,
ha mellemre kitüzöm jeletek, –
csirkefogók! Nem játszom veletek!
Dagadt hentes bárdja vágjon át,
tátott hátadba hulljon bé a hó
te kézrebbentő hülye elnyomó
Állás nélkül élek, akár a madár,
idestova másfél esztendeje már.
Vásárcsarnok nyirkos boltjai alatt
hordott ölem nyálkás, bő kosarakat.
Mintha fojtogatnék, eltorzult kezem
deresen hüvöslő drótköteleken.
Voltam könyvügynök, ki nem olvas, de ád
Móriczot, Shawt, Barbusse-t, Cocteaut meg Zolát.
Kerek kenyerek közt vékony kenyeres,
ki száz karajt ád el, mig egyet keres
Nem volt szalonnám s min piritnám, tüzem,
lucskos padon háltam, harmatos füvön.
tehetségem pusztul vígasztalanul
Arcuk egy-egy kis külváros, ahol
nincs kövezet és nincs jó kocsma sem.
Kis, zsiros hajuk a sipka alól
előkanyarul vizesen
Tizenöt éve írok költeményt
és most, amikor költő lennék végre,
csak állok itt a vasgyár szegletén
s nincsen szavam a holdvilágos égre.
Valamikor volt a tett,
abból lett a gyűlölet,
ebből pedig szeretet
s a világnak vége lett.
Még nem volt olyan disznó, ki elájult,
mikor meglátta a moslékos vályut.
Fagyon veszve, vagy éhen. Igy a sorsom.
Már rálépett a lábomra a tél.
Bordáimat kiálló lécként hordom
és kócmadzagként lóg bennem a bél.
A hallgatag gép, nézd, helyére ér,
még nyikorgó törzseken gördül tova.
Nyög az anyag. A tömegeken így
gördül elő a dolgozók sora.
Nagy a mű. Hogy férne ilyen szűk kapun,
melyen kétoldalt porló istenek
fehér szemükkel ki-be libegő
bankárok után elmerengenek?
Töredeznek a világ pántjai.
Meg fogjuk alkotni csiszolt kövön
a dolgozók finom fém-államát –
mint bérházon az énekszó, belülről a jel,
darabos arcukon úgy suhan át.
1930-as évek eleje