Hegyes fogakkal mard az ajkam,
Nagy, nyíló rózsát csókolj rajtam,
Szörnyű gyönyört a nagy vágyaknak,
Harapj, harapj, vagy én haraplak.
Ha nem gyötörsz, én meggyötörlek,
Csak szép játék vagy, összetörlek,
Fényét veszem nagy, szép szemednek.
– Ó nem tudom. Nagyon szeretlek.
Úgy kéne sírni s zúg a vérem,
Hiába minden álszemérem,
Hiába minden. Ölbe kaplak:
Harapj, harapj, vagy én haraplak!
1923. jan. 1.
1923. jan.
Dacos, vad erdő sűrű nagy hajam.
Már meggyötörte asszonyujj viharja,
Forró száj baglya néha megzavarja.
Alatta zúg a gondolatfolyam.
Milyen mély medrü, nem tudom, de mély.
Hitek szirtjét bús iszapjába mossa,
Nagy homlokom a Vaskapu-szorossa,
Hol rég utat vágott a szenvedély.
Zord partján – csókhid szépen szökne itt,
Melyen portyázni víg asszony-tatár megy –
Örök-zsibongó, vijjogó madárhegy:
Sötét gond rakja barna fészkeit.
Szivemben vágyhegylánc, jaj-kráteres;
Még forró, fülledt nyár vonaglik völgyén
S dermedt, havas csucsán „Ember”-t üvöltvén
Egy őrült lélek máglyákat keres!
1923. jan. 5.
Ó messzi, messzi két szép Asszonyok!
Egy asszony s egy leány szivembe verten.
Mig értük tornáz ifju, büszke lelkem,
Vágyam közöttük gyáván kóborog.
És jaj a Végzet átkozott-konok,
Duhaj mámort csihol sötét szememben
S dús, ölelő-nagy ágyu véreremben
Értük lihegnek megváltó borok.
A lány: Ős, termő, naphajú mező,
Az Élet vár szent méhében magokra
S úgy szól szava, mint hallgatag habokra
Ha lágyan símul esti evező.
Az asszony: Város, bűnös elveszés,
Rejtelmes és meleg homály, hol bongva
Búg esteórát vágyak titka, tornya
S forró polippá ájul át a kéz.
Két tulsó part. Közöttük égte annyit
S csókolja most is nagy szivem a Bor.
Mint szép, tünő nap bánata mikor
Fáradt folyón sötéten átaranylik.
1923. jan. eleje
Bús fejetekbe űzve jöttem.
Menykövek cívódtak fölöttem.
Láttam két nagy szemet, bogárzót;
A szép leánynak szóltam pár szót.
Tán szóltam néki. Meg sem bántam.
Én soha semmit meg nem bántam.
Nincs tartozásom: Mind adó volt,
Mellyel a világ szűken hódolt.
Abból se maradt semmi másnap.
S panasz se kell, azt adja másnak!
Hogy panaszkodtam néha mégis?
Hát szennyes néha még az ég is!
Átéltem már tizennyolc évet
S láttam, mit ér az emberélet.
Nem tarthat mások akaratja,
Én elmegyek, ha kedvem tartja.
Szeretsz? Ne menjek?… Vérre lestél,
Ó, kínban gyönyörködő testvér!
1923. jan. 8./1924. dec.
Istenem, adj két megvakult szemet,
Imás ajkat, ki térden emleget,
Lelket, ki tudja, tenni bírsz csodát
S agyat, ki nálam sokkal ostobább.
Ó, rettentő Isten, nagy vagy, ha vagy,
Gyötrött testemmel bár pokolnak adj,
De másikat küldj – méltó-nagy kinom,
De, ó Uram, tovább én nem birom.
Küldj másikat, kinek meleg szavát
Bölcsőn susogják boldog, szép anyák,
Kiért a föld fáklyás örömre gyúl
S kinél hitványabb még a pénzes úr.
Ki nem gyűlölné pénzéhségüket,
Ki nem bánná, hogy minden szív süket,
Kit meg nem indit asszony és nyomor.
S mosolygó arca ne legyen komor.
Ó, válts föl, Isten, végre engemet
S a pénz miatt ájult nagy lelkemet,
Szédült időd forró lehelletét,
Hideg halálsohajtás fujja szét!
1923. jan. 9.
Anyám, ki már a messzi végtelen vagy
S nem gyötrődöl, hogy nincs kenyér megint,
Nem sáppadsz el, ha szűkös este int,
Hogy kis rikkancs fiad vérébe jajgat.
Anyám, ki már a néma végtelen vagy
S borús szemed fiadra nem tekint,
Ó meg ne lásd az ólom-öklü Kínt –
Miatta zúg e tört, betegre vert agy.
Anyám, falatkenyért sem ér az élet!
De nagy hitem van s szép jövőnek élek:
Ne orditson pénzért gyerektorok
S tudjon zokogni anyja temetésén.
S ne rúgjon még az Ember szenvedésén
A Pénz.
1923. jan. 19.
Ki gyáván várja a halált,
Magába zárja azt a föld,
Midőn a száj lilára vált
S két szeme rémületre tört.
Annak nem nyitja a titok
Bordó, nehéz, nagy függönyét,
Csak aki bátran állitott
Elébe s büszkén tépi szét.
Ó nagy, ki bátran odaállt,
Hol búg a néma sejtelem
S szolgáját hívja, a halált,
Alázattal ki megjelen.
Minden liliom illata
Hűlő, meleg szivén libeg.
Ó szent, ki bátran, át, oda,
Ifjú lélekkel halni megy!
1923. jan. 23./1924. dec.
Falvát megőrült népe lerombolá,
Házunk az nincs, fél fal, ha mi megmaradt,
Gonosz Tél van s e kis családnak
Tűze, Petőfi – az Eszme: hol van?
Petőfi Sándor, Tégedet ünnepel
A jajgató nép s a süket Elnyomás,
De nagy lelked tüzét, az Eszmét,
Cifra, hideg lobogás takarja.
Ó, ünnepelvén, mélyre temetnek el!
Petőfi Sándor, ámde azért nyugodj:
Az Eszme ég az elnyomottak
Büszke szivében örök dalodra.
És égni fog, mert nagy hitem ójja meg:
Világszabadság! – így köszönök, Vezér,
S örömtelen tizennyolc évem
Szent lobogója elődbe hajlik.
1923. jan. 23.
Hiába gyúl ki nagy szemedbe máglya,
Csókos kin ajkamat hiába rágja
S ölelni vágyás: többet akarok.
Husodba forróság lohol lihegve,
Ruhád letépve szállna mély egekbe
S aztán? mi van még? – Többet akarok!
Mint csecsemő, kit gonosz, céda anyja
Kemencére vetett, mely összemarja,
Vágyban vonagló szép szivem olyan.
Ó úgy szeretnék eggyé lenni véled!
Hogy folyna eggyé vérem és a véred,
Mint szélvész ültén két fáradt folyam.
Egy lelkünk lenne, mely nyugodtan lengne
És semmisülne át a végtelenbe
S betelt egy-test, mely többé nem akar.
Két bús álomvirág, mely egynek nyilhat.
Mint eggyé lesz a szellő és az illat,
Ha már sunyít a romboló Vihar.
1923. jan. vége
Ajkam hiába is haraptad,
Lehámlik róla már a bőr.
S emlékemen se csókol ajkad,
Csak úgy piroslik messziről.
Csak úgy piroslik messziről, mint
Lámpás sötét mezőbe lenn,
Hol már nincsen nap és idő sincs,
Fölötte néma végtelen.
S a lámpás zárt üvegje koppan,
Rászáll nehány szép éjbogár,
Rászáll, futos, lehull halottan:
A lángra mind halott-sovár.
S a lámpás ég piros szinében,
Fölötte hűvös szél suhan,
A Távol száll a véren, éren
És szívem megremeg busan.
Ajkad nekem csak úgy piroslik,
Mint messzi vágy fájó sziven.
Tört színe nem vakít, nem oszlik,
Csak ring a bánat mélyiben.
1923. jan. vége
Halkan hörög végsőt a lámpa
S a nagy halál apáca-lánya,
Sötét királylány jő szobámba.
Hideg szemét szemembe oltja,
Csöndet simít bús homlokomra,
Nem érzi, gödre mily goromba.
Nem kérdi, szürke-é a vágyam,
Nem nézi, mily kopott az ágyam,
Csak átölel a csöndbe lágyan.
Pompát csókol szűz gondolatra
És megcsókolja, bármi gyatra.
Rokkant gyereklelkem ringatja.
Sötét haja szobámra bomlik
S miken komorság, köd borong itt,
Most megszépülnek ócska holmik.
És én kibontanám a vérem,
Ha hívna atyjához fehéren:
Várlak, fiacskám, régen, régen.
Hiába várom, hangja nincsen,
Mely ama palotába intsen,
Hol rég csüggök titok-kilincsen.
Egy eszelős öreg motyog csak,
Az esső s mindenütt kopogtat:
Halottak vagytok, csúf halottak.
1923. febr. 10.
Minek magunkat lassan ölni?
Nem jobb egyszerre megdögölni?
Mint rokkant lábbal tántorogva,
Vizes, vak szemmel csillagokba,
Rossz, messzi csillagokba nézni
S régi dicsőséget idézni,
Idézni mind, mi ősi, ódon,
Hogy hátha mégiscsak megszánna
Az Úristen valami módon.
Minek magunkat lassan ölni?
Gonoszság helyett búza nől ki
Az égről földbe hullt szivünkön;
De igaz, nótás, füttyös másnak.
Magyar, köszönj az elmulásnak,
Nincs mit kereskedj már e tájon,
Akad legény, ki ideálljon
S ásóját vígan földbeszúrja!
Mit nyöszörögsz? nem akarsz halni?
Hisz életünk úgyiscsak talmi
S nem is nagyon kell már akarni,
Akaródik ez nélküled,
Agyadban bár égő hodályba zárt
Riadt baromként bőg a rémület.
1923. febr. 15.
Bezárva okos őrültek közé,
Szenvedünk, mint az eldugott kenyér.
Rab szíveink örök szerelmese,
A nagy világ minket hiába hív!
Ó nagy világ, csak érted éltünk eddig,
Száguldó, forró ménesek után
A barna földek múló dobaját
Szívünk teérted dobogta tovább
És mozdonyaink szálló dübörgése
Feléd lengeti most is lelkeinket!
S a nyomorultak, ők, akik miatt
Temetőnek is kicsi lett világunk,
Még ők biztatnak, hogy a pusztulást
Hős bátorsággal s daccal kell kibirnunk!
Hát lesz-e magyar, ha mi nem leszünk?
Ó be kicsi az ő piszkos vágyuk!
Alig látszik, hogy fájdalmunkra csöppent.
Sikoltani!
Ha levegőtlen vihar a jajunk,
Akkor is csak
Sikoltani!
Hogy minden búzatábla kiperegjen.
Ó jaj, mi igazán tiszták vagyunk,
Nekünk nyisson ajtót a reménység!
1924 vége
A sírás nekem nem kenyerem.
Az Úr megverte kushadt fajtám –
Most nekilátok s én verem.
Talán az Ima sáppad ajkán,
Ha az Üvöltés ott terem.
S ha föl nem üvölt hulla-fajtám,
Addig verem, mig szétverem.
1923. febr. 17.
Asszonyra várok, aki vággyal telve
Most szép, forró kezével
Hajamba túrna s nagyon megölelne.
Asszony. S villogna bőre a homályba,
Mint ez a szoborasszony,
Kire félénken hull a holdvilága.
Asszony, kinek oly megadó az ajka,
Mint ez a szoborasszony,
Ki szép kőtestét félénk holdnak adja.
Nem is tudom: ki. Szent és messzi asszony.
Egy áldott száj, ki számra
Mohó polipként s forrón rátapadjon.
Súlyos parfőmje fojtogatva szállna
És megremegne szívem,
Mint szellőtől meging dús, déli pálma.
S ha megkérném, a szobor mellé állna –
Ó, forró, szép szobor, kin
A holdvilág is tüzes csókká válna!
Szobor, egy élő asszony állna melléd!…
Szobor, hideg s én mégis
Megcsókolom most fényes, büszke mellét.
1923. febr. 19.
Mint vad, részeg legény, kit mámorában
templomba visznek ördöngös borok
s kurjongatván a Szűzhöz ott galádan,
felé ölelni vágyva kujtorog,
hogy megremeg a Gyermek is karjában,
midőn a szeme véresen forog –
hogy távol vagy, ilyennek látom vágyam,
így motyog feléd és így tántorog.
Madonna-lélek, ó, azért ne vess meg,
hisz engemet, halálra, már keresnek
a bánatok, mint bősz tömeg, ha lát
szentségtörést, vad bosszuért kiált.
Tudom, hogy engem durván megköveznek.
Csak te megadd a Szűz bocsánatát.
1923. febr. 23/1934
Nagy szívemből a keserűség torka
Haló tüdőbetegként fölhörög:
No, valaki itt szép rakásra hordta
A szenvedést – s ez élet? és örök?
Igen, csak menni s üreges sebünket
Kitátva hagyni, lepje csak a por
S Istent keresni: Nagy Bírót, ki büntet
S bús keresőt ki anyaként apol
S az égre fölhörögni, nem találván,
És szitkozódni – hátha észre vesz
S tovább loholni elrugottan, árván,
Mert Ismeretlenünknek tetszik ez!
Bajnok-futók roppant, őrült arénán,
Hol mindenképp csak vesztes lehetünk
S Cézárunkhoz még esdekelni bénán,
Mert intésétől függ az életünk!
Éhessen bőgni és amit ha bántott,
Nem bántott így a Mammon ökle sem:
Rossz mellünk verve sírni miatyánkot,
Amíg mosolyg az Úr csak csendesen.
Ó szörnyű Úr, kit ember sohse látott,
Nem görnyedek már több litániát,
Robbanjon össze százezer világod,
Nem lesz itt úgyse boldogabb világ!
1923. febr. 23.
Mint holt leánynak őrült szeretője,
Ki este, hogyha gyúlnak csillagok
És fényük búsan, szomorún lobog,
Mint gyertyák, melyek, hol a szemfedője
A holt leánynak sápadtan fehérlik,
Búskomoran, hallgatva állanak;
Mint jegenyék, ha már leszáll a Nap,
Sötét csucsukra hintve égi fényit,
Haldoklóként, ki utolsót lehel még,
Melyben szép lelke rejtve szétoson –
Ki este surran álmos utsoron,
Hóna alatt biborló, hímes kelmék
S belopózván félénk, nyikorgó ajtón,
Halkan könyez csöndes, fehér szobán;
Holtan hallgat csöndes, fehér leány
S künn ifju vágyak sírnak fel sohajtón.
Búját a borzalom, miként nagy, éji
Bagoly a szárcsát, úgy rebbenti meg.
De megcsókolja forrón hóhideg
Ajkát a holtnak, aztán elmetéli
Nyakát, fehér nyakát s vörös selyembe
Burkolva szép fejét, szökik haza
S habár a hús a csontokon laza
S már foszladoz, csak őrzi, őrzi egyre.
Úgy őrzi lelkem is te képedet,
A távoltól megóva, itt, szivemben.
De az nem oszlik: Bánatműteremben,
Ahol a szobrász sírva ténfereg,
Tört szobrokat szórván az éjbe szét –
Ott hallgat emléked halotti maszkja
S előtte, ami szóra nem fakasztja,
A szerelem pirosló mécse ég.
1923. febr. 28.
Espersit Cacának
Valaki másnak kéne mostan jönni,
Ki nálam mégis szebben tud köszönni,
Ki nem dadog, látván szépségedet:
Bátor, bolondos, lelkes nagy-gyerek.
Ki így köszönne: „Szépség, bárhová lépsz,
Neked lobog fel mindenütt a lángész
S mint ó remekművet, mely isteni,
Úgy megcsudál az alkotó zseni.
Ki trónusán a Nemlátottat várja,
Hódol neked művészek büszke álma,
Pedig halkan szólsz s mégis általa
Ledől a közöny Jerichó-fala!…”
Igen, tán így, de szebben, lelkesebben,
Mint tűzimádónak vak rengetegben
Áldó hozsánna zengne ajkirúl,
Ha körülötte az erdő kigyúl.
S én nem birom, bocsáss meg szép Valóság!
Csak lelkem tép még egy utolsó rózsát
S mint bánatkertész kis örömvizét,
Szirmát elődbe halkan hinti szét.
Mint vércsevágy a röpke vadgalambot,
Úgy űzöm a félénk szépséget én.
Mert búfelhős lelkem sötét egén
Valaki szeme fényeket zuhantott
S hallgatva várja most a méltó hangot,
Tudom, ki áldva csügg dicséretén.
S én szétmarcangolom, ha meglelém,
Mint vércsevágy a röpke vadgalambot.
S mely szárnyát fáradtan vonszolja, földön,
Mint ázott és beteg madár vergődöm,
Nem tudván méltón szólni szépségednek.
S várom remegve, mosolyogjon kedved,
Mert jó, ha vergődésemen mulat:
Csak vergődés a méltó hódolat.
1923. márc. 1.
Komoly, komor, magányos, bús templomkert vagyok,
Hol asszonykéz hiányán magasra nőtt a dudva,
A fojtó keserűség, de szűzi illatot
Ont közte sok dus szépség, virág, elrejtve, dugva.
Komoly, komor, magányos, bús templomkert vagyok.
Egy rongyos, béna koldus hever a kerti zugba,
Életvágyam hullája, kit a könyörtelen
Pogány népség hagyott, hogy pusztuljon éhen hullva.
Most véres-rőt avart szór vad-lombos szerelem:
Egy rongyos, béna koldus hever a kerti zugba.
Templom szivem, de senki nem törődik velem,
Aranybálványt tömjénez, Igazságként, eretnek,
Fáradt harangozója pedig a kötelen
Feszűl, riadt agyam, ha Szabadságot temetnek.
Templom szivem, de senki nem törődik velem.
Csak néhány régi hívem, ki kalapot emel meg,
Ha fehér papja, lelkem, igét mormol maga
S köré poklos, rongyos, de szűz vágyak seregelnek
S álom-imájuk lebben s harsan zsoltár szava.
Csak néhány régi hívem, ki kalapot emel meg.
A zsoltár, hullaszag s a virágok illata
Az Igazság felé száll (Nem holdaz ragyogósdit:
Komor szentélyt hiában az Úr nem állata)
A végtelenbe száll és nagy egybe csókolódik
A zsoltár, hullaszag s a virágok illata.
1923. márc. 10.
Versem komor, félelmes bajtárs,
A jaj-mezőn, ha nagy a zajgás
Lábai vígadozva jönnek,
Mint Noé végén vízözönnek.
Súlyátul görnyed gyáva szív:
Sarkát keményen odanyomja,
Kegyelmet pallósára hív
S botor fülekhez nincs pardonja.
Ilyen legénnyel bizakodván
Győztesen állok minden tornán,
A senkiket hadakba lássam:
Megvédjük egymást én s bajtársam.
Bátor. De félek egytül én:
Ha szálló pihe napsugárban,
Csak, versem nagy szemed tüzén.
Meg kell tagadni bús bajtársam.
1923. márc. 11.
Piros labdámat föl-fölhajigálom,
Most néked játszom, néked egyedül.
Által a halk, mosolyos violákon,
Szépséged kastélyablakán belül,
Ó nézd a labdát, álom-égbe szállón
Nem napsugáron, szemeden hevül
Szép fénye, mint eső után a márvány
Szüz tórul visszacsillan a szivárvány.
Ó nézd a labdát, hogy suhan zuhanva,
Mily fürgén szökken mindig újra fel!
Hajolj ki, hogy mosolyvirágid hamva
Libbenjen véle égi útra el,
Nevess, nevess, hogy száll s hull víg iramba,
Mig suhanása halkan énekel,
Nevess s ne tudd, hogy majd szétszaggatom már
Gyötört szivem virágos ablakodnál.
Nem kérem, hogy virágid főmre fonjad,
Csak mosolyogj ó, csak tovább ne menj,
Mert nagy, bús kedvem szürke verssé fonnyad:
Angyal nekűl mit érhet még a menny?!
Mert istene leszel bár bánatomnak,
Borba vetem sebekre mart szivem:
Ragadja vad folyója tépett labdám,
Mig sírok, játékot s szemet siratván.
1923. márc. 12.
Képedet halk ritmusok ősi habján
hadd viszem csak, szép, kicsi lány, magammal.
Ismeretlen, messzi vizek hulláma,
halld, idemormol.
Libbenő, lágy árnyad az ár locsolja –
csolnakom ring, szállna az útra máris!
Ó, hiszen vár engem a messzi szépség
szűz kikötője!
Jöjj velem hát, – szebb legyen égi partja
s büszke várát nagy szemed enyhe fényén
símogatván, tégye barátosabbá
ifjui kellem!
Jöjj, utunkon majd gyönyörű szivárvány
színü álmom fárosza gyúl, ha este
fölsuhanván vágyim, utánad úsznak
s csillog ezüstjük!
Jöjj velem, mert nélküled is megyek már!
Eh, mit is vársz – jössz-e, vagy elragadlak –
akarásom nem töröm össze lányos
ostobaságon!
1923. márc. 13./1934
A keserűség száll bús éji órán
Magányos, forró szívre úgy, amint
Vezérgályám vérszínű lobogóján
Sötét, nagy varjú súlyos szárnya ing.
Rózsát fogok: mert elszárad kezembe,
Asszonyt viszek: csókomtul összeég.
Varjas lobogóm soha nem veszem be,
Kinek nem tetszik, jöjjön, tépje szét!
Hahó, vulkánmód zúg a tintatenger,
Hahó, szent itt ki evoét kiált!
Hahó, a hullám fergetegesen ver,
De nem bántja a tengerek fiát.
Örömkalmáros, rossz polgári bárkán
Nyafogjanak csak utált untalant:
Árbócaim dühödt bórák cibáltán
Ujjongok, mint a tenger itt alant.
Részeg s komor legényim el se hullnak,
Örökkön élek, mint a Biblia.
Nyugalmas, nagy kikötőjén a Multnak
Nem állnának meg: mind lelkem fia.
De míg a poklozó csatán vesződöm,
Nehánya jajdul, sírva rajtam is.
Bocsánatot kegyel feléje gőgöm:
Szerencsétlen, de könnye nem hamis.
S ha sír az asszony, akit elragadtam,
Miként ó isten földi kedvesét,
Mint vihar búg gyöngyös csigába halkan,
Susogok néki szép tündérmesét.
S hahó! prédák után rohanni aztán!
Szép síp a vész, ha süllyed az öröm.
Meddig? – szűkölhet száz vizi kuvasz – tán
Rudam ha unva magam eltöröm.
1923. márc. 15.
Mintha szerelmes béka
Dús, fülledt nyári réten
Lassan, pihegve mászna
Szép, szűzi tó fele,
Mohón reszketve ajkam
Úgy kúszik selymesében
Mélyillatú hajadnak
Fehér válladra le.
A szemed ne emeld föl,
Életberántó fénye
Zavarná most a szívem,
Ki rőt vágyam tüzén,
Magagyújtotta máglyán
Ma lelkesen elégne:
Őrjöngő tűzimádó
Módján szédült legény.
Ó, hadd ölellek által,
Mint ritka aranyércet
Olvasztók forrósága,
Te, csókok ércere!
Vakult szemeknek ég itt
Ezerfárosznyi végzet,
Én éber toronyőröm
Kábulj te is bele!
1923. márc. 25.
Ha nem veszik észben,
A fárosz csak égjen:
Nem hallgatnak? dalolj szivem
Akkor süketségben!
Békességnek jöttem
S már gyilkot kötöttem:
Kain kell itt Ábel helyett
S Krisztus – elgyötörten.
Ki lelkét odadja
S ámul szépre, nagyra,
Itt kereszttel dorongolják
Hátulról azt agyba.
Elvész, itt ki békélt,
Jaj, szomorú vég ért:
Bűn a harc és harcolnom kell
Itt a békességért.
Bajtárs csak a testvér
S hullt hitem elestén
Egyedűl, bús Igazságként,
Állok a holttestnél.
S én szent esküvésem
Szóljon hát egészen:
Vagy ölelő békesség már,
Vagy temető lészen.
Őrültházba visznek,
Vagy szivekkel hisznek,
Vagy meg ólmot olvasszanak
Keresztelő viznek.
Lelkem: Krisztus arca,
Ránca: Béke harca –
Nem jöhettem félembermód
Jajgató kudarcra.
S fárosz lángja lebben,
Meg se látva szebben,
Dalolni, ha nem is vészik
Nyomorú fülekben!
1923. márc. 26.
A gót s latin betűk sivatagában,
Fáradt diák, virágot keresek.
Oly szürke vagyok multban és a mában
S szeretnék élni én is keveset!
Tavasz van, rajtam bágyadt barnaság van,
Az utakon vidám szerelmesek
S amíg viaskodom a Bánat-ölyvvel,
Az út, a fák, a rét – és minden zöldel.
Az ó betűkre friss könnyűket ejtek,
Nem hat reám vitéz lovagkora
És jaj nekem, hogy mindent elfelejtek,
Ha nevet alabástrom fogsora,
Mert bennem is lassan, szépen megerjedt
S kiforrt a szerelem részeg bora;
De ajkaimra gyöngyei se jutnak
S én nem lehetek társa mámoruknak.
Igy lassan vérzem el a tűnt igéken
És nem csókolhatom meg a kezét.
Fejem sokszor töröm sok semmiségen
S áhítom közben léptei neszét.
És úgy szeretem, mint szerettek régen:
Hektor szerette így Andromachét.
Erősszivű volt Andromaché férje,
Én gyönge szívem párját hát ne kérje.
Szeretném bátran becsukni egyszer
A kopott könyvek ócska födelét
És csókolózni illatozó esttel,
Mikor reám vár és reá a rét.
De jaj, vigyáz rám sok szigorú mester,
Csak vágyam kóborolhat szerteszét,
Míg én magam süket betűkben élek,
Mint Cháron hídjáról leszédült lélek.
1923. márc.
Már elhagyom tizennyolc évemet,
Már elhagyom e kis vidéki várost
S a születésnap kurta korcsmájában
Mint búcsuzó cigány a faluvégen,
Még egy nótát is muzsikálok már most,
Hogy elhagyom tizennyolc évemet.
Utas fiúnak szép, komoly anyám,
Az iskola is ad talán pogácsát.
Hisz tudja, majd a legjobb fia voltam,
Csak szőke szeretőm, a Líra rosszá
Bódított; és hogy mámorából váltsák,
Nincsen szebb csók – ugye, komoly anyám?
A félénk és komolykodó fiú
Szép temetőben, a szivemben porlad:
(Az élő harcos hős, de vén, komor bölcs)
A Gyermeket rossz, céda cimborái,
Korán vitték az emberek a bornak.
S a keserűség elvitt, jó fiú.
Uj és paraszti fütyként indulok
S ünnepnapoknak színes templomormán
Talán az első versek napsugára,
Talán az első, egyetlen leányszem
(Mindegy) a legszebb és örök ragyog rám,
Ki uj, paraszti fütyként indulok.
Van itt még néhány jó, idős komám,
Ölelő csöndje néhány öreg háznak:
Szeretlek, mint az álmodó a méhest.
Ó, itt a nyugalom zenél fülünkben,
Ha esténként békák harmónikáznak.
Nagyon szeretlek néhány jó komám.
S már elhagyom tizennyolc évemet,
E kis vidéki várost elhagyom már.
Mert menni kell és én már meg se kérdem,
Hogy többet ér-e a rideg Öröklét,
Az egész világ kicsi városomnál.
Csak elhagyom tizennyolc évemet.
1923. ápr. 23.
Az erdőben elülnek már a varjak
És lelkemben a sötét gondok is.
Szűz Hold csókolgat száz rügyező gallyat
S ujult szerelmet fehér arcod is.
Most minden: erdő, rét s az ég is hallgat.
S hallgatnak most a büszke dalok is.
De vége lesz e csoda végtelennek,
A Nap, a küzdelem kikél s hamis
Gondok, varjak szöllőkre, szívre kelnek,
A Hold lehull és véle álmom is.
A hajsza jön, a hajsza krajcáros, bús
S az estét várom: új holdat teremtsek.
Isten vagyok s a leghitványabb koldús!
1923. ápr. 26.
Valami forró, nyári éjszakán
Gyárfüst ölelt át lomha földszagot
S a legnagyobb lélek szökkent belém:
Az ucca és a föld fia vagyok.
Ma hat földrészre nyílik bimbaja –
Szép szívem óriás, piros virág
És villamos hullámok lengetik
Világbelengő, kitárult szagát.
Börtön, kaszárnya, templom nem elég,
Hogy a hegyekről ledobja szavam
És minden ige fölöttem lebeg
És minden más szándék szándéktalan.
Ha én sírok, a világ vére hull,
Ha káromkodok, minden trón remeg,
Ha nevetek, az Isten is örül
S tavaszba szöknek akkor a telek!
Hitem a sors lesz: Szívbéli Urunk
Akar csodátlan, új, legszebb csodát –
Kaszárnyát, börtönt elrombolnak az
Arcunkról ömlő, lelkes lavinák.
Minden jövendő tűz is bennem él,
Hogy az utolsó harcos én legyek.
A simogatás az én lobogóm
S minden megindul, hogyha én megyek!
A lelkesedés zengő süvegét
Égig hajítják a görnyedt napok,
Ha szívetekben a tükör leszek:
Az ucca és a föld fia vagyok.
1923. ápr. 27./1924
„– Ó Uramisten, ne légy Te a Jóság!
Ne légy más, mint az Igazságos Úr.
Több kalászt adj, de azért el ne vedd a
Rózsát.
Vagy ne maradj vén Kozmosz-palotádba,
Gyere ki, nézd meg – szolgád mit csinál?
Ronggyá nem mosná élet-subád ember
Átka.
S Neked könnyű vón a tövist letörni.
Tanulhatnál még tőlem is, Uram –
Én töröm s nem lesz vacsorám, csak – föld: egy
Ölnyi.
A telked azért mégis tisztitom csak.
És már egy nagy, sajgó gerinc vagyok –
Sokat görnyedtem, ne kivánd, hogy eztán
Rontsak.
Azért ameddig csak birom, csinálom,
Bár kezemen csalánmart hólyag ül.
S ha vihar jönne, mint a korhadó fa,
Állom.
De add kölcsönbe legalább subádat:
Téged nem ér el átok és eső,
Szép úr-kastélyod van és nagyon gyors a
Lábad.
Ugysem fizetsz meg munkámért eléggé –
Testemnek ágyam is hideg, a Föld
S aranyszavad átváltozott rossz, kongó
Érccé.
S munkámban, Uram, érek annyit, mint Te
Nagy passziódban; és a lelkem is
Részed lesz nemsokára s a legszebb fényt
Hintve:
A szemed lesz, hogy mindent láss meg itten.
Bizony mondom, még nincsen is szemed,
Most nem látsz. Lennél immár igazságos,
Isten!”
Fáradt baromként reszket lelke, teste,
Félmunkát végző társak röhögik
S feszül, mert tudja – reá korábban jön
Este.
Nagy, roskadt lelke igéket emel még
S kilógatja fakult, sápadt szivét,
Mint akasztott ember szederjes, szürke
Nyelvét.
1923. ápr. 29.
Mint hajnal börtön ablakára,
Ugy jössz komor, bus életembe.
Mint hajnal börtön ablakára,
Ki nagy kedvvel jön, vígan zengve,
Rigók harsannak torkából ki
S a vén, öreg Föld lelkesedve,
Bokrétásan borúl bókolni
A friss, csöpp harmat-láb elébe.
S ő menyasszonyként csókol holmi
Hitvány gazt is – jaj – bő a fénye,
A rabnak mégis bekacag csak
S tovább suhan a messzeségbe.
És szívemet, szívét a rabnak
Letaglózza a keserűség:
Nem várta senki úgy a Napnak
Nagy, kacagásos élet-hűsét,
Nem vár úgy céda szeretőre
Az elrugott, jó, balga hűség –
S csak bekacagott: hadd gyötörje
Útált vágyával Éjfél-asszony,
Csak másszon nyögve körbe, körbe,
Minden téglát megtapogasson
S kacajom ujra sírva várja!
S én várlak, várlak, sírva várlak –
Hajnalt a börtön ablakára.
1923. máj. 5.
Patkány, szeretlek: tégedet szerelmes,
Vad csatlósként a Vágy azon űzet,
Hogy párod összemard, ha nem figyelmez.
És szabad vagy, nem mint a félszüzek,
Kik súnyi koldusként az ékszerekhez,
Ragyogó csókhoz fűzik lestüket
S éjjel reszketve gyújtnak tolvaj-lángot,
Sovár-lihegve pusztító tüzet:
Fegyencmunkában izzadnak majd – pállott
Szív lelküket, pállott ágy testüket
Verejték-vérrel marja meg, mint áldott
Lány vitriollal hűtlen kedvesét.
Patkány, szeretlek: mindazt megcsinálod,
A csókcsodát, mi tőlem csak beszéd.
Nem asszonyom volt s fáj, hogy messze szállott,
Mint loholó bolond előtt az ég,
S égő rózsát csókolnom bús karomra,
– Veszett ebként, mely rágja friss sebét –:
Ölelni vágyja s nem hajt irgalomra
(Bakó ha méri ártatlan fejét).
Patkány, szeretlek s nemsokára jobban,
Ha megfulladtam s lakmárzol setét
Szemű pároddal rothadó husomban.
1923. máj. 14.
Szent, éhes lelkem, pünkösd ünnepére,
Mint jóllakott tuzok, magadba hullva
Feledd, hogy büszke, forró szárnyadat
Cibálja, tépi vérek irigy ujja.
Hiszen tudod már mi a Végtelenség:
A Végtelenség az a magyar bánat
S hiába vergődsz haló hattyuként,
Szomorubb lélek búsul majd utánad.
Ha idejöttél, tündökölj s dalolj csak,
E végtelen vizen büszkébben usszál
S csudáljanak, hogy méltóbban repül
Zilált szárnyad az égi Sziriusznál.
Szent vagy s ha mégis lenyilaz az Éhség,
Mint vadludat rozsdás vessző találja,
Ne sírj, dalold el híres éneked,
Hogy nyögve várjanak ujabb csodára!
1923. máj. 18.
Te a lelkek összessége
Fönn az égbe
Lenn az égbe, mindenségbe –
Meghallgatsz-e, Istenem?
Itt feküszöm elhagyottan,
Krisztus voltam,
Beteg nárcisz eldobottan
Halhat így magában el.
Már utamról visszatértem,
Sose kértem,
Port sose nyalt izzadt térdem,
Meghallgatsz-e, Istenem!
Most se mondom, hogy harangozz,
Bár a ranghoz,
Bocsánat bátor bitanghoz,
Megcsudálva illenék.
S messziről jön a vonat már,
Ünnep-naptár
Piros szeme s virradatnál
Fénye szebb-enyhén dereng.
Nem gőz, keserűség hajtja,
Enyim fajta
S mindegy, hogy ki tüzel rajta,
Hogy ki lesz a gyilkosom.
Ide senki több ne jöjjön
Ige-böjtön,
Tetvek megdicsőült főkön
Éhen hadd pusztulnak el!
Marnak a símító jobbon
S én szabódom
Tölcsérezni csudamódon
Lehetetlen koponyát.
1923. máj.
Örök reménység istenajka csókol
Keserű számra, Ember, égi dalt:
Nagy, szűz virág a roskadozó lombból
S Világbékesség szívedből kihajt
És szeretettel, illatával hódol
Világszabadság, tavasz, téli rajt,
Undok lélek-fagyot feledve, Ember
Rácsókolom magam kezedre rajt,
Kérgén lihegjek Világszerelemmel,
Mert a Békesség egyszer csak kihajt.
Ó halleluja, Május a szivekben,
Hozsánna, nékem ezt kell énekelnem:
Az Isten legszebb gondolata lelkem!
1923. máj.
Szonettkoszorú
A melegszivű Költőnek,
a nagyszivű Embernek,
JUHÁSZ GYULÁNAK
aki örök Atyám és Bátyám,
nagy szeretettel és ezzel az ajánlásfélével:
Lelked valami különös csoda:
Meleg szivárvány őszi éjszakában.
Ilyet még ember nem látott soha:
Elszomorodott megenyhülés.
S mint ifjú fiatal menyasszonyát
Nászán meleg s halk csókokkal fogadja,
Bus negyven évedet szivünkön át
Már az Örökélet öleli.
Ujjongva hozom örök Koszorúm
– Tizennyolc évem legszebb rózsa rajta –
És méltó: vedd: Én túl a vak borún,
Bátyám, Krisztusig emelkedem!
Külön világot alkotok magam.
Mert mint baktériumnak csepp is tenger,
Idegen, messzi bolygó minden ember,
Kinek csak vágya, álma, gondja van.
És, jaj, nem élhet senki gondtalan!
S az erős is forog, de mint a henger,
Mely úttestet simít s dübörg, de nem mer
Fölsírni sírva: Fáj az oldalam!
S mert ez örök-Rendünknek tábla-bronzza,
Eggyét száz más kimért körökbe vonzza.
S csak néhány bús lakója sír e merszen.
Csak néhány gondolat őrül bele,
Hogy mért virít, bár marja Űr szele,
Kerengő bolygó friss humussza, lelkem.
Kerengő bolygó friss humussza lelkem,
Nehéz ekével szántja milliárd
Vad, barna fájdalom s hegyes vasát
Mélyen lenyomva gázol át a telken.
Gőzös, meleg barázdákon vetetten
Kincses kalászok bólogatnak át
Az út felé, hol kényes, büszke fák,
A Szépség fái súgnak át a berken.
Alattuk Ámor űl, ki mindig éhes,
Sötét szeme s paraszti szája véres.
És éles sziklán gyilkos késeket fen.
Egy tiszta-Érzés arra bandukol
S forró vér gőze száll ködökbe, hol
Szépség-fák állnak illatokkal telten.
Szépség-fák állnak illatokkal telten,
Lombjuk örök, tél sem vehette el,
Ágaikon énekel a pehely
S észbontó pompa nő a téli berken,
Hogy dús istenkéz ősi fenyvesekben
Karácsonyokra nem diszitne fel
Igy minden ágat, hajnalon ha kel
Komoly nap is, ragyogva fényesebben.
Ilyenkor két gonosz titán-gyerek
– Kedvvel piroslik tátva-nyitva szájuk –
Csinál a hóbul élő, furcsa bábut
És hógolyóz, mig messzi munka van,
Hol tört Robot izzadtan ténfereg,
Dübörgő gépváros zugó agyam.
Dübörgő gépváros zugó agyam:
Hangja, mit roppant barlang-visszhang adhat
Mély orgonára, és a gondolathad
Rokkant derékkal görbed untalan,
Mint korhadt fűz görnyed szomoruan
Deres partján zajló, jeges pataknak.
(Az épitők téglát téglára raknak,
Molnárok szijja suhogón suhan.)
S mind robotol, minek? maguk se tudják,
De egyszer tán megunják ezt a munkát,
Izzadt ölükben őrület fogan –
S – egyszerre mind! – kizúdulván a kába
Műhelybörtönbül bősz anarkiába
Szétkujtorognak részeg-boldogan.
Szétkujtorognak részeg-boldogan,
Elűzve a zsarnok királyt, a Gondot,
A gondolatok és az ízes lombok
Alól örök tavaszba száll, rohan
Lelkük, mintha a nap sugáriban
Fölébredő baba kacag s a boldog,
Ifjú anya fülébe szárnya-oldott
Öröm csattog. De addig munka van.
Csak halk éjfélutáni éjszakán,
Mint szunnyadó kedvest meleg leány,
Cirógatja gyötört szivük az álom.
S mint éjjel-nyíló áloé-virágon,
A kertben, úgy csókolnak elheverten
A holdas fények rajta, mint ha kertben.
A holdas fények rajta, mint ha kertben
Nyugodt rögökre bő eső ölel
Jó áldást és a föld lomhán lehel
Sulyos, meleg szagot, mely égbe terjeng,
Vagy napsugár ha bódult szembe lebben,
Hogy száz mámorszin víg ünnepre kel:
Erőt, vagy vak mámort úgy hintnek el
A holdas fények emberbolygó-lelken.
Igy-ugy: Örök a férfibolygó társa,
Örök az Asszony, örök a varázsa.
S szerelme sokszor lidércként ragyog
S szépsége, fénye, hideg és balog.
Pedig kigyúl a vére, ha estenden
Világbogárkák szárnya csókra rebben.
Világbogárkák szárnya csókra rebben;
Az elefánt nagy vére mennydörög;
A vadgalamb turbékol és sürög;
Az Ember szebben csókol s véresebben.
A nagy, elomló asszony-test esetten
Vonagló vággyá őrjít, mint örök
Földéhes, izzadt gazdát a rögök
Fekete zsírja, kapzsi révületben.
Az orditás a torkom elrepessze:
Én – jaj – tudom, ez lesz az Ember veszte.
Egyszer hiába búg illatozó est –
A Gyermek ködbe pusztul kóboran.
Kit úgy ringat, mint Nilus egykor Mózest,
Sötét hitem, szent hömpölygő folyam.
Sötét hitem szent, hömpölygő folyam.
Mélyében földet, iszapot keverget,
De szűzre mos minden fekélyes lelket
Hideg hulláma s mormol komolyan
És hangja mint bus apaszó, olyan:
– Gyertek fürödni hozzám, gyertek,
Ó gyertek hát fürödni, lelkek!
S kirúgott, éhes kutyaként rohan.
De nyáron új erőt dajkál a földnek,
Komor télen rajt jégtáblák törődnek
S kiönt, ha zúdul bánat görgetegje.
Mely fényét róla híven visszakapja,
Fölötte a magyarság bolygó napja.
S kereng a bolygó, mint fáradt agy este.
S kereng a bolygó, mint fáradt agy este
Örökké kínzó nagy kérdés körül
És mint a rab, ki börtönén belül
Falat tapint őrülten – hátha gyenge.
Ó mért nem lendülhet a végtelenbe
Külömb, szebb Nap felé, amely hevül
S ölelő sugárt szálló-mederül
Melegen ont, megértően izenve.
Ó jaj nekünk, hogy így van immár mindíg,
Szebb útra innen semmi el nem indít
S napunk hideg, mint rideg őszi este.
Tán fénye nem is volt soha meleg!
Szeretetemtül csak hevülne meg:
Amint kihűl, lehull az éjbe esve.
Amint kihűl, lehull az éjbe esve –
Ó szűkösen, de addig birja ki
Napom, amíg még Isten is – aki,
Mint vőlegény menyasszonyára lesve,
Kiváncsian kandít kitárt szivembe,
(Mert nem tudok gyöngyszót hullajtani
S bus nyáj-nyögést aklán tulhajtani) –
Hajnalt kacag, mert nagy-nagy szeretetre
Minden napok Egy-Nappá égnek össze,
Hogy minden bolygót melegen fürössze
Betelt életben lángjuk, mely lobog
Ujulva. – Isten, szörnyű álmodó,
Kiolvad szívünkből a téli hó,
Mint feledésbe hulló verssorok.
Mint feledésbe hulló verssorok,
Nagy bánatok is feledésbe hullnak,
Beteg ölébe megvacogó Multnak
S szépségük vissza is csak úgy ragyog,
Mint déli tájra messzi havasok.
Koldús-fekély nem bűzlik testvér-úrnak,
Rohadt sebek szelíd búvá lágyulnak,
S meleg szép szóvá büszke kardvasok.
Puha kenyérhez bő, meleg tejecskét:
Szerető szívhez lesz Világbékesség.
Az éhendöglődő szellem röpülhet
Új-izmú sasként Titok-csúcs fele:
Miért az Én? és végtelen fele,
Ha bolygók és világok mind kihülnek.
Ha bolygók és világok mind kihülnek,
Minden atóm az Ősbe visszahull,
Minden lélek az Úrba szabadúl,
Fakír és kéjenc ott eggyé békülnek.
Tömeggyilkos meg Krisztus testvérülnek,
Mint illat s dögbűz a magasba, túl,
Nyögés s röhej, mely tébolyog vadúl,
Fönn halk illatszimfóniába gyülnek.
Minden világ a Mérhetetlen része,
Az Isten is a lelkek Egy-Egésze.
S szépségfáimra miért-varjak ülnek.
Minek? károgják és én nem tudom.
S tovább kereng bolygóm a bús uton,
Igazságnak gyujtván hűs fényt, az Űrnek.
Igazságnak gyujtván hűs fényt, az Űrnek
(Mert az Igazság: Élet és az Út,
Az Űr, a Mérhetetlen s fáj ha zúg
Hűs szele, mint ha komor felleg ül meg
Kezdő sárkányos jégvihart s kidülnek
Táltossa torkából nekivadúlt
Jeges lihegések s a meglapúlt
Vándor bőrén maróra keserülnek)
Az apró bolygó éppen annyit ér
Kicsiny körében, mint a Végtelen Fény,
Az Őslélek mérhetlen végtelenjén.
Velem az is, ki csakis halni él,
Egyenlő; ám hogy választott vagyok,
Komor bolygóm a legszebben lobog.
Komor bolygóm a legszebben lobog,
Mert nem zugat fényt senki szabadabban
A süketség éjébe s éhes rabban
Sültek szaga meg illatos borok
Se mankózzák úgy vágyát, mint robot
Után ha lángom rácsán át beharsan
Fásult szivébe, mint hol észak-sark van
Felbukkan bús, de tiszta napkorong …
A Békesség-Noé szivembe jöjjön –
Nagy tisztulás-özön zug bennem és
Bár keserűségvulkán dübörögjön,
Lávás szitokkal födve a vetést,
Nekem van szörnyű s lesz szép igazam.
Külön világot alkotok magam.
Külön világot alkotok magam.
Kerengő bolygó friss humussza lelkem,
Szépség-fák állnak illatokkal telten.
Dübörgő gépváros zugó agyam.
Szétkujtorognak részeg-boldogan
A holdas fények rajta, mint ha kertben
Világbogárkák szárnya csókra rebben.
Sötét hitem szent, hömpölygő folyam.
S kereng a bolygó, mint fáradt agy este,
Amint kihűl, lehull az éjbe esve,
Mint feledésbe hulló verssorok.
Ha bolygók és világok mind kihülnek,
Igazságnak gyujtván hűs fényt, az Űrnek,
Komor bolygóm a legszebben lobog.
1923. jan.–máj.
A rózsakötőjű nap csak nékem integet,
De nem borulok elé, mert úgyis rogyadozik a lábam
S nem is harcolhatok érte,
Mert az alkohol
Kopjás fiatal gerincemet
A nyomorúság abroncsává görbíti már
Lomha lángú poklos katlanában.
Erős kezemmel remegéssé bomlok, ám
A kérges, jó becsületű kéz
Nyugodtan heverész
Kinyíló nagy pihenésben az árnyék homlokán.
Nincs asszony, kire véres szememmel kancsalítsak!
Engem a legforróbb május is csak
Subás nyárral ültet vacsorához
S az íze is kevés.
S most szívem sem lombos erdő, hol szelíd remete
Békült szóval intne: Fiam, imádkozz!
A tisztaság napos mezőit s hűs fenyvesét bevonta
Az elfásult mámor hója, jege,
Ijedten zuhan ott a kétségbeesés
Vasalt szánkója
Ismeretlen üregek borzalma fele.
Meglehet, hogy nem iszok többet,
Hiába köszönget
Síma, udvarias arccal az alkohol.
Többé nem packázik énvelem!
De akarásom leölt hízóként haldokol
És agyam szúvas, megrecsegő fáján,
Vén öngyilkos a padlás gerendáján,
Kinyúló nyelvvel lóg az értelem.
1923. máj. 24.
Hahó, te gálya,
Rohanj, mint égő üstökös az éjbe,
Győzelmesen rohanj
A nagy Igazság szűk kikötőjébe,
Hejh! ott daloljon ágyúim száz
Keserű keselyűje békességet,
A hideg ég s a lángoló pokol
Hogy dögvészes borrá langyuljon át,
Hejh ujszülött, hejh, aki haldokol
S te is, te girhes, pókhasú világ,
Ihattok, mint a szomjas kút esőben,
Ezer cigány lesz, mind a gonosz lelkek,
Lakodalom a dicső Pusztulással
És Isten koronája lesz a serleg!
Szeretnétek, heh, tudni, mi lehet még?
Éjfélt Hungária lehányja leplét
S mi víg hajnalba átmulatozunk –
Haha, szép ám a másvilági hajnal!
S ott istenpálinkát iszik mindenki
Egy-egy szívvel, de rugjatok még itt be,
Hisz pálinkáspohártok oly kicsinyke!
Dagadj vitorla, mint dagad a lelkem!
Hát hulljon szét a föld, ha ráfutunk,
De kikötünk az ősi telken!
(Hahó! – rikolt a zord sziklák fölött
S utolsó rongyát vitorlának tűzi
A víg magyar, őrült hajótörött.)
1923. máj. [?]
Nincs itt semmi szép, mert nincs igazság,
Kenyér-anyót veri az alkohol.
Elvonult a szép lélek-magasság
S ifjú apácaszívként haldokol.
Don Quijottként girhes koronánkon
Okos Panzákkal harcolunk s bután.
Nincsen illat sehol a világon,
Hullák rothadnak Volgán és Dunán.
Ó az Ember!! – hagyja karosulni
Az eszmét a butaság szöllején.
S mint ki vágy Krisztus sebébe nyúlni,
Ugy undorodok magamtól is én.
Aromaként öleli itt minden
Magába át a gyűlölet-ködöt.
Nagyon útálkozhatott az Isten,
Hogy ilyen csúnya planétát köpött!
1923. jún. 2.
Hol a tiszta szavak nem dadognak,
El innen, végre, a magasba, föl!
El se mondom majd a csillagoknak,
Hogy a teremtő ember öldököl.
Teremtő ember? hát a teremtésük,
Vélték-e valamikor, hogy mi az?
Igaz életre való szelidségük
Csörömpölő páncélon rongy viasz.
Áldd meg, te Krisztus, a mi fegyverünket!
Az ének száll és kúszik a mise.
S a megdühödt vak látnivélőt büntet,
Pedig még fényt nem látott senki se.
Ó, él a fény, a tavaszi, ha itten
Fénynek is hiszik az őszi ködöt!
Nagyon útálkozhatott az Isten,
Hogy ilyen csúnya planétát köpött.
1923. jún. [?]
Gondom földörögő tankja alatt a föld,
Meddő nemzetem hadd nyögje dühödt vasát.
Ágyúzó keserűség
Marja puhára göröngye szíkjét.
Hörcsöghad bolya, hol vétve terem kalász:
Lőárkon nyomorúl gazda barázda helytt
S kóborgó ebek osztják
Pénze kidőlt igahúzó barmát.
Jóság légyen e föld, lassu eső ha reng
Új istent kereső bujdokolás egén!
Jusson végre igazság
Bő kenyeréhez a munka s eszme!
Kell, termő ez a föld: hullt bele sok derék,
Megforgatni ölét ésszel akarta mind
S éhen dőlt bele mind: itt
Száz akarat bomol őserővé.
Lelkem, gépvezető, hajdan időn kapás,
Föl ne hányd sorodat: nagy proletári sor!
Gyűlölség-zuzatóban
Áldd a vető s arató munkáját.
Gondom földörögő tankja, a szörnyeteg
Rút végzetje után szép hivatása: mint
Békesség deli gépe
Vonja az emberi szív ekéjét.
1923. jún. 12.
Hát huszonötév rút robotja kellett
Szép, szűz szándékok postakocsiján,
Hogy egy ital bor légyen áldomása?
Hát ezért szédült nagy, szerény szive,
Kürtjét fujván a tündöklő bakon?
Az értetlenség és a félreértés,
Magyar, dacos, konok-sörényű mének
Nagy bánatának szelid gyeplején,
Hogy végre mégiscsak falunkba értek.
Magyarország, duhaj legények falva,
Ó, itt nem is vár senki levelet,
Nem tud olvasni senki itt igét,
Csak néhány ember nem írástudatlan.
Itt több a csaplár, mint a néptanító,
Ki fölolvassa a szerelmes szókat.
S az igehozót fitymálja a törpe,
Pedig nagyobb, mint száz Napóleon!
Huszonötéves málhás kocsijáról
Mindenkinek jár távoli csomag
S egy égi izenet, amit hozott,
Ahonnan jött, az örök szeretetből
S hová már vissza is tér nemsokára,
Csak huszonötév robotja után
Megissza ezt a hitvány áldomást.
1923. jún. 16.
Nagy bánatomnak égő csipkebokrán,
Ó én Uram, hogy megjelentél nékem,
Tán már nem is bús fájdalmam lobog,
Te tündökölsz e fonnyadt büszkeségen.
Átlátsz, tudom, a bűnök cifra gyolcsán,
Erény rongyán, bátorság mentebőrén,
Mégis mindent levetkezem, Uram,
S elődbe küldöm lelkem szűzi pőrén.
Dús életemnek ifju vára omlott
Mohos magánnyá szépült és ma benne
Csak csipkebokrok nőnek, ó pedig
Egy lánynak csókja mind liliom lenne.
Uram, ki küldtél büszke vár urának,
Engedd, már lelkem riadót ne fujjon.
Szelíd remeteként az öregek
Szűk szíve odvas odujába bujjon.
1923. júl. 28.
Ó szőke csókok partja, konok leány!
Meddig vonaglik még szomorú habom
Forrongó fergetegje elcsitulva?
Árbócom átok: gályahitem sülyedt
Nagy roncsa hullván pattog a szárazon:
Erős hajó parton silányka hulla.
Hát minden érces, nagy hitet összetör
A balga Asszony? – Harc ez, az ár s a part
Bús harca s hozzá holdfény-mámor járul.
De úr a tenger, mig csak e csúf világ
Almája érett áporodásba nem
Pondrósodik le Isten ős fájárul.
És így megy, így ez: százezer év után
Most is hiában bukkan ez ének itt
Szűzen, de szűzen: termőföld-ruhátlan.
Mert ártörő a nóta, ha sorsos és
Száz ringó csókom feccsen az égbe szét
Kibukkant ének színes zátonyában.
1923. júl. 29.
Mint loholó bolond előtt az égbolt,
Szőkesége egyre távolabb száll.
S jaj, lihegve kell ma észbe kapni:
Szenteké az ég, ha sugaras már.
Kóboroknak otthonuk a csárda,
Asszonyuk a bujdosás virága,
Hejh, de az is, az is, hamar hervadozik!
S vélünk a vihar is csupán mulatozik.
Már virágos éneksüvegemről
A szerelem szalagját lebontom.
Vigye a szél, ha merre akarja,
Énutánam többé ne lobogjon.
Szebb legényre tűzze föl: a párja:
Dobott szívem más szerelem várja.
S a nyomorúságnak nem leszek adósa!
Te csak nyiladozzál, másnak-nyíló rózsa.
1923. aug. 9.
Jöjj, testvérkém, atyánk, a bujdosó nap
a távol falujába ballagott.
Fönn már kigyujtják üvegét a holdnak,
a hamvas, égi templomablakot.
Fészkében ring a száz cikázó fecske,
szívemben minden mámoros szavad.
Reszket – mint ujjunk – mind a levelecske
és röghöz szorul a rög és tapad.
Egymás mellett mi is rögök vagyunk most,
minket a gyönge, friss vetés szeret.
Jöjj, kedvesem, tested lelkembe hullasd,
bennünk a föld barázdát rejteget.
Az est sötét báránya ballagóba,
feketébb hulló selyemgyapja már.
És szőke hajad mintha mező volna,
mit teljesen betölt a holdsugár.
1923. aug./1934
A földeken néhány komoly paraszt
hazafele indul hallgatag.
Egymás mellett fekszünk: a folyó meg én,
gyenge füvek alusznak a szívem alatt.
A folyó csöndes, nagy nyugalmat görget,
harmattá vált bennem a gond és teher;
se férfi, se gyerek, se magyar, se testvér,
csak megfáradt ember, aki itt hever.
A békességet szétosztja az este,
meleg kenyeréből egy karaj vagyok,
pihen most az ég is, a nyugodt Marosra
s homlokomra kiülnek a csillagok.
1923. aug.
A lovak kihaló fajából való
Húsz évszázad döglött ki alattunk.
S de jó a fáradt embernek az ágy.
Szálláscsinálónk megbolondult,
Komám, itt más már nem marad,
A mában bérelünk szobát.
Mivelhogy hát sokat szaladtunk,
Azt hittük, hogy sokat haladtunk.
Ótától-ótáig lerongyolódott
Lábunkról már a lábbeli,
Vargát ugyan találhatsz eleget,
Foltnak valót is éppen eleget,
De ezt a világot kinőttük mi már,
Nagyobb kell, jobb kell: bennünk s a tetőn
A szélkakas ősz szele kornyikál.
Ez az ősz nem ért el volna minket,
Ha el nem hagytuk volna az eszünket,
De visszamenni s úgy újra előre?
Nyárson sütöttük valaha a csókot
S most köhögés ellen szopogassunk
Csóknak csúfolt cukros kis izét?
1923 ősze
Lesznek, akik majd kinevetnek.
Ti ne hallgassatok azokra.
Olyanok ők, mint a cserepes
Urasági kastély gyermekei:
Nevetik a durvaorrú parasztot,
Mikor trágyás szekerén elindul,
Hogy kenyérré kovászolja a földet.
És lesznek, akik elszörnyülködvén
Ilyesféléket beszélnek egymásnak:
Miket össze nem fecseg ez az ember!
Hisz ez bolond, zárjuk el hamar,
Lázas hitét lehűti majd a magányosság.
Erre pedig csak azt mondhatom,
Az én akarásom nem bolondság,
Hanem tövigkalászos táblája a tibennetek
Még csak csirázó búzaszemeknek.
Az én hitem a földnek melegsége
És miként a föld szétosztja melegét
Gyenge füveknek, rengeteg erdőknek egyaránt,
Az én hitemet úgy osztom szét közöttetek.
Ti mégse hallgassatok a szörnyülködőkre
És meg ne vessétek őket:
Mindannyian és egyformán
Testvéreim vagytok.
Ti jók vagytok mindannyian,
Miért csinálnátok hát a rosszat?
Néha úgy vagytok a rosszal,
Mint az ópiumot szívó a pipájával.
Ameddig csak tart a mámor, gyönyörűséggel telik meg,
Aztán pedig irtózik önnönmagától is.
Mert miért isztok pálinkát tej helyett?
Hisz anyátok teje sose válik pálinkává.
Ti jók vagytok mindannyian,
Hisz mindnyájan örültök a jónak
S fontoljátok meg amit mondok:
Nem sánta az, aki
Együtt lelkendezik a csúszkálókkal.
Ne legyen bennetek kegyetlenség
És irgalmasság se legyen bennetek.
Ha kegyetlenek vagytok,
Fiaitok is kegyetlenek lesznek.
Ha valamely bokron tövis terem,
Sarjadékán is tövis terem.
S elszaporodván tövestül kitépi
És kemencére veti a gazda.
Igy szakajtja ki kövér földjéből
Az ártatlanul kegyetleneket,
Már csak szüléjük miatt is
S tűzre, háborúba veti: az idő.
Ne legyen bennetek kegyetlenség
És irgalmasság se legyen bennetek.
Az irgalmasok irgalmasságra várnak,
Ti pedig éljetek úgy és úgy tegyetek,
Hogy ne legyen szükségtek irgalomra
S ne legyen miért irgalmazni nektek.
Most a jövendő férfiakról szólok.
Ők lesznek az erő és szelidség,
Szétszaggatják a tudás vasálarcát,
Hogy az arcán meglássák a lelkét.
Megcsókolják a kenyeret, a tejet
S amely kezükkel simogatják gyermekük fejét,
Ugyanavval kifacsarják az érckövekből
A vasat és minden fémeket.
Városokat raknak a hegyekből,
Nyugodt és roppant tüdejük a vihart,
A fergeteget magába szívja
S megcsöndesülnek mind az óceánok.
Mindig várnak váratlan vendégre,
Az ő számára is teríttetnek
És megterítik a szívüket is.
Az Isten szerető öccsei ők.
Legyetek hasonlók hozzájuk,
Hogy kisgyerekeitek liliomlábaikkal
Ártatlanul mehessenek át
Az előttük álló vértengeren.
Az üvegöntők nagy tüzeket raknak
És vérükkel meg verítékükkel
Összekeverik az anyagot,
Mely katlanukban átlátszóvá forr.
Azután meg táblákba öntik
S erős karjuk fogyó erejével
Egészen simára hengerelik.
És amikor megvirrad a nap,
A városokba meg a tanyai viskókba
Elviszik vele a világosságot.
Néha napszámosnak hívjátok őket,
Néha pedig költőnek mondjátok,
Noha nem több egyik a másiknál.
Lassan egyformán elfogy a vérük,
Ők maguk is átlátszóvá lesznek,
Ragyogó, nagy kristályablakok
A belőletek épülő jövendőn.
Előttetek egy ember ment el
S utánatok is jön egy ember.
Néhányatoknak mégis fáj a járás
S fájnak a földes, iszapos tavak,
Hol a verítéket és az út porát
Le kell mosni a fáradt tagokról.
Irtóznak tőlük s tisztaságra vágynak
S tán alázattal fürödnének mindig
Kristályvérében a megváltóknak,
De nékik az élet iszapos gödör,
Boldogtalanság öblögeti őket,
Míg patyolat-fehérré facsarodnak,
Mint a mosott ruha jó anyám kezében.
Reszketnek a vizek iszapjától
És mégis, mégis, tisztátalanul
Semmi kedvük sincsen továbbmenni.
Ti boldogtalanok, nem egyedül vagytok,
Előttetek egy ember ment el
S utánatok is jön egy ember.
Nézzetek apró unokáitokra:
Boldog örömmel élik a fogócskát
És nézzetek ősz nagyapáitokra:
Boldog örömmel ballagnak ők is,
Miként azok a katonák,
Kik akár vesztett, akár nyert csaták után,
Békességet áhító szivekkel
Fáradtan, de fütyörészve hazafele mennek.
A tegnapiak és atyáitok
A jajok lúgjával próbáltak mosakodni
S íme, tinéktek nem kell kutakat ásni
És nem szükséges,
Hogy telesírjátok a kiapadt tavakat,
Csak gyertek velem
És el ne maradjatok tőlem,
Az én számról friss források fakadnak,
Merítsétek bele véres értelmeteket,
Hányjátok el fegyvereiteket,
Mert a szerszámok nem férnek kezetekbe,
Még a múzeumokból is vessétek ki azokat,
Nehogy ők, akikből én előrejöttem,
Titeket vessenek ki majd magukból,
Mint a fegyverek fegyvereit,
Mert hogyha már muszáj választani,
Inkább testvéreink közül hulljon el egy,
Mint két idegen felebarát.
A koldusszegénynek krajcárt adtok,
Noha ti is igazságot kértek
S nem vagytok különben a gyilkosoknál,
A sikkasztóknál, akik lányra pazarolnak,
Mégis felakasztjátok, becsukjátok őket.
Vagy hová lett a békesség a földről?
És kik pazarolták ölebekre
A felebaráti szeretetet?
Bizony, mindezek a dolgok
Meglátszanak az idő könyvében.
Ó, jaj azoknak, akik
Nem másszák meg a magasságokat
S úgy kerülik szavamat, mint a szakadékot,
Mert az anyák teje könnyekké változott,
Testvéreink elhulltak úgy,
Mint jégzivatarban a gyümölcsök,
Amelyeket senki, senki, senki
Kosarába többé nem szed össze.
Isten országát hirdetem néktek.
Szelid lehelete megsimogat minket
És a börtönöket elsodorja.
Fölméri örökeddigi szenvedésünk
Fájdalmunk végtelen homoksivatagját.
Hiába hullott veritékünkkel
Könnyünkkel vérünkkel gondolatunkkal
Televénnyé forgatja majd
Hogy víg erdők és komoly akadémiák
Hazatrallalázzák bujdosó kedvünket.
Megbékélt nyáját a fegyvereknek
Nyugodt szavával gyárakba tereli
Az irigy gépek szerelemmel magasztalják
S arató kezeit
Alázattal nyalogatják a búzaföldek.
Isten országát hirdetem néktek
Aki eljön hozzánk: a földre
Aki nagyobb ünnep nálunk
Mert mindnyájunk ünnepe.
Készüljünk rája illendőképpen:
Igazi lelketek melyet elzártatok
Hogy be ne szennyeződjék a robotban
Vegyétek elő immáron s öltsétek magatokra.
Foltozzák be a nem-törődömséget
És kössék maguk elé az asszonyok
Legtisztább anyaságukat
Illatosítsák meg homlokukat
És szakállukat a férfiak
Ősi testvériségükkel jószándékaikkal
A gyerekek kezében virágok legyenek
És gondtalanságot adjatok nékik.
Bölcs szivekkel örvendezzetek
És siessetek siessetek
Mert alighogy méltón fölkészültünk
Akit elűztek a hadnagyok
Nyugodtan biztosan észrevétlenül
Isten országa hazatalál.
– – – – – – – – – – – – –
Mikor raktok parazsakat
Már-máron látó szemetekbe,
Hogy ne csak lássanak,
Világítsanak is!
Szurkos fáklyát gyújtanak szemükben
Immár a hátulgombolós négerek is
S bennünk még sötétben alusznak a galambok.
Denevér-szárnyon röpködjenek?
Mert eljönnek a kormos fütyülő fickók
És darabos piros kiáltással behajítják
A földszintes múlt apró ablakait.
Bölcs, vén könyvekben áll, hogy por vagyunk.
De én, aki a füvek beszédjét
S a kométák dübörgését delelőtökre terelem,
Tudom, hogy nemcsak por vagyunk:
Por és Istenpor vagyunk.
Visszahullván
A por a porral elkeveredik,
Visszahullván
Igy keveredik el Istennel a lélek.
Ki szagolta meg közületek az égi virágokat?
Ki állna nyugodtan robogó vonat előtt?
Lám, az örökké-könyörgők se
S mégis eltemetik a lelkük elevenen.
Le kéne vágni szemhéjukat, mert mindig lecsukják,
S akadna-e közülük is,
Aki élő izmait elásná?
Ha már nagyon kell imádkozni,
Imádkozzunk:
Alkotni vagyunk, nem dicsérni.
Gyerekeink sem azért vannak,
Hogy tiszteljenek bennünket
S mi, Atyánk, a Te gyerekeid vagyunk.
Hiszünk az erő jószándokában,
Tudjuk, hogy a Teljes Akarat voltál,
Tudjuk, azért akartál bennünket és mindent,
Hogy az idő kifogytával
És a dolgok elmultával
A Teljes Értelemmé tökéletesedj.
Most mégis megfáradván
Dicséreteddel aratunk új erőt
S enmagunk előtt is térdet hajtunk, mondván:
Szabadíts meg a gonosztól.
Ámen!
1923 ősze
Erdő vagy, ifju lombos, ezredéves,
Mely éjenként vad titkokat susog,
Ott leskődnek lapulva terebélyes
Nyugodt kéjekhez szörnyű gyilkosok,
A gyilkosok, kik mosolyodnak kését
Riadt szivemben forgatják vadul,
Mig más tájon a szerelem s a szépség
Vigan dudolva bölcsőket gyalul.
A szőkeséged kora hajnalég
És űzöm egyre, loholó bolondmód,
Kiben az őrület tallója ég.
Mérföldet lép ő, fellegekbe bomlót.
Mint izzó létra, végtelent hatolt át
Vágya, de rajta szédül és hebeg,
Ki futván, égnek viszi a lajtorját
És el nem éri soha az eget.
Bronz kebled hasonló a föld rögéhez:
A végtelen, mélységes földeket
Álmodják csiraszagu istenségek.
Szeretném asszonyként ölelni meg,
Ha forró, szomjas záporok után
Nagy roppant teste gőzöl és liheg még –
Ölelj meg, ó, most benned is talán
Minden lányt, asszonyt egyszerre ölelnék!
1923. dec. 5.
Énektestű és ismeretlen
Ő, az igazi kedves mindig.
Szivünk ormán él s minket is
Szelíd erővel odaindít.
Hogy meredekjén bátorítson,
Szerelme mély mezőkre tárul,
Ilyenkor egy-egy üstökösláng
Lelkünkbe hull a homlokárul.
Mosolya vizcsepptiszta tenger
S az ő szomoru mosolyába
Beléömlik minden más asszony
Tisztító, éhes kacagása.
Szelíd keze csak símogat majd,
Szeméből kibuggyan a kláris.
Zenélő, örök sebeinkből
Kihajtanak még violák is!
1924 nyara
Isten!
Kiáltunk hozzád:
Légy a mi érző, meleg bőrünk,
Mert megnyúztak bennünket,
A fájdalomtól már semmit se látunk
És hiába, hiába tapogatózunk,
Nem érezzük meg a dolgokat,
Csak azt, hogy irtózatosan fájnak.
Mi haszna, ha tudjuk, de nem látjuk,
Hogy belőlünk lobbannak ki tavasszal a rügyek,
Hogy fáradságnál hősebb a karunk
S agyunk robbantóbb minden dinamitnál.
Szavunk gyapjúja megpörkölődik
És keserű füstként hordozza a szél,
Mert nem takarózik senki sem bele.
Mindenkiből kicsurog a lelkünk,
Mint rozsdalyukasztotta kannákból a tej.
Szeretetünkkel sajttá ojtjuk mégis,
Hogy legalább a fiaké legyen,
Mert most leaggathadd magadról a csillagokat,
Itt a garasok fénye maradandóbb.
S nem fogad az asztalához senki,
Hegyek barlangos gyökereit rágjuk,
Az égen sem nap – aranytallér ragyog,
A mezőkön kutyatej sem érik.
Ó, légy a mi érző, meleg bőrünk,
Hogy a fájás leperegjen rólunk,
Mint a ludak tolláról a víz,
Hogy végre egyszer megfaraghassuk már
A márványszobrot és a deszkalócát –
Nem akarjuk, hogy holnapra maradjon
S a vizeken már delelnek a felhők,
Eztán már az árnyak sokasodnak,
Dologvégzetlen kell, hogy hazatérjünk,
Meghálni lecsukódó szemeid alá.
1923. dec. 15.
Ők lesznek az erő és szelidség,
Szétszaggatják a tudás vasálarcát,
Hogy az arcán meglássák a lelkét.
Megcsókolják a kenyeret, a tejet
S amely kezükkel símogatják gyermekük fejét,
Ugyanavval kifacsarják az érckövekből
A vasat és minden fémeket.
Városokat raknak a hegyekből,
Nyugodt és roppant tüdejük a vihart,
A fergeteget magába szívja
S megcsöndesülnek mind az óceánok.
Mindig várnak váratlan vendégre,
Az ő számára is terítenek
És megterítik a szivüket is.
Legyetek hasonlók hozzájuk,
Hogy kisgyerekeitek liliomlábaikkal
Ártatlanul mehessenek át
Az előttük álló vértengeren.
1923. dec.
Az üvegöntők nagy tüzeket raknak
És vérükkel meg veritékükkel
Összekeverik az anyagot,
Mely katlanukban átlátszóvá forr.
Azután meg táblákba öntik
S erős karjuk fogyó erejével
Egészen símára hengerelik.
És amikor megvirrad a nap,
A városokba meg a tanyai viskókba
Elviszik vele a világosságot.
Néha napszámosnak hívjátok őket,
Néha pedig költőnek mondjátok,
Noha nem több egyik a másiknál.
Lassan egyformán elfogy a vérük,
Ők maguk is átlátszókká lesznek,
Ragyogó, nagy kristályablakok
A belőletek épülő jövendőn.
1923. dec.
Legalább 20 fok hideg van
A vén hóhányó jeget izzad
Az ég olyan mint a megfagyott vér
A jégpályáról most jön el a banda
A korcsolyázók sose fáznak
A farkasok már régen kipusztultak
Helyettük is ordít most egy rikkancs
Mindkét öklét szájába venné
S szeretne összébbhúzni magán egy télikabátot
Meleg ételt is enne
De mindezt csak jövőre kap majd
A tüdőbetegek otthonában
Nem adom senkire gummiköpönyegem
Ostobaság is volna
Nem ér semmit és én meghülnék
A lányok is fáznak a sarkon
Nekem csak meleg kellene
Hideg van és beszélek a szélnek
Tán megenyhül leheletemtől
S nem borotválja bőrebbig a fagy
A vak koldus meg a gyerek arcát
Jó most ahol nem vágtak ablakot
Fa nélkül is befűl az emberektől
De hova teszik majd a muskátlikat
Aki magyar az nem fázik
De a hidegben mindenki ember
Aki fázik melegedni akar
Minket nem éget halálra a láng
Csak a hideg sorvaszthat össze
Hiszen magunk is tüzek vagyunk
Ne hamvadjunk széjjel hát hiába
Melegítsük az éghetetlen embert
Gyújtsuk fel a fagyott századok
Esztendőktől jégcsapos hodályát
1923. dec.
Egyszerű volt és természetes,
Hogy megtanuljon szebben énekelni
Városokat tett a nyelve alá,
Okosabb volt a dologkerülőnél,
Karom helyett jóság nőtt a lábán
S ha csak egyet lendült is a szárnya,
Megrengette a levegő-vizeket,
Ismeretlen dolgok bukkantak elé
És harmatos-zöld fejére tapadtak.
Nappal fényporban fürdött,
Boldog volt és jó bizalommal,
Komolyan összeszedte a gondolatokat,
Hogy fészket rakjon saját hóna alatt.
De egyszer aranyból kívánta a búzát,
Telhetetlenül száz feje nőtt
S ezer szeme közül egyik se látott,
Csak a másikat nézte,
Hogy belegázoljon csőrével.
Azóta nem röpül tovább,
De a veríték zuhog róla,
Dolgos ujjai közt most nádasok nőnek
És egészen bolondul tollakat,
Meg népeket szaggat ki magából.
Ó, hintsünk tiszta búzát szemei közé!
Fáradt már szegény és kimerült,
Hadd legyen egyszerű ismét és természetes,
Álljatok szárnyaira, hadd ragyogjanak megint,
Egyetlen feje lesz és nem értelem nélkül,
Ha összecsókolózik mind a száz,
Gyújtsuk meg a szemében magunkat,
Lásson ismét és kedve legyen szállni,
Megmerevült erein illanjunk szét villamosan
És saserejű szelíd galambként fog röpködni majd
Isten békességes homloka körül.
1923. dec. 23.
Legalább húsz fok hideg van,
Szelek és emberek énekelnek,
A lombok meghaltak, de született egy ember,
Meleg magvető hitünkről
Komolyan gondolkodnak a földek,
Az uccák biztos szerelemmel
Siető szíveket vezetnek,
Csak a szomorú szeretet latolgatja,
Hogy jó most, ahol nem vágtak ablakot,
Fa nélkül is befűl az emberektől;
De hová teszik majd a muskátlikat?
Fölöttünk csengőn, tisztán énekel az ég
S az újszülött rügyező ágakkal
Lángot rak a fázó homlokok mögé.
1923. dec.
Kis Asszonyom ne sírj, nagy Egy vagyunk mi ketten,
A végtelenbe megmaradsz velem
Az Ének én vagyok s én rólad énekeltem.
1923 jan. vége
Szép, ártatlan, fehér galambot öltem:
Szivem, fogadd el ifjuságomat.
Rongyos, fakult hitem vadul sikálja,
De szűzre mossa ismét a harag.
1923. márc. eleje
Boruljatok csak össze bennem,
Bús Ember, bús Magyar
Mert Egy vagytok ti mindaketten.
Istentelen bú sarkvidékén,
Bús Ember, bús Magyar,
Boruljatok csak össze békén.
A fájdalmak nagy, éhes kedve
Ugyis megmar, miként
Veszett fókát nagy, szörnyü medve.
S fájásotok csak egy nagy fájás.
1923. máj. eleje
Mint tenger alól felrobajló vulkán,
Úgy szökken már vágyam feléd, hogy szörnyű
És forró szikláin neked, a messzi,
Vidám vincellérnek szent, csókkarós
És lángoló csudaszőlő teremjen.
1923. nov. 6.
Jaj azoknak, akik az isten
Kinőtt cipőit fényesitik
Akik elrongyolt lobogóval
Szívükkel, dobott önmagukkal
Fényesitik,
Jaj azoknak, akik az isten
Kinőtt cipőit fényesitik
Lehet foltozni minden világot
1923 ősze