Uj szépirodalmi folyóirat

– Uj szépirodalmi folyóirat indult meg Szegeden, diszes és szép kiállitásban: a Csönd. Az első szám Babits Mihály, József Attila, Pór Tibor, Terescsényi György és Ungváry Elemér versein kivül Vér György, Szomory Dezső, Fenyő Andor, Szép Ernő, Laczkó Géza novelláit, Kárpáti Aurél és Homályos Ferenc egy-egy tanulmányát, továbbá Móra Ferenc Harkabusz házassága c. folytatásos regényét hozza és a Szemlével záródik. A nivós és sok reménnyel¹ biztató lap ára 200 korona.

Réti Ödön: Zorka.

A modern regényirodalomból a romantika csaknem egészen kiveszett, ugy hogy ha fel is bukkan olykor-olykor, fölényesen lemosolyogjuk. Pedig a romantikának is megvan a maga nagy hivatása és legfőképpen most, a háboru lelki dögvésze¹ után: szivet-lelket rakni azokba a hustarisznyákba, amiket embereknek hivunk és a hivők lerongyolódott hitébe uj bizakodást aggatni.

Réti Ödön biztos, meleg kezekkel gyurja meg mondanivalóját. És ez a mondanivaló nem feszeget problémákat – ha csak azt nem, hogy nemzetiségeinket milyen rosszul nevelték; ámbár ez csak volt probléma és a magyarság nagyon elkésett attól, hogy a komoly bajoknak elejét vegye. Aminthogy nem is vette elejét. Ez a regény a háboru előtti két évtized tragédiája: a magyarság szempontjából. A Délvidék szerbjei izzó gyülölettel fordulnak el a magyaroktól, akik egymás ellen vádaskodnak, egymást akarják tönkre tenni csupán kenyéririgységből és nem törődnek azzal, hogy ez mennyire elidegenitően hat a magyar érzelmü, komoly idegen elemekre. A kisváros arca, a két iskolaigazgató, akik közül az egyik iszákos, a másik pedig ki akarja turni helyéből társát; március 15-ének ünnepe, amikor Zorka, a szerb leány magyar nemzeti kokárdásan megy az iskolába, ahol társnői emiatt gunnyal fogadják és össze is verekednek; a tanfelügyelő, aki rideg és kérlelhetetlen a gyanusitott tanárral szemben – pedig bizonyiték nincsen – egészen addig, mig be nem igazolódik ártatlansága: mind megdöbbentő motivumai a magyar nemtörődömségnek és rövidlátásnak. A romantika pedig ebben a regényben az, hogy a jók jó, a rosszak rossz véget nyernek. Megkapó szerelmi történet köré csoportosul minden és nagy jóságot önt belénk Réti Ödön, amikor a magyar tanár eljegyződik szerb tanitványával, akinek családjában a magyargyülölet volt a házi szentség: példázva azt, hogy a szeretet az a tüz, mely a darabos kövekből kiolvasztja az aranyat.

A magyar irodalomnak nagy nyeresége ez a regény, melyet az Athenaeum adott ki szép egyszerü külsőben.

Rokonszenves könyv, ritmusai egy kicsit ösmerősek és barátiak. Arany Jánossal tart atyafiságot, de ez a rokonság eléggé távoli, a nagy mestert inkább csak a versek bánata idézi. Közelebbi rokona Juhász Gyula, mégpedig a Késő Szüret utáni versek Juhász Gyulája. Ez azonban nem jelent epigonságot, Terescsényinek megvan a maga egyéni hangja, mely hol bátortalanul, mint a végtelenségben kallódó gyermeké, hol pedig kendőzött szigorúsággal tölti ki impresszionisztikus formáit. Szemlélete alföldi, de nem naturalisztikus, a látás határtalansága a lélek végtelenségévé váltódik benne, amelyből éles formavonalakkal csak itt-ott lép elő a tárgyak képe. Ám mégis van plasztika ezekben a versekben: a szikkadó földről áramló fodros, meleg levegő plasztikája.

Legerősebb oldala a komponálni-tudás, amellyel elfogadtatja olyan darabjait is, amelyek különben bátran maradhattak volna megíratlanul is. Kompoziciói értékesek, bár nagyrészt helyzetképek, amelyek hasonlattá vagy szimbolummá tágulnak. Amikor a honi tunyaságról szól, az egy kissé versére is ránehezedik: az érzés nemcsak művészi, hanem lélektani értelemben is kifejeződik. S különös, hogy ugyanezen verseiben egyúttal bőbeszédű is, ami természetesen nem válik javára, s vannak gazdag leletei, amelyek ilyenformán majdnem elvesznek.

Külön képei tiszták, a vers testével szervesen összefüggőek, de nem mindig érintetlenek. Legerősebben akkor hatnak, amikor nyers, magyar miszticizmusát viszi beléjük:

Tömérdek állat, görbe háttal,
Ekehasított barázdákkal
A dombtető.
Gerince ormán lépdel éppen
Fölpúposodott ködmenében
A magvető.

Legmélyebb hangjai is ilyenkor szakadnak fel:

Vigyázz, a kútgém mozdul, ébred,
És hirtelen elédbe léptet,
És mint a nyughatatlan lélek,
Kérdez sötét, komor igéket
S ha nem tudsz megfelelni rája,
Lesujt nehéz ostorja, fája.

Ezzel a miszticizmussal a modern magyar literatúrában egyedül áll Terescsényi. Adynak hasonló versei amennyiben misztikusak, annyiban a szimbolizmus formaszerkezetével vezetődnek végig. Arany Jánosnak néhány verse, mint a Tengerihántás is, közvetlen őse ezeknek a soroknak. Ezen a még ugarterületen sok új lehetőséget vethet és szedhet magának és a magyar versnek Terescsényi.

Ez a képtipus több versében fölbukkan, de csak egy-egy sorban, úgyhogy a vers jellege fölött nem veszi át a hegemóniát. Ez legtisztábban Adyról írt hexametereiben tűnik föl.

Így szólok hozzád diadalmas, égbetörő fény,
Fölmeredő cédrus, lánglombú, büszke iharfa,
Vériszapos sömlyék gizgaz-sürüjébe¹ ütött kard!

Rímelése sokszor félszeg, az áhítat félszegsége nélkül (ez utóbbira példa Juhász Gyula), de nem zavar, csak ott, ahol finomabb szóra pathetikus szó rímel (eperszem – ezerszer); sokszor még szépíti is a vers belső ritmusát.

Mindent egybevetve, Terescsényi igaz tehetség, majdnem egészen kiforrott költő. Hibái már kevés szigorúsággal is kiküszöbölhetők és értékei tartalmas fejlődést ígérnek. Beszédét néha szűkebbre kell fogja: részletfinomságainak nem szabad elveszniök. Gyengédségében (a halott pacsirtát pajtásának mondja) nem szabad ellágyuljon, mert ez nála a forma rovására megy. A jövőben még értékesebb lesz, ha ritkán nyilvánuló darabosságát nem csiszolja páthosszal, hanem meghagyja a maga rögszerűségében s ha verseinek anyagszerűségét jobban kiemeli.

A formai szempontoktól eltekintve, minden szocialista pretenzióval fellépő költővel kapcsolatban – éppen a szocializmus érdekében – elsősorban azt kell megvizsgálni, hogy mennyiben élte át a szocializmust mint költészetet, vagy pontosabban szólván, eszmei tartalmát mennyiben sikerült lelkivé váltania. Ez fontos szocialista szempontból, mert enélkül még a munkásság osztályharca is válhat szocializmus ellenessé, és fontos nem-szocialista szempontból, mert egy tömegmozgalom emberi mélységét méri.

Mindezt előre kellett bocsátanom, mert szocialista voltukkal hivalgó költőtársaim munkáiban ezzel szemben csak a századvégi március 15-i hazafias ódák absztrakt lelkesedését találom, sokszor a háború után konstruált, tehát még absztraktabb formanyelvvel, néha pedig hangulatos szentimentalizmussal, de nem egyszerű és komoly átfogó érzéssel, amely (tulajdonképpen a költészetben mindig) lelki világrendet jelent.

Ennek a követelménynek Brichta Cézár legtöbbször csak egyes soraival felel meg; itt is: ahol azonban a kereszténységtől veszi kölcsön váltópénzét:

Ha valakire¹ nem nézek úgy
mint az Istenre a hivő,
akkor hiába volt Krisztus hét sebe.

Brichta tehetséges, illetve megvan az a belső diszpoziciója, amelynél a költő kezdődik, formai szempontból azonban elég kívánnivalót hagy hátra.

Eltekintve ama verseitől, melyekre ez írás eleje vonatkozik, mindenütt akadnak olyan versrészletei, sőt egész versei is (pl. Holnapok hitével szívemben, Én őseim … ), amelyek komoly figyelmet érdemelnek. Fejlődése teljesen kiszámíthatatlan: egy-egy szép kép, egy-egy képzavar; lélekbenyúlás és közismert frázisok váltakoznak benne. Szerkezetileg, a fogalmi végigvezetést leszámítva, szétfolyó. Azt hiszem, a kötött forma szigora jobban megfelelne néki, bár kötött verset könyvében nem találtam. Legjobb darabjai közül való az Összetorlódtak a távolságok és közelségek kezdetü prózája.

Lőrincz Jenő munkáival kapcsolatban elsősorban általánosságban kellene beszélni a versről, ami azonban nem lehet az ad hoc kritika feladata. Ezen a szép júliusi estén bizony sok gyönyörű – mert igaz – elvontság ring az ember esze-velejében, azonban ebben Lőrincz¹ Jenő könyve elvész, mert mindenekelőtt² negativumaival segít az elvonásokhoz. Negativumaival, mert a vers csak egész vers lehet és hiába találok benne ilyen feltétlenül tehetségre valló sorokat, mint:

Hol a nyáresti szürkületben
– Mikor a szarvasbogár zúgva repül –
Halkan csepeg
A zsúfolt lépsorok méze …

vagy másutt:

… sások lándzsás csapata
Kevélyen őrzi a víz pikkelyes csendjét³

mégsem lehet e versekről mint műalkotásokról szólni. Azonban lehet és kell – a tehetség megbecsülésének szociális elve révén – a műalkotásra való képességet megillető (inkább szemináriumi, semmint tiszta kritikai) módon tárgyalni. Ez a módszerpróba ab ovo a hibákon alapul, vagyis azokon az elemeken, amelyek megakadályozzák, hogy a versintenció teljesen verssé váljék.

Alapvető hibája, amely egyúttal minden többi melléfogásának is oka, művészi idegessége és türelmetlensége. Az még nem volna baj, ha csupán ideges tehetség lenne, hanem – és ez nem tréfa – igen sokszor mint művész: tehetségesen ideges. És ebben némileg már az is bennefoglaltatik, hogy invenciója és formaérzéke úgy viszonylanak egymáshoz, mint a nagyapa csecsszopó unokájához, holott legalább is ikertestvéreknek kellene lenniök.

Másrészt van benne⁴ egy bizonyos hangattitude, amely egy igen híres és szinte páratlanul népszerű Ady-versnek (Sóhajtás a hajnalban) első felével ábrázolható, amely Ady-versnek vonatkoztatott fele – o sacrilegium hominum! – teljesen művészietlen.

Művészi idegességéből származik külső formája is. Hogy szabadverseket ír, itt-ott rímekkel, annak csak pszichológiai oka van. Bár kétségtelen, hogyha egyszer nem önmagát marná, hanem az anyagot, úgy szabadverset és kötött verset egyként tudna alakítani.

Egy-egy sorát igen jól helyezi el:

Őszfürtű Szeretet
Harisnyát kötöget,
Mellette
Macska dorombol,
A kis hajlék almaillatú …

Ez ugyan a hibának éppen az ellenkezője, azonban az egész könyv azt mutatja, hogy ez csupán nyers trouvaille, amely az alakítatlan belsőben önmaga alakít.

A művészi öntudat, sajnos, teljesen hiányzik belőle. Ezt az eddigiek is bizonyitják, úgyhogy most csupán azt említem meg, hogy legrosszabb verse éppen az, amelyikről könyvét elnevezte.

Absztrakt szerkezete kerek, azonban ez csak akkor válik majd értékévé és így tárgyalhatóvá, ha tisztán művészi elemek töltik majd ki.

Bármennyire lényeges dolgok is ezek, tapasztalatból tudom, hogy lassan szépen úgy lepotyognak az emberről, mint a bikkről a makk. Lőrincz Jenő esetében is csupán az idegesség veszélyes, energiáját ennek legyőzésére kell fordítania mindenekelőtt. És ha fel is háborodik ezen az íráson, amely tényleg elkülönül a csak-jót böngésző paedagógiai kritikától, az nem változtat azon, hogy érdeklődéssel várom további verseit.

Az utóbbi esztendők folyamán szinte azt hittük már, hogy a magyar ifjuság teljes egészében komolytalan és reakciós, a koplaló, segélyegyesületekből élő és a jobbik esetben cselédszobát lakó egyetemi hallgatóság valamilyen varázslattól megmámorosodott latifundiumos hazájában. Kár volna e varázslatot elemeire bontanunk, a tiszta ész lemezén épúgy nem maradna semmi, mintahogy a hindu fakírok mutatványairól, a levegőbe kapaszkodó kötélről vett fölvételek is csak a levegőeget mutatják. Kár volna, amikor ime megmutatkozik az az ifjuság, amelyen semmiféle varázslat hosszú füleket nem növesztett. Ime:

«A világháborúban a magyar népet érték a legsúlyosabb veszteségek. Ezért az ujjáépítés munkája közben a magyarságnak kell a legnehezebb feladatokkal megbirkóznia. Ez az ujjáépítő munka azonban csak akkor járhat teljes eredménnyel, ha minden magyar ember kiveheti belőle részét.»

«Itt elsősorban a szervezett magyar munkásságra kell gondolni, amely a magyar népnek egyik legértékesebb, legfegyelmezettebb és legteljesítőképesebb rétege. Mögötte állanak a világ szervezett munkásságának milliói, akiknek rokonszenvére és hathatós támogatására csak akkor lehet számítani, ha tudják, hogy magyar osztálytársaik hazájuknak a többi magyar társadalmi osztálybeliekkel minden tekintetben egyenjogú polgárai.»

«Ezt az egyenjogúságot csak az egész világon feltartóztathatatlanul előretörő demokrácia elveinek érvényesülése hozhatja meg.»

«Társaságunkat minden eddigi magyar ifjusági alakulástól az különbözteti meg, hogy a demokráciáért való küzdelmet tette programmjának sarkpontjává, mert szilárd meggyőződése, hogy a magyar nép sorsa a demokráciával elválaszthatatlanul össze van forrva.»

«Minden magyar testvéries együttműködése társadalmi, politikai és gazdasági előfeltételeinek megteremtését: a magyar demokrácia diadalrajuttatását tűzte ki céljáúl. A legnemesebb eszközhöz folyamodik: a tudás fegyverével száll harcba a tudatlanság, a sötétség és a testvérgyűlölet ellen.»

«Beható megvitatás tárgya volt eddigi összejöveteleinken a demokrácia és a mai magyar ifjuság problémája, a szocializmus és a szociálpolitika kapcsolata, a tulajdonképpeni szocializmus és a keresztényszocializmus kérdése, valamint a munka és a tőke között fennálló ellentétek kiküszöbölhetőségét hirdető fasizmus és fordizmus.»

Ez már az ifjuság lelkiismerete.

A kérdés föltevése. A müvészi¹ tényről való történeti felfogások egymás cáfolásai. Hol az egyszerü intuicióval azonositották, hol az „összetett” valódi képzettel, hol pedig a tárgyiasitott érzékelésekkel szemben a képzet képzetével. Bevonták az esztétika tárgykörébe ha nem is éppen az emberi szervezet zörejeit, hanem az indulat megnyilvánulásait, minthogy – ha a müvészet intuició – a müalkotás csupán mennyiségileg különbözik tőlük, ami tehát a minőségek tudományára nézve közömbös. Igy azonban – amit észre sem vettek – kivonták az esztétika köréből annak eldöntését, hogy mi teszi a² kategórikus különbséget a müalkotás mint³ alak, és a nem müalkotás mint alak között, hogy miért müalkotás Dante Divina Comoediája és miért nem az teszem a következő kifejezés: ez a toll. Másrészről azonban még zavarosabb az az állitás, amely szerint a müvészet az intuició intuiciója, mert ilyen nincs, ez a kapcsolás üres és hamis. És nyilvánvaló,⁴ hogy ezeknek a tévedéseknek alapja abban a módszerben rejlik, ahogyan rejtett, vagy kevésbé rejtett pszichológizmussal próbálták megközeliteni a müalkotást, ahelyett hogy önmagában szemlélték volna és tették volna a spekuláció tárgyává, holott valaminek a történeti vizsgálata el nem vihet a fogalmi megismerésig, egyszerüen azért, mert ily módon a dolog megismerése helyett legföljebb a dolog történetének megismeréséig juthatunk el, ami azonban már nem az esztétikára tartozik, hiszen ebben a folyamatban maga az esztétika is szenvedőleges szerepet játszhat csupán.

Az „intuició” meghatározás elégtelensége. Fogadjuk el, hogy a müvészet intuició. E meghatározás semmit mondó voltát azonnal látjuk, ha teljesen azonositani akarván véle, megforditjuk a tételt, hogy tehát az intuició müvészet. Kétségtelen, hogy amilyen szabadon állithatom az előbbit, annyira nem állithatom ez utóbbi tételt, hiszen a puszta egymásmelléállitásból is kiviláglik, hogy a müvészet sokkal gazdagabb jegyü fogalom. A különbség azonban nem csupán ebben áll, hanem specifikus és kategórikus. Specifikus és kategórikus, mert mig az intuició egyes dolgok valódi⁵ képzete, addig a müalkotás mint intuició csak egy olyan rendszer képzete lehetne, amely rendszer a⁶ müalkotás nélkül

A kompozicióról [1]

Közhely, hogy az esztétika, vagy ha ugy tetszik, a szépről szóló tan éppolyan¹ önálló tudomány, mint teszem a logika,² mégis gondnokság alatt áll, éspedig különösképpen a pszichológia inti rendre. És bár kétségtelen, hogy a müalkotás adta hatás vizsgálata is értékes és rendszerbe foglalható, azonban az idevágó kutatás eredménye legalább is problematikus, amig magának a hatás³ forrásának mibenléte tisztázatlan, amig vonatkozó kérdésére határozott felelet nem adatik. Vegyünk a hatásától megfosztott müvészi tényről normát s e müvészi tényt állitsuk vissza a maga valóságában a pszichikai tények közé: azonnal belátjuk, hogy mig ilyen normához semmiféle pszichologizmus nem juttathat, addig az a pszichológia számára a további specializált vizsgálódások terén csak üdvös és hasznos lehet. Ennyiből is látható, hogy a pszichológizmus a maga elvakultságában megölné utbaigazitóját, ha ilyenről egyáltalában szó is lehetne. Beismerendően különös, hogy egy tudomány, ahelyett hogy önnön céljait megközelitő definicióira egyszerüen rámutatna, idegen tanokra való serkentő hatásával védi magát, azonban a kor, amelyben e sorok iródnak, a zavaros és ellenséges tételezések kora, amidőn mindentől megkivántatik, hogy öncéluságán kivül egyéb relációit is elkiáltsa, mégpedig minél szemérmetlenebb módon.

Hogy feladatunkat – mi a müalkotás – megoldhassuk, nem foglalkozhatunk a⁴ müalkotás folyamati történetével, hiszen nem a történetét akarjuk megösmerni, hanem magát a tényt. Ehhez képest első megállapitásunk az, hogy a müalkotás nem fizikai, hanem szellemi, egyszerüen azért, mert semmiféle fizikai mérőeszközzel nem mérhető és nem osztható.

Második megállapitásunk – amely már az elsőből következik az, hogy a müalkotás mivolta az alak. Ezzel a két meghatározással azonban már el is távolitottuk azt a balvéleményt, amely a müalkotást a kifejezéssel azonositja és ezáltal müvészetként láttamozza mindazon ásitásokat,⁵ amelyek hajnalonta és estenden a hálószobák történései között kérnek helyet.

E két approximativ definiciónk két felé szabta problémánkat: egyrészt arra, hogy a müalkotás miféle szellemiség, vajjon intuició-e, vagy spekuláció, tehát fogalom, avagy a kettőnek tisztátalan keveréke, másrészt arra, hogy miféle alak, hiszen annyit már Aquinói Szent Tamás is mondott: Pulchritudo … consistit in resplendentia⁶ formae, – ez utóbbi azonban, mint föntebb megjegyeztük, az előbbi kérdésnek csupán másirányu föltevése.

A konzekvensen⁷ végigvezetett intuicionista esztétika (Benedetto Croce) kijelenti, hogy a müalkotás intuició lévén, a müvészet az u.n. közönséges intuiciótól csupán kvantitative⁸ különbözik, ami a kvalitások tudományára nézve közömbös, és nem is tudjuk, hogy mi a különbség a szó és az epigramma között, hogy a Montaigne gazdasszonya fecsegésében is megtalált metafora és Allighieri Komédiája közül bármelyik teljes rangu szimbóluma lehet az esztétika tárgykörének. Másrészt a történet is, és általában minden intuició esztétikai, csakhogy az egyik intuició szegény, a másik gazdag, intenzitásuk egy, extenzitásuk más.

Ezzel szemben azonban letagadhatatlanul áll az, hogy szemléletünk kvalitásbeli különbséget tesz a felsorolt „intuiciók” között. A történetet éppugy nem tévesztjük össze az eposszal, amint hogy a faldekorációt nem tévesztjük össze a festménnyel. Hiszen az előbbiek végtelenek, bármeddig is folytathatóak, utóbbiak pedig zárt és elemeikben⁹ sem nem szaporitható, sem nem növelhető egységek, ugyhogy külön kategóriába kivánkoznak. Amennyiben pedig kvalitásbeli különbséggel rendelkeznek, ugy vagy egyikük, vagy másikuk nem intuició, ebben az esetben pedig semmi értelme nem volna annak, ha a müvészetet intuiciónak neveznők, az intuicióknak pedig más nevet adnánk, már csak azért sem, mert ezáltal az uj intuició fogalom egybeesvén a müvészetével, éppoly definiálatlan volna mint a fogalmak játékában elfödött¹⁰ alteregója.

De nem szükséges, hogy a fogalmak játékához kénytelen-kelletlen mi is hozzájáruljunk. Arra, hogy a müvészet nem intuició, sokkal közelebbi¹¹ és alapvetőbb bizonyitékunk az, hogy mig az intuició passziv, addig a müalkotás maga az akció. Az intuició egyszerüen létrejön és történik, külső törvények szerint. Az egyes intuició az intuitiv megismerés törvényein kivül másokkal nem rendelkezik, nincs fegyelme. Holott a müalkotás minden egyes eleme törvénye a többinek és az egésznek, nem alkotja önmagát, hanem alkottatja, de mindig csak egyetlen lehetőségen belül. De fogadjuk el, hogy a müvészet intuició. Megforditván e tételt, hogy t.i. az intuició müvészet, azonnal látjuk, hogy hamis, a puszta egymásmellé állitásból is kiviláglik, hogy a müvészet gazdagabb jegyü fogalom. A különbség pedig specifikus és kategórikus, mert mig az intuició egyes dolgok valódi képzete, addig a müalkotás csak egy olyan rendszer képzete lehetne, amely rendszer a müalkotás nélkül nem áll fenn, amelyről tehát intuicióm nem lehet. A müvészi tényről való intuició feltételezi a müvészi tényt, a müalkotásról mint egyébről is, kaphatok intuiciót, de a müalkotás rendszerét nem előzi meg a rendszer intuiciója. És csalódás volna azt mondani, hogy a müvésznek intuiciója van a müalkotásra vonatkozóan még a müalkotás létrehozása előtt, mert akkor a müalkotás okozta intuiciónak azonosnak kellene lennie a megelőző intuicióval, holott nem azonos, ami azt jelenti, hogy az, amit a müalkotás lényegeként intuiciónak vettünk föl, nem lehet intuició. A müalkotás és a müalkotás intuiciója ok és okozatként állanak egymással szemben, az előbbi a pecsétnyomó, az utóbbi a pecsét lenyomata, amivel megint az aktiv és passziv determinációval állitott különbözéshez érkeztünk vissza.

A müalkotás tehát nem intuició.¹² És mielőtt tovább mennénk, azt is ki kell jelentenünk, hogy a müalkotás semmiféle érzelmi kisérője nem érdekel bennünket, éppugy, ahogy az indukció vizsgálatánál, ha kitüzött elemező feladatunkat helyesen akarjuk megoldani, nem vagyunk kiváncsiak az azt kisérő érzelmiségre, illetve annak létrejöttét kisérő érzelmekre. Buját baját és örömét a kovács belekalapálhatja a patkóba, az mégis és legföljebb arra a bizonyos kovácsra lesz jellemző, de semmiesetre sem a patkóra.

A müalkotás tehát azért nem intuició, mert aktiv. De vajjon spekuláció-é ez az aktivitás? Hiszen amikor a dolgot megismerjük, az intuicióval egyidejüleg fogalmat is alkotunk róla, habár minden egyes adott esetben az egyik rejtve marad. És tévedés azt mondani, mint sokan teszik, hogy a fogalom mélyén intuició buvik meg; az intuició éppugy a fogalmon kivül áll, mint ahogy a fogalom sincsen az intuicióban, összefüggésük csupán magában a dologban van. Ellenkező esetben azt is ki kellene jelentenünk, hogy az intuiciónak fogalom

A kompozicióról [2]

Az intuició egyszerüen létrejön és történik, külső törvények szerint. Az egyes intuició az intuitiv megismerés törvényein kivül másokkal nem rendelkezik, nincs fegyelme. Holott a müalkotás minden egyes eleme törvénye a többinek és az egésznek, nem alkotja önmagát, hanem alkottatja, de mindig csak egyetlen lehetőségen belül.

A müalkotás tehát nem intuició. És mielőtt tovább mennénk, azt is ki kell jelentenünk, hogy a müalkotás semmiféle érzelmi kisérője nem érdekel bennünket, éppugy, ahogy az indukció¹ vizsgálatánál, ha² kitüzött³ feladatunkat helyesen akarjuk megoldani, nem vagyunk kiváncsiak az azt kisérő érzelmiségre, illetve az annak létrejöttét⁴ kisérő érzelmekre. Buját-baját és örömét a kovács belekalapálhatja a patkóba, az mégis és legföljebb arra⁵ a bizonyos kovácsra lesz jellemző, de semmiesetre sem a patkóra.

A müalkotás tehát aktiv. De vajjon spekuláció-é ez⁶ az aktivitás? Hiszen amikor a dolgot megösmerjük, az intuicióval egyidejüleg fogalmat is alkotunk róla, habár minden egyes adott esetben az egyik rejtve marad. És tévedés azt mondani, mint sokan teszik, hogy a fogalom mélyén intuició buvik meg: az⁷ intuició éppugy a fogalmon kivül áll, mint ahogy a fogalom sincsen az intuicióban, összefüggésük csupán magában a dologban van. Ellenkező esetben azt is ki⁸ kellene jelentenünk, hogy minden intuiciónak fogalom az alapja, amit azonban állitani senki sem mer. Igy kapnánk egy négyszögletes és kerek tükröt egymással szembeállitva,⁹ amikor is azok a végtelenségig tükröznék vissza egymást. Azonban ha az egyik tükör az intuició, a másik pedig a fogalom, bármennyire is egymásban¹⁰ tükrözik vissza egymást, mégis mindegyik külön-külön valóság

[A gondolkodók … ] [1]

[A gondolkodók … ] [2]

1. A gondolkodók – szinte közmegegyezéssel – kétfajta szellemiségről, a megismerésnek két módjáról tesznek tanuságot s ezek mint szemlélet (intuició) és gondolat (spekuláció) nyernek megkülönböztetést. Ezért aztán zavarban vagyunk és nem tudjuk, hová tegyük a művészetet. Hiszen tagadhatatlan, hogy megismerés foglaltatik a művészetben s igy akár azt állitjuk, hogy szemlélet, akár azt, hogy gondolat a művészi megismerés, odajutunk, hogy megtagadjuk a létét annak, amit éppen meg kellene hogy magyarázzunk. Persze – ez is mutatja – a művészi megismerésről való fogalmunk igen homályos s igy világosabbal, egyszerűbbel kell pótolnunk; legalább olyan egyszerüvel és világossal – ha lehetséges – amilyenek a gondolatról és a szemléletről való fogalmaink. Igen csábitó a szemléletről vagy a gondolatról való egyszerü és világos fogalmainkkal helyettesiteni a művészi megismerésről való kuszát és homályosat, – amint ezt sürün teszik a gondolkodók. De vajjon ezzel világosabb és egyszerübb fogalmat kaptunk-e a művészi megismerésről?

2. Azt állitjuk, hogy a szemléleten és a gondolaton kivül a megismerésnek egy harmadik módja is megadatott a számunkra, a művészi megismerés, amelyet ihletnek nevezhetünk.

3. A művészet mi egyéb lehetne, mint szellemiség? Mi nem tudjuk fölfogni másnak és pedig amaz egyszerü oknál fogva, hogy szemléletünk alapján ugy kell elgondolnunk, hogy: van; márpedig ha – szemléleti megismerésünket meghazudtolva – másnak fognók föl a müvészetet, akkor ugy kellene elgondolni, hogy: nincsen.

A dolog az alak és a nemlét ellentétében való egység.

Mert

1.) Semminő dologi lét nincs alak nélkül, a¹ dologi lét maga az alak. Minthogy pedig minden lét dologi lét, a dolognak mint alaknak tartalma lét nem lehet, mert az maga is alak volna, ha pedig igy volna, vagyis ha az alak alakot s ez ismét ujabb alakot tartalmazna, tehát² az egyes alak igy³ végül az összes lehetséges alakokat magába zárná, az alakoknak ez a végtelen, egymásban való sorozata is csupán a nemléttel mint utolsó tartalommal válna befejezett ténnyé, a dolog pedig dologgá, annál is inkább,⁴ mivel ebben az esetben végtelen sorról van szó.

2.) A puszta alak elgondolhatatlan lévén, puszta lét sincsen. Ha pedig puszta⁵ lét nincsen, ugy ami a léthez járul, lét nem lehet, mert az puszta⁶ voltától meg nem fosztaná, azaz nem is volna. Eszerint a lét föltételezi a nemlétet.

3.)⁷ A dolog minőségben való és minőségét a léthez való vonatkozása szabja meg. De ha minőségét a léthez való vonatkozása szabja meg, ugy tartalma lét nem lehet, mert igy⁸ nem alkotna viszonyt a léttel, hiszen ellenkező esetben a létnek önmagával kellene vonatkozásban állnia, – azaz minőség egyáltalában nem is volna, aminthogy dolog sem volna.

4.) A dolognak három lényege van:

a) dolog előtti vagy alkotó lényeg, amely a dolgot létrehozza, hogy azután, de csak azután kitölthesse és amely megfelel az ihleti szellemiségnek;

b) dologbéli vagy való lényeg, amely a dolgot kitölti, hogy azután, de csak azután megsemmisithesse és amely megfelel a szemléleti szellemiségnek;

c) dolog mögötti vagy igaz lényeg, amely a dolgot megsemmisiti, hogy azután, de csak azután, rekonstruálja és amely megfelel a fogalmi szellemiségnek, –

a dolog mindhárom esetben az alak és a nemlét ellentétében való egység, mert ugy a dologelőttiség, mint a dolog megsemmisülése és rekonstrukciója a dolog nemléte.

5.)⁹ A dolog állaga a nemlét, egyrészt mert a változó dolog mozzanata az alak és a mozzanatnak (minden egyes mozzanatnak) tartalma a dolog már betöltött, betöltendő és lehetséges mozzanatainak nemléte, másrészt mert ha az állag lét volna, ugy a dolog alakja volna, ami minden változást kizárna, vagy pedig egyáltalában nem volna állag, hanem minden egyes dolog helyén végtelen sok dolog volna, amikor is az 1) szerint megintcsak a nemléthez jutnánk el. De a dolognak kell legyen állaga, különben egyetlen mozzanatban sem volna, ha¹⁰ pedig nem volna, ugy megintcsak nemlét volna. De a dolognak azért is a nemlét az állaga, mert különben sem dologelőttiség sem dologutániság nem volna, ha pedig dologelőttiség vagy dologutániság nem volna, ugy dolog sem volna.

6.)¹¹ Lét nincsen, csak dolgok vannak, mert a lét a dolgok alakja. De¹² ha lét nincsen, ugy alak sincsen: ugy a lét mint az alak csupán szemléleti tények és csak¹³ mint ilyenek kétségbevonhatatlanok. A lét csupán tulajdonság: a meg nem semmisülő és meg nem változó, hiánytalan és be nem teljesülő nemlét tulajdonsága. A nemlét: ősállag, az állagok állaga: dolog nincsen és nem lehet nemlét¹⁴ nélkül, nemlét nincsen, de lehet, dolog nélkül: világunkban nincsen abszolutum, de megvan az abszolutum lehetősége.

Mert:

1.) Semminő dologi lét nincs alak nélkül, a dologi lét maga az alak. Minthogy pedig minden lét dologi lét, a dolognak mint alaknak tartalma lét nem lehet, mert az maga is alak volna, ha pedig igy volna, vagyis ha az alak alakot s ez ismét alakot tartalmazna, tehát az egyes alak igy végül az összes lehetséges alakokat magába zárná, az alakoknak ez a végtelen, egymásban való sorozata is csupán a nemléttel mint végső tartalommal válna befejezett ténnyé, a dolog pedig dologgá, annál is inkább, mivel ebben az esetben végtelen sorról volna² szó.

2.) Puszta alak nem lévén, puszta lét sincsen. Ha pedig puszta lét nincsen, ugy ami a léthez járul lét nem lehet, mert az puszta voltától meg nem fosztaná, azaz nem is volna. Eszerint a lét föltételezi a nemlétet.

3.) A dolog minőségben való és minőségét a léthez való vonatkozása szabja meg. De ha minőségét a léthez való vonatkozása szabja meg, ugy tartalma lét nem lehet, mert igy nem alkothatna viszonyt a léttel, hiszen ellenkező esetben a létnek önmagával kellene vonatkozásban állnia, – azaz minőség egyáltalában nem volna, aminthogy dolog sem volna.

4.) A dolog lényege hármas:

a) dolog előtti, vagy alkotó lényeg, amely a dolgot létrehozza, hogy azután, de csak azután kitölthesse és amely megfelel az ihleti szellemiségnek;

b) dologbéli vagy való lényeg, amely a dolgot kitölti, hogy azután, de csak azután megsemmisithesse és amely megfelel a szemléleti szellemiségnek;

c) dolog mögötti vagy igaz lényeg, amely a dolgot megsemmisiti, hogy azután, de csak azután rekonstruálja és amely megfelel a fogalmi szellemiségnek, –

a dolog mindhárom esetben az alak és a nemlét ellentétében való egység, mert ugy a dologelőttiség, mint a dolog megsemmisülése és rekonstrukciója a dolog nemléte.

5.)³ A dolog állaga a nemlét, egyrészt mert a változó dolog mozzanata az alak, márpedig⁴ a dolgot az adott mozzanaton kivüli mozzanatok lehetősége, azaz az adott nem-mozzanat tartja fenn, amelynek az adott mozzanat csupán tagadása (= az alak a dolog tagadása), másrészt mert ha az állag lét volna, ugy a dolog alakja volna, ami minden változást kizárna, vagy pedig nem volna állag, hanem minden egyes dolog helyén végtelen sok dolog volna, amikor is az 1) szerint megint csak éppen a végtelen sokság miatt a nemlét zárná a dolgot dologgá. De a dolognak kell legyen állaga, különben egyetlen mozzanatban sem volna, ha pedig nem volna, ugy megintcsak nemlét volna. De a dolognak azért is a nemlét az állaga, mert különben sem dologelőttiség sem dologutániság nem volna, ha pedig dologelőttiség vagy dologutániság nem volna, ugy dolog sem volna.

6.)⁵ Lét nincsen, csupán dolgok vannak, mert a lét a dolog alakja, azaz a lét mint önálló dolog: nem lévő dolog. De ha lét nincsen, ugy alak sincsen: ugy a lét mint az alak csupán szemléleti tények, és csak mint ilyenek kétségbevonhatatlanok.

A dolog az alak és nemlét ellentétében való egység.

Semminő dologi lét nincs alak nélkül, a dologi lét maga az alak. Minthogy pedig minden lét dologi lét, a dolognak mint alaknak tartalma lét nem lehet, mert az maga is alak volna, ha pedig igy volna, vagyis ha az alak alakot s ez ismét alakot tartalmazna, tehát az egyes alak végül az összes lehetséges alakokat magába zárná az alakoknak ez az egymásban való, végtelen sorozata is csupán a nemléttel mint utolsó tartalommal válna befejezett ténnyé, a dolog pedig dologgá, annál is inkább, mivel ebben az esetben végtelen sorról van szó.¹

A puszta alak elgondolhatatlan lévén, puszta lét nincsen. Ha pedig puszta lét nincsen, ugy ami léthez járul, lét nem lehet, hiszen az puszta voltától meg nem fosztaná, azaz nem is volna. E szerint a dologi lét föltételezi a dologi nemlétet.²

A dolognak három lényege van:

a) dologelőtti vagy alkotó lényeg, amely a dolgot létrehozza, hogy azután, de csak azután kitölthesse, (ihleti szellemiség)

b) dologbeli vagy való lényeg, amely a dolgot kitölti, hogy azután, de csak azután, megsemmisithesse³ (szemléleti szellemiség)⁴

c) dolog mögötti vagy igaz lényeg, amely a dolgot megsemmisiti, hogy azután, de csak azután, rekonstruálja (fogalmi szellemiség) –

a dolog mindhárom esetben az alak és a nemlét ellentétében⁵ való egység, mert ugy a dologelőttiség, mint a dolog megsemmisülése és rekonstrukciója a dolog nemléte.

A dolog állaga a nemlét, egyrészt mert a változó dolog mozzanata az alak és a mozzanatnak (minden egyes mozzanatnak) tartalma a dolog már betöltött, betöltendő és lehetséges mozzanatainak nemléte, másrészt mert ha az állag lét volna, ugy a dolog alakja volna, ami minden⁶ változást kizárna, vagy pedig egyáltalában nem volna állag, hanem⁷ minden egyes dolog helyén végtelen sok dolog volna, amikor is megintcsak a nemléthez jutnánk el. De a dolognak kell legyen állaga, különben egyetlen mozzanatban sem volna, ha pedig nem volna, ugy megintcsak nemlét volna. De a dolognak azért is a nemlét az állaga, mert

különben sem dologelőttiség, sem dologutániság nem volna, ha pedig nem volna, ugy dolog sem volna.

[A tárgy elgondolása … ]

4.¹ A tárgy elgondolása az ész osztályainak segitségével történvén, a tudomány nem is külömbözik másban a nem tudományos tételállitástól, minthogy módszeres.² Azaz nemcsak ösmeri, hanem bizonyos³ fokig érti is tárgyát és módszere, azaz⁴ az egyetlen mód, ahogyan tárgyával foglalkozni képes,⁵ annyiban tiszta, amennyiben tárgyát megérti. A módszer⁶ a megértés fokának tanusága, tehát semmiféle merev tétellel nem korlátozhatjuk eleve anélkül, hogy megértésünket magát ne szoritanók bizonyos vonatkozásokra. Módszerem egységes, de éppen az teszi egységessé, hogy tárgyam különböző vonatkozásait különböző, de éppen a tárgyalt⁷ vonatkozásnak megfelelő módon törekszem megvilágitani.

5. A müvészet csak annyiban élmény, mint minden más és igy lélektani magyarázatokkal ⁸ meg nem közelithető. Nem is a müélménnyel, hanem a müvel, nem a müvészek alkotásközbeni lelkiállapotával, de a müvészettel, mint valóságos szellemiséggel foglalkozom. A lélektanosság (psichologismus) itt⁹ nem is tárgyáról, hanem csak a véle kapcsolatosan felmerülő, ám idegen osztályba tartozó észrevételeiről szólhatna legföljebb s habár kimerülne az észleletek nyüzsögésében, tárgyi értéshez nem juttató fecsegés volna. Melyik gondolkodó nem mosolyodna¹⁰ el nagyapaképpen, ha teszem az inductio mibenlétét az inductio alkotását is szükségképpen kisérő lélektani mozzanatokból próbálnók kihámozni? A lélektanossággal¹¹ rokon viszonylagossági elv is érthetetlen,¹² hiszen a föltétlen létét semmi sem igazolja világosabban, mint tagadásának eme próbája. Vissza kell¹³ utasitania a pragmatismus elméletét is, amely szerint az a tétel igaz, amelynek elfogadása és alkalmazása az elfogadó és alkalmazó élőlénynek a legnagyobb hasznot hajtja. Kétségtelen, hogy az igaz tételeket hasznothajtóan is felhasználhatjuk, másképpen: gondolkodni hasznos dolog. De az igaz tétel akkor is igaz, ha nem használjuk fel hasznothajtóan, másrészt hamis¹⁴ és téves tételek is hajtanak hasznot alkalmazójának.

Amikor a müvészetről szólunk, mindig¹ valamilyen sajátos tevékenységet értünk rajta, különösen akkor, amikor a tisztaság jelzőjével illetjük és fogalmunkat ezáltal próbáljuk elmélyiteni, a müvészet tényét pedig minden egyéb ténytől elkülöniteni. És amikor ezt megállapitjuk, egyben tisztáztuk is önmagunk előtt, hogy mig szemléletünk a maga valóságos lényegében ragadja meg a müvészi tényt, addig a müvészetről való fogalmaink zavarosak. Hiszen ha müvészet és tiszta müvészet egymást nem födik, ugy mindkét kifejezésünk értelmetlen, ha pedig egymással azonos jelentéssel birnak, ugy az egyik értelmetlen és üres, amely azután tolakodó fölöslegességével csak arra jó, hogy a másik teljességét veszélyeztesse. A müvészet tehát szükségképpen tiszta müvészet, mintahogy szellemiségek egymással nem is keveredhetnek, de igenis alkothatnak szintézist ellentétükben, ez a² szintézis azonban már az ellentett szellemiségek egyik kategóriájába³ sem tartozik, hanem külön kategóriát alkot. Be kell ösmerjük, hogy mindez elsősorban az olyan alkalmi bölcselkedőket illetheti, akiknek fogalmaival vitatkozni célunk nem lehet. Fejtegetéseinket nem is azért kezdettük vélük, hogy rájuk pirithassunk, hanem ama gondos figyelemre méltó és eddig kellőképpen észre nem vett tény miatt, hogy a müvészet ez avatatlan bölcselőinek gondolkodása a szemlélettel szoros párhuzamban halad, amikor zavarosan bár, de önálló szellemi tevékenységnek állitják a müvészetet, intuicióiknak megfelelően. Igy furcsálható, de való igaz, hogy hivatásos gondolkodókkal szemben inkább az avatatlanokat ékesithetjük az elismerés medáliájával, hiszen ha az intuició minden egyes esetben különbséget is tesz müvészet és nem müvészet között, a filozófusok mégis mind –

1. Amikor² művészetről szólunk, mindig³ valamilyen sajátos tevékenységet értünk rajta, különösen akkor, amikor a tisztaság jelzőjével illetjük és fogalmunkat ezáltal próbáljuk elmélyiteni, a müvészet tényét pedig minden egyéb ténytől elkülöniteni. Tehát mig⁴ szemléletünk a maga valóságos lényegében ragadja meg a müvészi tényt, addig a müvészetről való fogalmaink zavarosak. Hiszen ha müvészet és tiszta müvészet egymást nem födik, ugy mindkét kifejezésünk értelmetlen, ha pedig egymással azonos jelentéssel birnak, ugy az egyik értelmetlen és üres, amely azután tolakodó fölöslegességével csak arra jó, hogy a másik teljességét veszélyeztesse. A müvészet szükségképpen⁵ tiszta müvészet, aminthogy szellemiségek nem is keveredhetnek, hanem igenis alkothatnak egységet⁶ ellentétükben, ez az egység azonban már az ellentettek egyik osztályába sem tartozik, hanem külön kategóriát alkot. Be kell ismerjük, hogy mindez elsősorban az olyan alkalmi bölcselkedőket illetheti, akiknek fogalmaival vitatkozni célunk nem lehet. Fejtegetésünket nem is azért kezdettük vélük, hogy rájuk pirithassunk, hanem ama gondos figyelemre méltó tény miatt, hogy a müvészet ez avatatlan bölcselőinek gondolkodása a szemlélettel szoros párhuzamban halad, amikor megokolásaikban bár zavarosan, de önálló tevékenységnek állitják a müvészetet.⁷

2.⁸ A szemlélet tehát külön lényegnek mondja a müvészetet és nem is tehet másként, hiszen a müvészet valósági tény. Mégis, a történet folyamán akadtak gondolkodók, akik kétségbe vonták különvalóságát és egyéb tevékenységekkel azonositgatták, nem szólván az olyan törekvésekről, amelyek szerint a müvészet nem is szellemiség. Itt elsősorban és csupán arra az együgyü meghatározásra utalok, amely játéknak nevezi el és amelynek tárgyi tartalmával foglalkozni nem is⁹ érdemes.¹⁰ E felfogás¹¹ ürességében azt sem veszi észre, hogy ugyanigy játéknak mondhatja a bölcseletet és az egész életet, ami azonban éppolyan tartalmatlan volna és csak az illetett gondolkodók tehetetlenségéről adna számot az értelem előtt. A többi hasonló fölfogások is hasonló hibában leledzenek, abban, hogy a szemlélet állitásait és a tapasztalati tények állitásait figyelmen kivül hagyván, merő önkénnyel szerkesztett tételekben gondolódnak el, holott éppen a valóságos tárgy mibenlétét kutató valóságbölcseletnek (metafizikának) kell e legelső sorban tapasztalati tényekből kiindulván következtetnie, máskülönben nem is érhet el oly eredményt, amelyet a tapasztalati tények ugyan nem bizonyitanak, de igazolnak azáltal, hogy ellent nem mondván neki, érvényességét magukra nézve elösmerik.

3. Ám ha már a szemléletnek megadtuk, mi¹² néki jogosan kijár, a gondolatot se röviditsük meg. Annyival kevésbé ne, amennyivel a gondolkodó lény tévedéseinek alapja biztosabb talaj az igazság számára, mint a szemlélő lény igazságának alapja. Mert mig a szemlélő lény igazságának alapja a valóság szemlélete, addig a gondolkodó igazságának (és tévedésének) alapja az igazság elgondolása. Az értékkülönbség pedig tisztán áll előttünk, ha megvizsgáljuk, hogy mi az eltérés egyrészt a szemlélet és a gondolat, másrészt a valóság és az igazság között. A szemlélet közvetlen fölismerés, de nem megértés, hiszen a müvészetet is szemléljük és fölismerjük, de nem értjük a mai napig sem. Azaz, a szemlélet arról tudósit, hogy tárgyunknak van mibenléte, tehát hogy van és létezik, hiszen ha nem volna mibenléte, ugy egyáltalában nem is volna, – ám, hogy mibenléte micsoda, afelől a legcsekélyebb módon sem tájékoztat. Véle szemben a gondolat azt kutatja, hogy létező tárgyunk hogyan létezik, azaz egyfelől jelenségeire, másfelől létének föltételeire és érvényességi mozzanataira bontja, tehát megértésére törekszik. Ily módon mintegy szétszedi a való lényeget¹³ akár a rossz gyerek a piros nadrágu huszárkát, de azután ujjáalkotja és visszaállitja, már mint igaz lényeget.

A szemléletnek továbbá nincs képessége arra, hogy ellenőrizze saját magát, nincs önfegyelme. Igy az örök igazságok fölismerésénél szerepe tetemesen csökken, mert az örök tévedéseket is a szemlélet állitja. De nem csak önmagát¹⁴ nem, hanem tárgyát sem kritizálja, nem értékeli: a szemlélet egyszerüen adottnak veszi a valóságot, a történeti pillanatban szemlélt valóságon kivül egyéb valóságról nem tud. Igy még a legegyrétübb müvészeti kritika is jóval tulmegy a szemléleten, mert legalább is két valóságot viszonyit. Ezáltal¹⁵ azonban nem csak a kimutatott érték válik viszonylagossá, hanem maga az értékelés is, mert¹⁶ alapja nem a müvészet mibenlétének, lényegének egyetemes elgondolása, nem a megértett müvészet igaz lényege, hanem a fölismert tárgynak csak egy-egy megértett mozzanata, azaz a való lényegnek egy-egy oly kiemelt vonása, amely már az igaz lényegre utal és azt a maga egészében föltételezi. De minthogy a valóság elgondolásának alapja és inditéka a valóság szemlélete, láthatóan sem a szemlélet sem a gondolat nem tör egyeduralomra és egyiket fontosabbnak tartani a másikánál annyi, mint nem érteni meg egyiket sem.

A¹⁷ valóság és igazság viszonyát az jelöli, hogy mig a valóság egy magán tuli fönnállásra utal, addig az igazság már magában viseli az érvényességet és fönnáll anélkül, hogy volna valósága. Igy az igaz lényeg az oly módon elgondolt vagy elgondolható, tehát magától az elgondolástól függetlenül fönnálló lényeg, amelyet meghatározott érvényességi mozzanatok alkotnak önmagukban, amelyet egyéb érvényességek nem csak hogy meg nem semmisitenek, hanem éppen örökkévalóságát hangsulyozzák maguk is. A való lényegek pedig egymást megsemmisitik. Igy a gyorssajtó érvényes tételekben fennálló szerkezete, igaz lényege¹⁸ csorbitatlan egész és teljes marad akkor is, ha az ujságpalota összeomolván a gép való lényege megsemmisül. Ez ábrázolat mutatja a gondolkodó és a szemlélő munkája között fennálló különbséget. Az utóbbi a nyomdászleány, aki a fehér papirlapot beleteszi a gépbe és kiveszi belőle a telenyomottat,¹⁹ az előbbi meg a mérnök, aki megértette a tőle függetlenül fennálló érvényességek egyik sajátos tőle szintén független vonatkozását, a gép igaz lényegét, amelynek nyomán a gép előállittatott.

4. Fentiekből következik, hogy nincsen „normativ” tudomány. Hiszen a szemlélet nem normativ, a képzet nem szabály, holott nélküle nem volna tudomásunk a valóságról. A gondolat föltételezi a szemléletet, mert arról, hogy vagyok, éppugy közvetlen szemléletem értesit, mint arról, hogy gondolkodom. Előbb saját gondolatomat szemlélem, különben nem tudom, hogy van és igy ezirányban következtetést belőle nem vonhatok. Igy helytelen azt mondani, hogy gondolkodom, tehát vagyok, mert előbb észre kell vennem, hogy gondolkodom, ezt pedig szemlélettel ismerem föl. Ám azt is helytelen mondani, hogy szemlélek, tehát vagyok, mert nem a szemléletet szemlélem (a képzetnek nincsen képzete), hanem azt hogy gondolkodom – azaz, a szemléletet feltételezi a gondolat, a gondolatot pedig feltételezi a szemlélet, másképpen szólván egyáltalán nem bizonyitja a gondolat azt, hogy vagyok, hanem csupán feltételezi a szemlélet nyomán.²⁰ A gondolkodom, a szemlélek már azt jelenti, hogy most éppen gondolkodó, illetőleg szemlélő vagyok, tehát eleve beleértem azt, amit éppen vele akarok bizonyitani. A tétel maga igaz, de bizonyitó ereje nem nagyobb annál, hogy vagyok tehát vagyok. Mégis, önlétét senki komoly gondolkodó nem vonja kétségbe s ha teszi, csak látszólag teszi, abból a hiu ravaszkodásból, hogy ezt majd itéleti érvénnyel bizonyitsa. Sőt, nem csak hogy nem kételkedik benne, hanem bármit is gondol, ezt mint vitathatatlant tételezi föl, holott éppen az erre vonatkozó tételek vitathatóak elsősorban, minthogy mindegyikük a vagyok tehát vagyok egyenletet rejti magában.

Az, hogy legyek, tehát éppolyan föltétlenül szükséges ahhoz, hogy gondolkozhassam, mint a tétel érvényességéhez az, hogy önmagának és egyéb tételeknek ne mondjon ellent. Ha ugy tetszik, hát ez is norma, ám ha közelebbről megvizsgáljuk, azt találjuk, hogy az érvényes tétel fönnáll függetlenül attól,²¹ hogy elgondoljuk-e vagy sem. Azaz, nincsen keletkezése, sem²² történetileg, sem logikailag. Nincsen logikai elsőbbsége egyik igaz tételnek sem a másik fölött, vagy ha van, ugy mindegyiknek van: az igazságoknak nincsen hierarchiája, mindegyik föltételezi az összes többit: csupán az összes igazságok egyetemes egész rendszere föltétlen. Amikor pedig helyesen gondolkodunk, nem teszünk egyebet, mint hogy egyes igaz tételeket, mint²³ mozzanatokat, kiemelünk az egyetemes föltétlenből,²⁴ azaz, amikor gondolkodunk, magát az abszolutumot elemezzük.

Az abszolutumot tehát ismerjük valahogyan, különben nem is elemezhetnők. Mégpedig nem csak mint eszmét ösmerjük, hiszen általában gondolkodván nem az abszolutum eszméjét elemezzük,²⁵ hanem esetleg más dolog eszméjét és ezen át az abszolutumot mint olyant. Csupán mellékesen emlitem, hogy éppen mivel csak elemezzük, soha nem értjük meg teljesen, legalább is akkor, ha megértésére a gondolaton kivül más eszközünk nincsen.

Már most, a norma föltétel, ám az elemező tétel nem föltétel: a tudományok igy nem is lehetnek normativak, nem szabnak föltételeket, hanem megértenek tételeket. A gyakorlati élet szempontjából mondhatjuk ezeket a tételeket szabályoknak, igy azonban az önértéket eladhatjuk pillanatnyilag a gyakorlati haszonért.²⁶ A tudományok voltaképpen mind leiró ténytudományok és csak abban különböznek, hogy vagy tények puszta leirását adják (leiró leirás, analizis) vagy tények értelmezése a céljuk (értelmező leirás, autótézis), vagy pedig tények állitásához juttatnak (állitó leirás, szintézis). A tudomány nem is különbözik másban a nem tudományos tényelmondástól, minthogy módszeres, azaz hogy nem csak hogy ösmeri, hanem bizonyos fokig már érti is tárgyát és módszere, az az egyetlen mód, ahogyan tárgyával foglalkozni képes, annyiban²⁷ tiszta, amennyiben tárgyát megérti.²⁸Mindebből következik, hogy a szabály (norma) soha sem az igazság, hanem a gondolat mozzanata.

6.²⁹ Igazságokat megérteni tehát annyi, mint magát az abszolutumot elemezni. Azonban ennél³⁰ fontosabb is az, hogy akár akarom, akár nem, mindig feltételezem az abszolutot, azaz mindig az abszolut értelmében cselekszem. Cselekedeteim és igy

Valóság és igazság.

Amikor a müvészetről szólunk közönségesen, mindig valamilyen sajátos tevékenységet értünk rajta, különösen akkor, amikor a tisztaság jelzőjével illetjük és fogalmunkat ezáltal igyekezünk elmélyiteni, a müvészet tényét pedig minden egyéb ténytől elkülöniteni. Igy tehát mig szemléletünk¹ a maga valóságos lényegében ragadja meg a müvészi tényt, addig a müvészetről való fogalmaink zavarosak, hiszen ha müvészet és tiszta müvészet egymást nem födik, ugy mindkét kifejezésünk értelmetlen, ha pedig egymással azonos jelentéssel birnak, ugy az egyik értelmetlen és üres, amely azután tolakodó fölöslegességével csak arra jó, hogy a másik teljességét veszélyeztesse. A müvészet szükségképpen tiszta müvészet, aminthogy szellemiségek nem is keveredhetnek, habár alkothatnak egységet ellentétükben, amely azonban már az ellentettek egyik osztályába sem tartozik, hanem külön kategoriát alkot. Be kell ismerjük, hogy mindez elsősorban az olyan alkalmi bölcselkedőket illetheti, akiknek fogalmaival vitatkozni célunk nem lehet. Fejtegetésünket nem is azért kezdettük vélük, hogy rájuk pirithassunk, hanem ama gondos figyelemre méltó tény miatt, hogy a müvészet ez avatatlan bölcselőinek gondolkodása a szemlélettel szoros párhuzamban halad, amikor megokolásaikban bár zavarosan, zavarosan, de képzeteiknek megfelelően² önálló tevékenységnek állitják a müvészetet.

A szemlélet tehát külön lényegnek állitja a müvészetet és nem is tehet másként, hiszen a müvészet valósági tény. Mégis a történet folyamán akadtak gondolkodók, akik különvalóságát kétségbevonták és egyéb tevékenységekkel azonositgatták, nem szólván az olyan törekvésekről, amelyek szerint a müvészet nem is szellemiség. Itt elsősorban és csupán arra az együgyü meghatározásra mutatok, amely játéknak nevezi el és amely ürességében észre sem veszi, hogy azon módon játéknak mondhatja a bölcseletet és az egész életet is, ami azonban éppolyan tartalmatlan volna és csak az illetett gondolkodók tehetetlenségéről adna számot az értelem előtt. Iskolás könyveinkben szinte hemzseg az a már-már erkölcstelenül káros és tolakodó tanitás, amely ugy véli, hogy a gondolkodást azurfényü magaslatokba emeli azzal az általa és számára mindent megoldó meghatározással, hogy a müvészet célja a gyönyörködtetés. Nem csupán azért káros ez a tanitás, mert tanulóinak figyelmét természetszerüen a gyönyörökre irányitja, hanem mindenek előtt mert teszi ezt az igazság leghalaványabb árnyalata nélkül. Tolakodónak pedig tolakodó ez a tanitás, mert nem a müvészetről, hanem a müvészet céljáról beszél, tehát egy olyan tevékenységnek célját szögezi le, amely tevékenységgel nemcsakhogy tisztában nincs, hanem azt tisztázni meg sem kiséreli.

Ám ha már dicsérettel illettük az avatatlanokat, igazságot kell szolgáltatnunk a gondolkodóknak is, annyival inkább, amennyivel tévedéseik alapja biztosabb talaj az igazság számára a szemlélő lény igazságának alapjánál. Mert mig a szemlélő lény igazságának alapja a valóság szemlélete, addig a gondolkodó igazságának és tévedésének alapja az igazság elgondolása. Az értékkülönbség pedig tisztán áll előttünk, ha megvizsgáljuk: mi az eltérés egyrészt a szemlélet és a gondolat, másrészt a valóság meg az igazság között. A szemlélet közvetlen fölismerés, de nem megértés,³ hiszen a müvészetet is szemléljük és fölismerjük,⁴ de nem értjük a mai napig sem. Azaz, a szemlélet tudósit, hogy tárgyunknak van mibenléte, tehát hogy van és létezik, hiszen ha nem volna mibenléte, ugy egyáltalában nem is volna, – ám hogy mibenléte micsoda, arról a legcsekélyebb módon sem tájékoztat. Ezzel szemben a gondolat él-hal, csikorog megtudandó, hogy⁵ való tárgyunk hogyan való,⁶ azaz egyfelől jelenségeire, másfelől létének föltételeire és érvényességi mozzanataira bontja: megértésére törekszik. Szétszedi a való lényeget, akár a gyerek a pirosnadrágu huszárkát, hogy ujjáalkossa⁷ és visszaállitsa már mint⁸ igaz lényeget. A szemléletnek nincs⁹ önfegyelme, önmagát ellenőrizni nem képes. Igy az „örök igazságok” fölismerésénél való szerepe tetemesen csökken, mert az örök tévedéseket is a szemlélet állitja. Egyszerüen adottnak veszi a valóságot, a történeti pillanatban szemlélt valóságon kivül egyéb valóságról nem tud: szenvedő szellemiség. Igy még a legegyrétübb müvészeti kritika is jóval tulmegy a szemlélet állitásain, mert legalább is két valóságot viszonyit. Igy azonban nem csupán a kimutatott érték viszonylagos, hanem maga az értékelés is, mert alapja nem a müvészet mibenlétének, lényegének egyetemes elgondolása, nem a megértett müvészet igaz lényege, hanem a fölismert és viszonyitott tárgyaknak csak egy egy megértett mozzanata, azaz a való (szemlélt) lényegnek egy egy oly kiemelt vonása, amely már az igaz lényegre utal és azt a maga egészében föltételezi. De minthogy a valóság elgondolásának alapja és inditéka a valóság¹⁰ szemlélete, láthatóan sem a szemlélet sem a gondolat nem tör egyeduralomra és egyikét fontosabbnak tartani a másikánál annyi, mint nem érteni meg az egyiket sem.

A valóság és az igazság viszonyát jelöli, hogy mig a valóság egy magán tuli fönnállásra¹¹ utal, addig az igazság már magában viseli az érvényességet és fönnáll anélkül, hogy volna valósága. Továbbá: a valóság van és tapasztalható, az igazság nincs és tapasztalat feletti.¹²

Szemlélet nélkül nincsen tudomásunk a valóságról. Arról,¹³ hogy vagyok, éppugy szemléletem értesit, mint arról, hogy cselekszem, gondolkozom. Ha nem szemlélem gondolatomat, nem tudom, hogy van és igy ezirányban következtetést belőle nem vonhatok. Amikor pedig¹⁴ létemre következtetek gondolatommal szemléletem nyomán, tulajdonképpen olyan dologra következtettem, ami már eleve evidens volt előttem és amit nem is a következtetés igazol, /:amely (cogito ergo sum) különben helytelen:/ hanem¹⁵ annak az evidenciába való torkolása. A dolog evidens volta pedig független attól, hogy elgondoljuk-, szemléljük-e, avagy nem, aminthogy az érvényes tétel is fönnáll anélkül, hogy volna keletkezése akár történetileg, akár logikailag. Ami más szóval azt jelenti, hogy egyik igaz tételnek sincs elsőbbsége a másika előtt, vagy ha van, ugy mindegyiknek van: az igazságoknak nincsen hierarchiája, mindegyik feltételezi az összes többit: csupán az igazságok egyetemes rendszere föltétlen és igy amikor helyesen gondolkodunk, nem teszünk mást, minthogy magát az abszolutumot elemezzük.

Az abszolutumot tehát ismerjük valahogyan, különben nem is elemezhetnők, de éppen mivel csak elemezzük, soha sem értjük meg teljesen. De akármennyire is értjük, akarva nem akarva is csak a föltétlen értelmében birunk cselekedni.

Cselekedeteink és gondolataink helyes vagy helytelen voltának mértéke tehát nem a¹⁶ föltétlen (aminthogy az absolutum mérték nem is lehet), hanem a föltétlen megértése, ami megintcsak önlétemet állitja előtérbe. Már most habár önlétem csak puszta evidencia is, mégis létem minden egyes mozzanatára vonatkoznak érvényes tételek, amely tételek pedig nem mások, mint a föltétlen mozzanatai. Nyilvánvaló, hogyha két dolog minden egyes mozzanatában megfelel egymásnak, ugy e dolgok bontatlan egészükben is egymás megfelelői: önlétemet csak annyiban értem meg, amennyiben az abszolutumot és viszont – aminthogy csak a gondolat tudat arról, hogy szemlélek és csak szemléletem értesit¹⁷ arról, hogy gondolkodom. Önlétem előtt tehát éppoly világos az abszolutum, mint létem az abszolutum előtt, az igazság pedig éppoly evidens mint a valóság, vagyis szintézist alkotnak az evidenciában. Nincs se lét, se fennállás, se valóság, se érvényesség, csak evidencia van, és azok csupán mozzanatai az evidenciának. E szerint minden¹⁸ dolog evidencia, aminthogy az evidencia is dolog.¹⁹ És ugyanerre az eredményre jutunk,a dolog mibenlétének közvetlen vizsgálatánál: Semminő dologi lét nincs alak nélkül, a dologi lét maga az alak. Minthogy pedig minden lét dologi lét, a dolognak mint alaknak tartalma lét nem lehet, mert az maga is alak volna, ha pedig igy volna, vagyis ha az alak alakot és ez ismét alakot tartalmazna, tehát az egyes alak végül az összes lehetséges alakokat magába zárná, az alakoknak ez az egymásban való, végtelen sorozata is csupán a nemléttel, mint utolsó tartalommal válna befejezett ténnyé, a dolog pedig dologgá, annál is inkább, mivel ebben az esetben végtelen sorról van szó.

A puszta alak elgondolhatatlan lévén, puszta lét nincsen. Ha pedig puszta lét nincsen, ugy ami a léthez járul, lét nem lehet, hiszen az puszta voltától meg nem fosztaná, azaz nem is volna. Eszerint a dologi lét föltételezi magán belül a dologi nemlétet.

A dolog lényegének három mozzanata van:

a) dologelőtti vagy alkotó lényeg, amely a dolgot létrehozza, hogy azután kitölthesse (megfelel – mint látni fogjuk – az ihlet szellemiségének)

b) dologbeli vagy való lényeg, amely a dolgot kitölti, hogy azután megsemmisithesse (megfelel a²⁰ szemléleti szellemiségnek)

c) dolog mögötti vagy igaz lényeg, amely a dolgot megsemmisiti, hogy azután rekonstruálja (megfelel a fogalmi szellemiségnek) –

a dolog minden esetben az alak és a nemlét ellentétében való egység, mert ugy a dologelőttiség mint a dolog megsemmisülése és rekonstrukciója egyben a dolog és nemléte.

A dolog állaga (substancia) a nemlét, egyrészt mert a változó dolog mozzanata az alak és a mozzanatnak (minden egyes mozzanatnak) tartalma a dolog már betöltött, betöltendő és lehetséges mozzanatainak nemléte, másrészt mert ha az állag lét volna, ugy a dolog alakja volna, ami minden változást kizárna, vagy pedig egyáltalában nem volna állag, hanem minden egyes dolog helyén végtelen sok dolog volna, amikor is megintcsak a nemléthez jutnánk el. De a dolognak kell legyen állaga, különben egyetlen mozzanatban sem volna, ha pedig nem volna, ugy megintcsak nemlét volna. De a dolognak azért is a nemlét az állaga, mert különben sem dologelőttiség sem dologutániság nem volna, ha pedig nem volna, ugy dolog sem volna.

Tehát a dolog az alak és a nemlét ellentétében való egység.

[Müvészetről szólván … ] [1]

1.) Müvészetről¹ szólván, valamilyen sajátos tevékenységet értünk rajta, különösen, amikor a tisztaság jelzőjével illetjük és fogalmunkat ezáltal igyekszünk elmélyiteni, a müvészet tényét pedig minden egyéb ténytől elkülöniteni. Igy tehát mig szemléletünk a maga valóságos lényegében ragadja meg a müvészi tényt, addig a müvészetről való fogalmaink zavarosak. Hiszen ha müvészet és tiszta müvészet egymást nem födik, ugy mindkét kifejezésünk értelmetlen, ha pedig egymással azonos jelentéssel birnak, ugy az² egyik értelmetlen és üres, amely azután tolakodó fölöslegességével csak arra jó, hogy a másik teljességét veszélyeztesse. A müvészet szükségképpen tiszta müvészet, aminthogy szellemiségek nem is keveredhetnek, hanem alkothatnak egységet ellentétükben,³ amely azonban már az ellentettek egyik osztályába sem tartozik. Be kell ösmerni, hogy mindez elsősorban az olyan alkalmi bölcselkedőket illetheti,⁴ akiknek fogalmaival vitatkozni célunk nem lehet. Fejtegetésünket nem is azért kezdettük vélük, hogy rájuk pirithassunk, hanem ama gondos figyelemre méltó⁵ tény miatt, hogy a müvészet⁶ ez avatatlan bölcselőinek gondolkodása a szemlélettel szoros párhuzamban halad, amikor megokolásaikban bár zavarosan, de önálló tevékenységnek állitják a müvészetet.

2.) A szemlélet tehát külön lényegnek állitja a müvészetet és nem is tehet másként, hiszen az valósági tény. Mégis, a történet folyamán akadtak gondolkodók, akik különvalóságát kétségbe vonták és egyéb tevékenységekkel azonositgatták, nem szólván az olyan törekvésekről, amelyek szerint a müvészet nem is szellemiség. Itt elsősorban és csupán arra az együgyü meghatározásra mutatok, amely játéknak nevezi el és amely ürességében észre sem veszi, hogy azonmódon játéknak mondhatja a bölcseletet és az egész életet is, ami azonban ép olyan tartalmatlan volna és csak az illetett gondolkodók tehetetlenségéről adna számot az értelem előtt. Iskoláskönyveinkben⁷ szinte hemzseg az a már-már erkölcstelenül káros és ostoba tanitás, amely ugy véli, hogy a gondolkodást azurfényü⁸ magaslatokba emeli azzal az általa és számára mindent megoldó meghatározással, hogy a müvészet célja a gyönyörködtetés. Nem csupán azért káros ez a tanitás, mert tanulóinak figyelmét természetszerüen a gyönyörökre irányitja, hanem mindenek előtt, mert teszi ezt az igazság leghalaványabb árnyalata nélkül. Nem is a müvészetről, hanem a müvészet céljáról beszél, tehát olyan tevékenységnek célját szögezi le, amely tevékenységgel nemcsak, hogy tisztában nincsen, hanem azt tisztázni meg sem kiséreli.

Ám⁹ ha már a szemléletnek megadtuk, mi néki jogosan kijár, a gondolatot se röviditsük meg. Annyival kevésbbé nem, amennyivel a gondolkodó lény tévedéseinek alapja biztosabb talaj az igazság számára, mint a szemlélő igazságainak alapja. Mert mig¹⁰ a szemlélő vélt igazságának alapja a valóság szemlélete, addig a gondolkodó igazságának és tévedésének alapja az igazság elgondolása. Az értékkülönbség pedig tisztán áll előttünk, ha megvizsgáljuk: mi az eltérés egyrészt a szemlélet és a gondolat, másrészt a valóság meg az igazság között. A szemlélet közvetlen fölismerés, de nem megértés, hiszen a müvészetet is szemléljük és fölismerjük, de nem értjük a mai napig sem. Azaz a szemlélet tudósit hogy tárgyunknak van mibenléte, tehát, hogy van és létezik, hiszen ha nem volna mibenléte, ugy egyáltalában nem is volna, – ám hogy mibenléte micsoda, afelől a legcsekélyebb módon sem tájékoztat. Véle szemben a gondolat él, hal,¹¹ csikorog megtudandó, hogy való tárgyunk hogyan való, azaz egyfelől jelenségeire, másfelől létének föltételeire és érvényességi mozzanataira bontja: megérti. Szétszedi a való lényeget, akár a gyerek a pirosnadrágu huszárkát, hogy ujjá alkossa és visszaállitsa már mint igaz lényeget. A szemléletnek továbbá nincs képessége arra, hogy ellenőrizze sajátmagát, nincs önfegyelme.¹² Igy az örök igazságok felismerésénél szerepe tetemesen csökken, mert az örök tévedéseket is a szemlélet állitja. De nemcsak önmagát nem, hanem tárgyát sem kritizálja, nem értékeli. Egyszerüen adottnak veszi a valóságot, a történeti pillanatban szemlélt valóságon kivül egyébről nem tud. Még az egyrétü müvészeti kritika is jóval tulmegy a szemlélet állitásain,¹³ mert legalábbis két valóságot viszonyit. De igy nem csupán a kimutatott érték viszonylagos, hanem maga az értékelés is, mert alapja nem a müvészet mibenlétének lényegének egyetemes elgondolása, nem a megértett müvészet igaz lényege,¹⁴ hanem a fölismert és viszonyitott tárgyaknak csak egy-egy megértett mozzanata, azaz a való (szemléleti) lényegnek egyes oly kiemelt vonása, amely már az igaz lényegre utal és¹⁵ azt a maga egészében feltételezi. De minthogy a valóság elgondolásának alapja és inditéka a valóság szemlélete, láthatóan sem a szemlélet, sem az ész nem tör egyeduralomra és egyiket fontosabbnak tartani a másikánál annyi, mint nem érteni meg az egyiket sem.

[Müvészetről szólván … ] [2]

1. Müvészetről szólván, valamilyen sajátos tevékenységet értünk rajta, különösen amikor a tisztaság jelzőjével¹ illetjük és fogalmunkat ezáltal igyekszünk elmélyiteni, a müvészet² tényét pedig minden egyéb ténytől³ elkülöniteni. Tehát mig szemléletünk a maga valóságos lényegében ragadja meg a müvészi tényt, addig a müvészetről való fogalmaink zavarosak, hiszen ha müvészet és tiszta müvészet egymást⁴ nem födik, ugy mindkét kifejezésünk értelmetlen, ha pedig egymással azonos jelentéssel birnak, ugy az⁵ egyik értelmetlen és üres, amely azután tolakodó fölöslegességével csak⁶ arra jó, hogy a másik teljességét veszélyeztesse. A müvészet szükségképpen tiszta müvészet, aminthogy szellemiségek nem is keveredhetnek, de habár alkothatnak⁷ egységet ellentétükben, amely azonban már az ellentettek egyik osztályába⁸ sem tartozik, hanem⁹ külön kategóriát alkot. Be kell ismerjük, mindez elsősorban az olyan alkalmi bölcselkedőket illetheti, akiknek fogalmaival vitatkozni célunk nem lehet. Fejtegetésünket nem is azért kezdettük vélük, hogy rájuk pirithassunk,¹⁰ hanem ama gondos figyelemreméltó tény miatt, hogy a müvészet ez¹¹ avatatlan bölcselőinek gondolkodása a szemlélettel szoros párhuzamban halad, amikor megokolásaikban bár zavarosan, de képzeteiknek megfelelően önálló tevékenységnek¹² állitják a müvészetet.

2. A szemlélet külön lényegnek állitja a müvészetet és nem is tehet másként, hiszen a müvészet valósági tény. Mégis a történet folyamán¹³ akadtak gondolkodók, akik különvalóságát kétségbe vonták és egyéb tevékenységekkel azonositgatták, nem szólván az olyan törekvésekről, amelyek szerint a müvészet nem is szellemiség.¹⁴ Itt elsősorban és csupán arra az együgyü meghatározásra utalok, amely játéknak nevezi el és amely ürességében észre sem veszi, hogy azonmód játéknak mondhatja a bölcseletet és az egész életet is, ami azonban éppolyan tartalmatlan volna és csak az illetett gondolkodók tehetetlenségéről adna számot az értelem előtt. E felfogás tárgyi tartalmával foglalkozni nem is érdemes, merthogy minőségbeli különbség van a dal és a tekejátszma között, az nem vitatható, éppugy mint Allighieri komédiája és egy pókerparti sem azonos kvalitások.

[Az ember … ]

[Itt elsősorban és csupán … ]

Itt elsősorban és csupán arra az együgyű meghatározásra utalok, amely Spieltriebnek nevezi el a művészetet és ürességében észre sem veszi, hogy ugyanígy Spieltriebnek mondhatja a bölcseletet és az egész életet, ami azonban éppoly tartalmatlan volna és csupán az illető gondolkodók tehetetlenségéről adna számot az értelem előtt.

Már-már erkölcstelenül káros és ostoba az a tanítás, amely úgy véli, hogy a gondolkodást azurfényű magaslatokba emeli azzal az általa és számára mindent megoldó meghatározással, hogy a művészet célja a gyönyörködtetés. Nem csupán azért káros ez a tanítás, mert tanulóinak figyelmét természetszerűen a gyönyörökre irányítja, hanem mindenekelőtt azért, mert, amint látni fogjuk, teszi ezt az igazság leghalványabb árnyalata nélkül. Ostobának pedig ostoba ez a tanítás, mert nem a művészetről, hanem a művészet céljáról beszél, tehát egy olyan tevékenységnek a célját szögezi le, amely tevékenységgel nemcsak hogy tisztában nincsen, hanem azt tisztázni meg sem kiséreli.

Ám ha már dicsérettel illettük az avatatlanokat, igazságot kell szolgáltatnunk a gondolkodóknak is, annyival inkább, amennyivel tévedéseik alapja biztosabb talaj az igazság számára, mint az avatatlanok igazságának alapja. Mert míg az avatatlanok igazságának alapja a valóság szemlélete, addig a bölcselők tévedéseinek (és igazságainak) alapja az igazság elgondolása. Az értékkülönbség pedig tisztán áll előttünk, ha megvizsgáljuk, hogy mi az eltérés egyrészt a szemlélet és a gondolat között, másrészt pedig a valóság és igazság között.

Az igazság és a valóság ellentett fogalmak: a valóság van és tapasztalható, az igazság nincs és tapasztalat feletti. Ez meg másképpen el nem gondolható, minthogy a valóság van és való, az igazság pedig nincs és igaz. Ha ez sem bizonyítana eléggé, úgy gondoljunk arra, hogy az igazság mindig fogalom tartalma, a valóság pedig konkrét dolog tartalma, de a fogalom ugyanakkor a konkrétumok nemléte, azaz:

a konkrétumok léttartalmához viszonyítva a fogalom tartalma a nemlét;

a konkrétum valóságtartalmához viszonyítva a fogalom tartalma az igazság;

és így nemlét és igazság (különböző viszonyokban) azonos jelentéssel bírnak.

A való lényeggel szemben tehát a gondolkodók az igaz lényeget keresik és állítják, azaz minőségileg gazdagabbá teszik az exisztenciát azáltal, hogy szintézishez juttatják és e szintézissel¹ alapot nyujtanak arra, hogy az exisztencia sajátos bontó tevékenysége megnövelje magát az exisztenciát az újabb, teljesebb szintézisig.

[Hogy címünk sokat sejtető … ]

Hogy címünk sokat sejtető voltának meg is feleljünk, rá kell térjünk tulajdonképpeni tárgyunkra, sőt még ezelőtt a rátérés miképpeniségét, tehát módszerét is tisztáznunk kell. Hiszen ha nem tudjuk, hogy milyen módon jutottunk eredményre, úgy eredményünk helyes vagy helytelen voltáról sincsen megnyugtató tudomásunk.

Ehhez képest a leghatározottabban vissza kell utasítanunk mindenfajta pszichologizmust, mint olyan, a módszer nevét meg sem érdemlő, de manapság világszerte dívó gondolkodási módot, amely sohasem a tárgyáról, hanem a vele kapcsolatosan felmerülő észleletekről beszél. Igy azután minőségek megértésére képtelen és ezért, ha szükség van rá, tetszés szerinti számban állít magának principiumokat, amelyek néha egyszerre misztikusak és fizikaiak, – egyszóval amely kimerül az észleletek nyüzsögésében.

De ki kell jelentenünk azt is, hogy a művészet a tiszta esztétika illetékessége alá sem tartozik lényegében, hiszen a legjobb értelemben vett esztétika az alak tudománya, márpedig a művészet nem mint alak alkot külön kategóriát. Kétségtelen, hogy a művészet is alakban való, mint minden valósági elem, de

[ … juttathat el a müvészet … ]

juttathat¹ el² a müvészet mibenlétének megértéséhez,³ mert az alak csupán szemléletünk számára első valóság, mig a tulajdonképpeni első valóság, az alakot alakitó és kitöltő lét magának az alaknak föltételezettje és mint ilyen, kivül esik a szemléleten. Igy az alaknak kettős minősége van: minősiti saját léte és minősiti,⁴ vagyhogy ugy mondjam, visszaminősiti létévé szemléletünk.⁵ Innen ered, hogy mig szemléletünk kategórikus különbséget tesz müvészet és nem müvészet között, addig a szemlélet által minősitett alakot tárgyaló esztétika ugyanezt megtenni nem képes a fogalom világában.

De nemcsak az alaki esztétikának, hanem⁶ semmiféle esztétikának lényegével való tárgya a müvészet⁷ nem lehet. Minden esztétika, amely a müvészethez nyult, azért tette, hogy a müvészetet lényegétől, specifikumától megfossza, hiszen ahelyett, hogy a müvészet lényegét a müvészeten belül kereste volna, másutt is feltalálható lényeget erőszakolt beléje, nyilvánvalóan azért, hogy a müvészettel mint számára⁸ merőben idegen ténnyel szemben való tehetetlenségét elleplezze. Hihetetlen, de való, hogy mig a bölcselet mindig mindenben a sajátos minőség megértésére törekedett, addig a müvészet letagadhatatlanul sajátos minőségét az esztétikán át mindig elkente, a müvészet lényegére a müvészetben és nem müvészetben egyaránt feltalálható közös lényeget festett, ami által bár a müvészet különössége eltünt szem elől, a valóságban mégis megmaradt. Természetesen anélkül, hogy megértettük volna.

Gondoljunk most az érzelmes esztétikára és megfelelő elképpedéssel kérdezzük meg, hogy mi köze a müvészet lényegének⁹ az érzelemhez, amikor az érzelem uton-utfelen, ezerfajta nem müvészetben is bennevaló? Sőt, nem is bennevaló, hanem csupán kisérő jelenség az alanyban, – avagy ki vonhatná kétségbe azt, hogy az indukciót állitó, huslevest kanalazó és hirlapot árusitó egyénnek nincsenek érzelmei? És az indukciót, itéletet elemezvén, melyik logikus nem mosolyodna el nagyapaképpen, ha az indukció, az itélet mibenlétét a létrehozásukat szükségképpen kisérő érzelmi jelenségekből próbálnók kihalászni, hasonlóan ahhoz a bálnavadászhoz, aki a szabadszállási ártézi¹⁰ kutba döfi szigonyát? – De az ugynevezett tartalmas esztétika is¹¹ tehetetlen a müvészettel szemben, hiszen a müvészetben mint lényegben olyasmi után kutat, aminek éppen a müvészethez mint lényeghez nincs semmi köze.

[ … fogalom, mig az ihlet … ]

fogalom, mig az ihlet ragaszkodik alakjához amelyben megjelenik, tehát önszükségképpen¹ veszi magára.

Azt mondottuk, hogy az ihlet belső² szükségleteképpen veszi magára azt az alakot,³ amelyben megjelenik. Világos, hogy az ihlet ezzel a tevékenységével⁴ a valóság egy részét megrögziti. Mi történik ezzel a megrögzitett valósággal?

Hogy az ihlet rögzitette valóság csak egyetlen része a valóságnak, az kétségtelen. Azonban ha az ihleten belül, a müalkotásba belelépvén nézzük ezt a valóságot, ugy a valóság minden kivülrekedt eleme elveszti létét: egyszerüen nincsen, nem tapasztalható. Az ihlet tehát megragad egy valóságelemet, a többiek elé teszi és ezzel az egyetlen valóságelemmel eltakarja az egész valóságot az exisztencia elől, mint a teli hold a napot a szemünk elől: az ihlet a világ valóságának teljes fogyatkozása.

Jegyezzük⁵ meg tehát, a fogalom a valóságot egyszerüen teljes egészében megtagadja, szemben áll vele mint igazság és ellentéte mint nemlét. Az ihlet nem áll szemben a valósággal, hanem maga mögé kényszeriti azt és mint teljesvalóságnyivá nőtt valóságelem a többi meg nem nőtt valóságelemet elfödi, eltakarja, mint a kotlóstyuk a csibéit. Ha tehát meg is egyezik mindkettő abban, hogy cselekvő szellemiség, ugyanakkor cselekvőségük minőségileg különiti el őket egymástól.

Az időhöz viszonyitván egyfelől a fogalmat, másfelől pedig az ihletet, a fentieknek teljesen megfelelő következtetésekre jutunk. A fogalom üldözi az időt, cselekvősége⁶ az idő folyó végtelenségét egyszerüen megsemmisiti és mozdulatlan örökkévalóságot alkot magának: az a viszony,⁷ amelyet a fogalom jelölt, megszünhet a valóságban, azaz ujabb viszonyoknak adhat helyet, ám ez a viszony mint fogalom, azaz mint tiszta, valóságtalan viszony, továbbra is fennáll és nem változik és a valóság uj viszonya nem öli meg, hanem uj fogalmat alkottat, amely uj fogalom a megelőzővel együtt, annak elpusztitása nélkül, továbbra is fennáll. Az ihlet nem semmisiti meg az időt, hanem megszeliditi, értelmes végtelenséget alkot. Helyezkedjünk megintcsak a müalkotásba és fogadjuk ihletét megintcsak egészen exisztenciánkba, – azt látjuk, hogy bár csak egyetlen idődarabot fog össze, ezt az idődarabot végtelenné mélyiti,⁸ képletesen szólván, az idő végtelen egyeneséből lecsip egy részt⁹ és

[ … az esztétika éppen ezért nem juttathat el … ]

az esztétika éppen ezért nem juttathat el a müvészet mibenlétének megértéséhez, mert az alak csupán szemléletünk számára első valóság, mig a tulajdonképpeni első valóság, az alakot alakitó és kitöltő lét magának az alaknak¹ föltételezettje és mint ilyen, kivül esik a szemléleten. Igy az alaknak kettős minősége van: minősiti saját léte, és minősiti, visszaminősiti létévé szemléletünk. Innen ered, hogy mig szemléletünk kategórikus különbséget tesz müvészet és nem müvészet között, addig a szemlélet által minősitett alakot tárgyaló esztétika ugyanezt megtenni nem képes a fogalom világában.

De nemcsak az alaki esztétikának, hanem semmiféle esztétikának lényegével való tárgya a müvészet nem lehet. Minden esztétika amely a müvészethez nyult, azért tette, hogy a müvészetet lényegétől, specifikumától megfossza, hiszen ahelyett, hogy a müvészet lényegét a müvészeten belül kereste volna, másutt is feltalálható lényeget erőszakolt beléje (szépség stb), nyilvánvalóan azért, hogy a müvészettel mint számára merőben idegen ténnyel szemben² való tehetetlenségét elleplezze.³ Hihetetlen, de való, hogy mig a bölcselet mindig mindenben a sajátos minőség megértésére törekedett, addig a müvészet letagadhatatlanul sajátos minőségét az esztétikán át mindig elkente, a müvészet lényegére a müvészetben és nem müvészetben egyaránt feltalálható közös lényeget festett, ami által bár a müvészet különössége eltünt szem elől, a valóságban mégis megmaradt. Természetesen anélkül, hogy megértettük volna.

Gondoljunk csak az érzelmes esztétikára és megfelelő elképpedéssel kérdezzük meg, hogy mi köze a müvészet lényegének az érzelemhez, amikor az⁴ érzelem uton-utfelen, ezerfajta nemmüvészetben is bennevaló?⁵ Sőt, nem is bennevaló, hanem csupán kisérő jelenség az alanyban, – avagy ki vonhatná kétségbe azt, hogy az indukciót állitó, huslevest kanalazó és hirlapot árusitó egyénnek nincsenek érzelmei? És az indukciót, itéletet elemezvén, melyik logikus nem mosolyodna el nagyapaképpen, ha az indukció, az itélet mibenlétét⁶ a létrehozásukat szükségképpen kisérő érzelmi jelenségekből próbálnók kihalászni,⁷ hasonlóan ahhoz a bálnavadászhoz, aki a szabadszállási ártézi kutba döfi szigonyát? – De az ugynevezett tartalmas esztétika is tehetetlen a müvészettel szemben,⁸ hiszen a müvészetben mint lényegben olyasmi után kutat. Azt⁹ mondhatjuk, hogy az esztétikák csak foglalkozzanak a széppel, a jóval, a nemessel és a többivel, de a müvészettel nyughassanak, mert az külön lényeg, azon egyszerü oknál fogva, amely szerint ha nem volna külön lényeg ugy egyáltalában nem is volna.

Nem tartozik ránk, hogy a szemlélettel minősitett lényeget¹⁰ tárgyaló bárminő¹¹ irányu esztétika és a müvészet torzsalkodásából¹² és meg nem féréséből származó szines zürzavart lepergessük, elégedjünk meg szerényen annyival, hogy egy uj müvészeti tan alapját kiséreljük a továbbiakban megvetni. Ez a tan a müvészetet mint önalakját állitó szellemiséget kivánja megfogni, szem előtt tartván azt, hogy célja nem az alakon át szemléletünk által minősitett dologbeli létnek, hanem az elsődlegesen minősitő dologelőtti létnek megértése. Tehát a müvészet szellemiségének tevékenységét nem¹³ mint a már meglevő müvészetet kitöltő lényeget, létet akarjuk vizsgálni, hanem mint olyan létet és lényeget, amely a müvészetet megalkotja, hogy azután, de csak azután, kitölthesse. Fejtegetésünk tehát nem leiró, hanem elgondoló, tárgya nem a való lényeg, hanem az igaz lényeg. Egyetlen principiumunk az exisztencia dialektikája. Ha pedig a müvészetet mint lényeget alkotó és minőséget állitó szellemiséget ihletnek nevezzük, ugy kutatásunkat az ihletről való tan, avagy a müvészet metafizikája jelöléssel illethetjük, nem csupán azért mert az „aesthetika” etimológiai jelentése ránk nem illik, hanem azért is, mert eme csak a müvészet szellemiségével foglalkozó tan számára a müvészeten kivülit is tárgyául tekintő esztétika mint elnevezés, történeti okoknál fogva rosszhangzásu.

15. Igen okosan és teljes joggal azt kérdezhetné most valaki, hogy hát mi szükség az ihlet fogalmának fölvételére, amikor a művészet szellemi tevékenység. Hiszen mindössze két faju szellemi tevékenységet különböztetünk meg, nevezetesen a szemléletet (intuiciót) és a gondolatot (spekulációt), másképpen a fogalmat és a képzetet. Igy tehát az ihlet fogalma egybe kell essék ezek valamelyikének fogalmával, azaz fölösleges és haszontalan. Sőt mi több, az „ihletről való tan” nem egyéb tetszetős kifejezésnél, hiszen ha a művészet fogalom, ugy beléesik a logika tárgykörébe, ha pedig képzet, ugy visszatértünk a pirongatott esztétikához, amelynek tárgya a képzet mint alak, másrészt az ethikához, ha a képzetet mint mozdulatot akarjuk vizsgálgatni.

Erre a kérdésre csak azt válaszolhatnók, hogy föltevője jártasságot tanusit a bölcseletben, ám figyelmen kivül hagyja azt a tényt, hogy az „ihlet” mindaddig csak a szokásos X-et helyettesiti, amig teljes tartalmával előttünk nem áll. A szokásos X helyett pedig azért használjuk kifejezésünket, mert a fenti egyezőségen tul különbözik is tőle, hiszen a világért sem akarjuk azt állitani, hogy a művészet mibenléte teljességgel ismeretlen, megelégszünk annyival, hogy róla való ismeretünk tisztázatlan – a müvészetet ismerjük és fölismerjük, de még nem értjük a maga egészében. A megértés igazság, ám puszta megértés nincsen, igazság volta csak a tévedések között tünik ezért. Ezért minden lehetséges fölfogást meg kell vizsgálnunk, hogy igy eljussunk¹ az egyedül lehetségeshez.

16. A lehetséges elgondolások közül első helyen áll az az állitás,² hogy az ihlet gondolat (spekuláció), vagyis hogy a mű fogalom. Ha³ összehasonlitjuk őket, azt látjuk, hogy a gondolat éppenugy cselekvőség, mint az ihlet, mindkettő létezés, másfelől pedig a mű⁴ fennáll anélkül hogy volna valósága, aminthogy a fogalom is fennáll függetlenül attól,⁵ hogy valaki elgondolta-é vagy sem. Továbbá kimondatván a gondolat éppenoly valóságos alakot vesz föl, amint az ihlet is a⁶ müvészetben. Ám a gondolat és ihlet viszonyának kérdése még fogasabbá válik előttünk, ha észre vesszük, hogy alak nélkül az ihlet is „elvont” szellemiség. Könnyü volna azt mondani, hogy hát rendben van, de a⁷ gondolat (fogalom) tartalma⁸ általánosság, az ihlet (mű) tartalma pedig nem. Mert miért nem? Avagy a fogalom miért általános?⁹

A költészet nyelvben való, alakja a nyelv. Azt mondottuk volt, hogy az ihlet legkisebb eleme is ihlet. Ha most megnézzük egy költemény legkisebb elemét, a szót, azt találjuk, hogy a szó intuiciónak mutatkozik. De nem is igy² kell szemügyre vennünk, mint kész alakot, mint olyan szót, amely már nem tudni mióta megvan, hanem mint olyan szellemiséget, amely alkotja hogy kitölthesse. Igy pedig odajutunk, hogy maga a szó mint teremtés, müalkotás a keletkezésében és csak később vált intuicióvá, aminthogy maga a költemény is intuicióvá válik, ha már megirtam és utána elszavalom, avagy miután valaki elolvasta, és egészében ujra megmozdul benne. Mert amikor elolvasta, akkor ő maga is megalkotta, a bennerejlő szellemiséggel, ihlettel, ami pedig nem történhet másképpen, minthogy az ihlet, ugyanaz az ihlet megvan benne is.

De nézzük csak a beszélni tanuló gyermeket. A nyelvtudósok azt mondják, hogy analógiát csinál, amikor azt mondja, hogy szépebb. Azonban misem természetesebb hogy ennek az analógiának megalkotására a már bennelévő szavak szellemisége ösztönzi. Ami pedig annyit jelent, hogy nem a szavakat fogadta magába exisztenciája elsődlegesen, hanem azok szellemiségét, jelen esetben az ihletet. Ha pedig szem előtt tartjuk, hogy ez a gyermek felserdülvén költeményeket ir, mégpedig azzal a szellemiséggel, amely véle azt a meghatározott szót, nyelvet elfogadtatta, továbbá ha szem előtt tartjuk, hogy a költeményt aki elolvassa, az szintén annak a szellemiségét veszi magába exisztenciájába, és csak azután válik benne is intuicióvá, – ugy beláthatjuk, hogy ugyanazt a nyelvet beszélők közös szellemiséggel rendelkeznek. De hogy mi ez a szellemiség, azt akkor tudjuk meg, ha rámérjük ugy az intuiciót mint az ihletet és a fogalmat.

A fogalom ugyanaz a fogalom a kinai filozófusnál, mint a magyarnál vagy az angolnál. Hiszen a fogalmat kiki elmondhatja a saját szavaival. A fogalom tehát mint szellemiség az egész emberiségé. És³ tényleg, minden nyelvre leforditható minden filozófia, hiszen nem a szómegegyezés, hanem a fogalmi megegyezés a fontos és ha az egyik nyelvben nincs külön szó arra a fogalomra, ugy körülirható, de maradéktalanul kifejezhető.

Az intuicióra nézve megállapithatjuk, hogy amennyire ellentmondást nem⁴ türő isteni kinyilatkoztatásként⁵ jelentkezik bennünk, annyira csupán csak az enyém vagy csak a tiéd és nem közölhető.⁶ Ha mondani akarok valamit, kénytelen vagyok azt megmagyarázni, tehát fogalmivá⁷ teszem, hogy megértse az, akinek mondom. Valamely⁸ értekezést sem alakja, intuicióban való megjelenése értet meg velünk, hanem az a fogalmi erő, amely a fogalom cselekvősége és arra indit, hogy magam gondolkozzam és megértsem. Az intuició csupán fölismerés, a közlés pedig megértetés, vagyis megértés juttatás.⁹ Ha valamit megértettünk, csak akkor vesz föl bennünk¹⁰ alakot, csak akkor válik bennünk¹¹ intuicióvá. Az intuició tehát nem közölhető, és igy csupán a¹² legszorosabban vett egyénnek a szellemisége.

Marad tehát mint egy másik közös szellemiség az ihlet. Igy leszögezhetjük és pontos¹³ és tiszta filozófiai¹⁴ tartalommal telithetjük meg a nemzet fogalmát, mert a nemzet eszerint: közös ihlet. És tényleg, valamely költemény ihletét¹⁵ nem fordithatjuk le, mert az ragaszkodik kiválasztott változtathatatlan¹⁶ alakjához. Amikor verset forditunk, új, saját nemzetünk ihletével¹⁷ adunk formát.

[A műalkotás … ] [1]

1. A műalkotás szemléleti egész.

2. Műalkotáson kívül szemléleti egész nincs.

3. A mű nem a szemlélet alkotása.

4.¹ A szemlélet az ihlet anyaga.

5. A műalkotás a szemlélet határa,

[A műalkotás … ] [2]

1) A müalkotás szemléleti egész.

2) Müalkotáson kivül szemléleti egész nincs.

3) A mű nem¹ a szemlélet alkotása

4) A mü nem² az értelem alkotása.

5) Az ihlet a szemlélet s a gondolkodás ellentétében való egység.

6) Az ihlet az itélet³ itélésbeli mozzanatának megsemmisitése.

7) Az alany és állitmány különvalóságának megszünte az ihletben.

8) Irodalmi állapot és irodalmi követelmény.

[A szinthetikus ítélet … ]

A szinthetikus ítélet mindig a két ismeretforrás, a gondolkodás¹ és szemlélet kapcsolata.

Az appercepció szintézise.

A szürke ólom – képzet

Az ólom szürke² – ítélet

Egy tétel értelme, mint önálló lelki³ jelenség csak alany és állítmány nélkül, vagyis nem logikailag szerepelhet.⁴

A⁵ költemény tételei tulajdonképpen oly tételértelmek, amelyek csak utólagosan, azaz pusztán formailag⁶ válnak tételekké.

Társadalomértelmezés [1]

1.) A társadalom: szellemiség; nem csupán azért, mert van, de azért is, mert nincs mint fizikai:¹ a társadalom minőség és nem mennyiség, hiszen nem osztható és semmiféle fizikai törvény reája nem vonatkozik.

2.) A társadalom: tevékenység; nem csupán azért, mert ez 1.) megállapitásunkban bennefoglaltatik, hogy t.i. minden² szellemiség tevékenység, hanem azért is,

Társadalomértelmezés [2]

1.) A társadalom: szellemiség, nem csupán azért, mert van, hanem azért is, mert nincs mint fizikai: a társadalom minőség és nem mennyiség, hiszen nem osztható és semmiféle fizikai törvény reája nem vonatkozik.

2.) A társadalom: tevékenység, hiszen minden szellemiség tevékenység. Az emberi¹ társadalom tehát az emberiség szellemi tevékenysége. Ez a tevékenység² pedig nem történeti, azaz nem állapot vagy állapotsor, amely³ föltételezne egy őt létrehozó cselekvőséget és kitöltő szellemiséget, hanem cselekvő, azaz állapotot alkotó és kitöltő: nem megcselekedett cselekedet, hanem cselekvő cselekedet, amelynek valósággá válása mindig az adott mozzanatot⁴ követő mozzanatban van, hiszen az adott mozzanatban még csak cselekszik. Ám⁵ minthogy a mozzanat mindig adott és a⁶ rája következő abban a pillanatban, amelyben rákövetkezett,⁷ szintén adottá válik: a társadalom nem valóság, hanem csupán valósággá válás az időben, de még igy⁸ is csupán tendencia, – vagyis az⁹ emberi társadalom az¹⁰ emberiségnek tiszta cselekvősége, amely mint valósággá válás éppen le-nem-záródásában lezárt.

3.) Ha a társadalom tiszta cselekvőség,¹¹ ugy nem lehet egyedek¹² közötti viszony, vagyis az emberi társadalom nem lehet emberiségen¹³ belül való vonatkozás, hiszen a viszony, a vonatkozás nem cselekvőség, hanem cselekvőségek következménye. Másszóval az emberi társadalom¹⁴ független az emberiség állapotától, független annak jólététől vagy nyomorától és független a gazdasági kereteikben elkülönülő osztályoktól.¹⁵

akik társadalmi helyzetük igen bonyolult szövődményeinek megtestesitői s mint ilyenek jutnak eszmékhez, amelyeknek irányában történelmi politikai tevékenységüket kifejtik. Kérdésünk már most így módosul a) milyen eszmék jegyében vélik érdek-harcukat lefolytatni eredményesen a tömegek? b) mik a tömegek jelenlegi harci eszméinek okai? c) az eszméktől vezéreltetett tömegharcok eredménye, eredője¹⁶ gyanánt milyen történelmi materiális valóság kialakulására számithatunk?¹⁷

A tőkés¹⁸ termelési módon alapuló társadalmi rendnek azt a történelmi szakaszát, amelyben a századvég óta élünk,¹⁹ monopolkapitalizmusnak szokás nevezni, megkülönböztetésül a megelőző „versenykapitalizmustól”; avagy imperializmusnak, amelynek előzménye a „kulturkapitalizmus” volna. Mi²⁰ inkább az egyszerübb XX. sz. kapitalizmusa elnevezést használjuk. A monopólizmus ugyanis²¹ nemhogy kizárná a versenyt, hanem ellenkezőleg fegyveres versennyé fejleszti. Viszont az imperializmus elnevezés félreértésekre szolgáltathat okot, hiszen ennek csupán speciális-kapitalista, éppen XX. sz.-beli²² formáját kellene értenünk rajta, másrészt pedig az imperializmus is „kulturkapitalizmus”, csak más módon, mint a megelőző történelmi szakaszban. Már ebből is látjuk, hogy a XX. század kapitalizmusának jellemzői közé tartozik a²³ fegyveres verseny (imperializmus), a földkerekség területi és gazdasági fölosztása a monopólizmus,²⁴ a kartellek trösztök elterjedése. Továbbá a²⁵ finánctőke uralma, az állami apparátusnak a finánctőkével való összenövése, az állami beavatkozás előrehaladott volta. Másfelől a XX. század kapitalizmusában különösen megerősödtek²⁶ a szakszervezetek, különböző munkáspártok részesedtek az államhatalomban, amelynek a gazdaságba való beavatkozása, mint mondottuk, különösen élénk a XX. században. E kor jellemzője végül az eddigi századok legnagyobb háboruja, az államszocialista munkásmozgalom²⁷ kettészakadása, a forradalmak és a bolsevizmus által alapitott és a jelek szerint igen életképesnek bizonyult Szovjetunió. Külön meg kell emlitenünk még a technika nagyarányu előretörését,²⁸ az üzemi racionalizálást, a mezőgazdaság iparositásának kifejlését és a nagymérvü elnyomorodást, mint az előbb mondottaknak részben velejáróit,²⁹ részben okait, részben okozatait, amint az egységes folyamatban ez másként nem is lehetséges. Egyszóval a XX. sz. kapitalizmusára is jellemző³⁰ mindaz, ami történt. Sőt,³¹ nemcsak az jellemző, ami történt, hanem az is, amire a³² tömegek áhitoztak, de nem történt meg. Vagyis jellemzők az eszmei áramlatok, ideologiai változások is. T.i.³³ az emberek ugy történelmi materialisták,³⁴ ahogyan a³⁵ társadalmi viszonyok hordozóiként a valóságban gondolkoznak és nem ugy, ahogyan osztályhelyzetükhöz képest gondolkozniok kellene, ami különben egy normativ racionalizmus becsempészése a történelmi materializmusba. Igy pl. jellemző a németországi szociáldemokráciának többszöri szocializálási igérete a Spartacus fölkelés³⁶ leveretésekor, nemkülönben a mai hitlerista mozgalom nacionalista, szocialista és munkás jelzői, továbbá szocializálási és antikapitalista jelszavai és így tovább. Mármost milyen viszonyban áll e kornak alakító tudata az alakítandóul előtalált társadalmi viszonyokkal, mint történelmi anyaggal?

E szótár kezünkben lévő második kiadása tetemesen bővült és mintegy 6000 címszót tartalmaz, de természeténél fogva még így is kiegészítésre szorul. Az első kiadásnál értékesebb nemcsak anyagi növekedésénél fogva, hanem azért is, mert célját tartalmában is jobban közelíti meg. Célja nem az idegen szavak pontos jelentésének adása, ami az idegen szavak szótárára tartozik, hanem mindazon magyar szavak föltüntetése az idegen szó mellett, amelyeknek jelentését a közhasználat együttesen betudja az idegen szóba, ezzel is tanuságot téve arról, hogy az idegen szavak használata a legtöbb közönséges esetben szellemi zavarosságra mutat. Minthogy pedig egy magyar szó majdnem minden alkalommal pontosan megfelel az idegen szó jelentésének, idegen szó használatára nem jogosít fel az árnyalati különbségre való hivatkozás sem. De micsoda árnyalati különbségről is beszélhetünk ott, ahol az idegen egész csoport hazait túr ki a nyelvhasználatból, holott éppen a csoport tagjai kell, hogy az alapjelentésen belül egymástól különbözzenek. E részben ellen kell mondanunk szerzőnk igen okos előszavának különösen az idegen műszavakat illetően, mert azok sem mind föltétlenül nélkülözhetetlenek: nélkülözhetetlenek csupán azok, amelyeknek tárgya oly valóság, amely valóság nem az egész nyelvalkotó közösség, hanem annak csak egyes tagjai előtt ismeretes; ez a valóság éppen a rávonatkozó szó erejénél fogva válik az egész nyelvi közösség előtt ismeretessé, de így az idegen szóból meghonosodott szó lesz. Nem áll tehát, hogy «a bölcselet csak görög-latin szóanyaggal tudja végezni finom fejtegetéseit», hiszen a bölcseleti szavak tárgya nem olyan valóságokra állított jelentés, amelyek csak görög, avagy latin nyelvi közösségek előtt volnának ismeretesek.

Szerzőnk munkája igen hasznos és értékes és minthogy az idegen szó valóságos jelentését is adja, a pusztán erre szorítkozó legkitünőbb szótáraknál is alkalmatosabb és ajánlhatóbb.

Ady-vízió

Tisztelt Szerkesztőség!

Köt a kényszerű előzékenység kitünő írótársaimmal szemben s így bármi bánat ülepszik lelkemre, követem őket abban a divatját élő, tiszta „irodalmi kritikai”, de minden módon fordulatos kiállásban, amelyben Ady körül forogván, szó esik Ady művészetéről is, noha csak ritkán és elvétve, az elevenek élnivágyását mosolyogva jellemző felületességgel. Mert ugyan hallgatandó a bölcsek beszédje, mégis akad sürgősebb lelkű számadó a pesti Hortobágyon, akit – bocsánat, csupán pillanatnyilag – húsz egynéhány év után ezzel a kérdéssel kapcsolatosan is bosszant egy kicsinyég a következetes mellészólás. Méltóztassék Földessynek Ady ritmusával bíbelődő fáradságos munkáját leszámítani és elképedni azon, hogy a tengernyüzsgésű Ady-irodalom közepette talán csupán a Hatvany Lajos írta Ady Világa című füzetsorozat és Szabó Dezső néhány előadása (az Ady-ballada belső szerkezetéről stb.) az egyedüli kritikája a szóbanforgó költő művészetének. Semmi kétség, háborús dolog és közönségtelen veszteség előállani olyanképen, hogy az a szakasz gyönge ezért, ez a sor jó azért – ám kritikát írni másként nem lehet s a tapasztalat szerint magyarul nem is írnak. Hiszen módszernek ott az az áldott pszihologizmus, a köznapi ostya, amelybe kvarckristályokat, magyarul homokot pakolunk s azt a beteg lelkeknek beadván, úgy véljük, hogy kvarcfénykezelésben részesítjük őket. Vezető folyóirataink, teszem a Nyugat s a Színházi Élet nem esnek oly messze egymástól akkor sem, ha amaz Ady lelkén, ez pedig Tőkés Anna bokáján csügg-eseng, mert többnyire mind e két kiváló folyóiratunk egyetért abban, hogy a művész ilyen-olyan értékű, de embertelen teljesítményét, a művet, mellékesen kezelik annak külső vagy belső, természetesen történeti eredete mellett.

Mert hogy is állunk azzal a lélekkel? Minden emberi lélek egyívású, különben emberi lélek nem is volna. Így Kovács Gyurka barátom lelkénél semmivel sem szenzációsabb a tárgyalt lírikusé. Ám a költőt régebben krónikásnak is hívták, nyilvánvalóan azért, mert oly dolgokat mondott el, amelyeknek megtörténtekor jelen voltunk ugyan (hely: Kozmosz, idő: örökkévalóság), de éppen söröztünk, lövöldöztünk az oroszokra, vagy a Bethlen-Rassay esélyeket mérlegeltük, vagyis attól, amit csináltunk, nem vettük észre azt, ami történik s így csupán saját éles eszünkkel rekonstruált nézetünk lehet róla. A tudósoknak és bölcselőknek szakértői véleményük. S ha ügyes szóvetőhöz illően nem hagyjuk ugarnak azt, hogy a régebbi lovagi beszélyek helyén detektívregények nyüzsögnek, úgy készen áll a csinos metafora: az univerzum nem harc, hanem bűntény, az ember nem hős és nem rablólovag, hanem részben károsult, részben betörő, a költő pedig nem krónikás, hanem tanu, már amennyire szavahihető. De éppen itt áll a kritika feladata, mert a művész csak ott és annyiban művész, ahol és amennyiben a fentemlített univerzum szavahihető tanuja, a kritika pedig csak annyira az, amennyire a mű szavahihetőségéhez szól: tehát azt állapítja meg, hogy ez és ez a költemény stb. műalkotás-e vagy sem.

Említettem volt és könnyen ellenőrizhető tény, hogy vitatott szerzőnk kritikát alig kapott, amit kapott, arról szó sem esett. Bárminő kiadós ötlet volna hát fölvetni eszméjét egy Ady-Reviziós Liga megalakításának, amelynek elnöke történetesen szintazonképen Herczeg Ferenc lenne, még sem ragaszkodom hírnevem ilyetén fölneveléséhez, hiszen Ady-kritika nem igen lévén, nincs mit revideálni. Az egész Ady-kérdés, ahogyan most áll, pusztán társadalmi, Höfer, avagy Erdélyi Béla-szerű, minden jól nevelt polgárnak véleménye kell legyen róla, különben nem hivatik meg teára. Vészi Józsefnek igaza van, hogy tódulunk nézni, mint az üstököst, de úgy is tódulunk, mint a Buta Emberhez s a tódulásnak semminő kritikai jelentősége nincsen, nem tartozik ide, sózott szalonnám dacára nem érdekel. Ady lelke lebeg a vizek felett, Ady lelke lebeg a feketék fölött, nem elemezik Adyt, hanem halmozzák, nem revizió ez, de vizió, ahelyett, hogy úgy bánnának a verseivel, mint az ornythologus a kakadúval, saját sas – vagy pacsirtavoltukat víjjogják, csevetelik az egyes írástudók.

Kosztolányi Dezső tizenöt oldalas, Márai Sándor szerint, remekművéből hatot annak a megokolására fordít, hogy miért is fogott hozzá. A cikk befejezése két oldalra terjed s így ha eltekintünk az itt-ott felmerülő mellébeszélésektől (saját latin műveltség stb.) hét oldal maradna a dolog velejére. Ezek a számszerű adatok önmagukban is kétségessé teszik az írás remekmű-voltát és inkább elnagyoltságra vallanak. Ám a maradékban igaza maradéktalan, amikor lelki tényeket állapít meg: gondolatvilágának főtengelye a messianizmus, keleti miszticizmusát ellentmondó bölcseletté gyúrja stb. A kapiskált versek azonban ettől lehetnek még egyként gyönyörűek is, rosszak is. Ami pedig a politikai költészetet illeti, nem is kellene Tyrteust (Tyrtaiost) idéznie, Petőfi igen jó költeményekben és tiszta művészettel verselt meg reális programpontokat. Hogy Ady sokszor művészietlen (tehetetlen) sort kavart politikai verseibe, melyekből elég cifrákat idéz Kosztolányi, az a korunkbeli politikai költészet létjogosultságát a legkevésbé sem csökkenti, de¹ Ady költővoltát sem. – „Petőfi a legmélyebb értelemben humoros is, Ady humortalan, száraz és izzó”. A számból vétetett ki, de² ki sem mondtam volna. Hogy is állíthatnék olyant, hogy Dante ott, ahol és amiért humortalan, száraz és izzó, pitiáner? – „Petőfi bátor, lehorgadó, bohém, családias, zord, bájos, hetyke, meghitt, kitartó, szeles, sötét, vidor, bölcs, izgága, csüggedt, szilaj, tartózkodó, kandi, hű, csapodár, önérzetes, öngunyoló, egy³ élő, szeszélyes, örökké változó ember”. Idézetekkel bizonyítható, hogy a vidort leszámítva mindez áll Adyra is. De áll vagy nem áll, semmiképpen sem érinti művészetét. A mű mű, legyen vidor vagy lehorgadó s csak azért istenes vagy istentelen, mert kolbászt és almát kell együnk, magát a puszta életerőt, a művészetet nem kaphatjuk anyagtalanul, ezt Kosztolányi jól tudja, hiszen minden órában eszik. Shakespeare is ízléstelen, nemcsak Ady és általában mindenki az, jóllehet nem mindenki alkot műveket. De Kosztolányi szerint a költő lényege és értéke a modor – másként: a kukorica lényege és értéke a csutka, hiszen azon helyezkednek el a szemek. De éppen ebből az következnék, hogy Ady ott, ahol ízléstelen, éppen ízléstelensége miatt érték, noha ezt vérfertőző homoszekszualisták is csak legkimerültebb pillanataikban állítanák. Kosztolányi idéz és fölsikolt, hogy nem szép, de⁴ rút és ostoba. Nyelvünk mélypontja. Igaza van. De nem az ízléstelenség révén, hanem mert az idézetben nyoma sincsen a művészetnek. De mért nem gázol így végig Ady valamennyi versén és miért kezeskedik általánosságban, különösen említett és tökéletesen hamis föltételeinek értelmében?

Kosztolányi cikke⁵ is csak vízió, nem revízió, nem kritika. Ez azonban nem jelenti a „je vous jure que c’est beau” diadalát: a költő versei révén zseni, ha⁶ az, ezen nem változtat a népszavazás. De amennyiben Adynak harminc-negyven jó verse van, úgy azok nem férnek el Berzsenyi öt-hat költeménye mögött, a kuckóban.

Hadik Mihály gróf kétségbe vonja Kosztolányi kompetenciáját és arisztokratikus fölénnyel önmagát teszi kompetenssé. Halálra védi Adyt, t. i. Ady belehal. Megtudjuk, hogy Ady ivott („kocsmák gőzében”) Kosztolányi patikussegéd volt egy laboratóriumban, Ady manifesztumokat röpített világgá, mint Marinetti és általában végrendeletíró volt, noha közjegyzői irodában nem alkalmazták. Jegyben járt a fátummal, de közben nyugodtan viszonyozott a halállal; mindamellett fajának szerelmese volt (ennyi tevékenység közepette nem volt ideje verset írni).

Aczél Benő szerint Kosztolányi cikke Ady elkeseredett riválisáé. (Tehát Kosztolányi félre akar bennünket vezetni!) De jóhiszeműségét nem vonja kétségbe. (Ezt csak a sorok között teszi). Holott Kosztolányi nevű úr nincs, nem létezik, ellenben vannak Ady-versek, meg egy cikk, amelyek egymással való vonatkozásukban megvizsgálandók. Babits Mihály azzal kezdi, hogy Kosztolányi kitünő értő. Nálunk szokás általánosságban magasztalni, ha konkrét kifogást akarunk tenni. Ez a szellem nem becsülése. Mert Kosztolányi tényleg kitünő értő, de az más lapra tartozik. Különösen, ha arra lyukadunk ki, mint Babits is, hogy ebben az esetben nem az. – Kosztolányit különben lélektani mozzanatokkal mentegeti és sértegeti. („A túlhurrogott kritika érthetően túlzó kirobbanása … ” „Hangjának szenvedélyességét csupán az Ady körüli nagy lárma indokolja” – mintha az ellen, amit⁷ rossznak vélünk, nem lehetne temetői csöndben is szenvedélyesen kikelni!) – Tárgyi részében azt állítja nyilatkozónk, hogy „Adyt csak egészében lehet megítélni”. Ezt már többször hallottuk s innen logikusan jutunk oda, ahová Kosztolányi, aki ellentmondó bölcselete címén véli csökkenteni a huza-vona közepén köddé vált költő értékét. Valójában két vers feleselhet egymással, de önmagának egy se mondhat ellent sohasem, mert minden vers külön mű, különben nem volna művészet. – Azt mondja még Babits: „Ady nem üres költő (!), hanem egy hatalmas szimbolumépület alkotója, amely csak költészetének egészében bontakozik ki, úgy hogy az egyes versek, sőt gyakran egyes szavak is csak ennek az egésznek fényében kapják meg célukat, érdekességüket, szépségüket”. – A mondat második fele megállná helyét, ha egyes költeményre vonatkozna, mert a lezárt, befejezett egész meghatározza a részeket. De az oeuvre nem a műalkotást jelenti, hanem valaki munkásságának összességét. Kóser kritikus számára füstölt sertéscombot sólettel.

Piros hajnalok hosszú sorban
Suhannak el és részegen
Kopognak be az ablakon.

Nem tudom fölfogni, miért tenné ez jottányival is szebbé a Mákat, avagy a Tegnapokat, esetleg viszont. – „Röpülj hajóm, rajtad a Holnap hőse” – ez a holnap nyilván jövőt jelent és ha fölcseréljük ezzel, akkor látjuk, milyen⁸ leleménnyel kerülte el a szóbanforgó költő a kakofóniát; tiszta és könnyed lejtéssel, varázserővel peng a sor. De nem ád néki semmi „mélyebb értelmet”, hiszen a repülj hajóm ahelyett van, hogy ujjé, vagy ha jobban tetszik, bátorság!⁹, a rajtad a Holnap hőse pedig annyit mond, hogy nagy költő leszek. A Holnapot nagy H-val írni gyerekesség, de a dolog művészi részéhez nem tartozik – végeredményben társalkodónő is felolvashatja. – A szimbolumépület is csak a lázas kritikus látománya, sehogyan sem áll fönn az ellentmondások miatt. De ha az ellenmondásokat Isten kegyelme elsikkasztaná is és az épület be volna tetőzve, akkor sem lenne művészi érték, mert csak únt ismétlések dróthálójából lelnénk sovány rabitzfalakat. Ha pedig az összes mellészólók által füstté fújt egyszerű, sőt szimpla művészetet szélnek engedjük, úgy a „hatalmas oeuvre”-ből szóra érdemes annyira nem marad, hogy Ady sincs, nemhogy Ady revizió. – Azt mondja még Babits: „Kosztolányi¹⁰ célzást tesz arra a féltékenység-re, amivel Ady többek között az én költői pályámat is kisérte”. Ez „velem szemben nem volt hosszú életű s alig ismertem jobb olvasóját, igazabb megértőjét munkáimnak, mint Ady lett”. – A nem pletykáló, de dolgai után futkosó közvélemény előtt nincs e két költő úgy összenőve, ami a fönti kijelentést indokolná. Kosztolányi Adyról ír és az illetett mondatban nem Babits nagyságára céloz, hanem Ady kicsinyességére. Ez ellen pedig nem ád védelmet az idézett nyilatkozat, hiszen e féltékenység csak „vele szemben” nem volt hosszú életű.

Zilahy Lajos szerint Adyban csupán a pusztuló magyar kisnemesi osztály lelke szólal meg. Errenézve annyit, hogy Adyban Ady lelke szólal meg – ismerek egészen máslelkű magyar kisnemeseket. Ezt Zilahy ötnegyed oldalon ismerteti, anélkül, hogy bizonyítani próbálná. Szerinte nagyságának és hatásának „titka”: műveletlensége. Én pedig úgy vélem, nem is lehetett műveletlen, különben a műveltséget, a nyugatiasságot értékelni nem tudta volna. Másrészt meg akkor írta első tisztességes, számbavehető verseit – akkor kezdett „lávaszerűen kiömölni”, – amikor francia versek csengésére a műveletlenség nagyobb csípáit kidörgölte a szemiből.

„Ady – úgymond Zilahy – eladta magát¹¹ a zsidóknak meg az anarchiának. Nemcsak önmagát, hanem költészetét is. Ebben sok igazság van. De nagyságának és hatásának az a másik titka, mert fajtája¹² ugyanezekbe a bűnökbe esett”. – A tényállításon, amely szerint Ady csak akkor írt jó verseket, ha a zsidóknak írt, nem vitatkozom, de megjegyzem, hogy ellentmond a cikk egyéb állításainak. Mert vagy egyszerűen „saját kisnemesi fajtája hullájának szörnyű álomlátásában tépte fel mellét, hogy vér és genny ömlött belőle” és volt orgona „amelynek sípjain a pusztuló fajta már üveges szemmel, haldokolva hörög és fuldoklik” – vagy pedig okos ügynökhöz illően jó pénzért reklamírozta azt, amit a zsidók kitaláltak. – Én egyénileg azt sem értem, hogy „azért is nagy, mert fajtája ugyanezekbe a bűnökbe esett”. Mert: Kolompár tyúkot lop. Egész fajtája ugyanebbe a bűnbe esik. Ezért Kolompár zseniális zenész?

Márai Sándor óvatos eleganciával szombatoskodik Kosztolányi körül, a sólyom s a hiúz egybenőtt szemével figyeli, hol rajonghat és mennyire, hogy megbocsáttassék későbbi személyi támadása. „Nehéz¹³ vitatni – úgymond – hogy Ady a világirodalom legnagyobb ripacsa”.¹⁴ – Nem is vitatja, feledvén, hogy Petőfi sem a Puszta télen révén énekelt telt ház előtt, holott ő a telt háznak különös jelentőséget tulajdonít. És ha igaz is, hogy Ady a tenorista pózában tetszelgett, azért nem sürgős, hogy mi is ilyeténképpen pergessük elsikkadt művészvoltának foszlányait, pláne, ha egy ügyes metafóra alkotásánál többre nem megyünk. Másfelől ítészi rátermettségére sem érv a nemzedékek, vagy Márai szavával a generációk trente et quarante játékára való hivatkozás, hiszen például én huszonegyest játszom s így esélyeim, vagy Márai szavával chance-aim e vitában nem igen lehetnének, ami képtelenség. A gondolat, mint jelenség, valóban lélektani tény, azonban valamikor olyan szelek is fújdogáltak, hogy a gondolat csupán az ítélet valósága, az ítéletet abban az elfeledett kertben is megvizsgálhatni, hogy nem fontos, ki gondolta, ám lényeges, hogy foglal-e magában érvényességet. Talán a technika haladásának tudható be, hogy minderre csak esernyőjüket elhagyó és megátalkodott öreg tanárok emlékeznek, de a következtetések érvénye még így is személytelen. Igy a Márai Sándor szerint is brutális, a logika szerint pedig kapásból sem idevaló ama horogütésnek, hogy „miért nincs Kosztolányi-kérdés”, minden erejét elveszi az, hogy százszázalékosan testi, fizikai ökölcsapás, mert nem Kosztolányi érveit zúzza pozdorjává, hanem az eleven, kilókat is nyomó írónak okoz fájdalmat. Ha ugyan nem egyszerüen azon való elbámultában esik le az álla, hogy mi köze ennek Ady verseihez. Mert a dolog úgy áll, ezt méltóztassék jól elképzelni, hogy előírásszerűen mennyei mennykövek kerek e világon mindenkit agyoncsaptak, habos vizek minden zeneakadémiai emléket elmostak, minden nyomtatott papirt megégettek lobogó tüzek és Ady versein kívül nem maradt meg más, mint Kosztolányi cikke, meg egyetlen magyar kritikus, mindig az, aki letette a garast. Ez a kritikus önmaga előtt nyilvánvalóan nevetségesnek találná abból következtetni Ady lángeszére, hogy ő tíz év óta újfent elolvasta a Halottak élén egynéhány darabját. Unalmában mégse ismételgetné a humanizmus hivalkodó alázatával, hogy én jónak találom, avagy én találom jónak, tehát jó. De megkísérelné, hogy miféle varázslat is rejtőzik abban a versben, ami őt arra kényszeríti, hogy jónak tartsa. Kosztolányi indokolni próbál, Márainak eszébe se jut.

Kassák Lajos – mint a legtöbben – lutheri pózban ágál, színes tíntásüvegeket vagdosván Kosztolányi ördögi fejéhez. Ettől eltekintve cikke nagyrészt kellemetlen igazságokat nyilvánít – ahol értem, ott majdnem egyetértek vele. Hogy miben írom alá megállapításait, az az eddigiekből kivehető. Sok tételét nem értem s ez nem gonoszkodás, hanem annak az eredménye, hogy Kassák kinyilatkoztatásszerűen állít s művészetbölcseleti állításait nem előzi meg következtetés. Ilyenek: „Kosztolányi törvényekre építi fel művészetét, Ady költészetéből törvényeket lehet kikövetkeztetni”. – „Az egyik rekonstruál, a másik konstruál. Az egyik versben¹⁵ rögzíti meg élményeit, a másik versélményeket produkál.” Poétikai kézikönyvek nyomán verset írni nem lehet. Ha jó versről van szó, úgy Ady épp úgy törvényekre építi fel költészetét, mint ahogy Kosztolányi művészetéből is törvényeket lehet kikövetkeztetni. Továbbá minden vers versélményt produkál, akár külső történeti élmény, akár a legbensőbb lelki mozzanat¹⁶ a vers lelkének apropója. Ha konstruál a költő, úgy valószínűleg verset ír, de ha rekonstruál, úgy zavarban vagyok, mert nem tudom, mit csinál. Nem sorokat vagy szakaszokat rekonstruál, ez csak pontatlan idézés volna. S minthogy a költemény sorokból, szakaszokból áll, úgy azt mégis csak meg kell konstruálnia. – Kassák cikkében több ilyen, érvényességére nézve nem tájékoztató tételre lelünk. Kosztolányinak valóban arról a harminc-negyven jó versről kellett volna beszélni. – Még egyet: Ha Adynak a közönségre tett hódító hatását el is ismerjük, azzal együtt költői nagyságát a kritikusnak elfogadnia nem szabad. (Lásd Courts-Mahler.) Csak magára a műre hivatkozhatunk, ha tévedéseinket a minimumra kívánjuk korlátozni. – Nagy baj, hogy Kassák is pszihologizál. Holott a lélektan csak lelki tényekről szolgáltat ismereteket, de véle értékelni nem tudok. Erre más, évezredes módszereink vannak. Olyasmit is kár mondania, hogy azért, mert az írástudók annakidején elárulták az írást, minden jogukat elvesztették, hogy most purifikátorok gyanánt lépjenek a porondra. A helyes az, hogy mindenki, aki okosat tud mondani, álljon elő és mondja el.

Fenyő Miksa nagyobbrészt arról szól, hogy milyen elsöprően lelkesül és tud rajongani Adyért, aki annakidején az ő ajánlatára olvasta el a Buda halálát. Ami a lelkesség hőfokát illeti, ahhoz gratulálok. Az érzés azonban csalóka, még az övé is. Például ott, ahol úgy érzi nem Ady, de Kosztolányi-problémáról van szó. Erre vonatkozólag már beszéltem. E tévedését (vagy haragját) még tetézi azzal, hogy Kosztolányi az írástudatlanokkal és belgyógyászokkal vitatkozik, holott ő mindezzel csak jogcím után kutatott, ahelyett, hogy minden további nélkül kiállott volna. Már említettem a maga helyén, hogy ez mennyire nem vált javára; de voltaképpen ő mégis csak Ady verseivel civódik. Hamarjában nem is értem, hogy¹⁷ miért kellene Osvát Ernő véleményét kikérnie, vagy gondolatait Schöpflin Aladár megállapításaihoz fűznie, habár ezt is megtehette volna. Továbbá Tóth Árpád és Goga Oktavian véleménye sem döntő érvényű, sőt maga az Úristen megzavarhatja eszemet, de amíg gondolkodni tudok, nem¹⁸ nyughatom, nem törődhetem egyszerűen bele akkor sem, ha ő jelenti ki zseniálisnak Adyt. Mert a műben orrunk előtt a csoda, a varázslat, hogyne markolnám hát föl az eszemmel is! Szolgál az néha ilyen megismerésre is, nemcsak sakkozásra, vagy tőzsdei játékra. Fenyő Miksa látja a csodát és hiszi. Én is hiszem és látom, de ő tovább menni nem hajlandó. – Ady-klerikális.

Ignotus írására inkább ráüthetné a remekmű bélyegzőjét Márai Sándor. Én magam még csak meg sem emelhetem a sajnos, sokáig nélkülözött vaskalapot, amelyet egyedül csaptam föl ama reményben, hogy alatta ezúttal koponya is lesz lelhető. Ignotus okfejtése Ady mellett világos, szabatos, mégsem helyeselhetem irodalompolitikai meggondolásai miatt. Helyt állni Adyért általánosságban ma már nem kell s a művészettől merőben idegen kisajátító törekvésekre való tekintettel nem is tanácsos. Gondos dajka azonban tisztába teszi a gyermeket a férgekre való eszmélés nélkül is és éppen Ignotus gondolatmenetének értelmében érdemes Ady, hogy a salaktól megtisztíttassék. Ha ez félő, úgy Ady nem sokat ér. De mondom, soha ilyen szükség és alkalom, hogy valahány Ady-vers van, az végigelemeztessék, amiből nemcsak a most ható és sarjadó nemzedékek nyernének értést és eleddig páratlan művészetbölcseleti, valamint konkrét kritikai kísérleti praktikumot, hanem azok a száz évek is, amelyek után jön el majd az igazi revízió. Honunkban nincs kritika, most az egész értelmiség figyelemmel fordulna kialakulása felé. Mert Ignotus cikke kétszer kettő négy, ám ha élni akarunk, szükségünk van a differenciál-számításra. Lám, Ignotusnak¹⁹ igaza van, amikor általában elfogadtatja a már bizonyt, meg a perszét, – de konkrét példán Kosztolányi ítél helyesen, nem azért, mert az nem buzdít, hanem mert az ott művészietlen.

– A kis tapintatlan: Dante korában Európában még nem volt luesz. Dante nem zseni?

Kedves Dutka Atyám, itt vannak a fiaink, mármint én. De látja, én nem merném a kizárólagos Ady-kritika jogát magamnak vagy magunknak követelni, holott ön ránk testálja. Azt sem értem, hogyan tér el ez az Ady-muzsika az irodalmi öncéluságtól vagyis attól, hogy²⁰ csak csupán művészet:

Rózsafavonóként nagyzöngésű húrhoz,
Surlódjék ez írás Móricz Zsigmond úrhoz.

Bizony tudatlan vagyok az irányban is, hogy Kosztolányi, Ignotus, vagyis önök, multszázadbeli emberek is, miért ne tudnának okosan szólni Ady költeményeiről. És, Dutka Bátyám, nem szép arra hivatkoznia, hogy álljanak el az Ady-reviziótól, mert őket is átértékelhetik. Valószínűleg tudják ezt és rájuk is rákerül a sor; nem az átértékelés, hanem az értékelés. Hiszen, ahogy én látom, a néhány remekmű mellé kritika címén édeskeveset kaptunk mást, mint szennyiratot és halandzsát. – Ne haragudjék.

Szász Zoltán szerint Adynak vannak jó és rossz versei is, de leginkább csak villanásai. Igazolni elvileg nem próbálja. Koráról beszél, holott azzal Ady verseinek csak anyaga válik érthetővé. Másrészt nem is a kor jellemző a közepes költőre, hanem a jó költő jellemzi a kort. Az sem valószínű, hogy Ady „affektált s így fárasztó”, mert²¹ az olvasók egész tömegét nem fárasztja. Szász Ady szeretkezési lírájáért nem igen tud lelkesedni, istenes verseit únja, legjelentősebbnek politikai költeményeit tartja. Jobb szeretném, ha kimutatná azokat a törvényeket, amelyeknek következtében Ady istenes költeményeinek muszáj úntatniok, szeretkezési lírájának minden lelkesedést muszáj derékba törni, aminthogy a „néhány félig dadogó strófának” is igazolnia muszáj, akár akarom, akár nem, hogy „Ady igazi költő”.

Engedtessék meg, hogy végszavam ne kinyilatkoztatás legyen, hanem következtetés.

A költemény nem intuició, hiszen van róla intuiciónk, míg az intuicióról nincsen. Nem is érzés vagy érzelem kifejezése, mert úgy az ásítás s a hálószobák minden története műalkotás volna. Művészet nem is az, ami jellemző: csordultig vagyunk jellemző dolgokkal, amelyek még sem művek. A szépséghez sincs köze – szép vagy csúf csak annyira, mint bármi más. Minden forma tárgya az esztétikának, a művészi forma is, csak maga a „művészi” nem. Vannak nem-szép, sőt csúf, de tökéletes műalkotások, mint például Rodin munkája, La Belle Heaulmiźre, vagy akár maga a Villon-ballada. A játékösztön elméletéről itt ne is szóljunk.

A költemény nem is spekuláció, hiszen az értekezéssel ellentétben ragaszkodik az alakjához. Így azonban nem is az alakja teszi, (ami ismét intuició volna), hanem az alakjához való ragaszkodása.

Se nem intuició, se nem spekuláció – a művészet egy harmadik szellemiség, mondjunk egy nevet: ihlet.

A szellemiség minőség s az ihlet tehát legkisebb részében is az, a költemény legkisebb elemében is költemény. A költemény legkisebb eleme, része a szó, a szó tehát önmagában is költemény. De minthogy a költemény nem intuició, minden használt szó pedig az, nyilvánvaló, hogy a szó keletkezésekor volt költemény.

Az ihlet (költészet) az a szellemiség, amely a szavakat, a nyelvet megteremtette.

A nemzet nem azonos a nyelvet beszélők összességével, nem mennyiség, nem osztható. Két ember is alkothat nemzetet, egy is. Ha a nemzet külsőleg nyelvében jut kifejezésre, úgy belsőleg a nyelvet alkotó, tevékeny szellemiség. A nemzet közös ihlet.

Beszélnek a költemény zenéjéről is. A költeményben minden hang csak ama törvények értelmében lehet jelen, amelyek megszabják például, hogy a közelit magas hangzók jelöljék, a távolit mélyek. (Itt – ott, ez – az, im. Érdekes, hogy más nyelvekben is: ici – lę,²² hier – dort, ibi – ubi stb.) Ez nem zene, csak költészet. – Itt említem meg, hogy a rím olyan dolgokat fon össze, amelyeknek különben semmi közük egymáshoz. Éppen ezért sajátosan költői, mint az a következőkből mellékesen kitetszik.

Az Úr Illésként elviszi mind,
Kiket nagyon sujt és szeret.

Ha e két sort ítéletnek tekintem, észre kell vegyem, hogy több ítéletet foglal magában. Ez ítéletek azonban különbözőek és széthullanának, ha e két sor össze nem tartaná őket. De éppen ez összetartás által már nem különülnek el, nem különböznek s minthogy mint különböző ítéletekhez illik, különbözniök kellene, hogy²³ legyenek, megszünnek ítéletek lenni. Azt mondhatni, hogy ezáltal csak egy ítélet van jelen. Igen ám, de a vers egész s ha egészében elolvassuk, azt látjuk, hogy ez az ítéletelemzés végig megismételhető. De – és ez fontos – így a végén az egész vers egyetlenegy ítélet volna – ha volna alanya és állítmánya. Azonban nincsen s így megint eljutottunk a szó keletkezéséhez. (Pl. a hajnal eredetileg nem szó volt, hanem ily kifejezésjelentés: az ég leánya. Vogul: chuj nalem). Már most, a költemény által megsemmisített ítéletek (bár lehetnek matematikaiak is, előfordulhat versben, hogy 2 × 2 = 4) nagyobbrészt valóságokra vonatkoznak s egymáshoz való kapcsolatukat jelentik. Miután azonban megszünnek ítélet lenni, az alany és állítmány is megsemmisül mint olyan, hiszen azokká, tehát egyben különvalókká, éppen az ítélet tette őket. Eggyé olvadnak, aminthogy a világegészben is egyek. A költemény pedig, minthogy a dolgokat nem a maguk valóságában tartalmazza mint esetleg a zsák, nem más, mint neve annak a dologi csoportnak, amelyet bontatlan egységbe foglal: névvarázs.A költemény értékét ennélfogva méri az, hogy mennyiben nem intuició, azaz mennyiben új alkotás. Adyt már ez nagy költőnek jelenti. (Tévedés ne essék, ami új, az még nem művészet, de a művészet föltétele, hogy új legyen, mert különben intuició volna).

Méri továbbá az, hogy milyen karakterű ítéleteket semmisít meg, vagyis minő dolgokat állít, lényegít vissza a szellemiségben eredeti, univerzális (unus versus, universum) egységükbe.

Ady e két sora legbensőbb valóságokra vonatkozó. Szintetikus autothetikus ítéleteket pusztít össze, de ugyanakkor lényeges résznek mellékmondatba való foglalásával külsőleg is lódít az összeálláson. Ilyen Petőfi óta magyarul meg nem esett.

De ha többi versét e két sorhoz hasonlatosan végigelemezzük, amit itt természetesen meg nem tehetek, úgy a következő értékmegállapításokat szögezheti le mindenki, függetlenül attól, hogy tetszik-e néki a vers:

1. Szimbolizmusát, mint értéket, teljes egészében eldobhatni, hiszen elvi értékei nem őt, hanem kitalálóit illetik.

2. Adynak sok az úgynevezett teljesen egyszerű verse, ami önmagában nem sokat jelent, de ezek a versek eredetiek szerkezetükben, valóságuk belső, kapcsolódásaik igen sűrűn olyan távoli dolgokat kötnek egyetlen egészbe (lásd föntebb), hogy az nem csupán a korabeli fokonként épülő versektől különíti el munkáit kategórikusan, hanem Homerost, Shakespearet, Petőfit és Hugo Viktort leszámítva, a világirodalom minden más költőjétől is, mikor is Dante, valamint Goethe és Horatius önmagukban állítanak külön osztályt. (Történeti érték.)

3. Történeti ám ezenfölül önmagában érvényes értéke az is, hogy balladái („nem egyszerű versei”) oly irrealitásban játszódnak le, amelynek törvényei egyugyanazon költeményen belül a vers egészéhez képest homogenek, vagyis az alaprendszernek oly mozzanatai, amelyek egymást nem közvetlenül hanem a versegészen keresztül hangsúlyozzák; ellentétben a láncszerűen teljesülő, szokottabb művektől, amelyek úgy alkotnak egészet, hogy az utolsó szem külön belekapcsolódik valamelyik megelőzőbe, hogy „kerek” legyen. Erre durva külső példák a szívekben híres szakasz végén lógó sorok, amelyek, mintha a vers mögül, túlsó oldaláról kerültek volna kellős közepébe.

4. Sok verse ugyanakkor, amikor a vázolt módon teljesedik, egyszersmind láncmódszerűen is épül – (ezek a versek rendszerint az irodalmi konzervatívok tetszését is megnyerik).

Mindez természetesen magával hozza, hogy a költemény a tökéletességet nem csupán történetileg közelíti meg egyre jobban, hanem pusztán önmagában is.

Mármost, hogy zseni-e valaki, azt elragadtatásunkon kívül csak adott példák viszonyítása alapján állíthatjuk, ami kétségtelenül szórakoztató, de ellenőrizhetően döntő nem lehet. Egy „a maga nemében” tökéletes versnél azonban valóban előbbrevaló az a tökéletes vers, amely egyúttal új nemet alkot. A haladás hívői számára valószínűleg ebben a zsenialitás és ily értelemben Ady zsení.

Mindenesetre, nemcsak a szívek kertjében, de ime, a tiszta ész finnyássága előtt is tiszta költő, aki manapság páratlanul áll.

És még egyet. A nemzet: közös ihlet. A költészet a nemzet lelkében ható névvarázs. Nem mondhatok mást a politikusoknak, minthogy ő a legbensőbb magyarok egyike, amint az a fentiekből következik.

[Az Időmutató szerint … ]

Az Időmutató szerint, akik meghaltak, azok meg sem születtek. Így Gutenberg is meghalt, mielőtt P. fellebbentette volna a fátylat arról, hogy hol is keressük az első nyomdát. – «1504-ben Columbus hazatér¹ utolsó amerikai útjáról,» holott a mutató szerint még föl se fedezte Amerikát. «1637. A harmincéves háború további fejleményei.» Pont. E háborúnak a mutató szerint se eleje, se vége, ám egyetlen esztendőben voltak további fejleményei. – Voltaire és Goethe következetesek, ha már nem születtek meg, hát meg se haltak. De hogy ez helyrehozassék, Hegel kétszer hal meg egymásután (1830–1831.) Scribe még ravaszabb, ő négyévi időközökben hal meg (1861 és 1865.) – És ha már nagy kultúrtörténeti jelentősége is van annak, hogy «Pesten 1785-ben megnyílik az első zsidó üzlethelyiség», úgy még mindig megkérdezem tapintatlanul, hogy mi van a két Bolyaival, azonkívül, hogy Farkas öt szomorújátékot írt? – Freiligrath költeményei nem 1833-ban, hanem 1838-ban jelentek meg. Erre és minden következőre nézve is megjegyzem, hogy itt sajtóhibáról az évszámokkal kapcsolatosan szó sem lehet, mert az évszámok elől állanak és együtemre négy hasábot vezényelnek. – Saint-Pierre: Pál és Virginia 1787 és nem 1788. – Goethe: Reineke Fuchs 1793 és nem 1794. – Balzac: Grandet Eugenia 1833 és nem 34, Goriot apó nem 35, hanem 34. – Victor Hugo: Ruy Blas nem 1839, hanem 1838. – Feuillet: Egy szegény ifjú története 1854 után csak négy évvel, tehát 1858. – Wagner a Lohengrint 1847-ben fejezte be és 1850-ben csak előadták. Ha pedig szerzőnk az előadások időpontját veszi alapul, úgy mit keres a Nürnbergi mesterdalnokok előtt 1862? Hiszen Wagner csak 1865-ben készült el vele, előadni pedig csak 68-ban adták elő! És mi az, hogy «1863. Wagner: Nibelung-trilógia»? A tetralógia első részéhez, a Rheingoldhoz 1869-et, másodikához, a Walkürhöz 1870-et írunk, a későbbieket szintén nem jegyezhetjük 1863-mal, mint szerzőnk teszi az egésszel. Az egésznek teljes előadása 1876-ban volt. – Victor Hugo:² Nyomorultak: 1862 és nem 66. – Marxxal kapcsolatban semmi különös nem történt 1868-ban, de 67-ben igenis megjelent Kapitalja. – A szocialista munkásszakszervezetek első kongresszusukat már hét esztendővel 1899 előtt, tehát 1892-ben megtartották. Stb. – Ady négy kötete már a történeti rész szerint is vacak, így itt is hallgat róluk …

1. E vaskos mű a cím után ítélve Pintér Jenő Magyar Irodalomtörténetéről szól. Kritikát sejttet, mégpedig terjedelmes voltában alaposat, részletekbe vágó elemezést.

Szerzőnk elveti a klasszikus kritika módszereit és azt a divatos stílust választja, amelyet Karinthy Frigyes népszerüsített és amely abban áll, hogy a kritikus észrevételeinek itéleti kifejtése helyett a tárgyalandó irodalmi terméket sajátosságaiban utánozza s így „mintegy a maga elevenségében varázsolja az olvasó szeme elé” a mű lényegi fogyatkozásait és hibáit. Szerzőnk ezzel nagy feladatra vállalkozott, mert bármily sikerrel szerepelt légyen is ez a kritikai forma szépirodalmi tényekkel kapcsolatban, eleddig még senki sem próbálkozott, hogy tudományos munkáról azt pontról-pontra utánozván mondja el véleményét, amely mégis több legyen tudományba kontárkodó ízléstelen játéknál. Hogy szerzőnk mégis miért ezt a formanyelvet választotta, azt, úgy vélem, megtudjuk az Előszó következő mondataiból: „ … nem óhajtunk tulságosan elvont tudósoknak látszani rejtvényszerű mondatainkkal.” – „Magamat ismétlem mikor elmondom,⁴ hogy a kortársakról nehéz bírálatot mondani.”

Hagyjuk most e különben finom humorral szórakoztató karikaturának, mint alaknak esztétikai vizsgálatát, fordulatos kiállásu szerzőnk egyéb hasznos ismeretekkel kecsegtet. Hiszen vitathatatlan értékü is így bepillanthatni azokba a vízmüvekbe, amelyekben az ifjúság, sőt jelen munkán át a művelt közönség üdítő itala készül. Márpedig szerzőnk annak az országszerte ható tudornak irodalomtörténetét mutatja be, akinek könyveiből középiskolások a tudás és érettség buzogányát és bizonyítványát szerzik, a harcokban és hivatalokban elengedhetetlent s akinek könyveiből azután ugyanazok a diákok egyetemi vizsgálataikon a rájuk következő nemzedék tanáraivá képesülnek.

2. A szerzőnk bemutatta irodalomtörténet módszerének lényege: lángoló hazafiasság. Ám ha a tudományosság e legfőbb ismérvét az avatatlanok együgyü módján el is ejtjük, kezünk akkor is a legnemesebb egyszerüséggel marad tele.

Ez az egyszerűség két részre oszlik: a) a tulajdonképpeni „irodalomtörténetre”, b) táblázatokra (kronológia és lexikon, térképek és képek). A korszakokon belül hol személy szerint, hol pedig műfajok szerint különülnek el az írók, anélkűl hogy tudnók, miféle elmélet vagy gyakorlat szerint csoportosítja a müfajokat. Ilyen gyakorlati elvre a könyvből nem is következtethetünk, elgondolásra pediglen még kevésbé. Megengedem, ettől eltekintve is lehetne értékes és oktató külön-külön minden fejezet, aminthogy vannak rossz regények, amelyeknek szakaszai kitünő novellák volnának. Azonban ami szerzőnk művének taktusait illeti, azokban csupán a később elemezendő jellemzéseken épülhet elménk, írók gyér életadatain és azon, hogy a szóban forgó írók jelesek-, avagy kevésbé jelesek voltak-e. De hogy miért voltak azok, azt a művelt közönségnek saját magától tudnia illik, különben nem volna művelt. Igaz ugyan, hogyha ilyen dús nyomtatványt veszek kezembe, akkor már csupán utólagos magyarázata után kutatok annak, hogy babérpénzen miért is áros az író annyira, amennyire keletje van, vagyis⁵ értékes voltát eleve elfogadtam és akkor minek az ilyféle hühó? Hogy legyen kézikönyv, amelyből az egyes írások tartalmát megtanulhatom úgy, hogy elolvasnom ne is kelljen őket? De hiszen ekként az alját, a zaccot iszom meg és nem is sejtem, hogy jó-e a kávé, nemhogy agyafurt módján az világosodnék meg elmémben, hogy miért jó! Vagy a tartalom, a⁶ téma, annyira fontos, hogy minden értéket magán visel? Akkor meg valahány költő élt, mind bolond volt, mert összes művei helyett megírhatta volna összes műveinek⁷ tartalmát! És ebben az esetben – egy füst alatt – kiváló tudós lett volna teszem Gyöngyösi István, így azonban csak tizenkét gyermekü családapa volt, akinek „szokatlan jelzői és új szóképei elismerést érdemelnek”. És bár a szokatlan – im – elismerést von maga⁸ után, e módszer szokatlansága – sajnos – irodalomtudományunkban nem eléggé feltünő.

De ámuljuk csak sorjában végig a könyvet.

3. Tárgyát szerzőnk a következőképpen határozza meg:

„Az irodalom azoknak a munkáknak összesége, melyekben a maradandó értékű tartalom művészi formában jelenik meg. Ilyen munkák mindenek előtt a szépirodalmi alkotások.”

Szerzőnk bűbájos elmélyülési hajlamát nehéz követni. Hiszen ha nincsen külön maradandó értékü tartalom és külön művészi forma, úgy szerzőnk meghatározásának sincsen értelme.

Idézett meghatározásunkban pedig benne foglaltatik, hogy van olyan művészi forma, amelyben nem maradandó értékű tartalom jelenik meg. Minthogy pedig irodalomról szólván, maga a művészi forma maradandó értékü, – az alak tartalma ekkor éppen a művészi – ez a tartalom általános nem lehet, mert a művészi tartalom és az elvont kizárja egymást.

Ám szerzőnknek saját fogalmáról sincsen fogalma. Nem azért, mert a maradandó értékű tartalmon ő tulajdonképen a témát tudja és állítja, (ha a formát is, a művészit is agyonhökkentem, egyéb nem marad), – de mert feltételül kötötte ki a művészi formát és mégis beleveszi az irodalom fogalmába az irodalomtudomány, nyelvtudomány stb. „egyes nevezetesebb” termékeit is.

Nem akadékoskodván sem az égszínű művészi formával, sem a másik kékvirágu szamárkenyérrel, mindenképen szemrevaló a meghatározás együgyü tökéletlensége. Mert eszerint Michelangelo Mózes szobra is irodalom, hiszen munka, maradandó értékkel⁹ való és művészi forma. Ami után pedig fölfoghatatlan, hogy olyan „írókat”, aminők Munkácsy Mihály, avagy Szinyei Merse, miért hagy ki mégis irodalomtörténetéből.

Végül pedig: a tudományban nem ismeretes a „mindenek előtt”.

Tárgyával szerzőnk imigyen tisztában lévén, ne is foglalkozzunk fölosztásával. Ennyi leleménnyel szemben ugyis a jólneveltség rovására megy fölhánytorgatni, hogy ha már a korszakok olyanok, amilyenek, határpontjaik miért külsőek, miért nem belsőek. Ámbátor a célzat mulattató, tessék: „XVI. század. Kialakul a lírai stílus¹⁰. Irodalmi határpontjai: egyrészt a protestáns hitvitázás¹¹ megindulása és a könyvnyomtatás elterjedése, másrészt Pázmány Péter föllépése.” – Szerzőnknek derüs évődése ez. Hiszen¹² a hitviták lírai enyelgésükkel is elbájolnak! És vajjon nem vaskos prédikátori humort idéz-e szerzőnknek amaz alapvető gondolata, hogy határpontnak elterjedést vesz, méghozzá a könyvnyomtatás elterjedését! De ha még e sorokon által is mívelődött köpcös hahotánk, hová tudoruljon a következőkben?: „Kialakul a regénystílus. Irodalmi határpontjai: Petőfi Sándor halála és Ady Endre föllépése”. Itt irodalomtörténetben paródiát elbeszélő szerzőnk iránti elragadtatásomban szinte megszégyenülök. Hiszen – mi tagadás – Petőfi halála regénybe illő, komoly tudós tehát jelölheti véle „a regénystílus kialakulása”¹³ korának kezdetét. Mert józan ésszel igazán képtelenség volna föltételezni,¹⁴ hogy a „regénystílus kialakulásának” nagyfontosságu irodalmi ténye csak úgy suttyomban húzódjék meg egy irodalomtörténetben és a korszak ugyanakkor a népiesség, az idealizmus és a realizmus feleselően abajdóc fogalmainak kényszerü, kelekótya összevonásával neveztessék. De még ebben az esetben sem lehet határpont semmiképen sem Ady Endre, hiszen szerzőnk e kort a realizmussal végzi és azzal kezdi a következőt is.

Szerzőnk szerint a XVI. században „kialakul a lírai stílus”. A XVII. században „kialakul¹⁵ az epikai stílus”. De akár Himfy és Ady, Vörösmarty és Arany térségein legeltetjük szemünket, az emberi elme előtt különösebb pintéri elmélyedés nélkül is nyilvánvaló, hogy¹⁶ minden jelentékeny költőnknek megvan a maga sajátos lírai, illetőleg epikai stílusa: a magyar irodalomban, hálisten, nincsen „a lírai stílus”, sempedig „az epikai stílus”. Ha pedig szerzőnk a lírai és az epikai stílus alatt a lírát és az epikát, mint formát érti, ugy tudnia illenék, hogy úgy a líra, mint az epika, ősformák, vagy nem bánom, ősstílusok, amelyeknek kialakulása néhány vallásnyira odébb esik az időben, még akkor is, ha az ilyen fintortudomány mélyebbet szippanthatna a költészet emez ősalakjainak orra előtt való kivirágzásából.

4. Tartalmakat ád szerzőnk, bizonyára célja is van vele. Nem is utolsó dolog kimutatni, hogy miféle témák csillognak az irodalomtörténet felszinén, ha nem mély áramlatában. És végeredményben, ha már valaki teljességgel képtelen bensőbb egységét meglátni egy nép, nemzet teljesedésének, legalább külsőségeit fogja össze értelmesen és szabatosan: csinálja meg a cafrangokból rövidárú múzeumát. De szerzőnk mondanivalóinak rovására végkielégitően tömör: „A magyar szentek legendái közűl az István legendában a magyarok első királyának, Szent Istvánnak, életrajzát olvassuk. – Az Imre legenda Szent István király fiának, Szent Imre hercegnek jámbor életéről szól.” – Szerzőnk nagy tudományossága itt már annyira összezsugorodik, hogy a legendák puszta cimét közli velünk, kegyességüktől¹⁷ megfosztottan s ahelyett, hogy fölfogásunkhoz közelebb hozná, hogy hát mi is e legendákban a művészi forma és maradandó értékü tartalom (ezek az irodalom ismérvei), vagy rámutatna arra, hogy egyáltalában mi közük e legendáknak irodalmunk folyamatához, vagy akárcsak önmagukban is milyen jelentőséggel birnak, – arról értesít, hogy Szent István a magyarok első királya. Szerzőnk e tömörségének további bizonyságául meg se kell állnunk a XVII. század lírájánál, ahol „A lírai költészet” cimű nyolcsoros fejezetben négy költőt fog össze a tőle immáron megszokott találó rávilágitással, hanem „A kurucvilág költészete” fejü szakasz fényt és lelket deritő tudományossága legyen mintaképünk: „Táboraikban sok szép dal zendült meg (Buga Jakab éneke.)¹⁸ Költőink¹⁹ élénk szinekkel ecsetelték a protestánsok üldözését, a magyarok eltiprását és a német zsoldosok féktelenségét. (Oh, szegény magyarság … ) Erdőn, mezőn bujdostak a kuruc legények és keserü humorral emlékeztek meg nyomoruságukról (Egy bujdosó szegénylegény.)” – Amint látjuk, szerzőnk²⁰ egész férfiasságában²¹ tehetetlenül áll a kurucköltészettel szemben. Még azt is elvéti e versek iránt iramló szerelmes áhitatában, hogy irodalomtörténetet kellene irjon, nempedig leiró történelmet, amelyhez valóban felhasználhatjuk az idézett módon adalékok gyanánt a kurucok énekeit. Ugyanakkor a szabatosság rovására külön fejezet²² hivalkodik „a lírai költészet” címmel, noha az oda sorolt költőket nem lirai, hanem hivatásszerü mivoltuk különíti el a kurucok dalosaitól.

5. Palotást járhatunk szerzőnk művének a kivonatolhatatlan egyéniségeket jellemző ütemére.

Kazinczy Ferencről szólván, „korának kétségtelenül ő a legkitünőbb epigrammirója.” De miért, ha már más a lírikus, más az ódaköltő és más az epigrammíró? Miképen sejtheti ebből a művelt olvasó, akinek nem szakmája az irodalom, mert reggeltől estig dolgozik, ám este botorul szerzőnknél kiváncsiskodik iránta, azt, hogy mi is a lelke-lényege irodalmunknak, amely egyetlen bontatlan egység, hiszen másképen nem is volna története? Ebben a könyvben anyakönyvi kivonata sincs az irodalomnak, mint egységes történőnek, hogy volna hát benne a tüneménye, a története? És ez a vaskos zenit szerzőnknél kéznél van állandóan. Berzsenyi „egyike legjelesebb ódaköltőinknek”, Vörösmarty „a maga korának legnagyobb költője”, mintha Vörösmarty ma nem is volna már költő, vagy²³ a történeti szempontokon túl önmagában nem volna jelentősége, ami ugyan azt állitja maga mellé, hogy jelentősége történetileg sincs. És egyáltalában mintha „Vörösmarty” az irodalomtörténetben nem Vörösmarty költészetét jelentené! De csak zúdúljunk bődülvén „a maga korába”, hiszen Kazinczy is „korának legnagyobb epigrammirója”. Ez a teljességgel kontár, az epigramma és ódagólemek által agyonsujtott költészeten le-lecsapván lakomázó, de azonkivül még indokolni sem próbált értékelés csak ugy zsibong a könyvben.

A könyv békanyálas folyása mellett okkal-móddal mégis megmaradván, üssünk varsát Csokonai Vitéz Mihálynál. Ő „széplelkü ember volt.” „Szorgalmával és tanultságával messze kimagaslott²⁴ kortársai közül”. „Dalainak vonzó hangja, elégiáinak érzelmes tépelődése és ódáinak nemes hevűlete megkapják az olvasót. (A magánossághoz, A tihanyi ekhóhoz, Tüdőgyulladásomról)”. – Mutasson föl szerzőnk egyetlen valamire való költőt, akinek verseire mindez rá nem illik! De ha fel is tesszük, hogy a Csokonai és általában minden nagyságunk annyira jelentéktelen, amennyire az jelen munkából következtethető, akkor is üres szajkózás az egész, tartalomellenes szóhalmazat, hiszen pont szerzőnk főigazgatósága alatt azt tanitják a középiskolákban, hogy a dal oly rövid lírai költemény, amelynek vonzó hangja van, az elégia minden Csokonai nélkül is érzelmes tépelődésü s az ódának éppen ódaságát teszi a nemes hevület, tekintet nélkül a mű irójára, sőt értékére. Tehát szerzőnk a tőle nem vitatott legislegjobb akarattal és megfeszüléssel sem képes egyebet összeszusszantani Csokonairól, mint hogy irt dalokat, ódákat és elégiákat. Csak hogy az a művelt olvasó, aki ilyen nyolcszáz oldalas ötkilót emel öregbülő szeméhez, ennél már jóval többet tud Vitéz Mihályról, ha máshonnan nem, hát a levegőégből.

De ha már nem futunk meg, bár nyakunkon a zsenialitás, illendően emeljünk kalapot amaz „önálló kutatás eredménye” előtt, amelyre szerzőnk előszavában szivetdobogtatóan hivatkozott. Csokonairól például azt kutatta ki önállóan, hogy „bordalai olyan talpraesett költemények, hogy ebben a nemben csak Petőfi²⁵ Sándor tudta felülmulni”. – Az egyéniségek különbözőek: vannak, akik ha önálló kutatások ilyen káprázatos eredménnyel végződik, azt a Borsszem²⁶ Jankóban teszik közzé. És vannak, akik egyáltalában képtelenek megérteni, hogy miért is kutat szerzőnk önállóan, amikor annyi derék tudósunk nyomozott vállvetve és miért nem próbál meg végtére irodalomtörténetet irni? Vagy ha már erről semmiképpen sem kiván leszokni, miért nem közli buvárkodásának eredményét valamelyik nem általa szerkesztett szaklapban? Azonfölül pedig, mit kutatott ki szerzőnk önállóan, az idézett bölcs értékelést leszámitva?

De – ördögé az igazságtalanság – ha e szapora pintéri rejtélyek között az irodalomról való fogalmunk végleg el is enyészik, szemléletünk ugy kitisztul, mintha fénymázzal kenegetnék. S a magyar költő teljes diszében elődereng „széplelkü” Csokonaink, hallván a pintéri szózatot: „Nagy olvasottsága nem ártott veleszületett költői tehetségének”.

Mit szólsz ehhez, óh én Vitézem?

„Ámor ezt hallgatta, nevette és jelül
Egy kisded mennydörgést durranta balfelül”.

– No, nem ilyen kétköteteset.²⁷

A következő üres de tőmondatokon megtompult fülünket helyezzük csak étheribb zenék elé. Hiszen szerzőnk a költészet rajongó szombatosa, ami már az igriceknél kitünt sajnálkozásából. „Csak az a kár – ugymond – hogy költeményeik szövegei nem maradtak fenn.” Azt ugyan nem árulta el, hogy az igricnóták szépsége után fáj-e a szive, avagy tudományos munkája gazdagodási lehetőségeinek ilyetén való csökkenése miatt, hiszen igy nem írhatja meg azoknak kivonatos és a kuruc dalokéhoz hasonlatosan szellemtelen, puszta tartalmát. S noha e nagy ragaszkodás ellenére sem dönthető el, hogy melyik volt a szerencsétlenebb pillanat, az-e, amelyikben irott művek a kezeügyébe kerültek, vagy pedig az, amelyikben tollnak esett, elösmerendő, hogy Berzsenyi Dánielnél nekimélyülvén a végén még azt is sikerül megvilágítania, hogy a maradandó értékű tartalomról miféle fogalma van. Mert Berzsenyit az elmének még szerzőnknél is szokatlanul ügyes fogásaival gyüri le. Ime az egyes mozzanatok: „egyike legjelesebb ódaköltőinknek … Az óklasszikai irányu ódaköltés legnagyobb mestere … Hatalmas nyelvi ereje és klasszikus tömörsége jól illik lirájának fenségéhez.” Hát persze hogy be kell vágnia ezt a szerencsétlen tanárjelöltnek, nehogy ostoba és avatatlan maradjon abban a hitben, hogy Berzsenyi liráját éppen nyelvi ereje és klasszikus tömörsége teszik fenségessé, sőt egyáltalán lirájává, költészetévé. De szerzőnk eleve a maradandó értékü tartalomra hivatkozott, mint segédre s nem hiába. Fürge ökléből csak ugy pattog a knock-out: 1. „Ostorozta a magyarság elkorcsosodását … ” 2. „ … lelkes örömmel ünnepelte nemzete derék férfiait.” 3. „Hazafias eszméi²⁸ mellett megszólaltatta vallásos eszméit és életfilozófiáját is.”²⁹ 4.³⁰ „Nemzeti iránya (holott benne „a deákos irány érte el fejlődésének tetőpontját”;) tehát nemzeti iránya, mély vallásossága és puritán életelvei népszerüvé tették költészetét.” 5. „;Ő is megkísérelte nemzetét felrázni az elkorcsosodásból.” 6. „;A³¹ hazafias ódák egész sora … ” Alig egy-két sor menetében hat hazafias horogütés,³² a tudományos elmélyedés és kulturfölény teljes diadala. Ezzel szemben ki is merné összeálmodni Berzsenyiről, hogy jóllehet puritán életelveivel interesre adott pénzeket, módossága dacára „;két kis szobában lakott nejével és gyermekeivel”, „;örömét jószágai gyarapításában lelte,” szerzőnk szerint is, mégis alaposabb kiváncsiságra érdemes, különös értékeket alkotott és nemcsak a korabeli derék (fontolva haladó) férfiak politikai hive, rajongója, hanem ezen értékteremtő voltát semmiképpen sem jellemző adalékokon messze tulmenően, egyetemes lényegű költészetünknek, mint bontatlanul (szintetikusan) történő alanynak a hordozója is? Ama bizonyos maradandó értékű tartalom pedig szerzőnk soraiból kitetszően nem egyéb, mint a magyarság ostorozása, hiszen ha szerzőnk mást értene rajta, ugy legalább is csekély igyekezettel azon volna, hogy rámutasson, vagy csak a figyelmünket felhívja rája.

A Himnuszban³³ Kölcsey „;visszapillant a magyarság zivataros multjára” és még hat hasonlóan elsodró leleményű sorral fejtegeti szerzőnk, hogy ez a költemény a maga szépségében miként is viseli magán azt a bizonyos lényeget. Ezeket már nem idézhetem, mert még mielőtt józan eszünk fölmondaná a szolgálatot, sebtiben át kell szédülnünk a következőkön:

Vörösmarty:³⁴ „; … szokatlan jelzők … ” „;A vén cigány maga a dult lelkü öreg költő, akinek kezéből már-már kiesik a vonó, de³⁵ azért … Bort önt a kupába, vére forr, mint az örvény árja, hurja zeng a vésznél szilajabban … Csak hadd forogjon keserű levében a vak csillag ez a nyomoru³⁶ föld … lesz még egyszer ünnep a világon.” Szerzőnk sem ir mindig irodalomtörténetet. Merthogy bosszús olvasóm tévedésbe ne essék, megjegyzem, e sorokat nem Vörösmartytól, hanem szerzőnktől idézem, kihagyásokkal, mert hosszu a vers, szerzőnk pedig még fölhigítja és így unalmas volna, ha nem vérlázító. Nem is foghatom föl, miért ír szerzőnk irodalomtörténetet, mért nem szerkeszt inkább antológiát? Ha kedve szottyanna, annak több joggal irhatná fölébe, hogy „;Pintér Jenő Magyar Irodalomtörténete.” Igaz ugyan, akkor nem igen volna alkalma irodalomtudomány ürügye alatt saját szavait beleszőni remekműveinkbe s helyet sem tudna találni ama megállapításának, hogy Szigeti³⁷ József „;demokrata irányzatosság nélkül is³⁸ tudott érdekes paraszttörténeteket szinre hozni.”

Eötvös József munkáiban „;az örökös kesergés leverően hat”. – Szerzőnk a művek helyett a művek reája tett érzelmi hatásáról értekezik és legföljebb³⁹ még annyit árul el, hogy korukban hogyan hatottak. De ha csak ezzel foglalkozna és ezt következetesen végig is vinné, akkor munkája „;A közönség irodalmi ízlésének története” volna és nem az irodalménak.

Petőfi ellen elmélyülvén, a következő tétellel kiált⁴⁰ kezelés után: „;Amilyen könnyedén és világosan fejezte ki a legelvontabb gondolatokat … ” Ez uj adat valóban önálló kutatás eredménye. Hiszen kivüle senkise tud arról, hogy Petőfi akár természettudományi fejtegetésekbe, akár bölcseleti elméletekbe bocsátkozott volna, értekezést irt volna a fennállás (subsistentia) fajairól, esetleg az indukció elméletéről, vagy más hasonló kérdésről. Mert szerzőnk ezt csak ugy kutyafuttában jegyzi meg, s igy kitesz a találgatás melléfogásainak. Minden bizonnyal a relációkalkulus tanára gondol Petőfinek ama sora alapján, hogy „;Szekundába ponált mégis Sok szamár professzorom.” De az is előfordulhat, hogy szerzőnknek egyszerűen fogalma sincsen arról, hogy mi az az elvont gondolat.

Ám Petőfi bölcs ember volt, nem hiába, hogy oly korán meghalt; okos munkabeosztással élt. Először könnyedén és világosan kifejezte a legelvontabb gondolatokat s azután „;a magyar bordalköltészetet a fejlődés magas fokára emelte.”

6. De ha már szerzőnk ennyire értetlenül áll a költészettel szemben, legalább hallomásai után igazodott volna. Akkor talán nem négy oldalon magasztalta volna a bemutatott módon Jakab Ödönt, amikor Berzsenyitől és Csokonaitól (terjedelmes bibliográfiástul együtt) rövid két és egynegyed oldalon veszi el kedvét az olvasónak. Mentegetőzhet azzal, hogy a XX. századot részletesebben tárgyalja. De itt Vargha Gyulának öt, Juhász Gyulának meg Szabó Dezsőnek csak háromnegyed oldalt ád. Szabolcska Mihálynak három hosszú oldalon csinál sikertelen propagandát, míg Füst Milánnál kifogy a szuszból, tömör zsenialitással mindössze ezt mondván róla: „;Szabad verselésében és hirhedt hosszuságu soraiban a bölcselő önelemzések tömege jelent meg.” De Füst Milán még szerzőnknek ajánlhatja „;Pártfogómhoz” c. ódáját, ha a többieket szemügyre vesszük. Balázs Béla hét meséje révén az ifjusági irók közt már el se képpeszt, sokkal fontossabb szerzőnknek az a maga sajátos módján végiggondolt megállapítása, amely szerint Ady föllépésével „;a lira szelleme materialista lett”, és Ady „;tehetsége a világháboru idején már csak romjaiban volt meg, kifejezései mindinkább homályosak lettek, a versformával egyre kinosabban küzdött” „;pályájának második felében már a nyerseség, mesterkéltség bukdácsoló nyelv és béna ritmus elképpesztő példáit nyujtotta” (mint teszem az Emlékezés egy nyáréjszakára.) Mig annak előtte „szokatlan hasonlatok és képek tüntek föl strófáiban.”;

És Ady „pénzkultusza”! Szerzőnknek még a kultuszról is normálissal feleselő fogalmai vannak. Mert mire alapozná Ady pénzkultuszát, ha nem az ilyen sorokra: „Sertéstestét, az undokot … ” „Husába vájtam kezemet, téptem, cibáltam.” Tanárnak készülvén, ki kell hát oktatnom szerzőnket arról, hogy a „pénzkultusz” szókép és mást mint vallásos jellegü, beteges zsugoriságot, nem jelenthet. Még szerzőnkről sem tételezem föl, hogy kifejezését ebben a különben helyes értelemben illesztette volna Adyra, akinél jobban senki sem szenvedett amiatt, hogy a „Mi Urunk: a Pénz” s hogy ma csak akkor lehetünk istenek, két, három, négy napig, ha megjöttek a gyér aranyak.

Mielőtt befejezném e testes mivoltában hézagpótló mű részletezését, megállapítom, szerzőnk mégsem közveszélyesen tehetségtelen, mégsem állíthatom, hogy egy fikarcnyit sem konyít, könyve után ítélve, szakmájához. Teszem ezt Móricz Zsigmondról szóló amaz el-essayesedése miatt, amely szerint: „A magyar lélek nem üdül, hanem elkeseredik az ilyen művek olvasásakor.”⁴¹ De ha tévednék és szerzőnk nem saját művére vonatkoztatná ezt a tételt, ugy fölvilágosítom, hogy Móricz műveinek olvasásakor a magyar lélek nem a mű, hanem a műben megmutatkozó valóság miatt keseredik el, azon valóban nem üdülhet.

7. Összegezvén: Szerzőnk történetfolyamati látása olyan érzékeny gyűjtőlencse, mint az én nadrággombom. Az egészből csak az tünik ki világosan, hogy irodalmunk nem való szerzőnk finom műszereire. Hajamat tépem, ha rágondolok, hogy csak most jutott ez a könyv a kezembe. Hiszen ha ezt elébb tudom, szülétlen kölyök létemre nem kellett volna ujságot árulnom; a címek, nevek, cikktartalmak akkora gargalizálásával irodalomtörténetet is összecsődíthettem volna.

8. A könyv oly csökönyösen szellemellenes, hogy véle kapcsolatban szóba sem jöhet a tisztes értelemben elgondolt stílus, amely a szellem hathatósságának⁴² külső kifejeződése. Szerzőnk bővített mondatokban beszél, de nem egyszerűen, hanem igen gyakran érthetetlenűl és magyartalanul. Mert szerinte: „tudományos kutatóink stílusa annyira szakszerű jellegű, hogy ez a homályos stílus nem egyszer visszariasztja⁴³ a⁴⁴ szakközönséget is.” (Szép kis szakközönségünk lehet!) De ő „megkísérelte, hogy egyszerűen és világossan írjon.”

Ha már szerzőnk önként lemondott a szakszerűségről, az előbbiek után mi sem követeljük. De melyik beszéd és értelemgyakorlati órán nem rójjuk meg és nem javítjuk ki a következőket?:

„A magyarok Krisztus⁴⁵ után 800 körül tűntek föl a mai európai Oroszországban. Árpád vezér 896 táján elfoglalta a mai Magyarországot.” – A mai Oroszország, amint azt éppen a jelző mutatja, ma van, alapítani is csak 862-ben alapították a Rurik testvérek, akiktől a nevét kapta. A normann varégok által meghódított csúdok, szlávok és krivicsek a kazároktól és magyaroktól északra laktak, Krisztus után 800 körül a magyarok tehát még⁴⁶ csak az akkori Oroszország területén sem tünhettek föl. Árpád vezér sem a mai Magyarországot foglalta el 896 táján, akkor még Szvatopluk sem álmodott Trianonról, vagy ami egy kutya „Pintér Jenő Magyar Irodalomtörténetéről.”⁴⁷ De ha szerzőnk mondatait szószerint vesszük és a szándékban maradt értelmet nem magyarázzuk beléje saját magunk, ugy egészen dévaj dolgokkal találkozunk⁴⁸: „A szerzeteseken kívül a kódexek legszorgalmasabb⁴⁹ másolói voltak az apácák.” Ami szószerint véve azt jelenti, hogy az apácák szorgalmasan másolták a szerzeteseket, de kivülük a kódexeket is. Ismét másutt, a tudálékos elvontság helyén minő megjelenítő erő: „A betürovó pogány pap balkezébe puha fát fogott, jobbjába kést szorított és jobbról balra menve bevágta betüit a fába.” De miért kellett a szerencsétlen táltosnak rovás közben jobbról balra mennie, sétálnia? Ezáltal igazán nem vált magyarossá szerzőnk mondata. S ha ehhez még csak azt teszem hozzá, hogy jelzője minden oldalon „szokatlan jelző”, ugy nyugodt lélekkel kimondhatom: stilusa a középiskola követelményeinek nem megfelelő, se nem világos, se nem magyaros, se nem szabatos. Csak szokatlan.

9. A mű második felét táblázatok és térképek teszik. Szerzőnk bár minden figyelmét a történeti részre fecsérelte, mégis vetekszik azzal lexikális rendszerezése. Nem méltatlan Karinthy-tanítvány: eme száraznak kívánkozó táblázatokat is friss derűvel, váratlan és helyén való tréfákkal teszi élvezetessé. Fordulatos ötleteiből nemcsak a burleszk ősatyja, Scarron, hanem korunk amerikai filmírói is tanulhatnak s e réven szerzőnk műve jelentős exportcikkünkké válhatik.

Vegyük először az Időmutatót. Négy hasábban négy részre oszlik: 1.) Magyar irodalmi mozzanatok, 2.) külföldiek, 3.) magyar események, 4.) külföldiek. Nyilvánvalóan acélból, hogy összevethessük a hazai s a külföldi fejlődést. E gondolat kivitele a varázsló eredetiségével olyként valósul meg, hogy azt események ex machinának nevezhetnők. 1504-ben halaszthatatlan szüksége van szerzőnknek egy történeti mozzanatra s odairja: „1504. Columbus hazatér⁵⁰ utolsó amerikai útjáról” – holott ugyanezen mutató szerint Amerikát föl se fedezte. – „1637. A harmincéves háboru további fejleményei.” Pont. Szerzőnknél mindössze harminc esztendő lehet az örökkévalóság,⁵¹ hiszen a harmincéves háborunak a táblázatban nincs se eleje se vége, ám egyetlen esztendőben vannak további fejleményei.⁵²

Ha szerzőnk az ilyen történeti⁵³ események fölsorolásában és összeállitásában következetes is, mégsem mondhatjuk el ezt az Időmutató egészéről, amelyből arra az eredményre jutunk, hogy akik meghaltak, azok meg se születtek. Minek születtek volna meg, amikor ugyis meghaltak? Szerzőnknek⁵⁴ kesernyés életfilozófiája ez. Igy Gutenberg is meghalt, mielőtt fellebbent volna a fátyol arról, hogy hol is keressük az első nyomdát. De néhány oly idealista alany is akad, akik a meg nem születés logikai következményeit maradéktalanul levonták. Ily következetességről tesznek tanuságot például Voltaire és Goethe: ha már nem születtek, hát meg se haltak. De hogy ez helyrehozassék, Hegel kétszer hal meg egymásután (1830 és 31.) Ez meg fölkelti Scribe irigységét s ő már igazi vigjátékirói ötletességgel négyévi időközben szenderül jobblétre (1861-65.).⁵⁵ És az évszámokkal kapcsolatosan szó sem lehet sajtóhibáról, mert a dátumok elől állanak és együtemre vezényelik mind a négy hasábot. De hogy az árnyalati eltérésekből is mutassak néhányat! Freiligrath költeményei nem⁵⁶ 1833-ban, hanem 1838-ban jelentek meg. – Saint Pierre: Pál és Virginia 1788. és nem 1787. – Goethe:⁵⁷ Reineke Fuchs nem 1794, hanem 1793. – Balzac:⁵⁸ Grandet Eugenia 1833 és nem 34. Goriot apó nem 35. hanem 34. – Victor Hugo: Ruy Blas nem 1839, hanem 38. – Feuillett: Egy szegény ifjú története 1854 után csak⁵⁹ négy évvel, tehát 1858. – Wagner a Lohengrint 1847-ben fejezte be, 1850-ben csak előadták.

S ha szerzőnknek az előadások időpontja⁶⁰ kedvesebb, ugy miért hökken a Nürnbergi⁶¹ Mesterdalnokok előtt 1862? Hiszen előadni csak 1868-ban adták elő, sőt Wagner csak 65-ben készült el vele! És mit jelentsen az a⁶² szellemes fordulat, hogy „1863. Wagner: Nibelung-trilógia”? A tetralógia első részét a Rheingold 1869-cel, másodikát, a Walkürt 1870-nel jegyezzük és sajátságos, hogy a későbbiekhez sem írhatunk 1863-at, mint szerzőnk teszi valamennyivel. Az egészet pedig 1876-ban adták elő. – Victor Hugo: Nyomorultak nem 1866, hanem 62. – Marxxal kapcsolatosan 1868-ban nem történt semmi különös, de 67-ben megjelent Kapitálja, amit szerzőnk ugy nem vesz tudomásul, mint egy lopótök. – A szocialista munkásszakszervezetek⁶³ első kongresszusukat 1892-ben tartották, tehát hét esztendővel szerzőnk 1899-e előtt. François Villon és Malherbe együttes élete sem ér föl szerzőnk szemében Sue halálával, modern kritikai módszerével agyonhallgatja őket. De abba kell hagyjam, hiszen illetlenen tuli volna, ha egy bölcsészhallgató a főváros tankerületi főigazgatójának minden egyes hibáját kijavítaná. S így csak azon mosolyodom el, hogy

A Helymutató tudományos rendszerezéstől elvárt következetességgel megjelöli születési helyét a térben azoknak, akik az időben annak mutatója szerint nem látták meg az áldott napvilágot.

Az egyik táblázatból kiderül, hogy néhány politikai szónokunkon kívül, Voinovich mellett egyedül Pintér Jenő az, aki minden akadémiánknak és irodalmi társaságunknak koszorus tagja.

A képek közül csak kettőt: „Herczeg Ferenc hüvösvölgyi háza,” és „Byron hazája.” Egy öreg ur fekszik valamilyen kőtömbön, háttal felénk és alkonyi bokrokon mereng. Szöveg: Kép a magyar irodalom világirodalmi kapcsolataihoz. Alul Szász Károlynak négy sora, mely szerint Albiont és Frankhont⁶⁴ a kicsiny toll tette naggyá.

Az írók sírjainak térképe a kerepesi uti keresztény temetőben (jó hely), gyönyörü. A sárga foltra emlékeztető alapon elszórtan néhány fekete kockácska: irodalmi sirhantok, természetesen az utak föltüntetése nélkül, nehogy használható legyen ez a cinteremabrosz. Holott ugysem érne sokat, mert ki vinné magával szerzőnk két hónaljra való művét, ha teszem Obernyik Károly sírjához óhajtana elzarándokolni. E térkép hiányosságát külön táblázat iparkodik pótolni és serénykedésében sikerül elérnie, hogy Martinovics Ignácot kirekeszti a tudósok közül s a szépírók közé számítja, bizonyosan hosszabb megfontolás eredményeképpen.

A Szómutató „irodalomtörténeti és kritikai műszavak gyűjteménye és értelmezése.” De miért irodalmi és kritikai műszó az ágál, a bolsevizmus, a burzsoá? Szerzőnket a hatodikban megbuktatnám. Meg én, hiszen csak annyit tud a hexameterről, hogy „hat verslábból álló verssor.” Hát a hatos jambus? A szonett: „négy versszakból álló lirai versforma.” Ccc … A doktor szó benne van, de a copyright hiányzik. S végül – mert a könyv minden porcikájában vakarózna tőlük, ha tudna – csak annyit, hogy szerzőnk szerint: „Invenció: az irásmű anyagának egybegyűjtése,” a „Materializmus: Istent és emberi lelket tagadó irányzat.” Stb. stb. stb.⁶⁵

Kultúrfőlények haditánca

A háromarcú klebelsberger-sajtó három torokkal zengedezi a kultúrfölény, sőt kultúrfőlény dicséretét. Jerikhó alól kikotort kürtökkel rezegteti panaszló füldobunkat, hogy a klebelsberger kultúrpolitika mögött ott áll, azaz hogy palotást jár az egész „kultúrnemzet”. „Kultúrnemzet”, mert a kettémetélt Vörös tenger e napszégyenítő bandériumának eltitkolt sejtelme sincs arról, hogy a nemzet önmaga tisztaságában, Fábián Béla hadifogoly élményeinek ellenére, – kultúra. Hogy a kultúra ugyan nem nemzet, de a nemzet valóságosan és mélységesen az. De minthogy a nemzet így valóságosan és mélységesen idegenkedik a tőke demokráciájának körúti ropóitól, mi sem természetesebb, minthogy nemzeten belüli, sőt fölüli „kultúrnemzettel” igyekeznek megtörni serény és fajtiszta báltermeiket. De – üzlet: üzlet, bókolnak egymás felé tánc-helyek magyarság-oktató tánc – és illemtanárai. S elragadtatott fafuvók módján megfeledkeznek tapintatosan arról, hogy ők imigyen még az általuk ajánlott megoldástól, a nemzeten belüli kultúrnemzettől is elesnek, hiszen sebzett lelkünket idegen irodalmak válogatott rongyaival kötözgetik. Ki ne emlékezne Cholnoky László balog halálára? Ki magyar ne érzett volna csikorgó fogakat szívében, amikor még a kultúrfölény sajtója is tombolt a magyar író nyomorúságának miatta? De üzlet: üzlet. A megrendült közönség fájdalmas szeme előtt megrendítő kéthasábos cikkek fizetődnek ki üzletszerűen. A magyar író művének olcsó kiadása nem hozza meg a maga kamatait. Akárha jót írt, akárha rosszat. Mert amíg Ady Endre műveit megfizethetetlen árak zárják el a nép legszélesebb magyarságától, az úgynevezett „művelt nyugat” tehetetlenül üres vacakjaival rombolják nemzetünk ízlését példányonként egy villamosjegy árán, amint az az orrunkra köttetett mindenfelé. Huszonnégy fillér, avagy huszonnyolc fillér – elég olcsó ahhoz, hogy még a tanyákra is eljusson belőle és elvégezze a maga jól kiszámított értékrohasztó hivatását. De a rotációst foglalkoztatni kell. A magyar írót azonban a legkevésbé sem, – foglalkoztassa azt a Turulmadár, de lehetőleg a Ferenc József hídon. És ugyanaz a sajtó, amely közgazdasági rovataiban iparunk védelme címén – tessék-lássék kivételes esetekkel – nem átallja támogatni a Bethlen-kormány legkárhozatosabb vámpolitikáját, az irodalom területén buta és korlátolt fércművek behozatalával iparkodik csökkenteni külkereskedelmi mérlegünk amúgy is képtelen egyensúlyát s a behozott szemétnek olcsó tömegcikké való emelésével vágja agyon a szegénységben immég érintetlenül élő nemzeti magyar szellemet. Maradéktalanul ennek a „geist”-nek és „esprit”-nek tudható be, hogy Magyarország fővárosában, magyar könyvkereskedők kirakatában magyar könyv immár ritkaság és mintegy csak nemzetünk emlékeként található. Egyébként, hogy jövedelmező foglalkozás huszonnégy és huszonnyolc fillérért árusítani könyveket, az nyilvánvaló, hiszen másként nem versenyeznének egymással ezek a vállalatok. De magyar tehetségnek, magyar gondolatnak, jaj, csak akkor nyissunk teret, ha már nagyon muszáj, ha kultúrfölényünket már-már a közömbös rikkancsok is kiröhögik.

Bemutatni Arany Jánost nem is mindennapi életében, de fejlődő lelkének legérzékenyebb mozzanataiban, a gyerekkor kérdezősködő csodálatában, az érő ifjúság lázongó látomásaiban, hazafiúi gondjaiban és roppanásaiban, – a legnagyobb művészek tudta feladatot választotta Dóczy Jenő, azt, amely kettőskarú tartóját odaadó tudós és alázatos költő ikerlángjai elé tárja.

Dóczy könyvében a tudós inkább csak emlékként dereng, tudjuk, de észre sem vesszük, hogy az irodalomtörténet Arany Jánosáról olvasunk. Pedig ő maga szerepel itt barátaival, családjaival és – adataival egyetemben, s hogy mégis kisikkad belőlünk első olvasás közben a történelmiek meggondolása, az voltaképpen a tiszta művészet rovására irandó. Mert kétség sem fér hozzá, életképek ezek a sorok, itt-ott oly tágassággal és erővel, hogy a kereteken kívül zárulnak egésszé. Nem olajnyomatok Arany Jánosa ez az ember, – szenved, csügged, növekedik és változik. Mert mindig ember, sőt néhol csupán csak az, a többi elevenek között. Dóczynak a műfajban rejlő alapos hibákat úgy sikerül kikerülnie, hogy teremt, saját magából és a nyers, leves élet alakíthatásából. De műfajon belül is parancsoló súllyal tudja lelkünkre kalapálni alakja valóságát (találkozás Petőfivel). A képekben alakított jellem vág, pontosabban: ilyennek kell elképzelnie korszakirányító költőnket ismereteink alapján mindenkinek, – ha van hozzá tehetsége.

„Nekem, ha építeni akarok, tégla kell és mész” – mondatja Dóczy Arannyal. Ugy kell hinnünk, hogy szerzőnkre is áll ez, különben akiben ily mesélő művészre bukkanunk, miért köti magát adatokhoz, azaz hogy miért tudományos telken építi házát? Másutt is találna földet, alkalmasat a palotákra.

A művészi részhez két kisebb tanulmány tapad, az egyik a költő ideges lelkialkatát, a másik pedig mint kritikust tárgyalja. Az előbbiben Arany leveleivel bizonyítja, hogy a költő már annak idején, amikor az idegbajokat mind képzelgésnek vették, idegessége pontos tüneteinek leírása mellett az egyetlen gyógymódra is rájött, ami természetesen az elfoglaltság, a munka volna. Aranyról, a kritikusról szóló tanulmányát is csak helyeselhetjük, különösen Schöpflinnel való vitájában.

Szaporulóban bölcsebb erkölcsű ifjúságunk és Féja Géza igéretes fordulatával ejtve, most már a kultúránknak adatott kijelentő mondatok jönnek. Szavakkal valók ezek a kijelentő mondatok és fogalmakkal, nem ritkán suhogók, mint a tett és tartalmasak, mint a föld. Mert az új magyar föld maga volna a tett és az új magyar tett maga volna a föld. A Bartha Miklós Társaság mondatait hallván, elválasztom hát a szót a fogalomtól, lássuk, mennyire állják a magyar sarat, amely manapság mindenütt kötésig ér.

Eszmevivők tárulkozása ez a füzet és voltaképpen a legközvetlenebb gondolata ama komp-népnek, amely immár virágos szigetként megállapodni akar. Közel százoldalnyi, nagyobbrészt komoly munka, amelynek főértéke céljaiban eleve adott, maradandó és szívbeli. Erőssége a nép, amelyhez szólni kíván, kiállása az ifjúság, amely az új földért új egekbe tör, komolysága a tárgynak mindenek fölött való szeretete, amely által az adatok szikese is kövér televénnyé válik.

Eszmevivőket mondtam és nem kitalálókat. Nem is hiszem, hogy bármelyikőjük az eredetiség jegyét követelné¹ magának – szükség sem igen van rá. A gondolat kész, csupán hirdetni kell, erősbíteni és oltalmazni. A feladat ez, de különösen ha meggondoljuk, hogy a magyar közösség elvét éppen a nép, a parasztság alapozta meg mélységesen az atyámfia elnevezéssel, a fonók együttes munkájával és közös dalaival. A tudomány erejét persze a nép fiainak dolgossága kell, hogy meghódítsa.

Uj lehetőséget egyedül csebi Pogány Béla dr. vet fel „Magyarság keleteurópai hivatása” fejű cikkében. Keleteurópai Kultúr Uniónak nevezett szövetkezéssel látja megoldhatónak a keleti kisebb (finn, eszt, lett, litván, lengyel, tót, rutén, magyar, erdélyi, román, bolgár, török, görög) közösségek jövő életének kérdését, mint ami védelmet nyujtana a germán-szláv harapófogó ereje ellen. Mert szerinte a történelmi erők iránya nyugatról keletre fordult – keletre hódítanak, nyugat felé csupán fedezik magukat a hatalmak, még pedig az egyesülés hathatós eszméjével (Európai Egyesült-Államok, Népszövetség?) és eleddig Keleteurópa az a kivételes történelmi terület, amely a védelemnek ehhez az eszközéhez nem folyamodott. Ebben állana a magyarság hivatása annál is inkább, mert mint gondolkodónk mondja: „a jövő Napoleonja már nem fegyverrel, hanem gondolattal fogja a világot meghódítani”.

Pogány cikke ötletes és eredeti, de immár az érték rovására. Szószaporítós tizennégy oldalon ilyen tág és messzevivő elgondolással kiállani bajos dolog. Az ő elméjében bármennyire tisztázott kérdés legyen is a szóbanforgó, az olvasó előtt homályos marad. Részfeladatokkal nem bibelődik, részletei nincsenek, már pedig úgy rémlik, hogy egész csak ott adatik, ahol a szabatos részek megadják. Az olvasó így magára hagyottan nem is töri a fejét, hogy a „sorstestvérségen” kívül mi vinné egyetlen csárda mámorába teszem a görögöket-tótokat, avagy a finneket és románokat. A többi cikkek, ha eszmei szárnyalásban el is maradnak e mögött, jóval több gyakorlati igénnyel sugárzanak. De majd mindegyik megegyezik abban, hogy a politikai tömörülésnél is fontosabb a gazdasági és társadalmi szervezkedés, amint azt Szász Béla dr. nemzetiségi politikánkról írván, a következőképpen fejtegeti: „A szabadelvű korszak átvette a rendi Magyarországtól a „politikai magyar nemzet” ideológiáját. Hogy e korszak divatos mumusát alkalmazzuk: ez volt a legkétségbeejtőbb sötétbeugrás. Mert mialatt valamennyi nemzetiségünk öntudatra ébredve, megalkotta a maga kulturális, szociális és gazdasági védő és támadó szervezeteit, határozott politikai célok elérésére törő egységet képezett, addig a magyar nemzetiség, vagyis a magyarság azonosítván magát a politikai államalkotó nemzettel, külön nemzetiségét nem hangsúlyozta ki eléggé, politikai védőfrontját pedig rábizta az államra. Pedig igen sok külföldi (főleg lengyel és cseh) és a legszemléltetőbben az elszakított magyarság példája mutatja, hogy minden politikai kapcsolatnál sokszorosan hatékonyabb és tartósabb a gazdasági és társadalmi szervezettség, amelyet még a legkíméletlenebb nacionalizálás sem semmisíthet² meg.” A tőkéről-munkáról Békéssy Sándor ír, világosan kimutatván, hogy a béremelés a hasznot megnöveli. A baj itt az, hogy a béremelésnek egyetemesnek kellene lennie, amely szervezetlen hazánkban és tőkéink gyarmati minőségénél fogva nehezen vihető keresztül. Ez Békéssy érdemét természetesen nem csökkenti, hanem legfeljebb arra utal, hogy mennyire benne vagyunk a kutyaszorítóban. Ezen a kutyaszorítón jelentősen könnyítenének a mezőgazdasági szövetkezetek, amint az Szabó Bertalan okos szorgalmú írásából kitünik azzal együtt, hogy viszont ahol a nagybirtok néptelen tájai riogatják a szekeres utast, ott minden feltétel készen áll, hogy ál-szövetkezeteket alkossunk. Ilyenek a gabonaértékesítő és az általános jellegű szövetkezetek. Ám a nagybirtok megszünte mélyen szántó politikai átalakulás termése lehet csupán – hogy pedig ahhoz a parasztság megszervezésén kívül is mi minden kell, azt itt most ne feszegessük. Érdemes ideírnunk, hogy a felvidéki „haladó magyar diákság vezérszervezete: a Sarló, már nyíltan szocialistának vallja magát”, mert „ebben találta meg a maga reális kisebbségi programját”. „Egy nemzeti adottságaiban súlyosan veszélyeztetett kisebbségi front fenntartása” ez, írja Balogh Edgar. Az osztályszocializmussal szemben a nemzet szocializmusát sürgeti Fábián Dániel is, amire éles hangjával kontráz Kodolányi János, sürgetvén az ifjúság és a munkásság mindennapos, kölcsönösen nevelő érintkezését.

Az Uj Magyar Föld tüzes álmodóinak mégis lángja hegyére kell koppintanom. Mert úgy érzem, mintha Isten kezembe adta volna a szótárt, hogy barátaimat érteni gyakoroljam, noha a füzet értelme abban állana, hogy minél szélesebb rendekben forgassa meg a magyarság illatos szénáját. S mit látunk, mit hallunk: miképp értekezik iskolázott nemzedékünk a kubikos néppel, a mentendő, a nevelendő tanyasival? Hangyabolyban nem nyüzsög úgy a hangya, mint ebben a könyvben az idegen szó; az idegen, amelyet a magyar meg nem ért, amelynek népe sincs, amelyet semmi nemzet nem beszél, sőt nem beszélt, amelyet fülébe vévén, pislant és hallgat a kapás, bosszankodik a nyelvész – amelytől megtudósodik a tudatlan. Mondatot nem lelsz nélküle, ó nyájas szisszenő, körmondatokban körbe állanak és szégyenkeznek, hogy történelmi erő helyett miért kell „történelmet építő energiát” takargatniok? De hiszen a munkásság-ifjúság-parasztság egységét nem is lehet másként megteremtenünk, mint ahogy itt következik: „A fehér imperializmus reakciójaként mint új történelmi energia, a színes fajok unionista törekvése jelentkezik. Viszont a színes fajok Európaellenes akciójának reakciója Coudenhove-Kalergi Páneurópa koncepciója volt. Amerika gazdasági imperializmusa Briand U. S. E. koncepciójában transzformálódik.” S minden oldalon olyanok, amilyenekre karban akad a magyar: konstelláció, energia-rezultánsok, komponens, koncepció, zóna, unió, propaganda, centrális program, „drang nach osten”, címben: Az Orientális Kultur Unió fázisai, differenciált, szociális (amely szó jelentésének minden árnyalatát megtaláljuk a magyarban), index, szanálás, kulturális, monomániákus, problémakomplexum (amelyet nem tudni honnan szedtek, ilyen sem a latinban, sem a franciában nincsen, ott legfeljebb complexusra akadunk), karitativ, profit, abszolút, cirkuláció, pertraktált, valuta, produkál, idioszinkrázia, primitiv, rentábilis, atomisztikus, extenzivus, intenzivus, konkurrencia, standardizált, produktivitás, ideális, dinamika, individualizmus, handicap, circa, speciális, ciszterna, klimatikus, geologiai, technikájú, perspektiva, szisztéma, fakultative, szeminarium, generáció (nemzedékünk nevét sem tudja), stb. azaz bocsánat, etc., etc., usw. Holott minden valóság alakjában való, a magyar gondolat alakja a magyar nyelv, a nép lelke. Eltekintve attól, hogy éppen a parasztság, tehát a magyarság töretlen szine-java idegenkedik mindettől, valójában nemzetbontó dolog a vadszó, ahogy a vadhús mintázatára nevezhetnők. Mert kétféle vadszó lehetséges: 1. pótolható magyarral és ebben az esetben nem csupán felesleges, hanem mód nélkül kárhozatos, mert minden egyes idegen a magyarok csapatját szorítja ki Kanadába; ahol Eszterháza, Kaposvár, stb. helységnevek akadnak. 2. magyarban nincs megfelelője és ebben az esetben, különösen ha ige vagy határozó, olyan gondolatmenetre kényszerít, amely a magyar észtől idegen és a sajátos, a magyar nyelv kötései folytán csak magyarul elgondolható ítéletek alakulhatását mindenképpen lehetetleníti, mert az alapos gondolat alakításról leszoktat és mint adott alakzat, tudományszerűsége folytán könnyebben válik közhellyé. Igy végül mindenkit megront. Továbbá leíródván a szó, a hallatos képzet mellé, iratos képe is megrögződik fejünkben, különben helyesen írni közvetlenül nem is tudnánk. Ez annyit jelent, hogy az írott idegen szó meg sem magyarulhat fejlett hirlapirodalmunk korában. Megmarad annak, ami volt, öl, pusztít, butít, mint a pálinka, néha még meg is részegíti a kelekótyákat. A nép átvette nevek magyarosodnak el csupán és eszünkbe kell fognunk, hogy röpirat használata³ révén a Fuhrmanból sohasem lehetett volna furmányos, majdan pedig fuvaros. Amondó vagyok, hogy a Bartha Miklós Társaság, ha nem válogatja meg szavait, eleve legalább annyi valóságos kárt csinál, amennyi hasznot társadalmi téren még csak tenni szándékozik.

A kötetbe verseket írtak Petur László, Szalatnai Rezső, Simon Andor, Fodor József, Joó Tibor, Illyés Gyula és Győry Dezső. A költeményekről jobb ha nem beszélünk – Fodor és Illyés verseit, meg az egyik Simont leszámítva, tehetetlenek⁴, bortalan tömlők. Megyünk, megyünk! – Mint izzó felkiáltójel, – mint lobogó szövétnek, – új utakat törve erősen – pengeti az első oldalon Petur László. Közben elfelejti, hogy költeményeket írt Ady Endre is, aki pedig általános szólamokkal sohasem kobzoskodott. Tessék a versért egy kicsit megszenvedni – úgy látom, kerülne más is, jobb is. Csak kevesebb mázsás tölgyből készült keresztet, jóság-csillagot és „Most férfi énekel”-t kérünk – valójában a költészet csak csurran-csöppen, s csupán akkor árad, ha már megírtuk, de semmiesetre sem írás közben. És mi a csudát akarnak a szabad verstől? Egy kis kötöttség iskolának, műhelygyakorlatnak, vagy egyszerűen csak rendes, tisztességes versnek sem ártana.

Hát így vagyunk.

Bűbáj [1]

Bűbáj [2]

Az ember azért ir verset, mert a szó szoros értelmében sürgős szüksége van reá. Fölidézi a tárgyak lelkét, vagy az együgyü népekről szóló tudomány polynéziai müszavával élvén tondi-ját s ez sikerül is annak, akinek mana-ja, vagyis varázsereje van. A költő tehát a tudomány álláspontja szerint is vajákos, táltos, bübájos. De minthogy a müalkotás bontatlan egész, valóságos egység, nyilvánvaló, hogy a költő a fölidézett több tárgynak egy bizonyos közös lelkét inditja mennynek a poklok ellen. Mert a szellemre az anyag poklai tátognak mindenünnen, ezek fölött kell, mint Madách mondja, „glóriával általlépnie”. Az anyag végtelen, határtalan. És noha minden egyes dologban rábukkanunk a lélekre, a dolgok egyetemének lelke mégis elsikkad előlünk. Hiszen a dolgok egyetemét nem szemlélhetjük közvetlenül, mint teszem azt, egy cseresznyefát, hanem legföljebb elmélkedhetünk róla. A szellem igy bele is veszne az anyag végtelenségébe, ha egyáltalában beletörődnék abba, hogy kivüle is legyen valami, ami határtalan. Ez az elme számára őrület volna, a képzelet számára képtelenség, a lélek számára – ne tessék mosolyogni – világhiány. De éppen emiatt az ész addig serénykedett, mignem fölfedezte az arisztoteleszi „végtelen regresszus lehetetlenségének” elvét. A képzelet addig csapongott kép után a képtelenségben, mig meg nem teremtette a mithoszokat. A lélek pedig e legnagyobb szükség okából átlényegül ihletté, amely a szemlélhetetlen világegész helyébe szemlélhető müegészet alkot. Müalkotáson kivül egészet soha nem szemlélünk. Az ihlet tehát a szellemnek az a minősitő ereje, amely az anyagot végessé teszi. Ezek szerint a mü közvetlen egyetemesség, vagy szem előtt tartva, hogy belsejében kimerithetetlen, határolt végtelenségnek is mondhatjuk.

Korunk kritikai áramlataira való tekintettel meg kell jegyeznem, hogy az ihlet lévén igy a legelső szellemi és anyaggyőző tiszta akarat, nem esik az erkölcstan stb. birodalmába. A müvet megalkotja és ezzel szerepe teljesedik, de tevékenysége különben sem társadalmi. Azonban természetes, hogy a kész müvek csoportja fölosztható erkölcsösökre és erkölcstelenekre, amint hogy az anyagi világ is fölosztható például áttetsző és át nem tetsző tárgyakra. A müvek önértékét azonban az efféle csoportositás nem érinti. Hangsulyoznom kell, hogy mindez csak a valóban értékes alkotásokra áll, – a többi sem nem erkölcsös, sem nem erkölcstelen, hanem közömbös szemét. Másszóval a költő csakis akkor szavahihető, ha jó verset ir.

Ezeket a megfontolandó gondolatokat előre kellett bocsátanom, mert Babits Mihálynak szóbanforgó verseit ugy körülajnározták, mintha a kritika kisdedek majálisa volna. Hetet-havat összecsapadékoltak Babits lelkéről, miegyebéről, anélkül hogy sugarat vetettek volna a varázserőre, amely a lelket fölidézi. Pedig lélekről aligha beszélhetünk, oly bántóan rossz versek kötege ez a könyv.

Hogy az aprólékon kezdjem, két marékkal tömi belénk a zagyvaságot:

Orditsatok szerelmet
vagy pénzt még inkább, báva szeretői
a Pénz sin-karja közt doromboló
fiktiv arannyal pereces világnak!

(Babylon egerei)

Ignotus után szabadon: akasszanak föl, ha értem, de nyelvünknek ennél rutabb, szutykosabb, tehetetlenebb és alantasabb mozdulatát még nem vettem fülembe. Holott a következő kétoldalas vers is igy megy elejétől végéig:

Szók deliriuma, nyügöző, nyüzsögő.
Játszanak, összefogóznak
benned,
cikáznak, tünnek,
bukfenceznek, s olykor megállnak fejen
s már mind megforgatod önkénytelen:
„Kultura!”
„A rut luk!”
Micsoda szimbolum!
Bum! Bum!

(Egyfajta kultura)

Ismeretes, hogy költők-irók szójátékkal szivesen szórakoznak. De hogy valaki ezt két oldalon komoly érdekü versben végigvigye oly izetlen szavu bölcselmi alapon, hogy „két véletlen szó nem ostobább, mint e világ vasakkal-füzött s gyilkos véletlene”, – arra példa csak azért nincsen, mert költőt ennyire még el nem hagyott a helikoni berkek honvágya. Nem érdekel Babits müvészi lelkiismerete, amelyet valószinüleg azzal csittit, hogy uttörő ott, ahová senki nem kivánkozik. De Babits Mihályt a köztudat formamüvészként emlegeti, nem tudni miért. Hiszen az irott forma tárgyi müvészete nem a mérték, ütem és rim kellékeinek kiállitásában, panorámájában, hanem a mü legbensőbb inditékai, mozzanatai helyzetének váltogatásában áll. Az első mozzanat uralmát fokozatosan átengedi a másodiknak s ez a harmadiknak. Majd az első mozzanat ujból kibontakozik, de gazdagabban és a szintén gazdagabban jelentkező második mozzanat mögé huzódik. És igy tovább, mindaddig, mig nem kész az irásmü, amikoris azt látjuk, hogy a motivumok tulajdonképpen átvették lassacskán egymás jelentését és jelentőségét, – a végire érvén már csak egyetlen egy mozzanat, motivum áll előttünk, ami nem más, mint maga a mü. Hasonlattal élvén, a formamüvész kézen fog egy ismeretlen tájon, egy ismeretlen hegy lábánál. Szallaguton vezet fölfelé, egyre szükülő körökben. Az első lépésre is tájat látunk. E tájra azonban a szallaguton fölfelé haladván észrevétlenül másik táj terül, hiszen közben északról keletnek, majd pedig délnek és nyugatnak megyünk. De igy visszajutunk ujra északra. Ekkor már föntebb vagyunk, de ugyanarra tágul szemünk, amire egy körrel lejjebb és mégis mást látunk. Most egyetlen pillantásra fölfogjuk mindazt, amit előbb északról és részben északkeletről meg északnyugatról szemléltünk. Fönn az ormon azután egyszerre nézhetünk a szelek minden iránya felé és ki-ki annyit lát, amennyi szeme van. A csupaszem utas egyetlen metszetlen kör közepén találja magát, egyivü éghajlat alatt. Csak maga az ösvény tünt el a növényzet között. Hát ez a formamüvészet. Kosztolányi igy irja a legszebb magyar prózát. De Babits Mihály ezekkel a versekkel formamüvész legyen? Még kellékei is rémségesek. (Ararat – madarat; komoly – agg a moly; ugatás és harangfoszlány foszlik el zajunkban osztán; stb.) A kellékes rendes ember, ha nem tolakodó. De itt ugy vagyunk vele, mint valami rim-ügynökkel, akit ha kidobunk az ajtón, bejön az ablakon, a példabeszédnek megfelelően. Hogy ez nem is fontos? Hát tele van képzavarral. A repülő bogár ráng. Helyes, de nála valami láthatatlan gummiszálon ráng. Holott gummiszálon nem rángana, hanem édesen emelkedne-sülyedne, hintás ritmusocskában, mint a búcsúbeli kis labdák. Aztán meg a lelke (Babitsé) a kedves csöpp füleinek labirintusában bujócskázik, – eszem a képzeletit. Még pedig abból a célból bujócskázik, hogy mérje, ám lehet, hogy más célból, de mindenesetre „mérve e végtelen véges kanyargás rózsaszin üreit” és „néha véletlen kicsuszik tangensben a halánték felett”. Ha már ily kigondolt kép előtt állunk, nézze meg jól a szemes olvasó szomszédja fülét és vegye fontolóra, vajjon annak rózsaszin üreiből vonhatunk-e a halántékhoz érintőt? Amely kicsuszik, tehát oly rendes érintőnek kellene lennie, aminő a parittyából kirepülő kőé. Ezt azonban Babits maga is tagadja, mert bár kicsuszik tangensben a halánték felett, mégis ezzel egyidejüleg „valami kék eret követ” a szegény lélek, amely nyilván kettészakad, hogy a zeg-zugos erecske meg az amugyis rosszul¹ elgondolt érintők kivánalmának egyszerre megfeleljen. (Ketten, messze az ég alatt … ) Ismét másutt vonatja szalad, mint bárka az özönben: két jármü menetét hasonlitja össze olyképpen, hogy ugy az egyik, mint a másik szaladásáról való képzetünk végleg elenyészik. (A huszéves Nyugat ünnepére.) Bus csavargó módján estig bukdosódik a buckán egyre lefelé. A buckán képtelenség késő estig egyre lefelé bukdosódni. Bukdosódni nem is lehet a buckán, azon legföljebb le – vagy elbukik az ember, egyszeriben. Ha a „bucka” buckás területet jelent, akkor sem egyre lefelé bukdosódunk, hanem föl-le. A buckának költői „halom” vagy „domb” értelme szóba sem jöhet, mert hiszen a bukdosódás oka itt maga a bucka. (Elég a kóstoló.)

Ugyanebben a végig zavaros versében:

Minden folyót vár a Styx.
Oh, megoldó biztos X!
De jaj neked, apadva s feledve
mint a pohár kiloccsantott alja,
lenni a földé vagy Istené!

A számtanban X-szel jelölik az ismeretlent. A második sor tehát értelmi utalás a számtanra. De itt is zavar van: az X nem megoldó, hanem megoldandó. A megoldó az, aki számit vele. De a zavartól eltekintve is hamisan hangzik: a költő mintha nem volna szavahihető. Oka ennek is formamüvészeti. Cseréljük csak föl az első két sort:

Oh, megoldó biztos X!
Minden folyót vár a Styx.

Miért hangzik igy jobbnak? A babitsi sorrendben az első sorban magyarázat áll, a másodikban pedig ujjongó felkiáltás. Holott is a hamisság nyilvánvaló: a valóság előbb kiált föl s csak utóbb, kitöréséért mintegy szégyenkezvén, teszi hozzá önmaga számára, hogy lelkesültsége nem tárgytalan, hanem a tények erejéből fakadó. Az igy második helyre kerülő sor éppen az X megoldásává válik.

A következő három sorral kapcsolatban mintha boszorkányság esne velünk. Az első pillanatra ugy látszik, minden rendben van, a szakasz a mondottaktól eltekintve értelmes. Közelebbről megvizsgálván azonban zavarba jön az ember, mert végzetes ellentmondásra lel az első két sor örömre bukkanó kitörése s a következők jajja között. Annál is inkább, mert ezt a jajt ellentétes kötőszó vezeti be. Irjuk csak ide az igy talált értelmet: Oh megoldó biztos X! De jaj neked, lenni a földé vagy Istené! Ám hátha mégsem áll itt fejetetejére az ész! És valóban előkerül az értelmes kapcsolat, az ördöngős rejtély nyitját leli, de hajh! mi lesz a müvészetből?! A három utolsó sor ugyanis ész szerint azt kell jelentse, hogy noha biztos a megoldás, mégis jaj abban az esetben, ha akár a földé, akár az Istené, apadtan s feledten lesz a költő. Vagyis a közbeeső, nyelvileg magyartalan, minősitő részeken van az értelmi hangsuly, ami mondattanilag abban jut kifejezésre, hogy az ige előtt állanak. A sorok ritmusa azonban egyenlő s belsőleg a fölcserélhetetlen végsor erejével zárulnak eggyé, az utolsó sor elején káplárkodó ige pedig a müvészi formában elfoglalt helyénél és hatalmánál fogva erős ráütést, iktust kap. Müvészileg nem birja meg, hogy különben sem magyar közlegényei nála fontosabbak legyenek, őrmesterré lépvén elő. A müvészi szerkezet teljes ellentmondásban van a mondat szerkezetével. Minthogy pedig a kötött beszéd fölött a müvészi forma országol, a mondattani tagozódás meglapul mögötte és értelme elvész szem elől. A tartalom hütlen elhagyás cimén perli a formát. És viszont, ahogy tetszik. De minthogy a házastársi életközösség fenn sem állott, nászról szó sincs, a házasság eleve érvénytelen, azaz müvészet nincsen.

Babitsnál a forma és a tartalom, a müvészi forma és a költői tartalom, ugy kerülik egymást, mint két hitvesgyilkos, akik egymásban Sherlock Holmesre gyanakszanak. A legjellemzőbb az, hogy költői mondandói mindig megtörnek a sorok végén (enjambement). Idegen sor közepéig hátrálnak, ott elhalnak, miután előbb hol nyegle, hol barbár sorvégek erőszakosságán szüzességüket elvesztették:

A csupasz fák csucsa mint tük hegye bök be
az égi flanellba:
Az Isten a földet hóba és ködökbe
puhán becsavarta,
hogy óvja azt a pár maradék plántáját,
amit az ember nem
irtott ki még, s amik a bus tavaszt várják
szabadon vagy kertben.

(Gondok kereplője)

Tessék megnézni az utolsó másfél sort és belátni, hogy ez a bottal esketett nász micsoda másfél üresfejü fattyat adott az életnek s micsoda másfél „müvészi formát” a magyarnak. Fattyat, mert a szakasz majdnem csecsemő-képzetet ád. De te jóságos ég! csecsemő, akiből tük merednek ki? No, próbáljunk jó szakaszt csinálni ebből a bölcselmi csendéletből, amely pedig a kötet legjobb szakaszainak egyike:

Az Isten a földet puhán becsavarta
égi flanellba,
ráfonta, kötötte havát, ködét,
hogy óvja azt a pár maradék plántáját,
amit az ember
nem irtott ki még.

Rossz ez igy is.

De „jó”-val jobb, hiszen legalább a szemetét kisöpörtük. A két utolsó sor igy kettőben nagyon vásárias, egynek pedig nehézkes volna s a többiektől eltérő stilusu. Más bajok is vannak, de akkor a vers belsejéhez kellene nyulnom, annál pedig gőgösebb vagyok. Tartalma ugyanis közhelyes, az eredeti benne csak a köd mint flanell.

Emlékszem, milyen édes hajcihőt kavart lelkemben, amikor megtudtam volt, hogy a hótakaró megóvja a földeket a kihüléstől. Hogy a köd is játszana ily szerepet a már hófödött tájon, az kétséges önmagában, de a versben amugyis megromlik. Addig ez is megáll, amig az Isten a földet ködbe, azaz flanellbe csavarja, tehát óvja, különben mért csavargatná be? Az óvás mozzanata a flanell-képzet kifejlése. Ugyanakkor azonban a hóréteg természettudományilag óvja a föld kérgét, valóságosan, a hó és a köd tehát az óváson belül egymásra acsarkodnak, ahelyett, hogy összeölelkeznének. Finom, Babits minden jobb versére jellemző stilustalanságot figyelhetünk meg itt. Azonfölül az emberek ellen áll az óvás, ami megint rendben volna, óvás és irtás kapcsolódnak, de flanellal óvni a kiirtó emberek ellen? Megint stilustalanság. Lehet, hogy a köd az emberek szeme ellen óv – de ez csak belemagyarázás volna, s a flanell ismét bajt okozna. Meg nem állhatom hát, hogy az egészet át ne irjam erre a mozzanatra a következőképpen:

Csupasz fák gémberedő ágát
puha gyolcs-ködbe csavarja, fedi:
az Isten megóvja világát;
az ember lelkét vaksággal veri.

A gyolcs egyenértékü a flanellal. Hogy az ember irtott és irt, azt fölösleges belevenni. Hiszen az Isten mindezt nem csinálná, ha az ember lelke nem volna a dolgokra veszedelmes – a költő szerint. Ez a négy sor sem tökéletes, de unom már és most különben is kritikus vagyok.

Ismétlem, az idézett szakasz a legjobbak közül való. Lesznek is, akik szerint szőrszálhasogató volnék. Dehát a tudomány – tessék rábólintani – szőrszálhasogatásból áll. Hol volna enélkül akár Szokratesz, akár Newton, akár Einstein, vagy pl. valamely történész? A mükritikus pedig költészettudós. S ha minden gyakorlati szakembertől, mérnöktől, katonától, szülésznőtől, péktől, borbélytól is szabatos, tiszta munkát követelünk, a költővel kivételt tegyünk? Hiszen a költő éppen az alkotó szellem tisztaságának nagymestere! Ha egy könyvelő a tartozikat és a követelt, a pénztárkönyvet és az árutételt, a mérleget és az előleget nemcsak lázálmaiban vétené össze, de mindig olyan munkát végezne, amilyen formamüvészetet Babits csinál, bizony minden szatócs kihajitaná.

Vannak esetek, amikor Babits szemmelláthatólag finom formai mutatványt tüz müsorra. Ilyenkor aztán vérfagyasztó dolgok derülnek ki. Egy helyt például Isten gyertyája ő s négy szakaszon át csupán a szakaszvégen visszatérő Isten szóval rimel össze. Finom ötletnek tartanám, ha müvészetben ötletnek egyáltalában volna valami értéke. Hát még ha szentségtöréssel párosul! Mert hivő alkotó szive és elméje minek tartsa azt az akarnok vakmerőséget, amely egy rokonszenves gondolat festett ablakait otromba forma féltégláival zuzza be. Ő Isten gyertyája s minthogy nem tud magáról tartalmasat mondani, ő az Isten nagy világ-szelek elé emelt, hős, vak, kicsi gyertyája. A hős, vak, kicsi – ejh! – szóra méltatlan. A nagy világ-szeleket látszólag érdemes volna vitorlámba fogni, mégsem teszem, hiszen még a hős, vak, kicsi gyertyát „sem tudták e nagy világ-szelek eloltani”. Bár erejük az van. T. i. a második szakaszból megtudjuk, hogy a láng már inog. Istenhez fordul hát Babits, megjegyezvén, hogy „tövig ég bölcs, szent, konok kezeidben”. Az olvasó azonban nem érti, hogy miért nem szólitja nevén azt a hindu istenséget, amelyhez fohászkodik. Hiszen itt nyilvánvalóan sokkezü istenségről van szó. De nagyon ügyetlen lehet, hiszen ezt a kicsi gyertyát több kézzel tartja a nagy világ-szelek elé. De ha csak a sorok közt ügyetlen, vagy félős, óvatos, akkor meg nem isten. És mi az, hogy bölcs, szent, konok? Vagy vagy. Dehát, ha egy istenség már gyertyát tart és Babitsot tartja gyertyának, akkor az olvasó maga is választhat a jelzők között, hiszen a konok helyénvaló, a bölcs pedig annál kevésbé. A bölcset tehát ezennel érvénytelenitem s igy, noha kerülő uton, mégis sikerül a bölcs és konok szavak tartalmának hatásköri összeütközését eltüntetnem. Még csak annyit, hogy ez a hindu istenség meggondolja magát s az olvasó tudta és beleegyezése nélkül helyzetet változtat, mert váratlanul már csak nagy tenyere tartja magasra a kicsi gyertyát. Valószinüleg, bár ez tudtunkra nem adatik, néhány csepp viasszal oda is fagyasztotta, mert hiszen a tenyér sik felület s a hős, vak, kicsi gyertya a nagy világ-szelekben² különben lepottyanna róla.

Ennek a versnek az elemezése nem is mütét volt már, hanem hullaboncolás. De találunk itt olyanra is, amelyet illetni kényesebb, mert már világrajöttekor oszlásnak indult. Mit! indult? Ment, futott, rohant. Megérkezett. Révbe ért, amint az illik is a következő vizi stilushoz:

Hol év, perc, bor, barátság fölszakad,
engem különös gátak zsilipelnek
és hallgatok, mintha gondolatom
szédülne meredek hidján a nyelvnek:
de belül, lassan, fészken, titkosan
a szavak mégis gyülnek, gyülnek;
kiket rimek tollával tollazok,
hogy ki ne hüljenek, ha kirepülnek.
(Im az én tollas, késett tósztom).

(Az elmaradt tószt, Fenyő Miksának)

Nem érdekel, hogy a költőnek gátlásai vannak Fenyő Miksával szemben, inkább azon a leleményes nyári üdülésen felejtem sanda tekintetem, amely szerint a költő tollaz, különös gátaktól zsilipeltetve. De bah! mindegy, a szavak mégis gyülnek, gyülnek. Ugyanebből a versből pusztán az érdekesség kedvéért adom a következő Ady-ejtésü, bár gyönge sorokat:

„tudok a nemes mámor poharából
inni,
és tudok hinni
(amihez ma is kell a mámor.)
És poharam beszéde: csengés.”

Még a különben önmagukban jó részek is széthullanak. Az egyes szavak, kifejezések, sorok, szakaszok külön életre, ellenséges szabadságra törnek, mint valami kegyetlenségéről hirhedt fegyház fellázadt, félőrült fegyencei. Mert ime öt sor, Babits irásmüvészetének teteje, egy gyöngécske vers kellős közepén:

Prémes mezőkön, mint a füst, márványzik át a szél.
Nem füst az, csak a halkezüst
borzongás a Föld fürte közt,
mely elhal s ujra kél,
ahova csak az égi Est altató csókja ér.

Ez az öt sor majdnem remekirókhoz méltó. Ám a föntebb elemezett finom stilustalanságot itt is megfigyelhetjük: prémes mezőkön – szép, jó; mint a füst márványzik át a szél – nagyon szép, nagyon jó. A stilustalanság a prémes meg a márványzik egymást rontó voltában rejlik. Azonban ennek az öt sornak párját sehogyan sem lelem. Akadnak a könyvben egyes szép sorok (Próbálkozik a nagy harang a ködben, – melyet kásásan kavar a madár; vakarcs-poklok), de kétséges, hogy esik-e minden sürü oldalra egy. Égi kalácsba való, szüken mért mazsolaszemek ezek, valami undoritó kulimászban.

Hogyan lépett e primitiv Madonna
e volutás, barokk párkányra? Olyan
magas a párkány, hogy amint az évek
malma csikar, ki béna földön ülök,
romló szemem nem éri már a márvány
unt diszein tul ama boldog arcot.

Tessék csak nyugodtan elképzelni a költőt, amint béna földön ül és az évek malma csikarja! Ezen fölül pedig az a megjegyzésem, hogyha az évek malma nem is csikarná, akkor sem ülhetne béna földön. Ilyen szóösszetételt gondolati költészet stilusa nem tür meg. Ez a kapcsolat csak olyan költeményben szerepelhetne, amely a maga egészének minőségében is ezt a fogalom melletti tartalmat kihangsulyozó mondandót képviseli. Ebben az esetben a szavak nem mint a fogalmak hordozói jutnak levegőhöz, hanem a maguk csak szóbeli értékében. Az itéletalkotás távolról alig-alig neszelő logikummal kisér. Jelenlétét ugyszólván észre sem venni, de amennyiben a szavak logikai szempontból összemarakodnak, kitünik, hogy puszta létük mennyire fontos. De miért ez az egész eszelős cécó?

Mit keres ott a földön? Tán a rímet,
mint leejtett pléh-csörgőjét a gyermek,
keresi gyermekessen. A cselédek
kisöpörték? vagy ott csörög a táncban
perecnek kötve egy frivol bokára?
vagy legurult a terraszról a sárba?

(A Madonna fakirja)

Ezért! ezért az ocsmány ürességért, hogy a tartalmatlanságnak ez a pléh-csörgője kihallassék! Mert eltekintve attól, hogy minden szakasz üti a másikat, külön-külön is irtóztatóan üresek, mint valami dögszagu árok, amelyben még szennyviz sincsen, csak a nyirkosság emlékeztet rá. És mindenütt, mindenütt:

(állnak) a gatyás jegenyék,
őrnek, e nagy, marcona, délceg
strázsa-legények:
hogy elrémüljenek a Rémek.

Hogy elrémüljenek az olvasók. Ugyanitt:

félsz, mint piros-szemü, ravasz
hipnotizőrtől, hogy elaltat?
Lesed a holdat?
És remegsz, hogy mit hoz a Holnap?

(Miért lázadsz az Este ellen?)³

Pedig itt is akad különálló, szép sor.

Akinek ilyen nyákos, üres odu a lelke, lehet-e formamüvész. Ady a forma fagyasztó ormain ökölrement Istennel, anyaggal, Kosztolányi fontos stratégiai magaslatokon siklik hótalpakon, üzi friss téli sportját; ritkán veszi elő a nagyágyut, de éppen az a Kosztolányi csodálatossága, hogy hólabdákkal is megvédi érzékeny hadászati pontjait az alaktalan és együttesében tartalmatlan anyag alattomos támadásai ellen. Még a vihar sem mer elébe lépni – maga csinál hát vihart, mint egy isten, pusztán azért, hogy arca a hempergésben kipiruljon. Juhász Gyula bérci váromladék fokán mereng, füzesekre és meleg alföldi tavakra – az ellenség mintha más tájakra vonulna előle. Babits szemétdombról pislog fölfelé, de nem is föl, hanem le, le, egyre lefelé. Ahol egyéni. Mert másrészt Babits formája, ahol az valóban forma, afféle gyári áru, kész öltöny, amely mindenkin s igy Babitson is jól áll. Csak a hozzáértő veszi észre, hogy a derék lötyög, vagy a szivarzseb félig a hóna alá esik, az ujj tulhosszu, a nyak pedig alacsony és eláll. Ady állatbőrökben járt. Nem szabta azokat semmiféle szabó – mégis mind királyi volt. És mielőtt meglátogatta volna istenét, mindig uj vadállatot ejtett el, ugy járult eléje. Juhász Gyula többnyire lomposnak látszik, de az értő tudja, hogy milyen értékes háziszőttes van rajta. Kosztolányi pedig elegáns, pompás, és nem kinosan, hanem fesztelenül, elképpesztő-természetesen. Annyira, hogy ugy jár köztünk, mint a meztelen gyerek a kavicsos tengerparton.

Az eddigiekből egy költészetbölcseleti formatan bontakozik ki nagy vonásokban. A mü nem is való a széptan (aesthetika) kezeügyébe – a lényeg nem az, hogy szép-e, vagy sem, hanem hogy valóban müalkotás-e? Pl. a polynéziai hadisten faszobra gyerekriasztóan ronda, de tökéletes mü. Az óriási szájon, fogakon, lapos, apró, kapzsi és bandzsa szemeken, hülyén ferde állon és az egész félrecsapott, vigyorogva rémitő ábrázaton minden porcikán, minden négyzetmilliméternyi helyen ott a müvész ujjanyoma. Más példák is vannak: Baudelaire, Villon, Rodin, Shakespeare, Móricz Zsigmond stb. A széptan tételei minden valóságos alakra vonatkoznak, tehát a müre is, azonban csak a mü lényegtelen tulajdonságára vetnek világot. T. i. a müforma magának az emberi ihletnek tárgyasult ereje, a valóság-alak pedig az isteni ihleté. Mármost ha tulmegyünk a fölületes tetszésen és nem azt vizsgáljuk, hogy ocsmány-e az édesanyánk bele, fönséges-e a téli vihar a Kárpátokban, hanem tökéletes-e, miféle forma ez, tehát mifajta szellem gyurta itt rettenthetetlenül az anyagot, – akkor valóságbölcseletet (metafizikát) csinálunk; és csinál naponta mindenki, bármennyire is szitkozódjanak ellene a bambák, az elme öngyilkosai. A valóságot elemezvén Istenhez jutunk, a münél az ihlethez, az észen kivül az egyetlenhez, ami az állattal szemben emberré tesz. A lelki kultura bizonyos fokán már nem is keltik bennünk a tárgyak sem a szép, sem a rut érzését. Gondoljunk csak a foltos-lompos festőkre, borotválatlan, kócos költőkre, Archimedeszre, Diogeneszre, sőt a lövészárkok tetves bakáira. Széptani itélet nem kritika, tárgyi értékelés, hanem az olvasó tájékoztatása affelől, hogy a mü miféle tetszés inditója lehet. Igy pl. az emlitett polynéziai hadisten szobrát nem ajánlhatom könnyen utálkozó, érzékeny lánykáknak, akik elájulnak disznóöléskor s a még fürösztetlen ujszülött láttán reszketve undorodnak. De a kolbászt megeszik s a szöszke babáért rajonganak, Baudelairere keresztet vetnek, Farkas Imrét pad alatt falják a kereskedelmiben. Égen és földön minden ami van, ád széptani (aesthetikai) élményt, de müélményt nem. A mü tetszésbeli hatása voltaképpen kettős: az anyagé és a szellemé. A müvész vagy derüs tájakon, vagy inkább rettegtető őserdőkben vezet s mi lélegzetfojtva követjük. Ady megy előre, megállás nélkül, komoran és annyira rettenthetetlenül, hogy elfelejtjük, hol is járunk. Nagy hatásának ez a titka: észre sem vesszük az ellenséges, rontó és mérges tájat, anyagot, annyira rajta felejtjük szemünket ezen a suhogó, ragyogó lelken. Kosztolányi kemény ingben, nevetgélve, cigarettázva, fölényesen vezet s ezért nem szeretik sokan, mert a legtöbben meg akarnak hatódni, holott a kisgyermek panaszai óta erre nem igen van alkalom. Pedig ez a magatartás a bámulatos. Ám akik ezt nem szeretik, azoknak ott van Juhász Gyula, aki maga is megilletődik és közben imákat mormol, de mégis megy, megy előre. Babitsnak ugyszólván anyaga sincsen. Ha van, megáll az erdő szélén s a fejét vakarja és hol peplonban, hol meg darócban próbálja széles taglejtésekkel elhitetni, hogy ojjé, ő már unja az egészet, annyit barangolt erre. De nem is kell szembesitenünk az igazi müvészettel, elég, ha keresztkérdéseket teszünk föl a mellverő verseknek, kiderül, hogy hazudnak, sohasem jártak az anyag rejtelmeinél. Amit tud, azt is azért tudja, mert néha az unatkozó anyag maga jött el hozzá, hogy leköpje.

Mondom, müalkotásnál harmadrendü az aesthetikai szépség, amit inkább tetszősségnek mondanék. Sohasem beszélünk csunya versről, csak rosszról, mért szólnánk hát szépről? Azonkivül is kettős a mü tetszőssége: – tetszik vagy nem tetszik az anyag és tetszik vagy nem tetszik a költői magatartás. Lehet eset (pl. Villonnál), amikor mind a kettő visszatetszést szül, a mü mégis érvényes értékü alkotás. Babits magatartása hol „szép”, hol rut, anyaga hol tetsző, hol visszatetsző. Van ugy is, hogy mind a kettő szép, azaz tetszetős, s ugy is, hogy az egyik undok, a másik ronda. Mindez persze kinek-kinek az izlése szerint. De a mindenkire egyformán érvényes értékü tárgyi müvésziségre csak az emlitett néhány sorban bukkanunk. Mindenesetre, hagyományainkhoz hiven ideirom, bár ez nem értékitélet, hanem közömbös ténymegállapitás, hogy a könyv nagyobbrészt visszatetszést kelt.

A lélektani szempont rokon a széptanival. Még a tárgyi elvü tetszettanok is a lélektan területén cövekelik ki fele birodalmuk határát. Mármost ha lélektanos ökör, avagy elaljasulóbb szellem volnék, valahogy igy kiáltottam volna el igazsága ellenére csaló, hamis, mert csalfán beállitott mondókámat. Természetesen a zárójeles részek nélkül:

Egy nagykulturáju költő áll előttünk. (A költő ember is, nemcsak alkotó. Ha hát a primitiv Madonna, volutás, barokk, Dante stb. szavak jelentésének fogalmi ismeretét föltételezzük, ami kötelező, akkor Babits, a költő mint ember, valóban müvelt. Csak Babits, a költő mint anyagformáló müveletlen.) Rezzenő, érzékeny lélek, Isten világ-szelektől riogatott gyertyája, amely az Ember magosra törő szándékainak ünnepére ég. (Hát persze.) Egyszerre tud durva és finom lenni – rekedt orditása és halk zsonogása egyként egy tiszta ember közelségét árulják el. (Természetesen. A legrosszabb verseket irja manapság, de azért tisztára ember.) Fájdalma az emberiség fájdalma, de babitsi nyilalásokkal, öröme a kultura s az emberiség legjobbjainak végzetes derüje, de Babits különös artisztikus mosolyával. (Szóról-szóra áll. Hogy Babits különös müvészisége, artisticuma micsoda, azt láttuk.) Nagyságára vall, hogy midőn immár az elmulás folyójának partján áll és elméjében a megoldó biztos X, a nagy Ismeretlen motoz, még akkor is azon mereng és jajdul kétségesen, hogy adott-e vajjon eleget, megmaradt-e talpig embernek, vagy kiloccsant-e a Nagy Pohárból? (Stb.) Lángját szégyen-szelek fujják. Arcátlan, beteg korunkban ő szégyenkezik mindenki helyett. (Ez nincs benne a versekben, de jól hangzik. Különben is ráfér Babitsra.) Egyszerü, ha egyszerüen akar szólni, raffinált, ha ugy kivánkozik, de mindig őszintén tárul. Félős még, de már lelke legrejtettebb titkait is elárulja. (Pl. hogy nagyon rossz költő) …… (Ide irjon bárki bármit, akármiről szóló, akármilyen tárgyu (csak nem szinházi) sajtókritikákból, beleértve a Nyugatot is, egészen addig, hogy:) Gyönyörü meglepetés ez a könyv mindazok kisded csapatának, akik hivőn kitartanak a tiszta müvészet s ami ezzel egyértelmü, az emberi kultura, a haladás mellett. (Szabadelvü lap.) Kétszeresen gyönyörü meglepetés nékünk, magyaroknak, akiket az igazságtalanságban csak kulturánk ereje támogat. (Klebelsberger-sajtó.) Gyönyörü meglepetés ez nékünk, akik a nyugatról ész nélkül, formátlanul behozott kultura sajátos, magyar jellegének kibontakozását várjuk. (Nemzeti radikális.) Bodóné másról beszél, mikor a bor árát kérik. Olvassuk csak össze az aláhuzott részeket!

Hát gyönyörü meglepetés, mondhatom.

Ha kezdő költő volna Babits Mihály s ez volna az első könyve, akkor meg azt irnám, hogy néhány sora kétségtelenül tehetségre vall. De a könyv egésze mégis kétségessé teszi e tehetség kifejlődhetését. Sokat kell még tanulnia. Verseit pedig tartsa hét esztendeig az asztalfiában és ne adja ki barátai unszolására sem. Hogy hozzáértőkkel való érintkezése mégis legyen, egyik-egyik kisérletét be-beküldheti módjával valamilyen kisebb igényü lapnak.

De elég a szóból. Az Istenek halnak, az ember él.

Magyar Mü és Labanc Szemle.

Barbár mondandóival, de nyugati finomságaival egyetemben is szerény irásocska fekszik előttem. Egyetemi ifju irta s a „Magyar” Szemle nyomatta ki,¹ mert hiszen a M. Szemle sürgős tennivalói közé tartozik, hogy a magyar ifjuság szellemi mozgalmait figyelemmel kisérje, alapvetően hibás elgondolásait megvilágítsa, lelkét a nyugati tömegbetegségektől, a nevetséges társadalmi elvtől, szocializmustól megóvja és tudást, kritikát meg önkritikát nyujtson nekünk, akik a jövő Magyarországot a betü kiirtásával akarjuk fölépíteni. Mi ugyan csak a magyar ábécé gót betüi ellen emeltük föl jajduló palavesszőnket, szemünk előtt népünk mivelhetése libegett szárnyasan, mert derék dolog a német tudás, de egymillió irástudatlanunktól egy kissé mégis idegen. Meg aztán elhamarkodottnak véljük azt a szemléletet, amely az olvasáshoz értő földmives ember mestergerendájára a Góthai Almanachot igyekszik izléses selyemkötésben odapazarolni. Károsnak tartjuk azt az előre megfontolt szándékot, mely egy gazdáitól elhagyatott és gyermekeit hollandusoknak kölcsönadó nép szellemi aranybuzáját csempészáru gyanánt elkobozni óhajtja. És erkölcstelennek azt a merényletet, amely egy nemzet lelkének meghamisításával iparkodik csődbejutott ezerholdasok történelmi váltóit fedezni.

Nem akarok túlságos² hajcihőt csapni oly kicsiség miatt, aminő egy úri szakadék fölé tartott nemzet pusztulása vagy boldogulása. Magyar bolondoknak bolond útját nem mindenki járja, legkevésbé pedig a Kornfeld Móric Szemle gyakorlott szerkesztője, aki egy tanulmányait zavarosan folytató fiatalembert állít oly tételek ellenében, amelyekkel szemben síkra szállani komoly tudósai közül láthatóan senki nem kivánkozik. Ezen a bolond úton a csodálkozás porát immár az sem veri föl, hogy a mivelt Nyugat szólamos szelei ugyanabból a barlangból sziszegnek felénk, amelyből „nemzeti” Napkelet fütyült az Ady Endre nyugatosságára. Mert Kelet és Nyugat egybeesik azon a sarkon, ahol a magyar föld sorsa megfordul. A fontos csak az, hogy se tanulni-vágyás, se tanítani-lázadás meg ne zavarja a magyar föld forgását és kiforgatását.

A Bartha Miklós Társaság, amelynek örvendetesen tagja vagyok, teljesen félreismeri a kultura, költészet, művészet keletkezésének feltételeit. Legalább is ezt irja rólunk a Meglepő Szemle szerkesztője, aki eme fontoskodás után sebtiben hallgat, nehogy kiderüljön, hogy a kultura, költészet, művészet keletkezésének sokat sejtető föltétele nem is olyan ránk pirítható valami, hiszen az semmi más, mint csupán az eleven ember. Maga a kultura szellemünknek az erkölcs, gondolat és alkotás eszközeivel való erővétele az anyagon. Az emberi formát ád az anyagnak s minthogy minden ember tagja valamiféle nemzetnek, ez a forma minden esetben nemzeti. Mert az ember sokfajta közösségben él s van olyan közössége is, amelynek alakja a nyelv és tartalma a nemzet, amely nyelvalkotó s igy lényegében költői tevékenység. A nyelv szemlélet, sőt szemléleti forma, szellemünknek tehát lényegi mozzanata. Csupán megzavarodott értelem állíthatná, hogy a mívelődés, mint valami ákác a kerítés fölé, túlnőhet a szellemi formákon. Márpedig a míveltség közös szemléleti rend, amelyet a szemléleti formák, tehát a nemzet, a nyelv is határolnak. Másrészt a kultura keletkezésének első mozzanata éppen a nyelv születése, a nemzet első mozdulata. Tudjuk, hogy eredetében a művészet lélekidézés, a tárgyak lelkének (tondi-jának) idézete, amely az első barlangi rajzok tanusága szerint kezdetben a dolog általános jelölése (ideografikus) volt. Ezen a nyomon haladva be kell látnunk, hogy a nyelv és a költészet keletkezése az időben jóval előbbre esik, hiszen a név (a szó) sokkal általánosabb mozzanatában jelöli, idézi tárgyát, semmint a legegyügyübb képirás. Kultura, költészet és nemzet tehát egymásban lelnek életre, azaz, a nemzeti közösségek a kultura egységei. Ezek az egységek formák lévén, minőségben még akkor is eltérnek egymástól, ha különben ugyanabba az értékosztályba tartoznak is. Cikkiró hiába hivatkozik tehát a német adatokkal dolgozó Naumannra, akinek gondolatait különben is meghamisítja, a magyar népi és műköltészet viszonyára világot azzal semmiképen sem derít.

A M. Szemle szerkesztője azt a badarságot fogja ránk, hogy elképzelésünk szerint a „magyar³ kultura csak akkor lesz igazi kultura, ha elveti eddigi idegen eredetü alapjait”. E mondatot elemezvén azt látjuk, hogy van egy magyar, tehát sajátos kultura önmagában, amely alapjait tetszése szerint cserélgetheti … Rövid multunk hozzászoktatott mindenfajta ferdítéshez, de hogy állításainknak épp az ellenkezőjét adják ajkunkra, azt először a Milliomosok Szemléjénél tapasztaljuk. Minden eddigi munkásságunkkal azt a tételt szolgáltuk, hogy igenis van magyar kultura, amelynek alapja éppen a ki nem cserélhető, bár félrelökött magyar nemzet, márpedig hogyan mondanók ezt az alapot idegen eredetünek? Csakhogy mi ennek a tételnek a következményeit tisztességesen levontuk. Mert a nemzet hordozói nem a nurs, gouvernante és fräulein nevelte kevesek, hanem a nép, amelyet ezer esztendőn át hiába próbáltak még nyelvétől, kulturájától is megfosztani; nem törvénykezett latinul, mint a kiméletlen köznemesség, nem udvarolt franciául, mint a nagyobbrészt erkölcstelen főuraság és nem kötött üzleteket németül, mint a pocakosodó polgárság. Csak dalolt, magyarul. Csak tiszta kulturát csinált. Csak azt tette, hogy egyáltalában van még magyar a világon. Állításunk éppen az, hogy amig szellemi intézményeink nem a magyar kultura ősi és történelmi alapjaira épülnek, népünk életének mentsvárául nem szolgálnak. Mindaddig csak a délibábok városának elfutó tornyai lesznek a magyar pusztaságon. Mindaddig csak ilyen rosszul értett, viszonyainkra nem álló német műből hamisan kivonatolt cikkek sujtanak végig a magyar szellemiségen. De persze, ehhez egy kicsit meg kéne bolygatni a nagybirtokot, a kornfeldet, hogy termőföld legyen belőle. Hogyne tiltakozna hát mindez ellen a „Magyar” Szemle, amikor mint Szekfű⁴ Gyula irja: „A reformáció és az ellenreformáció egyformán nagy hatással volt a nem-magyar nyelvek kifejlődésére, igy különösen a horvátra, mindenkor támogattatva a magyar nagybirtokosoktól”. (Magyar Történet, V. köt. 97. old.)

Nekünk fáj népünk kényszerü tudatlansága, de a Mohó Szemle még önnön tudatlanságával is hivalkodik. Szerinte ugy időre, mint értékre nézve a műköltészet az első s azt csak suttyomban követi a népköltészet. Mert az ellenkező „hibás értékelést cáfolta meg – ugymond – a modern tudomány, kimutatván, hogy minden téren a forma az első s ezt csak követi a formátlan anyag.” Hát ilyen csodabogárról legföljebb az állattan irhatna, ha meg zöldségnek veszem, akkor a növénytan, ám ezek a tudományok bármennyire „modernek” legyenek is, ismereteink szerint nem foglalkoznak a népköltészettel. Hogy értékre nézve vajjon a műköltészet, vagy a népköltészet nyom-e többet a latban, annak bárminő irányban való eldöntése, sőt annak megkísérlése is badarság, már ami a művészi önértéket illeti. Tiszta értékükben egyes költői műveket is lehetetlenség összemérnünk, hogy tehetnők hát ezt költészetekkel? Még badarabbnak tűnik föl ez a kísérlet az adott esetben, amikor népköltészetről és műköltészetről, mint ugyanannak a nemzetnek „két költészetéről” esik botlató gondolat. Egy nemzetnek csak egy költészete van és a műérték szempontjából különben is közömbös, hogy a csodálatos tökélyü Odysseiát vajjon egy Homéros nevezetü egyénnek köszönhetjük-e, avagy a barangoló kobzosok százainak. Tény az, hogy egymagában egyetlen műköltő sem kelhet versenyre a népköltészettel, amely értékes mozzanatainak egyetemében a tiszta valóságra való tiszta eszmélet páratlan teljességét éri el, hiszen az élet különbözőnemüek folyamatossága, márpedig a népköltészet nem szakad meg egy ember életével. Különbözőnemü alkotásai pedig oly nagy számmal valók, hogy ha elvileg nem is, de szemléletileg átmennek egymásba, olyasképpen, mint az egyes költemény egyes mozzanatai. A folyamatosság tehát nemcsak az idő vonalában, külsőleg, hanem belsőleg is fölfedezhető. A műköltészetre ugyanezt nem mondhatjuk. Hézagai nagyobbak belsőleg és folyamatossága szakadozottabb külsőleg. De másként áll mindjárt a dolog, ha a műköltészetet nem választjuk el a népitől, hanem egységesnek tekintjük őket⁵, aminthogy egyek is, valóságosan. Mert jó művekről szólván, azoknak formája az egyetemes hasonmása s igy kevesebb is bennük a személyi egyéniség. Igy pl. Balassa, Csokonai, Arany, Petőfi, Ady, a népköltészettel szemben sokkal kevésbé egyéniek, mint egymással szemben. Ez természetes, – a műköltő is a nyelvből alkot eszméletesebb nyelvet. A különbség pedig nem a népköltők ismeretlen voltában áll, mert ugyanannak a népkölteménynek ismerjük változatai arra mutatnak, hogy a legegyszerűbb népdalt is több ember, több személyi forma alkotja egésszé, azaz voltaképpen akkor készül el, amikor minőségével már közelébe került az egyetemesnek. Erre utal az is, hogy a legkülönbözőbb érzelmi és gondolati verőfényű vagy párázatu népi költemények egyugyanazon szellemi tájék légkörét adják. Ez a szellemi tájék éppen a nemzet, a maga egyetemességében. Összemérni tiszta értékében a népi s a műköltészetet, a gondolkodás ijesztő hiányára vall, noha idegen nézőpontból természetesen megtehetjük s akkor valamilyen nietzschei fölfogás a műköltészetet kedvesebbnek vélheti. Azonban mindenki, akit szemléletében akár a nemzeti törekvés mozgat, akár a társadalmi elv és közösségi eszme, avagy felebaráti szeretet vezet, az a népballadák elnyomott dünnyögőinek nyujtja a virágot. Még általában, a közművelődés szempontjából is fontosabb a népköltészet, mint amely a legszélesebb rétegeket áldja meg a szemlélet mélyebbítésével.

A Méltóságos Szemle azt is tételként állítja, hogy a műköltészet megelőzi időben a népköltészetet és szerinte „ennek ellenkezőjét köztudomásuan a romantika (!) akarta magyarázni”. Mert⁶ (okoltatik lángészi bölcselettel) „a nép – mint Naumann irja – nem produkál, hanem csak reprodukál.” Ez egyszerüen nem igaz. Naumann ezt sem a nagyobbik (Deutsche Volkskunde) sem a kisebbik (Zur d. Volksk.) művében nem állítja. Ő élesen megkülönbözteti a „gesunkenes Kulturguttól” a „primitive Gemeinschaftskulturt”, amely utóbbi a nép eredetien alkotó tevékenysége. De a M. Szemle cikkezője, hogy legalább én ne ferdítsek, alátámasztja mondókáját azzal a mélységes belátással is, hogy: „A XVIII. századbeli német paraszt V. Károly szakállát viselte, a XIX. századi már Nagy Frigyes mintájára borotválkozott, mint ahogy Ferencz József és Kossuth szakállviselete ma is divatozik a parasztság körében. A nemesség olvasmányai pedig azért lesznek népkönyvekké, mert a nép örökli (!) az uraság izlését és fogékonyságát (!). Anyagáról ugyanis nem önmaga gondoskodik, hanem minden falatot az „urak” asztaláról kap”.

Borotváljuk csak le ennek a néhány sornak királyi szakállát, kitűnik, hogy minden egyes mondata az alapállításnak puszta változata, amely maga is megokolásra szorul, mégpedig ugyanarra a megokolásra, amelyre az alapállítás, és amelyet pótolni vél. Tehát nem gondolkodásról adnak számot ez idézett tételek, hanem tehetetlenségről s még ha volna érvényességük, az is veszendőbe menne az elme számára, hiszen a gondolkozástani-következtetési formákat éppugy nélkülözik, mint népünk télviz idején a tisztességes táplálékot. Csodálatos dolog, hogy a tudományos igényü M. Szemle eszmevivője Naumann gondolatait csak azzal az alapossággal próbálja rámérni a magyar viszonyokra, hogy a Kossuth szakáll még ma is divatozik parasztságunk körében; bár parasztságunk körében azelőtt sem volt annyira elterjedt, hogy „divatozásról” szólani lehessen. A parasztságot cikkezőnk összetéveszti a kispolgársággal meg a diáksággal és – egynehány paraszttal, különösképpen, ami a Ferencz József szakállt illeti, amelyet csupán altisztek viseltek, de a nép többségére igazán nem mondhatjuk, hogy bajlódott volna vele. Ám azonfölül is, a kossuthi stb. szakállviselet csak tiszteletet jelent, mégpedig lelki vonatkozásban s belőle a szellemnek oly lényegi formájára következtetni, aminő a költészet, képzettelen fölületesség. Ismétlem, maga a nemzet a forma, eszméletünk számára a műköltők is a nemzeti formán keresztül válnak hozzáférhetőkké. Ez a forma egyetemes mivoltában azért valósul ép a népköltészetben, mivel azon, mondhatjuk, az egész nép (nemzetiségi etnosz) munkálkodik és jóllehet lelki tartalmával nem kifejezője a nép minden egyes fiának, szellemi formájáról ugyanezt nem állíthatjuk. Minden rendü remekirónk rokonsága éppen a népköltészet közbeiktatásával mutatható ki kellőképen, aminthogy a különböző mesterek festette azonos tárgyu művek maradéktalanul a festett tárgyban kapcsolódnak. A népköltészet valóban nem egyénire, hanem lehetőleg tökéletes formára tör, amin még a M. Szemle éleselméjü tudósa se értse a tribrachisok és spondeusok ötletes változatát. De hát mi is az az egyéni? A személyi változathoz kötött, a muló, a tökéletlen, a hibás. Aristoteles nem volt egyéni, ellentétben a M. Szemle gondolkodójával. A műköltőt egyéni mivolta semmiképpen sem teszi értékessé. Azzá csak ott válik, ahol az egyetemesbe kapcsolódik, vagyis ha alkotáskor benne egyéni mivolta mellett a közösségi egyetemes is mozdul. A népköltő például nem egyénkednék „nyúlós zsák” nyúlós képzetével, – Babits Mihály raktárából hiába iparkodik azt a M. Szemle lángelméje fürtös fejünkre húzni. Hogy van mégis egyetemes igényü nem népi költemény, annak az ád lehetőséget, hogy mig a népdal szájról-szájra szállván alakul ki egészen, tehát változó minőségek közös mozzanatai alkotják, addig a jó műköltőben a változó minőségek közös mozzanata a költő kulturájánál fogva már feldolgozottan van jelen, feltéve, hogy kulturája valóban tárgyi kultura. Egyenesen sületlenség olyasmit állítani, hogy „a nép – mint Naumann irja (ami nem igaz) – nem produkál, hanem csak reprodukál.” A nép, természetesen, nem csupán alkot, hanem másol is, amit azonban mindenkiről egyaránt elmondhatunk. Csak az Atyauristen homlokából pattanhat ki valami teljes fegyverzetben, embertől ilyen ki nem telhetik. Hogy tehát, mint mindenki, a nép is fölhasználja, amit a maga módján tanul, arra kár szót vesztegetni. A tanulás maga kiválasztás és minthogy a nép szellemi folyamatába intézmények ténylegesen és irányitóan alig-alig szólanak bele, a nép azokat az ismereteket és módokat választja ki, amelyek teljes eszméleti tartamának (Bergson), azaz jelenbe sürülő legmélyebb multjának és eleven lényegének már eleve megfelelnek. Még tagadni is bőszítő azt a barbár hordai állítást, hogy a „nép anyagáról ugyanis nem önmaga gondoskodik, hanem minden falatot az „urak” asztaláról kap”. Mert hogy a csudába írhatta volna Csokonai, hogy „Csonka panaszaim – a lágy alkonyodást sirni siettetik”, – ha ehhez a másfél sorhoz sem lettek volna meg a – szavai? A Mélységes Szemle tudós cikkezője talán ugy véli, hogy kezdetben nem az ige, hanem az Akadémia vala, amelynek tagjai összeültek, hogy Csokonai és minden költő számára formálható anyagul megalkossák a semmiből, hogy többet ne mondjak, az egyes szavakat? De hiszen, bármennyire valószinünek látszik is ez, mégis képtelenség, mert vita nélkül nem megy az ilyesmi, az pedig szavak nélkül meg nem eshetik! Minthogy pedig a meglétében ujból anyaggá váló nyelvet valóságosan a nép teremtette, azt kapjuk eredményül, hogy még a műköltészet alapanyagát is a nép szolgáltatja. Méltóztassék, vagy kegyeskedjék egy kicsit körülnézni és belátni, hogy a nép nyelve ma is mennyivel szinesebb, gazdagabb az ugynevezett irodalmi nyelvnél, amely amannak csupán egyszerüsitett és részben tönkretett változata. François de Malherbe, aki kétszáz esztendőn át irányítója egy szigoruan megkötött, értelmi költői iskolának és az egész francia költészetnek, tételként állította, hogy csak a nemzet mélyéről, népi forrásból szabad az irónak merítenie. „Quand on lui demandait son avis de quelque mot franç ais, il renvoyait ordinairement aux crocheteurs du Port au foin et disait que c’était ses maîtres⁷ pour le langage” – jóllehet minden tájszólást üldözött. Ám elegendő, ha nyugati kulturával hivalkodó sajtónkat vakarjuk meg, kiderül, hogy parasztságunktól való távolállása folytán, igazán nem tud nem szinesen, hanem tisztességesen sem magyarul. Tehát ha népi eredetü a nyelv, akkor a költészet általában, s igy a műköltészet is az.

A magyar népköltészet elsőbbségét különben történeti tények is igazolják. Ha irodalmunk nem, hát költészetünk volt a nyelvemlékek előtti és alatti korban is, amelyet azonban minden lehető módon üldöztek. Igy hiába mondják a kultura fellegvárainak a kolostorokat és monostorokat, azok ép olyan kiméletlenül le-lecsapó hadjáratot folytattak legegyetemesebb, mert az egész magyarság alkotta kulturánk ellen, mint a valóságos fellegvárak uraságai. Az akkori és a későbbi gyatra irodalom nemhogy táplálta volna népünk szellemét, hanem annak egyenesen megfojtására törekedett, amikor a kereszténységtől még mindig idegen népünk költészetét s a virágénekeket tüzzel-vassal pusztitotta és az erkölcstelenség⁸ bélyegét sütötte dalosaira. Nem a kolostorokon mulott, hogy ez a kultura, azaz nemzetrombolás nem egészen sikerült, de nemzetünk szellemének formáján, erején, amely mikor bilincseit meglazította a reformáció, egész nagyságában bizsergetően kinyujtózkodott. Az egész reformáció nem vallási, hanem valóságosan és pusztán nemzeti ügy volt, – erre mutat az, hogy alig pár esztendő alatt meghódította nemzetünket. A katholikus papság pusztulásával megmagyaráznunk lehetetlen ezt a páratlan szellemi diadalt, mert honnan termettek egyszeriben a protestáns papok, amilyenek azelőtt egyáltalában nem forgolódtak a világban? Nem vallási forradalom volt ez nálunk, hanem a magyar szellem forradalma, hiszen a vallási lényeget, amin a vallási civódás megfordult, népünk nem is értette – ő csak annyit értett, hogy ime, vannak, akik az ő édes nyelvén szólanak hozzá. És ez életbevágóan fontos volt. Mindezt pedig csak alátámasztja az, hogy amikor a katholikus papság is részt vett, de magyarul, a küzdelemben, akkor sokakat visszahódított. A lényeg a magyarság volt s nem a vallási reformáció. Ez pedig éppen a népben munkálkodó és az akkori kulturrétegektől mellőzött magyar szellem talpraállását jelenti, azzal együtt, hogy éppen a nép erejének nyomására kellett a katholikus papságnak mint kulturrétegnek a magyar szellemhez idomulnia, nem pedig megfordítva. Igaz, hogy e kulturréteg miséi, valóban szolgáltattak népünknek anyagot. Igy lett a „vobiscum” szóból – ige: „bóbiskolni” – a „gesunkenes Kulturgut” magyar elméletének dicsőségére. De a szorosabban vett költészet is a nép elsőbbségét igazolja. Balassa Bálint nagymiveltségü ember volt s ha első munkáját németből fordította is, de későbbi fordításai sem jelentenek egyebet, minthogy idegen mintái pusztán ösztönzésül szolgáltak számára. Ezt kell mondania mindenkinek, aki a vers fordíthatóságán elmélkedik, különös tekintettel Balassa Bálint korára és a magyarnyelvi szellemü idomra. Balassa költészete annyiféle „hatást” hordoz és minőségben, szellemben, belső formában mégis annyira egy, hogy muszáj lett légyen előtte magyar forma, amelynek ő csak többé kevésbé tudatos képviselője. Ez a forma ismereteink szerint csakis népköltészet lehet. Csáti Demeter formája is erre utal (Az Csekén ők csekének stb.) noha Csáti nem is volt művész és ámbátor Pannóniai énekének mondandóját ugy szedte is össze. Balassa maga akkor nagyságos, amikor a népköltészet édes magoslatairól tekint szerte (Hogy Juliára talála, igy köszöne néki) és nem akkor, amikor jóllehet kényszerűségből, idegen míveltségéhez folyamodván Credulusszá változik. Tessék csak forgatni egy kissé, de értelmesen. Ám nyugati példára is mutathatok, ha már a nyugati kultura jobban igézi a Müvelt Szemle szeles vajákosát. A mai francia költészet formájának létet nem a latin remekirók adtak, hanem a római légiók és kereskedők népdalai. Ők vetették el először, legalább is a latin nyugaton, az életükhöz nem vágó időmértéket, ők éltek először a rímmel, hiszen nem akartak ők akadémiák tagjai lenni, csupán saját szellemük formájáért dalolgattak, azt pedig kötni kell, ők meg nem is voltak oly ügyesek, hogy ezt asklepiadesi szakaszokban cselekedjék. Legalább a szakaszokra való beosztást utánozhatták volna. De ezt sem tették, csak később, csak akkor alkottak szakaszokban, amikor azt már a saját formájuk kívánta, hasonlóan a magyar költészet szakaszos formájának a kialakulásához. A magyar lirai szakasz ugyan tökéletesebb, nagyrészt minden szakasz ujfent és másunnan kezdi a verset, tagoltsága tehát nem folyamati, hanem minőségi, nem lánc, hanem dió, amelynek bármelyik gerezdjét vegyük is, az egésznek a kellős közepére lyukadunk. Természetesen, láncszerü magyar népi versek is akadtak bőviben.

A M. Szemle azzal válaszolhatna, hogy, noha errenézve adataink nincsenek, lehetséges, hogy a román nyelvi költői forma kölcsönforma, amely a lovagság közvetítésével jutott el az araboktól nyugatra. Erre előre megfelelek azzal, hogy ennek a kérdésnek vizsgálatába nem bocsátkozom, mert hiszen itt a magyar népköltészetről van szó, – mi a magyar parasztságról és a magyar nemzetről beszélünk, amelynek élettörténete és szellemtörténete merőben más, mint a többi nemzeteké. Naumann a maga munkáját nem Allgemeine, hanem Deutsche Volkskunde-nak nevezi – ne tessék egy német valósággal dolgozó művet a magyar valóságra rákényszeríteni. Ez a cikk éppen kirívó példája tételünk igazságának: szellemi intézményeink nem magyar intézmények, a magyarsággal szemben értetlenül állanak, idegen kultura eltorzult délibábképei. A szerencsétlen M. Szemle érvelt volna inkább azzal, hogy a Cserebogár, sárga cserebogár, meg a Vásárhelyi Daloskönyv legtöbb darabja nem népi eredetü költemény, holott jóideig ezt hitték felőlük. De persze, ez semmit sem bizonyit. Elegendő anyagot összehajkurászni és feldolgozni, magyar Naumann módjára kiállani pedig bajos és fáradságos dolog s amellett nem valószinü, hogy a gesunkenes Kulturgutról oly mértékben lehessen beszélni népünkkel kapcsolatosan, amint azt Naumann tehette. Nosza hát, amint a német barokkal igyekeztünk fejbeverni a magyar kulturát, iparkodjunk hamarjában odadörgölni a szemük közé, hogy lám, ezer esztendőn át csakis ránk, labancokra volt szükség, hiszen a magyar szellemiség csak az úri asztalok hulladéka. Ez a mohóság persze nem veszi észre, amit éppen Naumann hangsulyoz, hogy a nép csak akkor vesz át valamit, amikor az már gazdátlanná, a létrehozó kulturréteg számára értéktelenné válik. Átvévén azonban uj értékkel telíti, lebecsülni tehát még az átvett formákon munkálkodó népi erőket sem lehet. Lépten-nyomon tapasztaljuk, hogy városban szolgáló parasztlányok operettdalokat énekelnek és visznek falujukba – nincs kizárva, hogy ezekből majdan népdalok lesznek. De ha olyan dalokká válnak, amilyenek valóságos népdalaink, akkor különösképen csodálnunk kell azt az erőt, amely ebből a szemétből is tiszta értékeket tud alkotni.

Azzal is okol a M. Szemle tudománya, hogy „éppen azért másodrendü az emberi költészet és gondolat történetében a népköltészet, mert a primitiv lélek formáló, azaz átformáló ereje kizárólag az asszociációban (!) rejtőzik s a reflexio, vagyis a rend és anyag fölötti uralom letéteményese egyáltalán nem jut szerephez. Az asszociativ képesség pedig minden primitiv emberben ugyanazokat a rendesen növényekhez és állatokhoz kötött képviszonylatokat hozza létre.” Hogy „primitiv lelken” itt mit értsek, arról sejtelmem sincsen. Hacsak azt ne, amit Szeberényi L. Zs. könyvében (Parasztok a világháború után) olvasok a paraszti lélek nagyszerüségéről. Ime: a diktatura idején sok helyütt a volt uraságot választották intézőül. Egyik ilyen gyűléskor az uj intéző (a volt földesúr) rimánkodott, hogy adjanak neki napi négy liter tejet. Tanakodtak s az egyik lázadó béres közbeszólt: hát jó, nem bánom, adjatok neki, pedig ő, amikor úr volt, nékem és nagy családomnak, bármennyire könyörögtem is, egy liternél többet nem adott … Azzal vagdalkozni pedig, hogy a „primitiv lélek formáló, azaz átformáló ereje kizárólag az asszociációban rejtőzik”, kész szellemi öngyilkosság. Az „él”, „szem”, „fej” szavakat ugynevezett „primitiv lelkek” alkották, mégpedig sokkal varázslatosabb⁹ ihlettel, semmint aminő a képzettársítás, amellyel létrejöttüket magyarázni különben is lehetetlen. A „reflexiora” való hivatkozás pedig olyan bunkó, amely forgatója kobakjára sujt végérvényesen és csattanóan, hiszen ami a műalkotásban reflexio, az éppen a mű rovására az: a mű értékét nemhogy emelné, hanem erősen csökkenti. A reflexio az értelem dolga, a mű pedig a cselekvő szemléleté s ezek a szellemnek lényegileg eltérő mozzanatai.

A Mértvan Szemle két nyelvtani hibában leledző népi verssort is idéz annak okolása gyanánt, hogy a népköltészet képzetkapcsolása, bizonyára az idegen szó kedvéért, mechanikus. Azt mondja, hogy „a képzetkapcsolás mechanikus lefolyásából ered az a sok értelmetlenség is.” Nos, hogy az értelmetlenség nem épen „mechanikus képzetkapcsolásból ered”, arra a szőnyegen forgó cikkiró valóban értelmetlen sorait idézhetem. Tessék: „A népköltészet e legrégibb darabjai azért értékesebbek az uj anyagnál, mert az őket létrehozó kulturrétegnek még közvetlen közelében vannak”. De hát mért is keressünk értelmet annál a gondolkodónál, aki szerint „a mechanikus¹⁰ képzetkapcsoláson” kivül „talán a paraszt által igen jól ismert és számára folytonosan hallható evangéliumok ritmikus prózája is kifejleszt a népben bizonyos készséget a felülről örökölt dalok átalakítására”, mert „a széténeklés főoka nem a feltételezett, de senki által sem észlelt „néplélek”, amelynek racionális megnyilatkozásait egyetlen lélektani élmény pótolja”! De mélységesebbet is rikkant szerzőnk a vak világba: „A nép költészete magában többé nem kulturérték, mert csak feldolgozóján keresztül tud hatni”. Nem értem, nem érted, nem érti, mert semmiképen sem fogható föl, hogy a Kőmíves Kelement mért kellene ujból földolgozni, hogy ép a cikkiróra hasson, hogy az ő számára is érték legyen.

Istenem, Istenem, áraszd meg a vizet,
Hadd vigyen el engem apám kapujára,
Apám kapujáról anyám asztalára,
Hadd tudják meg ők is, kinek adtak engem.

Cifra katonának, nagy hegyi tolvajnak,
Ki most is odavan keresztutállani;
Keresztutállani, embert legyilkolni.
Egy pénzért, kettőért, nem szán vért ontani.

Tájékozatlan vagyok az irányban is, hogy ez a vers, avagy hogy Elment a rózsám Ámerikába, de bármelyik is, miért felülről örökölt dalnak az evangéliumok ritmikus prózája által kifejlesztett készséggel való átalakítása? És általában, hol, kinél találunk olyan versekre, aminő a Julia szép leány, vagy olyan minden expresszionizmussal vetélkedő, mégis világos, tiszta és minden átdolgozás nélkül is „kulturértéket” jelentő, mélységesen, megrázóan „ható” dalra, aminő ez az idézet? És ilyen, urak asztaláról hullajtott formára – hiszen ezt a dalt vizbefult, öngyilkos parasztasszony énekli keserűen!

Még egy csodálatos mondatot idézek: „Az egyéniség eltávolodását, közösségből, stilusból és iskolából való kiemelkedését pedig egyedül a hozzáigazodás, a minták követése biztosítja”. Aztán ezt a mondatot méltóztassék ám összevetni az eddig szólottakkal is!

De nem is a cikk a fontos, hanem hogy a M. Szemle közölte. Hogy ahányszor dobbant, annyiszor villan a lóláb. A paraszt, az valami utolsó teremtmény, nem tagja a M. Szemle Baráti Társaságának; noha, ezt a cikk emeli ki, „józan maradisága” dicséretreméltó. Le kell hát hasogatni szellemtörténeti bárdokkal orrát, fülét, nehogy megorrontson valamilyen puskaporszagot, nehogy fölfüleljen valamilyen dörgésre. Nehogy kiegyenesedjék, hiszen teste görbe, mint kaszája.

Hangom, jól tudom, hogy a fölháborodásé, ami elvek vitattában megesik ugyan, ám szokatlan. De a szóban forgó cikkel még igy is túlságosan komolyan foglalkoztam, semmint megérdemelné. Föl nem foghatom, hogy Gombocz, Hóman, Szekfű pl., akik elvégre kiváló, komoly tudósok, hogyan fedezhetik saját munkájukhoz méltó nevükkel ezt a nem tudom micsoda dolgozatot. Világnézetek civódásához világnézet is illik, hogy legyen, de tartalmatlan kapkodás, tárgyi ismeret hiánya, fogalmak puszta összetévesztése, szellemi osztályok, ténytudományi és értékelméleti szempontok kásaként való hebehurgya összekavarása és rotyogása világnézetként talán mégsem jöhet számításba.

A szerkesztői jegyzet teszi némileg mégis érthetővé a cikk megjelentét. Eszerint a M. Szemle hanyatt-homlok iparkodik megóvni ifjuságunkat a nevetséges szocializmustól – tehát lepocskondiázza a népköltészetet, ugy, hogy attól koldul. A „nevetséges szociálizmus” igen bajos fogalmi kapcsolat, meg is oldom akként, hogy a nevetségestől óvakodjék csak a Méltóságos Szemle, a szociálizmusra pedig majd figyelmesen és népünk jövőjét nyitogató szeretettel vigyázunk mi magunk.

[A tudomány abban különbözik … ]

Költői egész adatos elemezése.

A müvészetre vonatkozó minden fölfogás megegyezik abban, hogy a mü bontatlan, egész, valóságos egység. A számtalan bölcseleti civódás nem is ekkörül kavarog, hanem amint az öreg szunyogok a levél fonákjáról szállanak dünnyögő járatukra, ugy itt is a kérdés visszájáról kerekedik vita, t.i. arról, hogy a müegész miféle elemeknek az összetétele? Másszóval, érzelmek kifejezése-é a müvészet, avagy egyéb lelkieké?

Abban is megegyeznek a fölfogások, hogy a mü a részek harmónikus összefüggése. Ennek azonban semmi értelme nincsen. Mert hiszen a harmonikus itt semmi egyebet nem jelenthet, minthogy egészbeli, vagyis ezzel az állitással mindössze azt mondottuk, hogy a mü a részek egészbeli összefüggése. Minthogy azonban müvet ejtvén, egészet mondottunk, egész pedig az, ami meghatározza a részeket, a rész maga meg nem valóság, hanem értelmi elvonás, – nemhogy nem értjük meg a mü valóságát ilyenformán, hanem egyenesen érthetetlenné tesszük.

Ugy az elemek mivoltáról, mint a részek összefüggéséről való efféle beszédek alapja¹ abból az egyáltalában nem természetes előitéletből kerekedik, amely az egészet föltétlenül összetételnek gondolja el, mindenképpen hasonlóan ama lélektani fölfogásokhoz,² amelyek a lelket, azazhogy a tudatot végeredményben érzetekből vagy benyomásokból származtatják. A jelek összevétetnek azzal, amit jeleznek,³ sőt, a gondolkodás formája összecseréltetik azzal a tárgyi tartalommal, amelyet felölelnie kellene. Az összetétel az értelem formája ugyan

Novellák a szó és a műfaj eredeti értelmében. Külsőre, belsőre ujdonságok, eredeti összetételek, leleményes kidolgozások és ami ezzel természetszerüen összefügg, az anyagnak, az általános emberinek és társadalminak önálló minősítései. Önállóságuk azonban nem érinti szocialista mivoltukat, mindössze annyit jelent, hogy Nagy Lajosnak nem csupán az értelme mozog a szocializmus gondolatkörében, amint az művéből kitetszik, hanem a fogalmakkal nem irányítható művésziség is úgy szabja meg benne tevékenysége irányát, hogy a szocializmus ennek inkább utólagos tudatosítása. Másfelől meg önállósága nem jelent többet annál, minthogy írótársaitól különül el, mert¹ szemlélete nem egyéni, hanem egyetemes, vagyis voltaképpen Nagy Lajos módjára kéne szemlélődnünk, ha adnánk valamit a tárgyilagosságra.

E művészet tárgyiassága, noha semmi köze az új német „Sachlichkeit”-hez, szembeszökő. Anyagának porcikái száraz adalékok, igéi szintelenek, jelzői majdnem mindenütt elemzők, úgyhogy mondatai külön-külön a leghétköznapibbak. Azonban egymás utáni kapcsolódásuk végtelenül izgalmassá teszi az egészet. Motívumai annyira egyszerüek és pusztán, önmagukban állóak, hogy sem nem közhelyek, sem nem szólamok, még csak nem is Nagy Lajos egyéni megfigyelései. De amikor az egyik motívum helyét átadja másikának, a szatira és a keserüség olyan szinjátékát látjuk, hogy nevetni és bánkódni egyaránt elfelejtkezünk. Egyetemesnek² vélt hagyományos kategóriákat finom fokozással tesz valóban egyetemessé, amikor persze kiviláglik ürességük és nevetségessé válnak azzal az eszmével együtt, amelynek képviselői. „Napirend” cimü novellája így kezdődik:

„1927. október 19., szerda. (Bruno Schwarzkopf, az önműködő akasztófa feltalálója, született 1845-ben. Áldás poraira.) Róm. kath.: Péter. Prot.: Lucius. Ógörög – október 6 – : Tamás. Izr. – ajaj – 23 Szimh. tho. Buddhista: Cso-cso. Dugóhúzóimádók: Pilili. A Nap kél 6 óra 23 perckor. Nyugszik 17 óra 7 perckor. Munkás kél 6 óra 5 perckor. Hivatalnok kél 7 óra 36 perckor. Nagyságos úr kél 10 óra 16 perckor. A kapitalizmus élősdije kél d. u.³ 5 óra 7 perckor. A Hold kél 6 óra 51 perckor. A Hold nyugszik reggel 5 óra 2 perckor. Költő sunyít a Holdra éjjel 12-kor. Ebből valami esztétikai szépség jön ki. „Ni hold!” – csodálkozik a költő. Ir. Kisasszony olvassa a verset. Cseléd mos”.

E sorokban még az olyan szólamszerű kifejezés is, mint „a kapitalizmus élősdije” a motívumok értékváltása révén tárgyi megjelöléssé válik. Szimultanizmusnak nem mondható, mert nem egyidejü, hanem részben ellentétes dolgokat köt egybe, részben pedig a polgári szemlélet által külön csoportokba osztályozott tényeket és mozzanatokat foglalja egységbe.

A kritikusnak az a dolga, hogy fogalmat adjon a műről. Ám Nagy Lajos könyvéről bajos fogalmat adni így röviden, mert találékonysága kifogyhatatlan. Aki a művészetben nem a szellem anyagformáló teremtő erejét csodálja, hanem érzelmeket keres, Nagy Lajos könyvét az sem teszi le elégedetlenül. Csak képes legyen arra, hogy egyik szemével sírjon, a másikkal nevessen, mert ha a novella elején nevethetnékje támadt is, a végén szívdobogást kap. Persze nem mindenütt. A vezető írásban nyoma sincs az akasztófahumornak – Beöthyvel szólván tragikus fensége nyűgözi le az olvasót. A Jeremiáda is a Bibliára, Jób könyvére emlékeztet, a különbség mégis néhány ezer év mélysége: kozmikus hasonlatok nélkül kelti hatását egy kishivatalnok rengeteg apró bajának seregszámlájával. A Disznóképü, a tőzsér aprólékosan epikus arcképe, a mozzanatok legfinomabb kifejlésével. Utána a Harag, a túldolgoztatott gépkocsis feleségére támadó dühe s az úr előtt való hirtelen megjuhádzása – kompoziciója kissé elsietett, de legalább is lírai. A Razzia szintén korlátolt kategóriák egyetemessé való kiszélesítése. Gonosztevőkre, notórius munkakerülőkre és „züllött életet élő nőkre” szoktak razziázni, nos Nagy Lajos tart egy ilyen razziát, – összefogdostatja az Előkelők Klubjának tagját, mint notórius munkakerülőt, az ifjú és szép művésznőt, mint titkos prostituáltat, az ujságírót, a csendéletfestőt, mint szélhámosokat, a „márkit”, a szelvénynyírót, – akik tehát beletartoznak abba a hivatalos kategóriába, amely a társadalomra veszedelmes. Legkevesebb eredetiségről a Kastély címü novella tanuskodik, jóllehet témája maga uj, kidolgozása és fejlesztése azonban szokottabb. A Tanya gyönyürű tájkép, csak éppen hogy lakói, a két béres család, minden kizsákmányoltságukkal együtt nem rózsabokrok között, hanem a társadalom soraiban állanak. A kötet utolsó darabja, a Január szerkezetében a Napirendhez kapcsolódik, bár emelkedése romantikus és lelkes, magasra törő.

A kötet úgy külső mint belső értékeire nézve kiváló. Történeti helyét kijelölni nehéz, ősei nincsenek. Mégis, ha figyelemmel kísérjük a három utolsó nemzedék életformáját, magyar viszonylatban uralkodó társadalmi kérdéseit, úgy tünik fel, hogy Mikszáth Kálmánhoz és Móricz Zsigmondhoz kapcsolódik, noha nem folytatója egyiknek sem.

Rokonszenvesen együgyű ökölvívó-bajnok és minden beképzelt hisztériája, ártatlan körmönfontsága ellenére ostobácska ujságíró nő szerelmi regénye alakul ki a szereplők összeszűrt naplóiból. Kevés természetesség, amit könnyed szellemesség feledtet; sok bonyodalom, amely kecses derüvel bontakozik. Képzelt Amerika képzelt képviselőivel, – a regény tehát a szellem bájos játéka volna, ha ez az Amerika nem volna mégis valóságos, t. i. az európaiak álmodozásában. Igy azonban az írás minden mulatságos mivoltával együtt szatirává válik, ami a regény egyes ütemeiből is kitetszik mindenütt, ahol Aszlányi maga is beleszól. Motivumai rejtve fejlődnek, utólag eszmélünk rá, hogy a tüzijáték közepette valóságos ágyú dörgött. Fordulatai így élesek, noha úgy elő vannak készitve, hogy az előzményeknek s a képzelt szereplők képzelt jellemének természetes fejleményei. Ugyanaz a mozzanat minden fejezetben más szint és magasságot kap, ami rendben van, hiszen különböző szereplők különböző viszonylatát jelzi, de egyben világot vet azokra a közös szamárságokra is, amelyek ezt a világot oly előszeretettel képzeltetik el a kisemberekkel. Stilusa mindennek a megfelelője. Hasonlatok nélkül is csillámlik, mondatai bogozásában ötletes, friss és leleményes. Rövid megjegyzései¹ maguk is apró szokások karrikaturái. Tréfái, szellemessége, elméssége sokban hasonlitanak Herczeg Ferenc szövéséhez, de Aszlányi közvetlenebb és liraibb. Aszlányi harmatba mártott tollal ír, igaz, hogy ez a harmat angolszász park pázsitjára hullott és egy kevés franciás parfőmmel illatozik. A regény utolsó negyede igen megrovandó, fölösleges, mese és cselekmény kerek befejezte után érthetetlen, hogy miféle szerepet játszana, ha tudna játszani. Mint minden, ami fölösleges, csúfit. Márványra csapott malter.

1. A mai magyar irodalom képe franciául. Tájékoztató külföldi honosok számára, gyanutlan idegenek tréfacsináló vezetője, – magyarul meg sem iródhatnék, magyarul el sem olvasódnék. Hiszen² aki efféle irodalomtörténeti beszámolót vesz kezébe, az bizonyosan szereti az irást, ismeri az irodalmat ugy, ahogyan az hat, alkot és gyarapodik; e könyv magyar ütemü forgatója tehát arra volna kiváncsi, hogy a külön-külön valóságos irányok közös értelme miben leledzik; az egyes izlésbeli és világszemléleti csoportoktól elismert értékek hol és hogyan találkoznak; honnan fejlenek azok a végső értékellentétek, amelyek oly határozott jelei a társadalmi ellenmondásoknak. Egyszóval egyeztető összefoglalást várnánk, mert – ismétlem – a különféleségeket az efféle beszámoló magyar olvasója már közvetlenül ismeri.

2. Dehát a könyv idegenek számára készült, felelik. Nos, éppen az idegenek követelhetik meg elsősorban, a mindent figyelembe vevő honi összefoglalást. Hiszen ők általánosan, tehát egyformán érdeklődnek Csathó Kálmán és Nagy Lajos iránt és valószinüleg becsapottnak érzik magukat, ha több lapban is szemükbe tünik Nagy Lajos valamelyik nagyszerü novellája, azé a Nagy Lajosé, akiről e gondos mű egyáltalában nem vesz tudomást. Az is megeshetik, hogy Csathót ezek az idegenek fölmérhetetlen lángésznek fogják tartani, mert ha a Nagy Lajos féle tehetség a mi viszonyaink között emlitésre se méltó, akkor mi lehet az a Csathó, meg a Szabolcska, gondolják elképpedéssel.

3. Összefoglalásban általános tájékoztatóban egyéni véleménynek nincs helye. Különös nézetek kifejtésének meg van a maga módja. Tudják ezt a szerzők is, – ahol lehet, igyekeznek másokra hivatkozni. Nem is egyéni, hanem osztályszempontok irányitják átgondolt soraikat. Hatvany Lajos a sajátos magyar rendi osztályok ellenfelének mutatkozott, megteszik nosza tehetségtelennek. De osztályszempont nélkül éppen érthetetlen volna, hogy miért mutatnak komoly hozzáértést azoknál az iróknál, akik vagy nem veszedelmesek ma már, minthogy szellemi életünkbe amugy is teljesen fölszivódtak (Petőfi), vagy pedig meglehetősen közömbösek, ami a társadalmi állásfoglalást illeti (Arany), avagy mint Adynál is, akinek munkássága elvi ellenmondásokkal teli tehát minden elismerésre alkalmas, anélkül, hogy az osztályérdekeken csorba esnék.

4. A szerzők fölveszik, igen helyesen, a nyugati-keleti összeütközésü magyar lelkiség irodalomtörténeti választóját elvben, de a gyakorlatban nem mindig alkalmazzák. Ám amikor fölmerül ez a kérdés, akkor is megelégszenek többnyire a mű tartalmából kitetsző törekvések megállapitásával, holott 1) nyugatiság és keletiség nagyobbára a forma s a tartalom viszonyát jelzi a mi irodalmunkban; 2) a nyugati-keleti kettősség a formán belül is föllelhető, mégpedig a szerkezet meg a stilus vonatkozatában. Persze nem mindenütt, de a szóban forgó elv éppen ezért középponti választó. Megjegyzem még, hogy az ilyen lelki iránypárok fölvétele idegenben a munka egyszerüsitése végett történik, nálunk azonban a keresett fogalmat inkább bonyolitja és mélyiti. Mindazonáltal nálunk szükségesebb, mert különösségünk magyarázója. Szerzőink azonban épp a bonyolitástól és elmélyitéstől próbálnak véle óvakodni és ezért forditják figyelmüket a tartalomban foglalt törekvésekre, talán Jókai kivételével. Részleteik az előljáróban hangoztatott általános elvvel lázongva feleselnek.

5. E könyvet rövidlátó módon és az igazság rovására megvádolták zsidóellenességgel. Holott ilyesmiről beszélni sem lehet, mert az osztályszempontból kifogásolhatatlan zsidóság a jelentőségéhez képest megkapta benne a maga helyét.³

A többiek pedig semmivel sem rövidültek meg jobban a nem-zsidóknál. Másfelől meg Vargha Gyuláról sem szólanak bővebben, mint Heltai Jenőről, Molnár Ferenc pedig azért kap csak (mellesleg szólva meleg) tiz oldalt Herczeg⁴ Ferenc tizenhatjával szemben, mert utóbbi a szórakoztatáson kivül egyéb igényekkel is föllép és a polgári rendnek nemcsak rokonlelkü szemlélője, mint Molnár, hanem egyben politikai oszlopa is. Jelenti azonfölül Herczeg – a szerzők szerint – azt a szemléletet is, amellyel a fölszivódott nemzetiségek a magyarságra figyelnek. Természetesen itt is a rendi uri osztályokba szivódott nemzetiségiekről forog a szó. Mert hiszen a vitathatatlanul elsőrendü jelentőségü Tömörkény István is beolvadt nemzetiség, de nem az uri rendiségbe szivódott föl és mégcsak nem is a hivatalnoki rend körül settenkedik az adoma puha talpain, hanem a „vizenjárók és kétkézi munkások” ősi osztályát hallgatja a jegenyék szavában, a zsellérséget, a „célszerü szegény embereket” figyeli komoly lélekkel, a „népeket az ország használatában”. Ez a Tömörkény István Móra Ferenccel, az „Ének a Buzamezőkről” cimü, lélekre-eszméletre mélyen ható regény költőjével együtt csak jegyzetben szerepel, és ott ketten összevéve öt sorocskát kapnak, életrajzi adataikkal egyetemben. Lehetetlen hát észre nem venni e könyvben is azt a minden téren érvényesülő, hivatalos, uri módszert, amely a magyarság zömét, a három millió koldust, a parasztságot, meg a munkásságot a magyar közösség szellemi folyamatából kitagadni próbálja.

6. Ha átmérő kifogásaim ilyen sulyosak, nem igen firtathatom a részleteket. Az eddigiek tökéletesen megmagyarázzák, hogy Tormay Cécile miért nő óriásra, miért terebélyesedik Móricz Zsigmond fölé; hogy miért nézik Lukács Györgyöt⁵ levegőnek, amikor a páratlanul zavaros, elveket még elnagyolt vonalakban sem sejttető Németh Lászlóra nem röstellenek sorokat pazarolni. (Lukács György népbiztos volt, tehát jeltelen semmiség az ő világszinten magasértékü esztétikai-bölcseleti munkássága.) Thomas⁶ Mann irja Lukács Györgyről Die Forderung des Tages cimü könyvében: „Szigoru, tiszta és büszke szellemet tisztelek és csodálok erkölcseiben; kritikai müvei (A lélek és a formák; A⁷ regény elmélete; stb.)⁸ kétségtelenül a legjelentősebbek közül valók amelyek csak ezen a téren német nyelven az utóbbi évtizedekben megszülettek.” – Mi tudjuk, hogy ezek a müvek magyarul iródtak és először magyarul láttak napvilágot. És, hogy miért válik kézen-közön elsőrangu gondolkodóvá az a Babits Mihály, aki egy Irástudók Árulása c. nemtudomminekhivjákot⁹ és hasonló tanulmányokat nagykezdőbetüzött össze. (A derék Babits ragyogó tulértékelésébe az ember szeme különben is belekáprázik. Ez ugyan nem a szerzők hibája, mert az elvtelen, csak benyomásokon tehát egyszerü tudatelemeken alapuló műszemlélet jóvoltából Babitsot formaművésznek fogadta be a köztudat. De akkor meg minek egyénkednek Gulyás Pál esetében, irodalomtörténetben miért fedeznek föl eleven irót, akit a „köztudat” nem ösmer s akire nézve a költői céhbeliek közt is megoszlanak a – különben is csak föltételezett – vélemények?) – Az¹⁰ elmondottakhoz képest nem számit, hogy „Gyulát” „Jules”-nek irják, – hiszen hallottunk már Albrecht – Béla egyeztetéséről is. Mellesleg, – még a latin gyökerü, magyar neveket is értelmetlen dolog átforditani, hiszen nincs meg a viszonosság. Az olvasó tehermentesitése nem szempont, – ezen a cimen a Böjthét éppugy irhatnák Dupontnak, mint Jules-nek a Gyulát, Eugéne-nek a Jenőt.

7. A szerzők tehetségét kétségbevonni nem lehet, de éppigy elvakultságukat sem. Összefoglaló mű irására nem alkalmasak, noha a hozzájuk hasonló, vagy közömbös társadalomszemléletü irókról okos és figyelemre méltó módon tudnának szólni, ha tárgyukkal megmaradnának a különvaló egyéniség zárt, fiktiv világában. Áll ez még akkor is, ha ellene vetik, hogy hiszen a századfordulón elhangzott polgári osztályütemeket nagyjából értően hallották. Értően és megértően, már amennyire a följáró rendiség megengedi – de azon innen aztán szellemi nagyothallók.

Bokros irodalomtudományunk mellett ha irodalomtörténetirásunk sivatag, ez a könyv akkor mégis forrásocska, noha bomlási termékektől mérges; élnivaló lélek belőle nem ihatik.

[Tisztelt Szerkesztőség! … ]

Tisztelt Szerkesztőség! Engedjék meg, hogy a Bartha Miklós Társaságot ért támadásokhoz én is, aki a Társaság egyszerü tagocskája vagyok, hozzászóljak. Tag lévén, személyemben is érint a vita, hiszen setét ellenforradalmároknak bélyegeztek bennünket, amiért a magyarság különös állapotát hangsulyozzuk. Holott minden, ami van, különösen van és a különös mivolt éppoly kevéssé tagadható meg a magyarságtól, mint a németségtől vagy az angolságtól. Az is gunyosan idéztetett fejünkre, hogy¹ szocializmust hirdetünk ugyan, de „történelmi adottságainknak megfelelő” szocializmust. Holott aki a történelmet bármilyen irányban alakitani akarja, annak első dolga, hogy a történelmi adottságokat tartsa szem előtt.² Az is állittatott, ami ha igaz volna, valóban nevetséges volna, hogy mi a különben tiszteletreméltó szántóvetőtől akarjuk tanulni az elmélkedést. Ahány³ ellenvetés, annyi tévedés. De hogy szavamat össze ne vétsem, nézetemet és válaszomat a következőkben⁴ adom elő.

1. Azzal kezdem, ami mozgalmunk ifjusági mivoltának is magyarázata és aminek figyelmen kivül hagyása miatt támadt körülöttünk a tagadhatatlan zavar, hogy t.i. mi egyszerüen kivül állunk azokon a zárt eszmei kereteken és tagolódásokon, amelyek Magyarországon ezideig a szellemi csoportosulásokat jelentették. Világfordulat után nőtt férfiak vagyunk és kissé csodálkozva látjuk, hogy minduntalan olyan eszméket akarnak nékünk kézbesiteni, amelyek a háboru előtt keltek, a háboru előtt adattak postára és amelyeket nem értünk, mert nem nekünk szólnak. Cimzett meghalt, elköltözött. S ahogy a köztérekre nézünk, hát ott is⁵ tartalmatlan fogalmak körül⁶ tombol mindenfajta elvi küzdelem. A szembenálló felek egy valóság (a magyarság) szellemi irányitásáért vivott harcban általános eszméket oly módon szegeztek⁷ untalan egymásnak, hogy azokból éppen a szóban forgó valósághoz való vonatkozás tünt el, miként a pára. A szánk is tátva maradt, amikor a fegyvercsörgésből kihallottuk, hogy a nemzeti eszme és a társadalmi elv csakugy fenekedik egymásra, és még lejjebb esett az állunk, amikor⁸ kioktattak bennünket, hogy azért vagyunk kulturálatlanok mi magyarok, mert a nyugati életformát nem akarjuk honunkba fogadni. Erre szakállas pacifisták tanitgattak, akik persze elfeledték, hogy előbb egy kis világbirodalmat kellene beszereznünk. Mit is csináljunk mi fogékony lelkü ifjuság, ennyi ellenmondás közepette? Hiszen mi szeretjük a kulturát, szeretjük nemzeti⁹ mivoltunkat, szeretjük az elnyomottak fölszabaditását, – magunk is proletárok vagyunk. Lehet-e, hogy valóságosak legyenek ezek az ellenmondások? Hogy erre a kérdésre megfeleljünk, az egyetlen szilárd alapot választottuk, a magunk valóságát, a magyarság valóságát.

Mindenek előtt megállapitottuk, hogy a magyarság állapota éppugy különös, mint bármelyik másik nemzeté. Nemzeti eszménk és eszményünk tehát nem eshet egybe a világszerte „nacionalizmus” néven ismert állásfoglalással – azaz különös mivoltunk megértése más irányba kell, hogy vezessen bennünket, mint teszem, a francia mivolt megértése a franciát. Hiszen a nemzeti eszmében logikailag éppen a különösség az általános¹⁰ momentum,¹¹ a különböző nemzetiségek nemzeti eszméjében éppen az a megegyező mozzanat, hogy tartalma nemzetiségek szerint más és más. Dehát miféle magyar tartalmat is adtak beléje előttünk való hirdetői? Ime, egy eszme, amelyet¹² sulyos fegyverként forgattak, holott üres volt, mert semmi más nem volt belsejében, mint a mit minden nemzetnél, bárhol is megtalálunk, ahol nem értik, amely¹³ tehát ellenmondásban van önmagával, mert különösséget igér és általánosságot ád. A szocializmus szintén megmaradt hazánkban német szocializmusnak,¹⁴ – vagy világméretekben gondolódott el általános elvei értelmében, vagy csekély¹⁵ ipari munkásságunk osztályharcaként, de mindenképpen a magyarságra való vonatkozata nélkül. Pedig ipari munkásságunknak osztályharca csak szektaküzdelem, mert a közvetitő tőkéseket leszámitva¹⁶ mindannyian proletárok és pedig a nyugati tőke bérmunkásai vagyunk.¹⁷ Tudatos osztályharcot¹⁸ a magyarság egészének¹⁹ kellene folytatnia. Igaz, hogy ebből a szempontból a reformizmus értelmetlen. De értelmetlen a tőke²⁰ gondolata, a polgári radikalizmus is. De itt a legkedveltebb és legértelmetlenebb vádakhoz érkeztünk el.²¹

Ez az, hogy mi ifju szellemi kannibálok (Róna Imre mondja ezt egyik tagtársunkról) az áldott nyugatot faképnél hagyjuk. Holott nyugat a miveltség, azaz kultura, nyugat a polgárosulás, az bocsánat, civilizáció. Nyugat a jólét és a szabadság, a népképviselet meg az „élite”, nyugat a fehér²² ember fölvilágositó világfoglalása. Hazánk minden haladása is a nyugat jegyében kovácsolta győztes fegyverét, mert nyugat a nemzetiség s a nemzetköziség arany középszere. Egyszóval: a nyugat a tőke világa.

A nyugat a tőke világa, és valóban, hazánk szellemi életében a tőkés termelés fejlődő mozzanatait jelzik a nyugat ismétlődő csatakiáltásai. A háboru előtti magyar társadalom mutatja ezt a legtisztábban. Magyarország – ne áltassuk magunkat – egyszerüen gyarmat lett, amikor a polgári termelés megszületett.²³ A többi ment, mint a karikacsapás. Mint minden gyarmaton, itt is nőtt helyi tőke, amely a kilencszázas²⁴ években már elég erősnek érezte magát ugyannyira, hogy szószólói- eszmevivői minden téren s igy az irodalomban is, támadólag állhattak ki a régi világ képviselői ellen. Megindult a Nyugat c. folyóirat, amelynek minden elvi állásfoglalása a tőkés polgárosulás eszméjéhez kötött volt, mert hiszen a tőke onnan szedi jelszavait (a „nyugatot”, a „szabadságot”, vagyis a vagyonossággal arányos polgári szabadságot), ahonnan eredetét veszi. De a tőke magyar képviselőitől mást nem is igen lehet elvárnunk. Természetes, hogy számukra a nyugati a legkivánatosabb életforma, hiszen jövedelmüket, pénzüket csak kellemesebb olyan nagypolgári keretek között keresni és költeni,²⁵ amelyre a nyugati mód és elsősorban Párizs, a világ bordélya, vált a példák példájává. Osztálylélektani²⁶ szempontból tehát érthető a háboru előtti nyugatos fölbuzdulás, de valóban zavarosak azok a magyarok, akiket ma ilyesféle lobogó lelkesit. Mert a nyugati életforma olyan arányban különbözik a magyartól, ahogyan a magyar meg az angol összes munkásság összes keresetéből kikerülő átlagos munkabér. Az egypengős napszámok országa vagyunk, – hol is vagyunk mi a nyugattól. Ez persze csak mai állapotunkat jelöli, de nem magyarázza meg állásfoglalásunkat. Nos, mi tudjuk, hogy a nyugati polgári életforma tőkehalmozódás eredménye, – csak ellenfeleink hiszik ez az életfolyamat forditva esett. Magyarországon azonban a tőkés fejlődés egyszerüen ki van zárva, egyrészt természeti kincseink hiánya, másrészt a tőke általános válsága miatt. A nyugati tündér tehát kispolgárok ábrándja, de a magyar közösség zöme, a parasztság- munkásság számára egyenesen a tőkés ellenforradalom²⁷ ördöge. (A Magyar Szemle rótt meg legutóbb bennünket a nyugattól való elfordulásunk miatt.) Annyit elismerek, hogy a magyarságra való tekintet nélkül vitatni lehetne Keleteurópa ideig-óráig való tőkés fejlődési lehetőségét, aminthogy a kinaiakra való tekintet nélkül igyekszik Kinában a nyugati tőke érvényesülni. De ebben az esetben az egész magyar közösség kizsákmányoltja marad a nyugati tőkének, a magyar dolgozókról nemcsak a bőrt nyuznák le, hanem egyszerüen kicsontoznának²⁸ bennünket. Mert nemcsak a helyi – közvetitő – tőkésséget kellene eltartanunk, hanem minden erőnkkel akaratlanul is azon szolgálnánk, hogy nyugaton – és nem nálunk – a polgári életszint fenntartassék.²⁹ Mármost nézzük három főoldaláról a dolgot. 1. Nemzeti szempontból a tőkés renden belül a magyarság³⁰ pusztulását látjuk magunk előtt. A magyar nemzetiség érdeke tehát a tiszta szocializmus, éles ellentétben például az angol nemzeti érdekkel, amely a tőkés gazdálkodással egybeesik,³¹ és eltérően ama gyarmati országokétól,³² amelyeknek helyi tőkéssége természeti kincseik révén igérhet nemzeti fejlődést a kapitalizmuson belül is. Tehát éppen különösségünk³³ hangsulyozása nem reakció, hanem a szocializmusnak igen okosan forgatható fegyvere. 2. Általános emberi szempont szerint egyáltalában érthetetlen, hogy bolond módon miért segitsük a nyugatot még magunk ellen is abban, hogy az egész emberiséget, saját munkástömegeit is beleértve, kizsákmányolja. Jámbor délibáb marad az emberek testvérisége mindaddig, mig formát nem adunk neki. Ez pedig a szocializmus. 3. Nos és itt van a nem-nemzeti és nem emberies álláspont is, a tudományos szocializmusé. De a nyugatot nem is a kultura, nem a lelki tartalmasodás, hanem a civilizáció, a polgárosulás jellemzi. Nem szükséges kiállanunk azzal, hogy hát nem kérünk belőle, – elég megállapitanunk azt, hogy nem kapunk belőle.

Lángtaraju kakas ugrott a gyepre. Szellemi lustaság csattogtatja szárnyát, iskola-udvari szajkók rebbennek föl, idegenből hozott papagályok riadoznak, mint a megdobott madárfalka. Ki dobta el a követ? Honnan e rettenet? A Bartha Miklós Társaság merészkedett föllépni azzal, hogy ifjuságunk figyelmét fölhivja a magyarság életadó rétegére, a parasztságra.

A magyar föld szellemi megmüvelése még elvégzendő föladat és máris belegázolnak vetésünkbe jobbról mindazok, akiknek számára a mai magyar élet germán hősök kivánatos Walhallája. És máris letépik virágainkat balról azok, akiknek számára a magyarság léte legföljebb a megélhetésükhöz szükséges rossz s akiknek számára a sóvárgott demokrácia csak automatabuffet. Ugy biráskodnak fölöttünk, mintha néprajzi mozgalom volnánk, a tudományban meg romantikusok, tehát az értelem fogalmi formáit megbontó álmodozók. Teszik ezt pedig azok, akik a ténytudományi és értéktani osztályokat ellenünk való becsmérlő járatukban összevéteni nem röstellik. Teszik ezt azok, akik néhány tényből, amely még az indukció valószinüsége érvényéhez sem elegendő, teljesen tudománytalanul azt az egyetemes igényü és pirulni való tételt állitják, hogy „a nép … minden falatot az „urak” asztaláról kap”.¹ A „baloldal” szemünkre hányja, hogy reményeit hiába füzte hozzánk, hogy a dobuccai hasznos füszeresek bolthelyisége számunkra nem a magyar jövendő egyháza, hogy kulturértéket számunkra nemcsak a pesti sajtó és nemcsak Schnitzler Arthur meg Maurois jelentenek. Magyarul, svábul, gácsul és jiddischül átkoznak bennünket, hogy nem a mivelt nyugatot szemléljük álmélkodva, pedig mi éppen csak hogy szét akarunk nézni a saját tanyánkon is.

Ifjuságunk! Ezer esztendős európai létünk ha érdem, parasztságunk érdeme elsősorban. Ki tagadhatná, hogy a Duna s Tisza árterületein konyhalatin nemzet szaladgálna, ha Werbőczy² politikai „nemzete” alatt a magyar paraszt elsorvadt volna? Ki hazudtolná meg, hogy derék iparosaink, püffedt polgáraink, nyugati tudományu tudósaink ma svábul esküdnének Pusztaszeren is, ha a magyar paraszt, káromkodva és köpködve bár, meg nem őrizte volna életünket? De parasztságunk mai jelentőségét is állitja az az egyetlen és cáfolhatatlan tétel, hogy végső elemezésben

hazánkban ma minden társadalmi és gazdasági kérdés: parasztkérdés.

Szellemi mülovarok magasiskoláját csak az általános okulás teheti lehetővé, hát magas kulturánk kérdésére is csak a legnagyobb néprétegeken át válaszolhatunk. Ősi kulturértékeinket a magyar paraszt s a paraszti eredetü nép őrizte meg, de az ő lelkében feküsznek hatékonyan az idegen kulturáknak mindama rétegei is, amelyek megmagyarosodtak, amelyek tehát alkalmasok voltak, hogy a magyar szellem megélje őket. Szálljatok alá és lépjetek föl! A magyar észjárás formáit, amelyek nélkül pedig magyar bölcselet nem lehetséges, a paraszti okoskodásban találjátok. Ne csak Kanttól és Husserltől, ne csak Humetól és Russeltől, ne csak Descartestól és Bergsontól tanuljatok! Német szellem, gall szellem, angolszász lélek, – német, gall és angolszász módon jut és juthat el a közös, egyetemes igazsághoz. Nem giliszta a magyarság sem, hogy fölvagdalódván tovább éljen. Halljátok meg a nép hangjait és szólaljatok meg! Mezzofanti biboros mintegy³ hatvan nyelv közül a magyart tartotta a legjobbnak és a legtökéletesebbnek – tünődjetek hát nyelvünk romlásán, szürkületén s azon, hogy egyetlen idegen szó az árnyalati eltéréseket is jelző magyarok csapatját öldösi. De ti pirulás nélkül intelligenst mondotok értelmes, eszes, okos, jóeszü, talpraesett stb helyett. Az ozmán törökség müveltjei arabok, perzsák és – nyugatiak módján szólaltak, – látjátok-e, hogy nemcsak a birodalom, de az ozmán nemzet is milyen kicsinnyé zsugorodott? Vigyázzatok! Magyarnak lenni nem jog, nem kötelesség, hanem megmásithatatlan tény, amin az Isten sem segit, ha baj, amit a pokol sem éget föl, ha dicsőség. A nemzetiség nem puszta osztályozás, de örömkeltő és bajhozó valóság, – nemcsak nemzetünk magyar, hanem egyénenként is magyarok vagyunk. De a magyarság szellemi forma is. És mégis, intézményeink noha nemzeti lelkesedést nevelnek belénk, idegen formákban teszik ezt. Igy a magyar ifjuság vagy nem birja megélni, amit tanul, vagy ha megéli, lelkében a néptől, a magyarság egyetemétől idegenné válik, – hazafias lelkesedése sehonnai lesz, amely csak a hatalom birtokosainak érdekeit szolgálja. A magyarság pedig romlik, pusztul és elhanyatlik.

Az emberiségnek éppen magyar mivoltunkkal tartozunk.

A kuvasz nem ölbe való, a japán pincsi nem alkalmas a kondaterelésre. Nem is azért uri huncutság a politika, mintha népünk bárgyu vagy ostoba volna. Hanem mert nem az övé. Nincsen szocializmusunk, nincsen konzervatizmusunk. Forradalmaink véletlenek – nem a multból nőnek, hanem a pillanatból. Ellenforradalmainkat nem hagyományok szerelme hajtja, hanem a kiváltságok visszasóvárgása. Ujkori politikai történelmünk Holubárok uj-udvara. A magyarországi szocializmus és fasizmus, demokratizmus és arisztokratizmus, liberalizmus és imperializmus mind-mind melegházi növények, nem a magyar lelki forma tartalmai, hanem maguk is formák, valóságtalan formai levezetések,

puszta dedukciók,

nem a magyar nép tapasztalatainak összefoglalásai. A leninizmus orosz, – ott meg is csinálták. A fasizmus olasz, – ott meg is csinálták. Az angol munkásdemokrácia angol, – ott meg is csinálták. Marx, Engels, Bebel szociáldemokráciája német, ott meg is csinálták. A társadalmi racionalizmus francia, – ott meg is csinálták.

Nem kérdjük most, hogy ki milyen módszerekkel kivánja megmenteni nemzetünket. Akár szocialisták vagytok, akár fasiszták, akár liberalisták, akár imperialisták, – első teendőtök nem az, hogy a népet tanitsátok, hanem hogy a néptől tanuljatok. Ne „türni”, „szenvedni” hanem őt tanuljátok tőle!

Tanuljatok népet a néptől !

Hogy aztán valóban tanithassátok a népet a népnek.

Jönnek a hamisak német maszlaggal és török áfiummal, kelettel, nyugattal. De tudjátok meg, hogy ami tőlünk keletre van, az kelet, ami tőlünk nyugatra van, az nyugat; hogy tehát sem nyugat, sem kelet, hanem magyarság vagyunk! Népünkben egy a keleti hagyomány s az alpesi vérkeveredés, a kámai véreredet s a szerzett nyugati kultura. Nincs külön test és külön lélek: nemcsak a véralkat adja a kultura formáját, hanem a kultura formája is idomitja a vérséget. A lélek s a test egységét nézve nem vagyunk alpesi fajta, nem vagyunk kaukázusi fajta, hanem igenis

magyar fajról

kell szólanunk, amikor népünkről beszélünk.

Meg kell ösmernünk fajunkat, meg kell ösmernünk elevenen azt a magyar kulturát, amely előtt a muzeumok halottasházában bámészkodunk. Hogyan? Hol?

A FALUBAN!

Ti mindannyian szellemi vezetők akartok lenni. És nem tudjátok, hogy mit is vezettek majd. Mint jegyző, vagy orvos, hiába vacsoráztok majdan módosabb gazdáknál, hiába mentek majd „készen” disznótorokra és lakodalmakra, oly külön lógtok az élet fogasán, mint a frakk, meg a báránybekecs. Tán tudjátok majd, hogy kinek mi az adóssága, ki kit vesz el, hány a tüdővészes, a vérbajos, milyen ocsmányak az utak s a nyomor, – ami adat azt tudjátok majd – csak belsőit nem ismeritek, a jogait, a javait. Kell majd a szavazata, a pénze, az eszem-iszom, meg is kapjátok tán. Csak a magyarság jövőjét nem tudjátok majd összetenni, mert csak afféle

melléknemzet

maradtok egymásnak. Lélekhez közelférkőzni pedig csak a formáján, a kulturáján keresztül lehet. Nemcsak gazdag népiséget, etnikumot ismertek meg igy, nemcsak magában érdekes „egzótikumot”, hanem megösmeritek saját fajtátokat, hogy miből vagytok, – igy lesztek magyar és ember és nem puszta természeti tünemény. Az öregasszonyok nemcsak sosevolt boszorkányokról meg királyfiakról mesélnek fogatlanul, hanem arról is, ami lelketekben naponta végbemegy. Azt mondják majd, hogy ettől hallották, az meg attól, – végül is nincs gazdája, mert mindenki csinosit rajta, mindenki meséje lesz, a tiétek is. Bementek a házba, megnézitek a butorokat, a fehérnemüt, a himzést, a varrottast, az edényeket, – alig van falu, ahol ne volna valamiféle népmüvészeti forma, érdekesség. Érdeklődtök a pásztorok és faragásaik, meg a gölöncsérek után, – minden faluban ugyanannak a léleknek más és más leleményes fordulatát találjátok. Leltek falvakra, amelyek mint a néprajzi gyüjtemények és falvakra, amelyek mint a városok, természetesen mint a városok nyomornegyedei. Rongyokat viselnek, daluk sincs, embertelenül élnek. Dolgozni városokba vagy messze vidékre járnak. De a nyomortanyák községe éppugy érdekeljen, éppen oly fontos, mint a módosabb vidék. Megtudjátok, hogy hányfele jár a család a kenyere után. Megtudjátok, hogy mit esznek, hogy miféle a falvak „ősegészsége”, mekkora a gyermekhalandóság, hogy olvasnak-e, mennyire müveltek, – hogy napjaink tőkés rendje milyen gyarmati szintre szoritja életüket. Hogy a feudalizmus hogyan fokozza ennek hatását. Kitárul előttetek a nagy magyar társadalmi kérdés, sorsunk kérdése. A derü és a szivesség, amellyel lelketek e regösjáratban, falunézőben gazdagodott, keserü tapasztalatokkal mélyül és nehezedik. De közben ti is megváltoztok: nem játszotok már megváltósdit, elkomolyodtok és több felelősséggel tanulmányozzátok tovább a magyar társadalmi föladatokat. És megdöbbentek, hogy valóban a lét s a nemlét, a magyar faji közösség forog itt szóban.

Kétségtelen, hogy az európai mezőgazdasági válság csak tünete a világgazdaság belső ellentmondásainak. Nemcsak Középeurópa, hanem a világgazdaság is átalakulás előtt áll, nagy fordulatok közeledése hallatszik, mint a Római Birodalom bomlása idejében. Az is világos, hogy a társadalmi élet, a termelés, a fogyasztás, az államiság mindinkább a népre alapozódik, soha nem tapasztalt méretekben demokratizálódik. Igy a magyar jövendő sorsa szorosan összefügg a valóságos nép s a növekvő értelmiség együttmunkálkodásával. Soha a közös élet s a nemzeti lét felelőssége egy nép ifjuságára ennyire nem nehezedett. Nincs más ut, mint közvetlenül páratlan szorgalommal és törekvéssel tanulmányoznunk sorsunknak föladatait: népünk valóságos életét épp ugy, mint a középeurópai adottságokat, a nemzetiségi kérdést. Az uj Magyarország csak teljesen uj társadalmi és állami életelveken épülhet föl. Szomoru tapasztalataink mutatják, hogy a jövendő értelmiségnek, a mai ifjuságnak csupán csekély töredéke foglalkozik a magyar társadalmi kérdésekkel s az is nagy sürün megelégszik az elméletivel. A többség a napilapok kürtölte tájékozódással és tömegmeggyőződéssel beéri. Mindenképen végzetes ez! Hiszen a társadalmi kérdésekkel való foglalkozás nem jobb, vagy baloldali érdek, hanem a magyarság egyetemes, történelmi érdeke. És ennek gyujtópontjában áll a magyar parasztság.

De a regösjárat, a falunéző, nem szabad, hogy regényes vágyakat tápláljon! Legyen politika nélkül való tudományos és erkölcsi gyarapodás! Majd azután politizáljunk, ha tudjuk már, hogy miről van szó, ha lelkünk ismét a népből való lesz, ha megtanultuk a néptől a népet!

Felszólitunk minden magyar egyetemi főiskolai hallgatót éppugy, mint a középiskolák érettebb tanulóit, hogy teljesitse a magyar közösséggel szemben való kötelességét:

menjünk a faluba!

Fel ne nőjjön többé olyan nemzedék, amelyre Kodály Zoltán ujfent elmondhassa: „A magyar intelligencia előbb eljutott Párizsba, mint a magyar faluba.” Mindannyiotok képzeletében ott van néhány külföldi tanulmányut terve, – a magyar falu, a magyar faj is megköveteli tőletek, hogy hajoljatok hozzá. Az „Örök Város” szépsége, a dörgő tenger, a svájci hegyek, a német gótika, az amerikai ipar, – mind csak annyira van a mi számunkra, amennyire a falu belsejéből látjuk őket. A magyar faluban nincsenek Collegium Hungaricumok, – tegyétek azzá mindegyiket! Hiszen a ti költséges külföldi tanulmányaitokat is ez a nép fizeti. Sürögjetek itthon is, mert a történelem kérlelhetetlen. Ha ti elfordultok e néptől most, amikor a legnagyobb szüksége volna rátok, majd ő is elfordul tőletek, amikor nektek volna rá a legnagyobb szükségetek. A magyar értelmiség sok bünt követett már el népe és önmaga ellen, – ideje, hogy erényein is megcsillanjon a napvilág. Uj nemzedék vagytok-e valóban? Az uj nemzedék megforgatja a föld husát, hogy emberibb és magyarabb jövőnek készitsen ágyást. Jaj, ha rátok is áll, amit Dosztojevszkij a századvégi orosz értelmiségre mondott, amely olyan méltóan meglakolt: „Kozmopolita neveléstek elszakitott titeket a néptől. Egy külön kis kasztot alkottok a széles, nagy hazában, amely kaszt idegen és gyülöletes a nép előtt. Megvetitek a népet tudatlansága miatt s elfeleditek, hogy ez a nép fizette meg a ti európai nevelésteknek az árát, ez a nép tartja fönn verejtékes munkával⁴ egyetemeiteket és főiskoláitokat. Ne vessétek meg, hanem sajátitsátok el szent ideáljait, alázzátok meg magatokat előtte s vele vállvetve dolgozzatok a nagy müvön, mert ez a tudattalan nép, amelytől utálattal elfordultok, Isten szikráját, Krisztus igéjét hordja kebelében, amelyet majd az Óvilág előtt hirdetni fog, amikor az vérözönben fog fürdeni.”

Magyar Ifjuság! A jövő hóban bezárulnak iskoláitok kapui. Két három hónapig a közvetlen életé vagytok. Szervezzetek regösjáratokat, cserkészcsapatokat,⁵ vagy ha ugy tetszik, turistatársaságokat és járjátok be együtt szerte a falvakat. Minden tapasztalatot jegyezzetek fel, gondos, lelkiismeretes gyüjtéshez fogjatok. Minden ismeret, minden tapasztalat, amelyhez falunézőben juttok, közkinccsé kell váljék, hogy a magyar társadalomnak a faluval szemben való érdeklődése fokozottabb mértékben fölhivassék. Igy, noha e feladat egyrétü csupán, eredményünk értéke kettős: 1. testmelegnyire közeledvén egymáshoz a falu meg az ifjuság, lelkük rokonodik; 2. a népmüvészeti értékek dandárját sikerül megmentenünk a magyar közösség jövendője számára a kallódástól és helyszini szemle alapján csinálhat az ifjuság társadalomtudományt. Ha uj nemzedékünk legjobbjai hallgatnak szavunkra, elsősorban pedig a lelkiismeret szavára, akkor minden szólam nélkül szebb és emberibb jövő felé fordul történelmünk rudja.

A továbbiakban vázlatszerü tájékoztatót közlünk, – igy látjuk jónak a gyüjtést. Mindenki lehetőleg azt az anyagot gyüjtse, amelyhez a legjobban ért. Muzsikusok dalokat, iparmüvészek háziipari tárgyakat, közgazdászok gazdasági statisztikát, stb. A gyüjtés három főszempont szerint bontakozzék: 1. A faji (rassz) és nemzetiségi kérdés. 2. Néptani, néprajzi gyüjtés. 3. Müvelődési és társadalmi tanulmányok.

Kérünk benneteket, hogy munkátok eredményét tudassátok a Bartha Miklós Társasággal (Budapest, VIII. Muzeum körut 10, II. lépcső, II. em.) Azok közt, akik eredményeiket falutanulmánnyá önmaguk földolgozzák, a B. M. T. a három legjobb munkát jutalmazza; szemléjében, az Uj Magyar Földben, közli és különlenyomatban kiadja.

Tamási Áronnak ez a könyve nem éppen most jelent meg. De minthogy magasztaló menetek vonulnak körülötte, kiváncsi idegen módjára szeretném szemtől szembe megvizsgálni. Varázserejü tehetség, mondják. Hát persze hogy az. Csakhogy inkább azt firtatnám, hogy varázserejével miféle csodákat csinál.

1. (Nyelve.) Emberei székely nyelvjárásban beszélnek és többnyire neki is kedve szottyan erre az izes beszédmódra. Irásán a székelyes zamat uralkodik; ahol lehet, népi fordulatu közszólással él. Persze nem az olyan mondatokra gondolok, hogy „mü es elmenénk”. Itt a zamatot csupán a félmult képviseli, a „mü es” másra se jó, mint tudatni, hogy irónk mennyire tiszteli a beszéd valóságát. De irodalmi mondatokban is tájkiejtés szerint ir egyes szavakat, szerencsére nem következetesen. Az Erdély szülte román katona hihetőleg Erdélyben tanult meg magyarul. Tamási könyvében mégis magyarosabban beszél mint a székelyek. Ugyan egy helyütt azt mondja: „Hát mikor mennyek?” De ez is az iró jóvoltából való, mert ő irja „mennyek”-nek a „menjek”-et, és a székellyel is ugy kiáltatja „mennyetek!” – nem tudni miért. Hiszen mindenki ugy ejti ki, Tamási is, én is, mégsem a kiejtés szerint jegyezzük. S a román katona kérdésére „Egy pirhullám futott az Etelka arcán”. Székely iró szedi föl ezt a durva magyartalanságot. A helyes szórendet pedig titokzatos okok miatt fölforgatja:
„– Keritsetek egy széket, te!
Serényen keritett is a leány … ” irja, ahelyett, hogy „Keritett is a leány serényen”. Ez a leány „csillogó, kék szemeivel” néz. Holott a páros testrészeknek többesben való használata csak különös esetekben szabatos. De észre kell vennünk az idézet első felét is, amelyben a többes második személy mellett az egyesszámu „te” indulatszóvá változik. Ez valóban varázslat, noha megfigyelés eredménye. A mondatszerkezettel azonban másutt is baj van. Fölütöm a könyvet: „gyengitőleg utána tettem jóhangosan”, irja. Három értelmi hangsuly fenekedik egymásra, mindegyik a mondathangsuly főszerepéért küzd, miközben a mondat egésze nehézkessé és ritmustalanná válik. Ezek a hibák annál nagyobbak, mennél tehetségesebb az iró. Nyelve előtt tehát egyáltalában nem borulok a porba, noha szókincse bőséges. Rosszmájuan és készségét valóban kisebbitően hadi-gazdag nyelvnek is mondhatnám. Merthogy ez a bőség miért keveredik nem ritkán zavarrá, annak aztán mélyebb okai vannak.

2. (Stilusa.) Az irodalmi stilus a nyelvi készség meg a gondolati tartalom találkozata. Tamási sürün stilustalanná válik a gondolati tartalom helytelensége miatt. Romantikussá, mert irója nem tudja, mit csinál. A könyv ezzel a mondattal, a stilusnak ezzel a próbakortyával kezdődik: „Öröme hajtotta, mint a benzin a motort”. Ime, milyen romantikus hangot ütött meg! Csak az a baj, hogy szemléletemet nem tudja megcsalni. Mert az öröm nem oka azoknak a friss mozgásoknak, amelyeket az örvendező ember végez. Ezeknek oka egyben az öröm oka, azaz éppen ezek az a lelki állapot, amelyet örömnek nevezünk. Nem is az öröm hajtotta haza Tamási emberét, hanem ellenkezőleg, azért örült, mert hazajutott. Iró nem maradhat el ennyire kora tudományos szintje mögött. Hiszen a költő az, aki a szemlélet határán jár, aki tényekben varázsolja elénk azokat a törvényeket, amelyeket a tudomány kategóriákba foglal. Megelőzi a tudományt, vagy követi, de semmi esetre sincs vele ellentétben. Öröme tehát nem hajtotta, mint a benzin a motort. Annál kevésbé tehette ezt, mert hiszen a benzin nem hajtja a motort. A motort a benzingáz robbanása hajtja. De persze, ha nem úgy irjuk az egészet, akkor elvész az egész romantikus lendület. Efféle zavarosságok keverednek nála bőviben akadó finom képekkel. Cimadó irását igy vezeti be: „A vizek hátáról leszállott a fény. Az erdők átbujtak a horizonton. A mezők lehunyták szemöket. A hegyek elsülyedtek. Bent a faluban pedig eléjött rejtekéből a denevér és az első ház derekára karikát repült suhogva. S reá kialudtak lassan a virágok a fán s a házakban meggyultak a lámpák. Aztán énekelni kezdett a csendben a harang is, mire végérvényesen megszületett a falusi este.” Ime, ahány a kép, annyi a stilus. A vizek hátáról leszállott a fény. Tehát azelőtt lovagolta a vizeket de most nem teszi. Ez a kép csak fogalmilag (spekulative) van vonatkozásban a sötétedéssel, szemléletileg nincs. Az erdők átbujtak a horizonton. Tehát látóhatárunkon lassacskán tuljutottak, mintha távolodó vonatból néztük volna őket. Vagyis nem a látóhatár formája változott meg, hanem a tartalma. Ugyanoly messzire látunk, ugyanoly jól, csak az erdőket nem látjuk, hanem helyettük valószinüleg mást. Ez a helyes értelmezés. E képnek tehát semmi köze a sötétedéshez. A mezők lehunyták szemöket. Ők hunyták le, tehát őket nem látni. Struccpolitikát folytatnak. Azonkivül: mi lehet a mezők szeme? A hegyek elsülyedtek. Balzac ugy irta volna, hogy: a hegyeket már csak sejteni lehetett. De Balzac ma már nem korszerü, csak jó. Ám hogy a sülyedésnél maradjunk, inkább mondhatta volna Tamási, hogy az egész világ elsülyedt. A kép logikája különben a következő: Ami elsülyedt, azt nem látni. A hegyeket nem látni. A hegyek tehát elsülyedtek. Azonfölül pedig, sötétedésről van szó, amit legföljebb a sülyedés folyamata ha idézne, ilyesképpen: látni lehetett, ahogy a hegyek elsülyednek a távolban. Aminthogy valóban e folyamatot hordozza ez a finom képecske: S reá kialudtak lassan a virágok a fán s a házakban meggyultak a lámpák. Ami egyuttal több is a puszta érzékeltetésnél, mert a lámpa-képzet révén összekapcsolja a természetet az emberiséggel. Mindent összevéve tehát nagy bajok vannak ezzel az „őserejü” stilussal. A romantikus olvasó, aki madártávlatból szemléli, esetleg káprázatosnak találja.

De az osztályharc szimbólumaként mégis adódik egy romantikus mozzanat. Egy Dózsa nevü székely György névre keresztelteti a fiát. Ez a novella (Hajnali Madár), mely a békekötés előtt játszódik, valóban mélyebbre hatol. A paraszt kocsis itt nemcsak „székely”, hanem paraszt is az urakkal szemben. Az összeomlás kárörömet kelt benne s a szolgálóban is, aki „a felbukott urak tetején összetalálkozott a legénnyel”. Az urak a pappal együtt lerészegedve cigányzene mellett siratják hivatalaikat, avagy mint ők mondják, Erdélyt. Belebőgnek a hajnalba, amelynek ragyogásában a székely parasztok már szántják a földeket. Ez a kötet legjobb darabja (vö. 2.) és tanuság amellett, hogy Tamási lát, ha látni akar. – Ami a nemzetiségi kérdést illeti, ahhoz csak egyetlen adalékkal szolgál. A fentemlitett román katona elveszi a magyar lányt, de nászéjszakájukon rájuk gyujtják a pajtát. Ez a katona, mikor leült a kanapéra, ugy megrecsegtette, „mintha kinozni akarná.” A könyvben másutt románok nem is szerepelnek.

5. (Lélektana.) Nagyon egyforma emberek ezek a székelyek. Tamási ugy látszik, hogy általában a székelyt kivánja velük idézni. S az általános emberit. Ami aztán ebből kikerekedik, az a módos gazda osztálylelkülete (Leszámitva a Hajnali Madarat). Az sem egészen, hiszen a zsellérekhez való vonatkozása hiányzik. Mert az csak nem elég, hogy velük nem köt atyafiságot. Az alakok lelki életét nagyrészt ősi, egyszerü állapotok teszik, öröm, bánat, avagy tréfálódzás és ravaszkodás. És mindez mint a karikacsapás, gátlás nélkül. Persze itt nem tudom, mennyire van igazam, mert ezekben az irásokban tulteng a lira, ugyhogy az ember Tamási lelkébe botlik, amikor az alakjáét akarja megcsipni. Gyermekalakjai a legkitünőbbek, (Mihájka, szippants!) ámbár lehet, hogy itt belőlem is a kispolgári romantika buvik elő. Nem az a baj, hogy ezek a serdülő fiatalok nem a mezőgazdasági proletáriátushoz tartozóak, hanem hogy olyanok a könyv szerint nincsenek is. Gyerek gyerek, éppugy mint ahogy ember ember. Csak éppen az egyik izmos, a másik meg okos.

6. (Szerkezete.) Tamási képzeletének óriási szárnya van, de amint láttuk, csak félszárnya. Csapkod vele s ez a kispolgárok elé a röpülés képét idézi. Ami fészket rak magának ez a képzelet, azt hivnám én szerkezetnek. Nos, ezt a szerkezetet kerekdednek mondhatja, aki az eddig felsorolt fogyatékosságokat nem hibáztatja. Másrészt a szerkezet az irás stratégiája, a stilus a taktikája. Rossz stratéga és gyatra taktikus az, aki hadai hiányosságát nem veszi figyelembe. Tamási bátran szerkeszt romantikus történetet olyan mai emberekkel, akikről nem tudja, hogy tőkés társadalomban élnek. Mintha fringiával és szablyával állana ki a cyángáz ellen. Már most ha ezt lehet jól csinálni, akkor ő kitünően csinálja.

7. A fiatalság lelkesül a romantikáért, ellenőrző képessége pedig csekély. Ugy vélem, ez a könyv igen alkalmas arra, hogy a kispolgári ifjuságot a tőkés kizsákmányolás fasiszta zászlaja alá odafelejtse.

Nemzetiség és gondolkodás.

Ócsárolt és megvetett kérdést teszek föl, amikor a nemzetiség meg a gondolkodás fontos összefüggéséről szólok. Korunk közszelleme sémák világtusáját példázza, – hogy is utasitaná el azokat a megfontolásokat, amelyek a meglévő gyönyörü egyszerüsitéseket összekuszálják! Holott összekuszálásról szó sincs, – nemzetiségi elv és társadalmi eszme nem acsarkodnak egymásra, megoldásuk a valóságos életben összeesik. Mert nemzetiség és társadalmiság csak más és más mozzanata a közösségnek. De éppen ezért, aki akár egyikét akár másikát utasitja vissza, az megtagadja egyben a közösséget is, éppen a valóságosat. Mégis lépten-nyomon láthatjuk, hogy e két társeszmét egymás ellen próbálják kijátszani

[ … talmat kézzel-lábbal … ]

talmat kézzel-lábbal megkülönböztetjük, tartalmon mégis a forma egyik nemét értjük, habár alattomban.

[Egyszóval … ]

Egyszóval annyira fogjuk föl a tartalmat a mennyire megértjük a formát. De amint tartalom nincs ott, ahol forma nem adatott, ugy üres forma sincsen, bár előfordul, hogy a formát nem értjük s igy tartalmáról sincsen tudomásunk.

Az irodalmat tehát közösség teszi, ez a közösség pedig forma. Nézzük csak közelebbről.

[A szemléletnek továbbá … ]

A szemléletnek továbbá nincs képessége arra, hogy ellenőrizze sajátmagát, nincs önfegyelme. Igy az örök igazságok felismerésénél szerepe tetemesen csökken, mert az örök tévedéseket is a szemlélet állitja. De nemcsak önmagát nem, hanem tárgyát sem kritizálja, nem értékeli. Egyszerüen adottnak veszi a valóságot, a történeti pillanatban szemlélt valóságon kivül egyébről nem tud. Még az egyrétü müvészeti kritika is jóval tulmegy a szemlélet állitásain, mert legalábbis két valóságot viszonyit. De igy nem csupán a kimutatott érték viszonylagos, hanem maga az értékelés is, mert alapja nem a müvészet mibenlétének lényegének egyetemes elgondolása, nem a megértett müvészet igaz lényege, hanem a fölismert és viszonyitott tárgyaknak csak egy-egy megértett mozzanata, azaz a való (szemléleti) lényegnek egyes oly kiemelt vonása, amely már az igaz lényegre utal és azt a maga egészében feltételezi. De minthogy a valóság elgondolásának alapja és inditéka a valóság szemlélete, láthatóan sem a szemlélet, sem az ész nem tör egyeduralomra és egyiket fontosabbnak tartani a másikánál annyi, mint nem érteni meg az egyiket sem.

[ … puszta fikciókhoz … ]

puszta fikciókhoz vezet, a szemléletet, melynek jegye a folytonosság szép szerével megöli és az elmét a formális ismétlés taposómalmába fogja. Az összetett egység azonban megadja a szemléletnek és az elmének egyaránt, ami az övé, azazhogy csekket ád róla: amannak a folytonosság fejében ritmust, emennek minőségre szóló ellentétet. De hogy a ritmusnál maradjunk, észre kell vennünk, hogy noha mindenkor ritmikusan szemlélődünk, noha tűnő és visszatérő mozzanatot látunk bele mindenbe

[1. Az irodalom nyelvi … ]

1. Az irodalom nyelvi alkotások összessége.

2. Ha bemegyünk egy lehetőleg teljesen fölszerelt könyvtárba, joggal mondhatjuk, hogy előttünk az egész irodalom. Megnézzük a fölirásokat: „Magyar Irodalom”, „Német Irodalom”, „Görög Irodalom” stb. De más beosztást is észreveszünk: „Ókori Irodalom”, „Középkori Irodalom”, „XVIII. század irodalma”, „XIX. század irodalma” stb. Tehát a legkülönbözőbb nyelvek és korok irodalmát látjuk egymás mellett. Az egyes nyelveken, korokon belül pedig a legkülönbözőbb alkotásokra bukkanunk. Ha ezeket mind együttesen nevezzük irodalomnak, akkor nyilván minden nyelven, minden koron belül minden alkotásban valami közös vonást találunk, vagy vélünk találni. Mi ez a közös vonás? Vagy miért hisszük, hogy van e müvekben valami közös, azonkivül, hogy iratok? És miért állitjuk a nyomtatványok egyik részéről, hogy irodalom, a másik részéről pedig, hogy nem az? Vagyis miféle különbséget látunk azok között az iratok között, amelyeket alkotásoknak tekintünk és azok között, amelyekről eleve kétségbe vonjuk, hogy alkotások volnának? Ugylátszik, valamilyen eszménykép lebeg előttünk és ahhoz képest tartunk valamilyen iratot irodalomnak, más iratot pedig valami másnak. Igen, de honnan ez az eszménykép?

3. Ezek a kérdések mégjobban bonyolódnak, ha arra gondolunk, hogy a tanulatlan ember sokkal kisebb biztonsággal tesz különbséget irodalom és nem irodalom között. Esetleg nem is tud különbséget tenni. Sőt a mindennapi élet azt mutatja, hogy tanulatlan emberek u.n. fércmüveket szivesebben olvasnak, mint irodalmi alkotásokat. De miért is nevezzük a tanulatlan emberek olvasmányainak nagy részét fércmunkának?

Miért ilyen pl. e papiros formája? Azért, hogy nyomtathassunk rá. Formája függ attól, hogy milyen a szélte-hossza, milyen és mennyi anyagból készült és hogy keletkezése pillanatától eddig, amig szemléljük, mi minden történt vele. Tehát megvannak a maga okai, hogy ilyen formáju. Formája magában foglalja keletkezésének és történeti létének okait, tehát formája teszi azzá, ami. Lényegét a többi dolgok között a formája fejezi ki. Ha más, pl. gombócformája volna, vagy vasból volna, akkor lényege is más volna: nem volna alkalmas annak a szerepnek a betöltésére, amire igy lényegében alkalmas volt. Igy – mint mindennek – a müvészi alkotásnak is a formája adja a lényegét közvetlenül: a szocialista vers másképpen szocialista, mint egy marxista tanulmány. Ha valaki szoc. és szocializmusa megnyilatkozik, akkor föltétlenül csakis formában nyilatkozik meg, vagy közbeszédi, vagy tudományos, vagy művészi formában. Hogy aztán miféle cselekedet előtt állunk, költemény, tanulmány, vagy propaganda előadás előtt-e, az csakis a cselekedet tényének a formájától függ.Ezzel analogiáját leljük ama megkülönböztetésnek, amelyet Marx a konkrét hasznos és az általános meg nem különböztetett (értékalkotó) munka között tesz. Igy a szocialista cselekedetek megkülönböztetés nélkül történelmileg értékesek. Azonban amint a valóságban minden munka konkrét munka, ugy a valóságban minden cselekedet konkrét cselekedet: vagy művészi, vagy másmilyen. A konkrét munka hozza létre a használati értéket, tehát a tárgynak ama tulajdonságait, amelyeknek a révén meghatározott szükségleteket kielégiteni képes. Ugyanigy konkrét tevékenység az irásműnek a formája, amellyel bizonyos fajtáju szellemi szükségletet kielégiteni képes. Más formát kivánó szükségletet elégit ki a költemény és mást a vezércikk, noha mindakettő szocialista. Amire jó az egyik, arra nem jó a másik. A konkrét műalkotás kérdése tehát éppugy formakérdés, mint a konkrét munkáé, pl. a konkrét házépitésé. Más lapra tartozik viszont az, hogy amint minden konkrét munka társadalmilag föltételezett, ugy ideologiailag föltételezett minden müalkotás.

[Amennyiben marxisták … ] [1]

Amennyiben marxisták vagyunk, mindannyian tudjuk, mi a szocializmus, ki tudnók fejteni lényegében egyöntetüen. Azonban az irodalommal már bajok vannak, mert habár azt mondjuk róla, hogy nyelvi müvészet, vagyis az a müvészet, amelynek anyaga a nyelv, azzal még csak azt tudjuk róla, hogy az irónak mindenek előtt a nyelv törvényeit kell figyelembe vennie. Hiszen minden müvészetet kötnek anyagának a törvényei. Az irodalmat pedig annál is inkább, mert anyaga, a nyelv, már önmagában is emberi, társadalmi közösséget tartalmaz, a közösség, a társadalom alkotta, a közösségnek azzal a lelki kiállási módjával egyetemben, amellyel ez a közösség a világ viszonylatait fölfogja, tagadja, vagy elfogadja. Igy a nyelv minőségéből adódik az irodalomnak nemzetiségi különös mozzanata és a közösséget tevő nyelvi anyag törvényeinek értelmében kapják meg az egyes irodalmak nemzetiségi különös mivoltukat. Az egyes nemzetek irodalmában ezen tul található különbözés már társadalmi, amennyiben az egyes nemzetek nem mint nemzetiségek, hanem mint a termelő társadalom alakulatai fejlődtek egymástól többé-kevésbé eltérően a termelés számára különbözőképpen adott előfeltételek és szükségletek szerint. A nemzetiségi különleges mivoltot, bár ezt szintén az egész emberi termelés történelmi változásai alakitották ki és határozzák meg, nem szabad összetévesztenünk azzal a változattal, amely a már különböző nemzetiségeket egységbe foglaló társadalom további történelmének a forduló és egyenlőtlen fejlődéssel elért ujabb tagolódásán alapszik. Ama különbség történelmi, nyelvi és nemzetiségi, eme különbözés történelmi, ideologiai és társadalmi. Ideologiai egyezés nem zárja ki a nyelvi különbséget, de a nyelvi különbözés sem zárja ki az ideologiai egyezést. A nemzetiségi különbözés annyi, hogy a különböző nemzetiségekhez tartozó iróknak különböző nyelvi anyagot kell megformálniok. A különböző nyelvü versekben egy és ugyanazt a fogalmi szerepet játssza a „Tisch”, „table”, „asztal” szó, mert mindegyik ugyanaz a fogalom. Ám ugyanakkor eltérő müvészi eredmény létrehozására alkalmasak, mert mindegyik más szó, más anyag. Bizonyos vonatkozásokban áll ez az osztályirodalmakra is. Minden társadalmi osztálynak, rétegnek, sőt foglalkozásnak is megvan a maga nyelve, amely akkor, amikor ez az osztály, réteg vagy foglalkozás történelmileg előtérbe kerül, szókincsét és szófüzését a nemzetiségi változaton belül köznyelvvé emeli, gazdagitja és ezáltal megváltoztatja a köznyelvet, amihez rendszerint az is hozzájárul, hogy a köznyelvből addig irodalmi, azaz müvészeti jelentőségre emelt szavakat, szófüzéseket és szólásokat kiszorit, vagy – ami lényegében ugyanezt teszi – jelentésüket megváltoztatja. Ha valamely szó az osztálynyelvből általános használatba kerül, kiszélesedik a jelentése, de osztályeredetének bélyege rajta marad továbbra is, amennyiben „uralkodó jegye azon képzetelemek valamelyike lesz, amelyek az illető osztályon belül való használatban tapadtak hozzájuk.” Ugyanaz a szó mást jelenthet a köznyelvben és mást az osztálynyelvben, és nem ritkán az osztálynyelv szavának jelentése nyomja el a történelmi fejlődésben a köznyelvi szó jelentését. A köznyelv maga állandóan változik, mégpedig aszerint, hogy a társadalom melyik rétege a hordozója. A mai magyar köznyelv történelmi hordozója pl. a kispolgárság, amely az összes többi osztályokkal közvetlenül érintkezik. A magyarországi proletárság dicsőséges emlékü harcának el nem muló eredményei pl. a köznyelvben is éreztetik hatásukat: osztálynyelvi szavai köznyelvi szavakká váltak (proletár, burzsoá). Meg kell jegyeznünk azt is, hogy az irodalmi nyelv nem szükségképpen azonos a köznyelvvel, tőle a nemzetiségi változaton belül is egészen eltérhet. Az uralkodó irodalom az uralkodó osztály irodalma, igy nyelve is az uralkodó osztály nyelve. Azonban ha figyelembe vesszük, hogy a tőkés uralkodó osztály nem vagy alig termel irodalmat, hanem csak finanszirozza s hogy az irodalmi termék áru létére tömegcikk, akkor természetesnek találjuk, hogy a kapitalista irodalom nem a kapitalisták nyelvén, hanem köznyelven szól, amely köznyelv azonban át- meg át van szőve a tőkések osztálynyelvével. Igy jóllehet a „proletár” és „burzsoá” szavak immár köznyelviek, müvészi alkalmazásuk mégis más a proletár és a polgár számára. Utóbbi valószinüleg még müvészi „polgárjogát” is kétségbevonja az ilyen szavaknak. Ámbár tárgyi fogalmi mozzanatuk egy és ugyanaz proletár, burzsoá számára egyaránt, a polgár fülében mégsem hangzanak költemény gyanánt, mert nem tud proletárul és nem tud marxistául, aminthogy a francia idegentől is távoláll a magyar vers müvészisége, ha nem tud magyarul. Ebből látjuk, hogy a nyelvtörténet az irodalom történelmi megértésének szempontjából igen fontos szerepet játszik. De nyelvtörténet nem csinálható müvelődéstörténet nélkül, a müvelődés történetének megértése pedig elválaszthatatlan a gazdaság történetének a megértésétől. Ime, az irodalom – már csak anyagát, a nyelvet tekintve is – elválaszthatatlanul társadalmi alapjához, a gazdasághoz tapad.

A marxi tanitás értelmében tudjuk, hogy a termelési móddal változó korok szerint a müvészet más és más, sőt hogy egyes korszakokon belül is ellentétes müvészeti irányzatok küzdenek egymás ellen, küzdelmükkel akaratlanul is a müvészet általános haladását vagy visszafejlődését szolgálván. Egy pillantás egy jól fölszerelt könyvtárba és máris meggyőződünk arról, hogy az irásmüvészet koronként különbözik. Azonban észre kell vennünk azt is, hogy ezek a korokat jelentő és korszakon belüli müvészeti irányzatok együtt teszik az irásmüvészetet, azaz mindegyikben adódik számunkra egy a többivel lényegében közös mozzanat, amely miatt minden irásmüvet megkülönböztetünk a társadalmi élet egyéb dolgaitól, amely miatt megkülönböztetjük mindezeket az irányzatokat a nem-müvészettől. Tehát a müvészetnek minden változása és ellentétes megnyilvánulása dacára van általános és állandó mozzanata, a müvésziség, – aminthogy a társadalmi és történelmi életnek minden változása és ellentétes megnyilvánulása dacára van általános és állandó mozzanata, a társadalmiság és történelmiség. Azt is szem előtt kell tartanunk azonban, hogy ezt az általános és állandó mozzanatot csupán az eddigi müalkotások változatai alapján láthatjuk. Ennek az általános mozzanatnak az észrevételével, ime, a dialektikus felfogás mélysége előtt állunk. Azt kell látnunk, hogy ami változik, az egyben állandó is, legalább is addig állandó, ameddig változik. Mert változni csak az változhat, ami van, ami van, az pedig önmagával azonos.

Álljunk meg egy kissé az azonosság elvénél. „Minden dolog azonos önmagával.” Vegyük fontolóra, hogy ez a végsőnek mondott logikai alapelv csupán csak logikai, vagyis materialista szemlélő számára nem jelenthet többet, mint hogy minden gondolkodásunk számára adott tárgyat annak kell elgondolni, ami. A verset versnek, a szekrényt szekrénynek, a kapitalizmust kapitalizmusnak, az osztályharcot osztályharcnak és nem teszem azt osztálybékének. Persze ugy, ahogy hangzik, igen alkalmas ez a logikai alapelv arra, hogy rajta egy formalista vagy más idealista tanitást szerkesszenek azok, akiket történelmi osztályhelyzetük a valóság tagadására kényszerit. Ez azonban nem az azonosság elvének a helytelenségét mutatja, hanem inkább azt igazolja, hogy még a logikai alapelvek megértése is csupán dialektikusan és történelmileg lehetséges. Hiszen bármennyire is evidensnek látszik ez az azonosság elve, mégis annyi eltérő tartalmat magyaráztak belé eddig a filozófusok, hogy végül gondolkodni kell evidenciáján és észre kell vennünk a logikai alapelvről, hogy logikai, azaz nem a valóságra vonatkozó, azaz nem közvetlenül, hanem közvetve függ össze a valósággal, még pedig a cselekvő emberek értelme által. És nem is lehet más ez az elv, mint az adott valóságban tevékenykedő emberek elméjének önmagára vonatkozó gyakorlati elve, hogy minden gondolkodásunknak adott tárgyat annak kell elgondolni, ami és nem annak, aminek pl. lenni látszik. A lugkő lugkő és nem forrásviz, – az élet gyakorlata kényszerit rá, hogy ennek a logikai alapelvnek az értelmében szemlélődjünk mindennapi forgolódásainkban. Egyszóval a logikai alapelv logikai, azaz nem a valóságra közvetlenül vonatkozó és gyakorlati, azaz nem közvetlenül elméleti, ahogyan eddig a filozófusok magyarázták. Gyakorlati mivolta teszi evidenssé a gyakorlattal alakulni kényszerülő emberek elméje számára. A hiba nem is ebben a tételben rejlik, hanem abban, hogy a filozófusok közvetlenül elméleti tételnek fogták föl és minthogy e filozófusok különböző korok különböző emberei voltak, különböző elméleti tartalmat magyaráztak belé, főként idealisztikus irányban. És tényleg, ugy ahogyan hangzik ez elv, hogy minden dolog azonos önmagával, akként tünhetik föl, hogy nem a gyakorlatban tevékenykedő embereknek a valóságot tárgyul kapó elméjére vonatkozik, hanem magára a valóságra. Igy aztán, a gondolati tárgyat azonositván a dologgal, az elmét a valósággal, valóban idealista alapelvvé válik az az elv, amelyet az élet kényszere diktál az élő emberek elméje számára. Ime, az azonosság elvével nem jutunk ellenkezésbe, amikor azt állitjuk, hogy a müvészet változik, de egyben állandó is, mert éppen az azonosság elvének értelmében annak kell elgondolnunk a müvészetet, ami, – márpedig a müvészet miségének elgondolásához állitásunk hozzátartozik.

[Amennyiben marxisták … ] [2]

Amennyiben marxisták vagyunk, mindannyian tudjuk, mi a szocializmus, ki tudnók fejteni lényegében egyöntetüen. Azonban az irodalommal már bajok vannak, mert habár azt mondjuk róla, hogy nyelvi müvészet, vagyis az a müvészet, amelynek anyaga a nyelv, azzal még csak azt tudjuk róla, hogy mindenek előtt a nyelv törvényeit kell figyelembe vennie. Mert hiszen minden müvészetet kötnek anyagának a törvényei. Az irodalmat pedig annál is inkább, mert anyaga, a nyelv, már önmagában is emberi, társadalmi közösséget tartalmaz, a közösségnek azzal a lelki kiállási módjával egyetemben, amellyel ez a közösség a világ viszonyait fölfogja, tagadja, vagy elfogadja. Igy a nyelv minőségéből adódik az irodalomnak nemzetiségi, különös mozzanata és a közösséget jelentő nyelvi anyag törvényeinek értelmében kapják meg az egyes irodalmak nemzetiségi különös mivoltukat. Más anyaggal dolgozik a német és más anyaggal a magyar irodalom. Különbözésük tehát nem lényegi, hiszen azonosak abban, hogy társadalmi osztályokhoz tartozó egyének csináltak irodalmat az anyagból, hanem csak annyi, hogy bizonyos fokig másfajta anyagot kell megmintázniok. Áll ez az osztályirodalmakra is. Minden társadalmi rétegnek megvan a maga nyelve, sőt az egyes egyénnek is. Ez annyit tesz, hogy a társadalmi osztályok minősége szerint más lelki (müvészi és érzelmi) tartalmu maga a szó is, noha tárgyi fogalmi mozzanata egyugyanaz, már amennyiben logikailag helytelennek nem bizonyul. A különböző nyelvü versekben ugyanazt a fogalmi szerepet játssza a „Tisch”, „table”, „asztal” szó, mert mind a három ugyanaz a fogalom, ám ugyanakkor eltérő müvészi, irodalmi eredmény létrehozására alkalmasak, mert mindegyik más szó, más anyag. Ugyanigy a „burzsoá” fogalma logikailag egy és ugyanaz kell hogy legyen mindenki számára. Azonban a „burzsoá” szó müvészi alkalmazása más a proletár számára és más a burzsoá számára. Utóbbi valószinüleg még müvészi létjogosultságát is megtagadja. Az ő fülében nem hangzik költemény gyanánt, mert nem tud proletárul és nem tud marxistául, aminthogy a francia idegentől is távoláll a magyar vers müvészisége, ha nem tud magyarul.

Szocialisták lévén, a marxi tanitás értelmében tudjuk azt is, hogy a müvészet minden korban más és más, sőt hogy egyes korszakokon belül is ellentétes müvészeti irányzatok küzdenek egymás ellen, amelyek küzdelmükkel akaratlanul is a müvészet általános haladását, avagy visszafejlődését szolgálják. Azonban észre kell vennünk, hogy ezek a korokat jelentő és korszakon belüli müvészeti irányzatok együtt teszik a müvészetet, azaz mindegyikben van egy a többivel lényegében közös mozzanat, ami miatt mindegyiket megkülönböztetjük a társadalmi élet egyéb dolgaitól, ami miatt megkülönböztetjük mindezeket az irányzatokat a nem-müvészettől. Tehát a müvészetnek minden változása és ellentétes megnyilvánulása dacára van egy általános és állandó mozzanata, a müvésziség, – aminthogy a társadalmi és történelmi életnek minden változása és belső ellentéte dacára van egy általános és állandó mozzanata, maga a társadalmiság. Természetesen nem szabad elfelednünk, hogy ezt az általános és állandó mozzanatot az eddigi müalkotások változatai alapján láthatjuk csupán. Ennek az általános mozzanatnak az észrevételével, ime, a dialektikus fölfogás mélysége előtt állunk. Mert azt kell látnunk, hogy ami változik, az egyben állandó is. Magyarázatul szolgál, hogy változni csak az változhat, ami van; ami van, az pedig önmagával azonos.

Álljunk meg egy kissé itt, álljunk meg az azonosság elvénél, amelyet a dialektikus materializmus oldaláról annyian és oly hiábavalóan ostromolnak. „Minden dolog azonos önmagával”! Figyeljük meg, hogy ez a végső logikai alapelv csak csupán logikai alapelv, vagyis materialista szemlélő számára nem jelenthet mást, minthogy minden gondolkodásunk számára adott tárgyat annak kell elgondolnunk, ami. A verset versnek, a szekrényt szekrénynek, a kapitalizmust kapitalizmusnak, az osztályharcot osztályharcnak és pl. nem osztálybékének. Persze igen alkalmas ez a logikai alapelv arra, hogy rajta egy formalista vagy más idealista tanitást szerkesszenek meg azok, akiket történelmi osztályhelyzetük a valóság tagadására kényszerit. Ez azonban nem az azonosság elvének a helytelenségét igazolja, inkább azt bizonyitja, hogy még a logikai alapelvek megértése is csupán dialektikusan, történelmileg lehetséges. Hiszen bármennyire evidens is ez az azonosság elve, mégis annyi eltérő tartalmat magyaráztak belé eddig a filozófusok, hogy végül gondolkoznunk kell rajta, észre kell vennünk a logikai alapelvről, hogy logikai, azaz nem a valóságra vonatkozó, hogy tehát nem közvetlenül, hanem közvetve függ össze a valósággal, mégpedig a cselekvő értelem által. És nem is lehet más ez az elv, mint az adott valóságban tevékenykedő ember elméjének önmagára vonatkozó gyakorlati elve, hogy minden gondolati tárgyat annak kell elgondolni, ami és például nem annak, aminek lenni látszik. A lugkövet lugkőnek és nem forrásviznek kell gondolni a gyakorlatban, amig élni akarunk. A logikai alapelv tehát logikai és gyakorlati, mert a mindennapi gyakorlati élet kényszeritett rá, hogy ennek az alapelvnek az értelmében szemlélődjünk. Persze ugy, ahogyan hangzik az elv, hogy „minden dolog azonos önmagával”, akként tünhetik föl, hogy nem a gyakorlatban tevékenykedő embereknek a valóságot tárgyul kapó elméjére vonatkozik, hanem magára a valóságra. Igy aztán azonositván az elmét a valósággal, valóban idealista elvvé változik egy gyakorlati, sőt materialista gondolkodási elv.

Ez a logikai alapelv tehát nincs ellenmondásban a mi dialektikai alapelvünkkel, amely véle szemben éppen a valóságra vonatkozik és amely szerint a fejlődés egymásra ható ellentéteknek az eredménye, hogy a dolgok ellentéteket tartalmaznak. Igy amikor azt állitjuk, hogy ami változik, az egyben állandó is, nem mondunk ellent önmagunknak még ez alapelv szempontjából sem, mert hiszen éppen a dolog mélyén rejlő valóságos ellentétet emeljük fölszinre. Állitásunk nem formai, hanem tartalmi. Nem a tudattevékenység alakjára, hanem tárgyára, a valóságra vonatkozik. Igy a valóság természetesen igazol bennünket. Mert az emberi történelem folyamán állandó a társadalmiság és éppen ez az állandó társadalmiság változik. Ám ugyis megközelithetjük állitásunkat, hogy ami változik, az hordozója a változásnak. Mint hordozó, mindig ugyanaz marad, minthogy pedig a változást hordozza, egyben mindig más és más. Idézzük a természet logikáját (nem a természettudományét!), – látjuk, hogy a fajok azért hasonulnak a környezethez, azért alakulnak át, mert meg akarnak maradni. És valóban, az élet bármennyit változik, bárhány alakot vett is föl, mindig élet maradt, nem különben anyag az anyag. Mert ha a változó egyben nem volna állandó is, akkor a változás eredménye nem más fokon megujuló változás, hanem megszünés volna.

Emlitettük föntebb, hogy nem szabad elfelednünk, az általános és állandó mozzanatot az eddigi müalkotások változatai alapján láthatjuk csupán. Valóban, amikor az egyik tényről azt mondjuk, hogy müvészeti, mig a másikról azt, hogy nem az, akkor valamiféle eszménykép lebeg előttünk és ahhoz képest tesszük meg itéletünket. Ilyen eszménykép nélkül müvészeti és nem müvészeti között különbséget tenni nem tudnánk, sőt eszünkbe sem jutna, hogy efféle különbséget tegyünk. Nem lehet alaptalan, hogy müalkotásokkal szemben visszatérő kifogásaink vannak, hogy müvészeti fogyatkozásokról szólunk, noha ehhez szükséges, hogy valamiképpen ismerjük legyen a müvészeti teljességet. A müvészeti teljességet pedig éppen a müvészeti eszménykép megvalósulása jelentené. Igen, de honnan ez az eszménykép? Nem származhat másunnan, mint az eddig szemlélt müalkotásokból, hiszen azok nélkül nemhogy eszményképünk, hanem semmiféle képzetünk, sejtelmünk müvészetről nem volna. Azonban az eddigi müalkotásokat is birálat alá vesszük egyenként, mégpedig éppen az eszménykép alapján. Tehát az eszményképet az összes eddigi müalkotások a maguk együttesében szülik meg bennünk és a müvészeti összesség alapján vesszük kritika alá az egyest. Ám egyesekből áll az összesség, mégpedig fogyatékos egyesekből, hogyan emelhetünk tehát kifogásokat az összességből alakuló eszményképünk alapján az összest alkotó egyesek fogyatékosságai ellen? Hogy válaszolhassunk, meg kell vizsgálnunk, hogy vajjon egyáltalában miként emelünk kifogásokat. Azt látjuk, hogy fogyatékosnak mondunk egy müalkotást akkor, ha olyan vonatkozásban hibás, hiányos, amily vonatkozás más müalkotásban már hibátlanul megvalósult. A magyar nyelvben láttunk kitünő jambusokat, tehát kifogást jelentünk be, ha jambusos versben rossz jambusokra bukkanunk, mig a francia nyelvben, ahol jó jambusos vers soha meg nem valósult, nem jut eszünkbe, hogy a vers költőjétől jó jambusokat követeljünk. A müvészeti eszménykép tehát az eddigi müalkotások összessége és soha nem az egyes, mert az összességben már megvalósult mindaz, ami bizonyos egyes alkotásoknak még fogyatékossága. A gyakorlatban, ha valamilyen alkotást kritizálunk, az összességhez való összehasonlitás persze csak közvetetten mehet végbe, mégpedig ugy, hogy a birálandó müvet olyan müvel vetjük össze, amelyben már megvalósult az, ami emitt csak kisérlet maradt. Egy müvet, ahány oldala van, annyi különböző mü megfelelő jó oldalával mérjük össze. Persze nem szabad elfelednünk, hogy a müalkotás is ideologiai tény, hogy tehát az egyes itélet alá vont müalkotást mindig ideologián belül kell elgondolnunk és mindenek előtt ideologiai szempontból megvizsgálnunk. Az ideologia és a müvészet viszonyáról később szólunk.Mindezt előre meg kellett állapitanunk, nehogy nem dialektikusnak tünjék föl első kérdésünk, amely a következő: mi a müvészet? Ezzel a bevezetéssel már a maga mélységében elkülönitettük kérdésünket minden polgári kérdés föltevéstől, mert hiszen polgári mübölcselők is föltették a kérdést szóról szóra ugy, hogy mi a müvészet. Azonban más értelemmel tették föl, de mindenesetre olyan módon, hogy elsikkadt dialektikus tartalma, amely éppugy magában foglalja a müvészeti eszménykép keletkezését, mint a müvészeti állandóságot és változást; nem különben a müvészet ideologiai mivoltát, a történelmi gazdasági alaptól való függését; külön a termelő erőknek, külön a termelési viszonyoknak, sőt külön a felépitmény egyes rétegeződéseinek, mint a politikának, a jognak, a tudományoknak, a bölcseletnek, az erkölcsnek a müvészetre való külön-külön és együttes, egyszerre való befolyását. A kérdés polgári föltevéséből aztán rengeteg szóbeszéd keletkezett, amelyet esztétika gyüjtőnévvel foglaltak össze. Nem kell arra a sok páratlan badarságra gondolnunk, amelyet a közelmult izmusai mutatnak és amelyeknek az értelmében igen sürün megtagadták a szavaktól az értelmet, nem törődvén azzal, hogy éppen a szó az egyetlen dolog, amelynek közvetlen és nemcsak teleologikus (céljában való) értelme van, mint például valamely szerszámnak, közvetlen és nemcsak metafizikai értelme, mint például az életnek. Nem kell ezekre az apró szamárságokra gondolnunk, elég, ha az u.n. nagy rendszereket vesszük figyelembe. Ezeknek nagyobb része beleesik a lélektanosságba (pszihologizmusba) és a lélekkel magyarázza a müvészetet, holott legföljebb ha a müvészeti alkotásokból következtethetünk a lélekre. Ezek a lélektanos kutatások különben mindig valamilyen általában vett, tehát nem valóságos lélekkel próbálták a müvészetet megérteni, holott a müvészet amennyiben lelki, annyiban konkrét, valóságos lelkeknek a megnyilvánulása. Más magyarázatokra pedig mindenek előtt az jellemző, hogy a szépet minduntalan összevétették a müvészetivel, holott egymáshoz semmi közük. Hiszen egyként szépek lehetnek a legkülönbözőbb dolgok: csendes füzesek, magas és alacsony leányok, lovak, egy könyv kiállitása, futballmérkőzés. Mert minden, ami formában való, az vagy tetszik, vagy nem tetszik. Igy a mülkotás is vagy tetszik, vagy nem tetszik, mint bármi más, – azaz a szépség elméletével attól jutottunk a legtávolabb, amit meg akartunk vele közeliteni, t.i. attól, hogy mi a müvészet. Keresték a müvészet magyarázatát az élményben meg az érzelemben is. Holott minden, amivel csak találkozik az ember, élményt és érzelmet kelt benne, éppugy mint a székrekedés. Ez az érzelmes esztétika különösen elképpesztő. A mü mibenlétét az alkotást meg a szemlélést szükségképpen kisérő érzelmekből próbálja kihámozni, ami éppolyan badarság, mintha a másodfoku egyenlet mibenlétét az elgondolást szintén szükségképpen kisérő érzelmekből és élményekkel akarnók megmagyarázni. Aki a másodfoku egyenlet elméletét megalkotta, annak valószinüleg jóleső érzést nyujtott a probléma megfejtése, gyönyörüsége telt munkájának eredményében, mintahogy bizonyosan boldog az a gyerek az iskolában, aki a másodfoku egyenletet, hogy ennél maradjak, szabatosan megoldja és levezeti. De hol az a hülye matematikus, aki azt állitaná, hogy a másodfoku egyenlet célja a gyönyörködtetés?! Már pedig a müvészetre vonatkozóan ez az általános fölfogás.

Azt is mondták az irodalomról, müvészetről, hogy érzelem kifejezése. Ebben aztán az u.n. komolyabb fölfogások is egyetértenek. Holott a müvészet legalább annyira különbözik az érzelem kifejezésétől, mint a sirás meg az ásitás a szinpadi sirástól, ásitástól. A sirás valóban érzelem kifejezése, de a szinpadi sirás a szinpadi érzelemé. A szinpadi érzelem pedig nem valóságos, azért szinpadi. Ha meg nem valóságos, hát nem is érzelem. Ám összekotorhatna valaki olyasmit, hogy a sirás közvetlen érzelmi kifejezés, a szinpadi sirás meg közvetett. No s jó. Ebben az esetben ám, ha valaki sir a szinpadon, az nem azt teszi, hogy a szinésznek bánata van, mert hisz akkor közvetlen kifejezés volna. Sőt, a szinésszel madarat lehetne fogatni, ha jól adja a bánatosat. Hát nem is érzelem kifejezéséről forog ott a szó. Éppen megforditva: a bánat, az érzelem a forma, azaz formai elem, amely valami másnak a kifejezése végett szerepel.

Tartja magát az a fölfogás is, amely a müvészetet játékos hajlamból, játékösztönből (spieltrieb) magyarázza. Ennek semmi értelme sincsen, mert éppigy állithatná valaki, hogy játék a tudomány, játék a bölcselet, játék az élet. Hát muszáj élni, muszáj gondolkodni? Nyilvánvaló, hogy nekem nem és neked sem, de az életnek muszáj, de az elmének muszáj, különben nem volna semmi a világon az, ami. Szükséges, hogy vers irassék, mert hiszen különben nem irnának verseket és mert egyáltalában vannak versolvasók. Azonfölül meg játék többféle van. A fogócska hasznos és kedves, a rummy haszontalan és undok. Én legalább a sakkot jobban kedveltem. A játékban éppugy szerepet játszik a megismerés, mint minden másban, amit az emberek csinálnak. Mindössze az a jelentékeny különbség van a kettő között, hogy a játék szelleme egyénileg gyakorlati, a gyermek előkészülete a felnőttek életformáira. A müvészetről pedig ez igazán nem állitható. Ami meg a felnőttek játékait illeti, hát remélhetőleg nem veszik a játékösztön hivei egy kalap alá a pókert a költeménnyel. Noha a pókernak is vannak „szabályai”. Azonban a szórakoztató játék minden szabálya megállapodás dolga, mig a müvészetre vonatkozó szabályokat magából a müvészetből kell kikutatnunk. Ez legalább is annyit tesz, hogy játék és müvészet társadalmi és történelmi méreteiknél fogva minőségileg különbözőek.

A müvészet körüli zürzavar különösen teljes, ha az alkalmazott elméleteket, a kritikát vesszük szemügyre. A kritikus első célja, föladata volna annak a megállapitása, hogy a szóban forgó vers, kép stb valóban müalkotás-e vagy sem. Ezeknek a polgári esztétikáknak az értelmében azonban minden kritikának egyetlen mondatból kellene állania. Vagy abból, hogy az előttem álló mü valóban müalkotás, mert nekem tetszik, vagy abból, hogy nem müalkotás, mert nekem nem tetszik. És több értelmük nincs is e kritikáknak, mert igazán nem a müről, hanem a müvész tehetségéről, meg lelkéről beszélnek. És a tehetség kérdése sem attól függ itt, hogy a müvész valóban müvet alkotott-e, hanem attól, hogy az, amit csinált, hogyan tetszik a kritikusnak. A kérdés tárgyi részét a legraffináltabb módon kerülik ki és annál nagyobb a kritikus, mennél raffináltabb a lényeg elkenésében. Mert, a kérdés tárgyi részéhöz érvén, olyasmiket irnak, hogy: „finom megoldás”; „kerek szerkezet, amely gazdag lelket ölel magába”; „élc-impulzusait próbálja költészetté leszerelni”. De hogy mi az a finom megoldás, arról bölcsen hallgatnak. A ravaszabbak mindjárt a kritikában megelőzik ezt a kérdést, igy fogalmazván: „valami megmagyarázhatatlanul édes lobogás heviti”; vagy: „de nem lehet elmondani, ezt olvasni kell”. Püff neki! Minden sorban azt ösmerik be, hogy ők csak a levegőbe beszélnek. És elméleti felelősségre vonáskor a legkomolyabban hangoztatnak olyan tréfákat, hogy „a kritikus akkor objektiv, ha szubjektiv”. Ami persze csak légből kapott mennyei dialektika, mert nem valóságos ellentétről lebbenti föl a fátylat, hanem egyszerü logikai ellenmondást foglal magába. És beszélnek arról, hogy a költő hogyan látja a világot, holott a világot csak vagy történelmileg jól, vagy történelmileg rosszul lehet látni. És teszik ezt a vers stb „tartalmának” a vizsgálata közben, amivel megint arról tesznek tanuságot, hogy a forma s a tartalom viszonyáról nem tudnak értelmeset kitalálni.

Állapitsuk meg, hogy a tartalom – társadalmilag, de van-e másként? – ideologiai mozzanat. Fontos, hogy ezzel tisztában legyünk, mert, amint marxista kritikusok irásaiból kitetszik, többnyire összetévesztik a tartalmat az ideologiával, a részt az egésszel, vagy szabatosan szólván, a mozzanatot a folyamattal. A münek van tartalma, de az nem ideologia, hanem ideologiai. Eszerint a marxista kritikusnak nem valamilyen tartalom, hanem a marxista ideologia igényével kell föllépnie a müalkotással szemben, vagyis a tartalomtól csak annyit követelhet, hogy az a marxizmus ideologiai mozzanata legyen. Másfelől azonban előnkbe áll a forma kérdése, vagyis az a kérdés, hogy az az ideologiai mozzanat, amelyet müvészetinek nevezünk, miben különbözik egyéb ideologiai mozzanatoktól? Egyszóval: a történelmileg legfejlettebb tudományos módszer az alkotás stilusává váltódott-e az ideológiai tényben? Hiszen ami a tudományban a módszer, ugyanaz a müvészetben a stilus.

Szögezzük le dialektikai fölfogásunk értelmében, hogy a tartalomból értjük meg a formát és a formából a tartalmat. Szögezzük le azt is, hogy minden, amit kimondunk, forma. Mert a forma az a tevékenység, amely szemléletileg folyik, amely szemléletünknek elébe áll. A tartalom pedig az a jelentés, amelyet a szemlélet számára szükséges forma a szemléleten át az értelemnek nyujt. Tehát a forma minőségét tartalma szabja meg. Ugyis mondhatjuk, hogy a formának kettős minősége van: minősiti az a tartalom, amely kitölti és minősiti, visszaminősiti tartalmává, szemléletünk. Az esztétikák általában ezt a szemlélettől visszaminősitett formát vették elsődlegesnek, sőt az egyedülinek. És beszéltek az alak ragyogásáról, mint amaz Aquinói Tamás, aki szerint „Pulchritudo … consistit … in resplendentia formae”, vagyis „a szépség a forma ragyogásában áll”. Minthogy pedig a forma már Arisztótelesz szerint is tevékenység, ez az Aquinói szent bölcseség mai nyelven annyit tesz, hogy „gyönyörü, mert ragyogóan van megcsinálva”. Polgári kritikusaink tényleg ma is ezt mondják. Nos, hogy a formának, tehát a szemléletileg folyó tevékenységnek a minőségét tartalma, vagyis az a jelentés szabja meg, amelyet a szemlélet számára szükséges forma a szemléleten át az értelemnek nyujt, azt a következő példákon közvetlenül megpillanthatjuk. Példánk egyszerü mondat, majd verssor, majd meg vaskos regény.

A mondat igy hangzik: Éhes vagyok.

Ha ezt ebédidőben mondom odahaza, olyasmit jelent a szemléleten át az értelem számára, az a tartalma, hogy „mi lesz az ebéddel”. Ha koldus mondja az uccán, ugy olyasmit jelent, az a tartalma, hogy „tessék adni néhány fillért”. Ezt a mondatot tehát mindkét esetben éppen a tartalma, adott jelentése utalja mint formát és mint stilust a közbeszéd formájának, stilusának a kategóriájába.

Ha ezt a mondatot, hogy éhes vagyok, versben irom le, egyáltalában nem azt teszi, hogy „mért nem hozzátok már azt az ebédet” és nem is azt jelenti, hogy „csak egy fillért, könyörgöm alássan”. Mert (eltekintve attól a szimbólikus tartalomtól, hogy nem vagyok

[Amennyiben marxisták … ] [3]

Amennyiben marxisták vagyunk, mindannyian tudjuk, mi a szocializmus, ki tudnók fejteni lényegében egyöntetüen. Azonban az irodalommal már bajok vannak, mert habár azt mondjuk róla, hogy nyelvi müvészet, vagyis az a müvészet, amelynek anyaga a nyelv, azzal még csak azt tudjuk róla, hogy az irónak mindenekelőtt a nyelv törvényeit kell figyelembe vennie. Hiszen minden müvészetet kötnek anyagának a törvényei. Az irodalmat pedig annál is inkább, mert anyaga, a nyelv, már önmagában is emberi, társadalmi közösséget tartalmaz, a közösségnek azzal a lelki kiállási módjával egyetemben, amellyel ez a közösség a világ viszonyait fölfogja, tagadja, avagy elfogadja. Igy a nyelv minőségéből adódik az irodalomnak nemzetiségi különös mozzanata és a közösséget tevő nyelvi anyag törvényeinek értelmében kapják meg az egyes irodalmak nemzetiségi különös mivoltukat. Más anyaggal dolgozik a német és más anyaggal a magyar irodalom. Különbözésük tehát nem lényegi, hiszen azonosak abban, hogy társadalmi osztályokhoz tartozó egyének csinálnak irodalmat az anyagból, hanem csak annyi, hogy bizonyos fokig másfajta anyagot kell megmintázniok. Áll ez az osztályirodalmakra is. Minden társadalmi rétegnek megvan a maga nyelve. Ez annyit tesz hogy társadalmi osztályok minősége szerint más lelki (müvészeti és érzelmi) tartalmu maga a szó is, noha tárgyi fogalmi mozzanata egyugyanaz, már amennyiben logikailag helytelennek nem bizonyul. A különböző nyelvü versekben ugyanazt a fogalmi szerepet játssza a „Tisch”, „table”, „asztal” szó, mert mindahárom ugyanaz a fogalom. Ám ugyanakkor eltérő müvészeti eredmény létrehozására alkalmasak, mert mindegyik más szó, más anyag. Ugyanigy a „burzsoá” fogalma logikailag egy és ugyanaz kell hogy legyen mindenki számára. Azonban a „burzsoá” szó müvészi alkalmazása más a proletár számára és más a burzsoá számára. Utóbbi valószinüleg még müvészeti jogosultságát is megtagadja. Az ő fülében nem hangzik költemény gyanánt, mert nem tud proletárul és nem tud marxistául, aminthogy a francia idegentől is távoláll a magyar vers müvészisége, ha nem tud magyarul.

Szocialisták lévén, a marxi tanitás értelmében tudjuk, hogy a termelési móddal változó korok szerint a müvészet más és más, sőt hogy egyes korszakokon belül is ellentétes müvészeti irányzatok küzdenek egymás ellen, amelyek küzdelmükkel akaratlanul is a müvészet általános haladását, avagy visszafejlődését szolgálják. Azonban észre kell vennünk, hogy ezek a korokat jelentő és korszakon belüli müvészeti irányzatok együtt teszik a müvészetet, azaz mindegyikben van egy a többivel lényegében közös mozzanat, ami miatt mindegyiket megkülönböztetjük a társadalmi élet egyéb dolgaitól, ami miatt megkülönböztetjük mindezeket az irányzatokat a nem-müvészettől. Tehát a müvészetnek minden változása és ellentétes megnyilvánulása dacára van egy általános és állandó mozzanata, a müvésziség, – aminthogy a társadalmi és történelmi életnek minden változása és belső ellentéte dacára van általános és állandó mozzanata, a társadalmiság és történelmiség. Természetesen nem szabad elfelednünk, hogy ezt az általános és állandó mozzanatot az eddigi müalkotások változatai alapján láthatjuk csupán. Ennek az általános mozzanatnak az észrevételével, ime, a dialektikus fölfogás mélysége előtt állunk. Azt kell látnunk, hogy ami változik, az egyben állandó is, legalább is addig állandó, ameddig változik. Változni csak az változhat, ami van, ami van, az pedig önmagával azonos.

Álljunk meg egy kissé itt, álljunk meg az azonosság elvénél, amelyet a dialektikus materializmus oldaláról annyian és oly hiábavalóan ostromolnak. „Minden dolog azonos önmagával”! Figyeljük meg, hogy ez a végsőnek mondott logikai alapelv csupán csak logikai, vagyis materialista szemlélő számára nem jelenthet mást, minthogy minden gondolkodásunk számára adott tárgyat annak kell elgondolni, ami. A verset versnek, a szekrényt szekrénynek, a kapitalizmust kapitalizmusnak, az osztályharcot osztályharcnak és pl. nem osztálybékének. Persze igen alkalmas ez a logikai alapelv arra, hogy rajta egy formalista vagy más idealista tanitást szerkesszenek azok, akiket történelmi osztályhelyzetük a valóság tagadására kényszerit. Ez azonban nem az azonosság elvének a helytelenségét igazolja, inkább azt bizonyitja, hogy még e logikai alapelv megértése is csupán dialektikusan és történelmileg lehetséges. Hiszen bármennyire evidensnek látszik ez az azonosság elve, mégis annyi eltérő tartalmat magyaráztak belé eddig a filozófusok, hogy végül gondolkodni kell evidenciáján és észre kell vennünk a logikai alapelvről, hogy logikai, azaz nem a valóságra vonatkozó, hogy tehát nem közvetlenül, hanem közvetve függ össze a valósággal, mégpedig a cselekvő emberek értelme által. És nem is lehet más ez az elv, mint az adott valóságban tevékenykedő ember elméjének önmagára vonatkozó gyakorlati elve, hogy minden gondolati tárgyat annak kell elgondolni, ami és például nem annak, aminek lenni látszik. A lugkő lugkő és nem forrásviz, – az élet gyakorlata kényszerit rá, hogy ennek az alapelvnek az értelmében szemlélődjünk mindennapi forgolódásainkban. A logikai alapelv tehát logikai, azaz nem a valóságra vonatkozó és gyakorlati, nem elméleti. Gyakorlati mivolta teszi evidenssé a gyakorlattal alakulni kényszerülő elme számára. Filozófusok elméleti tételnek fogták föl és minthogy e filozófusok különböző emberek voltak, különböző korokban éltek, különböző elméleti tartalmat magyaráztak belé, főként idealisztikus irányban. És tényleg, ugy, ahogyan hangzik ez elv, hogy „minden dolog azonos önmagával”, akként tünhetik föl, hogy nem a gyakorlatban tevékenykedő embereknek a valóságot tárgyul kapó elméjére vonatkozik, hanem magára a valóságra. Igy aztán, azonositván az elmét a valósággal, valóban idealista elvvé változik ez az elv, amelyet a gyakorlati élet szükségszerüsége diktál az elme számára.

Az azonosság elve tehát nincs ellenmondásban a mi dialektikai alapelvünkkel, amely véle szemben éppen a valóságra vonatkozik, és amely szerint a fejlődés, a változás egymásra ható ellentéteknek az eredménye, hogy a dolgok ellentéteket tartalmaznak. Hiszen ha a dolgok ellentéteket tartalmaznak, akkor éppen ennek az alapelvnek az értelmében ellentéteket tartalmazóaknak kell őket a gyakorlati szükségszerüség hatására elgondolnunk. Igy amikor azt állitjuk, hogy ami változik, az amig változik, állandó is, nem mondunk ellent önmagunknak e logikai alapelv értelmében sem, hiszen éppen a dolog mélyén rejlő valóságos ellentétet emeljük fölszinre. Állitásunk nem formai, hanem tartalmi, nem a tudattevékenység alakjára, hanem a tárgyára vonatkozik. A valóság természetesen igazol bennünket. Mert az emberi történelem folyamán állandó a társadalmiság és éppen ez az állandó társadalmiság változik. Ám ugyis megközelithetjük állitásunkat, hogy ami változik, az hordozója a változásnak. Mint hordozó, mindig ugyanaz marad, minthogy pedig a változást hordozza, egyben mindig más és más. Idézzük a természet logikáját (nem a természettudományét!), – látjuk, a fajok azért hasonulnak a környezethez, azért alakulnak át, mert meg akarnak maradni. És valóban, az élet bármennyit változott, élet maradt, nemkülönben anyag az anyag, bárhány alakot vett is föl. Mert ha a változó nem volna egyben állandó is, akkor a változás eredménye nem más fokon megujuló változás, hanem megszünés volna.

Emlitettük föntebb, hogy nem szabad elfelednünk, – az általános és állandó müvészeti mozzanatot az eddigi müalkotások változatai alapján láthatjuk csupán. Valóban, amikor azt mondjuk az egyik ideologiai tényről, hogy müvészeti, mig a másikról azt, hogy nem az, akkor valamiféle eszménykép lebeg előttünk és ahhoz képest tesszük meg itéletünket. Ilyen eszménykép nélkül müvészeti és nem müvészeti között különbséget tenni nem tudnánk, sőt eszünkbe sem jutna, hogy efféle különbséget tegyünk. Nem lehet alaptalan, hogy müalkotásokkal szemben visszatérő kifogásaink vannak, hogy müvészeti fogyatékosságokról szólunk, noha ehhez szükséges, hogy valamiképpen ismerjük legyen a müvészeti teljességet. Azonban a müvészeti teljességet éppen a müvészeti eszménykép megvalósulása jelentené. Igen, de honnan ez az eszménykép? Nem származhat másunnan, mint az eddig szemlélt müalkotásokból, hiszen azok nélkül nemhogy eszményképünk, hanem semmiféle képzetünk, sejtelmünk müvészetről nem volna. Azonban azokat az eddigi müalkotásokat is birálat alá vesszük egyenként, éppen az eszménykép alapján, amelyeknek a révén eszményképünket megalkottuk. Tehát az eszményképet az eddigi müalkotások a maguk együttesében szülik meg bennünk és a müvészeti összesség alapján vesszük kritika alá az egyest. Ám egyesekből áll az összesség, hogyan emelhetünk tehát kifogásokat az összességből alakuló eszményképünk alapján az összest alkotó egyesek fogyatékosságai ellen? Hogy válaszolhassunk, meg kell vizsgálnunk, hogy vajjon egyáltalában miként emelünk kifogásokat. Azt találjuk, hogy fogyatékosnak mondunk egy müalkotást akkor, ha olyan vonatkozásban hibás, hiányos, amily vonatkozás más müalkotásban már hibátlanul megvalósult. A magyar nyelvben láttunk kitünő jambusokat, tehát kifogásoljuk, ha jambusos versben rossz jambusokra bukkanunk, mig a francia nyelvben, amelyben jó jambusos vers soha meg nem valósult, nem jut eszünkbe, hogy a vers költőjétől jó jambusokat követeljünk. A müvészeti eszménykép tehát az eddigi müalkotások összessége és soha nem az egyes, mert az összességben már hiánytalanul megvalósult mindaz, ami bizonyos egyeseknek még fogyatékossága. A gyakorlatban, ha valamilyen alkotást kritika alá veszünk, az összességhez való hasonlitás persze csak közvetetten mehet végbe, mégpedig ugy, hogy a birálandó müvet olyan müvel vetjük össze, amelyben már megvalósult az, ami emitt kisérletképpen szerepel. Egy müvet, ahány oldala van, annyi különböző mü megfelelő jó oldalával mérjük össze. Persze nem szabad szem elől vesztenünk, hogy a müalkotás ideologiai tény, hogy tehát az egyes itélet alá vont müalkotást mindig ideologián belül kell elgondolnunk, és mindenekelőtt ideologiai szempontból megvizsgálnunk. Az ideologia és müvészet viszonyáról később szólunk.

Mindezt előre meg kellett állapitanunk, nehogy nem dialektikusnak tünjék föl első kérdésünk, amely a következő: mi a müvészet? Ezzel a bevezetéssel már a maga mélységében elkülönitettük kérdésünket minden polgári kérdés föltevéstől, mert hiszen minden polgári mübölcselők is föltették a kérdést szóról szóra ugy, hogy mi a müvészet. Azonban más értelemmel tették föl, de mindenesetre olyan módon, hogy elsikkadt a dialektikus tartalma, amely éppugy magában foglalja a müvészeti eszménykép keletkezését, mint a müvészeti állandóságot és változást; éppugy magába zárja a müvészet ideologiai mivoltát, mint a történelmi gazdasági alaptól való függését; éppugy magába öleli a termelő erőknek, a termelő viszonyoknak, a felépitmény egyes rétegeződéseinek, mint a politikának, a jognak, a tudományoknak, az erkölcsnek a müvészetre való külön-külön és együttes befolyását. A kérdés polgári föltevéséből rengeteg szóbeszéd keletkezett, amelyet esztétika gyüjtőnévvel foglaltak össze. Nem kell arra a sok páratlan badarságra gondolnunk, amelyet a közelmult izmusai mutatnak és amelynek értelmében igen sürün megtagadták a szavaktól az értelmet, nem törődvén azzal, hogy a szó szerepe éppen értelmi közvetités. Nem kell ezekre

Irodalom és szocializmus. [1]

Tisztelt Elvtársak!

Azt hiszem, mindnyájan tudjuk, hogy mi a szocializmus, ki tudnók fejteni lényegében egyöntetüen. Azonban az irodalommal már bajok vannak, – megjegyzem, hogy irodalom egész előadásomban szépirodalmat jelent – tehát az irodalommal bajok vannak, mert habár azt mondjuk róla, hogy nyelvi müvészet, vagyis az a müvészet, amelynek anyaga a nyelv, ezzel még csak azt tudjuk róla, hogy a nyelv törvényeit kell mindenekelőtt figyelembe vennie. Mert hiszen minden müvészetet kötnek anyagának törvényei. Szocialisták lévén, már alapelvünk értelmében tudjuk azt is, hogy a müvészet minden korban más és más, sőt hogy egy koron belül is ellentétes müvészeti irányzatok küzdenek egymás ellen, amelyek küzdelmükkel akaratlanul is a müvészet általános haladását, avagy visszafejlődését szolgálják. Azonban észre kell vennünk, hogy ezek a korokat jelentő és korszakon belüli irányzatok együtt teszik a müvészetet, – azaz mindegyikben van egy a többivel lényegesen közös mozzanat, ami miatt mindegyiket megkülönböztetjük az élet egyéb dolgaitól, ami miatt müvészetnek hivjuk és elkülönitjük mindezeket az irányzatokat a nem-müvészettől. Tehát a müvészetnek, minden változása és minden ellentétes megnyilvánulásának ellenére, van egy általános és állandó mozzanata, a müvésziség – aminthogy a társadalmi és történelmi életnek minden változása és belső ellentéte dacára van egy állandó mozzanata, maga a társadalmiság. És ezzel már a dialektika mélysége előtt állunk. Mert ez csak ugy lehetséges, hogy: ami változik, az egyben változatlan is. Magyarázatul szolgál, hogy változni csak az változhat, ami van, ami van az pedig önmagával azonos. Hogy érthetőbb legyen, tessék ugy elgondolni, hogy ami van, azon megy végbe a változás, vagy kevésbé szabatosan: az hordja a változást. A történelemben állandó a társadalmiság és korról-korra éppen ez az állandó társadalmiság változik. Idézzük egy pillanatra a természet logikáját (nem a természettudományét!): látjuk, hogy a fajok azért hasonulnak a környezethez, azért alakulnak át, mert meg akarnak maradni. És valóban, az élet bármennyit változik, bárhány alakot vett is föl, élet maradt. Mert ha a változó nem volna egyben változatlan is, akkor a változás eredménye nem változás, hanem megszünés volna – már pedig éppen a dialektika értelmében nincs megszünés, csak átmenet van. Mindezt előre meg kellett állapitanom, nehogy nem-dialektikusnak tünjék föl első kérdésem, ami igy hangzik – mi a müvészet? És ezzel a bevezetéssel már a maga mélységében elkülönitettem kérdésemet minden polgári kérdés föltevéstől, mert hiszen a polgári esztétikusok is föltették a kérdést szóról szóra ugy, hogy mi a müvészet. Azonban más értelemmel tették föl, de mindenesetre oly módon, hogy dialektikus tartalma elsikkadt. Ebből azután rengeteg ostobaság keletkezett, amelyet esztétika gyüjtőnévvel foglaltak össze. Nem kell arra a sok páratlan badarságra és polgári maszlagra gondolnunk, amelyet a közelmult izmusai mutatnak és amelyek értelmében igen sürün megtagadták a szavaktól az értelmet, nem törődvén azzal, hogy éppen a szó az egyetlen dolog, aminek közvetlen és nemcsak teleológikus értelme van, mint péld. valamilyen szerszámnak, közvetlen és nemcsak metafizikai értelme, mint pl. az életnek. Nem kell ezekre az apró szamárságokra gondolnunk, – elég, ha az u.n. nagy rendszereket vesszük figyelembe. Ezeknek nagyobb része beleesik a pszihológizmusba – a lélekkel magyarázza a müvészetet, holott legföljebb a müvészi alkotások szolgálhatnának a lélek magyarázatául. Igen ám, de mi ád felvilágositást affelől hogy valami müvészi alkotás-e, vagy nem? Jellemző, hogy minduntalan összevétették a szépet a müvészivel, holott egymáshoz semmi közük. Hiszen egyként szépek lehetnek a legkülönbözőbb dolgok: csendes füzesek, magas és alacsony leányok, lovak, egy könyv kiállitása, egy futbalmérkőzés. Mert minden, ami formában való, az vagy tetszik, vagy nem tetszik. Tehát a müalkotás is vagy tetszik, vagy nem tetszik, éppugy mint bármi más – azaz a szépség elméletével éppen attól jutottunk legtávolabb, amit meg akartunk közeliteni: attól, hogy mi a müvészet. Keresték a müvészet magyarázatát az élményben és az érzelemben is, holott minden, amivel csak találkozik az ember, élményt és érzelmet kelt benne éppugy, mint a székrekedés. Ez az érzelmes esztétika különösen elképpesztő: a mü mibenlétét az alkotást és a szemlélést szükségképpen kisérő érzelmekből akarja kihámozni, ami éppoly badarság, mintha a másodfoku egyenlet mibenlétét az elgondolást szükségképpen kisérő érzelmekkel akarnók megmagyarázni. Aki a másodfoku egyenlet elméletét megalkotta, annak valószinüleg jóleső érzést okozott a probléma megfejtése, gyönyörüsége telt munkájának eredményében, éppugy mintahogy bizonyosan boldog az a gyerek az iskolában, aki a másodfoku egyenletet, hogy ennél maradjak, szabatosan megoldja és levezeti. De hol az a hülye matematikus, aki ugy próbálná a gyerekekkel megértetni a másodfoku egyenletet, hogy azt állitaná, hogy a másodfoku egyenlet célja a gyönyörködtetés. Már pedig a müvészetre vonatkozólag ez az általános felfogás, ezt tanitják az elemi iskolában éppugy mint az egyetemen. Általában kimondhatjuk, hogy az esztétika a lélektannak egyik ága, amelynek a müvészet mibenlétéhez semmi köze. A zürzavar azután teljes, ha az alkalmazott elméleteket, a kritikát vesszük szemügyre. A kritikus első célja volna annak a megállapitása, hogy a szóban forgó vers, kép, stb valóban müalkotás-e, vagy sem. Ezeknek a polgári esztétikáknak az értelmében azonban minden kritikának egy mondatból kellene állania: vagy abból, hogy az előttem álló mü valóban müalkotás, mert nekem tetszik, vagy abból, hogy nem müalkotás, mert nekem nem tetszik. És több értelmük nincs is e kritikáknak, mert valóban nem a müről beszélnek, hanem a müvész lelkéről és tehetségéről és a tehetség kérdése sem attól függ, hogy a müvész valóban müvet alkotott-e, hanem attól, hogy az, amit csinált, tetszik-e a kritikusnak, vagy sem. A kérdés tárgyi részét a legraffináltabb módon kerülik ki és annál nagyobb a kritikus, mennél raffináltabb az elkenésben. Mert a kérdés tárgyi részéhez érvén, olyasmiket irnak, hogy: finom megoldás, hajlékony toll, kerek szerkezet, amely gazdag lelket ölel magába. De hogy mi az a finom megoldás, arról bölcsen hallgatnak. A ravaszabbak mindjárt a kritikában megfelelnek erre, ugy fogalmazván, hogy: valami megmagyarázhatatlanul édes lobogás heviti. Vagy: de nem lehet elmondani, ezt olvasni kell. Vagyis minden sorban azt ösmerik be, hogy ők csak a levegőbe beszélnek. És beszélnek arról, hogy a költő hogyan látja a világot, vizsgálgatván a vers stb tartalmát. Amivel arról tesznek tanuságot, hogy a forma és a tartalom dialektikus viszonyáról a leghalaványabb sejtelmük sincsen. Errenézve annyit, hogy minden, amit kimondunk, forma, mert a forma az a tevékenység, amely szemléletileg folyik, amely szemléletünknek elébe áll. A tartalom pedig az a jelentés, amelyet a szemlélet számára szükséges forma a szemléleten át az értelemnek nyujt. Két példát veszek föl ennek a tételnek az ábrázolására, egy egyszerü mondatot és egy ötszázoldalas regényt. A mondat igy hangzik: éhes vagyok. Ha ezt ebédidőben mondom odahaza, annyit jelent, hogy mért nem hozzátok már azt az ebédet. Ebben az esetben ezt a mondatot éppen a tartalma, adott jelentése utalja mint formát és mint stilust a közbeszéd formájának és stilusának kategóriájába. Ha ezt a mondatot (éhes vagyok) versben irom le, egyáltalában nem azt jelenti, hogy mi lesz azzal az ebéddel. Ekkor az a tartalma, hogy nem vagyok megelégedve ezzel a világgal. És itt lép föl az a gondolat számunkra, hogy a müvészi forma tartalma mindig társadalmi és egyetemes, már csak azért is, mert ha ez a mondat, hogy éhes vagyok, nem birna jelentéssel mindenki számára függetlenül attól, hogy valóban éhes vagyok-e vagy sem, akkor senki sem volna reája kiváncsi, visszautasitanák mint értelmetlenséget, mert hiszen mi értelme volna annak, hogy orrára kötöm a szegedi ismeretlen kubikosnak, aki a nyomda stb közbejöttével ugyis csak évek multán tudná meg hogy éhes vagyok. De különben is mi köze hozzá bárkinek, hogy én ebéd előtt éhes vagyok, – ez se nem müvészi, se nem érdekes. Éhes vagyok tehát azt jelenti versben, hogy éhség egyáltalában van és ennek társadalmi szempontból jelentősége, társadalmi értelme van. A müvészi formának ez a dialektikája. Harmadik esetben, mint most is, ennek a mondatnak az a tartalma, hogy többféle tartalma van, vagyis éppen a lehetséges jelentései alkotják azt a formát, amelynek a tartalmát elemezzük. Ez a tudományos forma. Másként érthetetlen volna, hogy ez az egyetlen mondat mért tudományos példa itt, miért példa a müvészetre ott és miért példa a köznapi beszédre amott. Benedetto Croce intuicionista esztétikája szerint a müvészet semmi más, mint intuició. Intuició? Mindenki ezt mondja, holott idegen szavakat csak akkor szabad használni, ha magunk is megértjük. Intuició magyarul t.i. se többet, se kevesebbet nem jelent, mint pontosan annyit, hogy: szemlélet. Ez különben minden filozófiai szótárban is benne található. A müvészet szemlélet, mondja Croce és őmaga is beismeri ugyanott, hogy sajnos, igy tehát nem tudunk minőségbeli különbséget tenni ama kijelentés, hogy „ez a fal” és Dante Isteni szinjátéka között. Mert valóban: ez is szemlélet, az is. Már pedig éppen magával a szemlélettel, az intuicióval kerül itt ellenmondásba Croce, mert csak szemlélnem kell ugy az egyiket, mint a másikat és már be is láttam, hogy milyen szédületes különbség van e két forma között, és e két forma tartalma között. De nem folytatom. Csak megemlitem még, röviden, a beigért regénypéldát, Dos Passos Nagyvárosát. A regény esetében különösen meglátszik, hogy mennyire összetévesztik a formát a tartalommal. Ha azt mondja valaki, hogy mondjam el egy regény tartalmát, akkor azt akarja tulajdonképpen, hogy mondjam el, mi történik a regényben. Már pedig ami történik a regényben, az nem a tartalma a regénynek, hanem a formája. Tehát ahol dőzsölnek e regényben a bankárok és a pincérek alázatosan kiszolgálják őket, nemcsak kényszerüségből, hanem azért is, hogy ez jól van igy, hiszen fordulhat a szerencse és ők is lehetnek bankárok, akik éppen ilyen undoritóan dőzsölhetnek, az nem tartalom, hanem forma, amelynek a tartalma, a jelentése az, többek között, hogy a newyorki proletariátus ideológiailag nagyon zavaros, nincs tisztában a saját jelentőségével és mivoltával, továbbá hogy az amerikai kapitalizmus olyan ideologiát termelt ki osztályuralma védelmére, amely valóban igen hatásos eszköznek bizonyul a munkássággal szemben. És valóban részben ez a regény tartalma, mert ahol ez az ideologia nem hat a történeten belül, ott azonnal megjelenik a rendőr. E regénynek az én felfogásom szerinti tartalmát röviden ugy lehet elmondani, hogy: az amerikai társadalom ellentétei a legfinomabb vonatkozásban is végsőkig megértek a nyilt kirobbanásra, azonban a proletáriátus csak passzive és nem tudatosan alkot osztályt, ezért a forradalmisága csak egyéni és egyes esetekben robban ki, azazhogy puffog ki, társadalmi forradalom helyett egyéni lázadozássá korcsosul. Pl. egy házi szolga aljas bankárgazdája meghal, a szolga a halottat szembeköpi, majd minthogy igy egyéni és érzelmi, tehát nem osztálytudatos vágya kielégült, a köpést zsebkendőjével letörli – hiszen nem hagyhatja ott, mert kidobják. Tartalmát tehát el tudnám mondani de a formáját, vagyis, hogy mi történik benne, nem. Mert ötszáz oldalon minden sorban történik valami, ami jelent valamit, főhőse pedig nincsen, azazhogy főhőse a new-yorki társadalom. Tehát már ennek a formai mozzanatnak, hogy nem egyén a regény hőse, hanem egy társadalom, szintén az a tartalma, hogy irója szocialista. Vagy vegyük

ben egyáltalában lehetséges, hogy legyen müvészileg változó. Módszertanilag ez ugy is kifejezhető, hogy eddig a müvészi változóval foglalkoztam és igy értettük meg bizonyos fokig a müvészi állandót, most majd a müvészi állandóval foglalkozom, hogy megérthessük bizonyos fokig a müvészi változót. Ez elengedhetetlenül szükséges, mert az igy megértett müvészi változóval ismét mélyebben megérthetjük a müvészi állandót, s az ilyen módon mélyebben megértett állandóval még mélyebben érthetjük meg a változót. És igy tovább, mindenki folytathatja olyan mélységig, ameddig birja és kedve tartja, – én, itt és most, ennek a dialektikus elgondolásnak csak az alapgörbéjét próbálom megrajzolni, erőmtől telő szabatossággal. Ne feledjük el, hogy egyetlen mondatnak, annak, hogy éhes vagyok, a jelentésbeli phaenomenologiai elemezésével kezdtük, ezt a phaenomenologiai vizsgálatot tettük dialektikus kutatásunk kiindulójává és egyben dialektikussá, mert hiszen mi nem vagyunk idealisták, tehát dialektikánk kiindulópontja csakis adott és szemlélhető valóság lehet. Hát ezzel bizony igen jelentős munkát végeztünk eddig is, de csak félig. Az alapgörbe másik irányát még csak most kell megállapitanunk.

Minthogy a valósággal való összeköttetésünk már megvan, most elindulhatunk már egy elméleti tétel nyomában is. Látjuk, hogy gondolatunknak teste van, fölemelkedhetünk, nem kell félnünk, hogy a valóság gravitációja cserbenhagyja. Ez a tétel ugy hangzik, hogy: az előfeltételek száma nem lehet végtelen; pl. minden logikai funkció bizonyos végső, már tovább nem igazolható logikai alapelvek érvényét teszi fel. Ez a tétel Arisztotelesz nevéhöz füződik és mint a végtelen regresszus lehetetlenségének elve ismeretes. Arisztotelesz egész rendszere ezen az alapelven épül föl. A logikában ilyen végső alapelv az azonosság elve, vagyis hogy: minden dolog azonos önmagával. Csak ennek a tételnek az értelmében tudunk gondolkodni. Ez a tétel valóban helyes és evidens, ez a tétel tovább már nem magyarázható. Arisztotelesz a végtelen regresszus lehetetlenségének elvén épiti föl metafizikáját is, vagyis abból indul el, hogy kell a létező világban is oly végső mozzanatokra bukkannunk, amelyekből az egész megérthető. E mozzanatok szerinte és szerintem is: a matéria és a forma, a matéria mint potencia és a forma mint aktus. Csak ott tér el a helyes felfogástól, hogy azt mondja: a matéria és a forma feltételeznek egy végső mozgatót, amely nem más, mint az isten. A hiba a dialektika hiányában rejlik. Mert a valóság végső mozzanata, amelyből minden megérthető, nem az isten, amivel semmi sem érthető meg, hanem a matériának és a formának egymásban valósága, a potenciának és az aktusnak az egymásban léte, a világegész. A regresszus lehetetlenségének elve tehát mindeddig helyes, azonban nem a theologia, hanem a dialektika értelmében. Esztétikája is ezen az elven alapul. Azt mondja, kell lennie egy végső tárgynak, amely már önmagánál fogva szép, amelynek a megjelenése tesz bármit is széppé. Ezt azzal tagadom, hogy egyáltalában nincsen szép, csak dolgok vannak, amelyek tetszenek vagy nem tetszenek, és aszerint mondjuk őket szépnek, avagy nem szépnek. Azonban ha A. tévedett is elvének alkalmazásában itt, elve mégis megadja a müvészi állandó kulcsát. Mert tudjuk, hogy a müvészet nem szemlélet, mint Croce mondja, hanem csak szemléleti, hiszen formában való, márpedig a forma szemléleti. Tehát én azt állitom és igazolom, hogy kell lennie egy végső szemléleti mozzanatnak, amelynél tovább már nem juthatunk. És ez a müvészet. Nézzük csak a szemléletet munkája közben: a valóság formájára irányul. Márpedig a valóság nem más, mint a matéria és a forma egymásbanléte, végső fokon a világegész. Nos, éppen a világegészet nem szemlélhetjük, szemléletünk számára csak a világegész mozzanatai adottak – a mozzanatok elnyelik szemléletünk elől az egészet, amelyet azonban éppen a mozzanatok alapján értelmünk állit. Szemléletünk tehát benne volna a végtelen regresszusban, amint az egyik mozzanatról átlép a másikra és igy tovább, ha nem volna valami végső, ami megállitaná. Ez a végső a világegész kellene legyen, ez azonban nem szemléleti. Én tehát azt állitom, hogy a müvészet nem más, mint a nem szemléleti végső világegész helyébe való teremtése egy szemléleti végső egésznek. Egyrészt azért, mert mi volna más az a szükséges végső szemléleti, ha nem a müalkotás?, másrészt, hogy a valóságnál maradjunk, a következő elgondolás miatt, amely szorosan a mü alkotásához tapad: Hogyan alkottatik a mü? A müvész először is két részre osztja a valóságot azáltal, hogy kiválasztja azt a részt, azokat az elemeket, amelyekből müvét majd megalkotja. Ezzel a kiválasztott valóságrésszel elfödi a szemlélet elől az összes többit, a ki nem választottat. Gondoljunk csak arra, hogy amikor valóban átadjuk magunkat egy vers, elbeszélés, zenedarab stb lelkének, akkor csak az van szemléletünk számára. De ez még semmi. Mert ennek a valóságnak, amely az összes többi, ki nem választott valóságokat is helyettesiti, szintén vannak részei. Azonban a jó müben ezek a részek részvoltukban megsemmisülnek, csak az él bennük, ami közös, tehát mint puszta, résztelen egész áll szemléletünk előtt, ugy hogy az végre megpihenhet. Ez ellen egyáltalában nem szól, sőt éppen ezt igazolja az, hogy egyes versekből igen sürün csak egyes sorok maradnak fejünkben, amelyeket aztán különösen szép soroknak mondunk. Mert mondjuk ennek a két sornak

Boldog órák szép emlékeképpen
Rózsafelhők usztak át az égen

(Petőfi)

szintén vannak részei – a vers szavakból áll – azonban különvalósága mindegyiknek megsemmisül, és csak összességük a maga felbonthatatlan, (mert különben müvészileg megsemmisülő) egészében él szemléletünkben. Tehát a müalkotás folyamatának vizsgálata is azt mutatja, hogy a szemlélet számára alkot egészet, egy szemléleti végsőt a nem szemléleti de valóságos világegész helyébe. Ez ellen nem hozható fel az, hogy végeredményben a tudományos értekezés is egy olyan forma, amely egyetlen mozzanatban, t.i. pl. érvényes igazságában függ össze, szintén mint egész. Mert hiszen ott az összefüggés logikai, vagyis ugy áll fenn, hogy a valóságra csak vonatkozik, mig itt az összefüggés kizárólagos szemléleti valóság, azaz nem logikai, hanem szemléleti egész, amelyből éppen megforditva, logikai felbontás és elemezés utján olyan igazságra következtethetünk, amilyenre csupán az elrejtőző világegész elemezése utján tehetnénk szert. Gondoljunk csak arra, hogy Dos Passos regényét boncolgatván néhány szóban, miket tudtunk meg belőle! Hiszen itt a szemléletünk elől elsikkanó valóság összefogottan áll rendelkezésünkre!

A müvészi állandó mozzanata tehát azt jelenti, hogy minden korban minden egyes müalkotás mint a világegészet képviselő szemléleti egész jelenik meg. A müvészi változó mozzanata pedig nem más, mint az az általános és társadalmi, amely a korral együtt változik és amelyből alakul ki az egész. Tehát a változó alkotja az állandót és az állandó érvényesiti a változót. A változó adja meg az állandó valóságát s az állandó adja meg a változó érvényét. Vagyis, példaszerüen kifejezve, müvet csak ugy lehet alkotni, ha az alkotás pillanatában fennálló társadalomnak a valóságos összefüggéseiből alkotom, viszont ezek az összefüggések csak akkor lesznek érvényesek a müvön (regényen stbin) belül, ha mint egyetlen egész, mint végső szemléleti egész jelennek meg. E két mozzanat közül bármelyik legyen is hibás, a mü rossz. Pl. minden ma irt polgári ideologiáju regény és mü rossz, mert nem a valóságos társadalmi összefüggésekből alkotódik. Ezért nem lehet belőle végső szemléleti egész sem, mert hiszen minden öntudatos szocialista munkás szemlélete mélyebbre hatol a polgári ideologiánál. Minthogy tehát ebben az esetben rossz a müvészi változó, a kölcsönös függés folytán rossz a müvészi állandó is, vagyis nem müalkotás áll előttünk. A ma irt szocialista tendenciáju müvek nagyrésze, pedig azért rossz, mert az észrevett valóságos társadalmi összefüggésekből nem alkotnak szemléleti egyetlen egészet, ami által épp a felhasznált összefüggések valóságos érvénye sikkad el. T.i. a dolgok összefüggése ugy valóságos, ahogyan a világegészet alkotják és minthogy a müegész nem más mint a világegész szemléleti helyettese, az összefüggések a müvön belül is csak ugy érvényesek, ha szemléleti egészet alkotnak. Pl. a valóság ellentétei a müben a szemlélet számára mint ritmus szerepelnek. A versköltők élnek a legtöbb ritmussal, – a versköltők szeretik legjobban az ellentéteket. A ma irt sok rossz bár szocialista tendenciáju mü tehát azért rossz, mert a müvészi állandó hibás és a kölcsönös összefüggés folytán a müvészi állandó hibája érvényteleniti a müvészi változót.

A müvészi változó és a müvészi állandó összevetéséből érthetjük meg mindazt a sok rejtélyt és megokolatlan állitást, ami a müvészetre vonatkozik. Hogy pl. a münek ujnak kell lennie, noha Petőfiről tudjuk, hogy nem uj és mégis, hogy idézőjelet használjak, „gyönyörködünk” benne. Hogy mért dobjuk ki mégis nevetve azt, aki ma Petőfi szerü verset ir. Hogy miért csepülnők le azt, aki ma irná a következő sorokat: „Szentegyház keblem belseje, Oltára képed”. És mért müvészi mégis, ha megtudjuk utólag, hogy Petőfi irta? Először is: e két sor egészként való összefüggése teljes. A hiba, ha ma iródik, az, hogy ma már nem végső szemléleti ez a két sor, mert a szemlélet már meghaladta azt a fölfogást, amely szerint a legnagyobb s a legmagasztosabb dolgok egyike a lélek számára a templom meg az oltár – mert hiszen e hasonlat magasztos, mert magasztos dologról, a honszerelemről akar beszélni. De a mi szemünkben már a honszerelem sem magasztos, mert ismerjük ugy a nép, mint a haza, a lakósság meg az állam és az elnyomó osztályok meg az uralkodó osztályok összefüggéseit. Ez a két sor megszabja a vers összes többi sorát – Petőfi nagyszerü költő volt – a verset el is fogadjuk versnek, mert akkor, amikor iródott, valóban a szemlélet határán járt: azaz minden porcikájában benne van a polgári átalakulással együtt haladó forradalmár ideologiája. Polgári forradalomról lévén szó, ne feledjük el e két sor dialektikáját sem. Azért hasonlitja Petőfi a keblét templomhoz és a haza képét a templomi oltárhoz, mert ugy a templom, mint az oltár a polgári ideológiában egyidejüleg magasztos és alantas. A két sor dialektikus értelme ugyanis a következő: ha valamit magasztalni akarok, akkor magasztoshoz kell hasonlitanom. Azonban a templom és az oltár mint hasonlat valami más dolognak a magasztosságát akarja jelenteni és nem a sajátját – általuk éppen e más dolog válik magasztossá velük szemben. Vagyis ez a más dolog lesz magasztos, és ezzel szemben a templom és az oltár a magasztosságából veszit. Hallgassuk meg csak a vers első három szakaszát:

Tied hazám!
e sziv, e lélek;
kit szeretnék, ha tégedet
nem szeretnélek.

Szentegyház keblem belseje,
Oltára képed.
Te állj s ha kell: a templomot
eldöntöm érted.

S az összeroskadó kebel
Végső imája:
Áldás a honra, istenem
Áldás reája! –

Már most melyik magasztosabb? A haza-e, vagy az egyház? Bármelyiket vegyük is a versből, a másik a magasztosabb. És valóban, a haza meg az egyház képzetét tekintve áll ez az egész polgári ideologiára. A vers tartalma pedig az az ideologia, az hogy templom stb az a forma. Ma tehát költő ezt azért nem irhatja le, mert a társadalmi változóval együtt a müvészi változó is megváltozott, vagyis ma nem a polgári társadalom kezdetén, hanem a végén és egyben a proletár társadalom kezdetén vagyunk, egyszóval a mai müvészi változót, amelyből a müvészi állandót meg kellene alkotni, ma már csak szocialista ideologiával lehet megtalálni.

Mármost egész röviden egy-két szót az összefüggések egésszé való tételének technikájáról.

Ajkaidon a nedves hazugság –

Azt hiszem metonymiának hivták.

Favágó első szaka: zuzmara hull szárnyas hajamra.

Melléklet: a hosszabb kihúzott rész

Már most ha összevetjük a müvészi állandót, t. i. azt, hogy a müalkotás nem más, mint a világegészet képviselő egész, a müvészi változóval, azzal, hogy a müalkotás végső szemléleti – megoldódik a rejtélyek legtöbbje. Megoldódik, hogy miért kell a müalkotásnak ujnak lennie, noha pl. Petőfiről tudjuk, hogy nem uj, mégis hogy idézőjelet is használjak, gyönyörködünk benne. És mért dobjuk ki nevetve mégis azt, aki ma Petőfi féle verset ir. Hogy mért nevetnők ki azt, aki ezeket a sorokat irná ma, hogy Szentegyház keblem belseje, Oltára képed. S hogy mért tiszteljük müvésziként, ha utólag megtudjuk, hogy Petőfi irta. Nem, ez nem tekintélytisztelet.

Tisztelt Elvtársak!

Azt hiszem, mindnyájan tudjuk, mi a szocializmus, ki tudnók fejteni lényegében egyöntetüen. Azonban az irodalommal már bajok vannak, mert habár azt mondjuk róla, hogy nyelvi müvészet; vagyis az a müvészet, amelynek anyaga a nyelv, ezzel még csak azt tudjuk róla, hogy mindenekelőtt a nyelv törvényeit kell figyelembe vennie. Mert hiszen minden müvészetet kötnek anyagának a törvényei. Az irodalmat pedig annál is inkább, mert anyaga, a nyelv, már önmagában is emberi, társadalmi közösséget tartalmaz; a közösségnek azzal a lelki kiállási módjával egyetemben, amellyel ez a közösség a világ viszonylatait fölfogja, tagadja, vagy elfogadja. Tehát a nyelv minőségéből adódik az irodalomnak nemzetiségi különös mozzanata és a közösséget jelentő nyelvi anyag törvényeinek értelmében kapják meg az egyes irodalmak nemzetiségi különös mivoltukat. Igy más anyaggal dolgozik a német és más anyaggal a magyar irodalom. Különbözésük tehát nem lényegi, hiszen azonosak abban, hogy az anyagból irodalmat csinálnak, hanem csak annyi, hogy bizonyos fokig másfajta anyagot kell megmintázniok. Az osztályirodalmakra ugyanez áll. Minden társadalmi rétegnek megvan a maga nyelve, sőt az egyes egyénnek is. Ez annyit tesz, hogy társadalmi osztályok minősége szerint más lelki (müvészi és érzelmi stb) tartalmu maga a szó is; noha tárgyi fogalmi mozzanata egyugyanaz, már amennyiben logikailag helytelennek nem bizonyul. Vagyis a különböző nyelvü versekben ugyanazt a fogalmi szerepet játssza a „Tisch”, „table”, „asztal” szó, mert mindahárom ugyanaz a fogalom; azonban ugyanakkor eltérő müvészi, irodalmi eredmény létrehozására alkalmasak, mert mindegyik más szó, más anyag. Ugyanigy a „burzsoá” fogalma egy és ugyanaz kell legyen logikailag mindenki számára. Azonban a „burzsoá” szó müvészi alkalmazása más a proletár számára és más a burzsoá számára. Utóbbi valószinüleg még müvészi létjogosultságát is megtagadja. Az ő fülében nem hangzik költemény gyanánt, mert nem tud proletárul és nem tud szocialistául; aminthogy a francia idegentől is távoláll a magyar vers müvészisége, ha nem tud magyarul.

Szocialisták lévén, alapelvünk értelmében tudjuk azt is, hogy a müvészet minden korban más és más, sőt hogy egyes korszakon belül is ellentétes müvészeti irányzatok küzdenek egymás ellen, amelyek küzdelmükkel akaratlanul is a müvészet általános haladását, avagy visszafejlődését szolgálják. Azonban észre kell vennünk, hogy ezek a korokat jelentő és korszakon belüli müvészeti irányzatok együtt teszik a müvészetet, – azaz mindegyikben van egy a többivel lényegében közös mozzanat, ami miatt mindegyiket megkülönböztetjük az élet egyéb dolgaitól, ami miatt müvészetnek hivjuk és elkülönitjük mindezeket az irányzatokat a nem-müvészettől. Tehát a müvészetnek minden változása és ellentétes megnyilvánulása dacára van egy általános és állandó mozzanata, a müvésziség, – minthogy a társadalmi és történelmi életnek minden változása és belső ellentéte dacára van egy állandó mozzanata, maga a társadalmiság. És ezzel már a dialektikus felfogás mélysége előtt állunk. Mert ez csak ugy lehetséges, hogy: ami változik, az egyben állandó is. Magyarázatul szolgál, hogy változni csak az változhat, ami van; ami van, az pedig önmagával azonos. Álljunk meg egy kissé itt, álljunk meg az azonosság elvénél. „Minden dolog azonos önmagával”. Figyeljük, meg, hogy ez a végső logikai alapelv csak csupán logikai alapelv, vagyis csak annyit jelent, hogy minden gondolati tárgyat annak kell elgondolnunk, ami. Ezért esik véle egybe a másik logikai alapelv, az ellenmondás elve. T.i. csak akkor gondolkodunk helyesen, logikusan, ha egyik állitásunk nem mond ellent a másiknak. Ez a logikai alapelv tehát nincs ellenmondásban a mi alapbölcseleti alapelvünkkel,hogy t.i. a fejlődés ellentétekben történik, hogy a dolgok ellentéteket tartalmaznak. Sőt, ha ezt a logikai alapelvet, hogy minden dolog azonos önmagával, mint itéletet, szintén dolognak tekintjük, a formai elemezés megint csak bennünket igazol. Mert kimondván, hogy minden dolog azonos önmagával, a dolgot két más dolog ellentétének összefüggéseként fogtuk föl: az azonosság meg a dologiság ellentétének összefüggéseként. Tehát amikor azt állitjuk, hogy ami változik, az egyben állandó is, nem mondunk ellent önmagunknak a logika szempontjából, hanem pusztán a dolog mélyén rejlő valóságos ellentétet emeljük a felszinre. Állitásunk nem formai, hanem tartalmi. Igy a valóság természetesen igazol bennünket. Mert az emberi történelem folyamán állandó a társadalmiság és éppen ez az állandó társadalmiság változik. Ugyis megközelithetjük állitásunkat, hogy ami változik, az hordozója a változásnak. Tehát mint hordozó mindig ugyanaz marad, minthogy pedig a változást hordozza, egyben mindig más és más. Idézzük a természet logikáját (nem a természettudományét!), – látjuk, hogy a fajok azért hasonulnak a környezethez, azért alakulnak át, mert meg akarnak maradni. És valóban, az élet bármennyit változik, bárhány alakot vett is föl, élet maradt. Mert ha a változó nem volna egyben változatlan is, akkor a változás eredménye nem változás, hanem megszünés volna.

Mindezt előre meg kellett állapitanom, nehogy nem-dialektikusnak tünjék föl első kérdésem, amely a következő: mi a müvészet? Ezzel a bevezetéssel már a maga mélységében elkülönitettük kérdésünket minden polgári kérdés föltevéstől, mert hiszen a polgári mübölcselők is föltették a kérdést szóról szóra ugy, hogy mi a müvészet. Azonban más értelemmel tették föl, de mindenesetre oly módon, hogy dialektikus tartalma elsikkadt. Ebből azután rengeteg ostobaság keletkezett, amelyet esztétika gyüjtőnévvel foglaltak össze. Nem kell arra a sok páratlan badarságra és polgári maszlagra gondolnunk, amelyet a közelmult izmusai mutatnak és amelyek értelmében igen sürün megtagadták a szavaktól az értelmet, nem törődvén azzal, hogy éppen a szó az egyetlen dolog, amelynek közvetlen és nemcsak teleologikus (céljában való) értelme van, mint például valamely szerszámnak, közvetlen és nemcsak metafizikai értelme, mint például az életnek. Nem kell ezekre az apró szamárságokra gondolnunk, elég, ha az u.n. nagy rendszereket vesszük figyelembe. Ezeknek nagyobb része beleesik a lélektanosságba (pszihologizmusba) és a lélekkel magyarázza a müvészetet, holott legföljebb a müvészi alkotások ha szolgálhatnának a lélek magyarázatául. Igen ám, de mi ád felvilágositást affelől, hogy mi müvészi alkotás? Jellemző, hogy minduntalan összevétették a szépet a müvészivel, holott egymáshoz semmi közük. Hiszen egyként szépek lehetnek a legkülönbözőbb dolgok: csendes füzesek, magas és alacsony leányok, lovak, egy könyv kiállitása, futballmérkőzés. Mert minden, ami formában való, az vagy tetszik, vagy nem tetszik. Tehát a müalkotás is vagy tetszik, vagy nem tetszik, mint bármi más, – azaz a szépség elméletével attól jutottunk a legtávolabb, amit meg akartunk közeliteni, t.i. attól, hogy mi a müvészet. Keresték a müvészet magyarázatát az élményben meg az érzelemben is. Holott minden, amivel csak találkozik az ember, élményt és érzelmet kelt benne, éppugy mint a székrekedés. Ez az érzelmes esztétika különösen elképpesztő. A mü mibenlétét az alkotást meg a szemlélést szükségképpen kisérő érzelmekből próbálja kihámozni, ami éppolyan badarság, mintha a másodfoku egyenlet mibenlétét az elgondolást szintén szükségképpen kisérő érzelmekből és élményekkel akarnók megmagyarázni. Aki a másodfoku egyenlet elméletét megalkotta, annak valószinüleg jóleső érzést nyujtott a probléma megfejtése, gyönyörüsége telt munkájának eredményében, mintahogy bizonyosan boldog az a gyerek az iskolában, aki a másodfoku egyenletet, hogy ennél maradjak, szabatosan megoldja és levezeti. De hol az a hülye matematikus, aki ugy próbálná megértetni a gyerekekkel a másodfoku egyenletet, hogy azt állitaná, hogy a másodfoku egyenlet célja a gyönyörködtetés!? Már pedig a müvészetre vonatkozóan ez az általános felfogás, ezt tanitják az elemi iskolában éppugy, mint az egyetemen. Kautsky is ezt tálalja föl a munkásoknak. A munkások pedig joggal kérdik, hogy hát minek a müvészet, amikor mi éhezünk, vérzünk, szenvedünk. Hiszen ha a müvészet célja a gyönyörködtetés, akkor ez a cél a polgári osztály gyönyörködtetése, akkor csak burzsoá müvészet lehetséges. Mert a munkásnak, különösen az öntudatosnak, a napi tiz-tizenkét órai robot után éppenhogy mozgalomra meg tanulásra marad ideje, de nem a gyönyörködésre. Az öntudatlan munkás meg egészen más módon, nem irodalomban, müvészetben keresi gyönyörködtetését. Öntudatos társa pedig ha irodalmat olvas, éppen ellenkező céllal teszi, – azért, hogy tanuljon.

Azt is mondták az irodalomról, müvészetről, hogy érzelem kifejezése. Ebben aztán az u.n. komolyabb felfogások is egyetértenek. Holott a müvészet legalább annyira különbözik az érzelem kifejezésétől, mint a sirás meg az ásitás a szinpadi sirástól, ásitástól. A sirás valóban érzelem kifejezése, de a szinpadi sirás a szinpadi érzelemé. A szinpadi érzelem pedig nem valóságos, azért szinpadi. Ha meg nem valóságos, hát nem is érzelem. Ám összekotorhatna valaki olyasmit, hogy a sirás közvetlen érzelmi kifejezés, a szinpadi sirás meg közvetett. No s jó. Ebben az esetben ám ha valaki sir a szinpadon, az nem azt jelenti, hogy a szinésznek bánata van, mert hisz akkor közvetlen kifejezés volna. Sőt, a szinésszel madarat lehetne fogatni, ha jól adja a bánatosat. Hát nem is érzelem kifejezéséről forog ott a szó. Éppen megforditva, a bánat, az érzelem a forma, azaz formai elem, amely valami másnak a kifejezése végett szerepel.

Tartja magát az a fölfogás is, amely a müvészetet játékos hajlamból, játékösztönből (spieltrieb) magyarázza. Ennek semmi értelme nincsen, mert éppigy állithatná bárki, hogy játék a bölcselet, játék a tudomány, játék az élet. Hát muszáj élni? Muszáj gondolkodni? Nyilvánvaló, hogy nekem nem és neked sem. De az életnek muszáj, de az elmének muszáj, különben a világon nem volna semmi az, ami. Nem szükséges, hogy én irjak verset, de ugylátszik, szükséges, hogy vers irassék, különben meggörbülne a világ gyémánttengelye. Azonfölül meg játék többféle van. A fogócska hasznos és kedves, a rummy haszontalan és undok. Én legalább a sakkot jobban kedveltem. A játékban éppugy szerepet játszik a megismerés, mint minden másban, amit emberek csinálnak. A különbség mindössze az a jelentős tény, hogy a játék szelleme gyakorlati, a gyermek előkészülete a felnőttek életformáira. A müvészetről pedig ez igazán nem állitható. Ami meg a felnőttek játékait illeti, remélhetőleg nem veszik a játékösztön hivei egy kalap alá a pókert a költeménnyel. Noha a pókernak is vannak „szabályai”. Azonban a szórakoztató játék minden szabálya megállapodás dolga, mig a müvészetre vonatkozó normákat magából a müvészetből kell kikutatnunk.

A müvészet körüli zürzavar különösen teljes, ha az alkalmazott elméleteket, a kritikát vesszük szemügyre. A kritikus első célja, föladata volna annak a megállapitása, hogy a szóban forgó vers, kép stb. valóban müalkotás-e vagy sem. Ezeknek a polgári esztétikáknak az értelmében azonban minden kritikának egyetlen mondatból kellene állania. Vagy abból, hogy az előttem álló mü valóban müalkotás, mert nekem tetszik; vagy abból, hogy nem müalkotás, mert nekem nem tetszik. És több értelmük nincs is e kritikáknak, mert igazán nem a müről, hanem a müvész tehetségéről meg lelkéről beszélnek. És a tehetség kérdése sem attól függ itt, hogy a müvész valóban alkotott-e, hanem attól, hogy az, amit csinált, hogyan tetszik a kritikusnak. A kérdés tárgyi részét a legraffináltabb módon kerülik ki és annál nagyobb a kritikus, mennél raffináltabb a lényeg elkenésében. Mert a kérdés tárgyi részéhez érvén, olyasmiket irnak, hogy: „finom megoldás”; „hajlékony toll”; „kerek szerkezet, amely gazdag lelket ölel magába”; „élc-impulzusait próbálja költészetté leszerelni”. Dehogy mi az a finom megoldás, arról bölcsen hallgatnak. A ravaszabbak mindjárt a kritikában megelőzik ezt a kérdést, igy fogalmazván: „valami megmagyarázhatatlanul édes lobogás heviti”. Vagy: „de nem lehet elmondani, ezt olvasni kell”. Püff neki! Minden sorban azt ösmerik be, hogy ők csak a levegőbe beszélnek. És elméleti felelősségre vonáskor a legkomolyabban hangoztatnak olyan zöld vicceket, hogy „a kritikus akkor objektiv, ha szubjektiv”. Ami persze csak légből kapott, mennyei dialektika, mert nem valóságos ellentétről lebbenti föl a fátylat, hanem egyszerü logikai ellenmondást foglal magába. És beszélnek arról, hogy a költő hogyan látja a világot (!), holott a világot csak vagy jól, vagy rosszul lehet látni. És teszik ezt a vers stb „tartalmának” a vizsgálata közben. Amivel megint arról tesznek tanuságot, hogy a forma s a tartalom dialektikus viszonyáról a leghalaványabb sejtelmük sincsen.

A forma s a tartalom dialektikus viszonyát emlitettem, amivel már jeleztem is, hogy a tartalomból értjük meg a formát, és a formából a tartalmat. Állapitsuk meg, hogy minden, amit kimondunk, forma. Mert a forma az a tevékenység, amely szemléletileg folyik, amely szemléletünknek elébe áll. A tartalom pedig az a jelentés, amelyet a szemlélet számára szükséges forma a szemléleten át az értelemnek nyujt. Tehát a forma minőségét tartalma szabja meg. Ugyis mondhatnám, hogy a formának kettős minősége van: minősiti az a tartalom, amely kitölti és minősiti, visszaminősiti tartalmává, szemléletünk. Az esztétikák – általában – ezt a szemlélettől visszaminősitett formát vették elsődlegesnek, sőt egyedüli minőségnek, az ördög tudja miért. És beszéltek az alak ragyogásáról, mint amaz Aquinói Tamás, aki szerint „Pulchritudo … consistit … in resplendentia formae. (A szépség a forma ragyogásában áll)” Minthogy pedig a forma már Arisztotelesz szerint is tevékenység, ez az Aquinói Szent bölcseség mai nyelven ennyit tesz: Gyönyörü, mert ragyogóan van megcsinálva. (Polgári kritikusaink nem is tudják, hogy ők még mindig egy középkori szent hatása alatt irdogálnak!). Nos, hogy a formának, tehát a szemléletileg folyó tevékenységnek a minőségét a tartalma, vagyis az a jelentés szabja meg, amelyet a szemlélet számára szükséges forma a szemléleten át az értelemnek nyujt, azt a következő példákon közvetlenül megpillanthatjuk. Példánk egyszerü mondat, majd vers majd meg vaskos regény.

A mondat igy hangzik: Éhes vagyok.

Ha ezt ebédidőben mondom odahaza, olyasmit jelent a szemléleten át az értelem számára, az a tartalma, hogy „mi lesz az ebéddel”. Ha koldus mondja az uccán, ugy olyasmit jelent, az a tartalma, hogy „tessék adni néhány fillért”. Ezt a mondatot tehát mindkét esetben éppen a tartalma, adott jelentése utalja mint formát és mint stilust a közbeszéd formájának és stilusának kategóriájába.

Ha ezt a mondatot, hogy Éhes vagyok, versben irom le, egyáltalában nem azt jelenti, hogy „mért nem hozzátok már azt az ebédet”; és nem is azt teszi, hogy „csak egy fillért, könyörgöm alássan”. Mert (eltekintve attól a szimbólikus tartalomtól, hogy nem vagyok megelégedve ezzel a világgal), ennek, a mondatnak versben mindenesetre az a tartalma, a valóságos jelentése, hogy éhség egyáltalában van és hogy az éhségnek, valamint az éhség létének társadalmi jelentősége van. Már csak azért is, mert ha ez a mondat, hogy Éhes vagyok, nem birna jelentéssel mindenki számára, függetlenül attól, hogy valóban éhes vagyok-e, vagy sem, akkor társadalmilag értelmetlen volna, – senki sem volna rá kiváncsi. Mert mi értelme is volna annak, hogy orrára kötöm az ismeretlen szegedi kubikosnak, aki a nyomda stb közbejöttével ugyis csak évek multán tudná meg, hogy éhes vagyok. De különben is, ha ebéd előtt vagyok éhes, az se nem müvészi, se nem érdekes. Azaz nem társadalmilag érdekes. Amit tehát versben irok le, annak társadalmi és egyetemes jelentősége kell hogy legyen, annak társadalmi értelme van. Egyszóval a müvészi forma tartalma mindig egyetemes és társadalmi. És az ilyen tartalom föltétele a forma müvésziségének.

Ki ne ismerné ezt a két gyönyörü verssort:

Fölszállott a páva a vármegyeházra,
sok szegény legénynek szabadulására.

Miért valóságos müvészet ez? Mert egy madárnak a helyváltoztatását társadalmi tartalommal teliti. A hely ahová a diszes madár, a páva száll, már önmagában is társadalmi és politikai értelmü, ez a társadalmi tartalom azonban csak a második sorban minősül. Ha ezt a társadalmi tartalmat elvonjuk és tényként megállapitjuk, hogy egy páva a házra szállott, – akkor bizony éppen a müvészi mivoltjától fosztottuk meg a képet. Viszont ha itéletként egyszerüen leszögezzük, hogy sok szegény legény kiszabadul, akkor azért nem áll előttünk müalkotás, mert olyan állitást kaptunk, amely egyetlen logikai mozzanat, tehát igy önmagában müvészet nem lehet. Ez is forma, de nem müvészi. Mert mint később kiderül, a müvészi forma elemeinek összefüggése nem pusztán logikai, mint ezé, hanem egyben tények rendszerének szemléleti összefüggése.

Két másik sort is vehetünk, egy megiratlan költeményből:

A történelem levese
már emelgeti a fedőt.

„A leves emelgeti a fedőt”, – ennek nincsen társadalmi jelentése, tartalma, tehát nem is müvészet. „A történelem levese – emelgeti a fedőt”. Itt a társadalmi tartalom csak látszólagos, mert nem meghatározott. Ezért nem müvészet. Azonban a „már” időhatározó szócskával a társadalmi tartalom határozottá válik, adott korunkat és e kort megelőző, sőt létrehozó történelmi társadalmi folyamatokat idézi, tartalmába fogja és igy a két sor müvészivé válik. Nyilvánvalóan forradalmár szemléletéből fakad. Ellenforradalmivá ugy tehetjük, ha a „már” helyett azt mondjuk, hogy „még”.

A történelem levese
még emelgeti a fedőt.

Miért gyöngécske igy és miért nem érezzük müvészinek? Mert ha az időhatározó szócska nélkül az előbb a, társadalmi tartalom határozatlansága miatt vesztette el müvészi mivoltát, ugy most a társadalmi tartalom hazugsága, fosztja meg a müvészettől. Sőt, ha jobban belenézünk, azt látjuk, hogy egyáltalában nem rendelkezik valóságos társadalmi jelentéssel, mert hiszen éppen a valóságos társadalmi vonatkozást akarja eltakarni. Müvészi tartalom tehát nem lehet társadalmilag hazug. Amit nem kell azzal a bolondsággal összekeverni, amely a müvésztől őszinteséget kiván. Hiszen őszinte és ellenforradalmár lehet valaki azért is, mert szellemileg korlátolt és ostoba és mégsem alkothat müvet, éppugy mint a sürün őszinte nénikék sem alkotnak.

„Éhes vagyok”, ezt a mondatot elemeztük. Vizsgáltuk közbeszédi és müvészi mivoltában. Közben tudományos vizsgálódás tárgyává, elemévé tettük, tehát tudományos forma szerepét játszotta. Vagyis közben adódott egy harmadik eset is, mert közben az volt a tartalma, hogy többféle tartalma van. Egyszóval ennek a mondatnak, hogy „Éhes vagyok” éppen a lehetséges jelentései alkották azt a formát, amelynek a tartalmát elemeztük. Ez a tudományos forma.

Látjuk hát, hogy a forma müvészi, tudományos stb minősége a tartalmától, vagyis attól a jelentéstől függ, amelyet a szemlélet számára szükséges forma a szemléleten át az értelemnek nyujt. Hiszen másként elgondolhatatlan volna, hogy ez egyetlen fejtegetett mondat miért tudományos példa itt, miért példa a müvészetre ott és miért példázza a közbeszédet amott.

Croce Benedetto intuicionista esztétikája szerint a müvészet semmi más, mint intuició. Intuició? Mindenki ezt mondja, holott idegen szavakat csak akkor szabad használnunk, ha magunk is értjük. Intuició t.i. magyarul se többet se kevesebbet nem jelent, mint szabatosan annyit, hogy szemlélet. Vagyis az a tudat, mely bármiféle dolgot is közvetlenül ad. Persze, ezek az „intuiciót” abajgatók igen megrökönyödnének állitásuk következményeitől, mindattól, amit Croce kimondani és vállalni kénytelen. A müvészet szemlélet, mondja Croce, és ő maga beismeri ugyanott, hogy igy tehát nem tudunk minőségbeli különbséget tenni e papir meg Dante Isteni Szinjátéka között. Mert, valóban, ez is szemlélet, az is. Hiszen a dolog mindkét esetben közvetlenül adatik. És itt tünik ki különösen, hogy a formának kettős minősége van. Hogy a formát minősiti az a tartalom, amely kitölti és minősiti, visszaminősiti tartalmává, szemléletünk. Mert Croce idealista bölcselő, szerinte csak az van, ami szellemileg van. Már most ez a papir is forma, az Isteni Szinjáték is az. A forma pedig tevékenység. Tehát idealista módon hogyan tevékenykedik ez a papir? Ugy, hogy kép. Aminthogy kép a Dante Játéka is. Croce tehát nem veheti észre azt a tartalmat, amely a formát minősiti és amelynek értelmében más tevékenység ez a papir és más tevékenység a szóban forgó költemény. Ő a saját szemléletével minősitett tartalomnál, közvetlenül adott formánál nem lát egyebet, fütyül a valóság meg az értelem dialektikájára éppugy mint a formáéra. És kimondja, hogy minőségbeli különbség nincsen e papir meg valamely müalkotás között. Legföljebb annyi (ezek az ő szavai), hogy az egyik „gazdag”, a másik pedig „szegény” szemlélet. De hogy miért, arra már feleletet adni nem tud, de nem is tudhat, mert eredménye, kutatása már idealista alapelvénél fogva elhibázott. Szemrevaló, hogy éppen a szemlélettel kerül ellenmondásba, mert csak rá kell pillantanom ugy az egyikre, mint a másikra, erre a papirra meg Dante Poklára és már be is láttam, hogy milyen minőségbeli különbség van e két forma és e két forma tartalma között. De nem folytatom. Csak megemlitem még röviden a beigért regénypéldát, Dos Passos Nagyvárosát.

A regény esetében különösen meglátszik, hogy mennyire összetévesztik a formát a tartalommal; pedig eddig is kitünt, hogy mennyire fontos velük tisztában lennünk. Ha azt kéri valaki, hogy mondjam el egy regény tartalmát, akkor tulajdonképpen azt akarja, hogy mondjam el, mi történik a regényben. Már pedig ami történik a regényben, az nem a tartalma a regénynek, hanem a formája. Tehát ahol Dos Passos regényében dőzsölnek a bankárok, a pincérek meg alázatosan kiszolgálják őket, nemcsak kényszerüségből, hanem azért is, hogy ez jól van igy, hiszen „fordulhat a szerencse” és ők is lehetnek bankárok, akik éppen ilyen undoritóan dőzsölhetnek, – az nem tartalom, hanem forma, amelynek a tartalma, a szemléleten át az értelemnek nyujtott jelentése az, többek között, hogy a new-yorki proletáriátus ideologiailag nagyon zavaros, nincsen tisztában a saját jelentőségével és mivoltával; továbbá hogy az amerikai tőkésség olyan ideologiát termelt ki a munkásság butitására és osztályuralma védelmére, amely valóban igen hatásos eszköznek bizonyul a munkássággal szemben. És valóban, részben ez e regény tartalma, mert ahol a regényben nem hat a polgári, azaz tőkés gondolkodás a regény valamelyik alakjára, ott azonnal megjelenik a regénybeli rendőr. Igy a tőkés gondolkodás new-yorki változatát könnyen kivonhatjuk a regényből, ugy hogy minden vonatkozásában látván könnyebben küzdhetnek ellene ottani elvtársaink. Különben e regénynek az én felfogásom szerinti rövid tartalmát kb. igy lehetne előadni: Az amerikai társadalom ellentétei a legfinomabb vonatkozásban is megértek a nyilt kirobbanásra, azonban a proletariátus csak szenvedőlegesen (passzive) és nem öntudatosan, azaz nem cselekvőlegesen (aktive) alkot osztályt. Ezért forradalmisága csak egyéni és egyes esetekben robban, azazhogy puffog ki; társadalmi forradalom helyett egyéni lázadozássá korcsosul. Pl. egy háziszolga aljas bankárgazdája meghal; a szolga a halottat szembeköpi, majd, minthogy igy egyéni vágya és érzelme, tehát nem osztályöntudatos akarata kielégült, a köpést zsebkendőjével letörli – hiszen nem hagyhatja ott, mert kidobják. Tartalmát tehát el tudnám mondani, de a formáját, vagyis hogy „mi történik benne”, nem. Mert közel ötszáz oldalon minden sorban történik valami, ami jelent valamit. Főhőse, mellesleg, nincs is, azazhogy főhőse a new-yorki társadalom. És már ennek a formai mozzanatnak, hogy nem egyén a regény hőse, hanem társadalom, a tartalma szocializmus. Irója szocialista. Nem tudom, hogy a gyakorlatban igy van-e, – könyvéből ezt kell kiolvasnom. Egyben azonban azt is kiolvasom, hogy bizonyos fokig mechanisztikusan materialista módon fogja föl a szocializmushoz való eljutását a társadalomnak. De ha irója nem szocialista, ugy mindez azt mutatja, hogy a polgári felfogásu iró is arra kényszerül, hogy szocialista módon szemlélődjön, ha valóban érvényes müvet akar alkotni. Tehát amig ir, polgári osztályszempontjait – a tehetségéhez képest – felfüggeszti. Hogy ez mennyire lehetséges, az más lapra tartozik.

Vagy vegyük e regénynek egyetlen jelenetét. Egy lányba szerelmes egy szocialista agitátor. Kitör a sztrájk, a nő is sztrájkol, noha öntudata csak annyi, hogy csunya zsidóleány. Ezt időközönként tükör előtt állapitja meg magáról. Rendesen megkapja a sztrájk-segélyt, ám anyja szidalmazása miatt mégis sztrájktörő lesz. Kispolgár, – egyéni, családi inditékai vitték sztrájktörésbe. Munkája közben kigyul a munkaanyag és a leány összeég. Miért ég össze? Miért nem veszi észre a tüzet? Mert másutt jár az esze. Hol? Min gondolkodik? Hát mire gondol egy kispolgári lány?! Arragondol, hogy most férjhez megy, tehát eddigi viszonyait meg kell szakitania. Mi mutatja, hogy olyan mélyen belemerül ebbe a tervezgetésbe, hogy a tüzet nem is veheti észre? Az, hogy még azt sem veszi észre, hogy nemcsak ő, a lány akar férfihoz jutni, hanem ő, a sztrájktörő akar férjhez menni a valóságos szocialistához. Megég, összeég. Ez a kis történetke forma, amelynek az a tartalma, a szemléleten át az értelemnek nyujtott jelentése, hogy a kispolgári gondolkodás a munkást egyénenként is tönkreteszi. Ez nem belemagyarázás, elvtársak, mert ha ez nem állana, akkor semmi értelme nem volna annak, hogy a leány megég. Ez a tartalom nyilvánvalóan mai társadalmi jelentőségü. Mi, szemlélvén a formát, ésszel is fölfogtuk annak tartalmát, mig más valaki szemléli ugyan, elolvassa ezt a könyvet, de tartalmára esetleg nem bukkan reá. Ez a valaki azonban nem is tud különbséget tenni a szóban forgó regényrészlet meg Courths Mahler irályának ütemei között, – csak szemlélődik a vak világba s a müvészet meg a nem-müvészet az ő szeme előtt összefolyik. De nézzük csak tovább. A vitatott történetkének a tartalma társadalmi, nos – éppen ezért nem véletlen a leány balesete a müvön belül. Igy azt is megtanultuk, hogy a véletlen mint inditék, mint valamely müvészi történésnek, mozzanatnak alapoka azért nem szerepelhet, mert a véletlennek társadalmi tartalma, értelme nincsen. A későbbiekből, persze csak a sorok között, majd az is kitünik, hogy a véletlen egyáltalában nem lehet müvészi mozzanat, mert egyáltalában nem lehet forma, hiszen semmiféle tartalma nincsen. Ez természetesen nem vonatkozik a véletlen tudatára. Már most, hogy ezzel a történetkével végezzünk, csak annyit, hogy ezt a megégési mozzanatot, amelyet mi nem osztályozunk, régebben költői igazságszolgáltatásnak nevezték volna. Idealista munkában az ilyen kivégzése a hősnek valóban költői igazságszolgáltatás. Itt azonban nem a költő oszt igazságot, ő csak az előbb elmondott tartalmat állitja tudományos szemlélettel ellenőrizhető formába, hiszen a leány cselekedetei kispolgári gondolkodási módjából folynak, ezt a kispolgári gondolkodást pedig a burzsoázia oltotta beléje (családján stbin át) és kispolgári tette miatt kerül oda, ahol kiüt a tüz és ismét kispolgári tervezgetése miatt nem veszi észre a veszedelmet, a tüzet. Ennek a leánynak tehát müvészileg, azaz egyetemes jelentőséggel és társadalmi (osztály)tartalommal kellett megégnie, mert nem a véletlen, hanem lelkének, gondolkodásának, cselekedetének és osztálykörülményeinek dialektikus összevágása okozta egyéni tragédiáját.

Hányszor kimondtam eddig a szót, hogy müvészet, müvészi, müvészileg! Hát mi is az a müvészet? – hiszen ez volt első kérdésünk, amelyre ezideig nem is igen feleltünk. Eddig főként a forma meg a tartalom viszonyát vitattuk és ugy tünhetett föl, hogy a formát meg a tartalmat éppen azzal magyarázom, amit meg akarunk érteni, t.i. a müvészettel. Azonban nem egészen igy van. Mert megtudtuk, hogy a müvészetet valóban a forma teszi, azonban ennek a formának a müvészi mivoltát a jelentése, a tartalma adja. És megtudtuk azt is, hogy a müvészi forma tartalma általános és társadalmi, még pedig nem hazug társadalmi tartalom, hanem tudományos szemlélettel ellenőrizhető. Vagyis: Költő, mondj igazat, de rajt ne fogjanak, csak akkor, ha elemeznek. Mindezzel pedig már arra is feleltünk, hogy mi az az állandó mozzanat a müvészetben, amely a társadalommal együtt változik. Tehát a müvészi állandónak a változó mozzanatáról szólottam és most ennek a változónak az állandó mozzanatáról kell a hét fátylat fellebbentenünk. Azaz most azt kell kikutatnunk, hogy mi az a müvészi állandó, amelynek értelmében egyáltalában lehetséges, hogy legyen müvészi változó. Ez a kérdés természetszerüen összefügg azzal a másikkal, hogy miért van egyáltalában müvészet? Ilyen formában azonban mégsem vethetem föl, mert ez viszont a müvészet történeti keletkezésének a kérdését hozná magával, ezzel azonban most nem akarunk foglalkozni. Mindenesetre látnivaló, hogy eddig a müvészi változóval bibelődtünk és igy értettük meg bizonyos fokig a müvészi állandót, tehát most majd a müvészi állandó mivoltát feszegetjük, hogy megérthessük bizonyos fokig a müvészi változót. És igy tovább, – én itt és most ennek a dialektikus elgondolásnak csupán az alapgörbéjét próbálom erőmtől telő szabatossággal megrajzolni. Vegyük figyelembe, hogy eddig a formát magyaráztuk a tartalommal, jóllehet a tartalom meg csak a formával magyarázható. Tehát most a, formát, a szemléletileg folyó tevékenységet kell megragadnunk, hogy ezáltal minősitsük a müvészi alkotás tudományos próbára tehető tartalmának a társadalmi mivoltát is., Egyszóval meg kell találnunk azt a mozzanatot, hogy miképpen folyik szemléletileg az a tevékenység, amely ezt az egyetemes jelentésü társadalmi tartalmat értelmünk tudomására adja. Tehát most majd, amikor látszólag a formáról beszélünk, tulajdonképpen a müalkotás társadalmi mivoltának a mélyebb megértéséhöz is közeledünk.

Minthogy a valósággal való összeköttetésünk már megvan, elméleti tétel nyomában is elindulhatunk. Látjuk, hogy gondolatunk testes, fölemelkedhetünk, – nem kell félnünk, hogy a valóság gravitációja cserben hagyja. Ez a tétel igy hangzik: a feltételek száma nem lehet végtelen. E tétel Arisztotelesz nevéhöz füződik és mint a végtelen regresszus lehetetlenségének elve ismeretes. Ezt az elvet én elfogadom, noha kimondója igen lényeges vonatkozásokban hibásan alkalmazza. Kettős a hiba; egyike a másikából fakad. Nevezetesen 1.) annak a föl nem ismeréséből, hogy a dolgok önmagukon belül is ellentéteket tartalmaznak, (V.ö. Arisztotelesz alapbölcseletével (Metafizikájával)); 2.) , annak a (hallgatólagos) tagadásából, hogy a valóság olyan, amilyen (V.ö. Arisztotelesz esztétikájával).

Arisztotelesznek egész rendszere ezen az alapelven épül föl. Igy a logikában minden logikai funkció bizonyos végső, már tovább nem igazolható logikai alapelvek érvényét teszi föl. Az első ilyen logikai alapelv az azonosság elve: Minden dolog azonos önmagával. Csak ennek a tételnek értelmében és föltételezésével tudunk gondolkodni. De a végtelen regresszus lehetetlenségének elvén alkotja Arisztotelesz Metafizikáját is. Kimondja alapjában, hogy a létező világban is kell legyenek olyan végső mozzanatok, amelyekből az egész megérthető. E mozzanatok szerinte és az én felfogásomnak megfelelően is: a matéria és a forma; a matéria mint potencia és a forma mint aktus., Arisztotelesznél a forma hol aktiv, hol meg aktus; hol tevékeny, hol meg tevékenység. Már most 1) Ha tevékenység, akkor nyilvánvalóan nem alany, hanem valaminek, tehát valamilyen alanynak a tevékenysége. Ez az alany az anyag, – a forma alapbölcseleti értelemben az anyag tevékenysége. Tehát forma a valóságban mindig anyagnak a formája. Másrészt azonban olyan anyag nincsen, amely ne tevékenykednék. Tehát az anyag a valóságban mindig valamilyen tevékenységnek az alanya. Egyszóval nem mondhatunk olyan sekélyes és dialektikátlan, a józan észt meghazudtoló állitásokat, amilyeneket bizonyos materialisták (köztük Raste is) tételeznek, hogy t.i. „nem a szellem teremtette az anyagot, hanem az anyag teremtette a szellemet”. Az egyiknek éppoly kevéssé van értelme mint a másiknak. És nem is beszélhetünk anyagról meg formáról másképpen, minthogy a forma anyagnak a formája, az anyag pedig formának az anyaga. 2) Arisztotelesznél azonban a forma mint tevékeny is szerepel. Igy adódik nála a forma mint öntevékeny principium. Ennek semmi értelme nincsen. Mert éppen a létezőt bontja formára és anyagra, mint végső mozzanatokra. A létező dolog valóban öntevékeny, azonban minthogy ugy a forma, mint az anyag a létező dolognak csupán mozzanatai, közülük egyik sem lehet öntevékeny. A létező dolog öntevékeny, igy tehát egyik mozzanata (a forma) öntevékeny nem lehet, mert akkor a valóságban létező dolog nem volna, akkor a valóságban csak forma volna. Márpedig a forma csak mozzanata a létező dolognak, tehát a valóságban puszta forma nincs, hanem csak létező dolog van. A létező dolog öntevékenysége éppen a formának meg az anyagnak a dialektikus, egymáson belüli viszonyában áll. Látjuk tehát, hogy Arisztotelesznél nagy a zavar. Ennek alapja pedig a logika s az alapbölcselet viszonyának a tisztázatlansága. Ő ugy a formát mint az anyagot principiumnak, a valóság principiumainak veszi föl, s aztán – hopp! – e principiumok egyikét azonositja magával a létező, valósággal. Igy aztán öntevékeny nála a forma, – hol tevékeny, hol meg tevékenység, anélkül hogy ennek a két ellenkező irányu fogalomnak, a tevékenynek meg a tevékenységnek a vonatkozását fogalmilag tisztázná is. Mondom, mindez a logika meg az alapbölcselet viszonyának a tisztázatlanságából kerekedik. De hogy mekkora a zavar nála e két bölcseleti tárgykör vonatkozását illetőleg, azt a következő is mutatja. A forma szerinte nem más, mint a létező végső alanya, amely tisztára szellemi. (Szellemi? Összetéveszti azzal, hogy mi a formát nem érzékeljük, hanem csak szemléljük!) Végső, alanyon pedig olyan dolgot ért Arisztotelesz, amely logikai itéleteinkben állitmányként nem szerepelhet. Pl. Szokrateszről bármit állithatunk, de Szokrateszt nem állithatjuk semmiről. Ő a logikai itéletalkotást vizsgálja és abból következtet – igen bátran, de nem helyesen – a valóságra. Következtetése azonban még a formális logika szerint sem állja meg a helyét, mert Szokratesz igenis szerepelhet állitmányként: „Az az ember, akiről szó van, Szokratesz”. Logikailag tehát helytelen a kiindulása. Alapbölcseletileg meg különösen. Mert a végső alany nem Szokrátesz, hanem azok a történelmi, társadalmi és kozmikus vonatkozások, amelyek együttesen Szokratesz voltak. (Figyeljük meg, hogy ebben az itéletben kétszer is állitmányként szerepel Szokratesz!) – Megjegyzem, hogy éppen a logika meg az alapbölcselet viszonyának tisztázatlanságán bukik el minden polgári filozófia. Ar. azért veszi végső alanynak Szokrateszt, mert dialektikátlan: nem tudja, hogy Sz. is ellentétek egysége, hogy tehát bizonyos materiális összefüggések Szokratesz. Figyeljük meg, hogy ebben a mondatban Sz. formális logikai szempontból is állitmány. Ar. nem veszi észre, hogy ha Sz. forma, akkor van tartalma, hogy tehát végső forma nem lehet, mert tartalma ismét forma, – más tartalmaknak a formája.

Arisztotelesz azonban, mint mondtuk, eltér a helyes állásponttól és azt állitja, hogy a matéria meg a forma feltételeznek egy végső mozgatót, amely nem más, mint az isten. A hiba a dialektika hiányában rejlik. Mert a létező világ végső mozzanata, amelyből minden megérthető, nem az isten, amellyel semmi sem érthető meg, hanem a matériának meg a formának az egymásban valósága, a potenciának meg az aktusnak az egymásban léte, vagyis a létező tevékenykedőnek a saját tevékenységével való dialektikus azonossága, – végső fokon a világegész. A végtelen regresszus lehetetlenségének elve tehát nemcsak a logikában, hanem az alapbölcseletben, a metafizikában is helyesen forgatható, azonban nem a theologia, hanem a dialektika értelmében. Az arisztoteleszi esztétikának szintén ez az elv az alapja. Azt állitja hibásan ennek a helyes elvnek az értelmében, hogy kell lennie egy végső tárgynak, amely már önmagánál fogva szép és amelynek a megjelenése tesz bármit is széppé. Ime, tagadja, hogy a valóság olyan, amilyen! Én csak azt vetem ellene, hogy egyáltalában nincsen szépség, mint valóság, csak dolgok vannak, amelyek tetszenek vagy nem tetszenek, és aszerint mondjuk őket szépnek, nem szépnek. Azonban ha Arisztotelesz nem tudta elvét ezuttal sem helyesen alkalmazni, mégis hozzásegit véle a müvészi állandó kulcsához. Csak szem előtt kell tartanunk, hogy miképpen helyesbült ez az elv alapbölcseleti vonatkozásában, hogy t.i. a létező világ végső mozzanata nem az isten, hanem a matériának meg a formának az egymásban valósága, a potenciának meg az aktusnak az egymásban léte, a létezőnek a saját tevékenységével való nem logikai, hanem dialektikus azonossága. (Ez a tétel különben eddigi fejtegetéseink során is végigkisért, noha ezideig csak hallgatólagosan. A forma s a tartalom viszonyát éppen ezen a módon magyaráztuk.)

Megállapitottuk,hogy a müvészet nem szemlélet, mint Croce beszéli. De szemléleti, hiszen formában való, márpedig a forma szemléletileg folyó tevékenység. Nos, azt állitom és igazolom, hogy kell lennie végső szemléleti mozzanatnak. És ez a müalkotás.

Nézzük csak meg a szemléletet munkája közepette: a valóság formájára irányul. Márpedig a valóság nem más, mint a matériának meg a formának az egymásban léte, végső fokon a világegész. Hát éppen a világegészet nem szemlélhetjük. Szemléletünk számára csak a világegész mozzanatai adottak – a mozzanatok elnyelik szemléletünk elől az egészet, amelyet azonban éppen a mozzanatok alapján értelmünk állit. Szemléletünk átlép az egyik mozzanatról a másikra és igy tovább. Tehát benne volna a végtelen regresszusban, ha nem volna valami, ami megállitaná. Ez a végső a világegész kellene legyen, a világegész azonban nem szemléleti. Tehát azt tételezem, hogy a müvészet nem más, mint a nem szemléleti végső világegész helyébe való teremtése egy végső szemléleti egésznek. Egyrészt azért, mert mi más volna ez a szükséges végső szemléleti, ha nem a müalkotás? Másrészt, hogy a valóságnál maradjunk, a következő, szorosan a mü alkotásához tapadó elgondolás miatt.

Hogyan alakul a mü? A müvészi cselekedet, nevezzük ihletnek, először is két részre osztja a valóságot azáltal, hogy kiválasztja azt a részt, ama valóságelemeket, amelyekből müvét majd megalkotja. Ez persze nem ugy történik, hogy fog egy csomó szót és elhatározza hogy azokból alkot verset. De ugy értendő hogy a vers egy-két sora a kölcsönösen függő kapcsolódás folytán eleve meghatározza a többit, – vagyis a mü világának minden pontja archimedeszi pont. S a szóban forgó egy-két sort elfogadván, a müvész elméletileg már ki is választotta a valóság egyik részét, – ezt minden jó mü alkotása igazolja. Ezekkel a kiválasztott valóságelemekkel aztán az ihlet, a müvészi cselekedet, elfödi szemléletünk elől az összes többit, a ki nem választottat. Már most világos, hogy a valóság kiválasztott részét az ihlet megrögziti. Az is kétségtelen, hogy az ihlet rögzitette valóság csak része a valóságnak. Tehát: mi történik ezzel a megrögzitett valóságrésszel?

Ha belelépünk az ihlet rögzitette valóságba, a müalkotásba, ha átadódunk müvésziségének, ugy a valóság kivül rekedt elemei elvesztik létüket, létük formáját. Nem tevékenykednek, – egyszerüen nincsenek szemléletünk számára. Az ihlet tehát megragad bizonyos valóságelemeket, a többiek és szemléletünk közé helyezi és eltakarja a valóság egyéb részét, mint a teli hold a napot napfogyatkozáskor. Azaz szemléletileg teljes valóságnyivá növeli a kiválasztott valóságelemeket.

Igen ám, de a kiválasztott, megrögzitett és teljes valóságnyivá emelt valóságrésznek is vannak részei! Nos, ha belülről vizsgáljuk a müalkotást, azt a felfedezést tesszük, hogy a már teljes valóságképpen szerepelő, azaz müvészi valóságrész elemei is elvesztik létüket, nem tevékenykednek külön, hanem együttesen, – a jó mü elemeiben csak az él, ami bennük közös. Tehát a mü mint puszta, résztelen egész áll szemléletünk előtt. Ugy, hogy az végre megpihenhet. (V.ö. „gyönyörködtetés”).

De menjünk tovább. Látjuk, hogy a müalkotás befelé résztelen egész, kifelé pedig a többi valóság elfödője. Tehát a kiválasztott valóságrész, amikor a müvésziség mozzanatába jut, megszünik a valóság része lenni, mert a valóság egészévé válik. És itt a szépség elmélete ujabb aknára fut. Mert eszerint a müalkotás csak kivülről nézve, azaz csak éppen müvészi mivoltától megfosztottan szerepelhet valóságok között való valóság gyanánt. Tehát amikor egyéb valóságok közé gondoljuk el és szépnek mondjuk, mint a lányokat meg az esti réteket, akkor egyben müvészi mivoltát is megtagadtuk. Müalkotás elé jelzőt nem rakhatunk, mintahogy a világegészet sem mondhatjuk sem rutnak, sem szépnek. Még csak annyit sem állithatunk következetesen, hogy ez jó vers, az meg rossz regény, – értékelésünk pusztán arra szoritkozhat, hogy ez mü, ez nem mü. Semmi mást nem mondhatunk anélkül, hogy egyéb dolgokkal egy kategóriába ne soroznók, tehát anélkül hogy éppen müalkotásbeli mivoltát meg ne ölnők. Aki ezt mélyebben kivánja megpillantani, az gondolja meg a következőket: A világot elnyelik elemei; a világegész nem szemléleti, hanem, mint a valóságelemeknek egységes teljessége, valóság mögötti tény. Amikor szemlélünk, lényegeket szemlélünk. Nos a lényegszemlélet a valóság különös lényegeinek a szemlélete; a világegész pedig a valóság különös lényegeinek egyetemes lényege és csak mint ilyen, csak az összes többi különös lényeghez képest különös. Tehát a világegészet képviselő müalkotásról csak az összes többi nem-müvészethez és a világegészhez képest alkothatunk magunknak fogalmi kategóriát. Igy mindazoknak az állitásoknak a nagyrészét, amelyet eddig a világra vonatkoztattak az emberek, a müalkotásra értelmesen alkalmazhatjuk. Pl. hogy minden dolognak megvan a maga célja és a szerepe, a föladata és a szükségessége a világban, azt igy mondhatjuk: a müvészi alkotásban minden elemnek megvan a maga célja és a szerepe, a föladata és a szükségessége. A müalkotás tehát nemcsak szemléleti helyettese a világnak, hanem egyben értelmes világ is. Viszont ha a müalkotáshoz jelzőt nem rakhatunk, olyat sem mondhatunk, hogy ez vagy az polgári müvészet. Ilyen nincs, csak müvészet van. Ami ma polgári müvészet, az már nem müvészet. A polgári művészetet művészetnek tartja a polgárság, azaz szubjektive művészet, de objektive nem, azaz egyáltalában nem művészet. A proletárművészet objektive is művészet, tehát valóságos művészet. Az legföljebb „polgári kisérlet a müalkotásra”. Egy esetben mégis illik a müalkotáshoz a jelző, a történeti elhatárolás jelzője. Ha a mü a történelem folyamán egykor valóban müalkotás, tehát végső szemléleti volt, akkor a kor jelzőjét nemcsak szabad, hanem szükséges is hozzáillesztenünk. „Keresztény müvészet”, „primitiv müvészet” stb, – mindez azonban nem értékelés, hanem a már valóságos münek értékelt mü történeti helyének a kijelölése. A „proletár művészet” ma „tiszta müvészet”. Ezt a mai tiszta müvészetet „proletár” müvészetnek csak akkor hivhatja majd a müvészettörténet, ha a mai müvészi változó meghaladott s a proletár társadalom teljesen kiforrott és bizonyos fokig meghaladott lesz.

Azt mondtuk, hogy a mü mint puszta, résztelen egész áll szemléletünk előtt. Ez ellen egyáltalában nem szól, sőt éppen ezt igazolja az, hogy egyes versekből igen sürün csak egyes sorok maradnak fejünkben, amelyeket aztán különösen szép soroknak mondunk. Mert ennek a két sornak:

Boldog órák szép emlékeképpen
Rózsafelhők usztak át az égen

(Petőfi)

szintén vannak részei – a vers szavakból áll –. Ezeknek különvalósága azonban végképpen megsemmisül és csak összességük a maga felbonthatatlan (mert különben müvészileg megsemmisülő) egészében él szemléletünkben. Ez inkább arrautal, hogy a müalkotás a legkisebb elemében is müalkotás, aminthogy az értekezésnek, amely voltaképpen egyetlen fogalom, a legkisebb eleme is fogalom. Viszont ez annyit jelent, hogy a szó önmagában is müalkotás, hiszen a szó a müalkotás legkisebb eleme. Másfelől azonban a szó szemlélet, a müalkotás pedig fejtegetéseink szerint nem az. Hogyan lehetséges ez? Ugy, hogy a szó tulajdonképpen csak mint használt szó, tehát mint meglévő szó szemlélet. Gondoljunk csak a forma kettős minőségére! S igy kiutat ád az a megfontolás, hogy: ha a szó müalkotás; a használt, a meglévő szó pedig nem az; akkor nyilvánvaló, hogy a nem-meglévő szó müalkotás. Minthogy pedig kifejezésünk szerint nem-meglévőről és mégis szóról beszélünk, – a keletkező szót kell értenünk rajta. Vagyis a szó a használatban szemlélet, keletkezésében azonban müalkotás. Igy a szó a müalkotásban saját keletkezésének a szerepét játssza. Még pedig olyan módon, hogy a költeményben lévő összes többi szóval egyszerre keletkezik. A költeményt eszerint ugyis fölfoghatjuk, hogy egyetlen keletkező szó, hogy a keletkező neve annak a dologi csoportnak, amelyet bontatlan egységbe és végső szemléleti egészbe foglal.

A müalkotás folyamata tehát azt mutatja, hogy a szemlélet számára alkot egészet, szemléleti végsőt a nem szemléleti, de valóságos világegész helyébe. Ez ellen nem vethető, hogy végeredményben a tudományos értekezés is olyan forma, amely egyetlen mozzanatban, t.i. érvényes igazságában függ össze, szintén mint egész. Mert hiszen ott az összefüggés logikai, vagyis ugy áll fenn, hogy a valóságra csak vonatkozik. A müalkotásban pedig az összefüggés kizárólagosan szemléleti valóság. Azaz nem pusztán logikai, hanem metafizikai; nemcsak fogalmi összetétel, hanem szemléleti folyamatosság, egész és végső szemléleti, amelyből éppen megforditva, fogalmi felbontás és logikai elemezés utján olyan igazságokra következtethetünk és olyan fogalmat vonhatunk el, amilyenekre csupán az elrejtőző világegész elemezése utján tehetünk szert. Dos Passos regényét mindössze néhány szóval boncolgattuk és mégis miket tudtunk meg belőle! Hiszen itt a szemléletünk elől elsikkanó valóság áll összefogottan rendelkezésünkre! Mégcsak arra a különbözésre utalok, röviden, hogy a müalkotás ragaszkodik szemléleti alakjához, ellentétben pl. az értekezésnek szintén szemléleti formájával. A müalkotás formáján változás nem eshetik anélkül, hogy éppen a müvésziség el ne illanjon belőle. Az értekezés formáját azonban számtalan módon szabhatom meg anélkül, hogy logikai egész mivoltán, érvényes igazságában való összefüggésén, fogalmiságán a legkisebb csorba esnék.

A müvészi állandó mozzanata ezek szerint azt jelenti, hogy minden korban minden egyes müalkotás mint a világegészet képviselő szemléleti egész jelenik meg. A müvészi változó mozzanata pedig az az adott általános és adott társadalmi, amely a korral együtt változik és amelyből alakul ki az egész. Tehát a változó alkotja az állandót és az állandó érvényesiti a változót. A változó szabja meg az állandó valóságát s az állandó adja meg a változó érvényét. Példaszerüen kifejezve: Müvet csak ugy alkothatunk, ha az alkotás pillanatában fennálló formáju társadalomnak a valóságos összefüggéseiből alkotjuk. Viszont ezek az összefüggések csak ugy érvényesek a müvön (regényen stbin) belül, ha egyetlen szemléleti egészet alkotnak és mint végső szemléleti jelennek meg. A müalkotás tehát mindig a szemlélet határán jár. Szükséges, hogy minden egyes vonatkozása elbirja a vonatkozó tudomány, mesterség, szakma stb képviselőjének kritikáját. És valóban – Balzac César Birotteau c. regényének kereskedelmi, illatszerészeti stb vonatkozásai szakszerüség szempontjából kifogástalanok a kereskedelem képviselőjének a szemében. Lelki vonatkozásai ellen a lélekbuvár kifogást nem igen emelhet. A társadalomtudós szinte forrásnak használhatja. S a bámészkodó elbámészkodhatik eseményeinek folyásán.

Mindebből következik, hogy akár a müvészi állandó, akár a müvészi változó mozzanata legyen hibás, a mü rossz, azazhogy nem müalkotás. Pl. minden ma irt polgári ideologiáju regény azért rossz, azért nem mü, mert nem a valóságos társadalmi, világi összefüggésekből alkotódik, – ilyen vonatkozásai a tudományos kritikát legföljebb csak részben ha kiállják (pl. nemi lélektani folyamatok tekintetében; azonban még igy sem, mert hiszen ezek a nemi lélektani folyamatok a polgári regényekben társadalmi vonatkozásaiktól elvonatkoztatottan, tehát nem valóságosan szerepelnek s igy nem alkotnak önmagukban mint forma szemléleti végsőt, hanem csak viszonylagosan, csak a korlátolt szemlélet számára jelenhetnek meg szemléleti végsőként). Ezért nem is lehet a polgári ideologiáju munkákból végső szemléleti egész sem, mert hiszen minden öntudatos munkás szemlélete mélyebbre, végsőbbre hatol a polgári ideologiánál. Rossz a müvészi változó s a kölcsönös függés folytán rossz a müvészi állandó is: A müvészi változó nem adja meg a müvészi állandó valóságát, tehát müvészi állandó létre sem jöhet, – nem müalkotás áll előttünk. A ma irt szocialista irányzatu müvek nagyrésze pedig azért nem müalkotás, mert az észrevett, illetve tudott és felhasznált összefüggésekből, ellentétekből nem alkotnak szemléleti végső egészet és igy a felhasznált összefüggések érvénye elsikkad. Mert a dolgok összefüggése ugy valóságos, ahogyan a világegészet alkotják és minthogy a müegész a nem szemléleti világegésznek szemléleti helyettese, az összefüggések a müvön belül is csak ugy érvényesek, ha szemléleti egészet és végsőt alkotnak. A szóban forgó szocialista iránymüveknél nagyobb részt hibás a müvészi állandó és a kölcsönös összefüggés folytán a müvészi állandó hibája érvényteleniti a müvészi változót.

Érdekes példa a müvészi állandó változójára valamely népmese elemezése. A táltosparipa parazsat abrakol. Ez olyan tényállitás, amelynek semmiféle valóságos tény a megfelelője nem lehet. A mü egész. Egész pedig az, ami meghatározza a részeket. Nos, ha ez a rész nem valóságos ténynek az állitása, ugy az egésznek a többi része sem lehet az. Igy a táltos ha parazsat abrakol, akkor a patáján sem lehet nyolcvan filléres, szögekkel kovácsolt patkó. Szükséges, hogy a patkó szege gyémánt legyen. Azaz: értéke nem mérhető valóságos életünkben használatos értékmérőkkel. A táj, ahol a táltosló megjelenik, csakis selyem füvel lehet benőtt. Már most akinek ilyen a lova, az bizony nem közönséges ember. De a nem közönséges embernek a dolga, a cselekedete, a története, a kalandja, egyszóval semmiféle vonatkozása sem lehet közönséges. Tehát abból az állitásból, hogy az a táltos paripa parazsat uzsonnázik, müvészileg szükségszerüen egész, önmagában lezárt világ keletkezik, – világ, amelynek minden pontja archimedeszi pont. Ennek a világnak a tényei nem valóságos tények, azonban – és ez a fontos – e nem valóságos tények összefüggése valóságos és teljesen megfelel a valóságos világ összefüggéseinek. Tehát éppugy szemlélhetjük rajta a valóságos világ összefüggéseit, mint a valóságos tények állitásából származó müvön.

A, valóság ellentétei a müben ritmusként szerepelnek. A versköltők élnek a legföltünőbb ritmussal, – a versköltők használják a legföltünőbb ellentéteket. (Egy hattyu száll fölöttem magasan, Az zengi ezt az édes éneket, Oh lassan szállj és hosszan énekelj, Haldokló hattyum, szép emlékezet! – Petőfi.) Miért? Mert a valóság formás, tehát a valóságnak is kettős minősége van. A formás valóság különbözőnemüek folytonossága. Különbözőnemü mivoltára irányul alakitó értelmünk és folytonosságához tapad szemléletünk. Ez dialektikusan történik. Mert noha szemléletünk tapad a folytonossághoz és nem az értelmünk, mégis a folytonosságot értjük; és jóllehet nem a szemlélet, hanem értelmünk irányul a különbözőnemüekre, mégis a különbözőnemüeket szemléljük. Tehát 1) a valóság folytonossága szemléleti, de mint szemléleti folytonosság, értelmi; 2) a valóság különbözőnemüsége értelmi (kategórikus), de mint értelmi különbözőnemüség, szemléleti. Ez a mi esetünkben azt jelenti, hogy a müben, amely végső szemléleti egész, a valóság ellentéteinek, összefüggéseinek ritmust kell adniok, mert különben az összefüggések, ellentétek szemléletisége elsikkad. És más oldalról – a mü ritmusának ellentétet kell az értelem tudomására hoznia, mert különben a ritmus nem valóságos, hanem csak káprázatféle. Már pedig ha a ritmus nem valóságos, ugy a mü nem lehet egész. Hiszen több dolognak (hangnak stbinek) egyetlen egészként való szemlélete csak ritmusosan lehetséges. Már pedig minden eddigi tételünk értelmében szükséges, hogy a müben több dolog alkosson egyetlen egészet. De szükséges ez azért is, mert a valóságnak egyszerü egységekre való bontása fikciókhoz vezet, a szemléletet, amelynek jegye a folytonosság, szépszerével megöli és az elmét a formális ismétlés taposómalmába fogja. Az összetett egész azonban megadja a szemléletnek s az elmének egyaránt, ami az övé, azazhogy csekket ád róla: amannak a folytonosság fejében ritmust, emennek minőségre szóló ellentétet.

A müvészi változónak meg a müvészi állandónak az összevetéséből értjük meg mindazt a müvészetre vonatkozó sok rejtélyt, megokolatlan állitást és tudománytalanságában is helyességgel kacérkodó elvet, amilyenekkel uton-utfelen találkozhatunk. Ilyen pl. az a követelmény, hogy a münek ujnak kell lennie; noha Petőfiről tudjuk, hogy nem uj és mégis, hogy idézőjelet használjak, „gyönyörködünk” benne. Ez a követelmény bizony mindaddig értelmetlen, amig a müvészi állandónak s a müvészi változónak a dialektikus viszonyát nem ismerjük. Ám ezzel az ismerettel érthetővé válik, hogy Petőfi iránti elragadtatásunkban miért dobjuk ki mosolyogva azt, aki ma Petőfiszerü versekkel kedveskedik. Hogy e sorokat „Szentegyház keblem belseje, Oltára képed”, miért csepülnők le, ha ugy tudnók, hogy ma irta valaki. S hogy mégis miért müvészi mindjárt, ha rájövünk, hogy Petőfi alkotta. Hát először is: e két sor összefüggése teljes. A hiba, ha ma iródik, az, hogy ma már nem végső szemléleti, mert a szemlélet meghaladta azt a fölfogást, amely szerint a legnagyobb s a legmagasztosabb dolgok egyike a lélek számára a templom meg az oltár. Pedig e két sorban magasztosak e dolgok, mert magasztos dologról, a honszerelemről akar beszélni. De a mi szemléletünkben már a honszerelem sem magasztos, mert ismerjük ugy a nép, mint a haza; a lakósság meg az állam; az elnyomott osztályok meg az uralkodó osztályok összefüggéseit. Ez a két sor megszabja a vers többi sorát (a mü világának minden pontja archimedeszi pont) – és a verset el is fogadjuk versnek, mert akkor, amikor iródott, valóban a szemlélet határán járt. Tudjuk, hogy valóban a szemlélet határán járt, hiszen minden porcikájában benneleljük a polgári átalakulással együtt haladó forradalmár ideologiáját. Mert – polgári forradalomról lévén szó – ne feledjük e két sor dialektikáját se. Azért hasonlitja Petőfi a keblét templomhoz s a haza képét a bennevaló oltárhoz, mert ugy a templom mint az oltár egyidejüleg magasztos és alantas a polgári ideologiában. A két sor dialektikus értelme ugyanis a következő: Ha valamit magasztalni akarok, akkor magasztoshoz kell hasonlitanom. A templom meg az oltár mint hasonlat valami másnak a magasztosságát akarja idézni és nem a sajátját. Általuk éppen e más dolog válik magasztossá velük szemben. Ez a más dolog velük mért magasztosságu lesz, ugyhogy a templom meg az oltár elveszti magasztosságából a föltétlen mozzanatot. Hallgassuk meg csak a vers első három szakaszát:

Tied vagyok, tied, Hazám!
E sziv, e lélek;
Kit szeretnék, ha tégedet
Nem szeretnélek.

Szentegyház keblem belseje,
Oltára képed.
Te állj s ha kell: a templomot
Eldöntöm érted.

S az összeroskadó kebel
Végső imája:
Áldás a honra, istenem,
Áldás reája!

Már most melyik a magasztosabb, a haza-e, vagy az egyház? Bármelyiket vegyük is a versből, a másikára kell reáfognunk. És valóban, a haza meg az egyház képzetét tekintve, áll ez az egész polgári ideologiára. A feudális keresztény társadalomban ezek a sorok még profánok lettek volna. Szemléleti egészként való összefüggésük föl sem ismerődött volna, nem is volt volna szemléleti végső egész, mert hiszen a szemléleti egésznek, mint müvészi állandónak a valóságát a müvészi változó adja meg, az pedig a társadalmi változóval együtt alakul. Ma pedig költő ezt azért nem költheti, mert a társadalmi változóval együtt a müvészi változó is megváltozott s igy ha egészként függne is össze, nem volna meg mégsem a valósága. Ma nem a polgári társadalom kezdetén, hanem a végén s egyben a proletár társadalom kezdetén vagyunk és ehhez képest alakult a müvészi változó is. Ma csak ehhez képest adódhatik meg a müvészi állandó valósága és a proletár társadalom mivoltának mozzanata nélkül többé mü nem alkotható.

Egyszóval a müalkotással szemben való értelmes követelmény nem az, hogy uj legyen, hanem hogy a valóságos világi (kozmikus) összefüggésekből, társadalmi ellentétekből alkotódjék, még pedig mint ritmusosan szemléleti végső egész, a nem szemléleti, de valóságos és szintén változó világegész helyébe. Hogy a müvészi állandónak meglegyen a valósága és a müvészi változónak fennálljon az érvényessége. Aki a müvészi állandót, amely a müvészi változót érvényesiti, megtalálja, ihletett ember. Ihletett ember azonban mindenki lehet, – a kimondott müvész csak abban különbözik tőle, hogy ő sürübben és többször ihletett. Viszont a mai és eztánvaló müvészi változót, amelyből a müvészi állandót meg kellene alkotni; a mai és eztánvaló müvészi formát, amely a tartalmától függ; a mai és eztánvaló szemléleti végsőt, amelynek értelme tudományos szemlélettel ellenőrizhető, – csak osztályharcos, szocialista ideologiával lehet megtalálni. Valóságos müvet, amely majd fönn is marad, ma bárki csak osztályharcos proletár szemlélettel alkothat. De annak is, aki ma müalkotást akar megérteni és megbirálni, s aki nem akarja Dos Passost Courths Mahlerral egy kalap alá venni, annak is szocialista módon kell szemlélődnie.

Jól tudom, hogy ebben az előadásomban a legfogasabb kérdésekre is csak futtában vesztegettem a szót. De nem is lehetett másként. Látnivaló, hogy nem egyetlen kérdést, hanem egész problémakört vetettünk föl. Meg kell hát elégednünk azzal, hogy ha nem is értettünk meg mindent végérvényesen, mégis megpillantottuk a müvészetre vonatkozó kérdések összefüggését. És fontoljuk meg, hogy e kérdések nem csupán összefüggésükben, hanem önmagukban is haladást képviselnek ezen a kutatási területen. Az elvégzendő feladatok közé tartozik még az ihlet és szemlélet viszonyának alapos kifejtése, nem különben az ihlet meg az értelem formai vonatkozásának elmélyitése is. Ezek azonban csak a főbb feladatok, elannyira, hogy nélkülük a többi, különösen az apróbb és gyakorlatibb kérdések fölvetése is lehetetlen. Ugy vélem mégis, hogy a müvészet körüli évezredes herce-hurcát és tarka zürzavart már ezzel a válasszal is nyugalomra sikerül intenünk.

Mécs László költészete

Sajt nélkül a papir nem sajtpapir. A tömeg más papirt nem vesz. Kerestetik tehát sajt, amely a papirba belecsomagolható, hogy a papir eladható legyen. Mécs László tömegek költője. Tehát tömegek olvassák a napilapot, mert a napilap M. László verseit hozza. Bizonyos fokig megforditva is áll ez. A napilap – hasonló réven – már M. László előtt is tömeglap volt. Azaz: M. László verseit a napilap hozza, mert M. László tömegköltő. Mert a tömeg azt a költőt ajnározza, akit az ő lapja üt énekessé. M. László azt irja, amit a napilap kiván, a napilap meg azután áhitozik, amit M. László ir. A tömeg pedig azt olvassa, amit a napilap kiván és M. László ir, – viszont a napilap azt kivánja és M. László azt irja, amit a tömeg olvas. Ime valami, ami három személyben egy. Nem is tudni, hogy ki irja ezeket a verseket, M. László-e, a napilap-e, avagy a szóban forgó tömeg. Maradjunk annál, hogy M. László verseit kispolgári tömegek, nagyobbrészt füszeresek irják. Magas müvészet csucsaihoz ne igen vessük hát ezeket a verseket, hiszen ezzel azt a bolondságot csinálnók, hogy kereskedő segédektől követelnénk müvészi irástudást.

Ebből már azt is látjuk, hogy ezek a versek éppugy maradék nélkül bennevannak korukban, mint a hideg viz a bádogvödörben. M. László ugy fujja korunk tényeit, mint a biflázó diák a leckét, de éppugy nem érti. A tények összefüggéseiről fogalma nincsen s igy szemléleti folytonossággá sem tudja csoportositani őket. (V. ö. kispolgári tömeg). Tudomásul veszi a szegénységet. Módjával ugyan, de fáj a szive a szegényekért és néha gyermekien elcsodálkozik azon, hogy egyáltalában vannak. Jól látja, hogy a „szegények” óriási ereje tömegükben van, hogy gyengeségüket pedig a szervezetlenség hozza magával. Tehát – kereszténységet prédikál. Naiv. A naivságot (magyarul együgyüséget) sokan a költő ékének tekintik. Én nem. M. László naivsága azonfelül gyanus. (Ez csak parlamentáris kifejezés). Azt mondja a szegényekkel kapcsolatban, hogy nem kerüli el

rossz vackukat a Kolera, midőn diadalutját rója,
Tüdővész, Tifusz ugyanugy s a gyermekek hozója: Gólya.

Naiv? Gyanus? Istenem, épelméjü felnőtt ember nem hihet komolyan a gólyamesében. Komolyan, miként a „Tüdővész” népgyilkos mivoltában. Hát miért kelepel a gólya u. n. komolyabb hangu költeményében? Mert a fogamzást meg lehet gátolni, a terhességet meg lehet akadályozni, csak éppen nem szabad. Tehát a szegényeket sujtó szaporaságot illetően a papi sajnálkozás kénytelen a gólyamese irrealitásába burkolózni. És annál is inkább kénytelen kelepelni a gólya, mert hiszen szegényekről van szó, márpedig a terhesség megszakitásának a lehetősége anyagi körülményektől függ. Adva van tehát a szegénység, mint probléma. M. László ugy csap le rá, mint a gólya a békára s olyan rövid uton elintézi, mintha egész életében mást se csinált volna:

a kerteket cukrozó Isten ugy ossza el madarait:
több jusson a szegény kertjébe s dalolják el a gondjait.

Ez az óhaja. Az őszinte kivánság már fél cselekedet, fél megoldás. Igaz ugyan, hogy a szegényeknek nincs kertjük, azért szegények. M. László szegényei tehát különös szegények, azok, akiknek számára a napilapnak külön rovata van. A kisgazdák. Dehát a kisgazdák a nemzet gerince s igy isten madarainak torkán a kisgazdák gondjai dalolandók el elsősorban.

A szegénységnél maradván, M. László igen őszinte. Elmeséli, hogy semmije se volt, görbe botján kivül, amikor hivatali helyére érkezett. De most már csinos házacskában él és a házacska az ő tulajdona; állatok bőgnek az istállóban, ólban és azok az ő állatai:

S itt maradtam. Száz gyökérrel köt a sorsom száz dologhoz.
Meghizlalta testem-lelkem jó mennybéli Tútorom.
Kertben kazlak púposulnak, marhák bőgnek istállómban,
van virágom, van galambom, borom, búzám, bútorom.

Mondom, csak az összefüggésekről nem vesz tudomást. Arról, hogy azért övé a csinos házacska, meg a marhákkal teli istálló (és akad még más is), mert gólyamesét ad be nekünk s mert a szegények nemlétező kertjébe madarakat küldet, hogy ne legyen gondjuk szegényeknek. Intézzék el ezt az egész ügyet az isten madarai, de ne a munkásmozgalom, ne a politika. De hát mit is csináljon? Ajánlja a szegényeknek, a munkanélkülieknek, hogy ők is mondjanak gólyamesét? És akkor lesz házacskájuk? Hiszen, ha mindenki gólyamesélne, hogy legyen kenyere, akkor ugyan mindenki korrupt, vagy együgyü volna, de mégse laknék mindenki kényelmes paplakban. És akkor M. Lászlónak is más hazug mese után kellene néznie, ha meg akar élni.

M. László különben nagyon közvetlen. Közvetlenül jelenti ki, hogy megkérdezte a fecskéket meg a fülemiléket. De hogy mire nézve tett föl kérdést, az már közvetett dolog, mert nem igen adatik tudtunkra. A madárkák (mindig madarakkal van baja), azonban megintcsak közvetlenül felelnek:

„Mi nem szövünk, mi nem fonunk,
mi nem szántunk, mi nem vetünk,
mégsem vagyunk mi céltalan csavargók:
mi hozzuk a tavaszt s a dalt.”

Gólya tudja, hogy valamilyen izére nézve mért nem értelmes fecskéket kérdezett meg M. László. Hogy miért olyan zavaros fecskéket keresett ki, amelyek azt hiszik, hogy ők hozzák a tavaszt s a dalt. Miért olyanokat, amelyek (elmeállapotukat tekintve) pontos megfelelői annak az utasnak, aki azért, mert hat óra huszkor indul a vonatja a keletiről, azt hiszi, hogy ő viszi oda a hat óra huszat. Ezek a madarak azonban egyenest a Schwarzerból jöttek. Miért mondták volna különben M. Lászlónak, hogy ők nem szőnek, nem fonnak? Hiszen el sem lehet sorolni, hogy szövésen-fonáson kivül még mi mindent nem csinálnak. Nem lebegnek rózsaszin füstként a villanykörtében. Nem olvassák M. László verseit. Jéghegy közepében nem fogózkodnak össze oly módon, hogy az messziről szőlőfürtnek lássék stb. Hogy nem szőnek, nem fonnak, az nem jelenthet annyit, hogy nem dolgoznak, mert igenis dolgoznak. Fészket raknak. Kicsinyeiket táplálják s e célból reggeltől-estig táplálék után járnak. Hogy emberi munkát nem végeznek? Dehát azért fecskék. Hal-munkát, poloska-munkát éppigy nem végeznek. E tekintetben aztán teljes joggal mondhatták volna M. Lászlónak, hogy „nem uszunk viz alatt, nem mászunk a falak repedéseibe régi fényképek háta mögé.”

M. László képzelete olyan óriási szárnycsapásokkal halad, hogy a gondolat gépmadarának még a berregése sem éri utól.

Igy élek én, barátaim. Ne vessetek reám követ.
Én nem hiszek már a tavaszban, de várok egy mentőövet,
szent tébolyt, amely kiemelne, mint a sok őszi vadludat
és ragyognának ujra mind a tájak, tornyok és utak!

Tehát egy mentőöv oly módon emeli ki a vadludakat, hogy ujra ragyognak a tornyok. És miért? Mert M. László üvegtoronyban élt, de az üvegtorony megvakult. Azaz röviden: mivel éppen a tavaszban nem hisz, vár egy mentőövet, amely a megvakult toronyból ugy emelné ki, mint a vadludakat. Érdekes kép.

Könny-árviz mindent learat.

Arat az árviz? Rossz ujságiró talán leirná. De hogy könny-árviz arasson, az kicsit zsufolt kifejezés. A halál az más, annak van kaszája és ősi jogon, szokásjogon alapuló engedélye.

Van óra, melyből kiugatnak vad, megveszett komondorok
s minden perc szárnyán vér csorog.

E két sorban – tréfa nélkül – baromfiudvar rejtőzik. A kutyák megvesznek a baromfiudvarban és nekiesvén – mondjuk – a kacsáknak, megsebzik szárnyukat. A kacsák a percek. Az ebek ugatása az óraütés. De mik a komondorok? Másutt pedig:

(Mustármagból)

Nőtt az uj fa. Minden ága ember-kar lett és halászott,
a pogányság tengerében: ez volt Péter, a halász.
Törzsét vágta Traján, Néró, vadállatok vérét itták,
mégis nőtt és ahol állott: uj bor nőtt és uj kalász.

Példa a mustármagról II.

Ha épület a müalkotás, akkor ez a vers romhalmaz. E négy sor zavara különben az egész verset beszemeteli. Ez a Péter szegény a vers végéig halász. De közben fa is, amelynek szive van és a szive ketyeg. Természetes, hogy kabátban, avagy nadrágban halászik, mert van zsebe is. „Jobb zsebében Európa, bal zsebében Amerika.” Nem nagy gyönyörüség lehet különben ez a halászat, ha közben a halász, amely egyben mustármagból nőtt fa,

Dómokat és klastromokat, könyvtárakat hord a hátán.

Szegény halász! Mikor teszi le már a sok terhet, hogy zavartalanul ügyelhessen a horogra? Soha! Mert

Eltünnek a népbiztosok, országocskák, elnököcskék,
vallások és nem tud róluk majd csak a történelem.
De nő Péter, nő a Pápa, nő az Egyház (név nem fontos) –

amely utóbbi megjegyzésből, hogy név nem fontos, ha nő a pápa, – ugy vélem, M. László a papissára, a nőpápára gondol. És azon is elmosolyodom, hogy pont a népbiztosoknak meg az elnököcskéknek az eltüntével fenyeget csupán, a királyocskákról szépen megfeledkezik. Hogy ez rosszmájuság, mert az országocskák is eltünnek? Nono:

Igaz,
álmodozom a Minden Ember Tornyáról, véres maltert hordok rá,
de dinamitot tudnék alátenni, hogy anyagom legyen,
hogy tetőt épitsek a viharban didergő Magyarság fölé,
mert az Emberiség csak álom s a Magyarság most-vérző valóság.

Kérdés, hogy miért álom az „Emberiség” és miért nem most-vérző valóság? Másrészt toronyra, épületre csak akkor hordhatunk maltert, ha megvan az épület. Fölrobbantani is csak akkor robbanthatjuk föl, hogy bizonyos célra anyagunk legyen, ha egyáltalában létezik. Továbbad, – álomépületet mégsem robbantanak valóságos dinamittal. Ez a vers ugy rossz, ahogy vesszük.

Mondom, kispolgári tömegek irják M. László verseit. Ez a rövidke jellemzés nem is vonatkozik M. Lászlóra. Ő nincs is. Mellékes.

Ahogy azt a nagy Móricz elképzeli

Móricz Zsigmond szellemet idézett, korszellemet. Ez a szellem azonban nagyon ráüt a mesebelire. Nyulik, ing és dagad az égig. Sürü és terhes felhők tömegének véli, aki nem tudja, hogyan bujt elő a kisded kőkorsóból. S ami a legfőbb, aki nem tudja, hogyan parancsolható vissza a cserépedénybe.

Korszellemet idézett, anélkül hogy vallaná, hogy a kor a dolgokban van s az emberekben csak annyira, amennyire az ember is csak egy dolog a saját dolgai között. Anélkül, hogy a kor testét is figyelemre méltatná, a kor testét, amelynek csak mozdulata a saját szelleme, csak tüneménye, a valóságnak a jelensége, amely a kor lényegét szinte a perspektiva törvényei szerint veti szem elé, de persze, éppen azért, a perspektiva törvényei szerint eltorzitva. Mint amikor szabályos téglalap alaku asztal előtt ül valaki s éppen mivel az asztal szabályos téglalap alaku, trapezoidnak látja. Korszellemet idéz, de varázsló gyanánt és nem mint a tudós, akit csak avatatlan tekint varázslónak.

Móricz a „faji jelleg” oktalan követelése ellen tiltakozik. Uj eszmékre, uj célkitüzésekre van szükség, mondja, uj igékre és uj érzésekre. Holott szükség helyes eszmékre és igaz igékre van. Az uj érzés pedig olyan tárgytalan fogalom, hogy nem is vethetek semmit ellenébe.

Móriczot persze megtámadták a „régiek”. Móricznak persze könnyü a dolga velük szemben. És Móricz meg is elégszik dolgának könnyebbik végével. Fejükre olvas tényeket. Hogy erre felhorkan a hivatalos s nem hivatalos jobboldal? Nono! Hiszen ha beadnák derekukat a Móricz-féle „uj” eszméknek, hát akkor személyes életük alapját is fel kellene adniok! Elképzelhetetlen, hogy még nyelvtani hibát is ne találjanak abban a mondatban, amely itélet az ő fejük fölött. Elgondolhatatlan, hogy eszményi harcot vivjanak oly eszmék ellen, amely az ő valóságuk ellentéteiből adódik.

Móricznak igaza van, de nincsen igazsága. Azt mondja: „A mai magyar nép, tehát a törpebirtokosok és még az alatta lévő réteg is a nemi szerelem kérdésében annyira józan és elszánt, hogy félelem és irtózat látni, mit csinál. Valósággal halálra itéli a fajt, ha fajnak s a nemzetet, ha nemzetnek nevezzük a magyarság összességét.” Másutt: „Itt van a szörnyü hasadás az intelligencia és a nép közt.” Alább: „Oly idegenül él az intelligencia abban a városban a néppel szemben, mintha az indiai gyarmatokon élnénk.” S ezek után kivágja a rezet: „Az intelligencia pedig csak akkor válik a nemzet élő tagjává, ha felveszi a harcot a nemzeti szellem ujjáteremtéséért.” „Programm tehát csak egy lehet: épitő magyarság!”

Nos, nem a tényeket akarom kétségbevonni. Dehogy is. Hanem csak elcsodálkozom azon a könnyelmüségen, amellyel értékes adatait Móricz eltékozolja. Amellyel gyöngyszemeket főz abba az elvetemült rotyogó kásába, amely eredményeinek foglalatát jelképezi. Amellyel azt hiszi, hogy szellem ellen kell harcolnia és nem a világ dologi összefüggéseit megváltoztatni. Amellyel föltételezi, hogy kérem, mehet minden tovább és szépen, csak éppen máskép kell gondolkodnia az intelligenciának, annak az intelligenciának, amelynek semmi joga sincsen még a nevéhez sem, mert hiszen nem értelmesen gondolkozik, hanem érdekeinek megfelelően. De gondolkodhat-e másként? Egyénenként talán; külön-külön – kitaszitva – igen; azonban osztályban, mert osztályt alkot, soha. Móricz Róma prétóriánus csapatát összevéti Athén tanuló ifjaival. És épitő magyarságot követel. Dehát mit épitsen ez az épitő magyarság, ha már komolyan veszem a fogalmat és nem látom eleve olyan üresnek, mint amióta élek, a zsebeimet? Mert ha már épitésről van szó, tudja-e Móricz, hogy a földmunkások közül, akik házhelyet kaptak, hányan raktak rajta házat és hányan nem? Hogy az orosz buzáért – „dumping” és „rabszolgamunka” tehát „silány” minőség! – 1.75 schillinggel többet adnak Bécsben, mint a magyarért, az egyik reggeli lap közlése szerint. Móricz azonban nem olvas ujságot. Nem bir ujságot olvasni. Ugylátszik nem tud ujságot olvasni. Mert az ujságokban is csak a „szellemet” látja és ügyet nem vet a testre, amelynek a szellem csak egyik megnyilatkozása. Nem törődik azzal, hogy csődöt mond a világ rendje és a Collegium Hungaricumokat kifogásolja. Meg ami ezzel egyenlő, hogy az ifjuságot „függő szellemben” nevelik. Hát ha akarnák, se tudnák másképpen. És mért venné fel az intelligencia a harcot a nemzeti szellem ujjáépitéséért? Azért mert „csak akkor válik a nemzet élő tagjává”? Ördögöt, – nem is akar a nemzet élő tagjává válni! Az egypengős napszámok nemzetének élő tagjává hogyan is akarna válni az az intelligens, akinek évi százharminckét ezer, vagy akár csak tizenkét ezer pengő a jövedelme! Vagy csak évi hatezer! Ami tizenöt-huszszorosa az évi napszámbérnek! Meg aztán mért teremtené ujjá a szellemet ez az intelligencia, hiszen ez a szellem ő maga és egyben ez a szellem létjoga! Legyen öngyilkos pusztán azért, hogy Marxnak ne legyen igaza, ám Móricz tétova álma valóságosabb legyen? Nem, nem elmebetegek ők, hogy a történelmi idealizmust ne csak hirdessék, hanem annak az értelmében cselekedjenek is.

Móricz természetesen fölibe kerekedik Négyesynek, aki azonban legalább formailag következetesebb, amikor őszbecsavarodott idealizmusát cirógatja. Mert Négyesynek akkora őszbecsavarodott idealizmusa van, mint amekkora szakálla Michelangelo Mózesének. És szarva van. Szarvával Móricz fölé bököd. Móricz azonban a valóság tényin ül magosan, mint valami fának ágain. Csakhogy olyan elszáradt ágakon ül, amelyekben nem kering már a fa egészének éltető nedve és szépen lepottyan Négyesy szarvai közé. Négyesy azért következetesebb, mert legalább azok a dolgok, amelyekre ő hivatkozik – tanügyi kongresszus, Collegium Hungaricum stb. – valóban világrendünk védelmére hivatott katonák szellemi kaszárnyái. Nem olyan lyuk a levegőbe, mint a Móricz követelte „épitő magyarság”. Itt Móricz érvelése visszájára fordul. Azt beszéli Móricz Négyesy ellenében, hogy „nem élhet egy nemzetnek a gyermeke máskép, csak nemzetének külső jellegzetességével”. Mért kell ezt hát „a Négyesy Lászlóknak főpapi ornátusban prédikálniok?” Azért, hogy a hivőknek a világ más dolgai ne is juthassanak az eszükbe. Ám Móricz éppen ilyen magától értetődő dolgokat prédikál. Épitő magyarságot. Csakhogy a magyarság ugy épit, amilyen társadalomban él. Collegium Hungaricum? Cseréljük ki a nemzet szót Móricz mondatában az uralkodó osztállyal és megkapjuk a feleletet: „Nem élhet egy uralkodó osztály gyermeke máskép, csak uralkodó osztályának külső jellegzetességével.” Mitse tesz, hogy fogadott gyermekekről forog a szó. Kétségtelen, hogy megfelelő módon válogatják jövendőbeli utódjaikat. Engem például nem fogadtak gyermeküknek. Sőt, ott kellett hagynom a szegedi egyetemet egy versem miatt, mert az egyik méltóságos ny. r. tanár ur kijelentette előttem, hogy aki ilyen verseket ir, abból amig ő él, nem lehet középiskolai tanár. Mellesleg erről az egyetlen versről hét cikket olvastam és Ignotus idézte, irt róla a Neovojtinában: „Lelkemben dédelgetem, simogatom, dünnyögöm és mormolgatom … gyönyörüszép.” Stb. Móricz tehát olyasmit kiván, ami van. Csakhogy olyan érdekeknek megfelelően van, amilyenek a mai társadalom érdekei. Persze, nem az összesség érdekei, dehát a mai társadalom nem is az összesség érdekein alapszik. Móricz több formában is ismételgeti Négyesy ellen vetett gondolatát: „Az pedig, amit nemzetinek mondunk, az magától értetődően benne lesz mindig az irodalomban.” Hadd ismételgessem hát én is, amit Móricz ellen vetek: „Az pedig, amit osztályjellegünek mondunk, az magától értetődően benne lesz mindig a kulturpolitikai ténykedésben”. „Nem egy üres és sivár messianizmusra van itt szükség, – folytatja Móricz – hanem életre és igazságra. S munkára. Okos, emberséges és céltudatos munkára”. Hát ez se több, üres, mint az a messianizmus, ami ellen tiltakozik. S azonkivül nem is egészen igaz. Mert igenis okos és céltudatos munka folyik. Hogy a társadalom melyik osztályának, rétegének az érdekében és hogy meddig folytatható, az aztán a kérdésnek a másik oldala.

Móricznak mindvégig igaza van ellenfeleivel szemben és támadói ellen védem is. Mert Móricz a tőkés polgári rend fegyvereivel hadakozik a hübéri maradványok ellen. A huszonnégy esztendős Nyugat folyóirat kamaszkorából való eszméit hangoztatja mélyebb hangon, férfiasabb melegséggel, a maga módján, hogy ne mondjam, magyarosabban. Csakhogy mintha ez a férfiasság már – Móricztól függetlenül – aggság volna. Mintha kissé későn futna a kor munkába járó szépasszonya után, – akkor, amikor már tehetetlen. Aggságról szólok, mert ne feledjük, hogy mindez a nyugat jelszavának jegyében történik, a féllábbal sirjában álló nyugat jegyében. És mit jelent a „nyugat” jelszava? Kazinczytól Adyig és Móriczig, mindenkor a kapitalista törekvések eszmei vetületét jelentette. A kapitalizmus közben azonban imperialista szakaszába jutott, ellentétei annyira kiélesedtek, hogy eszményi és minden államra vonatkozó dicséreteit már nem igen fogadják szisszenés nélkül azok, akiknek szándékait az ellenkező irányú imperializmus keresztülhuzta. Milotay és Móricz soha sem találkozhatnak, – csodálom, hogy tegezik egymást. De énfelőlem és a fiatalságnak hozzám hasonló képviselői felől akár össze is ölelkezhetnek, Négyesyt sem kivéve, mint három grácia, mert mindegyik megegyezik abban, hogy szándéka van és ahhoz idomul a felfogása. A valóságot pedig csak oly mértékben veszik figyelembe, amily mértékben, legalább is pillanatnyilag, igazolásfélét nyujt azok előtt, akiknek a valóságról még kevesebb a fogalmuk, vagy akik örömmel fogadják, hogy a valóság ugyan olyan, hogy kellemetlen kilátásokkal kecsegtet, de mégis jó, ha a valóságról kevésbé jó fogalom adatik. Szellemi életünknek ez az utóbbi változat az alapja.

Éljen az idealizmus! Ha a materialis erő a miénk. Éljen a faji jelleg! Ha a falu osztálykülönbségeit elhomályositja. Le a faji jelleggel! Ha az az „olló” ipari élét csorbitja. Le a régi eszmékkel! Éljenek az uj igék! Ha nem tudunk egyebet mondani.

[Tanulmányunk három … ]

Tanulmányunk három részre oszlik.

Mindenekelőtt tisztába kell jönnünk legalább hozzávetőlegesen azokkal a kifejezésekkel, amelyek munkánkban végigkisérnek. Hozzávetőlegesen, mert hiszen tanulmányunk maga ismeretszerzés, márpedig az ismeretszerzés ujabb fogalmak szerzése és ezzel együtt régibb fogalmaink tisztázása. Különösen szükséges ez, ha belátjuk, hogy ugyanazon kifejezésen mást értenek a polgári tudósok és mást a marxista kutatók, legfőképpen a közgazdaságtanban.

Másodszor: meg kell állapitanunk tanulmányunk tervét. Itt két szempont a fontos: az, hogy először a leginkább alapvető ismeretekre tegyünk szert és az, hogy ismeretkörünk bővülésénél meglegyen a folytonosság.

Tanulmányunk harmadik részét tanulmányunk tulajdonképpeni tárgya teszi, nevezetesen a kapitalizmus marxi közgazdaságtana különöstekintettel a kapitalizmus imperialista periódusára.

Fogalmi tájékozó.

/EMBERISÉG ÉS TÁRSADALOM./ Emberiségen egyfelől az emberek összességét értjük, másfelől pedig mindama tulajdonságok összességét, amelyek az embereket más dolgoktól, pl. állatoktól, növényektől, ásványoktól stb. megkülönböztetik. Ha emberiségről beszélünk, akkor csak az elevenek egyik legmagasabbrendü csoportjáról szólunk, anélkül hogy ennek a csoportnak a belső viszonyait figyelembe vennők. Az emberiség fogalma tehát az egyes embereken föllelhető tulajdonságok általánositott szembeállitása más dolgok, pl. állatfajok egyes tagjain föllelhető tulajdonságokkal. Azonban ha az emberiség egyes tagjainak és minden egyes tagjának egymással való belső viszonyát tekintjük és igy vizsgáljuk az emberiséget, akkor már társadalomról kell szólanunk. Miben áll az emberiség tagjainak egymással való belső viszonya?

Az elevenek minden fajtája küzd az életéért és igy, amennyiben érdekeik összeütköznek, harcban állanak egymással. A farkas harcban áll a nyullal. És mi a harc? Munka. A nyul, amikor elvágtat, munkát végez. A farkas, amikor óvatosan az akol körül settenkedik, vagy amikor széttépi a bárányt, vagy amikor báránnyal a szájában, vagy anélkül menekül üldözői elől, munkát végez. Igy az emberiség is, amikor harcol a baktériumok ellen, a hideg ellen, stb. munkát végez.

Az emberiségnek a természettel folytatott harca azonban sokkal nagyobb foku, sokkal több irányba hatoló és sokkal szövevényesebb, mint az állatok nagyobb részeé. Igy az emberiség munkája is sokkal szövevényesebb. Pl. a baktériumok elleni harcában szüksége van mikroszkópra. A mikroszkóphoz üveg szükséges, tehát szükség van üveggyárra. Az üveggyárhoz gépek szükségesek, tehát szükség van gépgyárakra. És igy tovább, – a gépekhez fém szükséges, a fémet ércből kell kiolvasztani, az ércet bányászni kell, a bányászoknak szükségük van eledelre, az eledelek előállitásához szükség van mezőgazdaságra, de ruha is kell és lakás kell, azaz a mikroszkóp előállitásához az iparágak beláthatatlan sorozatára van szükség. Mindezeket a mikroszkóp előállitásához szükséges teendőket nemhogy egy ember, hanem az embereknek egy csoportja sem végezheti, ahhoz szükség van az egész emberiség munkájára. Mármost az emberiség egyes tagjai más és más módon vesznek részt ebben a tevékenységben. Aszerint, hogy milyen szerepük van, viszonyban állanak egymással. Ezek a viszonyok az emberiség minden egyes tagjára vonatkoznak valamilyen formában. És minthogy igy minden egyes ember társa az összes többi embereknek, az emberiséget belső tevékenysége szempontjából társadalomnak nevezzük. A társadalom tehát munkaviszonyokat alkotó emberiség.

/OSZTÁLYOK ÉS OSZTÁLYHARC./

A társadalom tagjai, aszerint, hogy a társadalom tevékenységében milyen szerepük van, osztályokat alkotnak. Az osztályok tulajdonképpeni tartalma az osztály tagjainak érdekközössége. Igy pl. a munkásosztály tagjainak érdekközössége abban áll, hogy minden munkás több bért akar és kevesebb munkaidőt. A munkásosztállyal szemben áll a tőkés polgári osztály, amelynek érdekközössége, hogy a munkásokat minél hosszabb ideig minél kevesebb bérért dolgoztassák. Ilyen módon az osztályok között állandó érdekellentét, u.n. osztályellentét van, amelynek megnyilatkozási formája az osztályharc. Az osztályharc a termelt javak termelési módja és elosztása körül folyik. Az osztályharc állandó. Az osztályharc napról-napra mennyiségi változásokat eredményez, vagyis olyan változásokat, amelyek a fönnálló társadalmi rendet alapjaiban nem érintik. Ilyen mennyiségi változás pl. amikor a füszereseknek sikerül kivivniok a vasárnapi munkaszünetet. Vagy ha a pincéreknek sikerül elérniök a borravaló eltörlését és a százalékos részesedést, vagy ha a gyárosoknak sikerül az órabért néhány százalékkal csökkenteni. Az osztályharc időnként kiélesedik és ilyenkor minőségi változást eredményez: ekkor társadalmi forradalomról beszélünk. A társadalmi forradalom mindig az uralkodó osztály megbuktatását jelenti és egyben a megváltoztatását annak a társadalmi termelési rendnek, amely a megbuktatott uralkodó osztály érdekeinek megfelelő rend volt. Minden osztálytársadalom társadalmi forradalomhoz vezet, mert az osztályharc folyamán az osztályellentétek mindinkább kiélesednek. Az osztályharc pedig kikerülhetetlen, mert az osztályharcot maga az uralkodó osztály kényszeriti ki, maga az uralkodó osztály vezeti az elnyomott osztályok ellen. Az elnyomott osztályok győzelméhez föltétlenül szükséges, hogy tagjainak legalább egy része osztálytudatos legyen.

SZOCIALIZMUS. A szocializmus szó gyökere a latin socies szó, amely társat jelent. Innen az elnevezés, – magyarul társelvüségnek, vagy helyesebben társadalomelvüségnek mondhatjuk. Az az elv, amely eltérő és különböző alapokból kiindulva követelményként állitja fel, hogy ugy a termelés, mint az elosztás a társadalom összességének érdekei szerint történjék. Ez az elv, igy amint látjuk, nagyon általános és kezdetben nem is volt jó másra, minthogy a munkásoknak ilyen irányu mozgalmát jelölje. A szocializmus fogalma azonban Marx elméleti és gyakorlati munkássága nyomán határozott és tudományos tartalmat nyert. Ma elsősorban azt a tant értjük alatta, amely a munkásság, a proletáriátus történelmi szerepének a felismerése ugy a termelésben, mint a gazdasági és politikai államéletben, amellyel tehát a proletáriátus sikeresen vivhatja meg osztályharcát. Részben tehát tudomány a szocializmus, részben pedig a proletáriátus osztályharcos mozgalma a kapitalizmus megbuktatására. Röviden ugy mondhatjuk, hogy a szocializmus, a marxi szocializmus, az egész proletáriátus tudományos és kritikai öntudata. És cél is a szocializmus. Nemcsak elméleti fegyver és nemcsak a burzsoá kizsákmányolás alatt nyögő proletáriátus mozgalma, hanem egyben az a cél is, amely felé az osztályharcos dolgozók törekednek és az a vég, amely felé a tőkés kizsákmányoláson alapuló társadalmat a saját belső ellentétei hajtják. Jelenti tehát a szocializmus a dolgozóknak kizsákmányolástól mentes, osztálytalan társadalmi rendjét, amely csak a termelési eszközöknek köztulajdonba való vételén alapulhat és jelenti ehhez a társadalmi rendhez való átmenetet. Hogyan lehetséges, hogy ennyi mindent jelent a szocializmus? Ugy, hogy az elméletet nem választja el a gyakorlattól. A marxi szocializmus gyakorlaton alapuló elmélet és elméleten alapuló gyakorlat. Igy tehát megvannak a maga történelmi szakaszai, amelyek mindig különös tartalmat adnak neki. Nem játszik örökkévaló eszmékkel, amilyenek nincsenek is, mint a polgári elmélkedők, hanem a történelemből vont elvet mindig a történelem menetéhez méri.

TÁRSADALMI TERMELÉSI REND. Mi a társadalmi rend? Miről ismerünk rá valamilyen társadalmi rendre? Emlitettem, hogy a társadalom munkaviszonyokat alkotó emberiség. Valamilyen társadalmi rendre tehát a munkaviszonyairól ismerünk rá. A munka termel, eszközökkel termel. A munkaviszonyok tehát a termelő eszközöktől függenek. De nemcsak a termelő eszközök fejlettségétől, hanem a termelő eszközöknek a szerepétől is. Attól, hogy milyen kézben vannak a termelő eszközök, – magánosok kezében-e, hatalmi csoportok kezében-e, avagy a köz kezében. Vagyis hogy a termelőeszközök magántulajdonban vannak-e, avagy társadalmi, tehát köztulajdonban? Egész pontosan: a dolgozók tulajdonában-e? És ráismerünk a társadalmi rendre arról, hogy kik termelnek? Pl. törzsközösség tagjai, rabszolgák, jobbágyok, avagy bérmunkások? Hogy mit termelnek? Használati értéket-e, avagy csereértéket? Tehát használati tárgyat, vagy árut? Hogy miért termelnek? Szükségletek kielégitése miatt-e, avagy haszonért? Hogy milyen módon termelnek? Egyénileg, vagy társadalmilag? Egy egyén állitja-e elő a tárgyat, avagy több? Egy ember hozza-e létre a termelő eszközt, vagy több? És arról, hogy milyen az elosztás módja: Egyéni-e vagy társadalmi? Egyesek érdekei szerint történik-e a termelt javak eloszlása, avagy az összesség érdekeinek figyelembe vételével?

Ezek a kérdések természetesen mind összefüggenek és ha egymástól elszakitva alkalmazzuk őket, ugy könnyen téves következtetést vonhatunk.

A történelem eddigi folyamán a kérdéseknek megfelelően különböző társadalmi termelési rendekre akadunk. Megkülönböztetjük a törzsközösségi, a rabszolga, a hübéri és a tőkés társadalmat, valamint a kialakuló szocialista társadalmat. Természetesen mindeme társadalmi termelési rendeknek is megvannak a maguk történelmi fejlődési szakaszai, amelyeket figyelembe kell vennünk, különösen a kapitalizmusra vonatkozólag. Igy pl. ma a kapitalizmus imperialista periódusában élünk és ehhez képest adódik a proletáriátus mai osztályharcos szerepe és feladata.

ÁLLAM. Az az osztály az uralkodóosztály, amelynek tulajdonában és birtokában vannak a termelőeszközök. Azonban ezt a birtokot és tulajdont valamiképpen biztositani kell a maga számára. Nem szélednének-e szét a rabszolgák, ha nem volna valamilyen tényleges hatalom, amelynek a megtorlásától, tehát kilátásba helyezett terrorától nem kellene félnie? Adott volna-e dézsmát és szolgáltatott volna-e robotot a jobbágy, ha nem volt volna valamilyen fegyveres hatalom, amely terrorával nem kényszeritette volna rá? A rabszolgáknak magántulajdon, tehát rabszolga mivoltáért az állam felelt. A jobbágyok robotját és röghözkötöttségét is az állam biztositotta. Igy az állam létrejötte a magántulajdon kifejlődésével, az osztályviszonyok kialakulásával függ össze. Az állam célja, hogy az uralkodóosztály részére a termelési eszközöknek lehetőleg zavartalan birtoklását biztositsa. Az állam ezért megfelelő fizikai és szellemi erőszak szervezettel rendelkezik. De minthogy az uralkodó osztály a termelő eszközöknek lehetőleg zavartalan birtoklását kivánja, az állam hivatása egyuttal, hogy a kizsákmányoltak osztályharcát mérsékelje, hogy az osztályellentéteket amennyire lehet egyensulyban tartsa, de persze az uralkodóosztály javára.

GAZDASÁGI SZERVEZETEK, PÁRTOK, VEZETŐK.

Az osztályharc állandóan folyik, akár akarjuk, akár nem. Akik öntudatositják magukban, és össze tudják egyeztetni érdekeiket, azok összeállanak, hogy együtt több eredményt érjenek el. Igy jönnek létre az osztályharc szervezetei. Az uralkodó osztály kezdettől fogva szervezetekbe tömörül és szervezett erővel vivja osztályharcát a kizsákmányolás érdekében. Hiszen az állam is osztályharci szervezet. Ilyen osztályharci szervezetek például a tőkések számára nálunk Magyarországon a GyOSz, az OMKE, a TéBE, az OMGE, az ipartestületek stb. Az öntudatosodó munkásosztály első szervezetei a szakmai szervezetek, a szakszervezetek, amelyeknek alapja a termelésből fakadó közvetlen ellentétek fölismerése és célja, hogy a harcokat, bérharcokat főleg, vezesse, tartalékoljon a harc idejére stb. Az ilyen szakmai alapon való szervezkedés kétségtelenül az osztályöntudat megnyilvánulása, azonban az osztályöntudatnak az első fokán. Mert még nem foglalja magába azt a fölismerést, hogy nemcsupán az egy szakmában dolgozó munkások érdekei közösek, hanem általában az összmunkásság érdekei.

A pártok az osztályoknak, meg az osztályok rétegeinek legöntudatosabb megnyilvánulásai. A pártok vezetik az osztályok harcát, nemcsak politikai hanem gazdasági téren is, amint azt a törvényhozásból, kormányténykedésekből, pl. vámvédelem, valamint a különböző pártoknak, tehát különböző érdekcsoportoknak az uralomrajutásából láthatjuk. Győzelem után a győztes párt vezeti az államgépezetet, természetesen osztályharcos érdekeinek megfelelően. Azonban ez igy csak az uralkodó osztály pártjaira áll. Az elnyomott osztályok ha uralomra jutnak, a meglévő államgépezetet összetörik és uj államgépezetet alkotnak, amint azt az egész történelem tanusitja.

A pártok vezetői mindig a párt legképzettebb és legosztálytudatosabb képviselői, azok, akik a vezetésnek irányát, hogy ugymondjam, hadászatát, stratégiáját és harcászatát, vagyis a taktikáját a legjobban el tudják látni., Ahol nem a gombhoz varrják a kabátot, ahol nem egyes emberek alkotnak pártot, amelyhez csak aztán verbuválnak tagokat, hanem ahol a párt történelmi szükséglet, ott mindig a legképzettebb és legosztálytudatosabb párttagok kerülnek élre. Ahol ez nem lehetséges, ott a történelmi szükséglet megdönti a pártot, tagjainak zöme a faképnél hagyja.

[Engels: Dühring … ]

Engels: Dühring

Engels: Ludwig Feuerbach és a német klasszikus filozófia lezárulása,

Marx A Tőke II. kiad. Bevezető.

[A materialisták … ]

A materialisták, ezt vetik ellenünk, elösmernek valami elgondolhatatlant és megismerhetetlent, Ding an sich-et, magánvalót, egy a tapasztalaton kivüleső, ismeretünkön kivülfekvő anyagot. Igazi miszticizmusba esnek, amikor fölvesznek egy a megismerésnek és a tapasztalatnak a határain tul levő dolgot. Amikor azt magyarázzák, hogy az anyag érzeteket okoz oly módon, hogy érzékszerveinkre hat, akkor a materialisták alapelvének valami ismeretlent vesznek föl, egy semmit, mert ők maguk kijelentik, hogy ismereteinknek egyedüli forrásai érzékeink. A materialisták kantianizmusba esnek, (mint Plechanow, aki a magánvalónak, azaz a tudatunkon kivül is meglevő dolognak a létét megengedi), megkettőzik „megduplázzák” a világot, a dualizmust prédikálják, mert a jelenségek mögött számukra magánvaló is van, az érzékek közvetlen adatai mögött van számukra még valami más is, valami bálvány, fétis, isteni alakzat, abszolutum, metafizikai forrás, a vallás hasonmása, vagy, mint Bazarov mondja, a „szent anyag”.

A machistáknak ezek az érvei a materializmus ellen, ezeknek az érveknek a legkülönbözőbb változataival hozakodnak elő.

Hogy vajjon ujak-e ezek az érvek és csakugyan csak egyes, machisták szerint kantianizmusba eső orosz materialisták ellen kell a machistáknak ezeket fölhozniok, egy öreg idealistának, George Berkeleynek munkájából veszünk tüzetes vizsgálat alá néhány fontos idézetet. Ez az utánanézés annál is szükségesebb, mert a machisták, akiknek filozófiai befolyásuk van még ma is a munkásosztálynak egy részére a machista vezéreken át, Berkeley filozófiai irányzatát hamisan állitják elénk.

George Berkeley püspöknek 1710-ben jelent meg a szóban forgó müve, „Az emberi megismerés alapelveiről szóló tanulmány” cimen. (Abhandlung über die Prinzipien der menschlichen Erkenntnis, Übersetzung von Friedrich Überweg, Phil. Bibliothek, Bd. 20. Verlag Felix Meiner, Leipzig 1920.) Munkája a következőképpen kezdődik:

„Annak, aki az emberi megismerés tárgyaira egy pillantást vet, föltünik, hogy ezek részben az érzékekbe egyidejüleg, vagyis most belevésődő képzetek, részben pedig olyan képzetek, amelyeket azzal szerzünk, hogy megfigyeljük, mit szenved és mit cselekszik a lélek és végül részben olyan képzetek, amelyek az emlékezet és a képzelet utján jönnek létre. Látóérzékem utján szerzem a fény és szinképzeteket, ill. ezeknek különböző fokozatait és minőségi módosulásait, tapintó érzékszervemmel fogok föl pl. keménységet és puhaságot, hideget és meleget, mozgást és ellenállást. … Szagló érzékszervem, érzékem teremt számomra szagokat, izlő érzékem iztapasztalatokat, halló érzékem a szellemet hangészrevételekhez juttatja. Ha már most megfigyeljük azt, hogy emez észrevételek egyike kiséri a másikat, ugy az történik, hogy egyetlen névvel jelöljük és ennek folytán egy dologként szemléljük őket. Ha pl. megfigyeltük, hogy egy bizonyos szin, iz észrevétel, szag észrevétel, alak és szilárdság együttesen lépnek föl, ugy ezeket egy meghatározott dolognak tartjuk, amelyet aztán alma névvel jelölünk. Más képzetcsoportok követ, fát, könyvet és hasonló érzéki dolgokat alkotnak.” (1)

Berkeley munkája első pontjának ez a tartalma. Szögezzük le, hogy bölcseletének alapjául a „keménységet, lágyságot, meleget, hideget, szineket, izeket, szagokat” stb teszi. Berkeley számára a dolgok képzetek csoportjai, amelyeken, hozzátehetjük a fentiek szerint, tulajdonságokat és észrevételeket ért, nem pedig elvont gondolatokat. Berkeley azt mondja továbbá, hogy az ismeret tárgyain, vagy eme képzeteken kivül még valami létezik, valami, ami felfogja őket: – a kedély, a szellem, a lélek, vagy az én. Nyilvánvaló, következtet a filozófus, hogy a képzetek nem létezhetnek másként, mint egy szellemben, amely felfogja őket. Hogy erről meggyőződjék, ahhoz elegendő, ha a létezni kifejezés jelentését elgondolja:

„Ha azt mondom, hogy az asztal, amelyen irok, létezik, az azt jelenti, hogy látom és érzem; ha szobámon kivül volnék, ugy abban az értelemben beszélhetnék létezéséről, hogy én, ha szobámban volnék, percipiálhatnám … ”

Igy szól Berkeley munkájának 3. pontjában és mindjárt vitába is száll azokkal az emberekkel, akiket materialistáknak nevez. „Mert – mondja – amit mondani szokás nem gondolkodó dolgoknak föltétlen létéről anélkül, hogy valamilyen vonatkozásában föl ne fogtuk volna, az teljesen értelmetlennek látszik. Ilyen dolgoknak a léte képzettélevés. Esse is percipi, esse est percipi.

A dialektika kérdéséhez.

Az egységesnek a hasadása és ellenmondásos létrészeinek megismerése a dialektika lényege, a lényegiségek egyike, a fővonása. Hegel is igy állitja föl a kérdést. (Arisztotelesz Metafizikájában ezzel küzd és harcol Herakleitosszal, azaz Her. gondolataival.)

A dialektika tartalmi oldalának ezt a helyességét kezünkben a tudomány történetével kell tanulmányoznunk. A dialektikának erre az oldalára nem szoktak elegendő figyelmet forditani (pl. Plechanov): az ellentétek azonosságát példák összegeként veszik (pl. őskommunizmusról szólnak, mint Engels is teszi, noha csupán a népszerüsités kedvéért), nem pedig a megismerés törvénye és a tárgyi világ törvénye gyanánt.

A mathematikában: + és -. Differenciál és integrál.

A mechanikában: hatás és ellenhatás.

A fizikában: positiv és negativ villamosság.

A kémiában: atómok kapcsolódása és bomlása.

A társadalomtudományban: osztályharc.

Az ellentétek azonossága (talán helyesebben: egysége, jóllehet az „azonosság” és „egység” közötti különbség itt nem különösen lényeges; bizonyos értelemben mindkettő helyes) jelenti az ellenmondásos, egymást kizáró, ellentétes törekvéseknek a felismerését a természet minden jelenségére és haladására nézve, szellemet és társadalmat beleértve. A világ minden haladásának a maga önmozgásában (Selbstbewegung), a maga spontán fejlődésében, a maga eleven létében való megismerésének a föltétele nem más, mint ezeknek mint ellentétek egységének a fölismerése. A fejlődés: ellentétek harca. A fejlődés két alapvető (vagy lehetséges? vagy a történelemben megfigyelendő) felfogása: fejlődés mint kisebbedés és növekvés, mint ismétlődés; és fejlődés, mint ellentétek egysége (az egységesnek egymást kizáró ellentétekbe és ezek kölcsönös vonatkozásába való hasadása).

Az első fölismerés halott, szegény, száraz, a másik eleven. Csak a második szolgáltat kulcsot minden leendő önmozgásának a megértéséhez; csak a második adja az ugrásoknak, a folytonosság megszakadásának, az ellentétbe való átváltozásnak, a régi megsemmisülésének és az uj előállásának a kulcsát.

Az ellentétek egysége (összeesése, azonossága, hatáshasonlósága) föltételezett, időleges, muló, viszonylagos. Az egymást kölcsönösen kizáró ellentétek harca föltétlen, abszolut, aminthogy a fejlődés, a mozgás abszolut.

N.B. Subjektivizmus (skepticizmus, szofisztika) és dialektika között a különbség többek közt abban áll, hogy az (objektiv) dialektikában maga a relativ és az abszolut közötti különbség is relativ. Az objektiv dialektika számára a relativban is van abszolut tartalom. A subjektivizmus és a szofisztika számára a relativ csak relativ és az abszolutat kizárja.

A mozgás első fölfogásánál az önmozgás, annak hajtóereje, inditéka, motivuma árnyékba huzódik (vagy ez a forrás kivül lel helyet, istenben, alanyban stb.). A másodiknál az önmozgás forrásának a megismerésére esik a figyelem.

Marx a Tőkében legelőször a tőkés társadalom legegyszerübb, legszokottabb,, legalapvetőbb, legtömegesebb, legmindennapibb, milliárdszor megfigyelhető viszonyát elemezte: az árucserét. Az elemezés fölfedte ebben a legegyszerübb jelenségben, a polgári társadalomnak ebben a sejtjében, a modern társadalom minden ellenmondását, azaz minden ellenmondás csiráját. A további fejtegetés megmutatja nekünk ennek a társadalomnak és ezeknek az ellenmondásoknak a fejlődését (ugy növekedését, mint mozgását) alaprészeinek összegében, kezdetétől a végéig.

Már most a dialektika tanulmányozásának ilyennek kell lennie (mert a polgári társadalom dialektikája Marxnál csupán a dialektika egyik esete általában) … Kezdjük a legegyszerübbel, a legszokottabbal, a legtömegesebbel, tetszésszerinti kijelentéssel, mint: a fa levelei zöldek, János ember, az agár egy kutya faj. Már itt (amint azt Hegel lángelméje észrevette) megtaláljuk a dialektikát: egyes az általánosban. Pl. Arisztotelesz: Az ember természetesen nem lehet azon a véleményen, hogy legyen egy ház, egy ház általában, a látható házakon kivül).

Igy az ellentétek azonosak: az egyes az általánosban mint ellentét: az egyes nem létezik másként, mint abban az összefüggésben, amely az általánoshoz vezet. Az általános pedig csak az egyesben, az egyes által létezik. Minden egyes, valamilyen módon, általános. Minden általános az egyesnek valamilyen részecskéjét, vagy oldalát, vagy lényegét alkotja. Minden általános legalább megközelitőleg összefogja az összes egyes dolgokat. Minden egyes csak tökéletlenül fér bele az általánosba. Minden egyes ezer átmenettel függ össze a másfajtáju egyesekkel (dolgokkal, jelenségekkel, folyamatokkal). Itt készen találjuk a természetben való objektiv összefüggésnek, a szükségszerüségnek a fogalmát, elemeit, csiráit. Esetleges és szükséges, jelenség és lényeg már akkor megvan, mert ha azt mondjuk: Péter ember, az agár kutyafaj, ez egy falevél stb, akkor a jegyeknek egy egész sorát mint esetlegest hagyjuk el és a lényegest a csupán jelenségivel állitjuk szembe.

Igy, ezen a módon minden tetszésszerinti kijelentésben, mint egy sejtben, felfedhetjük a dialektika minden elemének a csiráját és kimutathatjuk, hogy a dialektika általában az egész emberi megismerés tulajdona. És a természettudomány (ezt megint egy tetszésszerinti példán kell igazolnunk) ugyanilyen tulajdonságokkal birónak mutatja a tárgyi természetet, – egyesnek az általánosba, az esetlegesnek a szükségesbe való átváltozásának, átmeneteknek, transgresszioknak, az ellentétek kölcsönös összefüggésének. A dialektika éppen Hegelnek és a marxizmusnak az ismeretelmélete. Éppen a dolognak ezt az oldalát, amely pedig a lényege, hagyta Plechanov figyelmen kivül, hogy más marxistákról ne is beszéljünk.

A megismerést körök rendszerének formájában állitja elénk Hegel (Logik) éppugy mint a természettudomány modern ismeretkutatója, a Hegel ellenes eklektikus, Paul Volkmann

(Kell-e chronologia? nem!!)

A bölcselet körei:

az antik: Demokritosztól Platonig és Herakleitosz dialektikájáig;

a reneszansz: Descartestól Gassendi, azaz Spinozáig;

ujkor: Holbach–Hegel Berkeleyről, Hume, Kant;

Hegel, Feuerbach, Marx.

A dialektika eleven, sokoldalu ismeret, mindenmódu számtalan árnyalatával a valóság megközelitésének egy filozófiai rendszerrel, amely minden árnyalatból egy egésszé növi ki magát, ez a gazdag tartalma, összehasonlitva a metafizikai materializmussal, amelynek főbaja abban áll, hogy alkalmatlan a dialektikát a megismerés képzetelméletére, folyamatára és fejlődésére alkalmazni.

A filozófiai idealizmus csak a durva, egyszerü metafizikai idealizmus szempontjából bolondság. Megforditva, a filozófiai idealizmus a megismerés egyik határának, egyik oldalának, egyik vonásának, egyoldalu, tulhajtott, bőséges fejlődése az anyagtól, a természettől eloldott, elistenitett abszolutumhoz. Az idealizmus pápaságot jelent. Igaz! De, ami fontosabb, a filozófiai idealizmus a végtelenül fejlődő emberi megismerés egyik árnyalatán tul ut a pápasághoz.

Az emberi megismerés nem egyenes vonal, hanem görbe, amely egy kör rendszerhöz spirálisan közeledik az idő végtelenségében. Ennek a görbének minden töredéke, minden szilánkja, minden részecskéje átválhat egyoldaluan egy önálló, egész egyenessé, amely, ha az ember a fától nem látja az erdőt, a pápasághoz vezet, amelyben az uralkodó osztály érdekei gyökereznek. Egyenesvonaluság és egyoldaluság, elfásodás és megcsontosodás, subjektivizmus és szubjektiv vakság, ime az idealizmus ismeretelméleti gyökerei. A pápaságnak, vagyis az idealizmusnak természetesen megvannak az ismeretelméleti gyökerei, azonban talaj nélkül. Magtalan virág, ez vitathatatlan, de olyan magtalan virág, amely az eleven, gyümölcstermő, valódi, hatalmas, mindenható, objektiv, abszolut emberi megismerés eleven fáján virágzik.

Logika és Dialektika.

Jelen tanulmány célja a logika és dialektika viszonyának a megállapitása, nevezetesen annak a kimutatása, hogy a Kapital dialektikája az Arisztotelesz által kifejtett logikai alapelvek értelmében nincs ellenmondásban eme logikai alapelvekkel, más szóval hogy a (materialista) dialektika magába foglalja a formális logikát és ezzel dialektikussá teszi, mig az (idealista) dialektika magába foglalván a formális logikát logikussá és ezáltal lényegében antilogikus logikává, illetve logikus antilogikává válik.

Mi a (tiszta) logika? A (tiszta) logika az a (szak) tudomány, amely azon formális törvények megállapitásával foglalkozik, melyek a gondolatokban magukba véve – tehát tekintet nélkül a gondolkodó lényre és a való világra – azaz a gondolati aktusok puszta értelmében és azok puszta értelmi vonatkozásaiban gyökereznek.

Mi az (objektiv) idealizmus? Az a tan, amely szerint valódi léttel, abszolut valósággal a gondolatok magukban véve birnak, vagyis hogy (ezuttal a pszichologiai tárgyaktól eltekintve) a logikai tárgyak teszik a valódi világ egészét.

Mi a dialektika? A valóságos világnak belső ellentéteken alapuló történelmi mozgása egyik állapotából a másikába.

Eszerint az idealista dialektika a gondolkodás logikai mozgása egyik fogalomtól a másikhoz ellenmondások logikai felfüggesztése által. Az idealista dialektika tehát logika, amennyiben tárgya a logika tárgya, és antilogikus, amennyiben a logikai alapelvek érvényét (nevezetesen pl. a principium contradictionist) felfüggeszti; másfelől az idealista dialektika antilogika, amennyiben tárgyát valódi léttel biró tárgynak veszi és nem logikai módon tárgyalja, és logikus, amennyiben a logikai alapelvek érvényének (nevezetesen pl. a principium identitatisnak) megfelelően el nem tér attól, hogy tárgyát tárgyával, logikai léttel biró tárgyát valódi léttel biró tárgyával ne azonositsa. Az idealista dialektika tehát nem dialektika, hanem egyfelől antilogikus logika, másfelől logikus antilogika.

[Bármiféle társadalmi … ] [1]

1. Bármiféle társadalmi élettevékenységhez szükséges, hogy gazdasági alapja legyen. Valamely társadalomnak egész irodalma a társadalom gazdasági rendjének szellemi függvényeként jelentkezik. A társadalom gazdagságának és gazdálkodási rendjének fejlettségétől függ tehát az irodalom fejlettsége is. Irodalom ebben az esetben egy társadalom irott müalkotásainak összességét jelenti.

2. Valamely társadalom gazdasági rendje azonban feltételez egy megelőző gazdasági rendet, amelynek részben ellentéte, részben folytatása.

[Bármiféle társadalmi … ] [2]

1. Bármiféle társadalmi élettevékenységhez szükséges, hogy gazdasági alapja legyen. Valamely társadalomnak egész irodalma a társadalom gazdasági rendjének szellemi függvényeként jelentkezik. Irodalom ebben az esetben egy adott társadalom nyelvi müalkotásainak összességét jelenti.

2. Bármiféle társadalmi rendről azonban csak nagy általánosságban beszélhetünk. A valóságban minden társadalmi rendet megelőz egy másik és követ egy másik. A társadalmi rend ellentéte a megelőzőnek, de ellentéte a rákövetkezőnek is. Egyben pedig kapcsolat a megelőző és a rákövetkező között. Egysége a megelőző és a rákövetkező társadalmi rendnek. Ez azt jelenti, hogy minden társadalmi rend magában hordja a megelőzőt elhaló módon és a rákövetkezőt születő módon. Igy a kapitalista társadalmi rendben vannak feudalista és vannak szocialista társadalmi rendi elemek. A szocialista társadalmi rendben vannak kapitalista és vannak kommunista társadalmi rendi elemek. A társadalom tehát folyamat és ez a folyamat ellentétekből tevődik össze. Nem üres folytonosság, hanem szerkezeti változások folytonossága és egyben a folytonosság szerkezeti változása. Mindez áll a társadalmi alaptól függő irodalomra is. Ebben a megközelitésben folyamat az irodalom. Ellentétes törekvések egységesülő folyamata és egyben az egységesült folyamatnak ujabb ellentétes törekvésekre való bomlása. Ez ellentétes törekvések egyike a pusztuló társadalmi rend pusztuló szellemét, felépitményét, másika pedig a keletkező társadalmi rend keletkező szellemét, felépitményét képviseli.

3. Pusztuló és keletkező szellemről, felépitményről szólván észre kell vennünk hogy a pusztulás és a keletkezés is folyamat. Tehát az irodalom nem lezárt, merev ellentétekből áll, hanem ellentétes folyamatokból és folyamatos ellentétekből folyik össze. Azaz olyan folyamatokból alakul (és állandóan csak alakul), amelyek maguk is ellentétek, és olyan ellentétekből, amelyek maguk is folyamatok. Valamely irodalmi kor megértéséhez tehát nem csak azt kell figyelembe vennünk, hogy az egyes korok miben térnek el egymástól, hanem azt is szem előtt kell tartanunk, hogy az egyes irodalmi korokat, mint egységeket, miféle belső ellentétek jellemeznek. Meg kell értenünk belső „áramlatait” is. De még ez sem elég. Mert ez áramlatok mindegyike külön-külön egység, amelyet szintén belső ellentétek választanak szét és külső ell. tartanak össze. És igy tovább, mignem eljutunk ahhoz az egységhez, amely a mü alkotójának és kiadójának az ellentétét mutatja: A mü alkotójának és a mü kiadójának közvetlen kapcsolata közvetlen gazdasági függés.

4. A müvek alkotóinak és kiadóinak kapcsolata azonban nemcsak közvetlen, hanem közvetett is, tehát az irók összességének és következésképp az irodalomnak a kiadóktól való függése egyben közvetett. Az irók közvetett függése a vásárló olvasókon át érthető meg elsősorban, vagyis az irók és a kiadók ellentétének egységét a vásárló olvasók képviselik. A vásárló olvasók többsége az uralkodó osztály tagjaiból kerül ki, ha a ponyvairodalmat nem vesszük figyelembe. Az uralkodó irodalom eszerint az uralkodó osztály irodalma.

5. A nyomdák, papirkészletek stb, az uralkodó osztály kezében vannak. A ponyvairodalom puszta léte tehát azt tanusitja, hogy az irodalom az uralkodó osztálytól nemcsak értékalkotó, hanem éppannyira értékromboló irányban is függ. Az irodalom itt bizonyos értékesség és bizonyos értéktelenség egysége. Ez az ellentét olyan minőségü, mondhatnók olyan belső arányu, amilyen minőségü és amilyen belső arányu a társadalmi rend. Tehát ahol az uralkodó osztály a társadalom kisebbsége, ott az értékromboló (értékek létrejöttét megakadályozó) tevékenység nagyobb arányu az értékalkotónál és viszonylagosan teljes. Ahol pedig az uralkodó osztály maga a társadalmi többség, ott az értékalkotó tevékenység az uralkodó, mig az értékromboló teljesen viszonylagos. Hiszen a közvetlen többség közvetlen hatalma csak olyan teljesen viszonylagos értékeknek a kifejlődését akadályozza, amelyek önmagukban is elhaló irodalom elhaló folyamatának a jelei.

6. Az irodalmat azonban nemcsak az olvasók befolyásolják lényegesen, hanem azok is, akik nem olvasnak. Az olvasáshoz pénz kell és szabadidő. Amelyik társadalmi osztálynak, rétegnek nincsen pénze és szabadideje az olvasáshoz, az az irodalom alakitásában oly módon vesz részt, hogy az ő érzelmeinek, törekvéseinek, gondolatainak kifejezési lehetőségei még nem válnak irodalmi szükségletté, – tehát az irodalom mint szükséglet csak olyan érzelmeknek, gondolatoknak, törekvéseknek az összetételeként szerepelhet, amelyek nem az övéi. Igy valamely irodalmi korszak megértéséhöz feltétlenül szükséges megvizsgálni, hogy milyen társadalmi osztályok és rétegek alkotják a nem olvasók táborát. Irodalom ebben az esetben az olvasók és nem olvasók ellentétében való egység. Természetesen e két ellentétes tábornak egységként való összefüggését is folyamatosnak kell elgondolnunk, mert hiszen megfelelő történelmi átalakuláskor a nem olvasók csoportjaiból olvasók lesznek, akik az olvasóvá levés folyamata alatt egyszerre olvasóknak és nem olvasóknak tekinthetők.

7. Polgári gondolkodók azt állitják az irodalomról, hogy tisztára ideális. Ez a tétel hamis. Ideális az irodalom annyiban, hogy emberek elméje számára érték, „szellemi táplálék”, szellemi szükségletet elégit ki. Azonban hogy az egyik ember fejéből a másikba jusson, hogy tehát egyéni lelki aktusból irodalommá lehessen, ahhoz előbb materialissá kell válnia, annak politikai-gazdasági, materiális-fizikai feltételei vannak. A dalt pl. a magam testi szerveivel elénekelhetem, (másoknak csak akkor, ha az uralkodó erőszakszervezet meg nem akadályoz benne), – azonban a regényt el sem mondhatom, azt le kell irnom papirra valamilyen anyagi eszközzel. Hogy pedig sok ember elméjébe eljusson a mü, ahhoz nyomda, gépek, gépgyárak, papirgyárak, festékgyárak és az ezek előállitásához kellő termelőeszközök és tudományos eredmények, végső fokon tehát az összes termelő eszközök és a társadalom egész materiális termelő ereje szükségesek. Az irodalom tehát valami ideális és materiális folyamat ellentétében való egység.

8. A regény irodalmi müfaj. Ha tehát regényirodalom (szükségletbe átmenő) lehetőségéhez termelő eszközöknek, az iparnak határozott fejlettségi foka szükséges, akkor be kell látnunk, hogy a regény müfajának keletkezése a társadalmi termelési alap fejlődésében és változásában leli magyarázatát. Ugyanez áll a drámairodalomra is, ha csak nem akarjuk azt állitani, hogy a szinjátszás öröktől fogva való. De vonatkozik ez a versirodalomra is, hiszen az uj müfajok megjelenése a versirodalom kizárólagosságát megszüntette és a versirodalmat, amely azelőtt az irodalom egésze volt, az irodalomnak részévé tette. A müfajok keletkezésének, elhalásának, avagy további fejlődésének a története elválaszthatatlan a termelőeszközök fejlődésének történetétől.

9. Ha belülről vizsgálunk egyes müfajokat, pl. a drámát, vagy a verset azt látjuk, hogy az egyes müfajoknak is megvan a maguk belső története. A dráma ma más, mint volt a középkorban, avagy a görögség idejében. És más a mai vers, mint volt a középkori és más a középkori, mint amilyen volt az ókori. Mert más a dalolt költemény, más az előadott és más az olvasott. De olvasott és olvasott költemény között is különbséget kell tennünk. Amig csak kevesen tudnak olvasni, addig szükségképpen korlátoltabb az olvasni való, mint amikor többen olvasnak. A kéziratos münek kevesebb kritikát kell kiállania, kevesebb társadalmi követelménynek kell megfelelnie, mint a nyomtatásban elterjedőnek. Tehát a müfajok belső változásai is a társadalmi alap változásaitól függenek.

10. Tudjuk, hogy az egyes nemzetiségek (nemzetek), éghajlatok, világrészek stb irodalmai hatnak egymásra. E hatásoknak is megvannak a maguk materiális feltételei. Érintkezniök kell valamiképpen az egyes nemzetiségek, éghajlatok, világrészek stb népeinek, iróinak. A szomszédos népek irodalmai mindig is hatottak egymásra. Ez a hatás azonban csak lassan terjed tovább és nagy időbe kerül, amig a nép, aki a hatást kapta, tovább is adhatja. A szállitó eszközök fejlődése teszi lehetővé, hogy nem szomszédos népek irodalma is rövid időn belül hathasson egymásra. A szállitó eszközök fejlettségi fokukhoz mért gyorsasággal megvalósuló állandó kapcsolatokat és hatást teremtenek az összes népek és irodalmaik között. Igy függ a szállitóeszközöktől, a szállitóeszközök fejlődésének feltételeitől a világirodalom kialakulása, és a szállitóeszközök sebességének gyorsulásától, fejlődésétől a világirodalmi kölcsönhatások sebességének gyorsulása és következéskép a világirodalom fejlődése. Ma, a kapitalista imperializmus korában, amikor az egész földkerekséget átfogja az eddig ismert leggyorsabb szállitóeszközök szövedéke, amikor az egész földkerekség imperialista ellentétek egyetlen lánca, a magyar irodalom éppugy hordja néger versek, ujorosz regények és francia szindarabok stb hatását.

11. Az irodalom nemcsak alapját leli a termelésben, hanem vissza is hat a termelésre. (V.ö. 4.5.6.). Az uralkodó osztály irodalma „nemes konzervativizmussal” elleneszegül az érzelmek, erkölcsök, emberi magatartások, gondolatok stb átértékelésének, tehát az elnyomott osztályok öntudatosodásának. Minthogy pedig az elnyomott osztályok öntudatosodása vagyis az élcsapat létrejötte szükséges ahhoz, hogy a termelés irányitását a kezükbe vehessék és oly módon fejleszthessék, hogy szükségleteik, a többség szükségletei, kielégitést nyerjenek, az uralkodó osztály irodalma a termelés fejlődésének akadályozója. Vele szemben a kizsákmányoltak irodalma a kizsákmányoltak öntudatosodását sietteti, az élcsapathoz való kapcsolatát erősbiti és ezzel együtt a termelés fejlődését szolgálja. Az irodalmon belül tehát éppugy mint a társadalomban, osztályharc folyik, amely nemcsak ideális, hanem materiális is, mert nemcsak osztályizlést és ideologiai szükségletet elégit ki, hanem ugyanakkor a termelésre vonatkozóan osztályhatalmi célokat szolgál.

12. Az irodalom ugyis mint müvek összessége, ugyis mint müvek egymásutániságából alkotódó folyamat, az egyes irodalmi alkotásokra utal vissza. Az irodalmat mindenképpen egyes müvek teszik. Fölvetődik tehát a kérdés, hogy egyáltalában mit nevezhetünk irodalmi alkotásnak? Miért nem mondjuk müalkotásnak a Halotti Beszédet szemben Balassa Bálint valamelyik költeményével? Miért mondhatjuk egy ma irt versről mindannyian azt, hogy jó és egy másikról mindannyian azt, hogy rossz, hogy nem vers? Ha pedig megoszlanak a vélemények, akkor mi a tárgyi igazság?

[4. A művek alkotóinak és kiadóinak … ]

4. A művek alkotóinak és kiadóinak kapcsolata nemcsak közvetlen, hanem közvetett is, tehát az írók összességének és következésképp az irodalomnak a kiadóktól való függése egyben közvetett. Az írók közvetett függése a vásárló olvasókon át érthető meg elsősorban, vagyis az írók és a kiadók ellentéteinek egységét a vásárló olvasók képviselik. A vásárló olvasók többsége az uralkodó osztály tagjaiból kerül ki, ha a ponyvairodalmat nem vesszük figyelembe. Az uralkodó irodalom eszerint az uralkodó osztály irodalma.

5. A nyomdák, papírkészletek stb. az uralkodó osztály kezében vannak. A ponyvairodalom puszta léte tehát azt tanúsítja, hogy az irodalom az uralkodó osztálytól nemcsak értékalkotó, hanem éppannyira értékromboló irányban is függ. Az irodalom itt bizonyos értékesség és bizonyos értéktelenség egysége. Ez az ellentét olyan minőségű, mondhatnók olyan belső arányú, amilyen minőségű és amilyen belső arányú a társadalmi rend. Tehát ahol az uralkodó osztály a társadalom kisebbsége, ott az értékromboló (értékek létrejöttét megakadályozó) tevékenység nagyobb arányú az értékalkotónál és viszonylagosan teljes. Ahol pedig az uralkodó osztály maga a társadalmi többség, ott az értékalkotó tevékenység az uralkodó, míg az értékromboló teljesen viszonylagos. Hiszen a közvetlen többség közvetlen hatalma csak olyan teljesen viszonylagos értékeknek a kifejlődését akadályozza, amelyek önmagukban is elhaló irodalom folyamatának a jelei.

6. Az irodalmat azonban nemcsak az olvasók befolyásolják lényegesen, hanem azok is, akik nem olvasnak. Az olvasáshoz pénz kell és szabadidő. Amelyik társadalmi osztálynak, rétegnek nincsen pénze és szabadideje az olvasáshoz, az az irodalom alakításában oly módon vesz részt, hogy az ő érzelmeinek, törekvéseinek, gondolatainak kifejezési lehetőségei még nem válnak irodalmi szükségletté, tehát az irodalom mint szükséglet csak olyan érzelmeknek, gondolatoknak, törekvéseknek az összetételeként szerepelhet, amelyek nem az övéi. Így valamely irodalmi korszak megértéséhez feltétlenül szükséges megvizsgálni, hogy milyen társadalmi osztályok és rétegek alkotják a nem olvasók táborát. Irodalom ebben az esetben az olvasók és nem olvasók ellentétében való egység. Természetesen a két ellentétes tábornak egységként való összefüggését is folyamatosnak kell elgondolnunk, mert hiszen megfelelő történelmi átalakuláskor a nem olvasók csoportjaiból olvasók lesznek, akik az olvasóvá levés folyamata alatt egyszerre olvasóknak és nem olvasóknak tekinthetők.

7. Polgári gondolkodók azt állítják az irodalomról, hogy tisztára ideális. Ez a tétel hamis. Ideális az irodalom annyiban, hogy emberek elméje számára érték, „szellemi táplálék”, szellemi szükségletet elégít ki. Azonban, hogy az egyik ember fejéből a másikba jusson, hogy tehát egyéni lelki aktusból irodalommá lehessen, ahhoz előbb materiálissá kell válnia, annak politikai-gazdasági, materiális-fizikai feltételei vannak. A dalt pl. a magam testi szerveivel elénekelhetem, (másoknak csak akkor, ha az uralkodó erőszakszervezet meg nem akadályoz benne), – azonban a regényt el sem mondhatom, azt le kell írnom papírra valamilyen anyagi eszközzel. Hogy pedig sok ember elméjébe eljusson a mű, ahhoz nyomda, gépek, gépgyárak, papírgyárak, festékgyárak és az ezek előállításához kellő termelőeszközök és tudományos eredmények, végső fokon tehát az összes termelő eszközök és a társadalom egész materiális termelő ereje szükségesek. (Az irodalom tehát valami ideális és materiális folyamat ellentétében való egysége.)

8. A regény irodalmi műfaj. Ha tehát regényirodalom (szükségletbe átmenő) lehetőségéhez termelő eszközöknek, az iparnak határozott fejlettségi foka szükséges, akkor be kell látnunk, hogy a regény műfajának keletkezése a társadalmi termelési alap fejlődésében és változásában leli magyarázatát. Ugyanez áll a drámairodalomra is, ha csak nem akarjuk azt állítani, hogy a színjátszás öröktől fogva való. De vonatkozik ez a versirodalomra is, hiszen az új műfajok megjelenése a versirodalom kizárólagosságát megszüntette és a versirodalmat, amely azelőtt az irodalom egésze volt, az irodalomnak részévé tette. A műfajok keletkezésének, elhalásának, avagy további fejlődésének a története elválaszthatatlan a termelőeszközök fejlődésének történetétől.

9. Ha belülről vizsgálunk egyes műfajokat, pl. drámát, vagy a verset, azt látjuk, hogy az egyes műfajoknak is megvan a maguk belső története. A dráma ma más, mint volt a középkorban avagy a görögség idejében. És más a mai vers, mint volt a középkori és más a középkori, mint amilyen volt az ókori. Mert más a dalolt költemény, más az előadott és más az olvasott. De olvasott és olvasott költemény között is különbséget kell tennünk. Amíg csak kevesen tudnak olvasni, addig szükségképpen korlátoltabb az olvasni való, mint amikor többen olvasnak. A kéziratos műnek kevesebb kritikát kell kiállania, kevesebb társadalmi követelménynek kell megfelelnie, mint a nyomtatásban elterjedőnek. Tehát a műfajok belső változásai is a társadalmi alap változásaitól függnek.

10. Tudjuk, hogy az egyes nemzetiségek (nemzetek), éghajlatok, világrészek stb. irodalmai hatnak egymásra. E hatásoknak is megvannak a maguk materiális feltételei. Érintkezniök kell valamiképpen az egyes nemzetiségek, éghajlatok, világrészek stb. népeinek, íróinak. A szomszédos népek irodalmai mindig is hatottak egymásra. Ez a hatás azonban csak lassan terjedt tovább és nagy időbe kerül, amíg a nép, aki a hatást kapta, tovább is adhatja. A szállító eszközök fejlődése teszi lehetővé, hogy nem szomszédos népek irodalma is rövid időn belül hathasson egymásra. A szállító eszközök fejlettségi fokukhoz mért gyorsasággal megvalósuló állandó kapcsolatokat és hatást teremtenek az összes népek és irodalmaik között. Így függ a szállítóeszközöktől, a szállítóeszközök fejlődésének feltételeitől a világirodalom kialakulása, és a szállítóeszközök sebességének gyorsulásától, fejlődésétől a világirodalmi kölcsönhatások sebességének gyorsulása és következésképp a világirodalom fejlődése. Ma, a kapitalista imperializmus korában, amikor az egész földkerekséget átfogja az eddig ismert leggyorsabb szállítóeszközök szövedéke, amikor az egész földkerekség imperialista ellentétek egyetlen lánca, a magyar irodalom éppúgy hordja néger versek, újorosz regények és francia színdarabok stb. hatását.

11. Az irodalom nemcsak alapját leli a termelésben, hanem vissza is hat a termelésre. (Vö. 4., 5., 6.) Az uralkodó osztály irodalma „nemes konzervativizmussal” ellenszegül az érzelmek, erkölcsök, emberi magatartások, gondolatok stb. átértékelésének, tehát az elnyomott osztály öntudatosodásának. Minthogy pedig az elnyomott osztályok öntudatosodása vagyis az élcsapat létrejötte szükséges ahhoz, hogy a termelés irányítását a kezükbe vehessék és oly módon fejleszthessék, hogy szükségleteik, a többség szükségletei, kielégítést nyerjenek, az uralkodó osztály irodalma a termelés fejlődésének akadályozója. Vele szemben a kizsákmányoltak irodalma a kizsákmányoltak öntudatosodását sietteti, az élcsapathoz való kapcsolatát erősbíti és ezzel együtt a termelés fejlődését szolgálja. Az irodalmon belül tehát éppúgy, mint a társadalomban, osztályharc folyik, amely nemcsak ideális, hanem materiális is, mert nemcsak osztályízlést és ideológiai szükségletet elégít ki, hanem ugyanakkor a termelésre vonatkozóan osztályhatalmi célokat szolgál.

12. Az irodalom úgyis mint művek összessége, úgyis mint művek egymásutániságából alkotódó folyamat, az egyes irodalmi alkotásokra utal vissza. Az irodalmat mindenképpen egyes művek teszik. Fölvetődik tehát a kérdés, hogy egyáltalában mit nevezhetünk irodalmi alkotásnak? Miért nem mondjuk műalkotásnak a Halotti Beszédet szemben Balassi Bálint valamelyik költeményével? Miért mondhatjuk egy ma írt versről mindannyian azt, hogy jó és egy másikról mindannyian azt, hogy rossz, hogy nem vers? Ha pedig megoszlanak a vélemények, akkor mi a tárgyi igazság?

[Napjaink munkásmozgalma … ] [1]

Napjaink munkásmozgalma gyakorlatilag vet elébünk, szocialisták elé, olyan elméleti kérdéseket, amelyek a polgárság gondolkodóit is foglalkoztatták ugyan, de inkább csak azért, hogy e gondolkodók foglalkozásra találjanak, semmint a kérdések jelentősége miatt. E kérdések közé tartozik a müvészeté, különösen az irott müvészeté, amelynek fontosságát a kapitalizmust ostromló munkásság történelmi helyzete és gyakorlata támasztja alá. Mert miről van szó? A termelési viszonyoknak, tehát a társadalom alapjának a megváltoztatásáról. A termelési viszonyok személyek közötti, osztályok közötti vonatkozások, amelyek szembekerülvén akár csak részlegesen is a termelő erőkkel, sokkal inkább a hatalmi és sokkal kevésbé a gazdasági jelleg kérdését öltik magukra. Ezt látjuk az imperializmusban, a fasizmusban és a munkásság fegyveres harcaiban egyaránt. Mert mig egyfelől a polgárság gazdasági csoportjainak az egész társadalomra vonatkozó célkitüzései vannak, addig másfelől a munkásság politikai élcsapatának a célkitüzése az egész társadalomra vonatkozólag gazdasági természetü. És a munkásság mozgalma éppen azért politikai, mert célkitüzése a gazdaságnak, a termelési viszonyoknak a megváltoztatása. Ebben a küzdelemben az u.n. gazdasági harcok, sztrájkok stb is csak ugy jönnek számitásba az egész munkásság szempontjából, amennyiben politikai jelentőségre tesznek szert. Tehát vagy ugy, hogy nagy méretüek, vagy ugy, hogy kis méretüek ugyan, de a benne részvevő munkások számára harci iskola szerepét teljesitik. Mert a hatalom kérdéséről van szó, amit az is mutat, hogy a fennálló termelési viszonyokhoz olyan mértékben ragaszkodik a polgárság, amilyen mértékben hatalmának alapjául szolgálnak és hatalmához anyagi erőt szolgáltatnak. Amikor a tőkés termelés belső ellenmondásai folytán a termelési viszonyok, a polgárság hatalmának alapjai megrendülnek, a polgárság fegyveresen kiáll, hogy hatalmát megvédelmezze és továbbra is fönntartsa (fasizmus), még ha a termelési viszonyok dologiságba burkolt jellegén erőszakot kell is elkövetnie. Eszerint a termelési viszonyok abban a pillanatban, amelyben a termelő erők tőlük különválnak, hogy vélük szembekerüljenek, nyilt hatalmi kérdéssé változnak át. Hozzá kell tennünk, hogy hatalmi kérdésről forog akkor is a szó, amikor a termelő erők a polgári termelési viszonyokkal még összeillenek, ekkor azonban a hatalmi kérdést még dologi burok födi. Azokkal a termelő erőkkel, amelyekre a polgári termelési viszonyok támaszkodnak, lehet szocialista módon is termelni, noha az mindaddig nem szükségszerü, amig a termelő erők a termelési viszonyokkal nyiltan szembe nem kerülnek. A történelmi lehetőségnek és a történelmi szükségszerüségnek ellentétéről és ugyanakkor az egységéről beszélünk itt. Mindez magában foglalja, hogy a szocialista termelést nem a kapitalizmus összeomlásától, hanem a proletáriátus hatalmától kell elvárnunk.

Hogy világosabban szóljunk, vessünk egy pillantást a sajtóra. Sajtószabadsága a munkásságnak mindaddig van, ameddig sajtóra pénze nincsen: amig tehát a polgárság hatalmát dologi burok fedi. A munkásságnak addig biztosittatik jogilag is a szabadsága, amig a szabadságának megvalósitásához szükséges eszközök és föltételek hiányoznak. Bármilyen formában teremtsen is a munkásság magának ilyen eszközöket és föltételeket, a hatalmi kérdésről a dologi burok lehámlik és fegyveres erejü tilalom szegül szembe a munkásság felszabadulási mozgalmával. Ismételjük tehát: a termelő erők amily mértékben alapját alkotják a tőkés termelésnek, ugyanoly mértékben alapjai szocialista termelésnek is: ahol a termelő erők kezdetleges kapitalizmus szükségszerüségét jelentik a feudálizmussal szemben, ott kezdetleges szocializmusnak a lehetősége is jelen van a kapitalizmussal szemben; ahol pedig fejlett kapitalizmus van a termelő erők alapján, ott fejlett szocializmus lehetséges ugyanazon termelő erők alapján. Tehát nyilvánvalóan a hatalom kérdése mered elénk, amit a termelő erőknek semmiféle különleges magyarázatával eltüntetni nem lehet.

Már most, hogy tovább menjünk, idézzük a társadalomnak a történelmi materializmusból ismeretes tagozódását:

1. Az eszmék kiinduló pontjai az egyének.

2. Az egyének társadalmilag vannak föltételezve, meghatározva.

3. A társadalom gazdaságilag van megalapozva.

4. A gazdasági alap adva van az emberi munka termelő erejének (a technikának) és a tőle föltételezett termelési viszonyoknak a fejlettségével.

5. A gazdasági alapon emelkedik minden társadalmi, politikai és szellemi fölépitmény.

6. A termelési viszonyok jogilag tulajdon-, társadalmilag osztályviszonyok.

7. A gazdasági alap változásával az egész tenger fölépitmény lassabban vagy gyorsabban átalakul.

8. Mindezek: egyén és társadalom, termelő erők és termelési viszonyok, alap és fölépitmény egymással kölcsönhatásban állanak.

A teljesség kedvéért e felosztáshoz hozzá kell tennünk, hogy az emberi társadalom természeti föltételek közepette él és hogy az emberi munka termelő ereje (a technika) nem a társadalom belső tagozódásai közötti viszony, hanem a társadalomnak a környező természethez való viszonya. Igy például a gép, a termelő eszköz a társadalom és a természet közötti viszony megtestesülése, amely tőkeként csak akkor jelentkezik, ha kevesek tulajdonában van, vagyis ha a természet és a társadalom között lévő, a társadalomra nézve kedvező viszonyt az uralkodó osztály a maga számára gyümölcseiben kisajátitja. Igy válik az uralkodó osztály nemcsak az elnyomott osztályok, hanem egyben a természet kizárólagos urává.

[Napjaink munkásmozgalma … ] [2]

Hogy világosabban szóljunk, vessünk egy pillantást a sajtóra. Sajtószabadsága a munkásságnak van mindaddig, amig sajtóra pénze nincsen: amig tehát a polgárság hatalmát dologi burok födi. A munkásságnak addig biztosittatik jogilag is a szabadsága, amig a szabadságának megvalósitásához szükséges eszközök és feltételek hiányoznak. Bármilyen formában teremtsen is magának a munkásság ilyen eszközöket és feltételeket, a hatalmi kérdésről a dologi burok lehámlik és fegyveres erejü tilalom szegül szembe a munkásság felszabadulási mozgalmával. Ismételjük: a termelő erők amily mértékben alapját alkotják a tőkés termelésnek, ugyanoly mértékben alapjai a szocialista termelésnek is: ahol a termelőerők kezdetleges kapitalizmus szükségszerüségét jelentik a feudálizmussal szemben, ott kezdetleges szocializmusnak a lehetősége is jelen van a kapitalizmussal szemben; ahol pedig fejlett kapitalizmus van a termelőerők alapján, ott fejlett szocializmus lehetséges ugyanazon termelő erők alapján. Tehát nyilvánvalóan a hatalom kérdése mered elénk, amit a termelő erőknek semmiféle különleges magyarázatával eltüntetni nem lehet.

A történelmi materializmus tanitásaiból tudjuk, hogy az eszmék egyének eszméinek látszanak egyfelől, másfelől azonban az egyén társadalmilag van föltételezve, meghatározva, a társadalom pedig gazdaságilag megalapozott. A gazdasági alap, amelyen minden társadalmi, politikai és szellemi fölépitmény emelkedik, az emberi munka termelő erejének, a technikának és a tőle föltételezett, vele meghatározott jogilag tulajdon-, társadalmilag osztályviszonyokként jelentkező termelési viszonyoknak a fejlődésével adva van. „A gazdasági alap változásával az egész tenger fölépitmény lassabban vagy gyorsabban átalakul.” Most azonban éppen a gazdasági alapnak a megváltoztatásáról van szó, aminthogy „a feladat nem abban áll, hogy a világot értelmezzük, hanem abban, hogy megváltoztassuk.”

A történelmi materializmus tanitásaiból ismerjük a következő gondolatsort:

1. Az eszmék kiindulópontjai az egyének.

2. Az egyének társadalmilag vannak föltételezve, meghatározva.

3. A társadalom gazdaságilag van megalapozva.

4. A gazdasági alapon emelkedik minden társadalmi, politikai és szellemi fölépitmény.

5. A gazdasági alap adva van az emberi munka termelő erejének (a technikának), valamint a tőle meghatározott termelési viszonyok fejlettségével.

6. A termelési viszonyok jogilag tulajdon-, társadalmilag osztályviszonyokként jelentkeznek.

7. A gazdasági alap változásával az egész tenger fölépitmény lassabban vagy gyorsabban átalakul.

[Irodalom … ]

Irodalom:

1) tárgyi tevékenység, a mozgó világot mozgó összefüggéseiben mozgó szemléleti egészként állitja

2) társadalmi tevékenység – a mozgó világot mozgó összefüggéseiben mozgó szemléleti egészként ugy állitja, ahogyan a szintén mozgó társadalom (társadalmi rend) az alkotó egyéntől függetlenül a mozgó világot megérteni képes, képes olyan fokon, amilyen fokon szükségessé válik a világ megérthetése. – Ami ettől eltér, az az eltérés nagyságához képest értéktelen, mert az alkotó egyént ugy adja, ahogy a közösségtől különbözik és nem ugy, ahogyan a közösséget képviseli.

[Lehetséges-e Achilles … ]

Lehetséges-e Achilles puskaporral és golyóval? Vagy egyáltalában az Ilias sajtóval és szedőgéppel? Nem szünnek-e meg szükségképpen a mondák, regék, a muzsa a nyomdaiparral, nem tünnek-e tehát el az epikus költészet szükséges feltételei?

De nem annak a megértésében rejlik a nehézség, hogy a görög müvészet és eposz bizonyos társadalmi fejlődési formákhoz van kötve. A nehézség (annak a megértésében van), hogy számunkra ezek még mindig müvészi élvezetet nyujtanak és bizonyos vonatkozásban mint norma és elérhetetlen minta érvényesülnek.

Marx: Einleitung zu einer Kritik der politischen Ökonomie.

A kapitalista termelés bizonyos szellemi termelési ágakkal szemben, mint a müvészettel és költészettel szemben, ellenséges.

Marx: Theorien über den Mehrwert. I. S 381. und Quellenbuch, II. S. 119.

Marxista munkásoktatás

Az osztályharcos munkásság németországi tábora, amely az opportunizmussal és revizionizmussal vivott elméleti és jelentős gyakorlati harcok folyamán szervezkedett, a háboru óta egyre növekedőben van. A közvetlen gyakorlat tanulságai mind nagyobb tömegeket vonnak a tiszta marxizmus zászlaja alá és e tanulságok felismerésével egyidejüleg ébred föl a vágy a tömegekben, hogy marxista oktatást nyerjenek, hogy öntudatuk ne csak egyéni tapasztalaton alapuljon, hanem az egész munkásság összegezett tapasztalataiból, a tőkés termelés tudományos kritikájából és a történelem menetének a tárgyi megértéséből nyerje erejét. A közvetlen gyakorlatból meritett fölismerések tehát létrehozták a német proletáriátus többségének elméleti vágyát, az elmélet mind nagyobb rétegek számára vált szükségletté.

Ennek a szükségletnek a kielégitésére egyre-másra alakultak a munkásoktató iskolák, amelyekben a munkások a marxismust tanulhatták. Azonban ezek az iskolák nem bizonyultak elegendőnek, részben mert nagy volt a munkások érdeklődése, részben pedig mert a munkások egy részének nem állott módjában, hogy a marxista iskolákat látogassa. A munkásiskolák létrejöttével azonban még inkább növekedett az elmélet iránti szükséglet. Az iskolák hallgatói maguk is tanitókká váltak, de továbbra sem maradhattak elméleti támasz nélkül. Meg kellett tehát teremteni azt az eszközt, amellyel iskolán kivül is tanithatnak, azt a módot, amellyel iskolán kivül is tanulhatnak. Ez az eszköz a Verlag für Literatur und Politik kiadásában megjelenő Marxistische Arbeiterschulung, amelynek szerkesztői: Hermann Duncker, Alfons Goldschmidt és K. A. Wittfogel.

A Marxistische Arbeiterschulung négy füzetsorozatra terjed. Az első sorozat a Közgazdaságtan (Politische Ökonomie), amely végigvezet a tőkés termelés Marx adta elemezésén. Egyben azonban éles és szükséges kritika alá vonja a tőkés termelés tartós virágzásáról, a kapitalizmusnak a szocializmusba való békés belenövéséről, a megszervezett kapitalizmusról és a gazdasági demokráciáról szóló Marx utáni polgári és revizionista elméleteket. De beilleszti tárgyalásának menetébe többek közt Oroszország uj termelési viszonyain alapuló gazdasági (osztály) helyzetét is, igy következetesen foglalkozik azokkal a kérdésekkel is, amelyek Marx életében még nem vetődtek föl, vagy föl sem vetődhettek, amelyekre tehát Marx maga nem is válaszolhatott. A második tanulmányi füzetsorozat tárgya a munkásmozgalom története, eddig négy füzet jelent meg belőle. A harmadik füzetsorozat a Tanácsköztársaságok Szövetségének társadalmositó munkájával kiván megismertetni. Természetesen tagolódik igy két részre a munkásmozgalom története: egyik rész a proletariátusnak alulról felfelé vivott osztályharcáról, a másik pedig a proletariátusnak felülről lefelé vivott osztályharcáról szól, mely azonban mindkét esetben azonos célért, a hatalomért, a tőkés termelési rend megsemmisitéséért folyik. A negyedik füzetsorozat világszemléleti összefoglalást akar nyujtani, a történelmi materializmusnak, a dialektikus materializmusnak, tehát a marxismus e két legelhanyagoltabb oldalának a kifejtését kivánja tartalmazni.

Magyarországon is nagy a szükséglet ilyen oktató irásokban. Bizonyitják ezt e németnyelvü füzetek kelendőségén kivül a munkásszemináriumok zsufoltsága, az előadókban mutatkozó hiány és a munkások között naponként kerekedő elméleti viták. Jellemző mindamellett, hogy gyér marxista irodalmunk legfontosabb munkáinak (Marx és Engels válogatott műveinek, a Tőke első (!) kötetének, Szabó Ervin néhány irásának) a kiadását vagy egyesek áldozatkészsége, vagy valamilyen magánkiadó tette lehetővé.

Kassák Lajos 35 verse.

Az emberi elmeművet ember alkotja. Az ember 1. értékalkotó lény; 2. társadalmi lény és 3. bizonyos fokig egyéniség, azaz a közösségnek valamilyen képviselője. Eszerint minden elmeművet, így költeményt is, három találkozó főszempontból vizsgálhatunk: 1. érvényes-e, (tehát helyes-e, van-e önértéke, elméleti értéke)? 2. az adott társadalom adott osztályharcaiban miféle szerepet játszik (van-e társadalmi értéke)? és végül 3. milyen emberi lélek nyilatkozik meg az elmeműben? Ez az utóbbi szempont csak ritkán nyer fontosságot és úgy vélem, hogy a kérdésnek ezt az oldalát éppen emiatt tolják előtérbe a polgári kritikusok. Fontossá akkor válik, amikor egyben kihangsulyozottan azt a kérdést is magával hozza, hogy az elmeműben megnyilatkozó egyéniség mifajta viszonyban áll a közösséggel. Mert hiszen minden egyéniség csak különös hordozója a társadalmiságnak. Ez a három kérdés elválaszthatatlanul összetartozik és tiszta műalkotások esetében csak a műérték három alakját jelöli. Próbálkozzunk velük Kassák Lajos új verseinél.

1. Mindenelőtt állapitsuk meg, hogy Kassák versei, noha agymunkatermékek, egyáltalán nem elmeművek. Nincs bennük semmi olyasmi, ami az elmeműre bármiféle módocska módján jellemző volna. Irásokat ír, amelyekben nincsenek meg az írás jelei. Mondatokat mond, amelyek a mondattani kapcsolatokat nélkülözik. Képeket képzel, amelyek közül hiányzik a szemléleti folytonosság. Gondolatokat gondol, amelyek jelentést nem hordoznak. Összetételeket gyárt, anélkül, hogy dolgának jelentősége volna. Avagy miféle jelei vannak az ilyen írásnak, miféle kapcsolatokra lelni az ilyen mondatok között, mifajta folytonosságot szemlélhetünk az efféle képeken át, bukkanunk-e jelentésre az ilyen gondolatokban, egységnek mondhatjuk-e az ilyen összetételeket, és egyáltalában van-e jelentősége az ilyen dolgoknak és mindezek ilyetén összedolgozásának hogy: „A virágnak árnyéka van, a felhőnek aranyból koronája minden a te szemeidtől függ s attól az acélcilindertől, ami a domboldalon ketyeg?” Ez csak egyetlen sora, egyetlen versének kezdete. De a folytatása se más, de a többi 34 drb. se más. Nem érthetetlenek, csak értelmetlenek. Nincs értelmük önmagukon belül, nincs értelmük önmagukon kivül. Nincs értelmük különösen és nincs értelmük általánosan. De legfőképpen – nincs értelmük társadalmasan. Dehát elmemű-e a költemény? Kell-e, hogy a műalkotás értelmes legyen? Mert Kassák maga, jóllehet régebben, fönnen hírdette ama legbalgább elvet, hogy „a szavak nem arra valók, hogy értelmet hurcoljanak, mint a zsákhordók!” Nos, – a szó talán az egyetlen dolog, aminek közvetlen értelme van. Másfelől meg az ember értelmes lény, már pedig a költeményt ember alkotja. Alkotja? Alakot ad. Az ember életében az értelemé a formaalkotás szerepe. A szemlélet (az intuició) nem alkot formát, hanem meglévő összefüggések formájára irányul. Az értelem még az igazságnak is csak formát ad, hogy belátható, hogy szemlélhető, megpillantható legyen és nem az értelem hozza létre az igazságot. Azt is tudjuk, hogy a művészet az emberi eszméletnek, a léleknek, tudatnak, vagy ha úgy tetszik, tudatalattinak a mélyéről, – de mindenképpen az emberi élet jelenné gyülemlő multjából hozza föl képeit. Azonban ez történik az álomban is, nemkülönben az ébrenlét révedezéseiben. S a művészet abban különbözik mindenfajta álomtól, a képzelet mindenféle csapongásától, hogy a tudatnak, léleknek mélyéről felmerülő képeket értelmesen rendezi, hogy közvetlen jelentést lehel beléjük és e jelentéseket közvetlen értelmi viszonyba foglalja össze. Közvetlen jelentésről, közvetlen értelmi viszonyról azért beszélek, mert hiszen még az álomképeknek is van nem közvetlen, de értelmes jelentésük. – Mindezt összevéve: Kassák versei illusztrációk a leggondolattalanabb és a legképtelenebb esztétikához.

2. Ezek után nyilvánvaló, hogy Kassák emez írásaival kapcsolatban társadalmi értékről nem is mukkanhatunk. Mégis, mint minden nyomtatott, szavalt, előadott stb. közlemény, úgy ezek is szerepet visznek, akarva, nem akarva, az osztályharcban. Van-e a közleményeknek akár csak sejtelemnyi hasznuk is a munkásság számára? Két eset lehetséges: vagy hatnak, vagy nem hatnak. Ha nem hatnak, hasznuk nincs. Ez a kívánatosabb eset. Mert hatásuk (csak az eddigieket véve figyelembe) lehet-e más, minthogy az ifjú elméket megzavarja, a szövődő proletáröntudatot szétkuszálja és a szocialista világosságban feltünő világot sötétségbe meríti? Az imperializmus korában élünk. Hát lehet-e jó harcosa osztályának és történelmi feladatának az a munkásifjú, aki ilyen sorokon épül: „a szélfogóban lakik öreganyánk eresszétek ki ő majd tanácsol valamit, de addig is jó lesz, ha naponta kétszer lemosakodtok hideg vízben, kerülitek a nyilvános klozetteket s esténként nem vetemedtek Bernard Shaw olvasására?” Hát válik-e öntudatossá az az ifjúmunkás, hogy várhassunk tőle valamicskét, ha Kassák eme sorain töpreng kevéssé fertőzött elméje: „azt hiszitek, két szomorú lámpa között nőttök fel műkezekkel és műlábakkal de mindenki tudja a nyilt tereken lődörögtök és hencegtek a pattanásokkal amik orrotok körül virágoznak?”

3. Az előbbiekből önként adódik a kérdés, hogy miféle egyéniség Kassák? Mifajta filozófiába menekül, ha már a valóságot úgy kiejti a keze közül, mint a szórakozott halász a síkos halat? „Minden a te szemeidtől függ”, – Kassák felfogásának ez a gyujtópontja. Eszerint szubjektivista és relativista, ami már az elmélet legfinomabb szálaiban is elválasztja a szocializmustól, marxizmustól, amely tudvalevően objektivista és dialektikus és amely ellenségesen áll a Kassák-féle állásfoglalással szemben. Ám Kassák még tovább megy: „minden a te szemedtől függ és attól az acélcilindertől, ami a domboldalon ketyeg”. Nos, a relativizmusból ha azt sejthettük, hogy valamennyire a külvilág dolgaira vonatkozik, akkor a domboldal acélcilindere nemcsak meghökkent, hanem meg is cáfol. Ez a domboldali acélcilinder és ketyegése kétségtelenül Kassák képzete, amelynek a valósághoz más köze nincsen, minthogy írója fejében elképzelődött. Ettől az elképzelt tárgytól is függ tehát a világ: nemcsak Kassák szemléletétől, hanem Kassák szemléletének képzelt tárgyaitól is. Itt a szubjektiv idealizmus végső mozzanatával állunk szemben, azzal, amit a filozófia története solipsismusnak nevez. Nincs más a világban, csak solus ipse, csak ő maga, csak Kassák Lajos, a számozott versek szerzője, ifjúmunkások szolipszista nevelője. A szolipszismusról azt mondja Lenin, hogy világnézet világ nélkül, Schopenhauer szerint pedig következetes szolipszisták csak a bolondok házában találhatók. Nos, Kassák nemcsak a munkásmozgalomban való részvételével tiltakozik eme következetesség vádja ellen, hanem e közlemények egyes soraival is. Mert akadnak e tárgyi számozott dolgokban értelmes sorok is, ezek azonban Kassákra magára vonatkoznak, ami más oldalról megint csak szubjektivizmusáról tesz tanuságot: „ha észreveszem, hogy papirból van a talaj, mibe gyökereimet eresztettem, elfog a szédület”; (érzem, ahogy a szelek átemelnek a sötétség torlaszain) ó testvéreim kiket talán megütöttem mocskos kezeimmel s hiuságomban elárultalak benneteket, bocsássatok meg ezen az órán”; „lásd együgyű ember vagyok, akit elvaditottak a rossz esztendők és bizonytalanná tettek a csalódások”; „hangosan kérdezem mikor léptem balra ha jobbra kellett volna lépnem, vagy fordítva, hogy most itt állok a küszöbön tájékozatlanul melyik az az út, amelyre lépnem kellene s melyik az a kapu, mely mögött a felszabadított munka épülete áll”; „árva gyermek vagyok én, akit egy szál ingecskében itt felejtettek a város közepén”; s még néhány. Bevallom, megható volna ez a kispolgári szomorúság, ha értelme volna. Mert ezek a sorok, amelyek itt összetartozóaknak látszanak, nem tartoznak össze, semmiképpen – az egyik abból a közleményből való, a másik amabból, de mindenesetre olyan társak között forog ez is, az is, hogy élete egyiknek sincsen. Úgy gondolom őszinték ezek a sorok, valóban megjelölik azt az embert, aki mögöttük áll. De mi közünk volna hozzá, ha társadalmi szerepet nem követelne magának? Mi bajunk volna szomorú, letört egyéniségével, ha nem állítaná, hogy egyénisége szocialista? Búja, bánata, annyira saját esendő személyéhez kötött, hogy csak egyetlen sóhajtásnyi szocialista önkritika is meggátolná közzétételét. Hát még annak a kürtölését, hogy ez az ideológiai szocializmus, hogy ez a magatartás szocialista és hogy a munkásifjúságot ebben az ideológiában kell oktatni. De van itt még valami ami figyelemre méltó, mert láncokon kivüli veszteségre vonatkozik. A könyv címe: 35 vers. 66–100-ig, mind számozva. Azonban kerülközik egy 36-ik közlemény is, az egyetlen, amelynek címe is van, az egyetlen, amelynek törés nélküli összefüggő értelme is van és amelyet talán ép emiatt nem tekint Kassák versnek. Hanem valami fontosabb közleménynek, hiszen, mondom, ebben értelmesen beszél, sőt könyve végére teszi, kihangzásul, befejezésül. Címe: „Emlékezzetek rá”. De kire? Ime: „Az ember jön és az ember elmegy s én most ilyen emberről beszélek a barátról, aki 53 esztendővel ezelőtt elindult felénk 53 évvel ezelőtt, mikor mi még nem is éltünk elindult, hogy találkozzon velünk s most szörnyű bánatokkal meg egy darabka ólommal szívében örökre eltávozott tőlünk”; „ha költő vagy szólj most mondom magamnak s gyámoltalanul csak emlékezni tudok – a neve: OSVÁT ERNŐ” – „milyen jóságosan kemény ember volt ő s mi most itt állunk valamennyien árván a szomorúság fekete kendőjében nincs lámpánk, amit meggyújthatnánk az ő dicséretére nincs ládánk, amibe összegyüjthetnők az ő ajándékait”. Tehát OSVÁT ERNŐRE emlékezzünk! Emlékezünk. A polgári gondolatot e „jóságosan kemény ember” kiméletlenül képviselte balfelé. Felénk indult-e 53 esztendővel ezelőtt, amikor mi még nem is éltünk (mi nem éltünk? vagy kik nem éltek? a negyvenévesek nem éltek, vagy a szocialisták nem éltek?) – felénk indult-e el, vagy kik felé? Ime Osvát Ernő, valami, ami veszteni valója volt Kassáknak a láncain kívül. És a mai, a változott ellenforradalommal változott Osvát Ernők, akik veszteni valói Kassáknak, láncain kivül. Emlékezünk. De Kassák is emlékezik. Stromfeld Aurélra emlékezik még, közhelyekkel és bizonytalanul. Kevésbé jól, mint Osvátjára. És az ő nevét már nem írja, mint Amazét, csupa nagybetűvel.

[Nihilizmus … ]

Nihilizmus:

„Fel! Fel! a tudomány és esztétika veszett eunuchjai ellen.” (27)

Szemlélődés:

„De mi csak ülünk.” (Anyaság 26)

[„A magyar proletárirodalom plattformtervezete.”]

deologia, tehát a burzsoázia számára, csak éppen nem veszik észre a burzsoák, mert „betegesen irtóznak”. Tehát mintha nem volna érvényes a történelmi materializmus, mert csak a burzsoáziának beteges irtózásán mulik, hogy nem veszi észre „a kivezető utat”. Vagy: a burzsoázia nem veszi észre, illetve betegesen irtózik észre venni a proletáriátus kivezető utját? Hát a fasizmus? Az nem valaminek az észrevétele? A „reakciós áramlatokról” való beszéd is csak kispolgárok nyelvén van forgalomban (munkástól nem is hallottam soha!) – hiszen csak kispolgár gondolhatja, hogy eddig „a haladás” szelleme uralkodott a polgárságban és ma is minden rendes, reakciómentes volna, csak az a fránya fasizmus ne volna! Szász Zoltán meg a többi liberális-demokrata elvü „bátor polgár” szól manapság „reakciós áramlatok uralomra jutásáról”, bár a reakciós áramlat is elsősorban kispolgári. Reakciós „áramlatok” nem is juthatnak „uralomra”, hiszen csak gazdasági változások visszatükröződései. A valóság az, hogy a kispolgárság rohamosan proletárosodik, hogy világméretekben kiélesedett az osztályharc, amelyben már ideologiailag kisebb, fegyverforgatásban azonban annál nagyobb szerep jut a kispolgárságnak. Továbbá: milyen „szociális” áramlatok „uralkodtak” azelőtt a „polgári” irodalomban? Jó volna megemliteni, hogy tudjuk. És mit jelent „a régi eredmények mechanikus utánkérődzése”? Az izmusok a belső fekély külső kifakadásai voltak, talán azokkal „kérődzött régi eredményeket mechanikusan után”? Mechanikus utánkérődzés pedig éppen formailag nem lehetséges, mert a művészi forma lelki tevékenység, márpedig a lélek mozgása nem mechanikus, ha minden mozgás dialektikus. A tartalom persze lehet „mechanikus” és metafizikai, hiszen a tartalom nem valóság, hanem elvontság, a kulturforma azonban lelki valóság, tehát csakis dialektikus lehet.

4. A plattformtervezet a válság sajátos magyarországi tüneteiről kiván szólni és amit mond, az egyáltalában nem a magyarországi, hanem a világválságra jellemző, bár még ugy is kiegészitésekre szorul megállapitása. Külön hiba, hogy vonatkozik az évekkel ezelőtti helyzetre is: olyan üres vaktöltés tehát, amely sem térben sem időben nem talál. Honnan szedik a tervezet szerkesztői az ilyenfajta „marxizmust”? Előbb utána kellett volna nézni a kapitalizmus egyenlőtlen fejlődéséről szóló törvénynek, amit az imperializmus korszaka külön nyomatékkal lát el, ahogy az a brosúrákban is olvasható. Másrészt a dialektikus materializmusról szóló legkönnyebb és legnépszerübb füzetben is megtalálható az az általános elv, hogy konkrét tényeket és helyzeteket konkréten kell megvizsgálnia annak, aki marxista módon beszélni akar róla. És mi az, hogy „a tömegek fogyasztóképességének a megdöbbentő csökkenése”? – A tervezet április 8-án szólal már a fasiszta diktatura válságának a megindulásáról! Tudvalevő, hogy ezután majdnem félévvel hirdették ki a statáriumot, sőt nagy a valószinüsége annak, hogy a fasiszta diktatura előttünk áll.

5. A tervezet – egyéb nyomaték hijján – csak ugy ismételgeti, hogy az irodalmi emigráció „nem vesztette el soha az élő kapcsolatot a magyarországi osztályharccal”. Beismerni nagy szégyen volna, és, hogy önkritikával észrevehessék, ahhoz jobban kellene a marxizmust ismerniök. Tanuként különben Hidas Antalt idézik, tehát olyas valakit, aki köztük van, sőt aki a tervezet egyik fogalmazója. A tervezet közvetlen tanusága szerint azonban állitásuknak az ellenkezője az eleven valóság.

6. Ez a tétel, hogy t.i. „a proletáriátus csak a hatalom átvétele és a szocializmus felépitése után tudja megteremteni kulturáját”, valóban nem mondható marxistának. Ám ilyen tétel ellen nem kell hadakozni, mert nincsen. Vita legföljebb arról volt, hogy a proletáriátus csak a hatalom átvétele után teremtheti-e meg kulturáját, vagy már előbb is. „A szocializmus felépitése után” – erről senki nem beszélt, hiszen akkor már nem is lesznek osztályok. Hogy mi célja van a tervezetnek egy nemlétező tétel elleni harcával, nem tudom. De ha „a szocializmus felépitése után” kifejezést töröljük, nem érthető, mint különben sem, hogy miért volna e tétel „kapitulációs”? Akik mondták, inkább serkentőnek szánták! És sok igazság van benne, tehát nem mondható „marxizmus-ellenesnek”. De minthogy nem teljes igazság, nem állitható az sem, hogy marxista volna. Általában meg kell állapitanunk, hogy nem lehet ennyire általában beszélni. Nem szabad szem elől vesztenünk, ahogy azt a tervezet teszi, hogy a proletárkultura kérdése nem elméleti, hanem gyakorlati kérdés! Hiszen a proletáriátus osztályharc közben szerzi kulturáját! Nem különben a szocializmus felépitésének közepette. A baj e tételnél is az, hogy elméletileg kiván gyakorlati kérdést megoldani és hogy nem a kapitalizmus különböző fejlődéséről szóló törvény értelmében országonként vizsgálja a dolgot. Nekünk, magyarországi proletároknak, például nincsenek nyomdáink, nincsen papirunk irodalomhoz, nincsenek épületeink, helyiségeink szinházhoz, mozihoz, egyébről nem is szólva. A proletárkultura kialakulásának a kérdése tehát nem olyan egyszerü, megállapitani röviden csak annyit lehet, hogy egybeesik az osztályharccal. Megemlitem itt, hogy a tervezet „a munkásosztálynak dobott kulturmorzsákról” tesz emlitést. E kifejezéssel mintha egész karajt követelne a proletárok számára a polgári kultura sütetéből. Másfelől pedig a tőkésség csak addig tanittat, ameddig tanult munkásokra van szüksége, vagyis nem alamizsnáskodik érzelgősen és nem „dob” kulturmorzsákat.

7. Marx arratanitott, hogy csak történelmileg megoldható feladatokat tüzhetünk magunk elé társadalmilag, a tervezet szerint azonban „a proletárirodalomnak a valóság teljes bonyolultságát kell feltárnia”. E „teljes bonyolultságra” kár volna szót vesztegetni, ha nem jelentene teljes zürzavart a proletárirodalom körül. Sietek hát leszögezni, hogy a proletárirodalom és müvészet nem lehet más, mint a történelmi betöltése annak, ami meghatározza és a történelmi megfelelője annak, ami a föltétele. Meghatározza tárgya és eszköze. Tárgya az adott kapitalizmus adott osztályharci valósága, eszköze pedig – mint általában minden korok müvészi eszköze – a tudattevékenység ritmusossága. A kapitalizmus valósága az iró fejében a marxizmus ideologiája, amely alapjában véve fogalmi, mig a ritmusos tudattevékenység szemléleti. A marxizmus dialektikus, mert a valóságos történésnek meg a valóságos történést előidéző ellentéteknek a fölismerése. Mármost éppen a marxizmusnak, a dialektikus materializmusnak az értelmében nem választható el egymástól a fogalmiság meg a ritmusos szemléletiség, mert az a valóság, ami fogalmilag ellentét, az szemléletileg ritmus. Apály-dagály ellentétek, ellentétük az önmagában is ellentétes dagály-apály: ha ilyen sort folytatólagosan veszünk, akkor a szemlélet számára ritmust kapunk. Állapitsuk meg: ha a társadalmi ellentétek ilyen sorát a proletáriró és müvész szemléletileg összefogja, akkor lelki (pszichikai, pszichologiai) ténnyé változtatta át azt, ami azelőtt csak ideologiai tény volt. Olyan föladat ez, hogy betöltésével a proletáriró és müvész teljesiti a hivatását, bár nem „tárja elénk a valóság teljes bonyolultságát”.

8. A tervezet szerint „természetes, hogy a valóság fölismerését az iró világszemlélete határozza meg.” Ez annyira nem természetes, hogy legföljebb ha a legszélsőségesebben szubjektivista-relativista-idealisták állitanak ehhez hasonlót. A marxizmus azonban nem szubjektivista, hanem objektivista, nem relativista, hanem dialektikus, nem idealista, hanem materialista. E tétel különben ugy koronázza meg a plattformtervezet marxizmusát, mint a proletáriátus uralma az osztályharcot. Aki ilyet mond, az nemcsak nem proletáriró, hanem ha valóban proletár és jóhiszemüen mondja, akkor sürgősen be kell iratni valamilyen marxista óvódába. De hogy én ne csak a levegőbe beszéljek, megállapitom: a valóság fölismerését maga a valóság, szabatosan kifejtve: a történelmi előfeltétel és a történelmi kényszer határozza meg. Igy a kapitalizmusban megvan a történelmi előfeltétel, a proletáriátusban pedig a történelmi kényszer, hogy a valóságot fölismerje és ahhoz képest cselekedjék. Maga a világszemlélet csak a valóság fölismeréséhez való vonatkozásában jön számba, mert adott valóság fölismerése csak egyféle lehet, mig világszemlélet sok van. Herczeg Ferenc iró és van világszemlélete. A plattformtervezet szerint tehát Herczeg Ferenc ideologiája, világszemlélete határozza meg a valóság felismerését, vagy – tetszés szerint – Mécs Lászlóé, Babitsé stb.

9. Ezt a pontot különösen kiemeli, aláhuzással, a plattformtervezet. Holott semmi értelme sincsen, mert hiszen csakis az a proletáriró, csakis az csinálhat proletárirodalmat, aki a dialektikus materialista módszert már elsajátitotta. Különben lehet proletár, vagy lehet iró, de nem lehet proletáriró. A proletáriróság első, elemi föltétele, hogy az iró marxista legyen. Marxista az, aki egyénileg azt gondolja el, azt irja tudatosan, – a formától most eltekintve – aminek a megtételére a történelem a proletáriátus egészét – egyes tagjaira való tekintet nélkül – rávezeti és rákényszeriti. A marxista nem más, végső fokon, mint a proletáriátus egésze kicsiben. Az egész vég szövetből egy ujjnyi minta, amelyből ruhát csinálni nem lehet, de amely magán viseli mindazokat a tulajdonságokat, amelyekkel az egész vég rendelkezik. A nem marxista, a nem osztálytudatos proletáregyén pedig csak egyike ama szálaknak, amelyekből a szövet egészét a történelem szövőgépe szőtte és szövi. Mint egyes szál, ő is hozzájárul az egész minőségéhez, de másként: más a fonál és más a szövet. A minta azonban – minőségét nézve – csak méretekben különbözik a végtől. – A plattformtervezet különben azt mondja a dialektikus materializmusról, hogy „az a módszer, amely a valóságot a legkövetkezetesebben és a leghatározottabban tárja föl.” Honnan tudják ezt, ha még csak most tüzik ki az „elsajátitásáért való harcot”? Arra is ki kellene térnem, de nincs helyem, hogy módszer nem tárja föl a valóságot, amelyet módszerrel lehet föltárni. Ez legalább is idealizmusra valló botlás. Rá kell azonban mutatnom arra, hogy az idézett tétel magába foglal egy olyan állitást, amely szerint volna még más módszer is, amellyel a valóság következetesen és határozottan föltárható. Hogy van sok jó módszer, van tökéletesen, tökéletesebben és legtökéletesebben föltáró módszer, de a jók közt a legjobb a marxista.

10. A tervezet az előbb a „teljes bonyolultságot” tette a proletárirók feladatává, most siet kiegésziteni azzal, hogy mi nem tartozik a teljes bonyolultságba, hogy mi nem a föladatunk. Persze nem kimeritő, amit mond, de nem is lehet kimeritő, mert hiszen elsorolhatatlan mindaz, ami nem föladata a proletárirónak. Pl. nem föladata a féllábon való álldogálás, a Himalája megmászása, a tengerfenék kőzeteinek évtizedeken át való vizsgálata stb. Nem tudni, honnan e tagadás, kivel vitatkozik a tervezet, – ki állitotta, hogy „egyes, elszigetelt jelenségek bemutatása” volna a proletárirók feladata? Ez még bonyolultabb föladat volna, mint a tengerfenék kőzeteinek féllábon való vizsgálata, mert ilyesmi nincs, „bemutatni” tehát lehetetlen. E fogalmi zürzavart még jobban összekavarja a „csak” szócska, lehetőséget adván annak a gondolatnak, hogy a proletáriró elé mégiscsak odamered e lehetetlen föladat, hogy „egyes, elszigetelt jelenségeket” „mutasson be”, csak éppen más feladata is van. Persze nem merül ki ebben a feladat meghatározása, siet is konkrétabbá tenni követelését a tervezet azzal, hogy lelkére köti a proletárirónak, „hogy az egyes jelenségeken keresztül rámutasson az általánosra és az általánosságban megtalálja az egyént.” Igy mondja, miután előzőleg idézi a munkásosztály egyik nagy tanitójának a szavait, amelyek azonban bölcseleti téren, tehát megfelelő általánosságban hangzottak el és nem egy konkrét dolognak, a proletárirodalomnak a konkrét föladataival kapcsolatban. Fönnforog az az eset, hogy idézetüket nem értették meg a tervezet szerkesztői, különben konkrét tárggyal kapcsolatban konkrét tartalommal tudnák ellátni. Nos, a proletárirodalom föladata az egyéneken keresztül rámutatni az osztályokra és az osztályokban megtalálni az egyéneket; az osztályokon keresztül pedig rámutatni a társadalomra és a társadalomban megtalálni az osztályokat, amelyek a társadalmat történelemmé mozgatják. Megjegyzem, lehet, hogy ilyesmit jelent az is, amit a tervezet mond, de – sajnos –, nem bizonyos.

11. Ennek semmi értelme, puszta szólam. Kérdem a) hol az a materialista müvészeti fölfogás? b) miért müvészeti fölfogás ismerte el „az emberek tudatától független materiális valóság reális létezését”? c) mit jelent ez: „a materialista valóság reális létezése”? d) mi van a dialektikával? e) miért elismerte és miért nem fel? A tervezet szerkesztői állandóan elismerésről szólnak.

12. A plattformtervezet marxistái, im, idelyukadnak ki: „a dialektikus materialista módszer kidolgozása és alkalmazása az irók és teoretikusok legfontosabb feladata”. Egyszóval a dialektikus materialista módszer még nincsen kidolgozva! De hiszen az előbb szintén a legfontosabb föladat volt az e módszer elsajátitásáért való harc! Hát hogy akarnak olyan módszert elsajátitani, amely még nincsen? A tervezet tételei szerint a »dialektikus materializmus az a nem létező módszer, amelyet ki kell dolgozniuk azoknak a proletáriróknak, akiknek a legfontosabb föladatuk, hogy előbb elsajátitsák és akik azért proletárirók, mert a dialektikus materialista módszernek a birtokában vannak és ezért a dialektikus materialista módszer a legkövetkezetesebb és leghatározottabb egyrészt, másrészt az egyedüli, amely teljesen föltárja a teljes valóságot és marxistává teszi a plattformtervezet elkövetőit«!

Eddig a plattformtervezet „marxista” és valóban „kidolgozatlan” elméleti alapvetése. Elméleti fejtegetéseit a megfelelő gyakorlati észrevételek kisérik. Külön kárhoztatja a háboru előtti szociáldemokrácia irodalompolitikáját, miközben elfelejti megemliteni azt a gazdasági és osztályalapot, amelyen a szociáldemokrácia állt. Leszögezni véli, hogy voltak, akik „széles” tömegekhez szóltak, mint a tervezet szerint Madarász. Fölsorol „proletárirókat”, akiknek müvei a tervezet nézetei szerint sem marxisták, de hogy akkor ő maguk miért „proletárirók”, annak a magyarázatával adós marad. Megállapitja szerkesztőinek egyikéről, hogy „politikai szükségszerüség … diktálta … hogy verseit megirja”. Nem azt diktálta tehát, hogy bizonyos verseket irjon, hanem hogy azokat a bizonyos verseket megirja. Mintha azok történelmi remekmüvek volnának, amelyeknek külön érdekességük, hogy igy jöttek létre! Fő a marxista önkritika. Szól a tervezet szövetségükről, amely véglegesen lefektette a szervezeti alapokat. Véglegesen! Ez is „marxizmusra” vall. E szövetség – szerinte – vezette, 1926-tól az irodalmi erőket! Hogyan festenek azok az irodalmi erők, amelyeket egy olyan szervezet vezetett, amely öt évnyi tisztulás (!) után jutott el a plattformtervezet „marxizmusához”, amely abban áll, hogy elhatározzák, hogy harcot fognak folytatni a marxizmus módszerének az elsajátitásáért, és hogy legfontosabb kötelességükké teszik e módszer kidolgozását! Emlit a tervezet olyan embereket, akik együtt a „proletárirodalom egyik legerősebb, ideologiailag tiszta, müvészileg fejlett csoportját” teszik. Kik e csoport tagjai? Azok, akik a tervezetet készitették. Fő a marxista önkritika. Hát. Általában mindazok kiválót alkottak, akik e plattformtervezet „marxizmusát” „kidolgozták”, „mindannyian élő bizonyságai a fejlettségnek” és „ideologiailag tiszták”.

Külön fejezet szól Magyarországról, ami némi ellentétben van azzal, hogy egy másik, négy nyelven megjelenő lapban, amelynek főszerkesztő helyettese a tervezet egyik alkotója, odabiggyesztik a nevük után, hogy „Magyarország”, noha azzal semmi kapcsolatuk nincsen. Ez éppen a Magyarországról szóló fejezet tájékozatlanságából tünik ki. Nagy Lajost meg sem emlitik, egy csomó hazai, erdélyi és felvidéki emberről, akit én innen figyelemmel tudok kisérni, nem vesznek tudomást, engem megtesznek fasisztának, Gergely „a legfejlettebb” s „ugy az élő ember megrajzolásával, mint realisztikus stilusával a magyar proletárirodalom vezető irásai között foglal helyet.” Szilágyi Andrással kapcsolatban „formaforradalmi maradványokról” olvasok. Miféle marxizmus formaforradalomról beszélni? Aztán, – Rodionov Csokoládéja miért „ideologiailag gyenge és a forradalom-kezdeti szinvonalon álló regény”, ha ideologiailag oly tiszták és pompás marxisták a tervezet véghezvivői? Ha oly tiszták ők, igen ők, akik a proletárdiktatura tizennegyedik esztendejében, Moszkvában, a SZOVJETUNIÓBAN, ahol minden marxista proletár rohamcsapatban dolgozik a bányákban, a gyárakban, a hutákban, az erőmüvekben, a földeken, a vizeken, a levegőben, az irodákban, az őserdőkben, a labóratóriumokban, a konyhákon, az épületeken, a malmokban, a klubbokban, a kulturán, az iparositáson, ahol halászok, vadászok, parasztok, szövők, szabók, pékek, lakatosok, esztergályosok, vasasok, fások, ácsok, kőmivesek, kőfaragók, bőrösök, vasutasok, kövezők, vájárok, üvegesek, könyvelők, tanitók, tanulók, katonák, szerelők, nyomdászok, mérnökök, napszámosok, igazgatók, nők, férfiak, felnőttek, ifjak, oroszok, ukránok, mongolok, örmények, üzbégek, vogulok, osztjákok, gruzok, csuvasok, zürjének, votjákok, georgiaiak, tatárok, tunguzok, kinaiak, lappok, európaiak, ázsiaiak, amerikaiak, – mind, mind a szocializmus épitésén versengenek, – – ők, akik azon a cimen, hogy „magyarországiak”, hogy „marxisták”, hogy „proletárok”, hogy „irók” ilyen plattformtervezettel lépnek a proletáriátus elé, bizonyára Marx müveinek szorgalmas tanulmányozása és a munkásfőiskolák buzgó látogatása után.

De „a magyarnyelvü proletárirodalom minden akadály ellenére feltartóztathatatlanul halad történelmi szerepének megvalósitása felé” – mondják, a tervezet szerint önmagukat véve tekintetbe, a plattformtervezet öntudatosai. Még itt is idealizmusba botlik a nyelvük! Irodalom nem haladhat „történelmi szerepének” a „megvalósitása” felé! Történelmi szerepe

„A magyar proletárirodalom plattformtervezete.”

„Benyujtotta a Moszkvai Proletárirók Szövetsége (MAPP) Magyar csoportjának megbizásából Barta Sándor, Hidas Antal, Illés Béla, Madarász Emil, Matheika János és Zalka Máté.”

„Alapjában jóváhagyta a Moszkvai Proletárirók Magyar csoportjának 1931. ápr. 8-án megtartott taggyülése.”

Im, e tanulmány fekszik előttem. A proletárság irodalmának és iróinak történelmi helyzetét, szerepét és föladatát kivánja elméletileg megalapozni. Fölszólit minden proletárirót, hogy adja elő e tervezettel kapcsolatos véleményét. Kiállok hát, hiszen joggal állithatom hogy proletáriró vagyok, noha e plattformtervezet röviden fasisztának nevez.

Az illendőség megkivánná, hogy hozzászólásom előtt ismertessem e plattformtervezet tartalmát, ezt azonban önnönmagával való feleselése, a marxista tételeknek fölöttébb egyéni értelmezése lehetetlenné teszi. Nincs tartalma, mint egésznek, nem adhatom az egésznek kivonatos tartalmát. Részletekre esik szét, a részletekkel kell foglalkoznom. Mégis, hogy olvasóm képet kapjon e plattformtervezet eszmevilágáról és menetéről, pontokba foglalom leglényegesebb elvi állitásait és követeléseit, mégpedig a tervezet sorrendjében, szószerinti idézetek alapján. A pontokba való foglalás hozzászólásom könnyebbségéül szolgál.

1. „A háboru utáni kapitalizmus „harmadik periódusának” egyik legjellemzőbb vonása … a kapitalizmus általános válságába átcsapó világválság.” 2. „A kapitalizmus bomlási szakaszának egyik igen jelentős velejárója és fokmérője a polgári kulturának méreteiben és kihatásában eddig példátlan általános válsága.” „A kulturválság legkirivóbb és legdöntőbb (!) megnyilvánulása az ideologiai felülépitmény és igy a polgári irodalom és müvészetek sivár és kilátástalan elkorcsosodása.” 3. „A jelen történelmi szakasz polgári irodalmának legáltalánosabb jellemzői: eszmei üressége, a mai idők szociális problémáinak feszegetésétől való beteges irtózása, a kivezető utak pesszimizmust szülő meg nem látása, erótikába, multba, vagy romantikus elképzelésekbe menekülő valóságfélelme, ideologiájában a különböző metafizikus, misztikus, antiszociális és reakciós áramlatok uralomra jutása, formailag pedig a régi eredmények mechanikus utánkérődzése.” 4. „A magyar kapitalizmus kiszélesedett és kiéleződött válságának legfőbb mutatói a hitelválság, a munkanélküliség ugrásszerü emelkedése, az általános mezőgazdasági válság, a tömegek fogyasztóképességének megdöbbentő csökkenése és ezzel kapcsolatban a termelés fokozatos leromlása, a kulturszükségletek kielégitésének minimálisra szoritása.” 5. Az irodalmi emigráció „nem vesztette el soha élő kapcsolatát a magyarországi osztályharccal”. 6. „Antimarxista … kapitulációs elmélet, hogy a proletáriátus csak a hatalom átvétele és a szocializmus felépitése után tudja megteremteni saját kulturáját.” 7. „A proletárirodalom müvészi eszközökkel feltárja és kifejezi a valóságot, annak teljes bonyolultságát.” 8. „Természetes, hogy a valóság felismerését az iró világszemlélete határozza meg.” 9. „A proletárirodalom legfontosabb feladata a dialektikus materialista módszer elsajátitásáért való harc. Ez az a módszer, amely a valóságot a legkövetkezetesebben és leghatározottabban tárja fel.” 10. „A proletárirónak nem az a föladata, hogy csak egyes, elszigetelt jelenségeket mutasson be, hanem az, hogy az egyes jelenségeken keresztül rámutasson az általánosra és az általánosban megtalálja az egyént.” 11. „A materialista müvészeti fölfogás elismerte az emberek tudatától független materiális valóság reális létezését.” 12. „A dialektikus materialista módszer kidolgozása és alkalmazása az irók és teoretikusok legfontosabb feladata.”

1. Különös marxizmusnak tartom, hogy valami önmagába csapjon át. Vagy más a kapitalizmus és más a mai gazdasági világ? A kapitalizmus válsága olyan mértékben általános, amily mértékig gazdaságilag általános, és belőle egészen másba „csap át”. A tervezet a válság tüneteiként megemliti, „az egyes imperialista hatalmak és csoportosulások közötti ellentétek kiéleződését” egyfelől és másfelől „a Szovjetunió elleni intervenciós háboru előkészitését.” Ez igy üres szólam. Ki kellene mutatni, hogy miképpen függ össze ez a kettő. A Szovjetunió ellen intervenciós háborúba történelmi kényszer – nem közvetlen profitéhség, hanem létérdek, a profit megszünése, vagyis a profit-létfeltétel közvetve – hajszolja a kapitalizmust. Ez a történelmi kényszer többek közt abban is megnyilvánul, hogy az imperialista hatalmak egymás közötti ellentéteinek élességét tompitja. Az imperializmus belső ellentéteinek növekvése föltétlen (abszolut), ugyanakkor azonban élességét viszonylagosan tompitja a még inkább növekvő kényszer, amely a kapitalista-imperialista hatalmakat közös fellépésre sürgeti a Szovjetunió ellen. A tervezet szerint jellemzője e válságnak „a politikaiba átcsapó gazdasági harcok számának és jelentőségének a megnövekedése”. Nos, eltekintve attól, hogy a gazdasági harc éppen akkor tesz szert jelentőségre, ha politikaiba csap át, – idejemult ez a régebben helytálló megállapitás. A multban a politikaiba átcsapó gazdasági harcok száma világméretekben nagyobb volt és az egyes sztrájkok is kiterjedtebbek voltak. Ez magától értetődik, hiszen az általános válságot nem egyes üzemek, vagy iparágak munkássága érzi, hanem közvetlenül a proletáriátus a maga egészében. Ennek megfelelően a gazdasági harcok jelentősége is szükült, számuk csökkent, mig a politikai harc jelentősége egyre nagyobbra nőtt, a benne közvetlenül részvevő tömegek pedig számszerint gyarapodtak.

2. A tervezet azonositja az ideológiai felépitményt a polgári ideológiával, holott az egymásnak ellenmondó osztályideológiák együtt alkotják a felépitményt, aminthogy az egymással ellentétben álló osztályok együtt alkotják a társadalmat. Másrészt az egész tétel olyan közhely, amelyet bajos volna tartalommal teliteni. Mindenekelőtt a tervezet kifelejti a polgári és az általános felépitményből a politikát, a közoktatást, a tudományt, a vallást, a filozófiát. Polgári „kulturáról”, irodalomról, müvészetről szól és ugy látom, burzsoát kell értenünk a polgári jelzőn, mert másutt külön emlittetik a kispolgári. Burzsoá irodalom és müvészet azonban a válságtól függetlenül sem igen van, a válság előtt sem igen volt. A burzsoázia attól kezdve, hogy hatalmát és létformáját a burzsoázia, oly mértékben hessegette el magától a müvészeteknek még a gondolatát is. Emmiatt az uralkodó müvészet ma nem is az uralkodó osztály lelkének, hanem a zsebének a megnyilvánulása, ami azt is jelenti, hogy más osztályok lelkét zsebre rakta. Ha összevetjük a feudalizmus épitőművészetét a kapitalizmus épitő „művészetével” és aztán ezt az uj szocialista épitőművészettel, látjuk, hogy a burzsoázia az épitészetét is ugy szedte össze, ahogy a tőkéjét összeharácsolta a feudalizmusban, kereskedő és uzsorás módján, hogy majdan modern burzsoázia legyen belőle. A burzsoázia, mikor megvivta a maga forradalmát, rákényszerült a kispolgárság, a parasztság, meg a proletáriátus szövetségére, tehát csakis olyan kultura megszületésénél bábáskodhatott, amely ezeknek az ő uralma alatt tovább is fönnmaradó osztályoknak az egységes ideologiájává lehetett. Fából kellett vaskarikát kovácsolnia. Az igy létrejött felemás ideologiának a képviselője történelmileg ő nem is maradhatott, (gondoljunk csak az árufétisizmusra, a munkaerő kizsákmányolására) azzá csak a magántulajdonhoz ragaszkodó, de a kapitalizmus mozgalmasságát visszautasitó, tehát felemás történelmi helyzetü kispolgárság válhatott. Ekként ahogy proletárosodik a kispolgárság, ugy szükül a „polgári” kultura fogyasztó piaca, ugy hanyatlik el a „polgári” kultura. Viszont az igazi polgári kultura, a vásárolt munkaerő felhasználásának kulturája, a burzsoázia asszonyainak szépség- és testápoló kulturája, ékszer-, öltözék- stb „kulturája” annál inkább kifejlődött. De különben a kulturtermékek áruk, tömegek számára készülnek, és hát hol vannak a burzsoá tömegek? A burzsoá nem megy moziba, hanem filmet gyártat! Persze a gazdasági világválság kiterjeszti és sietteti a kispolgárság elproletárosodását és igy csökkenti a „polgári” kultura piacát. Ennél azonban figyelemre méltóbb, hogy a proletárosodó kispolgárság ideologiailag is radikalizálódik és nemcsak kulturára való pénze fogy, hanem a kedve is, hogy vásároljon abból a kulturából, amely már nem az ő megváltozott ideologiájának a megnyilatkozása. Ezért nemcsak anyagilag kockázatos a „polgári” kultura termelőit továbbra is eltartania a burzsoáziának, hanem egyre szükségtelenebb és fölöslegesebb. Igaz, a magánkulturvállalatok valóban veszteségeik, illetve a haszon elmaradása miatt mondanak föl alkalmazottaiknak. Ezzel szemben a polgári állam nem riadt vissza attól, hogy óriási összegeket rá ne fizessen kulturájának a terjesztésére (templomépitkezések, egyetemek stb). Hogy most mégis leépit, annak az is az oka, hogy a kultura már nem fog, tehát fegyvert kell fognia. Egyre nagyobb a szükség rendőrre, mint egyetemi tudományra.

Azt mondja a tervezet: „a jelen történelmi szakasz polgári irodalmának legáltalánosabb jellemzői: eszmei üressége, a mai idők égető szociális problémáinak feszegetésétől való beteges irtózása, a kivezető utak pesszimizmust szülő meg nem látása, erótikába, multba, vagy romantikus elképzelésekbe menekülő valóságfélelme, ideologiájában a különböző metafizikus, misztikus, antiszociális és reakciós áramlatok uralomra jutása, formailag pedig a régi eredmények mechanikus utánkérődzése”. – Mindez szépen hangzik, kár, hogy veleje nincsen. Mindezek egyáltalában nem a jelen szakasz jellemzői. Mindez jellemvonása a kispolgárságnak a burzsoázia hatalomra jutása óta. Másrészt a kispolgári irodalom, ma is, éppugy mint a multban, igenis „feszegeti az égető szociális problémákat”, csakhogy azok az ő osztályának „égető szociális problémái” ma is, éppugy mint a multban. A plattformtervezetnek ez a kifejezése különben éppen az ő szájukból való. S hogy nem látják meg a „kivezető utat”? A tervezetnek ez az állitása azt a balsejtelmet kelti, hogy „vannak kivezető utak” a polgári irodalom, a polgári ideologia, tehát a burzsoázia számára, csak éppen nem veszik észre a polgárok, mert ”betegesen irtóznak”. A „reakciós áramlatokról” való beszéd is csak kispolgárok nyelvén van forgalomban, hiszen csak kispolgár gondolhatja, hogy eddig „a haladás” szelleme uralkodott a polgárságban és ma is minden rendes, reakciómentes volna, csak az a fránya fasizmus ne volna! Szász Zoltán és a többi liberális-demokrata elvü „bátor polgár” szól manapság „reakciós áramlatok uralomra jutásáról”, bár a reakciós áramlat is elsősorban kispolgári. A valóság mindezzel szemben az, hogy világméretekben kiélesedett az osztályharc, amelyben ideologiailag kisebb, fegyverforgatásban azonban annál nagyobb szerep jut a kispolgárságnak. És mit jelent „a régi eredmények mechanikus utánkérődzése”? Az izmusok a belső fekély külső kifakadásai voltak, talán azokkal „kérődzött régi eredményeket mechanikusan után”? Mechanikus utánkérődzés formailag nem is lehetséges, mert a forma lelki tevékenység, márpedig a lélek mozgása nem mechanikus, ha minden mozgás dialektikus. Tartalmában persze lehet mechanikus és metafizikai, hiszen a tartalom nem valóság, hanem elvontság, mig a kulturforma lelki valóság, tehát csakis dialektikus lehet.

A plattformtervezet a válság sajátos magyarországi tüneteiről is meg akar szólalni. „A magyar kapitalizmus kiszélesedett és kiéleződött válságának legfőbb mutatói a hitelválság, a munkanélküliség ugrásszerü emelkedése, az általános mezőgazdasági válság, a tömegek fogyasztóképességének megdöbbentő (!) csökkenése és ezzel kapcsolatban a termelés fokozatos leromlása, a kulturszükségletek kielégitésének minimálisra szoritása” – irják a plattformtervezet elkövetői. Mindez nem a magyarországi, hanem a világválságra jellemző. Nem jellemző egyik kapitalista országra sem, hanem a kapitalista világra, bár igy is még kiegészitésekre szorulna e megállapitás, amelynek még külön hibája, hogy évekkel ezelőtti helyzetre is vonatkozik. Honnan szedik a plattformtervezet szerkesztői az ilyenfajta marxizmust? E „marxisták” közül senki sem hallott volna a kapitalizmus egyenlőtlen fejlődésének a törvényéről, amit az imperializmus korszaka csak még jobban élire állit? De ha erről nem is hallottak, valamelyiküknek ismernie kellene legalább azt az általános elvet, hogy konkrét tényeket és konkrét helyzeteket konkréten kell megvizsgálnia annak, aki beszélni akar róla.

A tervezet – hangsulyozom, hogy ez év április 8-án fogadta el a Moszkvai Proletárirók Magyar csoportja – fasiszta diktaturáról, sőt annak a válságáról beszél. Más oldalán azonban a lap szociálfasizmust emlit. Politikai tájékozatlanságra vall ez az ellenmondás, hiszen a szociálfasizmus szavaiban szocialista, tetteiben fasiszta, látszatra pedig demokratikus, tehát leplező, mig a fasiszta diktatura ugy szavaiban, mint tetteiben fasiszta és látszatra is diktatórikus, tehát önmagát leleplező. Ez a kettő egy történelmi helyzetben elméletileg sem fér meg. Hogyan higyjen a szociálfasizmusról való szóban az, aki előtt ilyen ragyogóan tisztázzák e fogalmat „proletárirók”? Aki marxista, az bizony arra gondol, hogy valószinüleg tavaszra, vagy még a télen – a németországi eseményekhez képest – szemtől szembe találhatjuk magunkat a szóbanforgó diktaturával, mint a kapitalizmus válságának utolsó tünetével. Hát milyen alapon kiáltják e „marxisták” április 8-án, hogy „már megkezdődött a fasiszta diktatura általános válsága”, amikor a fasiszta diktatura előttünk áll, amikor állitásuk után majdnem félévvel hirdettek statáriumot.

A tervezet – egyéb nyomaték hijján – ismételgeti, hogy az irodalmi emigráció „nem vesztette el soha az élő kapcsolatot a magyarországi osztályharccal”. Tanuként Hidast idézik, ám a tervezet közvetlen tanusága szerint ennek az ellenkezője az eleven valóság.

Antimarxistának mondja a tervezet, hogy „a proletáriátus csak a hatalom átvétele és a szocializmus felépitése után tudja megteremteni kulturáját”. Ez igy valóban antimarxista, mert hiszen a proletáriátus az osztályharc közben szerzi kulturáját, nem különben éppen a szocializmus felépitése közepett. Azonkivül pedig a fölépitett szocializmusban, sőt a hatalom átvétele után sem proletár többé a munkás, hiszen a proletár „csak addig él, amig munkához jut és munkához csak addig jut, ameddig munkája szaporitja a tőkét”. Azonban itt is az a baj, hogy általánosságban és nem a kapitalizmus különböző fejlődése értelmében országonként tárgyalja a tervezet saját itéletét. Nekünk magyarországi proletároknak például nincsenek nyomdáink, nincsen papirunk irodalomhoz, nincsen helyiségünk szinházhoz, mozihoz stb. A proletárkultura kialakulásának a kérdése tehát nem olyan egyszerü, megállapitani röviden csak annyit lehet, hogy egybeesik az osztályharccal.

A tervezet „a munkásosztálynak dobott kulturmorzsákról” tesz emlitést. Ezzel a kifejezéssel mintha egész karajt követelne a proletárok számára a polgári kultura sütetéből, holott amire a szám- és betüvetésen kivül tanitják a proletárt a kapitalizmusban, az éppen az az ideológia, amely ellen a proletárirónak harcolnia föladata. Másfelől a tőkésség csak addig tanittat, ameddig tanult munkásokra van szüksége, vagyis nem adakozik érzelgősen és nem „dob” kulturmorzsákat.

Marx arra tanitott, hogy csak történelmileg megoldható feladatokat tüzhetünk magunk elé, a tervezet szerint azonban „a proletárirodalomnak a valóság teljes bonyolultságát kell feltárnia”. E „teljes bonyolultságra” kár volna szót vesztegetni, ha nem jelentené a proletárirodalom elméletének a teljes zavarát. Sietek hát leszögezni, hogy a proletárirodalom és művészet nem lehet más, mint a történelmi betöltése annak, ami meghatározza és ami a föltétele. Meghatározza tárgya és eszköze. Tárgya az adott kapitalizmus adott osztályharci valósága, eszköze pedig – mint általában minden korok müvészi eszköze – a tudattevékenység ritmusossága. A kapitalizmus valósága az iró fejében a marxizmus ideológiája, amely alapjában véve fogalmi, mig a ritmusos tudattevékenység szemléleti. A marxizmus dialektikus, mert a valóságos történésnek meg a valóságos történést előhivó ellentéteknek a fölismerése. Mármost állapitsuk meg, hogy az a valóság, ami fogalmilag ellentét, az szemléletileg ritmus. Apály-dagály ellentétek, ennek ellentéte az önmagában szintén ellentétes dagály-apály és igy tovább, – az ilyen sor szemléletileg ritmus. Ha a társadalmi ellentétek ilyen sorát a proletáriró szemléletileg össze fogja, akkor lelki (pszichikai, pszichologiai) ténnyé változtatta át azt, ami azelőtt csak ideologiai tény volt. Olyan föladat ez, hogy betöltésével a proletáriró és müvész, teljesiti a hivatását, bár nem „tárja elénk a valóság teljes bonyolultságát”.

A tervezet szerkesztői, miután a „teljes bonyolultságot” tették a proletárirók föladatává, kissé később arra térnek, hogy mi nem föladata a proletárirónak. „A proletárirónak nem az a föladata – ugymond – hogy csak egyes, elszigetelt jelenségeket mutasson be”. Igy persze nem kimeritő a meghatározás, de nem is lehet kimeritő, hiszen elsorolhatatlan mindaz, ami nem föladata a proletárirónak. Pl. nem föladata a féllábon való álldogálás, a Himalája megmászása, a tengerfenék kőzeteinek a vizsgálata stb. Nem tudni, honnan e tagadás, kivel vitatkozik a tervezet (önmagával?), – ki állitotta, hogy ilyesmi volna a föladat? S hozzá még azt sejteti ez a követelés, hogy a dialektikus materializmus nem érvényes, mert hiszen a dialektikus materializmus szerint „egyes, elszigetelt jelenség” nincsen, ilyet „bemutatni” lehetetlen. E fogalmi zürzavart, mint a fakanál a kását, mégjobban összekavarja a „csak” szócska, lehetőséget adván annak a gondolatnak, hogy a proletáriró elé mégiscsak odamered az a lehetetlen föladat, hogy „egyes, elszigetelt jelenségeket” „mutasson be”, csak még egyéb föladata is van.

A plattformtervezet mind e „marxizmusát” ugy koronázza meg a következő tétel, mint a proletáriátus uralma az osztályharcot: „Természetes – ugymond – hogy a valóság fölismerését az iró világszemlélete határozza meg”. (Aláhuzva a tervezetben.) Azokat, akik jóhiszemüen ilyesmit tételeznek, azonnal be kell iratni valamilyen marxista óvódába. Szégyellem, hogy e saját maguk szerint kitünő kartársaimat oktatnom kell arra vonatkozólag, hogy a valóság fölismerését maga a valóság, a történelmi előfeltétel és a történelmi kényszer határozza meg. Igy a kapitalizmusban megvan a történelmi előfeltétel, a proletáriátusban pedig a történelmi kényszer, hogy a valóságot fölismerje és ahhoz képest cselekedjék. A világszemlélet csak a valóság felismeréséhez való vonatkozásban jön számba, mert adott valóság fölismerése csak egyféle lehet, mig világszemlélet sokféle van. Herczeg Ferenc iró és van világszemlélete. A plattformtervezet szerint tehát Herczeg Ferenc ideológiája határozza meg a valóság fölismerését, vagy – tetszés szerint – Mécs Lászlóé, Babitsé, stb.

„A proletárirodalom legfontosabb feladata a dialektikus materialista módszer elsajátitásáért való harc” – mondja tovább a tervezet. Ezzel szembe kell szegeznem, hogy csakis az proletáriró, csakis az csinálhat proletárirodalmat, aki a dialektikus materialista módszert már elsajátitotta. Különben lehet proletár, vagy lehet iró, de nem lehet proletáriró, mert a proletáriró ott kezdődik, ahol a marxista. Marxista az, aki egyénileg azt gondolja el és irja tudatosan, aminek a megtételére a történelem a proletáriátus egészét – egyes tagjaira való tekintet nélkül – rávezeti és rákényszeriti. A marxista nem más, végső fokon, mint a történelmi proletáriátus egésze kicsiben. Az egész vég szövetből egy ujjnyi minta, amelyből ruhát csinálni nem lehet, de amely magán viseli mindazokat a tulajdonságokat, amelyekkel az egész vég rendelkezik. A nem marxista, a nem osztálytudatos proletár egyén pedig csak egyike ama szálaknak, amelyekből a szövet egészét a történelem szövőgépe szőtte és szövi. Mint egyes szál, ő is hozzájárul az egész minőségéhez, de másképpen: más a fonál és más a szövet. A minta azonban minőségét nézve csak méretekben különbözik a végtől.

A plattformtervezet szerkesztői szerint a dialektikus materializmus „az a módszer, amely a valóságot a legtökéletesebben és leghatározottabban tárja föl”. Honnan tudják ezt, ha még nem sajátitották el? Arra is ki kellene térnem, de nincs helyem, hogy módszer nem tárja föl a valóságot, amelyet módszerrel lehet föltárni. Rá kell azonban mutatnom arra, hogy az idézett tétel magába foglal egy olyan állitást, amely szerint volna még más módszer is, amellyel a valóság következetesen és határozottan föltárható. Hogy van sok jó módszer, de a jók közt a legjobb a marxizmus. Hogy van tökéletesen, tökéletesebben és legtökéletesebben föltáró módszer.

A proletáriró feladata volna továbbá a tervezet szerint, „hogy az egyes jelenségeken keresztül rámutasson az általánosra és az általánosságban megtalálja az egyént”. (Aláhuzva a tervezetben.) Jóval konkrétebb kifejezést szeretnék ehelyütt, mert igy általánosságban nem találom meg a gondolkodó egyéni főt, amely ezt követeli. Lehet, hogy mindez azt akarja jelenteni, hogy a proletárirodalom feladata az egyéneken keresztül rámutatni az osztályokra és az osztályokban megtalálni az egyéneket; az osztályokon keresztül pedig rámutatni a társadalomra és a társadalomban megtalálni az osztályokat, amelyek a társadalmat történelemmé mozgatják. Lehet, hogy ezt jelenti az idézet, de nem bizonyos. Sok ellenkező tartalom hámozható ki belőle.

„A materialista müvészeti fölfogás elismerte az emberek tudatától független materiális valóság reális létezését” – folytatja tovább az előbbiek léreeresztése és tartalmatlan változatai után a tervezet. Ennek semmi értelme, puszta szólam: 1. hol az a materialista müvészeti fölfogás; 2. miért müvészeti fölfogás ismerte el; 3. mi a materiális valóság reális létezése; 4. mi van a dialektikával; 5. miért elismerte és miért nem fel? A tervezet szerkesztői állandóan elismerésről szólanak.

A plattformtervezet „marxistái” végül odalyukadnak ki, hogy „a dialektikus materialista módszer kidolgozása és alkalmazása az irók és teoretikusok legfontosabb feladata”. Egyszóval a dialektikus materializmus módszere még nincsen kidolgozva! De hiszen az előbb még a legfontosabb föladat e módszer elsajátitásáért való harc volt, most aztán a legfontosabb a kidolgozása? Hát hogy’ akarnak valamit elsajátitani, ami nincs még meg? A dialektikus materializmus eszerint az a nemlétező módszer, amelyet ki kell dolgozniok azoknak a proletáriróknak, akik előbb még el fogják sajátitani és akik azért proletárirók, mert a dialektikus materializmus a szemlélődő módszerük, és ezért a dialektikus materializmus módszere a „legkövetkezetesebb és leghatározottabb” egyrészt, másrészt az egyedüli, amely teljesen föltárja a teljes valóságot és marxistákká teszi a plattformtervezet alkotóit. A komolyság kedvéért fölteszem a kérdést, hogy hogyan lehet hivatkozgatni – mint ők teszik – olyan módszerre, amely szerintük nincsen kidolgozva? Ugy gondolják talán, hogy ha kidolgozatlan módszerről beszélni nem is, de ömlengeni lehet és azért ömlengenek értetlenül? Mert ők e „kidolgozatlan módszert” kidolgozatlanul is minden kérdés föltételévé teszik.

Eme „marxista” és valóban „kidolgozatlan” elméleti alapvetés után kifejti megfelelő gyakorlati észrevételeit a tervezet. Külön kárhoztatja a háboru előtti szociáldemokrácia irodalompolitikáját és leszögezni véli, hogy voltak, akik „széles” tömegekhez szóltak, mint szerintük Madarász. Fölsorol „proletárirókat”, akiknek müvei a tervezet nézete szerint sem marxisták, de hogy akkor ők maguk miért „proletárirók”, annak indokolásával adós marad. Megállapitja egyikükről, hogy „politikai szükségszerüség … diktálta … hogy verseit megirja”. Nem azt diktálta tehát a politikai szükségszerüség, hogy bizonyos verseket irjon, hanem hogy azokat a bizonyos verseket megirja. Mintha azok történelmi remekmüvek volnának, amelyeknek külön érdekességük, hogy igy jöttek létre! Beszél a tervezet szövetségükről, amely véglegesen lefektette a szervezeti alapokat. Véglegesen! Ez is „marxizmusra” vall. E szövetség – szerintük – vezette az irodalmi erőket, 1926-tól! – Hogy festenek azok az irodalmi erők, amelyeket egy olyan szervezet vezetett, amely öt évnyi tisztulás után jutott el a plattformtervezet marxizmusához? „A proletárirodalom egyik legerősebb, ideologiailag tiszta, müvészileg fejlett csoportjáról” tesz emlitést a tervezet. Kik e csoport tagjai? Azok, akik a tervezetet készitették. Hát. Általában mindazok kiválót alkottak, akik e plattformtervezet marxizmusát kitalálták, „mindannyian élő bizonyságai a fejlettségnek” és – „ideologiailag tiszták”.

Külön fejezet szól Magyarországról, ami némileg ellentétben van azzal, hogy egy másik, négy nyelven megjelenő lapban, amelynek főszerkesztő-helyettese a tervezet egyik tervezője, odabiggyesztik a nevük után, hogy „Magyarország”, noha Magyarországgal semmi kapcsolatuk nincsen. Ez éppen a Magyarországról szóló fejezet tájékozatlanságából tünik ki. Nagy Lajost meg sem emlitik, egy csomó erdélyiről és felvidékiről egyáltalában nem vesznek tudomást, engem megtesznek fasisztának, Gergelyről azt állitják, „a legfejlettebb” s hogy „ugy az élő ember, mint a tömegek megrajzolásával, valamint realisztikus stilusával a magyar proletárirodalom vezető irásai között foglal helyet. Hibái: nem látja eléggé a párt és a proletáriátus döntő rétegének a szerepét”. (Kiemelések az eredetiben.) Gergely, regényeit tekintve, egyáltalában nem látja a párt és a proletáriátus döntő rétegének a szerepét. Hogy stilusa realisztikus volna, azt minden sora megcáfolja. Több valóságtalan romanticizmust, mint Gergely, csak Sue hordott össze regénnyé. Vágykiélés, amit ir, tehát nem dialektikus materialista proletárszemlélet. Szilágyi Andrással kapcsolatban „formaforradalmi maradványokról” szól a tervezet. Miféle marxizmus „formaforradalomról” beszélni? Aztán, – Rodionov Csokoládéja miért „ideologiailag gyenge és a forradalom-kezdeti szinvonalon álló regény”, ha ideologiailag oly tiszták és pompás marxisták e plattformtervezet véghezvivői? Azért, mert ezt a regényt egy másik frakció adta ki? Hát ők, – ők, akik a proletárdiktatura tizennegyedik esztendejében, Moszkvában, a SZOVJETUNIÓBAN, ahol minden marxista proletár rohamcsapatban dolgozik a bányákban, a gyárakban, a hutákban, az erőmüvekben, a földeken, a vizeken, a levegőben, az irodákban, az őserdőkben, a labóratóriumokban, a konyhákon, az épületeken, a malmokban, a klubbokban, a kulturán, ahol halászok, vadászok, parasztok, szövők, szabók, cipészek, pékek, lakatosok, esztergályosok, vasasok, fások, kőmivesek, kőfaragók, bőrösök, vasutasok, kövezők, vájárok, katonák, szerelők, nyomdászok, mérnökök, napszámosok, igazgatók; nők, férfiak; felnőttek, ifjak; oroszok, mongolok, ukránok, örmények, üzbégek, vogulok, osztjákok, gruzok, csuvasok, zürjének, votjákok, georgiaiak, tatárok, tunguzok, kinaiak, lappok; európaiak, ázsiaiak, amerikaiak, – mind-mind a szocializmus épitésén versengenek, – – ők, azon a cimen, hogy „magyarországiak”, hogy „marxisták”, hogy „proletárok”, hogy „irók” ilyen plattformtervezettel lépnek a proletáriátus elé, bizonyára Marx müveinek szorgalmas tanulmányozása és a munkásfőiskolák buzgó látogatása után.

De „a magyarnyelvü proletárirodalom minden akadály ellenére feltartóztathatatlanul halad történelmi szerepének megvalósitása felé” – mondják, saját magukat véve tekintetbe, a tervezet öntudatosai. Még itt is idealizmusba botlik a nyelvük, hiszen irodalom nem haladhat „történelmi szerepének” „megvalósitása” felé! Történelmi szerepe nem az irodalomnak, hanem a proletáriátusnak van és a benneélő proletáriróknak. Az irodalom csak visszatükröződés, az osztályharc gyüjtő visszatükröződése, amely visszahat, de csak ugy, ahogy a kirakat tükörfalai visszaverik a középpontban égő lámpa fényét, közben összegyüjtvén a fény szétszóródó erősségét, fölfokozván a ragyogást és megvilágitván a tárgyakat ott is, ahol a visszavert sugár nélkül a lámpa fénye mellett is árnyékban maradtak volna.

Végül még azt, hogy a tervezetben sok az idegen szó, amelyeknek a helyesirása sem követke

[Hegel … ]

Hegel: „A szép nem az elvont meg nem valósult, megnyilatkozás előtti eszme, hanem a konkrét vagy megvalósult, formájától elválaszthatatlan eszme, amint a forma azé a principiumé, amely benne megjelenik … Az eszme, ez az alapja, a lényege maga minden létnek, a típusnak, a valóságos és eleven egységnek, amelynek csak külső megvalósulásai a látható tárgyak.” 36–37. Esth. 1875. Paris.

A szép ugy határozódik meg tehát, mint az eszme érzéki megnyilatkozása (das sinnliche Scheinen der Idee)”.

Schopenhauer: „A muzsika teljesen független a jelenségek világától, amelyet föltétlenül megtagad, és a muzsika valamilyen módon tovább létezhetne akkor is, ha világegyetem egyáltalában nem létezne.”

Wilde kijelenti hogy nem a művészet másolja az életet, hanem az élet a müvészetet. Ily módon Balzac hozta létre a Comédie Humainenel a XIX. századot.

Du Bos a légkör stb

Taine Hogy egy művészi munkát, művészt, művészek csoportját megértsük, szabatosan magunk elé kell állitanunk ama időbeli erkölcsöknek és szellemnek általános állapotát, amelyhez hozzátartoznak. … A góthikus épitőművészet a feudális uralom kimondott berendezkedésével fejlődik ki, a XI. századi fél-renaissanceban, amikor a normannoktól és a kf. bandáktól megszabadult társadalom kezd elülni; és abban a pillanatban látjuk eltünni, amikor a független kis bárók katonai uralma, az erkölcseivel együtt föloszlásnak indul, a XV. század vége felé, a modern monarchiák föltünésével. Hasonlóképpen, akkor tünik föl, amikor a szabályos, nemesi monarchia berendezkedik, XIV. Lajos alatt, az udvari élet, a szép reprezentálás, az elegáns, arisztokrata vendéglátások idejében, és eltünik abban a pillanatban, amikor a nemesi társadalmat és az előszoba erkölcsöket lerombolja a forradalom.

Milieu social.

Ahogy van egy fizikai légkör, amely különféle változásaival meghatározójává az ilyen és az olyan növényfajoknak, éppugy van morális (erkölcsi) légkör is, amely meghatározza az ilyen és az olyan müvészi fajták megjelenését is. Az emberi szellem termékei, éppugy mint az eleven természetéi, csak környezetükben lelik magyarázatukat.

A zseniről: „A művészek nem elszigetelt (izolált) emberek. Igaz, hogy csak az ő hangjukat halljuk ma, a századok távolságán keresztül; de eme uralkodó reszegve hozzánk érkező hang alatt mormolást, és mintegy hatalmas, süket morgást hallunk, a végtelen és sokszoros hangját a népnek egy hangot énekel körülöttük. A művészek eme harmónia által nagyok.”

Igy ér el T. a művészi munkatermék szociologiai törvényéhez. „A művészi munkát a környező erkölcsök és szellem általános állapota határozza meg.”

Az uralkodó személyiség fogalma embermodel: a görögöknél a szép, meztelen fiatal férfi. Faust és Werther.

1. tényező a faj, 2. a milieu, vagyis a politikai viszonyok, társadalmi feltételek és végül az égöv, a klíma. A ballada s a románc különbsége azt hiszem Beöthy.

A szerzett sebesség is hat e tényezőkön kívül a további fejlődésre.

Reclus Elisée: A faj nem ok, hanem eredmény, a Föld leánya. A környezet csinálja, átalakitja és szüntelenül módositja.

A környezet: ugyanaz a természet másként hat más társadalmi rendre (Plekhanov, Bukharin)

Uralkodó személyiség: osztálytagozodásokon bukik meg.

Freudi fölfogás

A környezet hatása, igen, de hogyan jön létre a környezet?

Nietzsche: a műalkotás a lélek részegsége szükséges.

Stekel: A neurotikus és a költő közt lényeges különbség van, t.i. nem minden neurotikus költő, de minden költő neurótikus.

Freudisták szerint a zseninek megvan a hatalma, hogy önnön tudatalattijukba beleássanak s hogy így tudattalanjuk lelki látomásait kifejezzék.

Freud: a tudattalan kifejezési módjaiban mint pl. az álomban is, az ellentétek leggyakrabban egy és ugyanazon elem által fejeződnek ki.

A IX. szimphonia nem születhetett meg australiai hordában s Balzac munkái szükségszerüen föltételezik a XIX. század első felének francia társadalmát.

Marx Bev. Kritik der polit. Ökon. Létük társadalmi termelésében az emberek akaratuktól független, szükségszerü, meghatározott viszonyokba lépnek; e termelési viszonyok megfelelnek az anyagi termelőerők egy adott fejlettségi fokának. E termelési vonatkozások összessége alkotja a társadalom gazdasági szerkezetét, a valóságos alapot, amelyen a jogi és politikai fölépitmény emelkedik és amelynek megfelelnek a meghatározott társadalmi tudatok formái. Általában az intellektuális politikai és társadalmi életfejlődés föltétele az anyagi élet termelőmódja.”

Engels Az anyagi élet termelése és ujratermelése végső fokon meghatározó mozzanata a történelemnek. Amikor eme állitásunkat így adják vissza: a gazdasági mozzanat az egyedüli meghatározó, akkor állitásunkat értelmetlen, elvont, és lehetetlen mondattá változtatják.

Labriola 1. fok: politika, jog és csak 2. fok a képzelet.

1.) termelő erők állapota

2.) termelőviszonyok

3.) Társadalmi polit. hatalom,

4.) Pszihologia mely függ az alaptól

5.) Ideologia

Plekhanov 77. oldal

Sinclair: Minden művészet propaganda.

Voyages par terre et par mer de John Albert de Mandelslo (1662) L’Histoire des Flibustiers d’Amérique

Voyage dans les mers (100 oldal)

Fiatalságunk és a népművészet.

A háború utáni fiatal magyar értelmiség hamarosan felocsudott az ellenforradalmi jelszavak kábulatából, a történelmi, politikai események a keresztény kurzusból alaposan kiábránditották. Stabilizálta a reakciót, de tagjainak az élete továbbra is ingatag maradt. Ez a fiatal értelmiség, amely nemrégen még az ellenforradalom élcsapatának számitott, az ellenforradalom osztozkodásakor üres kézzel magára maradt. A magára hagyott prétóriánus csapat megtalálta magára hagyott vezérét is, Szabó Dezsőt, aki szintén nem lelte honját e hazában és saját ellenforradalmát az ellenforradalomban. Nem lelvén talajt a jelenben, arra kényszerültek, hogy „a jövő magvetői” legyenek és igy már erkölcsi jogcimük is került, hogy az ellenforradalom learatói, a „svábok” és a „zsidók” ellen forduljanak ifjui lángolással. Így tette azt a Vezér Szabó Dezső is, aki foglalkozására nézve „a magyar faj történelmi öntudata”. Ez a foglalkozás bizony nem jelent zárt osztályhelyzetet a termelésben és ennek megfelelően osztályöntudat helyett eszmeileg utópisztikus, gyakorlatilag reakciós ideológiával teltek meg a fiatal fejek. Osztályoktól elszakítottan akarták magukat megváltani, ki kellett tehát találniok egy olyan vezérlő eszmét, amely nem osztályeszme, tehát csak az ő „osztályuk” eszméje lehet. „Szintézist”, amely mindent magába foglal, tehát csakis őket foglalja magába. Ez nem lehetett a régi nacionálizmus, mert hiszen éppen annak számára kaparták ki sajgó ujjal a gesztenyét, a neonacionalizmus meg éppen gyűlöletes volt számukra, mert a kivülrekedésük megszilárdulását jelentette. Itt volt ellenben a faj áldott fogalma, a fajé, amely oly üres volt, hogy senkinek sem kellett. Lényegében pedig a faj fogalmával értelmi foglalkozások monopoliumára való törekvésüket fedezték. Így a „faj” eszme a monopolkapitalizmus ideológiai felépítményének egyik jellemző jelensége lett.

Monopolium megszerzéséhez azonban hatalomra van szükség s ezért ennek a különböző társaságokba tömörült fiatalságnak reális erejű szövetséges után kellett néznie. Osztályra kellett találnia, amelynek ismét élcsapata lehessenek. A burzsoáziát már kiszolgálták, ingyen; a proletársághoz pedig, amelynek leverését nap mint nap ünnepelték, már csak azért sem csatlakozhattak, mert ott vezető szerephez nem juthattak volna. Maradt a „parasztság”, vagyis a falusi burzsoázia és a mezőgazdasági proletárság „szintézise”. A „parasztság” azonban belső osztályellentéteinél fogva szervezhetetlen, másrészt a zsíros parasztság már meglelte a maga osztályszervezeteit, míg a mezőgazdasági proletáriátust megszervezni már csak politikai okokból sem lehetett, de nem is volt szándékukban. Így ezek az ifjusági egyesületek (pl. a Bartha Miklós Társaság, a Wesselényi Reform Club stb) rövid hangoskodás után letüntek. Figyelemreméltó, hogy a felvidéki, Sarló néven ismeretes ifjusági mozgalom, amely megtalálta útját a proletáriátushoz és a földmíves szegénységhez, egyre szélesebb tömegalapon képes végezni nevelő és kulturmunkáját.

E mozgolódásnak természetszerűleg kulturális jelszavuk hangoztatásában kellett kimerülniök. A „parasztság” képzelt ideológusai az „ősi faji kultura”, röviden a népművészet mellett törtek lándzsát, – ezzel akarták a halódó polgári művészetet fölfrissíteni. Így került szembe egymással faji és kozmopolita művészet, mert ideologusaik nem vették tudomásul, hogy a népművészet éppannyira internacionális, mint amennyire történelmi termék. Sőt voltak, akik célul tűzték ki „az igazi népi művészeti produktumok megbecsülésével és vásárlásával, valamint megfelelő piac biztosításával a magyar paraszt előtt újra becsessé és egyúttal jövedelmezővé tenni az ezzel való foglalkozást s így fajiságának tiszta megőrzését.” Egy ilyen mondatban bennefoglaltatik az ifjusági kulturmozgolódások minden rövidlátása és reakciós mivolta. A „fajiság tiszta megőrzését” attól várták, hogy kapitalizálják a népművészetet, amelyet éppen a kapitálizmus tett tönkre. Kisüzemi árútermelést akartak csinálni a népművészetből, hogy visszakapja régi művészi becsét a paraszt előtt. A „parasztságért” hirdették a népművészetet, amely már nem kell a parasztoknak. Párhuzamos ez a szándék a kispolgári ideológusoknak ama törekvésével, hogy a kapitalizmus romlását és rombolását a halálra ítélt kisüzemi gazdálkodás állami segélyezésével mentsék meg, jóllehet az állam – a nagyüzem kapitalizmusának állama.

A jövő kulturáját az az osztály fogja megalkotni, amely a jövőt megteremti. Ez az osztály a proletáriátus. A népművészet a multé, a polgári művészet a jelené és a proletárművészeté a jövő. A proletárművészet ősét a népművészetben látja, hiszen a népművészet hagyományosan kollektiv. A népművészet a felgyülemlett, jelenlévő mult, hatékony emlék, amely irányítja a jövőt. De azét, akinek van jövője. A sarlósok is a népművészetből indultak ki, eljutottak a néphez, a dolgozó néphez, – nem muzeumok számára szedték össze eleven anyagukat. Belátták, hogy a dolgozó szegénység kulturális felszabadításának útja elválaszthatatlan a gazdasági felszabadulásért folyó küzdelemtől, a szocializmustól. Ez az út nyitva áll a magyarországi értelmiségi ifjuság előtt is.

Zsolt Béla: „Bellegarde”.

A Bellegarde egy budapesti fiatalember regénye, egy magyarországi ifju burzsoá találkozása Európával, az örökkévalónak érzett békés, üzletes polgáriasság találkozása a világtörténelmi nyugtalanság megsejtésével. A gumiszakma ifju kapitalistájának önkénytelen randevuja a hat litván ellenforradalmár tiszttől meggyalázott szüzzel, aki prostitucióval keresi forradalmi bosszuállás reményében fogyasztott izetlen kenyerét.

A magyar gumiszakmában legtekintélyesebb Wahl cég a fiát, Leót, aki presztizsből havi háromszáz pengőért egy kissé molett középkoru özvegyet bérel, utnak inditja gumiszaktudásának elmélyitése végett Párizs felé. Wahl Leóban, a szolid cég szolid fiában, a polgári élet lázát sem szerelem, sem gründolás, sem egyéb kevéssé reális tevékenység nem emeli a 37 fok C piros vonaláig, számára romantikusak s igy nevetségesek azok az apró kényelmetlenségek is, amelyek a szakma kitanulásával járnak. Ő kereskedő, aki nem szivesen babrál az áruval, üzletember, aki ha tehetné, elválasztaná az üzletet a bolttól, a kereskedelmet a kereskedéstől, a Nagykorona uccát, ahol üzletük van, a nagykereskedéstől, amelynek révén a Nagykorona uccában lehet üzletük. Egyszóval modern burzsoá, ki bár felületesen, de világméretekben gondolkodik, a nagykereskedést azonban kicsinyben üzi. Mindez persze csak sejthető Wahl Leóból, hiszen összevéve huszonöt éves és ha társaságbeli cinizmusával tul is van immár az életen, „szenvedélyileg” jóval innen mutatkozik. A papa, a cég, Párizsba küldi, hogy szakemberré váljon és ő Párizsba megy, hogy mesélhessen a fiuknak, akik ugy hasonlitanak hozzá, mint egyik gumikabát a másikhoz: társadalmilag egyformán vannak impregnálva. Ezek a „fiuk” külön is emliteni való lapjait teszik ennek a regénynek, – pénzük adta hatalommal elkövetett kegyetlen stiklik hősei ők, szakasztott olyanok, amilyennek agitátorok nyomán ifju proletárok a lelketlen burzsoát elképzelik. De csupán társaságban, csapatban, bandában, vagy ha ugy tetszik: osztályban ilyenek, – külön-külön egyénileg gyávák, szolidak, érzelgősek és bandaéletük csömörétől émelyedők. A történelmileg kegyetlen burzsoáziát látjuk itt kicsinyben és észrevesszük azt a különbséget, amely a végeredményben szentimentális és „emberi”, önnön meghatódása elől menekülő egyes burzsoát osztályától paradox módon elválasztja és paradox kollektivizmusával arra kényszeriti, hogy mégis, egyénisége elfojtása árán is, stikliben, ügyletben egyaránt, kérlelhetetlen osztályának legyen a képviselője. Leó nem is meri elmondani majd nekik rendkivüli kalandját, mert ez a társaság semmiféle szokatlan történetet nem enged magának bemesélni, aminthogy a burzsoázia sem képes elképzelni és elhinni, hogy a történelemben valami számára szokatlan bekövetkezhessék. Ebből a társaságból kerül ki Wahl Leó egy zürichi garni szobájába, napjaink világtörténelmébe, egy prostituált családi ágyába, egy litván terrorista nőnek a legkevésbé sem prostituált és családiasnak alig tekinthető terveibe.

A regény ugy kezdődik, hogy Wahl Leó nagykereskedő ott áll a zürichi pályaudvaron, egyedül, magára hagyottan, hiszen megérkeztekor „még csak egy vasuti tisztviselő sem szalutált”. Ott áll a polgár mindennapi életének hatalmi apparátusa nélkül, tehát ügyefogyottan – és éppen a hatalmi apparátusnak ez a pillanatnyi hiánya teszi, hogy belesodródik kalandjába. Sem hordár, sem másféle közszolga, – hogyne fogadná hát örömmel a társadalom alját, Bohanovszky urat, az ukrajnai emigránst, aki előbb a bolsevisták elől szökött meg, majd az ellenforradalommal vesztére visszatérvén falujába, a lengyel pogrom elől kellett elbujdosnia, aki tőzsdézett, volt idegenvezető, filmstatiszta, mozgó reklámtábla, kokaincsempész, sőt nő is, csak éppen tisztességes foglalkozást nem üzött, igy hát végül a puritánul polgári Svájcba került, mint politikai menekült, mert „itt az embert békében hagyják, ha nem bolsevista, nem antifasiszta és ha nem sérti meg a törvényt”. Bohanovszky, a bolsevistáknak ez a politikai üldözöttje, a polgári élelmességnek ez a gyürött angyala, beteszi Wahl Leó budapesti burzsoát a másodrendü szálloda egyik szobájába, amely igen rendes, tiszta, féregmentes, csak éppen egy nő fekszik benne, de az sem csip, nem harap, sőt igen kellemes hálótárs volna, ha őt nem csipte és harapta volna akarata ellenére hat snájdig litván katonatiszt. A nő mellett ott nyivákol, fuldoklik bünben, t. i. az ellenforradalmi tisztikar bünében fogant gyermeke, akinek a nagyapját felkötötték, mert „sokat járatta a száját” és akinek anyja hat hónapig hevert a kovnói kazamatákban, ahol is őt magát nemzette a bolseviki rémuralom alól felszabaduló litván nemzet. A nőt, Kolarow Gertrudot, természetesen nem érdekli a melléje fektetett férfi, aminthogy előtte más férfiak sem mozditották meg szenvtelen nyugalmában, inkább azzal van elfoglalva, hogy beteg gyermeke elől elháritsa mindama akadályokat, amelyek a másvilágra vezető utjába tornyosulnak. Wahl Leó kultur európéer azon veszi észre magát, hogy hihetetlen mesélni valóra tett szert a „fiuk” számára. Bár kellemetlen, hogy Svájc gondos polgári törvénykönyve értelmében háromnapos vesztegzár alá vetik a járványkórház megfigyelőjében, nehogy elterjessze a haldokló gyermeken észlelt epidémiát.

Ime, Wahl Leó, budapesti nagykereskedő, egy meglehetősen kusza kaland kellős közepében, ahogy a véletlen beletaszitotta, a véletlen, amely azonban elválaszthatatlan burzsoá sterilitásától. Ám a pénz nem hagy ki tartósan, az apai tőke ismét átveszi funkcióját és Wahl Leó a kellemetlenül érdekes zürichi incidens után Genfben nyugodtan válogathat hotelekben, nőkben, ismét rendelkezik a polgár fölényes szabadságával, már megint azt tesz, amit akar, a világ kikészitve vár reá és az öregtől táviratilag kért svájci frankjaira. Semmi külső kényszer, legfeljebb célszerü korlát, – a polgár nyugodtan lehet ember a polgári keretek között; ember, sőt férfi, akit nem hordárok és átutazó szobák hiánya hoz tehetetlen zavarba, hanem egy mellette feküdt nő emléke izgat, egy nőé, aki mindenkié volt az ukrajnai emigráns révén, csak az övé nem, pedig, ha akarta volna … Nos, Wahl Leó budapesti polgár és özvegybérlő férfi mind gyakrabban képzeli magát a hat nemzeti fölbuzdulástól hevülő litván katonatiszt helyébe. Kalandja masszájából most domborodik ki, ami lelki. Most már – bár ismét a véletlen hozza szeme elé Kolarow Gertrudot – egyedül rajta, vagyis a saját lelki motorizmusán mulik, tovább megy-e azonnal Párizsba, hogy megszerezze „mindazt, a primitiv dolgot, amit szakmabeli tudásnak neveznek”, vagy a Népszövetség női alkalmazottaival sző-e viszonyt, avagy a Kolarow lányt ostromolja-é a tisztek után polgári módra. Wahl a három változat közül a hármat választja, egy helyben rostokol és alkalmat ád Zsolt Bélának, a kispolgárok Mefisztófeleszének arra a leleplezésre, hogy a polgár – bár érdekelve van benne – éppannyira világcsalásnak látja a Népszövetséget, mint a proletár. Végre is Kolarow Gertrud kell Wahl Leónak, Gertrud, a nő. Azonban ha polgári formák között nő lehetett Bohanovszkyból és férfi Wahl Leóból, ugyanazok a polgári körülmények, bár anyává tették, nem engedték, hogy nő lehessen a Kolarow leány. Zürich nem esik messze Genftől, a puritán garni a luxusos népszövetségi palotától, szintazonképp a prostituált sem a forradalmártól: a Kolarow leány Zürichben prostituált volt, hogy forradalmár lehessen Genfben. A változás nagy. A burzsoá megkaphatja a prostituáltat, de nem a forradalmárt. Wahl pedig meg akarja kapni Kolarowot. Tehát prostituálnia kell. És ha a Kolarow leány azért lett mindenki prostituáltja Zürichben, hogy majdan forradalmi céljának eleget tehessen, – miért ne prostituálná magát ugyanezért Wahlnak Genfben? Ennek megvan a maga módja, a kényszer – minden prostitució kényszer – és ha annak idején a harc emberei fizikumukkal kényszeritették Kolarowot, – a béke, a kereskedelem embere intellektusával kényszeriti. Azok raboltak, ő zsarol. Zsarol a puszta jelenlétével, azzal, hogy nem megy a pokolba, a Belloc és Cohen céghez Párizsba, ahová a papa küldte, az öt világrész garnijába, Párizsba, ahová igyekezett. Mit tehet Kolarow? hiszen retteg, hogy Wahl leleplezi. Jó, egy éjszakára az övé lesz, csak aztán pusztuljon innen. A burzsoá és a forradalmár zsarolt nászát azonban megakadályozza M. Hirschler öreg hotelzenész, Kolarow emigráns honfitársa. (A regényből nem tünik ki, hogy a véletlen, vagy Kolarow rendezte-e ugy, hogy Hirschler jelen legyen a találkán. Ezt nem is tudhatja meg az olvasó: a regényt Wahl Leó első személyben meséli el.)

Wahl a nő utáni nagy csetlésben-botlásban beleszeret Kolarowba. Nem nagyon, de romantikusan és szentimentálisan. „Arra is vágyódom – mondja – hogy megpróbáljak kicsikarni belőle valami emberi megbecsülést is, valami érzelmi jeladást”. Maga sincs tisztában érzelmeivel, töpreng: „Éreztem Kolarow Gertruddal kapcsolatban a szellemi inferioritásomat, ami gyakran forrása lehet a szerelemnek.” Vall és Kolarow megenyhül. De a távolság áthidalhatatlan. A burzsoá, már már szinte „általános emberivé” válik, a terrorista azonban megmarad öntudatos forradalmárnak. S mint illik, a körülötte lebzselő és hozzá reménytelenül tapaszkodó fiatalembert fel akarja használni (és ezzel talán be akarja kapcsolni életébe). Bellegardeba akarja kisértetni magát, hogy a fiatalember „ártatlan traveller külsejével” elterelje magáról a gyanut; Bellegardeba, ahol Voldemarasnak, a litván diktátornak megáll a vonata, mielőtt a Népszövetség városába szállitaná gyülölt utasát. Bellegardeba, ahol merényletet fog elkövetni Voldemaras ellen. És Wahl Bellegardeba akarja kisérni Kolarowot, hogy megakadályozza őrült tervének kivitelében. Csak éppen …

Már fölszálltak a bellegardei vonatra, már közeleg az indulás pillanata, amikor Wahl Leóban győz a polgár az „általános emberi” fölött. Szorongás fogja el, leszáll, hogy lapokat vegyen, aztán válogat a képesrevük között, már szól a csengő, már kiáltják az indulást, amikor észreveszi, hogy cigarettát is kéne vennie, aztán gyufát, de milyet is? skatulyásat, vagy laposat? Már rohan vissza a csarnokba, de elfelejti (elfelejteni annyi, mint tudni nem-akarni), hogy a sok közt melyik is az ő vonatjuk. „Megkérdeztem egy vasutastól, aki riadtan rám kiáltott, hogy rohanjak, mert ebben a másodpercben indul – szól a regény. – Vágtatni kezdtem, de mire a bellegardei perronhoz értem, a vonat éppen megmozdult. Valóságos sprintet vágtam ki, mint aki önmaga előtt is igazolni akarja magát – de már nem lehetett elérni az utolsó kocsit. Megálltam és kétségbeesetten széttártam a karomat. Lekéstem! Mit csináljak, ha egyszer lekéstem? A fényképezőgépem, a termosz, a pizsamám és a toalettszereim a nécessaire-ben – oda vannak!… Egy vasuti tiszt állt a perron szélén. Odaléptem hozzá. – Mikor indul a legközelebbi vonat? – Bellegarde felé? – kérdezte. – Nem – feleltem és éreztem, hogy az arcomat elönti a pirosság. – Lausanne felé.”

Hic Rhodus, hic salta! Wahl Leónak a nő eszébe sem jut, de tudat alatt a Kolarow dolgozik.

Igen, mit csináljon Wahl, a burzsoá, ha egyszer lekésett Kolarowról, a forradalmárról? Elutazik a Belloc és Cohen céghez Párizsba, ahol rövid uton viszonyt sző Kardos Jucival, aki ugyanaz, ami ő, hozzátartozik, mint a gumiköpenyhez a kigombolható bélés. De Wahl Leó nemcsak burzsoá, hanem huszonöt éves fiatalember is, – hát könnyes a szeme.

Ez az, ami igy e regényből elmondható. Amit még el lehetne mondani, az maga a regény. Zsolt erős, gazdag, röviden összefogott megfigyeléseit detektivtörténetek izgalmasságával szövi mesévé. A mese megérte, hogy regény legyen belőle, senki nem mondhatja, hogy nem érdekes. De talán még érdekesebb a részletek tekintete, a mondatok világpolitikai és társadalmi pillantásai, Zsolt ideges és fáradhatatlanul leleményes mozdulatai, amelyekkel egyszerre vetkőzteti kivül a polgári társadalmat és belül a polgári lelket. Egy kapkodó gondolkodó hámozza a polgári hagymát és belül nem talál semmi értékeset, ami a polgárság tulajdona volna.

Természettudomány és marxizmus

Totis Béla a „természettudomány és a marxizmus” viszonyáról ír a Korunk ezévi márciusi számában. A cím után azt várná az ember, hogy írója a természettudományok történeti fejlődésén, valamint jelenkori érvényes tételein a marxi módszer helyességét fogja igazolni. Totis Béla azonban nem a marxizmus igazát próbálja kimutatni a természettudományokon, hanem azt fejtegeti, hogy a természettudományokból s a természettudományos világnézetből hiányzik az érzelmi, az etikus elem és ezért ellentétben állanak a marxizmussal. Cikkéből az idealizmus védelmét olvasom ki.

Mindenek előtt szögezzük le, hogy semmiféle emberi tevékenységből nem hiányzik az érzelmi elem, mert hiszen éppen az érzelmi elem a tevékenység motórikus ereje. Az érzelem lehet tudatos, lehet tudattalan, de csak mint hajtóerő működik és semmi köze sincs a világfölfogás helyességéhez vagy helytelenségéhez. Az érzelem cselekvésre sarkal és egyben annak a kérdésnek a föltevésére késztet, hogy a cselekvés miként célirányos. Az érzelem tehát nem tesz föl kérdést, csupán késztet rá – és még kevésbé ád feleletet a kérdésre. Igy – a helyesség kérdésétől eltekintvén – számtalan felelet lehetséges és egy cselekvés etikai megitélése is számtalan, bár mindegyik etikai. A marxista azonban tudományosan, a proletárság felszabadításának tárgyi tudománya, a marxizmus szempontjából osztályoz, tehát megitélésének etikai formája és tartalma elvész. Eszerint az egyik cselekedet marxista, mert aktuálitása a tudományos szocializmus történelmi vonatkozásának a hordozója; a másik nem marxista. Ki nem velünk, az ellenünk. Marxista igazán nem veheti szivére, hogy a szervezet-robbantó anarchista milyen önfeláldozással küzd téves, de következetes módon a proletárság felszabadításáért! Hiszen a marxizmusra nem az jellemző, hogy kollektiv, hanem hogy kollektivista és nem is etikai, hanem tudományos és csak annyiban etikai, amennyiben a tudományosság az. Nem nevetséges-e elgondolni, hogy olyképpen itéljük meg a kapitalisták cselekedeteit, hogy azok akár a forradalmi, akár az ellenforradalmi mozgalom, akár valamely általánosság szempontjából erkölcsösek-e, vagy sem? Nem, a marxista nem itéli meg semmiféle etika szempontjából a kapitalisták cselekedeteit, hanem tudomásul veszi őket, mint tényeket, mert a tényeknek, a valóságnak a figyelembe vétele a tudományosság első föltétele.

Totis azt írja: „Nem a természettudományos világnézet, hanem a marxi az, amelyik valóban etikai. Az etikai világnézet a világot az etika szempontjából nézi.” Nos, a marxizmus a világot nem az etika szempontjából nézi, hanem éppen megfordítva, az erkölcsöknek, az erkölcsiség ethosz-ideáljának változásait a termelés anyagi világának, sőt a technikának a változásaitól teszi függővé. Totis azzal véli tételét igazolni, hogy „Az etikai világnézet a világot … nemcsak megmagyarázza, hanem a tanácstalan embernek egyszersmind az utat és a célt is megmutatja, amelyen a megismerés után haladni kell.” Ezzel szemben az áll, hogy az etikai világnézet valóban utat és módot mutat, a világot azonban nem magyarázza meg, míg a marxizmus éppen a „világot” magyarázza meg, amiből aztán a proletárság cselekvésének utja és módja determináltan adódik. De van itt egy másik hiba is, mégpedig a marxizmusnak a természettudományokkal való szembeállitása. A tudományos szocializmus természettudomány, hiszen a társadalom természet és nem elvont idea. Idézem Marx szavait: „Voltaképpen nem azoknak a társadalmi ellentéteknek magasabb vagy alacsonyabb fejlődési fokáról van szó, amelyek a tőkés termelés természeti törvényeiből fakadnak. Magukról e törvényekről van szó.” (A Tőke, Előszó az első német kiadáshoz.) Természeti törvényekkel természettudomány foglalkozik. (Nota bene, rengeteg marxista irat szól a dialektikus materializmusról, a történelmi materializmusról, a marxi gazdaságtanról, de a tudományos szocializmus alig kap helyet az irodalomban.)

Igy állván a kérdéssel szemben, kitünik, hogy Totis a természettudományokat azonositja a természettudományos világnézettel, holott logikailag semmi közük sincs egymáshoz. A természettudományok a dialektikus materializmus öntudatlan igazolásai, azaz logikai sorrend szerint a természettudományok a materialista dialektika érvényességén alapszanak, jóllehet a természet tudományos kutatása történetileg szükségszerűen megelőzte a materialista dialektikának, mint elvnek a tételekbe való foglalását. Ezzel szemben a természettudományos világnézet logikai alapjának tekinti a természettudományokat és azzal a hibával van megterhelve, hogy vallója tudományt tekint elv alapjául, pedig éppen elv a tudomány alapja. Elve így spekulativ, holott a helyes elv gyakorlati, hiszen nem egyéb, mint ráeszmélés arra a gyakorlatra, amelynek eredményeként létrejön a tudomány. Igy van az, hogy a tudományos szocializmus természettudomány, de a dialektikus materializmus kizárja a természettudományos világnézet helyességét, jóllehet az is materialista, amit Totis úgy mond, hogy nem etikai. Materializmus, de nem dialektikus, – spekuláció és nem a gyakorlatra való ráeszmélés.

A dialektikus materializmusnak megvan a maga ismeretkritikája és az nem vág össze a Totis által kifejtett fölfogással. Totis Nietzsche szavát idézi, amely szerint az új világnézet „hű maradt a földhöz” és hozzáfűzi, hogy: „Ebben a világképben a tapasztalás volt hivatva mindannak a megmagyarázására, amiknek megértéséhez előzőleg az emberi léleknek elképzelésekre és illuziókra volt szüksége.” Ez tévedés. A szóbanforgó világképben, sőt ennek is csak egyik fajtájában, amely jellegére nézve a természettudományok általános elmélete, az a követelés foglaltatik, hogy tudományos kutatás tárgya csak tapasztalati jelenség lehet. De a tapasztalás nem volt és nem lesz hivatva a dolgok megmagyarázására, hiszen a tapasztalás nem egyéb, mint érzéki tárgyaknak észrevevés alapján való megismerése, amelynek eredménye mindössze a tárgy jelenlétéről szóló tudat, vagyis az észrevevési képzet. A tapasztalati tudományokat sem azért hivják így, mintha tapasztalással magyaráznák tárgyukat, hanem azért, mert tárgyuk jelenléte tapasztalati, tapasztalható. A fizika tapasztalati tudomány és azt tanítja, hogy a föld forog a nap körül, jóllehet az ember, a fizikust is beleértve, azt tapasztalja, hogy a nap fölkel és lenyugszik. Totis más fogalmat alkotott magának a tapasztalásról, amit az is mutat, hogy nemcsak a tartalmát változtatja meg, hanem a terjedelmét is és szociális tapasztalásról beszél. Totisnak mielőtt operál vele, ezt a fogalmát alappal kellene ellátnia és publikálnia kellene, hogy tudjuk, mit értsünk rajta. Különösen, ha azt állitja, hogy Marx vezette be ezt az új, a szociális tapasztalást. Mert, hogy példát mondjak, kétségtelenül szociális uton (sajtó, stb.) veszek tudomást pl. arról, hogy az angol királynak szakálla van, ezt azonban én egyáltalában nem tapasztaltam és akik látták, azok is mind egyénileg tapasztalták. Ezek az egyének aztán úgy közlik velem a tapasztalásuk eredményét, hogy társadalmi technikai uton érzéki fizikai tárgyakat alkotnak (hang, nyomtatott papiros, stb.) és én ez érzéki fizikai tárgyak jelenlétét tapasztalom. Ebből láthatjuk, hogy szociális tapasztalás nincs, azonban az egyéni tapasztalás eredményének, azaz valamely érzéki (belső tapasztalás esetében pszichikai) tárgy jelenlétének tudata nem tételezi föl a tárgy tapasztalását mindazoknál, akik tudnak a létéről. Ily módon – az egyéni tapasztalást leszámitva – a termelési mód előfeltételének, a technikának a révén az egyének tudása társadalmi eredetű, azaz szociális – és ezért beszélünk egyáltalában ideológiáról. Persze a társadalmi termelés állandóan újabb és újabb érzéki tárgyakat állit elő, (mint pl. a hirt közlő nyomtatott papirost,) amelyeket aztán egyénileg tapasztalunk, de amelyeket az egyén sem tapasztalhatna, ha a társadalmi termelés elő nem állitaná, mert hiszen akkor nem létezne maga a tapasztalati tárgy. Ezek után furcsán hangzik Totis tétele, amely szerint „Marx rendszerében a tapasztalás módszer, amellyel új világrend alapjait veti meg.” A tapasztalás észrevevési aktus, nem módszer, aminthogy módszerrel sem lehet „új világrend alapjait megvetni”, – a módszer csak a módot mutatja, a hogyan és nem a mivel az új szocialista társadalmi rend fölépíthető. Az új „világrend” alapja is anyagi termelés, ez viszont nem módszer, bár módszeres.

„A világfölfogás a világegyetemről alkotott elképzelésünk, ahogyan a világegyetemet lelkünkben látni kivánjuk” – írja Totis. Ime Totis pszichológizmusa olyan formában, hogy alaptalansága nyilvánvaló. Eszerint minden világfölfogás keresztül-kasul szubjektiv és nélkülözi a tárgyi észrevételt. A marxi világfölfogás tételei tehát nem tárgyi igazságok, hanem szubjektiv, jámbor óhajok volnának. Természetes, hogy ezután Totis a következőképpen véli jellemezni a kollektivizmust: „Az általános emberi szolidaritás az érzelmi magja ennek az új világfelfogásnak, amelyben az összes emberekkel való közös sors adja meg a válaszokat az érzelem által felvetett kérdésekre”! Nem tudni, hogy melyik utópista kollektivizmusát azonosítja itt Totis a kollektivizmussal, hiszen a marxi fölfogás nem ösmer „általános emberi szolidaritást”, főkategóriája ezzel szemben éppen az osztályharcé, az osztályérzésé és osztályöntudaté.

Ismétlem, Totis egy nagyon nehezen áttekinthető etikai világszemlélet hive, amelyet ő maga marxizmusnak nevez, de amely mitől sem áll távolabb, mint a marxizmustól. Szükséges volt, hogy legalább ennyire hozzászóljak cikkéhez, nehogy a Korunk olvasói azt hihessék, hogy a magyarnyelvű marxisták vita nélkül elfogadták Totis dr. tételét, amely szerint a marxi világnézet az, amely „valóban” (V. ö. Der wahre Sozialismus) etikai, még pedig azért, mert „az etikai világnézet a világot az etika szempontjából nézi.”

(Budapest)

Az ifjúság nemi problémái

Dr. Totis Béla könyve a címlapján látható prostituált és hölgytornász képe után ítélve úgy kelendőségére, mint tartalmára nézve népszerű kíván lenni. A népszerűsítés első föltétele, hogy legyen az írónak népszerűsíteni valója. Második föltétel, hogy témájával csak addig a mértékig foglalkozzék, ameddig a tudományos közvéleménytől el nem tér. Ahogy a munkásmozgalomban üldözendő zavarokat okoznak a világmozgalom sűrített tapasztalataival, tudományos elméleteivel szembeszegülő, vagy tőle eltérő egyéni ötletecskék, ugyanúgy zavarokat kelt az emberek fejében a népszerűsítő irat, ha egyéni álláspontot akar érvényre juttatni minden tudományos felfogással szemben.

Dr. Totis marxistának és freudistának (pszichoanalitikusnak) vallja magát. Azonban könyve tanúsága szerint sem a marxizmust, sem a freudizmust nem ismeri. Fogalmai dadognak, üres állításokat oldalakon át erőszakol. A marxizmus az elnyomott proletáriátus fölszabadításának, a pszichoanalizis az elfojtásokkal teli lélek gyógyításának a tudománya. Totis irata azonban mindenre inkább alkalmas, mint társadalmi vagy lelki fölszabadításra. Állandóan felelősségről, erkölcsről, lelkiismeretről, a lélek szigorú bírájáról beszél, holott minden parapatiás, neurotikus, ideges ember a felelősségnek, az erkölcsnek, a lelkiismeretnek, a lélek szigorú bírájának a betege ma. Ez természetes is, hiszen a társadalmi lét határozza meg a tudatot, márpedig tőkés, azaz megoldhatatlan ellenmondásokkal teljes társadalomban élünk, tehát megoldhatatlan ellenmondásokkal, konfliktusokkal teljes az egyén erkölcse, lelkiismerete is. A felelősségérzés megoszlik a polgári társadalom által meghatározott ellenmondásos tudat s a hazug tartalmú tudatból kialakuló tudattalan meg a helyesen fölismert osztályérdek között: ellenmondó dolgok miatt érzi magát felelősnek az egyén s ha az ellenmondás oly erős, hogy megoldani nem tudja, megbetegszik parapatiában, „idegességben”. Forradalmárt nem is köt a polgári társadalom erkölcse, felelősségérzete, a nagyobbrészt amugyis polgári osztályérdeket szolgáló humanizmus. Ha megvan benne mégis, (hiszen a forradalmár is ebben a társadalomban nyerte létét és tudatát), akkor állandóan küzd maga ellen is, (ami parapatiás tünet is lehet.)

Totis abba a hitbe próbálja ringatni olvasóját, hogy a tőkés társadalomban az egyén legalább lelkileg mindentől föloldott, hogy a nemi élet kérdéseire egészséges választ csak maga az egyén adhat és hogy az egyén képes önmagát fölszabadítani saját magának gátlásai alól. Pedig marxizmus és pszichoanalízis egyként azon az állásponton van, hogy megoldás csak társadalmilag lehetséges, – pszichoanalitikai kezelést sem folytathat az egyén önmagán, az is csak társasan, társadalmilag, orvos segítségével lehetséges. E véleményt még fokozza Totis azzal a kongregációs ajánlatával, hogy az ifjúság „önfegyelmezéssel” tegye magát túl a nemi élet szakadékain. Azt kívánja, hogy „szülőknek és iskolának nyíltan és folytonosan hangoztatni kell a serdülők előtt, hogy a testi érettség még nem jelent teljes nemi érettséget”. Nem veszi észre, hogy éppen ezt a papos burzsoá gondolatot hangoztatja folyton kispolgári szülő és iskola, inkább ismételgeti fejezeteken keresztül azzal az idegességbe hajszoló alaptalan megfélemlítéssel, hogy a lelki nemi érettség csak jóval a testi érettség után jelentkezik. Mégpedig akkor, ha „a fiatalember a külvilágban már megtalálta azt, akit testi érettsége óta keresett”. Dehát kit keresett? A fiú lányt, a lány pedig fiút! Ha meghatározott személyről van szó, akkor még értelmetlenebb a lelki nemi érettség fogalma, hiszen az első ilyen keresett tárgy, személy az édes anya. Totis szerint a valóság szegényebb, a képzeletvilág gazdagabb, amiben nyilván minden parapatiás egyetért, hiszen parapatia tünete, ha a valóság elől az egyén a képzelete világába menekül. Viszont hogy miképpen találja meg a serdülő azt az egyedüli szerelmi tárgyat, amelyet keres, amelyet csakis fantáziája nyomán kereshet, a jóval szegényebb valóságban, tehát mikor válik nemileg lélekben is éretté, arra válasz nem adható. Azaz hogy a válasz minden esetben parapatia. Ezt persze Totis nem mondja, hanem én említem, nehogy Totis könyve még jobban parapatiához segítse az amúgy is meghajszolt, megfélemlített proletár ifjakat. Azt is ideírom, hogy egészséges embernél a képzelet a valóságos életet szolgálja, tehát nem a képzelet gazdagabb és nem a valóság szegényebb. De Totis nem is állíthat egyebet, mert az a véleménye, hogy a nemi ösztön durva. „Ha ma az élet egyenesen a nemi vágynak tisztán testi megnyilatkozásaira nevel, akkor a fiatalság kötelessége, hogy saját egyéni kultúrájával a testi vágy fölé azt az épületet emelje, ami a durva nemi ösztönt emberivé és személyessé alakítja” – írja. Minden szava hamis. A mai „élet” a nemi vágy testi megnyilatkozásainak az elfojtására nevel. És gondolattalan kispolgári beállítás, hogy az ifjúság saját egyéni kultúrájával fölszabadulásra tehet szert. Az ifjúi és egyéni kultúra az általános kulturális fölépítmény része, amelyet megváltoztatni csak a gazdasági alap megsemmisítésével és új gazdasági alap teremtésével lehet. Totisnak nincs olyan szava, amely a marxizmussal és a pszichoanalízissel ne ellenkeznék. Szerinte „a lelki érettség bíráját a legkevésbbé a mai társadalom erkölcsében keresheted, de sehol másutt sem keresheted, csak saját magadban”. Ezzel szemben úgy a tudományos szocializmus, mint a pszichoanalízis azt tanítja, hogy az egyén számára az erkölcsök a társadalommal együtt adottak, az egyén ezeket az erkölcsöket még gyermekkorában, amikor tudatával feldolgozni még nem tudja, a magáévá teszi. Innen az, hogy az egyén „idegessé” válik, saját magával meghasonlik, mert ami ellen társadalmi méretekben küzd, az megvan benne is, annak ő is részét alkotja. Az életösztön a társadalomban születő egyén számára nem lehet más, mint a társadalmi élet ösztöne, minthogy pedig a tőkés társadalom elháríthatatlan akadályokat emel az életösztöne kiélése elé, az egyén már a gyermekkorban olyan konfliktusba kerül saját magával, amely egyénileg megoldhatatlan. A társadalmi élet ösztöne kizáró ellentétévé válik a kapitalizmusban az életösztönnek, tehát – kizáró ellentétről van szó – nem alkothatnak egységet. Az ilyen alapon létrejött lelki konfliktus hasonlít a kapitalizmus lényegéből folyó gazdasági válsághoz. Az életösztön úgy kerül szembe a társadalmi élet ösztönével, ahogy a szükségletek kielégítésére szolgáló hasznos cikkek termelése ellenmondásba jut az értéktárgyak termelésével. A parapatia, az idegesség bacillusa az áru és a magántulajdon.

Elképesztő, hogy miket össze nem beszél Totis a prostitúcióról. Ebben a tekintetben a kispolgári felfogást még reakciósabbá teszi. Azt mondja, hogy „a prostitúciónak sikerült a testet és a lelket megmérgeznie”. A mai társadalomban jóval kisebb mértékben terjeszt a nyilvános prostitúció nemi betegségeket, mint a prostitúción kívüli nyomorúságos nemi élet. És nem a prostitúció mérgezi meg a lelket, hanem a magántulajdonnal megmérgezett lélek hozta létre egyáltalában a prostitúciót. Az a körülmény, hogy a férfiak nagy tömege külön él szerelmi életet lelkileg és testileg, az nem eredménye a prostitúciónak, hanem az oka. A férfit nemi vágyának kettéhasadására nem a prostitúció tanítja meg, hanem a magántulajdonon alapuló társadalom kényszeríti. A prostitúció csak külső tünet, keret, amely szükségszerűen adódott, hogy ellenmondásos társadalmak meghasonlott fiai is szert tehessenek némi gyér örömre. Miért járnak családapák is prostituáltakhoz? Mert a mai életellenes társadalomban kialakult lélekkel kérni sem merik a feleségüket olyasmire, amit a prostituálttól megkövetelhetnek. Totis azt írja, hogy a férfi, aki prostituálttal érintkezett, frigiddé teszi a feleségét, önmaga pedig részben vagy egészben nemileg tehetetlenné válhat. Ezzel szemben: előfordul – igen sűrűn – hogy a férjnek nemi zavarai vannak és emiatt a feleség nem jut el az orgazmushoz (nemi örömhöz). Ettől azonban frigiddé nem válik, ha egyéb ok miatt nem vált azzá, – más, nemileg egészséges férfinál mindjárt rálel az orgazmusra. A férfit sem teszi tehetetlenné a prostituálttal való koitusz, hiszen akkor minden férfi impotens volna, sőt – ha a múltat is figyelembe vesszük – kihalt volna az emberiség. Egészen más lapra tartozik az az eset, amikor a férfi prostituáltnál férfi marad, míg ú. n. tisztességes nőnél csődöt mond. Itt a férfi már eleve lelkibeteg és éppen azért menekül a prostituálthoz, mert számára az az egyetlen örömforrás.

„A mai ember kiszakadt az emberi közösségből” – jelenti ki Totis nem tudni milyen parlagi szocializmus alapján, megcsúfolva azt a tanítást, hogy a társadalom története osztályharcok története, hogy emberi közösségről beszélni addig, amíg osztályok vannak, a valóság elferdítése. Felszólítja a fiúkat-lányokat „a nagy próbatételre, hogy együttes munkára, együttes életre mennyire alkalmasak.” Mintha nem kapitalista társadalomban élnénk, mintha az együttes munka lelkileg is együttes lehetne, mintha közös érdek szülné az együttes munkát és nem a közös munkássors hozná létre az együttes érdeket, mintha nem a tőke tenné együttessé a tőkés üzemben és nem a tőke szüntetné meg az együttességet ugyanakkor a bérkülönbséggel, – mintha az együttes munka ma nemcsak negatíve volna lehetséges, tehát úgy, hogy férfi és női munkaerőt együttesen, egyként kizsákmányol a tőke! Persze az a proletárokra vonatkozik, a proletár ifjúságról azonban egy szava sincsen Totisnak.

Totis oda lyukad ki, hogy „csak akarni kell és a serdülő ifjú újra föl tudja építeni a test és lélek kívánságainak azt a boldog együttességét, amit szerelemnek nevezünk”. Csak akarni kell! Hát az miféle tudományosság? És mire magyarázzuk azt a kívánságot, hogy „a férfi jusson el a női lélek egységéig”. Mit jelentsen az, „az igazi erkölcs a lelkiismeretben van”? Hová tegyük, hogy a „lelki érettségért folyó nagy csatát az egyénnek önmagával kell megvívnia”? Éppen az a lelkibeteg, aki nem valóságos ellenféllel, hanem önmagával vív! Mi az, hogy „az ember egyéni felelőssége fogja kialakítani a társadalmi felelősséget, ahol nem kívülről kényszerítik rá a lelkiismeretét az emberekre, hanem az emberek lelkiismerete kényszerül rá a társadalomra”? Mi az, hogy „a nő szerelmi életében olyan maradt, mint a milyen a legrégibb időkben volt, egyszerűbb, eredetibb, természetesebb” – talán azért, mert a nőt testileg és lelkileg és nemileg jobban zsákmányolták ki, jobban nyomták el, – mígnem végül szinte árucikk lett belőle? Ez ugyan nem áll így az uralkodó osztály nőire, de vajon ők nemileg olyan természetesek és egyszerűek? Mi az, hogy „a testi vágy még egyedül uralkodó, de az emberi szellem már megteszi az első lépéseket, hogy az élet anyagiasságát és durvaságát a szellem felsőbbségével költse át”? Aki ilyet ír, az mért nem megy el gnosztikus apostolnak és mért adja ki magát szocialista orvosnak? Mi az, hogy „a renaissancetól napjainkig a test és lélek vágyainak összeépítése uralkodott”, noha „kétszáz éve ketté hasadt ez az egység”? Mi az, hogy – szemben a férfivel, „a nő sohasem tudta a férfit csak eszköznek tekinteni”? Hiszen éppen a nő kényszerült arra, hogy eszköznek tekintse a férfit, mert csak a férfi közvetítésével érhetett el valamit társadalmilag! Vagy nemiség és társadalmiság a nemi életben elválasztható? Totis maga beszél szellemi együttesről! És mi az, hogy „a női nem ideálja”? Mi az, hogy „a férfi a nőhöz fölemelkedjék”? Igyekezzék gazdagon férjhez menni? Mi az, hogy egy szocialista és pszichoanalitikus orvos húszéves fiára Schopenhauer tesz mély hatást? Totis idejében talán, de ma? Miféle probléma az, hogy lesz-e szerelem a jövőben vagy sem? Mi az, hogy „az ember fölszabadulásáért folyó nagy harcban túlságosan fölszabadította magát”? A proletáriátus tömegei vagy a parapatiások hadai szabadították föl magukat túlságosan? Hol az a szocialista és hol az a pszichoanalitikus, aki ilyet állít? Mi az, hogy „a vágy száműzése betegségbe kergeti az embert” a könyv egyik oldala szerint, más oldala szerint azonban a húszéves fiatalember legyen önmegtartóztató, hagyjon föl az onániával, kerülje a prostitúciót, tartózkodjék a nemi érintkezéstől mindaddig, mígnem egyszer majd „lelkileg is megérik”? Mi az, hogy „régebbi időkben sokkal többen vállalták a közösséget, a kor szellemét, mint ma”? Szóval az ember kénye-kedvétől függ, hogy vállalja-e a kor szellemét, vagy sem! De ha nem vállalják, akkor hol van a kor szelleme: a spiritiszták szeánszain? más, külön a szellemek részére alkalmas csillagzaton? Hiszen éppen azért „ideges” az emberek többsége, mert a kor szelleme az emberek fejében van! Az ellenmondásos kor ellenmondásos szelleme! Éppen a tőkés társadalom kiegyenlíthetetlen ellenmondásai szerepelnek végső fokon az egyének lelkében mint tudattalanba fojtott és egyénileg megoldhatatlan konfliktusok! Mi az, hogy „a szerelmi partnerek idegességében kell keresnünk az egyéniségekre szétbomlott és együttélésre alkalmatlan társadalom nyavalyáinak csíráját is”? Hát a társadalom nyavalyáinak csírája nem a magántulajdon és nem az áru, hanem a szerelmi partnerek idegessége? Mi az, hogy „a nemi vágy nem lesz olyan fontos”? Mi az, hogy „az ifjúság hol 'marxisztikusan', hol 'freudisztikusan' akar szeretni – csak éppen a maga módján nem próbálja meg”? A proletárifjúság marxisztikusan azt az új társadalmi rendet akarja megteremteni, ahol a maga módján szerethet, mert hiszen ma éppen a maga módján nem szerethet! Mi az, hogy „a szerelem szabadsága azonban nem jelent szabad szeretkezést”? Hát mit jelent, szabad csevegést? Mi az, hogy „a mai házasság közügy, a szabad szerelem magánügy”? Burzsoá fölfogás! Proletárok szabad szerelmét a mai köz üldözi, tehát közügy. És mi az, hogy az ember monogám és honnan a monogámia tisztára polgári problémája? Vannak és voltak poligám társadalmi rendszerek, – hiszen a gazdasági alappal megváltozik a fölépítmény! Mi az, hogy „a hivatalos házasságot védi, sőt szentté avatta az egész társadalmi berendezkedés, a szerelem szabadságát pedig üldözi, megveti és lenézi”? Ez nem így van! Tőkés társadalomban élünk: a társadalmi berendezkedés lehetetlenné teszi szegények között a hivatalos házasságot, tehát üldözi és a társadalom maga lenézi, megveti, butának tartja azt a csinos proletár lányt, aki proletárhoz megy feleségül, míg fölmagasztalja, ha gazdag szeretője van! Tisztviselőknek, tisztviselőnőknek fölmondanak a bankok, ha megházasodnak, – ez nem üldözése a hivatalos házasságnak? Az igazság az, hogy a tőke nem tesz különbséget, hanem egyként üldözi a házasságot és a szerelmi viszonyt, ha érdekeit sérti. Sőt, egy burzsoá sem veszi rossznéven, ha fia vagy férfi hozzátartozója a dolgozók osztályából csinos szeretőt szerez magának, de felhördül, ha hivatalos házasságra akar vele lépni. Még a „művésznőt” sem nemi vágya miatt, hanem érdekből tartja ki bankárja, mert a sokat költő művésznő – reprezentál! Mi az, hogy „a fiatalság joga a nevelés”? noha „nevelés másképpen, mint példaadással, el sem képzelhető”? Mi az, hogy „ha a társadalom nem tudja a fiatalságot nemi életében a maga képére alakítani, úgy ennek oka a társadalom rossz példaadásában rejlik”? Éppen onnan erednek a nemi s a lelki élet összes zavarai, hogy az ellenmondásos társadalom az ifjúságot a maga ellenmondásos képére alakítja! Mi az, hogy „az igazi szerelem mindent megért és megbocsát”? Mi az, hogy „a nő örömre született és ha a ma nemi elnyomása hideggé tette … ”? A 109. oldalig szüntelenül azt olvastuk, szenvedtük, hogy a nő természetes, egészséges, eredeti, ideális, egységes lelkű, hogy a férfinek el kell jutnia a női lélek egységéig! Mi az, hogy „a nők álszemérme”? Nem álszemérem az, hanem komoly lelki baj! Mi az, hogy koitusz kondommátusz esetében a nő nem jut orgazmushoz? Ha nem jut hozzá, annak oka nem az óvszer, hanem lappangó szorongás. Persze helyesebb, ha a nő él óvszerrel és nem a férfi. Mi az, hogy „a nő érzéketlenségének okát nemcsak a hibás nemi érintkezésben kell keresni”? Ott nem is kereshető. Érzéketlenség és orgazmus elmaradása két különböző dolog. Érzéketlen nő egyáltalában nem juthat orgazmushoz rendes koitusz esetében sem, míg ha hibás érintkezés miatt elmarad az orgazmusa, akkor nem válik érzéketlenné, hiszen rendes koitusznál orgazmussal dicsekedhetik. Mi az, hogy a férfi legyen testi szerelmében is önzetlen? Az, amit itt Totis kívánni vél, lényegében hozzátartozik az egészséges férfi önzéséhez, t. i. az, hogy ne csak ő, hanem partnere is eljusson az orgazmushoz, ha nem így volna, nem becsülné le a frigid nőt. Mi az, hogy a homoszexualizmus nem betegség? Hát mi? És miféle érv az, hogy ha a homoszexualizmus olyan borzasztó betegség, akkor nem viselne háborút a kapitalizmus? A tömegmészárlás igazán „olyan borzasztó” és mégsem tartja vissza a háborútól a kapitalizmust, amely éppen Totis szeme előtt fegyverkezik a Szovjetunió ellen. Az sem érv, hogy azért nem betegség a homoszexualizmus, „mert a társadalomnak bizonyos berendezkedései azok, amelyek embereket homoszexuálisokká tesznek.” Ilyen alapon alig van, sőt nincs is emberi betegség, mert túlnyomó részben a társadalom berendezkedései azok, amelyek a legtöbb betegségbe döntik vagy a betegség számára fogékonnyá teszik a dolgozókat.

Máris túlsokat beszéltem Totis dr. könyvéről, dehát nem a Szent Imre Egyesület, hanem a Magyarországi Szociáldemokrata Párt Orvostagjainak a Szervezete adta ki. Röviden azt írhattam volna, hogy lélektani gólyamese, kongregációs ifjak olvasmánya, e műalkotás minden sora fölött a burzsoázia rontása lebeg.

Egyéniség és valóság

[A müvészet kérdése és a proletárság … ]

Kina.

A kinai események, noha a világtörténelem a Csendes óceán sárga partjain szüli az elkövetkezendő emberiséget, a magyar közönséget tájékozatlanul érték. A fejleményekkel lépést tartó marxista publikációk mellett szükség volna egy összefoglaló, áttekintést nyujtó tanulmányra, amilyen pl. a Wittfogelé, de a polgári kiadó választása természetesen Russell könyvére esett. Russell, az idealista-humanista gondolkodó szemmellátható rokonszenvvel tárgyalja a kinai kérdést, kárhoztatja a kapitalista imperializmust, lándzsát tör a szocializmus mellett, észreveszi, hogy a haladó Kina egyedül a Szovjetunióra tekinthet őszinte barátsággal, mert minden egyéb külföldi támogatás gyarmatositó és kizsákmányoló beavatkozás, vagy ennek előkészitése, – mégis ugy látja, hogy a kapitalizmus nem természeti törvényszerűséggel mozgó gazdaságával fejti ki imperializmusát, hanem a kulturájával. Szembeállitja Kina kulturáját, „amelyet ha a világ elfogadna (!) boldog lehetne” az „európai kulturával”, majd az amerikaival és felépitmények, tükörképek összeütközését látja ott, ahol valóságos materiális érdekek vezetik hadaikat egymás ellen. „Ha a japániak más jelleműek volnának, akkor nem igy állna a dolog” Kinában, irja és nem jut eszébe tünődni azon, vajjon miért voltak más jelleműek a japániak Japán kapitalizálása előtt. Nyakig esik a pszichológizmusba, – az imperializmust, az indusztrializmust oly „alapelvekből” származtatja, „melyeket a pszihológus a fölösleges energia értékesitésének tekint”! A kinai kultura eredetére nézve pedig kinai bölcselőket nevez meg gazdag forrásai alapján és ezzel jóval többet foglalkozik, semmint ennek alapjával, az ázsiai vagy orientális termelési móddal.

„A vizszabályozás a kormányzat legfontosabb tevékenységeinek egyike. A kinaiak fizikai életét a földmivelés, különösen pedig a rizstermelés határozza meg; ezért a gátak fentartása a legfontosabb ügy.” E szavakat nem Marx, nem is Engels, hanem Hegel, a nagy idealista gondolkodó irta Kináról. Látnivaló, hogy amikor az idealista rajtafelejti tekintetét az anyagi valóság folyamán, materializmusba csap át és ellenmondásba kerül saját rendszerével. Igy kerül ellenmondásba Russell is magával. Miután kiöntötte szive keserűségét a kinaiak, japánok, európaiak és amerikaiak jellemének különbözősége fölött, észreveszi Kina nyersanyagtelepeit, amelyek megszerzése Japánnak (helyesen: a japán kapitalizmusnak) a létfeltétele. De ily módon Japán „jellemét”, imperializmusát kapitalizmusa hozza magával. Russell itt saját elméleti alapjának a cáfolatát nyujtja. E botlást igyekszik kijavitani, mondván, hogy „az összeütközés Japán és Amerika között felületesen tekintve, gazdasági természetű, de mint ez gyakorta megesik, a gazdasági versengés a valóságban mélyebb szenvedélyeket takar.” Mi nem akarjuk kétségbe vonni e szenvedélyek és kulturák, sőt jellemek hatóerejét, de nem feledkezünk meg arról, hogy e jellemek, kulturák, szenvedélyek különbözősége a különböző gazdasági fejlődésen alapszik, hogy tehát maguk is gazdasági eredetűek. Igy Kinában az ősök tisztelete, a család mindenek fölé való helyezése (ezzel magyarázza Russell a kinai hivatalnokok korrupcióra hajlamos voltát) elválaszthatatlan a kinai termeléstől, az öntözőmüvekkel átszőtt földparcellák mivelésétől. A kertgazdálkodás rengeteg tapasztalatot igényel, a legtöbb tapasztalattal pedig éppen a legöregebb, az apa rendelkezik. Ime az ősök tiszteletének alapja. Az apa azonban egyedül nem végezheti el a föld mivelését, az egész család munkáját bele kell vonnia. Ime a családot mindenek elé helyező kinai ideológia alapja. A „nyugati” kulturákban is a mezőgazdaság elterjedésével lépnek előtérbe az atya mellett a fiúistenek, akik most már szent családot alkotnak és a családon belül a fiúk rendeltetése az atya szolgálata.

A mandarinizmus keletkezését pedig a föld parcellákra való tagolódását megelőző földközösségi termelésben kell keresnünk. A csatornarendszerrel ellátott közös földbirtokon lehet és szükséges hivatalnokokat alkalmazni, kik felügyelnek az öntözőmüvekre és értenek az időjáráshoz. Erre a termelésre mutat a birodalom „mennyei” elnevezése is, (a császár az ég fia), aminthogy a jezsuitáknak is azért volt kiváltságos helyzetük a kinai udvarnál, mert tudtak a csillagászathoz és jó matematikusok voltak.

Russell szeme elfogulatlanul néz, kár, hogy fölteszi rá az idealizmus pápaszemét. Becsületes szive őszintén elszomorodik, amikor megállapitja, hogy a kapitalista imperializmus romboló rendszerének Kinába való „bevezetését a Nyugat néhány szocialistája is nagy örömmel fogja üdvözölni, mint a béke és szabadság győzelmét.” Tudja, hogy „a kinaiak tartósan ki nem kerülhetik az idegen hatalmak gazdasági uralmát, ha csak nem válnak katonai hatalommá, vagy pedig a külföldi hatalmak szocialistákká.” Persze pápaszeme miatt nem veheti szemügyre, hogy a kapitalizmus és a szocializmus nagy csatájának egyik hadszintere éppen a Távolkelet. Persze ez az ütközet is az európai proletárság aktiv részvételével folyik.

Marxista haszonnal forgathatja minden tévedése dacára Russell könyvét. Kétségtelen értékeit előszóval és utószóval igyekszik a könyv magyarnyelvü tolmácsolója ellensulyozni és magát a szöveget is több helyütt sikerül néki leleményes magyaros fordulatokkal nehezen érthetővé torzitani.

Kapitalista tervgazdaság vagy marxista elmélet?

1. Jeszenszky Erik a KORUNK-ban közzétett különböző cikkeiben kifejteni véli, hogy „a tőkés világkartell, a tőkés tervgazdaság elméletileg, fogalmilag, logikailag lehetséges”, bár ez „egyáltalában nem tartalmaz megállapitást arra nézve, hogy a tőkés világkartell létrejöttének mekkora a valószínüsége”. (KORUNK 1932. 490/1 old.) Ez az állitás és J. E. hozzátartozó gondolatmenete, véleményem szerint, téves.

2. J. E. szerint „a tőkés világkartellt lehet elméletileg lehetségesnek tartani és ugyanakkor tényleges megvalósulását ma elméletileg lehetetlennek és a jövőben is annyira valószínütlennek tekinteni, hogy a valószinütlenségnek ez a foka majdnem egyértelmű gyakorlati lehetetlenségével”. Ez nem helyes s a marxi gondolkozásban éppen nem lel helyet. A marxizmus történelmi elmélet, azaz Marx tanitásainak középpontjában az a gondolat áll, hogy ami történelmileg (más szóval: gyakorlatilag) nem lehetséges, az elméletileg sem az. Az elmélkedők (teoretikusok) feladata éppen abban áll, hogy fogalmát adják azoknak az okoknak, amelyek a valóságos folyamatot létrehozzák, vagyis az elmélkedőknek azt kell kimutatniok, hogy miért történik igy és nem másképp. Ebben bennefoglaltatik, hogy ami történetileg-gyakorlatilag nem mehet végbe, az „elméletileg, fogalmilag és logikailag” lehetetlen. (Ha a valóságos történés és az elméleti elgondolás nem vág össze, akkor hibás az elmélet. Nyilván Linné elgondolása a hibás, ha nem illik a szerves világra és nem a szerves világ, amely nem alkalmazkodik Linné „elméletileg, fogalmilag és logikailag” „lehetséges” rendszeréhez.)

3. J. E. amikor arról szól, hogy a tőkés világkartell megvalósulását elméletileg valószinütlennek lehet tekinteni, ellenmondásba kerül saját magával, mert ez a kijelentése is elméleti. Eszerint elméletileg lehetséges, holott elméletileg lehetetlen.

4. A logika az a tudomány, amely a puszta gondolattartalmak alaki viszonyával foglalkozik, a gondolatot elvonatkoztatván az ismeret alanyától és tárgyától, vagyis a valóságától. Annak az állitásnak tehát, hogy a „tőkés világkartell logikailag lehetséges”, semmi tudományos értelme nincsen, mert ez annyit jelent, hogy a tőkés világkartell úgy a mai, mint a jövőbeli valóságtól eltekintve lehetséges!

5. J. E. észrevehető rejtekajtót hágy a maga számára gondolatai labirintusában. Azt mondja: elméletileg lehetséges, de történelmileg „majdnem” (!) lehetetlen. Minthogy az elmélet gyakorlati (történelmi) elmélet, ez annyit tesz, hogy tőkés tervtermelés gyakorlatilag (történetileg) lehetséges, bár elméletileg majdnem lehetetlen; és viszont. Ugy mond ellent önmagának, ahogy vesszük.

6. J. E. álláspontjával ellentétben a tőkés tervgazdaság „elméletileg, fogalmilag és logikailag” lehetetlen. Mert

a) E tervgazdaság a tőkés termelési módon alapulna. A tőkés termelési mód előföltétele a szabad bérmunkás, aki saját magának, illetve munkaerejének közvetlen tulajdonosa és úgy él meg, úgy termeli magát ujjá, hogy ezt az áruját esetről esetre eladja.

b) A tervgazdaságnak, illetve a „világkartellnak” az a legáltalánosabb előföltétele, hogy a tervgazdaságnak tulajdonában legyenek a termelési eszközök, amelyeket a tervgazdaság sem el nem ad, sem nem vásárol, illetve nem piacon, hanem saját magától vásárolja és saját magának adja el a termelési eszközöket, ami azonban már nem árú adása-vétele, hanem az elosztásnak egy átmeneti módja. A tervgazdaság és az árútermelés fogalmilag különböző.

c) Tekintve, hogy a munkás termelési eszköz, a tőkés tervgazdaság a) pontban jelzett előföltétele „elméletileg, fogalmilag és logikailag” kizárja a b) pontban emlitett előföltételt. Szóval tőkés tervgazdaság elméletileg, fogalmilag és logikailag olyan együttes előföltételek mellett lehetséges, amelyek elméletileg, fogalmilag és logikailag kizárják egymást.

Első megjegyzés. A Szovjetunió tervgazdasága nem tiszta tervgazdaság, amig külföldi piacon kénytelen adni-venni. A nyersanyagárak esése bizony befolyásolta az Ötéves terv menetét. Ennyit b) pontunk igazolásához.

Második megjegyzés. A VALÓSÁG c. szerkesztésemben megjelent budapesti lap 1. számában Egyéniség és valóság cimen cikket irtam. Ez irásomat a magyarországi marxisták majdnem kivétel nélkül támadták, különösen azt a passzusát minősitették antimarxista bolondgombának, amely szerint az emberi test, illetve a munkás termelési eszköz. Itt nincs helye erről vitáznom, de megemlitem, mert itt is ezzel a tétellel indokolok. E tétel annyira természetes, hogy Marx nem is tartotta szükségesnek, hogy tételszerüen kifejtse. De él vele. A Kapital Einfache Reproduktion c. fejezetében irja: „Sie (die individuelle Konsumtion des Arbeiters.) (J. A.) ist Produktion und Reproduktion seines (a tőkére vonatkozik) notwendigsten Produktionsmittels, des Arbeiters selbst.” (Kiepenheuer Ausgabe. S. 527.) Magyarul: A munkás egyéni fogyasztása a tőke számára legszükségesebb termelési eszköznek, magának a munkásnak a termelése és újratermelése. Az 529. oldalon „tote” és „selbstbewusste Produktionsinstrumente” kifejezéseket olvas Marx Kapitaljának tanulmányozója, ami magyarul annyit tesz, hogy „holt” és „öntudatos termelési eszközök”. Állitásom tehát éppen nem „antimarxista”. S hogy nem is bolondgomba, az kiderül abból a fontosságból, amely, mint a politikai gazdaságtanhoz illik, gazdasági és politikai téren egyaránt megilleti. Pusztán ebből a tételből következik, hogy a tervgazdaság bevezetéséhez nemcsak azért szükséges ellentmondást és ellenállást nem türő központositott politikai hatalom, mert másként nem fojtható el az újra és újra fellángoló ellenforradalom, hanem azért is szükséges, mert a dolgozni tudó egyéneket mint termelési eszközöket szintén köztulajdonba kell venni, különben tervgazdaság nem lehetséges. Ez egyben kritikája a szindikalizmusnak. Mindez a munkás felszabadulását jelenti, mert amikor mint termelési eszköz a munkásosztály tulajdona, ugyanakkor mint politikai lény – osztályán át – a termelési eszköznek a tulajdonosa. Az, hogy a munkás a kapitalizmusban önmagának tulajdonosa, csak látszat, mert jóllehet Péter munkás nem tulajdona Pál tőkésnek, (ekkor rabszolga volna és nem bérmunkás), mégis a munkásosztály amelybe beletartozik Péter, tulajdona a tőkésosztálynak, amelybe beletartozik Pál. „In der Tat gehört der Arbeiter dem Kapital, bevor er sich dem Kapitalisten verkauft.” (S. 533.) A munkásosztály egészével a tőkésállam rendelkezik.

Harmadik megjegyzés. Az a megállapitás, hogy a munkásosztály mint termelési eszköz a tőkésosztály tulajdona, még mielőtt a munkás magát a tőkésnek eladná, nem áll ellenmondásban a 6. pontunkban foglaltakkal, azaz nem nyujt alapot a tőkés tervgazdaság gondolata számára. A kapitalizmusra ugyanis nem az jellemző, hogy az egyik osztály mint termelési eszköz a másik osztálynak a tulajdona, – hanem jellemző a mód, ahogyan végbe megy a termelés. E termelési módban a munkástól is függ, hogy melyik tőkés termelési eszköze legyen. Ha tehát a munkás nem választhat a tőkések között, ha csak egyetlen „tőkés” van, (t. i. a „világkartell” illetve tervgazdaság), akkor a termelési mód többé nem tőkés termelési mód, a rajta alapuló társadalmi rend többé nem polgári társadalmi rend, sőt a termelés sem árútermelés, amely pedig föltétele a kapitalizmusnak. A tőkés fogalmához ugyanis hozzátartozik, hogy több önálló tőkés legyen, más szóval a kapitalizmus gazdasági individualizmus, azaz tervgazdaságot kizáró termelés, ami a monopólkapitalizmus, vagyis imperializmus korában különösen éles verseny formájában jut kifejezésre.

7. A tervgazdaságtól elméletileg, fogalmilag és logikailag elválaszthatatlan a munkaerő tervszerü termelése és tervszerü társadalmi elhasználása. Ezt tekintve, mily groteszk képet tár elénk a tőkés tervtermelés állitása! A kapitalizmusban társadalmi szükséglet a gazdag ember, a nem dolgozó léhütő, a szelvénynyiró, a prostituált stb. Képzeljük el, hogy a Központi Tőkés Tervgazdasági Hivatal kontrollszámokat ad ki arranézve, hogy az év folyamán, hány gyermeklányt kell tervszerüen prostituálni, hány yachttulajdonost kell yachttal együtt termelni „öt év helyett négy év alatt”! Ez a groteszk kép mutatja, hogy a kapitalizmusban kizárt dolog a holt s az eleven termelési eszközöknek tervszerü társadalmi elhasználása és termelése, egyszóval a tervgazdaság.

8. „A kapitalizmus fogalmának alapvető elemei a társadalmi termelés és magánelsajátitás együttes fennforgása” – irja J. E. Ez tévedés. Ez minden osztálytársadalomra nézve áll, hiszen ahol munkamegosztás van, ott a termelés társadalmi. Az osztálytársadalmakat a társadalmi termelésnek és a magánelsajátitásnak a módja különbözteti meg egymástól. J. E. elméletileg, fogalmilag és logikailag úgy határozza meg a tőkés termelési módot, a kapitalizmust, hogy meghatározása elméletileg, fogalmilag és logikailag nem a tőkés termelési módot jelenti és ilyen alapon elméletileg stb. lehetségesnek mondja a tőkés tervtermelést!

9. „Az az állitás, hogy a termelési anarchia fogalmilag elválaszthatatlan a kapitalizmustól, hogy a kapitalista tervgazdaság fogalmilag lehetetlen, oly „baloldali frázis”, amely ma passzivitásra indit, a passzivitást igazolja és ezáltal a ma aktuális küzdelmet gyengiti” – kiált föl J. E. Én nem tudom, hogy J. E.-nek ez a kijelentése jobb- vagy baloldali frázis-e, de hogy az igazsághoz nincs köze, az az eddigiekből is kitetszik. Mert vajjon nem az a hiu ábránd inditja-e inkább passzivitásra a nyomorgó tömegeket, hogy a kapitalizmus tervszerüen fogja foglalkoztatni és ellátni őket, mert ez lényegében (elméletileg stb.) lehetséges, vagy az a fölismerés tartja-e őket passzivitásban, hogy a kapitalizmusban bizony elméletileg, fogalmilag és logikailag egyaránt tervszerütlenül el kell pusztulniok? Hiszen mint termelési eszközök ők is éppugy tervszerűtlenül túltermelt, eladhatatlan, megsemmisülésre váró árúk, mint a búza, amelyet elégetnek, a kávé, amelyet tengerbe vetnek, a gyapotcserje, amelyet kiirtanak?

10. J. E. szerint a kapitalizmus, ahelyett, hogy fogalmilag kizárná egy tőkés világkartell létezését, fogalmilag egyenesen posztulálja annak lehetőségét. Nos, a kapitalizmus fogalmilag egyenesen önmaga összeomlását, a társadalmi forradalmat és a szocialista tervgazdálkodást posztulálja.

11. J. E. felfogásából kitetszik, hogy szerinte a kapitalizmus nem „omlik össze magától”, azt meg kell dönteni. Itt is téved, t.i. a munkásság nem a kapitalizmust dönti meg, hanem a burzsoá osztályuralmat. Ezáltal megszünik a munkásságnak és a tőkésségnek az a viszonya, amely éppen a kapitalizmust teszi s így a kapitalizmus belső ellentétei miatt magától omlik össze.

(Budapest)

Emberi eszmélet és társadalmi haladás.

A szocialista gondolkodás fölfedte, hogy a társadalom történelmi változásaira a termelésben találunk értelmes magyarázatot. Ezek a változások azért szükségesek, mert megkivánja őket a termelésben tárgyiasult emberi logika. De nemcsak a történelmi változások szükségét hozza létre a termelés. Jelentkezési formájában minden emberi szükséglet a termelés szülötte. A gyomor kivánsága éppugy, mint a lélek óhaja. Vannak népek, melyek főtáplálékát zsiros kukacok teszik. A szigorúan kémiai-fizikai értelemben vett emberi szervezetnek nem is málnaszörpre, vagy bécsiszeletre van szüksége, hogy megujuljon, hanem kémiai képletben kifejezett anyagok fizikailag meghatározott mennyiségére. Mégis azt látjuk, hogy a mi társadalmunkban inkább föllázadnak a társadalmi rend ellen, vagy öngyilkossá lesznek emberek, semhogy bogarakkal táplálkozzanak. Ugyanígy vagyunk ruházkodásunkkal, lakásunkkal és általában életünk minden látható megnyilatkozásával. Mert a mi szükségleteink a mieink, nem pedig az elvont, kedélytelen emberi test, „emberi szervezet” szükségletei és éppen azon a határon túl emberiek, ahol már nem nyerhetnek pusztán fizikai-kémiai képletekben kifejezést. Való, hogy testi gépezetünk csakis kémiai-fizikai anyagokat igényel, de az is való, hogy ezeket az anyagokat csakis olyan formában vehetjük magunkhoz, amilyen formában tudatunk megkivánja, amilyen kivánság formájában ez a tisztára fizikai-kémiai szükséglet tudomásunkra jut. Libamáj és giliszta között nem a gyomorsav, hanem társadalmi létünktől alakított tudatunk dönt.

Marx, az árútestről szólván, azt irja, nem lényeges, hogy vajjon valóságos, vagy képzelt szükségletet elégít-e ki a termék, az a fő, hogy szükséglet kielégitésére szolgál – használati értékkel rendelkezik. „Valóságos” és „képzelt” szükségletek között nem is igen tudunk különbséget tenni. Milyen szükséglet pl. a tiszta gallér meg a nyakkendő? Nyáron a cipő? Elgondolható-e, hogy nagy melegben egy szál ingben járjon hivatalába a kettős könyvelő? Tehát nem valóságos-e a társadalmi formák szerint való öltözködésnek testi szempontból indokolatlan, azaz „képzelt” szükséglete? És nem képzelt szükséglet-e az igazgyöngy viselése? Nem kell-e mégis valóságosnak elfogadnunk legalább is egy bizonyos társadalmi körre nézve, ha a nők nemi versengésére gondolunk? Nem képzelt szükséglet-e a százmilliós vagyonok gyarapitása ujabb milliókkal és nem valóságos-e ez a szükséglet, ha a tőkés verseny tőkehalmozási törvényét tartjuk szem előtt? Hiszen a tőkés, ha nem halmoz, tönkremegy és végül a proletárok sorába kerülhet. Márpedig ugyanoly emberi okok miatt nem akar a tőkés proletár lenni, amily emberi okok miatt a proletárok a tőkés társadalmi rendet átalakítani akarják. „Képzelt” és „valóságos” szükségletek tehát nem választhatóak el egymástól, ha csak el nem vonatkoztatunk az emberi élet lényegétől, a társadalmi léttől, a tudattól. Nem szabad persze megfeledkeznünk arról, hogy ezeket a szükségleteket, akár „valóságosak”, akár „képzeltek”, csakis az anyagi termelés tárgyaival elégítheti ki az ember. Az igazgyöngy termelése anyagi munkát kiván. S mi több, ha kevés munkába kerülne termelése, nem is elégitené ki azt a pusztán társadalmi eredetü „képzelt” szükségletet, amelynek megszüntetéseül és fölkeltéseül ma szolgál. Ha csereértéke annyira csökkenne, hogy végül egybeesne mondjuk a hamis gyöngyök csereértékével, akkor mai használati értéke is elveszne. Mert használati értékét nem annyira az adja, hogy csillog, mint inkább az, hogy rengeteg pénzbe kerül. Igy amint az előbb azt láttuk, hogy a társadalmi eredetü tudat dönti el a kémiai követelményen belül, hogy az ember kukaccal vagy mivel csilapitja gyomorsavtól támasztott éhségét, úgy a tisztára társadalmi eredetü csereérték határozza meg az áru használati értékét az árutest tulajdonságain belül. Ha olcsóbbá válik a búza, mint a fa, fűtenek vele. Felsőbb köreink, ha vendéget látnak, csupa olyan étellel szolgálnak, ami jó és drága – was gut und teuer – mondja a német, vagyis ez ételeknek használati értéke egyaránt fakad árukból és érzéki tulajdonságaikból. Van is egy áru, amelynek használati értékét éppen a csereértéke határozza meg – ez a forgalomban lévő pénz. „Képzelt” szükségletek kielégitésére szolgáló termelési ágak a művészet, az irodalom, a vallások stb. Mindez azt jelenti,hogy minden kémiai és fizikai szervi müködésünk lebonyolitásához bizonyos meghatározott képzetekre, gondolatokra van szükségünk. E képzetekről pedig, ha összevetjük őket a gondolkodó alany érzéki létével, az derül ki, hogy értelmessé csak az a társadalmi rendi termelés teszi őket, amely a gondolkodó alany emberi létének alapjául szolgál, s hogy az őket gondoló ember puszta érzéki létének szempontjából egyenesen értelmetlennek tünnek föl. Mert – ismétlem – az érzéki lét szempontjából semmi értelme annak, hogy valaki, aki éhezik, elepedjék egy darab avas szalonna utáni vágyakozásban, ahelyett, hogy bogarakat enne. A körülzárt Párizsban annakidején patkányokat ettek az emberek. Ma az éhezők nem igen fanyalodnak patkányhúsra. A különbség pedig nyilván nem a gyomrokban van, hanem abban, hogy a „patkányhús-evés” képzetét akkor elfogadta Párizs társadalma, míg ma a mi társadalmunk visszautasitja ezt a gondolatot.

Marx azt irja, hogy az emberek életük termelésében akaratuktól nem függő viszonyokba, az u. n. termelési viszonyokba lépnek. A mi szempontunkból azt jelenti ez, hogy a világra születő gyermek olyan emberek közé születik, akik az ő akaratától függetlenül meghatározott tudatuak és ezért az együttéléshez szükséges tudatát neki ezekből a tudatokból kell meritenie, ugyhogy éppen ezeknek a tudatoknak együttes hatása válik akarati megnyilatkozásainak meghatározójává. Ezért az egyes ember tudatának változása és fejlődése lényegében az egész emberi társadalomnak az egyes emberben való fejlődésével azonos. Akinek a tudata „egyénileg” megváltozott, az „társadalmilag” is e változott tudatához képest cselekszik.

[Pauler Ákos … ]

Pauler Ákos irt egy könyvecskét Aristotelésről. Ebben a nagy görög bölcselkedő rendszerező gondolatának a „végtelen regresszus lehetetlenségének” elvét tartja. Arra tanít ez az elv, hogy az előfeltételek, okok, eszmények, kategóriák kutatása, a következtetések során el kell jutnunk egy végső előfeltételhez, végső okhoz, végső eszményhez és kategóriához.

A nemzeti szocializmus

lobogója alá sorakozó német dolgozók történelmi harca uj irányt szab minden ország munkásmozgalmának. A nemzetközi szociáldemokrácia, amely éppen csak nemzetköziségével nem volt képes a munkájukból élő modern tömegek érdekeinek védelmére, történelmi hivatását a dolgozók szakmai szervezkedésének meginditásával befejezte. A nemzetköziség eszméje, amely a kapitalizmus aranykorában, a nemzetközi méretü szabadverseny idején, sokak szemében alkalmasnak mutatkozott az ipari bérmunkások csatasorba állitására, megbukott a valóságos élet mindennapi gyakorlatában. Megbuktatta a nemzeti érdek, amely éppen a dolgozó tömegek érvényesülésében találta meg legbuzgóbb erőforrásait. Megbuktatta a névlegesen nemzetközi munkásság valóságosan nemzetközi versenye. Ebben a nemzetközi versenyben előbb-utóbb minden ország munkásai rákényszerülnek, hogy egységes nemzeti szervezetekben keressék érdekeik védelmét, jóllehet a multból átcsent törékeny eszmék babona-hite ideig-óráig még ellenáll a valóságos életből meritett nemzeti öntudat kialakulásának. A haladásnak, a boldogabb jövő felé tartó emberiségnek kikerülhetetlen állomása ez. Miben jelölhető meg az emberiség haladása? Az ember eszközökkel termelő lény, életét munkával ujitja meg; munkája örökös küzdelem a létére törő ellenséges természet ellen. E harcban az emberi faj egyre nagyobb megszervezett egységekbe tömörül. A fokról fokra nagyobb szervezett egységek alkotásában rejlik az emberiség haladása. A mi életünkben soron a valóságos nemzeti egységek kialakulása következik, a népek érdekeinek összeforrása elhatárolt nemzeti létük öntudatával. Az egész emberi faj megszervezése, amelyről a nemzetközi szocialisták álmodoznak, nem képzelhető el anélkül, hogy előzőleg a nemzetekre tagolt emberi faj meg ne alkossa a maga benső nemzeti egységeit, amelyek az eddig látszólag nemzeti, de valójában kapitalista állami szervezeteket, e puszta jogi kereteket, ellátják a nemzeti egységre ébredő dolgozó népek korszerü tartalmával. A magyar munkásosztály, ha érdekeinek védelmében erre a történelem-adta utra lép, a kizsákmányolás ellen irányuló küzdelmeiben bizvást számithat a dolgozó magyar értelmiség legjobbjainak bensőséges fegyverbarátságára.

[A történelmi materialista felfogásnak … ]

A történelmi materialista felfogásnak igen furcsa két változatát figyelhettük meg. A németországi szociáldemokraták vérbefojtották a Spartacus fölkelést és utólag azzal érveltek, hogy a termelő erők még nem voltak elég fejlettek a szocializmusra – ime a fetisizmus, amely a dolgozóktól független, rajtuk kivül álló „termelőerők” kényszerképzetétől terhes. A másik furcsa változat meg éppen Staliné, aki e kérdés kapcsán gúnyolódik a németországi szociáldemokratákon, mondván: „Persze, bűnösek a termelőerők”. Csodálatos, hogy valaki, aki történelmi materialistának nevezi magát, egyáltalában bűnöst keres! Hiszen ekkor a történelmi bűnösök azok az emberek,akiknek révén a történelem fejlődése éppen materiális és nem ideális! S ha vannak bűnösök, (azok, akik az áhitott (=ideális) történelmi menetnek gáncsot vetnek,) akkor Stalin gunyolódásában éppen az az igaz, amit ő mint nevetséget tálal elénk. T. i. akkor valóban a termelőerők a bűnösek, nevezetesen a legfőbb termelőerő, a proletárság, amely mint osztály megakadályozta a proletárdiktaturának egy csoport, (a Spartacus szövetség) által való megvalósitását, vagy legalább is nem támogatta, ugyhogy egy másik (szociáldemokrata) érdekcsoport csapásai alatt el kellett véreznie. Érthető volna, ha egy kommunista átkozná ezért a proletárságot, valamint Ady a fajtáját, amelyből kinőtt, ebből azonban nem igen kerekedne tudományos szocializmus, legföljebb lirai költemény, amelyet azonban a hivatalos és nem hivatalos proletárság még nagyobb fölháborodással lökne vissza, mint a hivatalos Magyarország Ady rigmusait. E gyermekes történelmi materializmusnak megfelelően igen gyermekesen viselkednek a munkásmozgalom jelenkori vezetői. Egymást szidják. A szocdemek azt vetik a bolsevisták szemére, hogy miattuk nem tudják békés uton megvalósitani a szocializmust, a bolsevisták viszont azzal vádolják a szocdemeket, hogy miattuk nem képesek az országok egész sorozatában megvalósitani a proletárdiktaturát. És igaza is van kölcsönösen mindakét félnek. De vajjon mért nem vonja le mindkét fél ennek a belátásnak a következményét? Ugy látszik, pusztán azért, mert a gyakorlatban egyelőre, legalább is eddig, nem vonható le, mert a kétféle eszmekör kialakulásában olyan imponderábiliák is közremüködtek, amelyek fölmért észokokkal le nem vonhatóak.

Sohasem volt könnyebben belátható, mint ma, a történelmi materializmus egyik – bizonyos marxista köröktől mellőzött – igazsága, hogy az emberek maguk csinálják történelmüket. A jobboldali szocializmus mondhatni csak azért szervezi meg seregeit, nehogy saját korlátolt fejük szerint járjanak el, nehogy vad-sztrájkokat, vad-mozgalmat, röviden „vad-történelmet” csináljanak a helyzetük javitását immár nem igen halogatható tömegek. E jobboldali szocializmus, helyesebben szociáldemokratizmus, a tömegek cselekvési ösztönét a társadalmi demokrácia által elérendő békés átalakulás fantáziájával „reagáltatja le” – hogy e szóval is utaljunk e tüneménynek a ne

Az egységfront körül

Érzelmeinek ha útat enged az ember, megrendűl ama forró vágy láttán, amely az öntudatos munkásokban kél az egységfront után. Az „egységfront” elképzelése azonban igen határozatlan –, mégsem kétséges, hogy tartalma szerint a munkásság egységének „helyreállításáról” van szó. A lényeg ez, jóllehet gyakorlatilag csak a különböző ideológiájú munkásszervezetek esetről-esetre történő együttműködését állítja elénk határozott követelés. Jó lesz leszögezni, hogy az a követelés nem elméleti. Gyakorlati harcokból fakad s inkább azt mondhatnánk, hogy éppen az elmélet – illetve a munkásokra valóban ható elméletek különbözősége, egyszóval a munkásosztály egységének ideológiai kúszasága – akadályozza meg az egységfront létrejövetelét. Ebből a megállapításból két fontos tanulságot szürhetünk le. Az egyik az, hogy a valóságos egység – ha egyelőre részlegesen is – útban van, hiszen követelménye a gyakorlati harcokból adódik s éppen a munkásokat tölti el, nem pedig az önnön marxizmusukba beleveszett hivatásos forradalmárokat s nem kevésbé hivatásos „reálpolitikusokat”. Ők az egységfrontot saját pártjuk és frakciójuk különleges előnyeinek szempontjából mérlegelik, természetesen „az egész proletárság érdekeit tartva szem előtt”. Errevall macskaóvatosságú taktikázásuk –, mintha számukra az egységfront (a mai körülmények között) túlforró kása lenne. A másik tanulság pedig az, hogy a mai, a munkásmozgalomban ténylegesen érvényesülő elméletek egyike sem, tehát a tudományos szocializmusnak sem a jobboldali, sem a baloldali pártszerü és pártos értelmezése nem alkalmas az osztályharcos munkásság egyesítésére.

„Az osztályharcos munkásmozgalomnak a szoc. dem. vezérek áruló politikája által széttört egységet helyre kell állítania” (Egységfront-füzetek 1. kiemelés az eredetiben) – halljuk egyfelől, másfelől pedig erőnek erejével arról akarnak fölvilágosítani bennünket, hogy „Moszkva bolsevista bérencei” törték meg a munkásság egységét s azt kell helyreállítani; mégpedig a demagógia kizárásával –, mondja a demagógia. Sietek tehát megjegyezni, hogy a kifejezés maga is megtévesztő. A munkásság egységét „helyreállítani” nem lehet, hiszen a munkásság egységes nem volt soha. Ne essünk áldozatul annak a balhiedelemnek, amely szerint a III. Internacionálé megszületése előtt a munkásság egységes volt. Ha így lett volna, a III. Internacionálé nem jött volna létre. Ehhez vegyük hozzá, hogy a II. Internacionálé akkor is legföljebb csak névlegesen képviselhette az egész munkásosztály érdekeit, ha belső ellentéteitől eltekintünk, hiszen a valóságban csak maga a munkásosztály állhat helyt a munkásosztály érdekeiért. (Meg kellett volna már tanulnunk, hogy a munkásosztályt csak maguk a munkások szabadíthatják fel, tehát nem a revizionista politikusok és nem a hivatásos forradalmárok.) A munkásság egészére kiterjedő egységet nem ismer ezideig a munkásmozgalom története s mi több, ilyen egység létre sem jöhet a végső küzdelem döntő pillanatáig. Pillanaton olyan helyzet értendő, amely az összes társadalmi erőkből ered, amelyben tehát tevékeny részt vesznek mind a proletár, mind a nem proletár (kispolgári, burzsoá, ellenforradalmár stb.) erők. A munkásság egysége így nem a munkáspártokon és frakciókon múlik –, a jobb és baloldal egymást vádolva csak arról tesz tanuságot, hogy nem értette meg, vagy nem alkalmazza a tudományos szocializmust, vagyis még mindig nem valósult meg a tudományos szocializmus elméletének és a munkásmozgalom gyakorlatának egysége. A marxizmus előtti szocialista és kommunista elméletek éppen azért voltak utópisták, mert nem tartalmazták a szocializmus és a munkásmozgalom közös sorsának, azaz végső fokon összeforrásuk történeti szükségességének fölismerését. Ezt a fölismerést, amely a szocializmust tudományossá teszi, Marxnak és Engelsnek köszönhetjük, másszóval az ő tanításuk elmélete egyfelől a szocializmusnak, másfelől a munkásmozgalomnak. Erről fontos megemlékeznünk, mert így elénk tárul, hogy szocializmus és munkásmozgalom nem azonosak, hanem u. n. dialektikus egységet alkotnak a történelemben. A kettő összetévesztése zavartkeltő, hiszen proletárság és burzsoázia is egységet alkotnak (a kapitalizmust), de nem azonosak. (A polgári jogi ideológia azonosnak veszi őket, amikor a törvény előtti egyenlőségről szólva nem vesz tudomást a valóságos különbségről.) Ebből adódik, hogy a szocialista bérmunkások rosszul teszik, valahányszor a végcél szempontjából mérlegelik teendőiket és határoznak el vagy utasítanak vissza konkrét harci akciókat. Ilyen esetek legföljebb tapasztalatokkal gazdagítják, de nem viszik egy lépéssel sem a „végcél”, a szocializmus megvalósítása s így a munkásosztály egysége felé őket. De megfordítva –, közvetlen harci akció az üzemekben, naponta közvetlenül adódó követelésekért, kikerülhetetlenül a szocialista végcélba torkollik. Úgy gondolom, hogy a munkások föllépése egy üzemben tiszta mosdóért és törülközőért a munkások tudatától – vagy mint mondani szokták: ideologiai zavarosságától, illetve „álmarxizmusától” stb. – függetlenül út az egység és a szocializmus felé; míg „egységfrontért”, vagy más eszményi, ideális célért való harc sem az eszmény megközelítésére, sem gyakorlati, tehát valóságos előny kivívására nem alkalmas. Az egész osztály egysége úgy valósul meg, ha nem érte küzdenek, hanem olyan célokért, amelyekre nézve már konkrét egység található a munkások között. A dolog dialektikája egyszerű: ha egységfrontért küzdenek munkások, akkor egyéb ellenfél hijján, egymás ellen harcolnak s így még a munkahelyeken adódó, tehát meglevő részleges egységet is megszüntetik, míg ha „törülközőért és mosdóért” harcolnak, a harcot a tőkések ellen viszik, tehát szükségszerüen egységet hoznak létre maguk között. Az osztály egysége eszmény, ideál –, a tudományos szocialistáknak rendelkezniök kellene azzal az ismerettel, hogy a munkásmozgalom nem tüzheti ki célul ideálok megvalósítását. De – a szocializmus és a munkásmozgalom viszonyát tekintve – ennél is tovább kell mennünk. A munkásmozgalomnak nem lehet eleve kitüzött célja a szocializmus megvalósítása –, a szocializmus megvalósítása a gyakorlati feladatokat betöltő munkásmozgalomnak az eredménye lesz. A szocializmusról mint a munkásmozgalomban lényege szerint bennerejlő célról sem beszélhetünk anélkül, hogy a történelmi materializmust föl ne adnók az immanens finalizmus elmélete javára. Ez nem azt teszi, hogy „a mozgalom minden, a végcél semmi” –, de legalább érthetővé válik belőle, hogy ennek a híres bernsteini tételnek miért volt oly nagy sikere a tömegekben, amilyenekkel a baloldaliak tételei nem dicsekedhetnek és miért töltött be oly fontos történeti szerepet a munkásság megszervezése körül. Itt látszólag ellenem szól az a marxi tétel, hogy „az elmélet maga is történelmi erővé válik, ha eltölti a tömegeket” –, valójában azonban ez a tétel csak megerősíti a mondottakat. Mert egy pillantás a munkásmozgalomra és látjuk, hogy különböző elméletek töltik el a tömeget s válnak ilyetén módon különböző sőt ellenséges, vagy legalább is egymást gátló történelmi erőkké. Mindez nem válik a munkásmozgalom javára, de a munkásmozgalmat alapjául tételező szocializmus ügyét sem szolgálja. S miben térnek el egymástól uralkodó elméletek? Eszményeik, ideáljaik tekintetében. A szocializmusba való békés belenövés szociáldemokrata eszménye kétségtelenül minden tudományos alapot nélkülöző, de nem kevésbé eszmény, ideál a forradalmi átalakulás hangoztatása úgy, ahogy a baloldal teszi. (Eszményi voltára mutat a németországi helyzet alakulása.) Az „ugrásnak” megvan a tudományos alapja, az nem vonható kétségbe, de amig az ugrást maga a történelem (amelynek objektív tényezői a nem baloldali erők is) nem tüzi napirendre, addig az ugrás ideál marad, propagandája pedig idealizmus. Mert idealizmus azt kívánni a munkásoktól, a tömegektől, hogy váljanak a szocializmus tudósaivá –, tömegméretben legföljebb öntudatosságról és tudatosságról beszélhetünk. Tömegméretben azonban csak az a történelmi folyamat tudatosítható, amely éppen végbemegy, de az már kevésbé, amely csak végbe fog menni. Egy ilyen, jövőben beálló folyamat tudatát akár vallják, akár tagadják, lényegében eszménynek, ideálnak veszik a tudományosan nem képzett munkások és éppen ezért térnek el tőle, hol jobbra, hol balra, ezért tapasztalnak önmagukon is annyi be nem vallott ingadozást komoly, harcos munkások is. A marxizmus olyan nehéz tudomány és filozófia (pl. Lenin szerint még A Tőkét is csak az értheti meg egészen, aki áttanulmányozta Hegel Logikáját, pedig az aztán kemény dió) hogy a munkások csak annyit tudnak valóban (és nem névlegesen) fölfogni belőle, amennyire a mindennapi gyakorlat alkalmassá teszi s mi több kényszeríti őket. „Az eszményi tényezőt, hogy hatni tudjon a társadalom fejlődésére, előbb magának a fejlődésnek kell megteremtenie”. (Plechanov, A marxizmus tudományos alapproblémái. Európa könyvtár 50. o. és Munka és Tudás 49. o.) (Aláhuzás az eredetiben) Az ugrás szükségességének tudatára, úgylátszik, a gyakorlat még nem kényszeríti rá a munkásosztályt, amiből arra következtethetünk, hogy az ugrás még mindig nem vált gyakorlati kérdéssé, vagyis túlzás azt állítani hogy „a tőkés uralom végének történelmi pillanata elérkezett” (Egységfront füzetek 1. kiemelés eredetiben). Ez vágy és hangoztatása idealizmus. Szembetűnő, hogy mind a jobboldal (békés belenövés a szocializmusba) mind a baloldal (itt az ugrás pillanata – ugorjunk stb.) materialista kifejezéssel idealista tartalmat prédikál s aztán az eredménytelenségen csodálkozik és egymást marja.

Hogy a tudományos szocializmustól való baloldali eltérésben mennyire érvényesül az idealizmus, mutatja, hogy a munkásosztályra szakadt szenvedésekért a leghatározottabb formában a szoc. dem. vezetőket okolják. („A német fasizmus soha nem jutott volna uralomra ha a szociáldemokrata pártvezetők vissza nem tartották volna a német szociáldemokrata munkásokat a harctól” – fasisztaellenes munkások röpirata. – „Szükségszerü volt ez a fejlődés Németországban? Szükségszerü a polgári demokrácia megszünése, de nem szükségszerü (*J.A.) a fasiszta diktatura felállítása … Hogy az mégis bekövetkezett, mindennek a német szociáldemokrácia, a II. Internacionálé díszpártja az oka”. Egységfront füzetek 1. 3. o. – „Lehet-e ezek után még kétség aziránt … – hogy a német szociáldemokrata párt és a szakszervezeti vezérek az osztályharcos mozgalom igazi szakítói?” (u. o. 7. o.) Ezt a vádat inkább megérteném, ha a szoc. dem. tömegekre hárítaná a felelősséget, bár az politikának olyan jámborság volna, mintha nemzeti szocialista bandák vérengzéseiért a vérengzőket papiron akarnók felelősségre vonni. Mintha bizony a tömegek elfogadnák a szoc. dem. vezetők elméleteit, ha azok – legalább abban az időpontban, amikor hallják – nem volnának számukra megfelelők! A szoc. dem. vezérek tömegek nélkül politikai szempontból éppoly egyszerü magánemberek, mint a legtöbb járókelő s ha irányíthatják a politikát, azt csak a tömegek jóvoltából tehetik. Könnyü Katót táncba vinni –, tartja a közmondás, s – az emberek maguk csinálják történelmüket –, tételezi a tudományos szocializmus. Hogy állunk hát Kautskyval, Eberttel, Braunnal, vagy bármelyik társukkal? „Küszöböljük ki ezt az embert és azonnal kereslet támad helyettesére és a helyettes megjelenik tant bien que mal (akár jobb, akár rosszabb), de végül mégis megjelenik”. (Engels; idézi Plechanov I. m. Európa ktár 61. o. és Munka és tudás ktár 62. o.) Idealizmus azt hinni, hogy ezeknek vagy más egyes embereknek és csoportoknak a nyakába varrható az egész emberiség történelmi mozzanatáért a felelősség. Sőt, ha rajtuk múlna a történelem, már régen „belenőttünk volna békésen a szocializmusba” –, pedig az ugye lehetetlen. Proletárok sokasága adott az ő elméleteiknek gyakorlati erőt s minthogy elméleteik az idealizmus változatai, hajótörést kellett szenvedniök. A békés átalakulás idealizmusára pedig (v. ö. Spartacus-fölkelés) az teszi hajlamossá a proletárok nagy tömegeit, mert a proletároknak csak rendkivüli történelmi körülmények között nincs láncaikon kívül veszíteni valójuk –, általában azonban van veszíteni valójuk: az életük. Amíg a proletárok, akik elvégre emberek, életét tőlük idegen erők (pl. háború) nem vetik kockára, addig ők maguk eszmények kedvéért nem igen kockáztatják, márpedig a szocialista társadalom alig lehet számukra, a zöm számára, több az ideálnál. Nem elég azt mondani, hogy a szoc. dem. vezetőség és a pártfegyelem akadályozta meg az általános sztrájkot és nyilt ellenállást a hitleri beköszöntő ellen, hozzá kell tenni, hogy a pártfegyelem nyilván kibúvó volt 7 millió szoc. dem. számára, hogy ne kelljen se hősi, se csúfos harcba bocsátkozniok a – túlerő ellen. A szociáldemokrácia tehát részben kibúvó –, de vegyétek el ezt a kibúvót és „azonnal kereslet támad helyettesére és a helyettes megjelenik”. Bizonyára eljön majd az idő, amikor a nyilt harc elől nem lehet kitérni, de akkor már nem is lesz szükség a kibúvó elméletek oly változatos cáfolataira, mert a gyakorlat cáfolja meg őket, aminthogy a helyes elméletet is csak a gyakorlat igazolja. Egy meghatározott időben az emberiség csak olyan feladatot tüz maga elé, amelyet abban a meghatározott időben végrehajthat –, miért tűznek ki maguk elé a baloldaliak olyan föladatot, amelyet ugyanakkor nem hajthatnak végre? A gyakorlat, ahogy rácáfolt a jobboldaliak elméletének egészére, éppugy rácáfolt a baloldaliak taktikájára, vagyis az elmélet eddigi alkalmazására. Itt nem használ a jobboldaliak vezetőségének szidalmazása: maga a történelem beszélt.

Tudjuk, hogy a demokrácia diktatúra az osztályellenséggel szemben s a diktatúra demokrácia az uralkodóosztály számára. Mégis a diktatúra és demokrácia kérdésében különül el egymástól a legélesebben jobb és baloldal. A kölcsönös ellenségeskedés pedig olyan eredményt szül, amelyet egyik fél sem akar. A jobboldalt belekényszeríti egy kispolgári demokratizmusba, a baloldalt pedig forradalmi szektárizmusba. A jobboldalnak „békés szocialista átalakulásról” szóló, vagyis demokratikus utópiáját már említettem, helyénvaló tehát ha a diktatúra-utópiával sem teszünk kivételt. A „szociálfasizmus” jelszava nyilván azt célozta, hogy munkásokat hódítson el a baloldal zászlaja alá s a baloldal a munkásosztály többségével rendelkezzék – s akkor itt az ugrás pillanata, a proletárdiktatúra. Azonban utópia azt hinni, hogy a politikailag tevékeny munkások többségének diktatúrájával a szocializmus fölépíthető. Ilyen diktatúra lényegében csak ideig-óráig tarthatja magát. Oroszországban a kisebbségben lévő kulákság ma is nagy bajokat okoz –, mihez foghat hát egy olyan diktatúra, amely a politikailag tevékeny összlakósság ellenforradalmi többségével számol s csak a munkásosztály többségét tudja maga mellett? Diktatúra valójában csak a politikailag aktiv lakósság többségén alapulhat, a baloldali diktatúra-utópia pedig csak a munkásság többségére akar támaszkodni. Ismételten hallatszik az a fölfogás, hogy „a munkásságnak és a falusi szegénységnek egy agrárországban könnyebb meghódítania a hatalmat (ha az már nem tartható J.A.), de nehezebb építenie a szocializmust, míg egy túlnyomóan ipari országban – a burzsoázia nagyobb szervezettsége folytán – nehezebb a hatalmat meghódítania, de – a fejlettebb termelési apparátus folytán – könnyebb a szocializmust építenie”. (Egységfrontfüzetek 1.). De ebből a fölfogásból hiányzik az utalás arra, hogy a fejlettebb termelési apparátushoz hozzátartoznak a mérnökök, a specialisták s a többnyire haragosan emlegetett munkásarisztokrácia is. Nélkülük a fejlett termelési apparátus annyira fejletlen, hogy nem is hozható mozgásba. Oroszországi perekből látják, hogy néhány mérnök – annyi év után! – nagy zavarokat okozhat –, kétségtelen, hogy az ilyen veszély a termelési apparátus fejlettségével együtt növekszik. Specialisták odaadása nélkül tehát nem valósítható meg a szocializmus, márpedig a specialisták nagyobbára polgári eredetűek. A polgári származás benső kapcsolatot jelent a polgársággal –, tehát ha a specialisták odaadó részvételétől is függ a szocialista fölépítés sikere, az azt jelenti, hogy egy szocialista diktatúrának a politikailag tevékeny lakósság többségére kell alapozódnia, mert egy csupán a munkásság többségére való támaszkodás a diktatúra kisérletének véres összeomlását jelenti. Oroszországban a lakósság többsége állt a diktatúra mellé s az így szervezhette magát állandó hatalommá. A politikailag tevékeny (aktiv) lakósság többségét a proletárok azonban csakis úgy hódíthatják a maguk oldalára, ha valóban, ha személy szerint küzdenek önnön osztályérdekeikért, mert a kispolgári ideológiájú tömegek szemében csakis a munkásság fáradhatatlan küzdelme igazolhatja szemléletesen és kézzelfoghatóan a kapitalizmus kilátástalanságát.

Összegezve a mondottakat: 1. Nem lehet maradandóan akadálya a munkásság gyakorlati összefogásának a jobb és baloldal ama kölcsönös vádja, hogy a másik fél tette tönkre az egységet –, mert egység a munkásmozgalomban ezideig nem volt és nem lehetett. 2. Egységet alkotni lehetetlen olyan célok és feladatok jegyében, amelyeknek megvalósítását és betöltését nem az adott időpont tüzi napirendre, iktatja a munkásmozgalom történelmi gyakorlatába. 3. Csak olyan konkrét akciók eredményezhetnek fokról-fokra nagyobb (és nem egy csapásra teljes) egységet, amelyekre nézve már – ha nem is tudatosan – egység található a munkások között. 4. Mindvégig a munkásságnak, a munkásoknak az akcióiról van szó, tehát olyan akciókról, amelyeket maguk a munkások hajtanak végre, nem pedig olyan megbizottaik, akiket az érdekelt munkások nem vonhatnak közvetlenül felelősségre. 5. A munkások gyakorlati materializmusán kell alapulnia a szocialista propaganda dialektikájának. A legfőbb egység: a tudományos szocializmus elméletének és a munkásmozgalom gyakorlatának egysége így fog megvalósulni.

S egy jámbor óhajtás: – Jó volna, ha a munkások belátnák, még mielőtt fasiszta terroristák vernék bikacsökkel a fejükbe, hogy egymás harci akcióinak a támogatása minden eszményi pártfegyelemnél előbbrevaló.

[Miért nem én?]

A nyáron tartott moszkvai írói összejövetelen megjelentek a nagy kapitalista kiadói üzemek nemzetközi hírnévnek örvendő márkái, elhelyezkedtek hadállásaikban a kipróbált és elhasznált bolsevisták s a propaganda kürtösei is elfujták mondókáikat. Miben állanak a szocialista irodalom föladatai.

[E sorok írója költő … ]

E sorok írója költő. Ismeri a tudós szociológusok, közgazdák, politikusok elméleteit. Érteni véli a bolsevistákat, akik azt a hősi lendületet kívánják a munkásoktól, melyben a mindennapi élettől szült apró vágyaikat kellene megtagadniok – persze csak átmenetileg, mindössze harminc-negyven évig – az osztály magasztos gondolatáért. Érteni véli a szociáldemokratákat, akik – éppen megforditva, mint a bolsevizmus hivei – a megszervezett osztály anyagi, azaz gazdasági és politikai erejével akarják az egyes munkás, az összes egyes utját egyengetni a mindennapi élet apró, de elengedhetetlen örömei felé. Amazokban egy idejét mult hősiességnek aktualizált agressziv gyönyöre tartja a lelket, olthatatlan szomjuk illuzióért sóvárog sör helyett, emezekben a szürke végzet komor, de már-már meghitt gondolata emeli fel figyelmeztető ujját, hogy azért a kevés anyagi jószágért, amely egy munkásember ösztönös jóérzésének alapja lehet, az egész, szigoru törvények szerint működő világot át kell alakitani. A költő legalább igy látja. És amikor döntenie kell a két tábor között, nem azért fordít hátat a bolsevistáknak, mert nem hajlandó önként vállalni és kiutalni olyan szörnyü szenvedéseket, amilyeneket tizenhét esztendeje napról napra szült a szovjetorosz tetterő a mai, eléggé örömtelen szovjetorosz életért, (egy hasonló arányu kapitalista iparositás sem halmozta volna föl a borzalmaknak azt a tömegét, amely a kommunizmusnak csak a „hősi” korszakát jellemzi), mondom, nem azért vallja magát szociáldemokratának a költő, ha már választania kell, mert visszariad a harctól, ámbár Arkhilokhos nem szégyellte eldalolni, hogy pajzsát, dárdáját elhajigálva menekült a csatából, amit különben Horatius is énekbe foglalt, hanem azért, mert a szociáldemokratáknak nincsenek a munkásosztály hősiességébe vetett illuzióik. Tudják, hogy a munkások húst, kávét, sört akarnak, motorbiciklit és központi fűtéses lakást szeretnének s akik szocialisták, azért azok, mert látják, hogy a kapitalizmus gazdasági törvényeinek fonalára akasztott husvéti sonka az ő fejük fölött elérhetetlen magasságokban függ.

A költő általában azért szocialista, mert belátja azt, amit belátnak azok a munkások, akik éppugy szeretik és óhajtják az élet apró örömeit, harc árán, ha kell, mint a költő. Ezért amikor a szocialista mozgalom vereségeinek megítéléséről van szó, mindama okokon kivül, amelyeket a politikusok elmondanak, kifejtenek és rendszereznek is, egy olyan eddig meg nem fogalmazott és csakis költők által kimondható okra gondol, olyan okra, amelynek hatékonyan működő létét az a negativ jel mutatja, hogy a munkásosztálynak, amely pártokkal, szakszervezetekkel, szövetkezetekkel, sakkkörökkel és dalárdákkal rendelkezik nincs költészete, nincs szépirodalma. Nincsen szocialista szépirodalom, ami nem jelent kevesebbet, minthogy a mun-

[1. Bevezetés, mely borsot tör … ]

„Nem elegendő, hogy a gondolat megvalósulásra törjön, a valóságnak magának kell gondolatra törnie.”

– Marx (Zur Kritik der Hegelschen Rechtsphilosophie Einleitung.)

1. Bevezetés, mely borsot tör sokak orra alá.

„Politizáljon-e” az irodalom? Igy hangzik a kérdés, amelyet ujra és ujra mellünknek, írók mellének szögeznek. Mielőtt feleletet adna az ember, kiderül, hogy a kérdés puszta formaság, mert tartalmára nézve türelmetlen követelődzés. Politizáljon-e az irodalom? Igenis, politizáljon! – válaszol Ignotus, – szálljon síkra a demokrácia értékeinek, az örök emberi értékeknek a védelmében. Politizáljon!, – mondja Gömbös, a nemzeti egység pártjának vezére, – itassa át a nemzeti egység eszméjével a lelkeket. Politizáljon! – kiáltják fennen a forradalmi szocialisták, – az irodalom az osztályharc egyik fegyvere. A politikusok közt tehát igen nagy az egyetértés. Egyik sem utasitja vissza, sőt a legkülönbözőbb erkölcsi eszmék jegyében az irodalom kötelességévé teszi a politikát, – az ő politikáját. Az irodalomról, az írásművészetről pedig szó sem esik, az irónak arról kell döntenie hogy milyen szekeret toljon.

Egy ilyen állapot nem sok örömmel kecsegteti azokat az írókat, akik a politikain kivül művészeti öntudattal is rendelkeznek. Céhbeliek fájdalommal látják az irodalomnak, mint a társadalmi haladás egyik jelentékeny formájának a kisemmizését. Avagy dadogjanak-e a gyönyörüségtől, amikor már nem tagadhatják tovább, hogy – a reakcióról nem beszélvén – a munkásmozgalomban is szellemellenes áramlatok kerülnek fölül? Ez nem vád, hanem – sajnos – a szubjektív föltételek hiányának egyik adaléka. Ha egy osztály – a bérmunkásokról van szó – a maga sajátos életérzését nem képes társadalmilag, azaz művészileg kifejezni, akkor erőtlen ahhoz, hogy az egész emberiség nevében lépjen föl a történelem dobogójára.

Márpedig – Marx irja a hegeli jogbölcseletről szóló kritikájának bevezetésében – „a polgári társadalomnak egy osztálya sem játszhatja ezt a szerepet, anélkül hogy magában és a tömegben az enthusiasmus egy mozzanatát ki ne váltaná, egy mozzanatot, amelyben a társadalommal

A művészkedés az a tevékenység, amellyel az ember közösségellenes ösztöneit közösség-alkotó szellemiséggé formálja.

Viszont, a művészetnek, hogy ezt a szerepet betöltse akadályokat kell legyőznie. Ezek az akadályok a már meglévő társadalmi tudat, ennek a köntösében kell az ihletnek jelentkeznie, hogy bebocsáttassék. A művész tehát nem társadalmi tudat kialakításán dolgozik, törekvése az, hogy érzelmeket a társadalmi tudatba emeljen, – ez viszont egy konkrét társadalmi tudat létét föltételezi.

Alap és felépítmény

Felépitmények autonómiája

Ideologiai szükségleteiket az emberek általában nem műalkotásokból szokták beszerezni

A szocializmus bölcselete

Az egész művelt világ a forradalmak és az ellenforradalmak jegyében kering. A demokratikus országokban a szabadságvalló munkáspártok, úgylátszik, ugyan előretörnek, az országok más sorában azonban a bolsevizmustól eliszonyodó tömegekre támaszkodó fasizmusok diadalmaskodnak. Könnyen lábrakap az a hit, hogy a szocialista elmélkedő hiú játékot folytat gondolataival, mert a fegyverek döntenek. Különben is régi szólás, hogy elhallgatnak a múzsák, ha a puskák megszólalnak. Sűrűn idézgetik Marx Károly szavait is: „A kritika fegyvere semmiesetre sem pótolhatja a fegyverek kritikáját, az anyagi erőt anyagi erővel kell megdönteni … ” Egyszóval, mintha a bolsevizmusban volna az igazság. Ha pedig így állunk, akkor fölkészülhetünk a fasizmus hosszú korszakára, hiszen a bolsevisták szerint nincsen más választás, mint fasizmus, vagy bolsevizmus. És a tények azt mutatják, hogy a bolsevizmus azokban az országokban is, ahol szabadon nyilatkozhatik meg, törpe kisebbségben marad a szélső jobboldallal szemben.

A dolog azonban nem egészen így áll. Azt mondhatni, hogy mind ennek az ellenkezője igaz. Jóllehet, sok csapás zúdul a szocializmus pártjaira, maga a szocialista fölismerés mindinkább terjed. Van ország, amelynek majdnem mindegyik pártja fölveszi a szocialista elnevezést és kevés az olyan ország, ahol a legkülönbözőbb pártok ne ígérgetnék a szocializmus eszményei egyik-másik csoportjának a megvalósítását. A fasizmusok meg éppenséggel a szocializmus központi lényegét sajátítják ki és torzítják el. Bizonyára rákényszerülnek erre. A közösségi elvet állítják előtérbe, csak éppen nem a társadalmi eredetű emberiség közösségi elvét, hanem az elvont, korlátokat szabó, korlátolt „nemzeti”, „faji”, „állami” stb. közösség elvét. Tehát a közösség elve, ha torz formában is, de kísért már azoknak a rétegeknek az öntudatában, amelyeket eddig – látszólag – az egyéniség elve vezérelt. Ez a közösségre törő öntudat tagadhatatlanul zavaros. De a világ nemcsak a közösségre vágyik. Egyben, sebeit mutogatva, kiált a vajúdó öntudat után.

A bolsevizmus maga is a kialakulni akaró öntudat megzavarodásának egyik tüneménye. És tovább terjeszti a zavart elméleti téren, ahogy politikai tevékenységével is az ellenkezőjét éri el annak, amit akart, tudniillik a fasiszta szervezkedéseket indítja útnak. Marxra hivatkoznak a bolsevisták, de Marx gondolatait – bizonyára nem szántszándékkal – eredetiségükből kiforgatják. A föntebb idézett marxi tétel szószerint így hangzik: „A kritika fegyvere semmi esetre sem pótolhatja a fegyverek kritikáját, az anyagi erőt anyagi erővel kell megdönteni, azonban az elmélet maga is anyagi erővé lesz, amint a tömegeket megragadja.” A mondat másik fele tehát nem annyira a fegyverek birtokára utal, mint inkább arra az elméleti zűrzavarra, amely a tömegek emberi öntudatának megvilágosodását még meggátolja. Már ebből is látszik, hogy a történelem alakulásának kérdése elválaszthatatlan az emberi tudat alakulásának a kérdésétől.

Marx ugyanabban a tanulmányában (Zur Kritik der Hegelschen Rechtsphilosophie) alább a következőket mondja: „Az elmélet egy népben mindig csak annyira valósul meg, amennyire az szükségleteinek megvalósulása.” És lejebb: „Nem elegendő, hogy megvalósulásra törjön a gondolat, magának a valóságnak is gondolatra kell törnie” – másszóval: nem elegendő, hogy át akarják alakítani az emberek a világot, a világot ehhez meg is kell érteniök. És ahhoz – mondja tovább Marx –, hogy egy osztály, amely a világot át akarja alakítani és meg is érti, ezt a szerepet játszhassa, az egész társadalmat magával kell ragadnia. Vagyis szükséges, hogy a társadalom tömegeinek tudatában megvilágosodjék, hogy a társadalmat átalakítani akaró osztály eszményeit kell követniök.

Amint látjuk, megint csak az emberi tudat kérdéséről van szó, olyan elméleti munkáról – a puskaropogás közepette! –, amelyet a barrikádok lánglelkű hívei lefitymálnak, amelyet azonban nem lehet kikerülnünk. Én – erről akarok szólni – azon a nézeten vagyok, hogy az egész marxi bölcselet kérdésköre azonegy az emberi tudat történelmi alakulásának kérdéskörével.A marxi filozófiát a következők jellemzik:

Az óhajtott és kikerülhetetlen, mert végül is tudatos követelménnyé váló, szocialista társadalmi forradalomnak az emberek közt és az embereken belül egymástól elválaszthatatlanul egyszerre kell lejátszódnia, másszóval, a társadalmat nem alakíthatja más, mint maga a társadalom. Az emberi társadalom alakulása nem is függ mástól, mint magától a társadalomtól és a természettől, amelynek része. Ám ahogy az ember része a természetnek, úgy a környező természet is társadalmivá lett; szocializálta az ember, a szociális lény. Nincs is más hiba, mint hogy az emberiség még nem ébredt, mert nem ébredhetett öntudatra, vagyis annak tudatára, hogy lényegét éppen társadalmi mivolta teszi, hogy vágyai, céljai, törekvései és általában cselekedetei társadalmi létéből fakadnak. Másszóval még nem lépett a gazdasági kategóriák szerint megoszló, de egyaránt társadalmi eredetű tudatok helyébe magának a társadalmi eredetnek a tudata, amely végül is az emberi közösség tudatához, azaz öntudatos emberiséghez vezérelne. A munkásosztály szerepe ebben a történelmi öntudatosodási folyamatban éppen az, hogy magasra tartja és el nem ejtheti azt a zászlót, amelyre minden emberi ténynek társadalmi eredete van írva. Így tehát éppen azok a munkásemberek öntudatosak, akiknek „osztályöntudata” az emberiség társadalmi lényegének tudatából táplálkozik, vagyis magából az emberi öntudatból, ahelyett hogy az „osztályöntudat” a kiirtott emberi öntudat helyén hajtana ki. Ez a felfogás – természeténél fogva – nem veti meg a harcot, de elveti a parancsuralmat, mert hiszen fegyverrel senkit nem lehet emberi öntudatra kényszeríteni. Olyan eljárás volna ez, mintha a kényszerképzetes betegeket állandó ütlegelésekkel akarnók meggyógyítani.

A bolsevista elmélet mindezzel szemben állást foglal és idealistának bélyegzi ezt a fölfogást. Szintén Marxra hivatkozik és azt állítja, hogy a fegyverek és a gépi eszközök birtokában fölépítheti egy párt a munkásosztály többségére támaszkodva a szocialista társadalmat. És fölvesz – legalább egy vagy két emberöltőre szóló – átmeneti időszakot, amikor egyetlen párt kezében egyesíti a polgári diktatúrák politikai hatalmát a polgári tőkések gazdasági parancsuralmával. És ettől elvárja egy olyan emberi öntudat kialakulását, amely nélkül szocialista, kommunista társadalmi rend nem lehetséges. Parancsszóval kényszeríti az embereket arra, hogy önként vállalják lényegüket, azt, hogy társadalmi lények. Itt az az ellenmondás tűnik ki láthatóan, amelyet a bolsevista elmélet a termelési eszközökhöz fűzött hiú reményeivel rejt el. Éppen ezt kell most kifejtenünk.

A bolsevizmus állami elvvé teszi azt a közgazdaságtani fölfogást és életszemléletet, amely a kapitalizmusban társadalmi úton, persze az állam biztosító készülékével fölszerelve, érvényesül s ami harcba viszi a kizsákmányolt tömegeket a polgári rendszer ellen. Ebben a rendszerben ők csak munkaerők és fogyasztók, de nem emberek. Az általános fölfogás ma már nem engedi meg, hogy ember embert zsákmányoljon ki, – a közgazdaságtani életszemlélet arra jó, hogy ha nem lehetséges az ember kizsákmányolása, lehetővé legyen a munkaerőé. Marx ezt a közgazdaságtani szemléletet bírálta: a tömegek vágyainak ezzel adott hangot. Főműve – a „Tőke” – nem is közgazdaságtan, mint sokan hiszik, és nem a közgazdaságtan kritikája, hanem magának a polgári gazdaságnak a társadalmi öntudatra ébredt ember szempontjából írt bírálata.

De Marx gondolatvilágában a termelési eszközök fogalma sem közgazdaságtani szempontból játszik szerepet. Lássuk csak, hogy állunk ezzel?

Marx Hegeltől és Feuerbachtól tanult. Azaz elgondolta előbb Hegel bölcseletét, majd Feuerbachét és végül azt, amelyet történelmi materializmus néven ismerünk. Hogyan kapcsolódik tehát ez a gondolatsor, amelyet hármuk neve jelez?

Hegel szerint a világfolyamat a szellemnek, a világszellemnek önkifejtése. Ez a világszellem a tiszta logika dialektikus útján működik.

Feuerbach szerint szó sincsen világszellemről, sőt a mi világunk is csak emberi világ. Az ember maga az, aki működik a történelemben. Mindennek az ember a mértéke.

Itt kapcsolódik a gondolatsorba Marx a maga eredetiségével. – Helyes – mondja Feuerbachnak. – De mi az ember lényege? – kérdi és válaszol: A társadalmi viszonyok összessége.

Amikor azt mondja Marx, hogy fejéről a talpára állította Hegel filozófiáját, arra gondol, hogy a hegeli világszellem helyébe a valóságos emberi szellemet tette. De hát miben nyilatkozik meg az emberek valóságos szelleme? Elsősorban műveikben, cselekedeteikben, – és nem a világról való tünődéseikben. Márpedig az emberek mindenekelőtt mindennapi életüket termelik, tehát szellemüket visszatükröző műveik sorában első helyen a termelési eszközök állanak. A marxi filozófia szerint tehát azért oly fontos a történelemben a termelési eszközök szerepe, mert azok testesítik meg láthatóan, félre nem érthetően és határozottan az embereknek, a történelem alanyainak valóságos szellemét, reális, tárgyi logikáját. Egy történelmi korszak tudatát éppen azért kell művei, vagyis a termelési eszközök alapján megítélni, mert a termelési eszközök az objektív emberi szellem lecsapódásai. Hiszen ha nem az volna a szellemük, amit ezek az eszközök megtestesítenek, akkor az a szellem nem olyan eszközöket hozott volna létre.

De ha meggondoljuk, hogy a halászatnál maga a hal is termelési eszköz, akkor látjuk, hogy voltaképpen az emberi tárgyi tudat fejlődéséről van szó a marxi filozófiában, mert hiszen a Dunában úszkáló halat csak az a tudat teszi termelési eszközzé, hogy az a hal fogható és fölhasználható. Különben maga Marx hozza föl a „Tőke” című művének a Munkafolyamatról szóló fejezetében, hogy a takács szövőmunkája lényegében ott különbözik a pók tevékenységétől, hogy a takács elméjében, tehát eszmeileg, képzeletben, azaz ideálisan a termék már megvan és ott lebeg a munkás szeme előtt. Marx szerint az emberek érzéki léten alapuló objektív logikája testesedik meg a termelési eszközökben és azért függ a gazdasági alaptól a kulturális és politikai felépítmény, mert az emberek tárgyi logikájától elválaszthatatlanul függ szubjektív, vagyis alanyi logikájuk. Az emberek objektív logikájának anyagi tárgyakban megtestesült jelei a termelési eszközök és ez az objektív logika nyilatkozik meg a társadalmi munkamegosztásban is. De éppen a társadalmi munkamegosztás miatt különböző társadalmilag az emberek szubjektív logikája – így jönnek létre a szubjektív osztálytudatok. Végül is a proletárságot kényszeríti rá helyzete, hogy saját szubjektív osztálytudatát annyira kifejlessze, hogy magába foglalja azt az objektív emberi logikát, amelyet az emberiség eddig is érvényesített, de csak társadalmi működésében, a termelési eszközökben, a munkamegosztásban, tehát nem öntudatosan, hanem kerülő úton, mint ahogy Marx mondja, „önmagát elidegenítve”. Ez az az öntudatosodási folyamat, amelyet semmiféle forradalmi terrorral átugorni nem lehet, aminthogy egy ember sem gondolhat végig egy dialektikus gondolatsort úgy, hogy a gondolatsorból kihagyjon valamit. Aki 1–10-ig akar számolni, az önmagát csalja meg, ha a közbülső számokat kihagyja. Az egész marxi filozófia az emberi tudat fejlődéséről szól és éppen az a lényege, hogy a tudat kialakulásának mindig adott történelmi föltételei vannak. Az emberiség úgy fejlődik, hogy megváltoztatja környezetét és a megváltoztatott környezet megváltoztatja őt. De az emberiség csak adott tudata szerint változtathatja meg környezetét s akkor is csak objektív logikája szerint. „Ugrás” nem lehetséges, mert a nevelők sem nevelhetnek másként, mint amilyennek ők nevelődtek. Vagy – ami ugyanez – csakis „ugrás” lehetséges, akkor azonban minden mozzanata az életnek „ugrás”, az is „ugrás”, ha megvakarom az orromot. Marx éppen azért alakíthat ki determinista, tudományos történelemszemléletet, mert a történelmi élet középpontjába a valóságos, érzéki léten alapuló tárgyi, emberi logikát teszi, – hiszen a tárgyi logika törvényei világosak egyedül.

Érzéki léten alapuló tárgyi, emberi logikát mondok, mert a Marx-tól támadott idealista filozófiák éppen az érzéki emberi léttől vonatkoztattak el. De hogy végig az emberi tudatról, amely az emberi cselekedetek formai forrása, van szó, azt mutatja a metafizikai materializmusokkal való szembefordulása. Azzal rója meg őket, hogy az ember cselekvő oldalának kifejtését átengedték az idealistáknak. Holott, jóllehet a körülményekhez képest, az emberek maguk csinálják történelmüket. Márpedig ki-ki csak tudata szerint cselekedhet. S ha meggondoljuk, hogy minden emberi cselekvés forrása az emberi tudat, akkor azt látjuk, hogy a marxi filozófia voltaképpen arra a kérdésre válaszol, hogy honnan származik az emberek ilyen vagy olyan történelmi tudata és mik e tudat kialakulásának föltételei és hová fog ez a tudat fejlődni. Csak éppen nem szubjektív elmélkedéseikből kell megítélni az emberek tudatát, hanem objektív alkotásaikból, vagyis elsősorban a termelési eszközökből.

Már olvastunk híradásokat arról, hogy fínom amerikai traktorok milyen hamar mentek tönkre a szovjethasználatban. Lenin azt mondta: „Szovjethatalom plusz villamosítás, – ez a szocializmus!” Ha ilyen egyszerű volna a dolog! A bolsevikiek elfeledték, hogy az importált gépi eszközökkel együtt nem importálhatják annak a társadalmi közösségnek a szellemét, objektív tudatát, amely azokat létrehozta! Elfeledték, hogy nem a modern gépek hozzák létre a szocializmust, hanem az az emberekben rejlő eleven szellem, amely e gépeket megalkotta s amelynek ezek a gépek csak külső kifejezései. Elfeledték, hogy Marx a termelési eszközökről a filozófus értelmével szól, nem pedig a közgazdász eszével.

A munkások osztályharcának szerepe a szocializmus bölcseletének értelmében tehát nem abban áll, hogy fegyverrel erőszakolják szubjektív akaratukat az egész emberiségre, hanem abban, hogy a dolgozók osztályharcukkal, melyre akaratlanul is rákényszerülnek, napirenden tartják mindazokat a problémákat, amelyek az egész társadalomra vonatkoznak és így a szubjektív osztálytudatú embereket arra kényszerítik, hogy elméjüket megnyissák amaz objektív tudat számára, amely a termelésben érvényesül. Végül is így áll elő az a helyzet, amelyben mindenkinek tudomásul kell vennie, hogy társadalmi lények vagyunk és csak úgy jutunk a szabadság országába, ha öntudatosan vállaljuk társadalmat alkotó lényegünket.

Munkanélkül írók táppénze

Ankétot tartottak az írók nyomoráról. Hogy lehetne segíteni? Szó volt könyveknek, idegen írók műveinek megadóztatásáról, péter-fillérekről, melyeket a kiadók dobnának be, jó képet vágva a rossz ügyhöz, az irodalom bádogperselyébe. Nem javasolták, hogy rántott levesért munkatáborokba soroznak bennünket.

Úgy szemre, léleküdítő ez a mozgalom. Elvégre az írók művelik az ország művelt lakosságát, elsősorban ők azok, akik a tudat világosságába emelik a kényszerként ható érzelmeket, ők formálják a lelket szellemmé. Tehát szép dolog, irodalmi pávafarm létesítése kecsegteti a költők szívét. Csak az a hiba, hogy a nyomorgó írókon nem segíthetni intézményesen.

Elmondták már előttem, hogy szellemi szabadság nélkül az irodalom sem borulhat virágzásba. Valószínű, hogy közönségünk azért is találja gazdagabbnak, megfogóbbnak a külföldiek műveit, mert azok írói nagyobb biztonsággal vesznek lélegzetet. Megírták előttem, hogy az általános elszegényedés fekete sugara verődik vissza fiatal íróink meggyötört arcáról. Kifejtették, hogy kis nemzet vagyunk, hogy népünk nagy tömegei máig sem léptek a polgári művelődés útjára, amelyről árnyas ösvények vezetnek Árkádiába. Leszögezték, hogy mulasztást követ el az állam, vétkes a közönség, a kiadók csak hasznukat nézik, hogy hibát hibára halmoz az élet. És ez mind igaz. Tessék hát változtatásokat eszközölni.

Tessék kivívni a nagyobb szabadságot, tessék megszüntetni a gazdasági válságot, tessék szaporítani a nemzetet, tessék művelni a népet, s a kiadók számára tessék olyan helyzetet biztosítani, melyben nem érvényesülnek a kapitalizmus törvényei.

A kiadók, amíg kapitalista üzemet vezetnek, teljes joggal vetik a megadóztatás terve ellen, hogyha jó szakmunkások nem kapnak munkanélküli segélyt, miért viseljék ők a rossz írók eltartásának terhét? A kiadók pénzsóvár üzletemberek és kapva kapnak minden művön, amely hasznothajtónak, jónak, szépnek, tehát olyannak igérkezik, ami a fogyasztók szükségleteinek megfelel. Lámpással keresik azokat a remekműveket, amelyek állítólag olyan kötegben dagadoznak az íróasztalokban, hogy ki sem lehet nyitni már a fiókot. A pályázatok nagyobbára eredménytelenek maradnak, s mi több, a pályázaton kívüli próbálkozások is, hogy anyaghoz jusson a kiadó. A kiadók nem abból élnek, hogy jó műveket visszautasítanak, hanem abból, hogy kiadnak. A szerkesztők a jó anyag hiánya miatt panaszkodnak, de a lapok előfizetői is és mindazok, akik könyvszámlára magyar könyveket is szeretnek vásárolni.

Az írók, a tehetségesek, egy kicsit önmagukat is megvizsgálhatnák, hogy miért nem kapós az árujuk. Az irodalom is termelés, társadalmi szükséglet kielégítésére szolgál s az ma már nem elegendő, hogy egyesek tetszését megnyeri a munka.

A szóban forgó írók kivonták magukat az életből. Valóban nyomorognak és mégis álnyomorban élnek. Kávéházban feketéznek, ahelyett, hogy kifőzésben ebédelnének. Nem vesznek tudomást arról, hogy a közönség szegénysége nem ilyen cifra nyomorúság. A közönség levest és főzeléket ebédel feketekávé helyett és körülményeinek formanyelvén ugyanolyan érzelmi, lelki problémákat ad föl magának, mint Shakespeare királyai, vagy Hamsun és Reymont parasztjai, csavargói. Ez a közönség keresi – mint mindenki – a művészi feleletet érzelmi problémáira és hálásan fogadja akkor is, ha tudja, hogy ez a (művészi) felelet illúzió s csak pillanatnyilag élhet vele. Íróink többsége azonban nem képes válaszolni, elszakadt az élettől, nincsenek a közönséggel közös élményei, melyeket megformálhatna. Saját, analóg érzelmei, problémái elvont kérdésekké válnak. Nem termelhetnek a valóságos szükségletnek megfelelően, mert nem ismerik a valóságos szükségleteket.

Lehet-e rajtuk segíteni? Nem hiszem. Az egyetlen mentség az volna, ha valahogyan visszavetődnének az életbe, a munkanélküli írókból munkanélküli kettőskönyvelők, szegecselők, vagy oroszlánszelídítők lennének. Egy munkanélküli oroszlánszelídítő, vagy női szabász, bizonyára elég szépen megélne élményeinek művészi feldolgozásából. Talán a művészet az az egyetlen terep, amelyen az emberi ösztönök a kultúra és a civilizáció sérelme nélkül is érvényesülhetnek, – a közönség elvárja ezt a fölszabadító munkát az írótól. Az ösztön a főzeléket választaná a feketekávé helyett s az éhgyomorra feketéző írók, akik paranoid nárcizmusokban elfojtják ösztöneiket, hoppon maradnak. Kivonják magukat az életből s az élet kivonja őket magából. Minden intézményes segítség, mely nem műveket jutalmaz, amely az írót, pusztán azért, mert író, átsegíti az élet nyomorán, meghosszabbítja az írói áléletet, mégjobban kitépi a valóság formáló kezéből ezeket a tehetséges, megnyilatkozásra képes lelkeket.

[Ő feleségének … ]

Ő feleségének nemesebb része (7)

Nem arról van szó, amire emlékezik, hanem emlékezéseinek férfiatlan hangjáról, a kisérő taglejtésekről, melyekkel nem engedi, hogy multja valóban mult legyen, melyet a férfi öntudata ugy tartana össze, mint önmagában jelentéktelen diszkövet a nemes foglalat.

„Én ép elég álnokul bujtogattam őt” – N. L. nem érzi, hogy ez az „álnokul” szó, amely férfias önitélet akar lenni, nem több gyermekes mentegetődzésnél. Élete eseményeit nem hagyja ténnyé ülepedni. Mennyivel többet mond ez: „Én bujtogattam őt.”

Hogy higyjük el neki, hogy tudja, mit csinál, amikor annak idején sem tudta, hogy mit tesz. Igy beszél magáról: „Valószinü, hogy ezt és ezt akartam.”

Egy nemzedék szellemi vezére, aki az olvasótól kérdi, hogy vele, az íróval mi történik.

Egy törzsétől elválasztott fej kiáltozik itt: Én ezt tettem, én azt tettem. Az ember fölfigyelve e kellemetlen hangra észreveszi, hogy sulya nincs, mert sehol a test, amely a nehézkes, de bizonyos világi valóság sulyával látná el ezt az „ént”. Kifeszitett hegedühúr ez az ember a hegedü visszhangzó teste, dereka, hangládája nélkül

Nincs külvilága. Még a feleségéről is ugy beszél, mintha valami hallucináció volna, vagy olyan idegen személy, akit csak hallomásból ismer, mint a welszi herceget s aki időnként különösebb ok nélkül, dea ex machina buj irodalommal gyötrődő képzeletébe. De inverz gondolatszövése még önmagát is kivülről, szerep közben, mint hallucinált szinészt láttatja önmagával.

Exhibicionista

Horváthné meghal

Freudnak van egy értekezése, a cime „Ein Kind wird geschlagen” – egy gyermeket vernek. E tanulmány szerint vannak oly különös idegbetegek, akiknek képzeletét az értekezés cimébe foglalt fantázia foglalkoztatja: felnőtt ütlegel egy gyermeket. Ezeknél az idegbetegeknél az a különös, hogy rendszerint testi fenyitéket nem alkalmaztak velük szemben gyerekkorukban. N. L. hasonlóképpen vereségekről beszél – pedig őt valójában nem érték vereségek irodalmi életében (igaz, nem is győzött, mert valójában nem is harcolt) – elméje nem rendelkezik olyan élmény-ismerettel, amely figyelmeztetné a tárgyi külvilágra.

Inverzio: Nézhetek, tapinthatok, szaglászhatok. Ezt nevezi Németh szellemi formának? Bárki mondhatja, hogy N. „Nézhet, tapinthat, szaglászhat”, csak éppen ő nem. Amit mond az ember, az már a szellem birodalmába tartozik. De bizonyára kívül marad a Múzsák küszöbén az, aki önnön szervi müködéseit egyszerüen néven nevezve véli lelkét szellemmé, érzését tudattá formálni. Igy infantilis felnőttek fogalmaznak, gyermekek soha. Ha a gyermek ugy véli, hogy nem szabad tapintania, akkor megkérdi: tapinthatok? De ezt az ítéletet, hogy „tapinthatok”, létével képviseli és nem szavakat kivánó szellemével. N. L. hasonlít arra az elbeszélőre, aki bosszantó esetét előadva megjegyzi: Képes vagyok ilyenkor ölni. Persze nem képes.

„A tábláit forgató kalauz irigyen nézett bennünket a kocsi másik sarkából.” N. L. szines akar lenni. Csak arra törekedhet valaki, amit még nem ért el, s ami voltakép nem ő, nem alanyi, hanem tárgyi. A kalauz bizonyára akkor nézte őket irigyen, amikor semmi dolga nem volt, mint éppen az irigykedés. Vagy ez a „tábláit forgató” kitétel epitheton ornans? A megelevenités sikerült – szines, de nem értelmes. N. L. hasonlatai is ugy illeszkednek össze azzal, amire fényt akarnak vetni, ahogy a kalauz jelzőbe foglalt tevékenysége társul az állitmányba és határozójába foglalt tevékenységgel. – (26)

„Tudta, hogy szégyenem alatt ott sistereg a dac”, (26) kár, hogy a regénybe nem sokat lehetett belecsempészni az idillből, amelyben keletkezett. (27)

(27) Regénye. „a vidék forradalmának tudtommal egyetlen használható epikai képe.” Mit tartanak Önök arról a festőről, aki igy érvel műve mellett: „Ez X urnőnek tudtommal egyetlen használható akvarell képe”?

„Ép ezekben a modorváltozatokban tapintottam ki természetes elbeszélő hangom.”

Erosz fantáziájához: „Ez olyan lett volna, mint egy gróf után cipészlegényekkel szeretkezni.”

Érdeme marad, hogy megteremtette az essay-ponyvát.

Nincs sulya annak, amit mond, – mint amikor a szivaros kijelenti a kávéházban: Hja, nem igen lehet megismerni a dolgokat ugy, ahogy vannak”. Kant is ezt mondja és általában a filozófusok – de azért gondoljuk meg, hogy a filozófusok nemcsak azért azok, mert gondolkodnak, időnként mindenki megteszi ezt, hanem azért, mert a gondolatot sulyával együtt emelik föl.

N. L. irja, hogy Zsinka Ferenc, a Prot. Szemle szerkesztője e szavakkal adta vissza egy tanulmányát: „A nehezén túlvan, elolvasta a könyveket, megalkotta a véleményét, most már csak tessék megirni.” „Én ebből azt értettem”, teszi hozzá Németh L., „hogy a tanulmányom nem kell.” N. rosszul értette – Zsinka jellemzése a legtalálóbb N. Lászlóra. Ez áll N. L. egész irodalmi, szellemi lényére is. Most már csak tessék megalkotnia magát.

[ … utolsó sorban … ]

utolsó sorban a megvetettet, akit mindenütt csak az ura kedvéért türtek meg, akinek társasági ambiciói ellen vendégeink állandóan tiltakoztak.” Mit mondhatok erről? Ez valóban a szellemi különitményes hangja és izlése. Németh Lászlóé, a Vezéré.

Németh László Szabó Dezső és Tormay Cecil tevékeny egyesüléséből született, ezt könnyen belátja az ember, csak az kétséges előttem, hogy melyik volt az apja és melyik az anyja. Mert Tormay Cecil stilusa több férfiasságot árul el, mint Szabó Dezsőé, az előbbi sokszor finom és a finomságban mindig van erő és az utóbbi pedig a megejtett természet önkivületében tetszeleg. Németh László azonban a finomságot összetéveszti a fejhanggal, a meglévő formát elroncsoló természetet pedig alaktalan törekvésekkel pótolja. Szellemi köztudatunkban a felszinre dobott irodalmi anyag mértéktelenségével jelentkezett, akkordban áradt, mint célszerü romantikus és önzetlen irodalompolitikus létére napszámban telepitette fiatal irodalmunkat. Kiosztotta a parcellákat és a szerepeket. Önmagának csak a kiosztó szerepét tartotta fenn. „Én, mint kritikus – irja – a napfényre akartam ráncigálni valamit, ami nem volt meg, de ami hiányzott s ép ezért ugy hittem, valahol meg kell lennie.” Ez sikerült is. Fiatal irótársai, akik már Németh föllépte előtt nevet szereztek maguknak, elhitték neki, hogy nincsenek és letelepültek parcelláikon. Szinte látom, amint Németh László duzzogva visszavonul és erre Buday György, Illyés Gyula, Kodolányi János, Cs. Szabó László, Szabó Lőrinc, Szerb Antal, Tamási Áron mint senkik, semmik egyszerre eltünnek önnön hiányuk sülyesztőin.

Reform-toborzó

Zilahy Lajos, miután technokráciája elkallódott és kitünő terve, az ezermester-egyetem (melyet kimondottan a magyar «faj» számára, de titokban az e betük kedvéért talált ki), feledésbe merült, «uj szellemi frontot» hirdet s fiatal irókból máris rohamosztagot alakitott. Elolvasván Zilahyék cikkeit, oly tanácstalanul állok, mint a városlakó idegen, kit a Hortobágyra vittek, hogy délibábot lásson, s ott vigasztalan őszi esőben meresztgeti a szemét hiába. Megtudtam Zilahytól, hogy «létraerdő van az országban», és mert ez az erdő «fojtogató, üres, levegőtlen tér», – «uj szellemi frontra van szükség». E front «megszületésének első és legfontosabb alapfeltétele: az egységes világszemlélet.» A világszemlélet ez: «Az országépités csak a népi erők rétegein kezdődhet meg.» S azért van éppen most szükség ez uj szellemi (!) frontra, mert «a magyar politika is elérkezett ahhoz a ponthoz, ahol az orvosi vagy mérnöki foglalkozás jelentősége elsöpri maga elől a szónokokat és üres fecsegőket.» Igy Zilahy. Mert ma «itt ugyan hiába fujná meg Gömbös a trombitát egy szellemi sorakozóra.» És mivel «a külföldi reformmozgalmak, akár a fasizmust, akár a hitlerizmust nézzük, siettek megszerezni a maguk szolgálatára a nemzet életének szinvonalban is magas rétegét.» Siettek! – ismétlem én pesties fordulattal a népies Zilahy állitását.

Ez a „világszemlélet” igen sovány feltét a föltálalt, rengeteg zsirtalan, sótalan reformkására. Nem is szolgál másra, minthogy Zilahy könnyen hajló, „világszemléletben” csintalan és politikában odaadó, fiatal muzsákat keritsen vele a kivénhedt nyiltszavazásos rendszernek. A „látható kormánynak”, mely lihegve birokra kelt a „láthatatlan kormánnyal”, „a papi birtok, a nagytőke és a világi nagybirtok hármasszövetségével” – amint Zilahy irja és aminek az ellenkezőjéről mindenki alaposan meggyőződhet, mindenki, aki a kormány intézkedéseit és meg nem tett intézkedéseit fölméri. «Az alkotó, épitő és gyógyitó emberek seregét hiába keresnénk az uj nemzetgyülésben» – ezzel érvel Zilahy amellett, hogy szálljunk mi, irók a reformkorszak táborába. A kormányzat azonban önnön pártjának igen jól felfogott érdekében kente ugy föl az országgyülés ábrájára harsány szineit, hogy az Zilahy szerint „aggodalomra adhat okot”. Mi is aggódunk, – de akkor miért csatlakozzunk tehát?

Zilahy – tudva vagy tudatlanul, nem találom ki, melyik kellemesebb számára – ugy tünteti föl a politikai tányérváltást, hogy a kormánypárt soraiból hiányzik ugyan a szellemiség képviselete, de a nép minden furulyájával, szájharmonikájával és dudájával odaadóan kiséri kormányék politikai énekszavát; mintha irók nem akadnának az uj országgyülésben, de a kubikusok, mezei napszámosok, uradalmi cselédek, bányamunkások, törpebirtokosok, kőmüvesek, dolgos és munkanélküli szakmunkások, boltosok, iparosok – ki győzné a mindennapi életet alkotó nép összes rétegeit fölsorolni? – csak ugy nyüzsögnének a reformkorszak egységes pártjában és majdnem egységes parlamentjében. Mert „az országépités csak a régi erők rétegein kezdődhet meg”. De miért hozzánk, irókhoz, költőkhöz intézi a szavait Zilahy, miért nem a reformkormány felé? Igy az a látszat, mintha a nép csak leltári tárgy volna, mintha gondjaival guzsbakötött és népies „világszemléletü” politikával is megcsomózott élete csak arra szolgálna, hogy ezermesteri szellemek időnként papiron meg-megmentsék és a népmentés szólamainak árnyékát boritván megigézett közönségük pisla szemére, a hatalom verőfényes balatoni partján sütkérezzenek, szivükben az elhivatott ősi faj korszerü szeretetével.

Mert Zilahyék nem demokratikusak, hanem népiesek. És erre a népiességre az jellemző, hogy az egyik alvezér nemrégiben törvényhozási uton akarta rákényszeriteni a parasztokat, hogy családonként legalább négy kis parasztot hozzanak világra, különben az állam kobozza el földecskéjük egy-, két- vagy háromnegyedét. Egy ilyen törvény természetesen nem vonatkozna az uj szellemi front lelkes tagjaira, akik nem nép, hanem csak népiesek. Hogy az ország hatalmas arányu gyermekhalandóságát szociálpolitikával csökkenteni lehetne s igy megtartani a születésekben igenis mutatkozó népszaporulatot, az eszükbe sem jut a népieseknek.

Ignotus Pál az Esti Kurirban erélyesen visszautasitotta Zilahyék szelleminek mondott, misztikus, kultikus próbálkozását. De hozzátette, hogy Zilahyék hite is, mint minden hit, tiszteletet érdemel. Hát szó sincs arról, hogy minden hit tiszteletet érdemelne! Minket, kik az emberi szellemet nem az állati vérsejtek górcsövi képleteiben, hanem a társadalmi és állami élet alkotásaiban keressük, minket, kik a civilizált lélek lakását a tiszta fogalmak világos épitményében találjuk meg és nem pártvezéreknek futólag elejtett, semmitmondó, de éppen ezért fürge tollnokoktól hamarjában filozófiákká rajongott megjegyzéseiben – nagyon tisztelnek odaát, csak éppen megtürni nem hajlandóak. Mi azonban elveink értelmében – megtürjük őket, de tiszteletükre képtelenek vagyunk.

Talán kár értük, talán nem. Az igazi szellemi arcvonal a régi, az örök, továbbra is a világos szellemü humanizmusért folytatja harcát, a nép polgárosodásáért, a nemzet csinosodásáért, a társadalom elszegényedése ellen és azért a reformkorszakért, melyben a dolgozó emberek szabadon nyilvánithatják akaratukat és szabadon dönthetnek sorsuk fölött.

„Uj szellemi front”

Zilahy Lajos „uj szellemi frontot” hirdetett a reformkorszak védelmére és utólagos szellemi megalapozására az egyik reggeli lapban, a délutániban pedig meg is szervezte ifju szellemeinek arcvonalát. Toborzójára táborába siettek sorrendben Illyés Gyula, Kodolányi János, Szabó Lőrinc, Sárközi György, Tamási Áron, Nagy Lajos, Féja Géza, Pap Károly, Németh László.

»Új szellemi front«

Zilahy Lajos „új szellemi frontot” hirdetett a reformkorszak védelmére, s utólagos szellemi megalapozására az egyik reggeli lapban, a délutániban pedig meg is szervezte fiataljainak arcvonalát. Toborzójára táborába siettek sorrendben Illyés Gyula, Kodolányi János, Szabó Lőrinc, Sárközi György, Tamási Áron, Nagy Lajos, Féja Géza, Pap Károly, Németh László. Én is udvarolok a gráciáknak s nékem is van néhány szavam.

Ének a semmiről

Ifjúságom elején a kezdődő szociális élet sértő korlátait feledtető kalandorregényeket olvastam el oly hamarjában, értelmetlennek látszó kötelességeimről elfelejtkezve, mint most Kosztolányi Dezső költeményeinek négyszázegynéhányoldalas gyüjteményét. A hatás, melyet ez egymásután olvasott költemények keltettek bennem, szintén a kalandorregények után fennmaradó tétovaságra emlékeztet, mely oly hasonló a gyermek mosdás előtti, az álom különös szabadságához ragaszkodó, de az éberség világába már beilleszkedő állapotához. Mi váltotta ki ezt a hatást? A versek zeneisége, melynek ritmusára gazdag képek sokasága vonul el az olvasó előtt? Vagy éppen a Kosztolányi-képek álomszerűsége? Mert álomszerűek, jóllehet az érzéki valóságnak megfelelő képek és világosan, logikus szabatossággal formáltak – és nagyon távol állanak például a Vörösmarty-féle képalkotástól. Így ír („Asszonyarckép”):

Csodálatosan érett, mint a kajszin-
barack s mosolya úgy csurog le dúsan,
mint cukrozott gyümölcsre sürü tejszin.

Vagy („Mézes kenyér”):

Külvárosi kapuban kisgyerek
száraz kenyeret majszol, ám – igézet –
az édes, ikrás napfény rápereg,
s ő nyalni kezdi ezt az égi mézet.

És olvassák el ezt a kis verset is („Őszi reggeli”):

Ezt hozta az ősz. Hűs gyümölcsöket
üvegtálon. Nehéz, sötét-smaragd
szőlőt, hatalmas, jáspisfényű körtét,
megannyi dús, tündöklő ékszerét.
Vízcsöpp iramlik a kövér bogyóról
és elgurul, akár a briliáns.¹
A pompa az, részvéttelen, derült,
magába-forduló tökéletesség.
Jobb volna élni. Ámde túl a fák már
aranykezükkel intenek nekem.

„Nehéz sötét-smaragd szőlőről” olvasunk. Aki fölemelné e szőlőt, meggyőződnék róla, nem oly nehéz, hogy említeni érdemes volna. A gyermek nehéznek mondja azt a súlyt, melyet szeretne fölemelni, de nem bír. Szőlőről lévén szó – csak a kívánt, de elérhetetlennek látszó szőlő lehet ily nehéz: a vágy, mely nem teljesül. Itt az álomszerűség nyitja: az ötvenéves Kosztolányi, ha verset ír, oly sóvárogva nézi a számára már könnyen elérhető tárgyakat (és az egész világot), mint a gyermek a tiltott gyümölcsöt. És a dolgoknak, melyeket ma már képzeletével önként tesz elérhetetlenné, képeit latin világosságú, kristályos rendbe foglalja, ahogy az álomban is annyira helyénvalónak tűnik föl minden olyan elem, melyet éber szemmel nézve legalább is különösnek és rendkívülinek látnánk.

Jobb volna élni, de … – ámde … – mondja Kosztolányi. Az ő világában (melyet különben ez is közel emel, vagy süllyeszt, az álom színvonalához) alig van cselekvés. Itt minden csak úgy történik. Kosztolányi homo aestheticusnak, vagyis az érzéki alapú szépségek emberének vallja magát és ezt a homo aestheticust szembeállítja a homo moralis-szal, vagyis a társadalmi jóra törő, cselekvő – és szembeállítja a homo oeconomicus-szal, tehát a gazdaságilag cselekvő emberrel. A szemlélőt a cselekvő ellen veti. A költő feladata az élet és halál kérdései fölött szemlélődni, írta egyszer – pedig hát a költő feladata a versírás is és ez a termelési szükséglet, melyet a maga módján, hallatlan biztonsággal teljesít Kosztolányi, egyszerre gazdasági és morális cselekvés is.

Kosztolányi ezzel az elméletével a saját külön álomvilágához való jogát védte, de az elmélet maga csak jobban érteti meg velünk költészetének álomszerűségét. Homo aestheticusnak csupán az olyan szemlélődő vallhatja magát, ki nem érzi át, hogy élete a társadalmi létbe ereszti gyökereit; ki nem tudja azonosítani magát a társadalmi létet szabályozó, alapvető elvekkel. A gyermek, ki ösztönös tekintetével az értelmetlenséget pillantja meg a felnőttek mai világában, ki felnövekedvén, beléhelyezkedik ugyan a kényszerűség hatására a világ előtalált rendjébe, de szíve mélyén megtagadja, adandó alkalommal pedig kibúvik lelkéből a nihilista. Kosztolányi 25 évvel ezelőtt írta meg, adta ki „A szegény kisgyermek panaszai”-t, de ma is pajtásához intézi ezeket a könyve-záró, szép sorokat:

Pajtás, dalolj hát, mondd utánam:
Mi volt a mi bajunk korábban,
hogy nem jártunk a föld porában?
Mi fájt szívednek és szívemnek
Caesar, Napoleon korában?

(Ének a semmiről)³

Azt hiszem, a Kosztolányi-versek álomszerűségét végső fokon az a szociális nihilizmus határozza meg, mely képalkotását is szabályozza. Könyve e nihilizmus fejlődésének filmje. Kezdetben még az impresszionizmus színes leplei fedik, a végén már egy öntudatos felfogás emelvényeként áll előttünk.

Kosztolányi költészetének vannak „szociális” elemei, ezek azonban szemmelláthatóan egy társadalmon kívüli, azazhogy a társadalmi törvényeken kívüli, ösztönös társiasságból fakadnak. Tud együtt érezni a szenvedőkkel, szenvedőn természeti és nem társadalmi szenvedőt értve, nem is embert, hanem csak emberi lényt, ki az operálókés alá fekszik. Így jut el ő, ki a Dayka-féle „homályos bánattal” kezdte („A szegény kisgyermek panaszai”-ban például nincs semmi megfogható, tárgyi sérelem) – így jut el, nihilizmusából ki nem lépve, a testi fájdalmak zengő énekéig.

Kosztolányi nihilizmusa azonban – szerencsére – nem hat odáig, hogy tollát elvesse a költő. Így gazdag művészete mégis csak társadalom-alkotó erővé válik. Mert ne higgyük, hogy olvasói is nihilisták lennének. E korban ugyan a szociális törekvések mellett benne lappang a társadalmi üresség érzése is és éppen ezt az érzést igyekeznek magukban sokan a fasizmussal, hitlerizmussal elfojtani. De azok, akik már bele mernek ebbe az ürességbe tekinteni, ha el is dobják „ezt a nagy világot, mint a dióhéjt”, bizonyára nem vetik el maguktól a lehető világot is. S mivel a nihilizmus, ha tudatossá lett, nem folytatható, talán magát Kosztolányit is elvezeti a latin világosságért lelkesülő értelme a társadalmi elvben felfogott igazságig, mely a gyermeklelkű költőt férfivá avatja napjainkban.

[Ifjuságom elején … ]

Ifjuságom elején az élet bántó morális korlátait feledtető kalandorregényt olvastam végig oly hamarjában, értelmetlennek látszó apró kötelességemről elfeledkezve, mint most Kosztolányi összegyüjtött költeményeit. Hatása, mely itt rezeg bennem, szintén a kalandorregények olvasása után visszamaradó tétovaságra emlékeztet, mely oly hasonló a gyermek mosdáselőtti, az álom különös szabadságához ragaszkodó, de az éberség világába lassan már beilleszkedő állapotához. Ki teszi ezt – Kosztolányi-e, a költő, vagy én az olvasó? A költeményt, a valóságosat, melyet a nyomtatott betüjel, a szavakká formált anyagi hangok zörejrendszere egyszerre idéz fel a szivben és az elmében, a tudatos és tudattalan eszméletünkben, költő és olvasó együtt alkotják. A költő irás közben olvasó is. A költemény tudatformáját, az izlést, az esztétikai szabályt, a költő az olvasóból vonja el. Ha a mü formájáról, magáról a müről szólunk nem is beszélünk másról, mint arról, hogy a költő, még mielött tollat vett volna a kezébe, milyennek fogta fel az olvasót. A költő igazi véleménye rólunk, olvasóról (s mint – embernek – a világról) nemcsak abban rejlik amit mond, hanem abban is, főleg abban ahogyan mondja. Mi a véleménye Kosztolányinak rólunk?

A Kosztolányi versekböl itélve, mi hallatlanul világosak, szabatosak és szigoruak vagyunk, talán azért, hogy valami titkot, valami édes érzékiséget rejtegessünk elötte, valamit amit a szegény kis gyermeknek nevén sem szabad neveznie. Megengedjük, hogy játsszék, de feltételként kikötünk egy közelebbröl meg nem határozható komoly borongást; csak akkor öleljük keblünkre a költőt, a gyermeket, ha panaszkodik. „A szegény kis gyermek panaszaiban” nincs semmi megfogható tárgyi sérelem. Olyan enyhe borzongás melege fülleszti át sorait, amilyet a gyermek, ki az anyagi természethez közel áll, érez a legkevésbé s amelyt mégis gyermekinek itél, költő is, olvasó is. Mi oly tökéletesek és oly titokzatosak vagyunk, hogy puszta létünkkel elvárjuk tőle, –legyen ő is tökéletes és titokzatos. Mi csodálatos módon meghalunk, ezért – csodálatos módon – azt kivánjuk, hogy haljon meg ő is. Vagy legalább is tegyen ugy mintha a rejtélyes halál az ő számára természetes volna. De lehet, hogy a felnöttek titka nem a halál, hanem a szerelem. Akár hogy is áll a dolog, az embereknek, az olvasóknak, a felnötteknek a világa, az élet olyan világos és olyan rejtélyes mint az álom. Kosztolányi képei álomszerüek, jól lehet világosak és szabatossak és nagyon távol állanak pl. Vörösmarty képalkotásától. Igy ir

(Asszonyarckép):

Csodálatosan érett mint a kajszin-
barack s mosolya ugy csorog le dúsan,
mint cukrozott gyümölcsre sürü tejszin.

vagy (Mézeskenyér):

Külvárosi kapuban kis gyerek
száraz kenyeret majszol, ám – igézet –
az édes ikrás napfény rápereg
s ő nyalni kezdi ezt az égi mézet.

És hallgassák meg ezt a kis remeket. (Őszi reggeli):

szavakat, amelyekkel közönségesen élünk. Már csak a mássalhangzók torlódása miatt sem. Igy hát a szöllő – nehéz. Pedig ha valaki hozzányulna, megfogná és fölemelné, mindjárt meggyőződne róla, – nem oly nehéz, nincs akkora sulya, hogy érdemes volna megemliteni. Ez a valaki persze meg is enné a szöllőt, – meg is ehetné, nem ugy mint a szegény kis gyermek, aki még sóvárgását is kénytelen ékszerhasonlatokkal adni az olvasó, a felnőttek tudomására. Kosztolányi a versben nem is a szöllőnek, hanem önmagának a végzetét sejtteti. De nem is saját magát, hanem a körtét mondja hatalmasnak s nem önmagát erőtlennek, hanem a szöllőt nehéznek. Jobb volna beléharapni, vagy az utolsó sor szerint – élni, de nem lehet. Nem a szöllő nehéz tehát, és nem a körte a hatalmas, hanem a vágy, a teljesitetlen kivánság. Ebben megint csak az a feltünő, hogy a teljesitetlen vágy tárgya nem az ékszer, hanem a gyümölcs; a teljesitetlen vágyat még nem szociálisnak látja a szegény kis gyermek, hanem animálisnak. Itt a Kosztolányi-versek álomszerüségének kulcsa: ha ir, ötven esztendős korában is oly sóvárogva nézi az immár elérhetővé vált tárgyakat verseiben, a világot, mint a gyermek a tiltott gyümölcsöt. És a tárgyaknak, melyeket ma már önként, vagy ha ugy tetszik, belső kényszerből tesz a maga számára elérhetetlenné, a képeit latin világosságu, kristályos rendbe foglalja, ahogy az álomban is annyira helyén valónak látszik minden, éber szemmel nézve különös, rendkivüli elem.

„Jobb volna élni, ámde … ” Kosztolányi világában, amelyet ez is közelit az álom szinvonalához, alig van cselekvés, minden csak történik. Ugy, mint a csodák. Kosztolányi homo esztetikusnak, vagyis az érzéki alapu szépségek emberének tartja magát és ezt a homo esztétikust szembe állitja a homo ökonomikussal, vagyis a gazdálkodó és a homo morálissal, tehát az erkölcsi, szociális jóra törő emberrel. A szemlélőt a cselekvő ellen veti. – A költő föladata szemlélődni az élet és a halál kérdésein – vallotta egyszer. Pedig hát a költő föladata, amit Kosztolányi oly hallatlan biztonsággal teljesit is a maga módján, – a versirás. Ez azonban mégiscsak cselekvés, még hozzá egyszerre erkölcsi és gazdasági tevékenység. Ezzel az elméletével Kosztolányi az ő külön álomvilágához való jogát védte ma, a másfajta, szociális természetü álmodozások idejében. De ez az elmélet a Kosztolányi versek álomszerüségét is jobban megérteti velünk. Homo esztétikusnak csak az az ember vallhatja magát, megfeledkezve az esztétikai tárgy gazdasági és az esztétikai alkotás szociális jelentőségéről, aki nem érzi át, hogy léte a társadalmi életbe, a termelési viszonyokba ereszti gyökereit. Az, aki nem tudja magát azonositani a társadalmi létet szabályozó, alapvető elvekkel. Végső soron az a gyermek, aki ösztönös tekintetével értelmetlennek látja a felnőtteknek ezt az erkölcsi világát, aki felnövekedvén, beléhelyezkedik ugyan kénytelenségből a világ rendjébe, szive mélyén azonban megtagadja. Külsőleg, vagyis a vers külső formájában, messzire látszó rendet tart, de a vers belső formájában, a vers világában a reális világ rendjét elveti. Az ilyen

Kosztolányi Dezső

Ifjuságom elején az élet bántó, morális korlátait feledtető kalandorregényt olvastam végig oly hamarjában, értelmetlennek látszó, apró kötelességeimről elfelejtkezve, mint most Kosztolányi Dezső összegyüjtött költeményeit. Hatása, mely itt rezeg bennem, szintén a kalandorregények olvasása után visszamaradó tétovaságra emlékeztet, mely oly hasonló a gyermek mosdás előtti, az álom különös szabadságához ragaszkodó, de az éberség világába lassan már beilleszkedő állapotához. Ki teszi ezt – Kosztolányi-e, a költő, vagy én, az olvasó? A költeményt, a valóságosat, melyet a nyomtatott betüjel, a szavakká formált anyagi hangok zörejrendszere egyszerre idéz fel a szívben és az elmében, a tudattalanban meg a tudatban, költő és olvasó együtt alkotják. A költő irás közben olvasó is s a költemény tudatformáját, az izlést, az esztétikai szabályt a költő az olvasóból vonja el. Ha a mü formájáról, magáról a müről szólunk, nem is beszélünk egyébről, mint arról, hogy a költő, mielőtt tollat vett volna kezébe, milyennek fogta föl az olvasót. A költő igazi véleménye rólunk, olvasókról (s mint embernek – a világról) nem csak abban rejlik, amit mond, hanem abban is, főleg abban, ahogyan mondja. Mi a véleménye Kosztolányinak rólunk?

A Kosztolányi-versekből itélve mi hallatlanul világosak, szabatosak és szigoruak vagyunk. De valami titkot, valami édes érzékiséget rejtegetünk, valamit, amit a szegény kis gyermeknek nevén sem szabad neveznie. Megengedjük a játékot, de feltételként kikötünk valami komoly borongást; csak akkor öleljük keblünkre a költőt, a gyermeket, ha panaszkodik. „A szegény kis gyermek panaszai”-ban nincs semmi megfogható tárgyi sérelem – olyan enyhe borzongás melege fülleszti át sorait, amilyet a gyermek, ki az anyagi természethez közel áll, érez a legkevésbé s amelyet mégis gyermekinek itél költő is, olvasó is. Mi oly tökéletesek és oly titokzatosak vagyunk, hogy puszta létünkkel elvárjuk, – legyen ő is tökéletes és titokzatos. Mi csodálatos módon meghalunk s ezért – csodálatos módon – megkivánjuk, hogy meghaljon ő is. Vagy nem a halál a mi rejtélyünk, hanem a szerelem? Vagy mind a két szó ugyanannak a titoknak tokja? Akárhogy is áll a dolog, az élet, az embereknek, az olvasóknak, a felnőtteknek világa, olyan – világos és olyan rejtélyes, mint az álom. Mert Kosztolányi képei álomszerüek, jóllehet világosak és szabatosak és nagyon távolállanak például Vörösmarty képalkotásától. Igy ir: (Asszonyarckép):

csodálatosan érett, mint a kajszin-
barack s mosolya ugy ragyog le dúsan,
mint cukrozott gyümölcsre sürü tejszin.

vagy (Mézes kenyér):

Külvárosi kapuban kisgyerek
száraz kenyeret majszol, ám – igézet –
az édes, ikrás napfény rápereg
s ő nyalni kezdi ezt az égi mézet.

És olvassuk el ezt a kis remeket (Őszi reggeli):

Ezt hozta az ősz. Hűs gyümölcsöket
üvegtálon. Nehéz, sötét-smaragd
szőlőt, hatalmas, jáspisfényü körtét,
megannyi dús, tündöklő ékszerét.
Vizcsöpp iramlik a kövér bogyóról
és elgurul,³ akár a brilliáns.
A pompa ez, részvéttelen, derült,
magába-forduló tökéletesség.
Jobb volna élni. Ámde túl a fák már
aranykezükkel intenek nekem.

A pompa ez, részvéttelen, derült – igen, de a Kosztolányi-vers az és nem az ősz gyümölcse. Mi tehát azt kivánjuk a költőtől, szerinte, hogy pompás, részvéttelen és derült legyen – mintha az ötven éves Kosztolányiban is a szegény kis gyermek panaszkodnék. Vagy nem jelenti ki részvéttelenségét, illetve erretörő akaratát azzal, hogy néki már a fák aranykezükkel, az elmulás pózában integetnek? És nem derült-e, mikor hatalmas, jáspisfényü körtéről, nehéz, sötét-smaragd szőlőről beszél? És nem mi kivánjuk-e tőle ezt a pompát, ezt a részvétlenséget és ezt a derüt, mi, akik csak ugy vagyunk képesek megérteni a gyümölcsök gazdagságát, ha fölidézi bennünk a jáspis, a brilliáns, az ékszerek képzetét? Pedig jobb volna a gyümölcs, a körte, a szőlő – jobb volna élni.

Hatalmas jáspisfényü körte! Nehéz, sötét-smaragd szőlő! Érzi-e olvasóm, hogy a szót, sötét-smaragd szőlő, nem oly könnyü kiejteni, mint azokat a szavakat, amelyekkel közönségesen élünk? Már csak a mássalhangzók torlódása miatt sem. Igy hát a szőlő – nehéz. Pedig ha valaki hozzányulna, megfogná, fölemelné azt a szőlőt, mindjárt meggyőződne róla, – nem oly nehéz, hogy emlitésre érdemes volna. Ez a valaki persze meg is enné a szőlőt. Márpedig Kosztolányi nem a szőlőnek, a körtének, hanem önnön magának végzetét sejteti. De ő nem is saját magát, hanem a körtét mondja hatalmasnak s nem önmagát erőtlennek, hanem a szőlőt nehéznek. Jobb volna élni – jobb volna enni a gyümölcsöt, de nem lehet. Nem a szőlő nehéz tehát és nem a körte hatalmas, hanem a vágy, a teljesítetlen vágy. Ebben csak az a feltünő, hogy nem az ékszer a teljesületlen vágy tárgya, hanem a gyümölcs; a teljesületlen vágy nem szociális, hanem animális, nem felnőtté, hanem gyermeké. Itt a Kosztolányi-versek álomszerüségének kulcsa: ha ir, ötven esztendős korában is oly sóvárogva nézi az immár elérhetővé vált tárgyakat és az egész világot, mint gyermek a tiltott gyümölcsöt. És a tárgyaknak, melyeket ma már önként, vagy ha ugy tetszik: belső kényszerből tesz a maga számára elérhetetlenné, képeit latin világosságu, kristályos rendbe foglalja, ahogy az álomban is annyira helyén valónak látszik minden, éber szemmel nézve különös, rendkívüli elem.

„Jobb volna élni. Ámde … ” Kosztolányi világában (melyet ez is közelit az álom szinvonalához) alig van cselekvés. Itt minden történik. Kosztolányi homo aestheticusnak, vagyis az érzéki alapu szépségek emberének tartja magát és ezt a homo aestheticust szembeállitja a homo oeconomicussal, vagyis a gazdálkodó és a homo moralissal, tehát az erkölcsi, szociális jóra törő emberrel. A szemlélőt a cselekvő ellen veti. A költő föladata szemlélődni az élet és a halál kérdésein, vallotta egyszer, – pedig hát a költő föladata, melyet Kosztolányi oly hallatlan biztonsággal teljesit is a maga módján, – a versirás. Ez azonban mégis csak cselekvés, – hozzá egyszerre erkölcsi és gazdasági cselekvés.

Ezzel az elméletével Kosztolányi az ő külön álomvilágához való jogát védte ma, a másfajta, szociális természetü álmodozások idejében. De az elmélet éppen a Kosztolányi-versek álomszerüségét is jobban megérteti. Homo aestheticusnak csak az az ember vallhatja magát, megfeledkezve az estheticai tárgy gazdasági és erkölcsi jelentőségéről, ki nem érzi át, hogy léte a társadalmi életbe, viszonyokba, ereszti gyökereit; az, ki nem tudja azonositani magát a társadalmi létet szabályozó, alapvető elvekkel. Végső soron az a gyermek, ki ösztönös tekintetével értelmetlennek látja a felnőtteknek ezt az erkölcsi világát; ki, felnövekedvén, kénytelenségből beléhelyezkedik ugyan a világ rendjébe, szive mélyén azonban megtagadja. Az ilyen emberből adandó alkalommal kibúvik a nihilista, az izlésnek az a megszállottja, ki az izlés nevében tagadja meg az izlés forrását, a homo socialist. Kosztolányi huszonhárom évvel ezelőtt irta meg „a szegény kis gyermek panaszait”, de ma is „pajtásához” (akkor ugy látszott, nincs, kit pajtásának nevezzen!) intézi ezeket a könyve-záró szép sorokat:

Pajtás, dalolj hát, mondd utánam:
Mi volt a mi bajunk korábban,
hogy nem jártunk a föld porában?
Mi fájt szivednek és szivemnek
Caesar, Napoleon korában?

(Ének a semmiről.)

Kosztolányi egész költészete egy kicsit ének a semmiről. Kissé e szociális nihilizmus fejlődésének filmje összegyüjtött költeményeinek vaskos kötete s azt hiszem, költeményeinek álomszerüségét végső fokon ez a szociális nihilizmus határozza meg, mely képalkotását is szabályozza. Kezdetben még az impresszionizmus virágzó fájaként tünik elénk, a végén már egy öntudatos felfogás emelvényeként áll előttünk.

Kosztolányi költészetének vannak „szociális” elemei, ezek azonban láthatóan egy társadalmon kivüli, azazhogy a társadalmi elvbe beléhelyezkedni nem tudó, ösztönös társiasságból fakadnak. Tud együtt érezni szenvedőkkel, szenvedőn természeti és nem társadalmi szenvedőt értve, nem is embert, hanem zoologiailag fölfogott emberi lényt, ki az operáló kés alá fekszik. (Pedig az operáló késben is benne van a gazdaság és az erkölcsiség, aminthogy a szegény kis gyermek panaszai sem animalisak, hanem szocialisak s ezért jelentkeztek annyira csak hangulatként.) Igy végül Kosztolányi, ki a Dayka-féle „homályos bánat” közvetitésével kezdte, eljut, nihilizmusából ki nem lépve, a testi fájdalmak zengő énekéig.

Kosztolányi gazdag müvészete azonban mégis társadalom-alkotó erővé válik. E korban, a szociális törekvések mögött meglapul a társadalmi üresség érzése is. Azok azonban, kik már bele mernek tekinteni ebbe az ürességbe, ha el is dobják „ezt a nagy világot, mint a dióhéjt”, bizonyára nem vetik el maguktól a lehető világot is, amelyhez – hiszen alkot – Kosztolányi is ragaszkodik. A nihilizmus, ha tudatossá lett, nem folytatható. Talán Kosztolányit is elvezéreli latin világosságu értelme a társadalmi elvben fölfogott igazságig, mely a gyermeklelkü költőt férfivá avatja napjainkban.

[Babits … ]

Babits „az egységes és egyetlen Irodalmat idézi, mint egy nagy, élő szellemet”. Elve – igazság, de nem felel meg a valóságnak. Lényegében a spiritualizmus álláspontjára helyezkedik, ám ugyanakkor az Ideát tekinti spiritusnak. Az „irodalom” – maga történet, az irodalom a történés, az emberek cselekvése, neki története nincsen

A történelmet egy okból nem szeretem. Mi történt? – kérdi a történetiró s ha alaposabb, megtoldja ezzel a kérdéssel: miért történt? Ám végül is történetként adja elő a történőt, a történet forrását is, alanyát állitmánnyá teszi s igy végül éppen azt nem tudhatom, hogy mi történt és miért. Általában azt értjük történeten, amit nem mi csináltunk. Cselekvésnek az igazságot tudjuk, történetnek a valóságot. De hát akkor hogy irhatnánk történetet? A történelem egyik végpontja adva van: a saját énünk. Ám történetté minden cselekvést azzal teszek, hogy saját magamtól, cselekvő énemtől elválasztom, – akkor viszont hogyan érthetném meg? Történelmet nem is lehetne másként irni, mint igy: Én ezt és ezt csináltam. De hiszen jó történetirónak azt tartják, ki „beleéli magát” a korba s a szereplőkbe, – tehát a szinészt.

[Rendkivül érdekes regényt … ]

Rendkivül érdekes regényt olvastam, Babits Mihálytól az „Európai Irodalom Történetét”. Sokat tanultam belőle.

A történelmet – emlékezésnek szokták mondani, legföljebb hozzáteszik, hogy a közösség emlékezete. Az emlékezés azonban egyéni, közösségek nem is emlékeznek, sőt a tartós közösség sem egyéb, mint egyének emlékeinek összefüzése. Objektiv emlékezetnek mondhatnók a történelmet, ha volna ilyen s ha a történelem objektiv, vagy egyáltalában emlékezet lenne. Mert nem emlékezet. A tudósok ugyanugy kiszámitják a multat, ahogy kiszámitással próbálnak határozott vonásokat – azaz már ismert vonásokat fölfedni a jövő arculatán, vagy ahogy a jelent sem közvetlenül, hanem „tárgyilagosan”, azaz számitással akarják megragadni. És mégis van történelem, de ez az egyén története … , Die Lust will Ewigkeit, will tiefe, tiefe Ewigkeit” – irja Nietzsche. A gyönyörüséghez ragaszkodó egyén emlékezik kínnal szerzett tapasztalataira, mert fél. Nem magát félti, hanem a gyönyört. A félelem pedig induktiv, egyetlen esetből is általánosit, attól tart, hogy ami egyszer már megesett, ujból megtörténik. A félelemnek minden oka megvan erre a következtetésre, mert elválhatatlan társa, a gyönyör, azt akarja, hogy amit egyszer már megragadott, azt ismét keze ügyébe kaparithassa. A gyönyörnek azonban, mely mélyen testi, nem elég az emlékezet, sem a félelemnek belefoglalt intő szava. Azt mondja: Nézd, nemcsak te félsz, az is fél! Adjátok össze félelmeteket, hátha legyőzi a közössé tett félelem a rettenthetetlent! És magában hozzáteszi: Majd én gondoskodom arról, hogy a közös félelem sikeres védekezése esetén egyénileg a tiéd legyek … Igy jön létre az egyéni emlékezésen tul a történelem.

Lirikus az, aki a közös félelem könnyebbsége kedvéért nem hajlandó – alattomban sem – lemondani az egyéni gyönyörről. A lirikus nem akar emlékezni, a lirában minden fájdalom az én legelső eszméleteként jelentkezik. Ezért mondják sokszor gyermeknek a költőt azok a felnőttek, akiknek eszménye – ugy látszik – a halál. Babitsot poeta doctusnak tartják és ugy gondolják sokan, hogy Ady liraibb költő, mint ő. De mi köze a szimbolizmusnak a lirához? A költő fogát csikorgatja és üvölt – lényével eszmél, nem próbálja eszméletét eszére korlátozni. „Bár munkában manapság nincs nemesség – ez csupa munka, csupa faragás” – sziszegi. Mi olvasók – mikor nem olvasunk – tudjuk, hogy ez a fájdalom s a vele szembeszegülő dac s a mindezt szóbafoglaló, vagyis társat kereső félelem együttesen az az emberi alak, mely szimbóluma a valóban első fájdalomra eszmélő embernek. De aki tudatosan szimbolista az bizony kevésbé lirai, az nem édes anyanyelvén beszél, hanem anyanyelvén elgondolt mondanivalóját előbb idegen nyelvre forditja le s ugy közli társaival, akik ezért alig többek szimbólikus társaknál. Melyik borbély a liraibb, az-e, aki cégérként kifüggeszti ajtaja elé a szimbólikus tányért, vagy az, aki odaáll küszöbére és igy kiáltozik: Emberek, gyertek nyiratkozni, én meg akarok élni.

Babits, a lirikus, mégis történelemmel, mégpedig irodalomtörténettel lép elénk. Mondom, sokat tanultam müvének gazdagságából, de nem azt, amit az emberek tanulni szoktak többé-kevésbé tudományos munkákból. Nem azt, hogy Keats mikor született, milyen eszméket vallottak, jobban mondva milyen eszméket vallatott az elfeledetten megbúvó félelem a Victorianus kor költőivel és irástudó olvasóival. Hiszen ezt is megtanulhattam volna Babitstól, de hát mit érnék ezzel? Az ilyen tanulság nagyon is hazug volna számomra, ki nem beszélek angolul. Ha pedig olvasnék angolul, akkor e tanulságra éppugy az eredeti müvek olvasásából tehetnék szert, mint Babits maga. Vajjon Karinthy, minden tehetségét fölhasználva bár, alkothatna-e magának pusztán az elképzelhetően legmélyebbre hatoló tanulmány alapján oly megismerést Tennysonról, amellyel paródiát, kritikai költeményt vessen papirra és fölébe irhassa: Igy ir Tennyson? Én nem hiszem. Még csak fogalmat is csupán a tanulmányról alkothatna és nem a költőről

[I. Mit értünk voltaképpen … ] [1]

[I. Mit értünk voltaképpen … ] [2]

[„Ökonomikus realizmus” helyett … ]

„Ökonomikus realizmus” helyett szerencsésebbnek tartom az „ökonomikus humanizmus” megjelölést. A történeti társadalmat nem a „res oeconomica”, hanem a „homo oeconomicus” alkotja. A „Kapitalnak” az árufetisizmusról szóló fejezete éppen azt a belátást tárja elénk, hogy az emberek csak látszat szerint lépnek egymással viszonyba termékeik kicserélésekor, valójában már munkájuk közben alkotnak egymásközt társadalmi viszonyt, különben nem is hoznának létre oly termékeket, mely mások szükségletének kielégitésére hivatott. Az életüket termelő emberek személy szerint vannak viszonyban egymással, de mig a termék áru, e személyi viszonyok dologiaknak látszanak. Hasonló módon csak látszatra realizmus a marxi szemlélet, valójában humanizmus. Maga Marx Feuerbach szóhasználata szerint él a „materializmus” kifejezéssel, de nem egyszer, szintén Feuerbachhoz hasonlóan, humanizmust mond.

Hort Dezső szociológiai tanulmánya, melyet Hendrik de Mannak, „az európai szocializmus harcosának” ajánl, „a marxi gondolatrendszer lényegéről és hiányosságairól” szól röviden, de megalapozott és világosan tagolt tudással. A tanulmány első fele Marx eszmekörének, a tudományos szocializmusnak ismertetése, szellemtörténeti távlatból, hiszen „a marxizmus lényege szerint históriai tárgyról szóló fejlődő és alakuló megismerés”. A marxi vizsgálódás tárgyának Hort a szellemi természetet, „a szellemi megismerésen épülő emberi együttélést és összeműködést” jelöli meg. (Marx az ipart „érzékien előttünk lévő emberi pszichológiának” nevezte „Közgazdaságtan és bölcselet” c. kevéssé ismert tanulmányában.) Hort Marx tanítását „a hegeli fejlődéselv, a feuerbachi materializmus, a saint-simoni technicizmus s az adam-smithi ökonomizmus szintétikus összefoglalásaként” szemléli. A „történelmi materializmus” elnevezést helyteleníti és helyette az „ökonomikus realizmust” ajánlja. Én ezt a névcserét nem tartom szerencsésnek. Kétségtelen, hogy Marx történelmi materiáliákról beszél, innen (s egyben Feuerbach szóhasználatából) az első pillanatban megtévesztő „materializmus” név, mely azt jelenti, hogy az emberek számára materiális körülményeikkel adva van az az ideális, amelynek megvalósításán, akár tudatosan, akár öntudatlanul, munkálkodnak. Marx felfogása tehát materiális léthez kapcsolt objektiv idealizmusnak tekinthető inkább, melyet az választ el a Hegelétől, hogy középpontja nem a kozmikus, hanem a szociális lét, vagyis az ember. Ezért, ha már szükségesnek látszik a változtatás, megfelelőbbnek tartanám az ökonomikus vagy szociális humanizmus kifejezést. A történeti társadalmat nem a res oeconomica, hanem a homo oeconomicus formálja. A homo oeconomicus alkotja a tudományokat, mint ismereteink leggazdaságosabb kifejezéseit s hasonlóképpen a művészeteket is. (Freud még neurózisokban is fölfedi az ökonómiai elvet.) Éppen Marx hangsúlyozza a Kapitalnak árufetisizmusról szóló fejezetében, hogy csupán látszat szerint lépnek termékeik útján (res oeconomica) egymással társadalmi viszonyba az emberek, valójában már termelés közben fennáll a társadalmi viszony, mely tehát nem dologi, hanem személyi. A termék árujellege teszi csupán, hogy az emberek közti viszonyok dologiaknak látszanak. A res oeconomica mélyén, mint bölcsőjében a gyermek, a homo oeconomicus szunnyad s nincs is másról szó, minthogy – felnövekedvén – lépjen elő. Másfelől Marx többízben humanizmusnak nevezi gondolatát, Feuerbach nyomán, ki szintén él a „materializmus” kifejezéssel, hogy a hegeli világkép spirituális vonásait tagadja. (Schopenhauer fakad ki egy helyütt amiatt, hogy a bölcselők nincsenek egészen tisztában azzal, hogy spiritualizmus és materializmus az ismeret alanyára, idealizmus és realizmus pedig az ismeret tárgyára vonatkozó nézetek elnevezései.) Hort a tudományos szocializmust tartja a társadalomtudomány alapvető fejezetének és megteszi annak a szociológiának alapjául, melyről A. Comte álmodott. A marxizmus sajátossága azonban nem „tudományos”, hanem filozófiai mivoltában áll s a szocialisták a pozitivista szociológiát, illetve a szociológiai pozitivizmust elsősorban – jóllehet inkább öntudatlanul, mint tudatosan – csak „öntudatosítás”, tehát a marxi filozófia terjesztő eszközéül használják föl. Hort egyébként – mindössze 60 oldalon – elismerésre méltó módon fejti ki Marx társadalmi elveit.

Könyvének másik fele a rendszer hiányosságairól szól: 1. Túlontúl gazdaságtan, alig szociológia. 2. Állam- és forradalom-elmélete annyira kétértelmű, hogy marxistának mondja magát mind a szociáldemokrácia, mind a bolsevizmus. 3. Túlegyszerűen láttatja a jelent: a tőkés társadalmi rend átalakulását, a szocialista „forradalmi korszakot”. E főhiányosságok kitöltésére Hort Hendrik de Man eszméihez folyamodik s közli ennek szocialista munkatervét. E terv főbb elvi pontjai: 1. Aktivitás, egyelőre nemzeti területen. 2. Nacionalizálás demokratikus állami ellenőrzéssel. A lényeg nem a tulajdon-, hanem a rendelkezési jog nacionalizálása. 3. A politikus állam helyettesítése ökonomikussal, egybekapcsolva a parlamentarizmus reformjával. 4. „A szocialista mozgalomnak el kell hagynia munkás előítéleteit.” „A közvetlen politikai cél egy ökonomikus többség létrehozása.” 5. „A harc eszköze a politikai demokrácia országaiban törvényes és alkotmányos: szellemi küzdelem.” Hort de Mannal úgy gondolja, hogy az e pontok alapján megujhodott szocializmus akkora erőre tesz szert, hogy elvégezheti a kapitalizmus fölszámolását. Hort kiemeli, hogy de Man szerint „az európai szocializmus lehetőleg meg fogja tartani, sőt ki fogja építeni a gazdálkodás szabad szektorát, még ott is, ahol tőkés a vállalkozás, de hiányzik a monopólium”.

Hort, és de Man is, a Marx-kritikák két pontját tartják állandóan szem előtt. Azt, hogy „egyrészt a jogpolitikai, vagy államhatalmi berendezkedésnek, másrészt a tiszta szellemi, vagy ideológiai életformáknak hatása nagyobb, jóval nagyobb annál, amit a marxi koncepció föltételez”. E gondolat de Man eszméinek félig-meddig irányító elve, de nem hatol mélyre, bárha Max Weber kutatásai igazolják. Kérdés marad ebben az esetben, hogy a homo moralis, vagy ideologicus miért fordul szembe a homo oeconomicusszal, másszóval hogyan lehetséges, hogy a gazdasági belátás nem hat közvetlenül? A Marx-kritikának itt kellene kezdődnie, nem volna szabad megállapodnia történeti tények fölvetésénél. Ha Marx alapján jobban megértjük, hogy pl. a vallásos érzés miért öltött abban a korban olyan, ebben pedig ilyen eszmei-szociális formát, még mindig kérdéses marad, hogy egyáltalában miért van a homo oeconomicusnak vallásos érzése, hogy a szubjektum lelki háztartásában miért mutatkozik gazdaságosabbnak a hit, mint az értelem? Azért fontos ez, mert a társadalmi összeütközések elsősorban az embereken belül folynak le s az emberek olyan eszmékkel jelennek meg társaik között, amelyek belső harcaik eredményei. A marxi elmélet filozófia, de pszichológia is. Humanizmus, de éppen a legemberibb jelenséget – az elmebetegséget és a neurózisokat nem lehet vele megérteni. Hol a határ a nagyzási mánia és a diktátorságra törő akarat között? Mennyivel észszerűbb egy ember számára vallásos kedélye, mint a társadalom szempontjából a vallási téboly? A „szellemi természetről” szóló marxi felfogás kritikáját itt kell kezdeni, a homo oeconomicusnál és nem a res oeconomicánál. A társadalmi fejlődés humanista elvét össze kellene vetni már az egyén szociális fejlődésének tanulmányozásával, a történelmi materializmust a pszichoanalizissel. Kezdeményezés még alig történt ebben az irányban, pedig amíg megfejtetlennek látszó érzelmi erők érdekeikkel ellentétes táborokba képesek sorozni az embereket, addig alig hihető, hogy ökonomikus belátással fogjanak hozzá az új világ fölépítéséhez.

[T. C.! … ]

T. C.!

Tisztelettel közöljük, hogy ez év februárjától kezdődően évenként tizszer, irodalmi és kritikai szemlét adunk ki

Szép Szó

cimen,

Ignotus Pál és József Attila

szerkesztésében.

Programunk röviden

Szép szóval

napvilágra hozni azt az emberi öntudatot, melyet a világszerte fellépő erőszak a lelkek mélyére kényszerit.

Igazságokat, de nem szükségképpen uj igazságokat keresünk, inkább régi tévedésektől kivánunk óvakodni. Szerény forradalmi elhatározásunk: szabatos jelentésük értelmében használni a szavakat.

Társadalmunk alapja, melyet végső fokon a gazdaságban jelöltek meg elődeink, megingott. A munkásosztály nem váltotta meg az emberiséget, amit pedig történelmi föladatának tekintett, hanem maga is felbomlott s akármint állapitanók meg fogalmi keretét, e kereten belül az egész társadalom fejetlenségét tükrözi vissza. A társadalom elvesztette régi eszméletét, melyről sok mindent mondhatunk, csak azt nem, hogy kirekesztő lett volna, hogy ne kivánt volna minden emberinek foglalatául szolgálni. Korunk emberisége a schisofrenia kórképét mutatja. „Nemzeti öntudat”, „osztály öntudat”, „faji öntudat” önállósitották magukat és szét akarják tépni az emberiséget, melyet saját alkotásai, a tudomány, az irodalom, a müvészet, az ipari és mezőgazdasági technika ma jobban egybekötnek mint valaha. E zürzavarban fellépésünkkel, irásainkkal, gondolatainkkal, értelmességre hivatkozó hitünkkel az emberi egység igényét próbáljuk ismét életre hivni; a réginél fejlettebb egységre tartó haladottabb igényt. A modern zsarnokság, a modern elnyomatás ellen küzdünk a modern, maga-magát fegyelmező, rendbe foglaló szabadságért.

A mondva csinált ellentétekből ki akarjuk hámozni a valódi ellentéteket, hogy megoldásukhoz közelebb juthassunk. Ezért helyet adunk az érdekmentes, de az érdekkel biró kritikának is, mert nem hisszük, hogy csak érdek nélkül volna lehetséges eljutni igazságok megismeréséhez. Ismertetni fogjuk napjaink bölcseleti, tudományos, társadalmi, politikai, irodalmi, müvészeti irányzatait, mozgalmait.

A nyers erőszak mint a történelem folyamán annyiszor, ma ismét elpusztitással fenyegeti a kulturát. Divat „szép szónak” becsmérelni a szellemi humanizmusnak mindama megnyilatkozásait, amelyeket rengeteg szenvedés és erőfeszités hozott napvilágra s amelyek müvelődésünk elveiként lebegnek előttünk. Mi vállaljuk a becsmérlést. A Szép Szó nemcsak eszközünk, célunk is. Célunk az a társadalmi és állami életforma, melyben a szép szó, a meggyőzés, az érdekek kölcsönös elismerése, megvitatása érvényesül.

Ázsia lelke [1]

Nagy érdeklődéssel olvastam ezt a tulontul gazdag, az ázsiai kultura szenvedélyes szeretetétől áthatott könyvet. Most ismét átlapozva szép képeit, azon veszem magam észre, hogy figyelmemet nem annyira a rendkivül érdekes, hazai irodalmunkban alig ismeretes anyag eleven feltárása kötötte le, mint inkább az író líraisága, mely a ma egyedül lehetséges kulturtudományos módszereknek, a történelmi materializmusnak, a szellemtörténeti eljárásnak, a szellemi formák pszichoanalitikus vizsgálatának nyiltan fittyet hányva, de a sorok közt öntudatlanul mégis velük élve, tárgyi alakot keres magának Ázsia eszméleti emlékeiben. A könyv irója, Hatvany Bertalan, Ázsia lelkéről kiván szólni és sikerül önnön lelkét kibontania. Liraiságát bizonyára önmaga is érzi. „Ezt a könyvet laikus irta laikusoknak” – mondja kevés joggal, hiszen ha ő laikus, akkor a valóban avatatlan olvasónak szégyenkeznie kell e szakemberre valló jártasság láttán. Az anyag terjedelme sem laikust sejtet, hanem a lirikust idézi, aki minden vágyát, sérelmét és indulatát egyszerre akarja a tudat foglalatába illeszteni. De nem laikusé az a szenvedélyes mozdulat sem, amellyel tárgyát megragadja – tudósokra és lírikusokra jellemző az.

Műve a kultura teremtésével kezdődik. Majd hogy az egész Kelet különböző motívumainak rokonságáról táplált erős érzését mondanivalójának irányitó elvévé tegye, a valóban rokon eredetről tanuskodó mithoszok, művészi ősemlékek és kultikus jelképek biztatására elfogadja Hanns Hörbiger elméletét Atlantiszról, a föltételezett elsüllyedt világrészről. Atlantiszra nézve a szigorúan vett tudományosság egyelőre sem állitóan, sem tagadóan nem nyilatkozik; én sem vethetem Hatvany szemére, hogy hivéül szegődik. Megjegyzem azonban, hogy az emberi őskultura egységes voltának magyarázatául talán még több joggal szolgálhat a föltevéses fizikai, földrajzi Atlantisz fogalma helyett a pszichoanalitikai gyakorlatban állandóan tapasztalt lelki Atlantisznak, a freudi tudattalannak fogalma. Az ember ösztönös énje és az elfojtásoktól terhes tudattalan révén minden motivum-vándorlás és kulturérintkezés nélkül létrejön például az egerektől, kígyóktól való iszonyodás, hogy aztán a tudattal (kultikus) alkuban kiegyezve szellemi formaként lépjen elő. Kár, hogy Hatvany, aki az Oedipusz-komplekszumot maga is ősemberi örökségnek tartja és fölfedezi a nyugatázsiai vallások mitoszaiban éppugy, mint az egyiptomiaknál, nem a tudattalan rokonságában keresi inkább a szerte felötlő kulturmotivumok hasonlóságának eredetét. Azt is sajnálom, hogy a kulturfejlődés további folyamán megfeledkezik ez ősi emberi örökségről. Hangsulyozza, hogy a történelemben kozmikus erők működnek, de ezek a közvetlen adottságu kozmikus erők nála örök erkölcsi elvekkel azonosak, ahelyett hogy a történetinek mutatkozó erkölcsi elveket vezetné vissza az élet anyagi feltételeire és az ösztönökre, melyek valóban a kozmikus környezet bennünk megnyilvánuló erői.

Hatvany, azért fordul oly szenvedélyes érdeklődéssel Kelet felé, mert mélységes megvetéssel tölti el az a gazdasági materializmus, melynek eszméiben az europai ember rontó-bontó, de egyben szerkesztő kedve jelentkezik. Nem gondolja meg, hogy ugyanennek a támadó kedvnek lepleül szolgál a tibeti lámaizmus, vagy a hinduizmus is, mint a rituális királygyilkosság, hogy ezért hivatalos filozofiája Kinának az állami erő számára oly megfelelő konfuciusi tanitás, egyszóval hogy a belső, motorikusan érvényesülő, tehát leküzdhetetlen ösztönerők közös emberi volta lényegesebb jegye a tetszés szerinti kulturáju emberi csoportok szellemi magatartásának, mint az, hogy a belső, tudattalanná tett erőket, idegen hatalmakként kivetitve, mithizálják-e, mint a gazdaságilag fejletlen népek, vagy racionalizálják-e, mint a bonyolult gépi technikával rendelkező európaiak.

Hatvany, hisz az isteni gondviselésben és kozmikus igazságok vallója. Számára az ázsiai kulturformák az európainál magasabbrendü, egész szivével többre becsült s ugy látszik inkább érzésként mint világos belátás gyanánt ható erkölcsi tartalmak tárai. Ám az erkölcsi tartalmak kutatásában nem kellene Ázsiába bujdosnia, hiszen nem a tartalmak, hanem az alakzatok térnek el. S ha ezeket az eleven tartalmakat egymással megegyezőeknek találjuk, akkor nem velük kell mérnünk az alaki különbözéseket sem és különösképpen nem dönthetünk értékitélettel valamelyik történeti kulturforma mellett és ellen. Mindenkiben az örömkeresési és kinkerülési elv müködik és müködött mindenkor. A kutató feladata annak feltárása, hogy milyen sajátos történeti körülmények következtében öltött ez az elv ilyen vagy olyan tudatformát magára., A tudattalan freudi fogalmára támaszkodva azután teljes sikerrel csak a történelmi materialista módszert értékesithetné, mert a termelési eszközökkel alkotott és közvetitett mindennapi élet, a természet és természetismeret, tehát a társadalomba illeszkedő tudat kizárja a tudattalan bizonyos megnyilvánulási módjait, tudattalan törekvéseinknek a külvilágba kivetitett kulturalakzatait. „Mivé lesz Vulcanus Roberts és Tsa (vagy pedig Krupp) mellett, Juppiter a villámháritó, vagy Hermes a hitelintézetek mellett?” „Létezhetik-e Achilles puskaporral és golyóval? Vagy akár az Ilias nyomda és szedőgéppel?” – kérdi Marx a közgazdaságtan kritikájához irt, töredékben maradt bevezetésében. Ez a kérdés, ha a lelki kulturák alakzatainak jegecedését és szétporlását akarjuk megérteni. A japániak ma is virágzó Shintō vallása ugyan látszólag ellentmond ennek, de nem sokáig. A japáni nép széles tömegeinek még nem volt idejük fölfogni a munkamódok váratlan, nem is sejtett technikai átváltozásaival nyert uj „kozmikus környezetet”, vagyis az ember és a természeti anyag-erők közt valamint ember és ember közt ujonnan keletkezett viszonyokat. A japániak Shintō vallásukat és ennek keretébe illeszkedő lelki kulturájukat megfelelő reális körülmények közt sok évszázados kontemplációval alakították ki és e vallás azért áll fenn ma is eleven tagadásaként az uj technikai környezetnek, mert a rohamszerüen térfoglaló s már kezdetben egész bonyolultságával lábra álló imperialista-kapitalista élet sebes üteme lehetetlenné tette a dolgozó néptömegek elmélyült szemlélődését. (A japáni munkások pl. nem ritkán munkahelyükön hálnak.) Ha az a szemlélet, mely egykor a Shintō-t megalkotta, ismét müködni kezd, elveti majd régi játékszerét és a technikai haladásnak jobban megfelelő, mondhatnók európaibb képzetekkel helyettesiti a régi isteneket. Japánban „aki hübérurának halálakor ki akarja mutatni ragaszkodását – irja Hatvany –: az mind, mind ahhoz az ősi szertartáshoz fordul, amelyet hibás olvasással harakirinek nevez Európa, de amelynek helyesen olvasott neve: seppuku.” Hát annyi bizonyos, hogy a japáni bérmunkások nem metszik föl hasukat, sőt eszükbe sem jut, hogy föl kéne metszeniök, amikor hirt vesznek munkaadó vállalatuk főrészvényesének elmulásáról.

Rám, aki a könyv sok részletében zavartalanul gyönyörködtem, nem kellemesen hat a keleti kulturák oly alapos ismerőjének, mint Hatvany Bertalan, heves kirohanása a történelmi materializmus ellen. E támadást bizonyára nem menti az, hogy a megbántott módszert – fejét véve – minduntalan felhasználja ott, ahol nem is sejti, mert ez gyarapitja elvégzett munkájának értékét, de nem dicséri a szerző tudományos öntudatának világosságát. Nem gondolom, hogy jóhiszemüségéhez kétség férne s így mentségére a szocializmus súlyos, de szintén érthető elméleti mulasztásai szolgálnak. Egész nemzetközi irodalmunkban sehol egy olyan mű, amely kifejtené a szocializmus filozofiáját, nem állapodva meg az ideologikus változások gazdasági és osztályharci magyarázatánál, hanem fölvetve az ideologikus beállitódások belső szükségességének kérdését általában is. Minden uj ideologia csak a már meglévőnek valamilyen megértéséből keletkezik – a szocialista ideologia eddig csak ugy jelentkezett, mint a kapitalista ideologia megértése. Természetesen meg kellene értenünk és értetnünk az összes adott ideologiákat, a keletieket beleszámitva, hogy szellemiségünk ne korlátozódjék Európára, hanem egész emberi világunk megértéseként lépjen föl és válhassék általános kulturává. Erre a szerepre azonban csak akkor vállalkozhatik a szocialista szellemiség, ha elfogadja a Marx óta keletkezett uj tudományt, a pszichoanalizist. Lévén az ideológiák lehetségének és alakulásának kérdése azonegy a lelki és elmebetegségek keletkezésének kérdésével. A feuerbachi tétel alapján állva, hogy t. i. a lét határozza meg a tudatot, nem értjük ma már mindennapi lelki tapasztalatainkat sem maradék nélkül, nemhogy kulturákat értelmezhetnénk vele. A feuerbachi tétel összeütközésbe jut azzal az uj, természettudományosnak tekinthető belátással, mely azt tanitja, hogy tudatos gondolkodásunkat egy tudattalan gondolkodás kiséri, mely amazt messze meghaladja jelentőségben, mert közelebb áll valódi cselekvéseink forrásaihoz, ösztöneinkhez. Mai állapotunk mellett félig-meddig természetes, hogy az olyan szenvedélyes és lelki kulturák megértésére szomjas író, mint Hatvany Bertalan, visszautasitja a történelmi materializmust, mely csak ugy lebeg előtte, mint a gyűlölt tőkés gazdasági materializmusnak nem kevésbé gazdasági materialista kritikája. Tanulság ez a mi számunkra. Nem elegendő már a szocializmusnak rámutatnia arra, hogy a szükséges tőkeakkumuláció egyben szükségessé teszi az ellentmondást föloldó szocializmus érvényesülését. Számolnunk kell azzal, hogy az emberek lelki életének nagyobb fele a tudattalanban játszódik le, hogy tetteik nagyobbára gátlásosan determinált cselekedetek, hogy történeti magatartásuk nagyobbára eszesen formált észszerütlenség, ami különösen napvilágra tört az ésszel hivalkodó polgári Európában.

Melléklet

Pedig bizony a tudattalanná tett, elismeréstől megfosztott, letagadott és így az emberi társadalom szabad boldogulására tudatosan föl nem használható, természetes céljaiktól elszakitott ösztönökkel, melyek társadalmi különbséget nem ismernek s ezért eleven forrásai minden olyan törekvésnek, mely ember és ember közé emelt válaszfalak (pl. osztályok) megszüntetésére irányul, inkább megmagyarázható mind a tőkés államok gazdasági imperializmusa, mind a shiiták és szunniták, mohammedánok és keresztények, hinduizmus és mozlimizmus harca, kulturák terjesztése és hanyatlása, semmint a bennük virágzó eszmékkel. Aki verekedni akar, könnyen talál botra és vérontásra érdemes különbségre a homousion és homoiusion között. Az eszmék ugyan a szeretet eszméi, a támadó kedv megsemmisitésére szolgálnának. Az agressziós ösztönök azonban működnek és szivesen közlekednek éppen az erkölcsi eszmékkel kikövezett utakon – különösen hogy más tudatos utjuk nem kerül.

[Ő lelki kulturákra … ]

Ő lelki kulturákra szomjazik szenvedélyesen s ez a sóvárgása, mely elragadja képzeletét Európától, vetteti véle vissza a történelmi materializmust is. E módszer és elv csak ugy lebeg előtte, mint a hitetlen, tehát megvetendőnek itélt tőkés gazdasági materializmusnak nem kevésbé gazdasági materialista kritikája. Nem gondol arra, hogy a történelmi materializmuson alapuló tudományos szocializmus olyan szabadabb világot igér, melyben hinni érdemes. Nem gondol arra, hogy a kapitalizmus hajszája tette a lelkeket sivárrá, hogy a tőkés gazdálkodás ellenmondásait feloldó értelem, a szocializmus, helyet ád a lélekben mindama szépségeknek, jóságoknak, kedvességeknek, melyeket a tőkehalmozás nyers törvénye onnan közvetve és közvetlenül kiszoritott. ,

[Az ösztönökkel … ]

Az ösztönökkel, melyek nem ismernek, tehát el sem ismerhetnek társadalmi különbségeket s ezért állandó forrásai minden olyan törekvésnek, mely ember és ember közé emelt válaszfalak, pl. az osztályok megszüntetésére irányul; az ösztönökkel, melyeket a történeti korok embereinek gyermekkorukban, gyámoltalanságuk folytán el kellett fojtaniok; az ösztönökkel és gyermekkori elfojtásukkal, melyet az emberek felnőtt korában is fenn akarnak tartani a történeti társadalmak uralkodó és haszonélvező, az egész emberi termelés javát kisajátitó hatalmasságai; az elfojtásból kiszabadulni iparkodó ösztönöknek, az elnyomatásuk ellen küzdő, szabad emberi lét után sóvárgó tömegeknek és az infantilis elfojtások megrögzitésében érdekelt osztályuralmaknak örökös birkózásával inkább megmagyarázható mind a tőkés államok belső és külső gazdasági imperializmusa, mind a shiiták és szunniták, mohammedánok és keresztények, hinduizmus és mozlimizmus összecsapása, kulturák terjesztése és hanyatlása, – semmint a bennük virágzó eszmékkel. Az eszmék csak azt a társadalmi formát teszik, amelyben az emberek ráeszmélnek erre a valóságra. Hatvany szenvedélyes érdeklődéssel fordul Kelet felé, lelki kulturákra szomjazik s ez a sóvárgása, mely elragadja Európától, vetteti véle vissza a történelmi materializmust is. E módszer és elv csak ugy lebeg előtte, mint a hitetlen, tehát megvetendőnek ítélt tőkés gazdasági materializmusnak nem kevésbé gazdasági materialista kritikája. Nem gondol arra, hogy a történelmi materializmuson alapuló tudományos szocializmus oly szabadabb világot igér, melyben hinni érdemes. Nem gondol arra, hogy a kapitalizmus hajszája tette a lelkeket sivárrá, hogy a tőkés gazdálkodás ellenmondásait feloldó értelem helyet ád a lélekben mindama szépségeknek, jóságoknak, kedvességeknek, erényeknek, melyeket a tőke-halmozás nyers törvénye közvetve vagy közvetlenül halálra ítélt. Nem gondolja meg, hogy ugyanennek a „gazdasági materializmusnak” szolgál lepleül a tibeti lámaizmus, vagy a hinduizmus is; hogy ezért volt hivatalos filozófiája Kinának a társadalmi és állami rend számára oly megfelelő konfŭciŭsi tanitás. Egyszóval azt nem veszi észre, hogy a társadalmi különbségeket nem ismerő, különben pedig leküzdhetetlen, az emberi szervezet motorizmusához kapcsolódó, ösztönerők közös emberi volta lüktet a kulturákban, hogy ez a lényeges az emberi csoportok szellemi magatartásában, lényegesebb annál, hogy e belső erőket mithizálják-e, idegen hatalmakként kivetítve őket, mint a gazdaságilag fejletlen népek; ethizálják-e, mint ahogy Max Weber kutatásai szerint a protestáns puritanizmussal ethizálták a kapitalizmus kezdetének polgárai; vagy más ideologiákba burkolják-e, mint a mai, bonyolult gépi technikával rendelkező európaiak.

Hatvany a történelmi materializmussal szemben „az ember és a magasabb kozmikus erők közötti soha meg nem szünő kapcsolatra” hivatkozik s azt Gondviselésnek nevezi. Marx tud ilyen kapcsolatról, sőt a marxi filozófia egyik főfogalma a kozmikus (azaz természeti) erők és az ember közti kapocs, csakhogy Marx e kapcsot nem Gondviselésnek, hanem termelési eszköznek nevezi. A Hatvany-féle kapcsolat vallásos jellegü s talán nem tévedek, ha azt gondolom, hogy Hatvanyt a Gondviselésről alkotott vallásos jellegü fogalma vitte Ázsiába és vette Ázsia lelkének, mely a vallásossághoz a mai napig közelebb áll, mint az európai, vizsgálatára. Számára az ázsiai kulturformák az europainál magasabbrendü, egész szivével többre becsült s ugy látszik főleg érzésként ható erkölcsi tartalmak tárai. Ám az erkölcsi tartalmak kutatásában nem kellene Ázsiába bujdosnia, hiszen nem a tartalmak, hanem az alakzatok térnek el. Vagy az európai emberek nem volnának „kapcsolatban a kozmikus erőkkel”? Az emberek – még ha nincsenek is tisztában ezzel! – Ázsiában csakugy mint Európában, életfeltételeik szerint járnak el; lélektani nyelven fejezve ki magunkat: a valósághoz idomuló, testi létünkkel adott örömkeresési és kinkerülési elv müködik bennünk. Tulajdonképpen azt kellene feltárnia Hatvanynak, hogy milyen sajátos történeti körülmények között öltött ez az uralmi okok miatt majdnem mindig hallgatagon érvényesitett elv Ázsiában ilyen és olyan tudatformát magára, miért öltözött az osztályok és a rajtuk épülő társadalmak életakarata egyszer ilyen, másszor olyan ideologiába. „Mivé lesz Vulcanus Roberts és Tsa (vagy pedig Schneider-Creusot) mellett, Jupiter a villámháritó, vagy Hermes a hitelintézetek mellett?” „Létezhetik-e Achilles puskaporral és golyóval? Vagy akár az Ilias nyomda- és szedőgéppel?” – kérdi Marx a közgazdaság kritikájához irt, töredékben maradt bevezetésében. A kérdés mindig igy hangzik, ha társadalmilag érvényesült lelki és szellemi kulturák alakzatainak jegecedését és szétporlását akarjuk megérteni.

Hatvany e módszertani hibája világosan ütközik ki az indoárjákról és a kasztrendszerről szóló részben. Megállapitja, hogy Indiát az árják fegyverrel hóditották meg s azzal folytatja, hogy a vezető harcos, uralkodó réteg ammiatt aggódott, hogy „a valószinüleg sokkal magasabbrendü kulturáju őslakók vére tökéletesen átitatja a hóditókét.” Furcsa egy ilyen aggodalom a hódító árják részéről, kik már kezdetben is kevert fajuak, „nagy szőkék és kis feketék voltak”. A hóditók nem emmiatt aggódtak s nem emmiatt alkották meg a kasztrendszert. Céljuk az uralom sértetlen megóvása volt s ennek csupán eszközéül szolgált a fajtabeli különbözésnek az a felfogása, mely a kasztok társadalmi rendjében érvényre jutott. Errevall, hogy a kasztokban a hódító árják vannak megszervezve a kaszton kivüliekkel szemben abból a célból, hogy egymásközti harcban meg ne gyengüljenek annyira, hogy uralmuk veszélybe jusson. Röviden: a hódítók törekvése számára, hogy szerzett uralmukat megtartsák, legcélszerübbnek a faji ideologia mutatkozott. Hogy mennyire csak szövetséges osztályok uralmáról van szó, melynek csupán leple a faji ideologia, azt az is mutatja, hogy az uralomtól távolabb eső harmadik, kereskedői kaszt keveredik nem-árjákkal s a negyedik kaszt, a shudráké, „már erősen kevert” – mert, tesszük hozzá mi, itt alul már nem sok értelme volna a faji ideologia követésének. Hatvany, hogy felfogását (mely szerint a kasztrendszer faji uralom vágyát szolgálta) támogassa, hivatkozik a Mahábharáta egyik epizódjára. A történelmi cselekedetet azonban belső logikájából kell megértenünk és nem abból, amivel a cselekvő tettét indokolja. A Mahábharáta epizód csak annyira világitja meg a kasztbeli árják és kasztnélküli nem-árják társadalmi viszonyának tartalmát, mint egy háborús uszító dal a háború tényleges okait. Hatvany különben maga mondja, hogy „az őslakók uralkodó rétege természetesen továbbra is más elbánásban részesült, mint az alsóbb osztály” s hogy „a kasztrendszer teljes sulya természetesen a csandálára”, vagyis a kasztonkivüli páriákra „nehezedett.”

A lélekvándorlás tanának értelmét az a felismerés szolgáltatja, mely a történelmi materializmus sajátja és magának Marxnak nevéhez füződik. Azt irja Marx a „Hegeli jogbölcselet kritikája” c. cikkében, hogy a vallás az emberi lényeg képzeletbeli megvalósitása és a földi siralomvölgy birálata. A kasztrendszer lehetetlenné teszi, hogy a kasztonkivüliek kaszthoz és az alacsonyabb kasztok tagjai felsőbbe jussanak. A lélekvándorlás tana ezt a megkötöttséget szünteti meg gondolatban azzal, hogy az emberek lelke haláluk után érdem szerint vándorol egyik kasztból és fajból, társadalmi és természeti osztályból a másikba.

Hatvany kozmikus erői örök erkölcsi elvekkel azonosak. Igy aztán nem az ázsiai kulturák értelmét bontja ki, hanem csak – azt hiszem, nem is vállalkozott többre – képet, sok helyen lenyügöző képet fest az ázsiai lélekről. Hozzátehetjük, hogy a szellemi módon jelentkező lélekről, vagyis nem annyira a lélekről, mint inkább az európaitól eltérő történeti uralkodó ideologiákról. Néprajzzal nem szolgál.

Hatvany önnön európaiságától, mondhatnók: önnön osztályától menekül Ázsia lelkébe. Tragédiája, hogy az, mit ott találni vél, éppen elveszőben van. Ez a tragikum könyve lirájában nem kap hangot. Közelibb tragédia fájdalma csal ajkára indulattól fütött szavakat, – a zsidóságnak az európai Németországban történt megcsufoltatása. Valószinüleg emmiatt ragadja oly messzi szenvedélye, hogy még az alkotó németekről is elfeledkezve, megtagad a németségtől minden önálló gondolatot. Ezzel nagyon emlékeztet a történelmi materializmussal szemben fölvett magatartására.

Azon gondolkozom, hogy bővebben kellett volna szólnom e mü értékeiről, a feldolgozott anyagról, a fejezetekbe foglalt biztos ritmusu képekről, világos nyelvéről. Erre már nincs helyem, de ugy vélem, ez nem is szükséges. Akiket a jelenlegi és a történeti ázsiai kulturák érdekelnek, azok számára ugyis pótolhatatlan ez a könyv, mert együtt ad olyan nagy anyagot, mely csak külön-külön, nagy fáradtsággal és csakis idegen nyelven hozzáférhető. Megjegyzem még, hogy a szaktudományi részletkutatások eredményeit Hatvany a legfrissebb közlések alapján vonja müvébe.

Nagy érdeklődéssel olvastam ezt a tulontúl gazdag, az ázsiai kultúra szenvedélyes szeretetétől áthatott könyvet. Most ismét átlapozva szép képeit, azon veszem magam észre, hogy figyelmemet nem annyira a rendkivül érdekes, hazai irodalmunkban alig ismeretes anyag eleven feltárása kötötte le, mint inkább az író líraisága, mely a ma ismeretes kultúrtudományos módszereknek, a történelmi materializmusnak, a szellemtörténeti eljárásnak, a szellemi formák pszichoanalitikus vizsgálatának nyiltan fittyet hányva, de a sorok közt öntudatlanúl mégis velük élve, tárgyi alakot keres magának Ázsia eszméleti emlékeiben. A könyv írója Hatvany Bertalan, Ázsia lelkéről kíván szólni és sikerül önnön lelkét kibontania. Líraiságát bizonyára önmaga is érzi. „Ezt a könyvet laikus írta laikusoknak” – mondja kevés joggal, hiszen, ha ő laikus, akkor a valóban avatatlan olvasónak szégyenkeznie kell e szakemberre valló jártasság láttán. Az anyag terjedelme sem laikust sejtet, hanem a lírikust idézi, aki minden vágyát, sérelmét és indulatát egyszerre akarja a tudat foglalatába illeszteni. De nem laikusé az a szenvedélyes mozdulat sem, amellyel tárgyát megragadja – tudósokra és lírikusokra jellemző az.

Műve a kultúra teremtésével kezdődik. Majd, hogy az egész Kelet különböző motivumainak rokonságáról táplált erős érzését mondanivalójának irányító elvévé tegye, a valóban rokon eredetről tanuskodó mithoszok, művészi ősemlékek és kultikus jelképek biztatására elfogadja Hanns Hörbiger elméletét Atlantiszról, a föltételezett elsüllyedt világrészről. Atlantiszra nézve a szigorúan vett tudományosság egyelőre sem állítóan, sem tagadóan nem nyilatkozik; én sem vethetem Hatvany szemére, hogy hivéül szegődik. Megjegyzem azonban, hogy az emberi őskultúra egységes voltának magyarázatául talán még több joggal szolgálhat a föltevéses fizikai, földrajzi Atlantisz fogalma helyett a pszichoanalitikai gyakorlatban állandóan tapasztalt lelki Atlantisznak, a freudi tudattalannak fogalma. Az ember ösztönös énje és az elfojtásoktól terhes tudattalan révén minden motívum-vándorlás és kultúrérintkezés nélkül létrejön például az egerektől, kígyóktól való iszonyodás, hogy aztán a tudattal (kultikus) alkuban kiegyezve, szellemi formaként lépjen elő. Kár, hogy Hatvany, aki az Oedipusz-komplekszumot maga is ősemberi örökségnek tartja és fölfedezi a nyugatázsiai vallások mitoszaiban éppúgy, mint az egyiptomiaknál, nem a tudattalan rokonságában keresi inkább a szerte felötlő kultúrmotivumok hasonlóságának eredetét. Azt is sajnálom, hogy a kultúrfejlődés további folyamán megfeledkezik ez ősi emberi örökségről. Hangsúlyozza, hogy a történelemben kozmikus erők működnek, de ezek a közvetlen adottságú kozmikus erők nála örök erkölcsi elvekkel azonosak, ahelyett, hogy a történetinek mutatkozó erkölcsi elveket vezetné vissza az élet anyagi feltételeire és az ösztönökre, melyek valóban a kozmikus környezet bennünk megnyilvánuló erői. Az ösztönökkel, melyek nem ismernek, tehát el sem ismerhetnek társadalmi különbségeket s ezért állandó forrásai minden olyan törekvésnek, mely ember és ember közé emelt válaszfalak, pl. az osztályok megszüntetésére irányul, az ösztönökkel, melyeket a történeti korok embereinek gyermekkorukban, gyámoltalanságuk folytán el kellett fojtaniok; az ösztönökkel és gyermekkori elfojtásukkal, melyet az emberek felnőtt korában is fenn akarnak tartani a történeti társadalmak uralkodó és haszonélvező, az egész emberi termelés javát kisajátító hatalmasságai; az elfojtásból kiszabadulni iparkodó ösztönöknek, az elnyomatásuk ellen küzdő, szabad emberi lét után sóvárgó tömegeknek és az infantilis elfojtások megrögzítésében érdekelt osztályuralmaknak örökös bírkózásával inkább megmagyarázható mind a tőkés államok belső és külső gazdasági imperializmusa, mind a shiiták és szunniták, mohamedánok és keresztények, hinduizmus és mozlimizmus összecsapása, kultúrák terjesztése és hanyatlása, – semmint a bennük virágzó eszmékkel. Az eszmék csak azt a társadalmi formát teszik, amelyben az emberek ráeszmélnek erre a valóságra.

Hatvany szenvedélyes érdeklődéssel fordul Kelet felé, lelki kultúrákra szomjazik s ez a sóvárgása, mely elragadja Európától, vetteti véle vissza a történelmi materializmust is. E módszer és elv csak úgy lebeg előtte, mint a hitetlen, tehát megvetendőnek ítélt tőkés gazdasági materializmusnak nem kevésbé gazdasági materialista kritikája. Nem gondol arra, hogy a történelmi materializmuson alapuló tudományos szocializmus oly szabadabb világot igér, melyben hinni érdemes. Nem gondol arra, hogy a kapitalizmus hajszája tette a lelkeket sivárrá, hogy a tőkés gazdálkodás ellenmondásait feloldó értelem helyet ád a lélekben mindama szépségeknek, jóságoknak, kedvességeknek, erényeknek, melyeket a tőkehalmozás nyers törvénye közvetve vagy közvetlenül halálra ítélt. Nem gondolja meg, hogy ugyanennek a „gazdasági materializmusnak” szolgál lepleül a tibeti lámaizmus, vagy a hinduizmus is; hogy ezért volt hivatalos filozófiája Kínának a társadalmi és állami rend számára oly megfelelő konfuciusi tanítás. Egyszóval azt nem veszi észre, hogy a társadalmi különbségeket nem ismerő, különben pedig leküzdhetetlen, az emberi szervezet motorizmusához kapcsolódó, ösztönerők közös emberi volta lüktet a kultúrákban, hogy ez a lényeges az emberi csoportok szellemi magatartásában, lényegesebb annál, hogy e belső erőket mithizálják-e, idegen hatalmakként kivetítve őket, mint a gazdaságilag fejletlen népek; ethizálják-e, mint ahogy Max Weber kutatásai szerint a protestáns puritanizmussal ethizálták a kapitalizmus kezdetének polgárai; vagy más ideológiákba burkolják-e, mint a mai, bonyolult gépi technikával rendelkező európaiak.

Hatvany a történelmi materializmussal szemben „az ember és a magasabb kozmikus erők között soha meg nem szünő kapcsolatra” hivatkozik s azt Gondviselésnek nevezi. Marx tud ilyen kapcsolatokról, sőt a marxi filozófia egyik főfogalma a kozmikus (azaz természeti) erők és az ember közti kapocs, csakhogy Marx a kapcsot nem Gondviselésnek, hanem termelési eszköznek nevezi. A Hatvany-féle kapcsolat vallásos jellegű s talán nem tévedek, ha azt gondolom, hogy Hatvanyt a Gondviselésről alkotott vallásos jellegű fogalma vitte Ázsiába és vette Ázsia lelkének, mely a vallásossághoz a mai napig közelebb áll, mint az európai, vizsgálatára. Számára az ázsiai kultúrformák az európainál magasabbrendű, egész szívével többre becsült s úgy látszik, főleg érzésként ható erkölcsi tartalmak tárai. Ám az erkölcsi tartalmak kutatásában nem kellene Ázsiába bujdosnia, hiszen nem a tartalmak, hanem az alakzatok térnek el. Vagy az európai emberek nem volnának „kapcsolatban a kozmikus erőkkel”? Az emberek – még ha nincsenek is tisztában ezzel! – Ázsiában csakúgy, mint Európában, életfeltételeik szerint járnak el; lélektani nyelven fejezve ki magunkat: a valósághoz idomuló, testi létünkkel adott örömkeresési és kínkerülési elv működik bennünk. Tulajdonképpen azt kellene feltárnia Hatvanynak, hogy milyen sajátos történeti körülmények között öltött ez az uralmi okok miatt majdnem mindig hallgatagon érvényesített elv Ázsiában ilyen és olyan tudatformát magára, miért öltözött az osztályok és a rajtuk épülő társadalmak életakarata egyszer ilyen, másszor olyan ideológiába. „Mivé lesz Vulcanus Roberts és Tsa (vagy pedig Schneider-Creusot) mellett, Jupiter a villámhárító, vagy Hermes a hitelintézetek mellett?” „Létezhetik-e Achilles puskaporral és golyóval? Vagy akár az Ilias nyomda- és szedőgéppel?” – kérdi Marx a közgazdaság kritikájához írt, töredékben maradt bevezetésében. A kérdés mindig így hangzik, ha társadalmilag érvényesült lelki és szellemi kultúrák alakzatainak jegecesedését és szétporlását akarjuk megérteni.

Hatvany e módszertani hibája világosan ütközik ki az indoárjákról és a kasztrendszerről szóló részben. Megállapítja, hogy Indiát az árják fegyverrel hódították meg s azzal folytatja, hogy a vezető harcos, uralkodó réteg amiatt aggódott, hogy „a valószinűleg sokkal magasabbrendű kultúrájú őslakók vére tökéletesen átitatja a hódítókét”. Furcsa egy ilyen aggodalom a hódító árják részéről, kik már kezdetben is kevert fajuak, „nagy szőkék és kis feketék voltak”. A hódítók nem emiatt aggódtak s nem emiatt alkották meg a kasztrendszert. Céljuk az uralom sértetlen megóvása volt s ennek csupán eszközéül szolgált a fajtabeli különbözésnek az a felfogása, mely a kasztok társadalmi rendjében érvényre jutott. Erre vall, hogy a kasztokban a hódító árják vannak megszervezve a kaszton kívüliekkel szemben abból a célból, hogy egymásközti harcban meg ne gyengüljenek annyira, hogy uralmuk veszélybe jusson. Röviden: a hódítók törekvése számára, hogy szerzett uralmukat megtartsák, legcélszerűbbnek a faji ideológia mutatkozott. Hogy mennyire csak szövetséges osztályok uralmáról van szó, melynek csupán leple a faji ideológia, azt az is mutatja, hogy az uralomtól távolabb eső harmadik, kereskedői kaszt keveredik nem-árjákkal s a negyedik kaszt, a shudráké, „már erősen kevert” – mert, tesszük hozzá mi, itt alul már nem sok értelme volna a faji ideológia követésének. Hatvany, hogy felfogását (mely szerint a kasztrendszer faji uralomvágyat szolgált) támogassa, hivatkozik a Mahábharáta egyik epizódjára. A történelmi cselekedetet azonban belső logikájából kell megértenünk és nem abból, amivel a cselekvő tettét indokolja. A Mahábharáta epizód csak annyira világítja meg a kasztbeli árják és kasztnélküli nem-árják társadalmi viszonyának tartalmát, mint egy háborús uszító dal a háború tényleges okait. Hatvany különben maga mondja, hogy „az őslakók uralkodó rétege természetesen továbbra is más elbánásban részesült, mint az alsóbb osztály” s hogy „a kasztrendszer teljes súlya természetesen a csandálára”, vagyis a kasztonkívüli páriákra „nehezedik”.

A lélekvándorlás tanának értelmét az a felismerés szolgáltatja, mely a történelmi materializmus sajátja és magának Marxnak nevéhez fűződik. Azt írja Marx a „Hegeli jogbölcselet kritikája” c. cikkében, hogy a vallás az emberi lényeg képzeletbeli megvalósítása és a földi siralomvölgy bírálata. A kasztrendszer lehetetlenné teszi, hogy a kasztonkívüliek kaszthoz és az alacsonyabb kasztok tagjai felsőbbe jussanak. A lélekvándorlás tana ezt a megkötöttséget szünteti meg gondolatban azzal, hogy az emberek lelke haláluk után érdem szerint vándorol egyik kasztból és fajból, társadalmi és természeti osztályból a másikba.

Hatvany kozmikus erői örök erkölcsi elvekkel azonosak. Így aztán nem az ázsiai kultúrák értelmét bontja ki, hanem csak – azt hiszem, nem is vállalkozott többre – képet, sok helyen lenyügöző képet fest az ázsiai lélekről. Hozzátehetjük, hogy a szellemi módon jelentkező lélekről, vagyis nem annyira a lélekről, mint inkább az európaitól eltérő történeti uralkodó ideológiákról. Néprajzzal nem szolgál.

Hatvany önön európaiságától, mondhatnók önön osztályától menekül Ázsia lelkébe. Tragédiája, hogy az, mit ott találni vél, éppen elveszőben van. Ez a tragikum könyve lirájában nem kap hangot. Közelibb tragédia fájdalma csal ajkára indulattól fűtött szavakat, – a zsidóságnak az európai Németországban történt megcsúfoltatása. Valószínűleg emiatt ragadja oly messzi szenvedélye, hogy még az alkotó németekről is elfeledkezve, megtagad a németségtől minden önálló gondolatot. Ezzel nagyon emlékeztet a történelmi materializmussal szemben fölvett magatartására.

Azon gondolkozom, hogy bővebben kellett volna szólnom e mű értékeiről, a feldolgozott anyagról, a fejezetekbe foglalt biztos ritmusu képekről, világos nyelvéről. Erre már nincs helyem, de úgy vélem, ez nem is szükséges. Akiket a jelenlegi és a történeti ázsiai kultúrák érdekelnek, azok számára úgyis pótolhatatlan ez a könyv, mert együtt ad olyan nagy anyagot, mely csak külön-külön, nagy fáradtsággal és csakis idegen nyelven hozzáférhető. Megjegyzem még, hogy a szaktudományi részletkutatások eredményeit Hatvany a legfrissebb közlések alapján vonja művébe.

Szerkesztői üzenet [1]

Kedves Uram, a SZÉP SZÓ első számának első és második kiadása közt kelt megtisztelő szemrehányásaira van szerencsém a következőkben válaszolni:

1. Azt állítja, hogy célkitüzésünk a hitetlenség terjesztése. Téved, Ön a hitetlen. Ön hangsúlyozza, hogy katolikus. Tehát nem hisz a buddhizmusban, a mohamedanizmusban, a protestantizmusban, a pogány mithologiákban, nem hisz a szociálizmusban és a természettudományokban, nem hisz a demokráciában, s így valójában nem hisz a tekintélyekben sem. Ezenkívül, mint leveléből látható, nem hisz azoknak a katolikusoknak elgondolásában sem, akik Belgiumban, Németországban, Angliában és másutt kifejezetten demokratikus és a mi „hitetlen” humanizmusunkhoz nagyon hasonló szellemű társadalmi átalakulástól várják erkölcsi felfogásuk érvényesülését. Csak véget nem érő felsorolással lehetne néven nevezni, hogy mi mindenben nem hisz – Ön. Én hiszek. Marx azt írja: a vallás az emberi lényeg megvalósítása – képzeletben, mert e földi siralomvölgyében, (melynek katonai térképe az osztályok, népek, fajok, nemek és nemzedékek elnyomását és kizsákmányolását tünteti föl), az emberek nem fejthetik ki igazi mivoltukat s mert nem fejthetik ki, nem is eszmélhetnek rá közvetlenül. Látja, ilyen „hitetlen” alapon hihetek én az összes vallásokban, az Önében is, anélkül, hogy ellenmondásba kerülnék magammal s az értelem megvetésével önmagamat és Önt lebecsülném. Mert, ugye, Önt is becsmérelném az értelem tagadásával, hiszen Ön természetesnek tartja, hogy értelmes mondatokban szóljon hozzám s én értelmes mondatokban válaszoljak. Azt hiszem, megsértődne, ha röviden értelmetlen fickónak nevezném – miért kívánja hát, hogy értelmetlen fickónak jelentsem ki filozófiai terminus technikusokkal?

2. Ön azt írja, örömmel olvasta néhány olyan versemet, melyekben megnyilatkozik az igazi bűntudat, s most mégis megmaradtam hitetlennek. Kedves Uram, én hiszek az eredendő bűnben és ezért vagyok híve a tudományos szocializmusnak. Mert kétféle bűn van. Az egyik fajta bűn csak azért bűn, mert büntetés jár érte az uralkodó földi hatalmak különös gondoskodása folytán. A gyermek sír, mert fáj a hasa – megfenyegetik tehát, hogy ne nyafogjon örökké. A földtelen parasztság, a munkanélküliek milliói szervezkedni próbálnak, hogy sorsukon javítsanak, mert képtelen nyomorban élnek – megfenyegetik tehát diktatúrával őket, hogy ne zavarják a rendet. Az ilyen fajta bűnök igen könnyen megszüntethetők pl. azzal, hogy nem jár büntetés értük. Az ilyen bűnök ellen lehet és kell küzdenünk – mégpedig a büntetlenség biztosításával, az intézményes szabadsággal. Az emberiség, egész történelme folyamán, ilyen módon küzdött e bűnök ellen. A rabszolgaszökés, a jobbágyköltözés bűnét azzal szüntette meg a társadalom, hogy nem büntette; azzal, hogy megszüntette a rabszolgaságot és a jobbágyságot. A másikfajta az a bűn, melyet akaratlanúl elkövet az ember és akkor is megbán elkövetője, ha nem büntetik érte. Ez az eredendő bűn. Bűn az ellen, akit szeretünk. Az ilyen bűn ellen nem elég nem-büntetéssel küzdeni, az ilyen bűnt kifejezetten meg kell bocsátanunk egymásnak. Az ilyen bűnt meg nem bocsátani, maga is bűn. A diktatúrákban, az osztályelnyomatáson és idegen munkaerő kizsákmányolásán alapuló társadalmakban a meg-nem-bocsátás bűnében is szenved az emberiség. Ez ellen a bűn ellen bizony nem lehet másként cselekedni, mint küzdeni egy olyan társadalmi rendért, termelési módért és elosztási szervezetért, melyben az emberek könnyebben megbocsátanak egymásnak. Ne feledkezzék meg arról sem, hogy az osztálytársadalmakban azoknak a bűnöknek a tudata, melyek csak azért bűnök, mert büntetés jár értük, homályosítja el az eredendő bűnnek, a szeretet ellen elkövetett bűnnek tudatát (ha ugyan egyáltalában engedi létrejönni) és ez teszi lehetetlenné, hogy megbocsátásra képesek és alkalmasak legyenek az ember fiai.

3. Ön a rend eszményeért lelkesedik, de valójában a rendi államra gondol. Önnek azonban, ki az erkölcsi szabadság álláspontjáról szemlélődik, tudnia kell, hogy a rend csupán a szabadságból és a szabadságban fejtheti ki magát. Ön – általában – azt veti szememre, hogy megfeledkezem az örök eszményekről. Ezt a tévedését is helyre kell igazítanom. – Az örök eszményekről Ön feledkezik meg. A rendi állam bizonyára nem örök eszmények megvalósítása – hiszen nem sok köze van az emberi szabadság, egyenlőség és testvériség eszményeihez. Ön persze abban a hitben él, hogy ezek az eszmények az észt istenítő francia polgári forradalomnak bálványai. Felhívom a figyelmét arra, hogy a szabadság, egyenlőség és testvériség fő eszményei a kereszténységnek. Isten előtt mindenki szabad, egyenlő és testvér. A polgári forradalom csak földközelbe hozta ezeket az eszményeket, amikor elvvé tette, hogy az állam törvényei előtt is szabad, egyenlő és testvér minden ember. Gondoljon arra, amit föntebb mondottam, hogy a vallás az emberi lényeg megvalósítása képzeletben. Én, mint „hitetlen materialista” azon iparkodom, hogy ez a lényeg, ezek az eszmények, ha másként nem, hát fokról-fokra, de megvalósuljanak mindennapi életünkben is, hogy pl. a közigazgatás és a termelési mód irányító elvévé legyenek. S ha Ön isteni eredetűnek tekinti a magántulajdont, nevezetesen a termelési eszközök magántulajdonát, arra kell figyelmeztetnem, hogy a magántulajdon megszüntetése is isteni eredetre vall. Az egész emberi történelem valójában a magántulajdon megszüntetésének folyamata, – hiszen valamikor az apának magántulajdonai voltak gyermekei és gyermekeinek anyja egyaránt.

4. Végül Ön e lap címét kifogásolja. SZÉP SZÓ – e kifejezés az Ön szemében játékká „alacsonyítja” gondolatainkat az „erkölcsi megújhodás korában”. Nem értem, hogy miért volna alacsonyrendű a játék, a gyermekek öröme. Én boldog pillanataimban gyermeknek érzem magamat és akkor derűs a szívem, ha munkámban játékot fedezek föl. Félek a játszani nem tudó emberektől és mindig azon leszek, hogy az emberek játékos kedve el ne lankadjon, hogy azok a szűkös életföltételek, melyek a játék kedvét és lehetőségét szegik, megszűnjenek. A diktatúrák légkörében divat „szép szónak” becsmérelni a szellemi humanizmusnak mindama megnyilatkozásait, amelyeket rengeteg szenvedés és erőfeszítés hozott napvilágra s amelyek művelődésünk elveiként lebegnek előttünk. Mi, amikor szép szóval akarjuk kifejteni azt az emberi öntudatot, amelyet a világszerte föllépő erőszak a lelkek mélyére kényszerít, nem ismerhetjük el az erőszak szellemi fölényét azzal, hogy az általa kigúnyolt szép szótól megfutamodunk. Mi vállaljuk a becsmérlést. „Szép szó” magyarul nem fölcicomázott kifejezést, hanem testet öltött érvet jelent. A szép szó nemcsak eszközünk, hanem célunk is. Célunk az a társadalmi és állami életforma, melyben a szép szó, a meggyőzés, az emberi érdekek kölcsönös elismerése, megvitatása, az egymásrautaltság eszmélete érvényesül. Fellépésünkkel, írásainkkal, gondolatainkkal, értelmességre hivatkozó hitünkkel az emberi egység igényét próbáljuk ismét életre hívni, a réginél fejlettebb egységre tartó haladottabb igényt, a modern, maga-magát fegyelmező, rendbefoglaló szabadságot.

Fogadja köszönetemet, amiért mindezek elmondására alkalmat adott.

[Hogy miért nem járok színházba? … ]

Hogy miért nem járok színházba? Mert tapasztalataim szerint:

1. Az előadott darabok ötlettelenek, unalmasak, másszóval nem tárják fel a kor valóságához kapcsolt formában az igazi szenvedélyeket. Az ú. n. irodalmi darabok sem mutatnak másra, mint arra, hogy az emberek ma sem mernek szembenézni indulataikkal.

2. Az előadások nem harmónikusak, egyes tehetséges színészek művészetét az összhatásban tönkreteszik a rosszak, illetve azok, akik nem játszhatják ki formájukat, mert alá vannak rendelve a főszereplőnek.

3. Mikor járnék színházba? III. Richard ezt kiáltja: „Országomat egy lóért!” Emellett igen nevetségesen hangzanék, ha a mai szerző ezt adná egy hőse szájába, ki történetesen könyvelő: „Állásomat egy taxiért!” Nos, ha egy mai Shakespeare kitalálná, hogy egy ilyen felkiáltás hogyan ne váljék nevetségessé, de hogyan szorítsa el az ember szívét, örömmel áldoznék még az indokolatlanul magas árakat kérő ruhatárra is.

Ignotus Pál barátomat régóta igyekszem meggyőzni arról, hogy nem az ő belső alakjára szabott ruhát visel, amikor abba a magatartásba, „szellemi énbe” öltözködik, amelyet irodalmi életünk közvéleménye oszt ki számára. Szó sincs arról, hogy alapjában véve publicista és kultúrpolitikus lenne, – bár hát annak is megállja a helyét. Én őt inkább idealista lírikusnak látom: ideálja a racionalizmus, melyen oly heves szenvedéllyel csüng, hogy lehetetlen észre nem venni benne egy ősi irracionalizmus éltető erejét. Ime ez a kis tanulmánya is magával ragadja széles, de mégis sebes áradásával az olvasót; az olvasóban azonban nem alakúl ki határozott, szilárdan álló kép a tanulmány tárgyáról, Kosztolányiról. Kap képet róla, hogyne, de olyat, mint a hintázó gyermek a környező tárgyakról, akiben erősebben zúg tovább a látottaknál a föl-le édes lendülete. Az is igaz, hogy Ignotus Pál éles észszerűséggel dolgozik, újja-hegye keményen fogja meg mindig az ideális tárgyat, a fogalmat, de szétmorzsolja, ahogy például a liberalizmus fogalmát szétmorzsolta, hogy így aztán liberalistának vallhassa magát, amint ezt „A liberalizmus házi reformja” című cikkében láthatta a SZÉP SZÓ olvasója. Ez pedig a lírikusra jellemző. Ahogy a közönséges alkotó, teremtő, a paraszt, a munkás, a mindennapi életet alakító ember nem törődik bele a tényekbe, hanem átformálja őket eleven élete számára – úgy gyúrja át, bontja szét saját külön használatára a lírikus a szellemi tényeket. Nem síneket fektet le, úgy jár, mint vizen a hajó. – Most, hogy Kosztolányi Dezsőről írt lírai tanulmánya, melyet a SZÉP SZÓ olvasói már ismernek, külön füzetben is megjelent, megragadtam az alkalmat, hogy felhívjam erre a közönség, de főként az ő figyelmét.

Szerkesztői üzenet [2]

„Márciusi Front.” Az Egyetemi Kör március 15-i gyülésén elfogadott 12 pont a mi véleményünk szerint is alkalmas arra, hogy a magyar ifjuságot a haladás szolgálatába állítsa. Azok a bátor fiatalemberek, akik e mozgalomban résztvesznek, meleg rokonszenvet és támogatást érdemelnek

Szerkesztői üzenetek

„Balmazujváros”. Az üldözésről, amely több írótársunkat az utóbbi napokban érte, megdöbbenéssel szereztünk tudomást. A lapzárta miatt e számunkban már nem foglalkozhatunk bővebben ezekkel az esetekkel. Véleményünk szerint a magyar irodalom összes szerveinek egyetemlegesen kellene megmozdulniuk az ilyen jelenségek kiküszöbölése és az írói szabadság biztosítása végett.

„Márciusi Front”. Az Egyetemi Kör március 15-i, múzeumkerti gyűlésén elfogadott 12 pont a mi véleményünk szerint is alkalmas arra, hogy a magyar ifjúságot a haladás szolgálatába állítsa. Azok a bátor fiatalemberek, akik e mozgalomban résztvesznek, meleg rokonszenvet és támogatást érdemelnek a szociális szellemű, öntudatos magyar értelmiségtől.

Az „Uj szellemi fronttól” a „márciusi frontig”.

1937. március 15-én a Magyar Nemzeti Muzeum kertjében egybegyült fiatal emberek sokasága között a következő röplapot osztogatták:

[Erre a muzeumi gyűlésre … ]

Erre a muzeumi gyülésre én nem mentem el. Nem mentem el, bár talán szivesen meghallgattam volna Féja Gézának, ennek a lobogótüzü igehirdetőnek (uj könyve ennek mutatja), magyarán szólva fanatikus propagandistának fölhevült szavait és nem tartottam Kovács Imrétől sem. Főszónoknak azonban Zilahy Lajos igérkezett – s vajjon érdemesnek gondolhattam-e, hogy az uj szellemi front Führerének valótlan eszméihez csint és tüzet adjak személyes jelenlétemmel?

[Az Előszóhoz … ]

Az Előszóhoz

X. old.: Petőfit én nem így értelmezem. De erre példának fölhozni semmiképpen nem helyes.

[ … hiányzik egy rövidrefogott … ]

hiányzik egy rövidrefogott verstan

1. Kihagyta a népköltészetet, de belevette az u.n. „népdalokat”.

2. X. A „közölésre” hoz példát H.J.

Azért mi is bününkből
Feltámadunk vétkünkből

mindig a második sor elején helyezkedik el

Köztudat Ady ifju verseiből többet fogadott be, ennek a ténynek stb XII.

XVI. A nemzetiség ösztöne

kik olvasnak és kik nem olvasnak

A nyelvujitásban szakadt ketté az irodalom s ennek a harcnak utórezgései bár bonyolódva egyéb motívumokkal érvényesülnek a késöbbi jobb és baloldali irodalomban, hol ujabb esztétikusaink az ujjal föllépő költőket nyelvi ujdonságokért értékelték, egynek véve nyelvet és költészetet, aminthogy bizonyos mélységbe egyek.

XVI. idézni

Két nagy izület

XIII.

1. izület nemzeti irodalom, nyelvi alapon

2. izület eredetiség követelménye, nemzeti eredetiség (magyar romanticizmus kora)

3. szakasz: nemzeti izlés

XIX

XX Deák Ferenc bölcs mértéktartása

XXI. Vajda Reviczky, Ady: a jelen valóság tagadása, s nem a nemzeti klasszicizmus ellenzéke és tagadása.

„A nemzetfogalom” uj meghatározásának ösztöne

„Az esztétikai megitélés függetlenitette magát az erkölcsitől”? Mert az a jelen valóság tagadása miatt a képzeletet elvált a realiáktól

XXII. szociális fogalmát adja az irodalomnak

Van Csokonainak egy verse, ez a címe: Egy tulipánthoz. Mutattam költőnek, kritikusnak, esztétikusnak (egyébként mindenki az), kérve, olvassa föl. Íme:

A hatalmas szerelemnek
Megemésztő tüze bánt,
Te vagy orvosa sebemnek
gyönyörü kis tulipánt.

Szemeid szép ragyogása
Lobogó hajnali tűz,
Ajakid harmatozása
Sok ezer gondot elűz.

Teljesítsd angyali szókkal
Szeretőd amire kért,
Ezer ambrózia csókkal
Fizetek csókjaidért.

Kétféleképpen mondták föl ezt a verset. Kétféle hangsúlyos verselésünk kétféle szabálya szerint. A legtöbben aszerint a ritmus szerint, amelyet még az iskoláskönyvekből tanultunk, tehát négy szótagos, vagy rövidebb (itt háromszótagú) ütemekre beosztva a sorokat, minden esetben az ütem első tagját téve nyomatékossá. Így:

’ _ _ _ || ’ _ _ _
’ _ _ _ || ’ _ _ _

Akik ezt az olvasási módot választották, megjegyezték, rossz helyen van a sormetszet:

Te vagy orvo || sa sebemnek.

Ezek nem is törődtek tovább a verssel s így elkerülte a figyelmüket, hogy az első szakasz első, második és negyedik sorát, és a második szakasz első sorát kivéve, tehát tizenkét sor közül nyolcban „rossz helyen van a sormetszet”. Csokonainál.

Mások ösztönükre hallgatva, értelmi tagolódásához igazodva, keresték a vers dallamát. Így:

_ ’ _ _ | ’ _ _ _
’ _ _ _ | ’ _ _
’ _ | ’ _ _ | ’ _ _
’ _ _ _ | ’ _ _

’ _ _ | ’ | ’ _ _ _
’ _ _ | ’ _ _ | ’
’ _ _ | ’ _ _ _ _
’ _ _ | ’ _ | ’ _

’ _ _ | ’ _ _ | ’ _
’ _ _ _ _ _ | ’
’ _ | ’ _ _ | ’ _
’ _ _ | ’ _ _ _

Ez az olvasási mód közeli rokona annak a dallamolvasó elvnek, amelyet Gábor Ignác keresett Zrinyi verselésében s amely egyeduralomra tör – különösen Ady óta – újabb költészetünkben, melyet rejtélyes ragaszkodással meg nem únnak jambusosnak nevezni – versmérték-hitelesítő hivatalainkban. Nem nagy meglepetés, ha azok, kik jambusos mértéket keresnek ott, ahol nincs, nem veszik észre a mértéket ott, ahol van, így e Csokonai versnél. Én ezt így olvasom:

∪ ∪ – – | ∪ ∪ – –
∪ ∪ – – | ∪ ∪ –
∪ ∪ – – | ∪ ∪ – –
∪ ∪ – – | ∪ ∪ –

Vagyis:

tata tamtam, tata tamtam
tata tamtam, tata tam.

Időmértékben írt verseim elé én a jövőben odajegyzem az olvasás jeleit.

[Egyébként a következő tanulságokat … ]

Egyébként a következő tanulságokat is levonhatjuk. A magyar vers ma kétféle: 1) hagsulyos; 2) időmértékes. Igen ám, de miben különbözik egymástól e kétféle verselés? Hiszen a hangsulyos versben is van időmérték, amely lényegesen befolyásolja a vers zenéjét; de az időmértékes versben is érvényesül – zenei módon – a hangsuly. Versünk valódi zenéjét minden esetben a kettő ölelkezése teszi.

[Akik ezt tagadják, azok magát a verset … ]

Akik ezt tagadják, azok magát a verset tagadják meg, vagyis azt állitják, hogy a vers zene, – nem pedig értelmes zenei szöveg. Ezek a legjobban teszik, ha versekben fogalmi értelmet nem keresnek.

Hulló | falevél
suttog | vabeszél

Ebben az énekszóban az érint kínosan, hogy zenéje nem vág a szöveg értelmi ritmusához. Aki nem hallotta énekelni, zavartalanul olvashatja így:

Hulló | falevél
suttogva | beszél

Természetesen ebben az olvasásban is érvényesül az időmérték:

’ _ | ú u _
’ _ | u ú _

Azt hiszem, az a legokosabb, ha időmértékesnek csak azt a verset nevezzük, amelyben tiszta időmérték-képlet ismétlődik periódikusan. Minden más verset hangsulyosnak kell tekintenünk, beleértve a szabad verset is, ha ugyan az versnek nevezhető.

Van-e szociológiai indokoltsága az uj népies iránynak?

A Petőfi–Arany-féle népiesség fogalmáról Horváth János irja, hogy az elsősorban az irodalmi nyelv és a köznyelv közötti különbség megszüntetését jelenti. Petőfi maga azért nevezte magát népiesnek, mert forradalmár volt s ugy látta, hogy „ha a népet uralkodóvá tesszük az irodalomban, ugy uralkodni fog a politikában is.” A mai ugynevezett „uj népiesség” tulajdonképen a népiesség Petőfi-féle értelmezésére támaszkodik s elsősorban ezért nevezi magát népiesnek, mert programjául azt vallja, hogy a népért irjon az iró. Ma ez az uj népies nem nevezhető „népiesnek”, még pedig épen azért nem, mert a Petőfi korabeli népies politikai szemléletet vallja alapjául. Petőfiék népies irodalmi és politikai mozgalma kétségtelenül a kor követelményeinek egyetemes összefoglalása volt. Ők a nemesi társadalommal álltak szemben és azért forditották ellene a nép fogalmát, mert jobb kifejezésük nem volt a rendi megkötöttségektől feloldott emberiség eszményének jelzésére. Ebben semmi romanticizmust nem láthatunk, jóllehet a nép fogalma nem nevezhető tudományosnak, de politikainak sem, ha ugyan nem politikai abban a negativ értelemben, amit a rendek nélküli közösség jelent.

A nemesi társadalom helyére azóta a polgári társadalmi rend lépett. Ebben a rendszerben a nép fogalma teljesen romantikussá vált, azt mondhatjuk róla, hogy érzelmi hagyomány. Társadalmi viszonylatban tiszta, vagy ha ugy tetszik, tisztább fogalmak birtokába jutottunk, szabatosan szólva: határozott képzetünk van a tőkés termelési módon alapuló polgári társadalmi rend szerkezetéről, az osztályokról. Már most, ha pontos fogalmakkal fel van fedve a mai társadalom logikája, semmiképen sem nevezhető forradalminak, vagyis korszerünek, de ugyis mondhatnám: korszerünek, vagyis forradalminak egy olyan fogalomhoz (a néphez) való visszatérés a szellem terén, amelyben csupán a multba menekülő regényes izlés érez forradalmi zamatot, hiszen csak a multba menekülő érezheti mainak azt, ami akkor volt korszerü. Ezért, ha népiességünk legkiválóbb jóhiszemü képviselői tiltakoznak is ez ellen, „völkisch”-hangokat, vagy legalább is felhangokat kell az uj népies együttestől hallania annak, aki tudományos szocialista iskolázottsággal szemlélődik irodalmi életünkben. Egy időben, a Gömbös-kormány nevezetes választásakor, az uj ezer esztendőre szóló reformkorszak elején az uj népiesség képviselői „Uj Szellemi Front” (hányszor szerepel az „uj” szó!) néven léptek fel és zárkóztak Zilahy Lajos mellé, aki azt sürgette, hogy a külföldi „reformmozgalmak, fasizmus, hitlerizmus” mintájára a magyar iróknak is szellemi frontba kell tömörülniök, hogy a „látható kormányt” támogassák a „láthatatlan kormány: a papi, a világi nagybirtok és a nagytőke szent háromsága” ellen folytatott reformhadjáratban. Nem kétséges tehát, hogy a Gömbös-korszak völkisch-ideológiájától nem határolta el magát élesen az uj népies szellem.

Az „Uj Szellemi Front”-ot annakidején megtámadtam a „Szocializmus”-ban és az „Esti Kurir”-ban és megtámadta Ignotus Pál is, akivel azóta együtt szerkesztjük a „Szép Szó”-t. Nem mondhatni, hogy köztünk és az uj népiesek között azóta rendkivül szivélyessé vált volna a viszony, jóllehet, a „Szép Szó” örömmel üdvözölte az ugynevezett „Márciusi Front”-ot, amely határozott demokratikus követelésekkel lépett a nyilvánosság elé, élén Zilahy Lajossal és Féja Gézával és az azóta feledésbe merült „Uj Szellemi Front” többi tagjával. Az előbb azt mondtam, hogy az uj népiesség képviselőivel való viszonyunk nem nevezhető rendkivül szivélyesnek. Megjegyezhetem, hogy ez nem rajtunk mulik: ők azok, akik, ugylátszik, nem tudják megbocsátani, hogy annakidején gyöngéknek bizonyultak, elvesztették a fejüket, mi pedig helyünkön állottunk, sőt megtámadtuk őket, jóllehet, fiatal irodalmunknak legismertebb tagjai álltak össze az „Uj Szellemi Front”-ba.

Egyébként csak természetes, hogy én, aki társadalmi kérdésekben a tudományos szocializmus logikáját veszem irányadóul, legfeljebb csak fegyverbarátjuk lehetek az uj népieseknek s az is csak addig, mig valóban demokratikus és szociális, ha nem is szocialista követeléseikkel megérdemlik a rokonszenvet. Nagyon sajnálnám, ha sok gyakorlati pontban megegyező közös követeléseinkért az uj népiesek vonakodása miatt nem léphetnénk fel a jövőben együttesen a francia népfront mintájára, ahogy azt a „Szép Szó”-val szeretnők megtenni.

A mai költő föladatai

„Meggyőződésem, hogy az a költő, aki ma emberies állásfoglalás dolgában az embernek a politikában felvetett létkérdésére megtagadja a választ s a szellemet az érdeknek elárulja, a szellem terén is elveszett ember.” „Politikai és szociális szemszögből nézve, a szellem nem egyéb, mint az embernek vágya jobb, igazabb, boldogabb s az önérzetes emberhez méltóbban alkalmazkodó életföltételekre … az érdek pedig azt jelenti, hogy valaki ily változás esetén megrövidül s ezért e változás megvalósulása elé a legaljasabb, valóban gonosztevői eszközökkel igyekszik gátat vetni, – habár egyébként tisztában is volna vele, hogy ezt már sokáig nem teheti.” Thomas Mann irja ezeket a Szép Szó 12-ik számában és azt hiszem, aki költő, az Th. Mann-nak a szavait olyan örömmel hallgatja, mintha saját maga közölné társaival, jóllehet érezné, hogy van még hozzátenni valója. De hol az az igazi költő, akinek, ha embertelenségre bukkan (s hol nem bukkan embertelenségre éppen a mi korunkban?), ne volna hozzátenni valója a világhoz és müvéhez, az emberek közös müvéhez és önmagához? A költő alkot és ez nem jelent kevesebbet, minthogy alakitja a világot, az emberi világot, az emberséget azoknak a segitségével, akik a társadalmi munkamegosztás révén mással lévén elfoglalva, ugy osztoznak a költő tevékenységében, hogy müvét szeretettel veszik magukhoz. Mert a mü nem annyira a müvész, mint inkább azok által él, akik szeretik a müvészetet s azért szeretik, mert keresik az emberséget. Bizonyára sokak fülében „kenetesen” hangzik, amit itt irok. Hagyjuk ezeket, – cinikusságuk mögött vagy a nyers erőtől, erőszaktól való cinkosfélelem, vagy a beléje vetett bizalom lappang. Mi, mai költők, nem tehetünk mást, minthogy elmondjuk örömeinket és bánatainkat egyfelől, másfelől pedig kiállunk a szabadságért minden formában és mindenütt, ahol a gazdasági jólét jelszavaival és fegyveresen megkisérelik a költők örök ellenfelei a „tömegeket” legjogosabb emberi igényeiktől, a szabadságtól és a szabadságra való törekvésüktől lélekben is eltántoritani.

Medvetánc

1. Vita a zeneértőkkel. Gyulai idézet. (25. o.)

2. Bartók elfelejtett zene.

3. Disszonancia függőleges és vizszintes irányban.

4. Csak disszonancia által lehetséges alkotás. A konsz. nem egyéb megértett disszonanciánál.

5. A régi kont csak érteni vélik.

6. A botfülünek ezért minden disz. s egyben konsz mert nem tudja a diszt fölfogni.

7. Petőfi verse: Tied vagyok, tied, hazám.

8. Lényegében minden hasonlat disz, mert csak különböző dolgok hasonlítanak és csak hasonló dolgok különböznek.

9. A szellem általában csakis probléma formájában van adva: a szellem, a tudat a lét probléma-formában való jelentkezése

10. A disz. tulajdonképpen probléma. Probléma nélkül annak megoldása sincs, tehát konsz. sincs.

11. Egyes zenészek Bachból próbálják megértetni Bartókot. Ez lehetetlenség. Bach olyan, mint a szokás. Ha valaki szokásból tesz valamit, a szokásának az értelmét csak ugy foghatja föl, ha egy eredeti helyzetet fog föl (probléma) és old meg. Tehát Bartókból érthető meg Bach és nem fordítva.

12. Pikler Gyula: A megismerés folyamán az ellentétesek rendszeréből először a másodikat ismerjük meg s ezzel vesszük tudomásul az elsőt.

13. Hegel dialektika.

14. Marx: Osztályharc. Az osztályharc fölismerése hozza létre egy osztálytalan társadalom megérzésének lehetőségét és szükségét.

15. Freud: Ambivalencia, biszexualitás. A férfiét föloldja a nőé.

[Kautsky … ]

Kautsky:

„ „A Szociáldemokrata Pártprogramm Kritikája” c. hires cikkében mondja Marx:

„A kapitalista és a kommunista társadalom közé az egyiknek a másikba való forradalmi átalakulás korszaka esik. Ennek felel meg a politikai átmeneti idő, mikor az állam nem lehet egyéb, mint a proletárság forradalmi diktaturája.”

Ma, az utóbbi évek tapasztalatai alapján ezt a kormányzat kérdésére vonatkozó mondatot odaváltoztathatjuk, hogy azt mondjuk:

„A tisztán polgárilag és tisztán proletárilag kormányzott demokratikus állam korszaka közé az egyiknek a másikba való átalakulásának korszaka esik. Megfelel ennek is egy politikai átmeneti korszak, amelynek kormányzata

Kautsky:

„ „A Szociáldemokrata Pártprogramm Kritikája” c. hires cikkében mondja Marx:

„A kapitalista és a kommunista társadalom közé az egyiknek a másikba való átalakulásának korszaka esik. Ennek felel meg a politikai átmeneti idő, mikor az állam nem lehet egyéb, mint a proletárság forradalmi diktaturája.”

Ezt a mondatot ma, az utóbbi évek tapasztalatai alapján odaváltoztathatjuk, hogy azt mondjuk:

„A tisztán polgárilag és tisztán proletárilag kormányzott demokratikus államnak időszaka közé az egyiknek a másikba való átalakulásának korszaka esik. Ennek felel meg a politikai átmeneti idő, mikor a kormányzat szabályszerüen a koaliciós kormány formáját alkotja.” ”

Népszava, 1919. nov. 20.

Aki ismeri a szakszervezetek belső életét, jól tudja, hogy a szakszervezetek vezetői nem ritkán emberfölötti erőkifejtéssel tartották vissza vad sztrájkoktól a munkásokat és mindenkor arratörekedtek, hogy az ipari termeléshez szükséges nyugalmat békés megegyezéssel fönntartsák.

Tolsztoj:

Az egyházi hit megenged mindent. Fölmenti a rabszolgaságot (erlaubt), – ennek mind Európában, mind Amerikában az egyház volt a védelmezője.

Marx szimbolizmusa.

A társadalom alapja biologiai

Tudattalan: proletariátus és burzsoázia

Az elnyomottak fölszabadulása.

Gazdasági alap – a tudattalan.

Felépitmény: a tudat.

A politikai állam, mint elnyomó szervezet übrich.

A termelési eszköz, mely meghatározza az embereknek ugy egymáshoz, mint a természethez való viszonyát. (A képzet, mely „meghatározza” azaz egységben tartalmazza az ösztönök egymáshoz való viszonyát.)

Libidó-ökonomia

(Kéj keresés – kin kerülés) rajta épül fel a tudat.

Megvalósítási elv (repülés, repülőgép) mint a termelési eszközök fejlődésének magyarázata

[Az élet …, I]

Az élet azonos megnyilvánulásának egyetemével, az ismert megnyilvánulások mögött nem rejtőzködik semmiféle „magánvaló”. Az élet megnyilvánulása pedig az élet termelése. Ahogy a természetes (állati) élet föltételei a természetes (állati) szervek, ugyanugy föltételei a termelő (emberi, azaz társadalmi) életnek a termelő eszközök.

[Az élet …, II]

[Szép példa … ]

Szép példa erre a fejlődésre a „szabadság, egyenlőség és testvériség” eszménye. A keresztény felfogás szerint az emberek szabadok, egyenlőek és testvérek – Isten előtt. A polgári forradalom ennek az eszménynek földibb valóságot adott azzal, hogy az embereket szabadoknak, egyenlőeknek és testvéreknek nyilvánitotta – a földi törvények előtt. Most pedig arról van szó, hogy ez eszmények, melyek az emberek egymásrautaltságát fejezik ki, a gazdasági életben is megvalósuljanak. Igy csakugyan az emberi lényeg megvalósulási folyamatát pillanthatjuk meg ez eszmék történetében. Mint Marx irja: „A vallás az emberi lényeg megvalósitása a képzeletben, mert az az emberi lényeg (még) nincs igazi valóság birtokában.” (Zur Kritik der Hegelschen Rechtsphilosophie. – Der Historische Materialismus, Kröner Ausg. I. 264.) – Ez a marxi gondolat vet fényt a lélekvándorlás hitére

[Nem szükséges … ]

Nem szükséges, hogy tudós legyen az ember s nem szükséges az sem, hogy proletárok soraiban nyomorogjon, ugy is beláthatja, hogy a mai gazdálkodás megbukott. Tizmilliókra rug az ellátatlanok száma, csak a müvelt emberiséget véve számitásba s a termelést mégis, ha nem háborus célokat szolgál, állami beavatkozással igyekszenek csökkenteni. Különböző gazdasági tekintélyek különféle okokkal magyarázzák s igazolják ezt a józan ésszel emészthetetlennek látszó jelenséget. Marxista gondolkodók magában a gazdálkodási módban jelölik meg a bajok forrását s ugy hiszik, az általános elnyomorodás annyira megnövekszik „a társadalmi fejlődés természeti törvényeinek értelmében”, hogy az ellátatlan s a munkájukból élő emberek végül is valamilyen szervezett formában fellázadnak s egy elmélet szerint békés, más elmélet szerint forradalmi eszközökkel átalakitják e társadalmi rendet s megvetik alapját a szocialista gazdaságnak. Ez a hit, melyet Marx és Engels tudományosnak mondanak, a mult század közepe óta terjedezik az emberek között, ujabban azonban erősen módosult. Módosult a békés átalakulás hivei között, – ők ma már őszintén nem számitanak a proletárosztály egészére, de azon vannak, hogy más osztályokból éppolyan mértékben szerezzenek elvtársakat, mint a proletárok közül s igy végül osztályközi pártot alkotnak. Módosult a forradalmi hagyományokhoz ragaszkodók körében is, – ezek arra számitanak, hogy kikerülhetetlenül beáll valamilyen társadalmi katasztrófa, pl. háboru, s olyan alkalommal szolgál, hogy egy kisebb megszervezett csoport is magához ragadhatja a hatalmat s a tömegeknek vagy helyeslésétől, vagy közömbös jóindulatától kisérve hozzáfoghat a nagy cél, a szocializmus megvalósitásához. A két elméletre két mozgalom támaszkodik s mindkettő tudományos szocializmusnak nevezi magát.

A tudományos szocializmus módszeres alapja a történelmi jelenségek érdekelvü magyarázata, az u.n. történelmi materializmus. Mint a marxista kézikönyvek mondják, velejéig nemzetközi felfogás ez, mert gyökereit a német filozófiába, az angol ökonomiába s a francia (forradalmi) politikába ereszti. Valójában a történelmi materializmus e modern európai háromság összetett kritikájának tekinthető. Dialektikus, ökonomikus és humanista – vagyis ugy látja, hogy az emberi lét, társadalom és állam, általában a müvelődés a gazdálkodáshoz van kapcsolva, belső ellentétekkel terhes s az ellentétek föloldásával fejlődik.

Midőn Marx, az ő nevéhez füződik a történelmi materializmus, föllépett, négy ténnyel számolt. A történelmi fejlődés elvével (Hegel), a virágzásba boruló ipari technikával, a terhei alatt nyugtalanul mozgolódó munkássággal és az u.n. utópikus szocializmussal, melynek nem harcos, hanem békés, nem osztály, hanem általános emberi jellege volt. Marx e négy tényből nyert ismeretét egyesitette, elfogadta az ellentétekben történő fejlődés elvét, a társadalmi haladás alapjául megtette az ipart és a munkásságot, amazt mint tárgyi, emezt mint alanyi tényezőt véve számitásba s a történelmi fejlődés következő állomásaként a szocializmust fogta föl, mint következményt a modern ipar tárgyi oldaláról nézve és mint célt, a munkásság alanyi szempontjából. Tárgyi fogalmazás szerint tehát abban áll a fejlődés, hogy a kapitalizmus elbukik belső ellentétein és helyet ád a szocializmusnak, szubjektiv fogalmazás szerint pedig abban, hogy a munkásság meg akarja dönteni és meg is dönti a fennálló osztályuralmat és megszervezi – átmenetileg – a magáét.

Marx és Engels elsősorban Európára gondoltak. Európát el is öntötte a haladásba vetett hit árja, az ipar és a technika olyan fejlettségre tett szert, amilyenre a termelési eszközök filozófusai nem is gondolhattak, a munkások valóban hatalmas pártokban szervezték meg erényeiket s a szocializmus többé-kevésbé világos gondolatával magukhoz vonták a nem-bérmunkások csapatait is. Ilyen körülmények között az a kérdés – miért nincs még szocializmus? Nem azt akarom ezzel mondani, hogy nem következik el, ha az emberek azt akarják, hogy elkövetkezzék. Csak azt kérdem, hol csuszott hiba a számitásba, hogy’ lehet az, hogy az u.n. „tárgyi előfeltételek” megvannak, az alanyiak hiányoznak? Marx azt irja, hogy az emberiség csak olyan feladatokat tüz maga elé, amelyeknek megoldásához a szükséges feltételek a valóságban megvannak – hogy’ lehet tehát az, hogy egy hatvan millió lakósu állam polgárainak fele a fajtisztaságot látja jelen történelmi céljának?

Hegel szerint a világ egyetlen fejlődési folyamat s minden jelenségében az ész, a világszellem, a Logos megnyilatkozása. Ez az ész, ez a Logos a természetben szemléli magát; az emberben, az emberi müvelődésben öntudatra ébred; s végül a fejlődés filozófiájában, vagyis Hegel tanitásában elérkezik ahhoz, hogy önmagát általánosan, törvényszerüen fölfogja. Ez az elv igen világos és oly egyszerü, amily bonyolultan Hegel kifejti. „Minden létezik, ami észszerü és minden észszerü, ami létezik.” Amennyiben tehát mi valamely lét észszerüségét, vagy valamely észszerüség valóságát nem látjuk be, az csak arravall, hogy az ész bennünk, (vagy inkább velünk, a mi valóságunkkal,) még nem ébredt az eszmélet megfelelő fokára. Ez elv elfogadása után az emberi gondolkodásnak már „csak” az a föladata, hogy a valóság különös jelenségeinek észszerüségét fölismerje s a fölismert észszerüség valóságát megkeresse.

Marx előtt Feuerbach kisérletezett azzal, hogy az emberek egymásközti viszonylataiban föltárja a hegeli elvet. Ő a világszellemet, a Logost elveti s helyébe az embert állitja. Az emberi történelmet az ember csinálja – ezért humanista Feuerbach s ezért „materialista” Hegellel szemben – az emberben pedig végül is nem az ész, hanem az erkölcs müködik. Másfelől azonban ez az erkölcs észszerü, jóllehet az, mit észszerünek kell látnunk, nem mondható szükségképpen erkölcsösnek. Feuerbach – Hegelhez képest – gyermekes. Hiszen ha Hegel elvével akarjuk megérteni az emberiséget, nem oldhatjuk föl a természetben müködő logost, észt az emberi együttélésben fölfedezett erkölcsiséggel; igy az észt kivonjuk az erkölcsből s az erkölcsöt az ész számára fölfoghatatlanná tesszük.

Marx a hegeli elvet követve itt kapcsolódik Feuerbachhoz. Ő éppen az emberi eszmék és erkölcsök észszerü magyarázatát kereste. S ugy vélte, teljesen megtalálja az emberi élet anyagi feltételeiben, körülményeiben. Feuerbach az emberi cselekedetek végső forrásaként az „emberre” hivatkozott, Marx azonban fölvetette már azt a kérdést, hogy mi hát az emberi lényeg? És felelt: a társadalmi viszonyok összessége. Marx itt Feuerbach hibájába esett. Hegel a természetben müködő ész tudatosodásának látta az emberi müvelődést; Feuerbach elszakitotta az emberi erkölcsöt a természetben müködő észtől; Marx ezt a szakadékot akarta áthidalni s ujabb szakadékot hasitott természet és társadalom között. Az emberi lényeg nem csupán a társadalmi viszonyok összessége, hanem a természetieké is. A marxi szakadék abban áll, hogy ő a természetet a társadalomban élő emberek környezetének tekinti csupán, mint előfeltételt veszi számitásba. A természet azonban nemcsak „számunkra” van adva, hanem velünk, lényegünk szerint is, – testsulyunkkal pl. adva van a tömegvonzás, – ösztöneinkkel, biologiailag határozott mivoltunkkal pedig egymáshoz s az egyéb természethez való, a társadalom közvetitése nélkül, sőt annak ellenére fönnálló kapcsolataink. Ösztönös mivoltunk társadalmi életünkben állandó meglepetésekkel szolgál, azzal a természetes, termékeny véletlennel, amely Hegel bölcseletében megleli a maga helyét, éppen mint „szükséges véletlen”. A marxi társadalomfölfogásban azonban nincsen a véletlennek szerepe, ha csak nem ugy, hogy ez a véletlen a külső természet részéről éri a társadalmat pl. kozmikus katasztrófa formájában. Marx hallgatólagosan föltételezi, hogy az emberi társadalmi fejlődésben éppen az emberi természet oldaláról nem lép föl váratlan, véletlen meglepetés. Én inkább Hegellel tartok és szükségesnek tartom a véletlen fölbukkanását. Napjainkban ilyen véletlenek fölbukkanásának vagyunk tanui. Erről később.

Ahogy Hegel szerint a világszellem önmagát fejti ki a történeti természetben, ugy fejti ki az emberiség önnön lényegét – Marx szerint – a termelésben. S ahogy a pszichologus tünetekből következtet a pszichére, ugy következtet Marx a termelési eszközökből az „emberi lényegre”, a társadalmi viszonyokra. Azt mondja, hogy a termelési eszközökből kiolvashatjuk egyfelől az embereknek egymáshoz való viszonyát, másfelől pedig a környező természethez való vonatkozását. A termelésen alapszik a társadalom, s mivel eszközökkel termelünk, a társadalom formájának, szerkezetének minden változása végső fokon a termelési eszközök változásának, fejlődésének függvénye. A modern ipar megkövetelte a hübéri társadalom átalakulását polgárivá s a mai, még modernebb ipar megköveteli, hogy a jelen polgári társadalom munkástársadalommá alakuljon át. Hasonlóképpen az ókorban a kézimalom s a hozzá hasonló fejlettségü, (vagy inkább fejletlenségü) ipar, technika, szükségképpen vezetett a rabszolgatartáshoz. A társadalom alapja a gazdaság, tagjai (az emberek) pedig aszerint alkotnak osztályokat, hogy a termelési eszközökhöz képest milyen tulajdonjogi helyzetet foglalnak el. Én itt gondolatcsuszamlást látok, hiszen igy a társadalomnak nem a gazdaság az alapja, hanem a gazdaságnak is alapját tevő tulajdonjog tehát egy erkölcsiség. Az óhajtott szocialista társadalmi rend fönntartja a tulajdonjogot, hiszen ezt a jogot a „köztulajdon” fogalma föltételezi. S ebből a szempontból azt a szocialista gazdaságot, melyet Marx a modern technika következményeként szemlél, lehetségesnek tartom a termelési eszközök bármilyen fejlettsége, vagy fejletlensége mellett is. Igaz, történtek utopista szocialista kisérletek és megbuktak. De vajjon azért buktak-e meg, mert a termelési eszközök fejletlenek voltak? Nem lehetséges-e, hogy a résztvevők erkölcsein és természetén, az emberi természeten, vagy inkább az emberi természet nem ismerésén szenvedtek hajótörést e kisérletek?

Marx és követői az emberi természet mozgató elvének az érdeket nevezik meg, mely tartalmazza a szükségleteket. Az embereket szükségleteik vezérelik, érdekeik osztályérdekké egyesülnek s a harc a szükségletek kielégitéséért, az osztályérdekek érvényesitéséért folyik a társadalomban. Ezzel a felfogással sikerül fényt vetni a társadalmi folyamatokra. Ám azonnal kialszik ez a világosság, amikor magukat a szükségleteket, az érdekeket próbáljuk vele szemügyre venni.

Nem utolsó dolog azt vetni a társadalmi jelenségek érdekszerü magyarázata ellen, hogy az emberek nem ismerik érdekeiket, igazi szükségleteiket. Ezek az érdekek és szükségletek rövid elemzés után is képzelt érdekeknek és képzelt szükségleteknek bizonyulnak és pedig nagyobb részben. Az u.n. kulturszükségletek hasonlithatatlanul nagyobb gazdagságot mutatnak, mint természetes, biologiai szükségleteink. A dohányjövedék monopoliuma tetemes hasznot hajt a polgári államnak, a dohánytermelés és elosztás sok embert foglalkoztat, – s mindez azon alapszik, hogy gyermekkorunkban rászoktunk a dohányzásra, utánoztuk a felnőtteket, mert felnőttekké szerettünk volna válni, még pedig bizonyos egyéb vágyaink teljesithetése végett. Miért szükséglet a gyémántfülbevaló? A nyakkendő? A hivatalnok ezt azzal indokolja, hogy kell nyakkendőt kötnie, ha nem akar repülni állásából. A nyakkendő tehát társadalmi szükséglet, valóban kell a megélhetéshez, – de miért válik társadalmi szükségletté, annyira, hogy az egyes ember nem élhet nélküle, olyasmi, ami nélkül az egyes emberek szépen megvolnának? S ha a fizikai nyomorban tengődő tömegeket, kik fáznak és éheznek, nézzük, ugy látszik igazuk van a marxistáknak, kik az „érdekkel” és a szükségletekkel magyarázzák e tömegek megmozdulásait. Ám annál érthetetlenebb az uralkodó osztályok tagjainak tevékenysége, még pedig éppen a történelmi materializmus szempontjából. Miért ragaszkodnak az uralkodó osztályok a kapitalizmushoz? Miért lelik gyönyörüségüket a tőkehalmozásban vagy a vele járó társadalmi hatalomban? Értem, hogy egy fejlett ipari tőkés állam azon van, hogy gyarmatot szerezzen s igy nyersanyag forrásra és piacra tegyen szert, de nem értem, hogy miért szükséglet az emberek számára „a fejlett ipari tőkés állam”. Miért szükséglet valaki számára, hogy a legmagasabb társadalmi pozicióba törjön és miért szükséglet másoknak, hogy alávessék magukat? Sokan társadalmunk fő jellemvonásául a szegénységtől való félelmet jelölték meg. Miért nem félnek a szegénységtől az erdei állatok, társadalmunkban a csavargók és más, kevésbé „rendetlen” emberek? Miért nem féltek a szegénységtől a hübéri társadalom jobbágyai? Milyen „anyagelvü” érdeke, szükséglete volt Marxnak, hogy életét a kapitalizmus elleni harcnak szentelje, és Engelsnek, a gyárosnak, hogy Marx hü fegyvertársa és segitője legyen? Általában azt látjuk, hogy történelmi materializmussal éppen azokat a forradalmárokat, a puritán idealizmusu Lenineket, akik a világban s a történelemben a történelmi materializmussal tájékozódnak s a hasonlóan puritán idealizmusu ellenfeleiket, a Hitlereket s mindkét csoport közös ellenfeleit, a vallásos keresztényeket mezitláb járó szerezeteseikkel, vagyis éppen a társadalmi harcok eszmehordozóit értjük legkevésbé. Pedig a történelmi materializmus éppen arra szolgálna, hogy az eszmék s az erkölcsök magyarázatául szolgáljon, hiszen „a lét határozza meg a tudatot” mondja Marx Feuerbach nyomán.

[Azt mondottam … ]

Azt mondottam, hogy a társadalom alapjának nem a gazdaság, hanem a tulajdonjog, tehát egy erkölcsiség látszik. A tulajdon fogalma valóban erkölcsi s egyszersmind gazdasági

[ … egymástól … ]

egymástól. Csak ott hatol el a történelem változása a dolgok gyökeréig, ahol az emberek kedélyére hat. A kedély, a sziv nemcsak formája a vallásnak, hogy annak a kedélyben is ott kell lennie, hanem maga a vallás lényege. (Idézve Starckenél 168.l.)” Feuerbach tehát megtartja a fejlődés elvét, de a hegeli abszolut eszme, világszellem, ész helyett a történelmi haladás forrásának a vallásos emberi kedélyt látja. Azok az isteni lények – ugymond – melyeket az emberek vallásos kedélye alkotott, nem egyebek az ember (kivetitett) tükörképeinél. A történelmi fejlődés során ez isteni lények képzetei elhalaványulnak, szétfoszlanak, az emberek végül magukra ismernek, vagyis rájönnek arra, hogy a képzelt isteni lényeket valósággal fölruházó vallásos szeretet valójában emberszeretet s az isteni szeretet eszméi helyébe az emberszeretet eszméi lépvén, új vallást hoz létre a vallásos kedély, az emberszeretet vallását. Ahogyan a protestantizmus eltávolitja az isten és a hivő közül a közvetitő papot s igy közvetlen kapcsolatot teremt az égi Atya és földi gyermeke között, ugy távolitja el Feuerbach a szerető és a szeretett ember közül a közvetitő isten-eszmét s teremt közvetlen kapcsolatot közöttük. Feuerbach a nemi egyesülést is vallásos áhitattal telitettnek gondolja – papi és isteni áldás nélkül. Persze itt kérdéses marad, hogy miért szükséges a nemiség vallásos fölfogása, miért volt szükséges előbb az isteni, egyházi és most Feuerbachnál a humanista szentesités. – Hegelnél az ész müködik – öntudatlanul – a müvelődés erkölcseiben, Feuerbachnál az erkölcsiség lép elő tudatosan s teszi észszerüvé a különböző korok vallásos képzeteit.

5.

A hegeli elvet követve kapcsolódik Marx Feuerbachhoz. Ő éppen az emberi cselekedetek (s eszmék, erkölcsök) észszerü magyarázatát kereste s ugy vélte, teljesen megtalálja az emberi élet anyagi feltételeiben, körülményeiben. Feuerbach az emberi cselekedetek végső forrásaként „az emberre” hivatkozott, Marx azonban fölvetette már a kérdést - mi hát az emberi lényeg. És felelt: a társadalmi viszonyok összessége. Már most hogy’ fest a gondolatmenet? Hegel a természetben müködő ész tudatosodásának látta az emberi müvelődést; Feuerbach elszakitotta az erkölcsiséget ettől az észtől s önálló elvvé tette; Marx ezt a szakadékot akarta áthidalni, s ujabb mélységet hasitott természet és társadalom közé. Az emberi lényeg nem csupán a társadalmi viszonyok összessége, hanem a természetieké is. Marx a természetet elsősorban a társadalomban élő emberek környezetének tekinti s mint előfeltétellel számol vele. A természet azonban nemcsak „számunkra” van adva, hanem velünk, lényegünk szerint is. Ösztönös mivoltunk társadalmi életünkben állandó meglepetésekkel szolgál, azzal a természetes, termékeny véletlennel, amely Hegel bölcseletében megleli a maga helyét, éppen mint „szükséges véletlen”. A marxi társadalomfölfogásban azonban nincsen a véletlennek szerepe, ha csak nem ugy, hogy ez a véletlen a külső természet részéről éri a társadalmat, pl. kozmikus szerencsétlenség formájában. Marx hallgatólagosan föltételezi, hogy az emberi társadalmi fejlődésben éppen az emberi természet oldaláról nem lép föl váratlan, véletlen meglepetés.

De Marx figyelembe veszi az emberi természetet is, mely adva van velünk, lényegünk szerint. De csak ugy veszi szemügyre, ahogyan tudatunk számára van adva természetünk: „A tudat sohasem lehet egyéb, mint a tudott lét és az ember léte az ő valóságos életfolyamata”. (1) „Nem a tudat határozza meg az életet, hanem az élet határozza meg a tudatot.” (2) Eszerint tudatunk nem alakithatja közvetlenül létünket. Egy modern természettudomány, a pszichoanalizis azonban fölfedte, hogy a tudat képes a lét közvetlen alakitására, ha másként nem hát ugy, hogy kivet magából, elfojt oly gondolatokat, melyeket éppen a valóságos lét sugalmaz s ezzel az elfojtással annyira megváltoztatja a létet, hogy az egészséges ember beteg emberré válik, az érzékien-észszerüen gondolkodó és cselekvő lényben létrejön pl. az a vallásos kedély, melynek fogalmát oly mulatságosnak találta Engels Feuerbachnál. Az ilyen ember – s az emberiség történelmi multjában csak ilyen emberekre számithatunk – kétség kivül valóságos lény, tudata azonban nem felel meg ösztönös létének, hanem csak annak a létnek a képét adja, amelyet már eltorzitott. Ez a tudat nem a lét képét torzitja el, hanem magát a létet s e torzitott lét képét többé-kevésbé hiven megőrzi. „Elkerülhetetlen dolog – irja Engels – hogy mindennek, ami egy emberre hat, a tudatán kell keresztülmennie, – még az evésnek és ivásnak is, ami a tudat által érzett éhségen és szomjuságon kezdődik és ugyancsak a tudat által érzett jóllakottsággal végződik.” (1) Ma már tudjuk, hogy az éhség és a tudat, nemi és egyéb vágy s a tudat között a kapcsolat megszakadhat, hogy a tudat a jóllakottságot s a nemi kielégülést, bár a fiziológiai létet tekintve minden szabályszerüen végbement, igen sokszor nem veszi tudomásul s mi több, rendszerint nem veszi tudomásul, ha – a nép nyelvén szólván s a feuerbachi gondolat szerint értvén – „nincs áldás rajta”.

6.

Ahogy Hegel szerint a világszellem önmagát fejti ki a történeti természetben, ugy fejti ki az emberiség önnön lényegét – Marx szerint – a termelésben. S ahogy a pszichologus a tünetekből következtet a pszichére, ugy következtet Marx a termelési eszközökből az „emberi lényegre”, a társadalmi viszonyok összességére. Azt gondolja, hogy a termelési eszközökből kiolvashatjuk egyfelől az embereknek egymáshoz való viszonyát, másfelől pedig a környező természethez való vonatkozását. A termelésen alapszik a társadalom s mivel eszközökkel termelünk, a társadalom formájának, szerkezetének minden változása végső fokon a termelési eszközök változásának, fejlődésének függvénye. A modern ipar megkövetelte a hübéri társadalom átalakulását polgárivá s a mai, még modernebb ipar megköveteli, hogy a jelen polgári társadalom munkástársadalommá alakuljon át. Hasonlóképpen az ókorban a kézimalom s a hozzá hasonló fejlettségü, (vagy inkább fejletlenségü) ipar, technika szükségképpen vezetett a rabszolgatartáshoz. A társadalomban a termelés munkamegosztással jár.

Marx mindezeket a kategóriákat – miért hallgatnak erről a marxisták? – végső soron a nemiségből származtatja. E származtatást az jellemzi, hogy a nemi tevékenységet gazdaságinak, termelésnek fogja föl, a termelésben, gazdaságban, politikában azonban nem veszi észre a nemiséget. S az jellemzi még, hogy a nemiséget s vele az embert hogy ugy mondjam fiziológiai és nem biológiai szempontból, a testi lét szervei és nem ösztönei szempontjából nézi. A szervei oldaláról megérteni próbált ember megfelelője a termelési eszközök oldaláról értelmezett társadalom. Ime:

„Az első megállapitandó tényállás az egyének testi szervezete és ezáltal adott viszonyuk a többi természethez.” (2) Az emberek „akkor kezdenek különbözni az állatoktól, amikor élelmiszereiket termelni kezdik”, ezt „testi szervezetük föltételezi”. „Ahogy az egyének életüket nyilvánitják, olyanok. Amik, az tehát egybeesik termelésükkel, éppugy azzal, amit termelnek, mint ahogy azzal is, ahogy termelnek. Hogy tehát mik az egyének, az termelésük anyagi feltételeitől függ”. „Ez a termelés először a népesség szaporodásával lép elő.” (3) Az első termelőviszony „a viszony férfi és nő, szülők és gyermekek között, a család.” „Az életnek a termelése, mind a sajáté a munkában, mind az idegené a nemzésben ” – egyszerre természeti és társadalmi viszony. (4) Maga ez a viszony is termelőerő. A népesség szaporodásával „fejlődik a munkamegosztás, amely eredetileg nem volt más, mint a munka megosztása a nemi aktusban” (5). „Ez a három mozzanat, a termelési erő, a társadalmi állapot és a tudat egymással ellenmondásba kerülhetnek és kell, hogy kerüljenek, mert a munka megosztásával adva van a lehetősége, sőt a valósága annak, hogy a szellemi és az anyagi tevékenység, hogy az élvezet és a munka, termelés és fogyasztás különböző egyénekre jusson” (1). A munka megosztásával adva van „a tulajdon, amely már csirájára, első formájára lel a családban, amelyben az asszony és a gyermekek a férfi rabszolgái” (2).

Marx szemére veti Feuerbachnak, hogy a nemiséget „idealizálta”, Feuerbach éppigy felróhatná Marxnak, hogy ő pedig „materializálta” a nemiséget. S ahogy Feuerbachnál az erkölcsiség mögé buvik a természetes szerelem, ugy lapul meg Marxnál a gazdasági valóság mögött. Hogy Marxnál ez fölismerés? Feuerbachnál is az. Marx egyáltalában nem magyarázza meg azt az erkölcsiséget, melyet Feuerbachnál visszavet, nem tesz mást, mint hogy a vallásos erkölcsiség helyébe a gazdasági erkölcsiséget lépteti. Egyszerü ténynek veszi azt a különös dolgot, hogy a családban az asszony és a gyermekek a férfi rabszolgái.

A társadalom alapja tehát a termelés, a gazdaság, tagjai (az emberek) pedig aszerint alkotnak osztályokat, hogy a termelési eszközökhöz képest milyen tulajdonjogi helyzetet foglalnak el. Igy azonban a társadalomnak ugyan a gazdaság az objektiv alapja, magának a gazdaságnak alapját viszont a tulajdonjog, tehát egy erkölcsiség teszi. A társadalmat tehát a puszta természet helyébe a tulajdon és a jog hozza létre és nem az élelmiszerek előállitása. A családot a nemi ösztönök tartják ugyan össze, de nem változtatják közvetlenül társadalommá. A társadalom sejtjévé akkor válik a család, amikor a nemiségen kivül fellép az erkölcsiség is és vele a jog – mely mi másból származhatna a családon belül, ha nem éppen a nemiségből, azaz nemiségről való lemondásból?lemondásból?

7.

Marx követői az emberi természet mozgató elvének az érdeket nevezik meg, mely tartalmazza a szükségleteket. Az embereket szükségleteik vezérelik, érdekeik osztályérdekké egyesülnek s a harc a szükségletek kielégitéséért folyik a társadalomban.

Ezzel a fölfogással sikerül sokszor fényt vetni a társadalmi folyamatokra, ez nem igen vitatható. Ám azonnal kialszik ez a világosság, amikor magukat a szükségleteket, az érdekeket próbáljuk vele szemügyre venni.

Nem utolsó dolog azzal érvelni a társadalmi jelenségek érdekszerü magyarázata ellen, hogy az emberek nem ismerik érdekeiket, igazi szükségleteiket. Ezek az érdekek és szükségletek rövid elemzés után is képzelt érdekeknek és képzelt szükségleteknek bizonyulnak és pedig nagyobb részben. Az u.n. kulturszükségletek hasonlithatatlanul nagyobb gazdagságot mutatnak, mint természetes, élettani szükségleteink. A dohányjövedék monopóliuma tetemes hasznot hajt a polgári államnak, a dohánytermelés és elosztás sok embert foglalkoztat – s mindez azon alapszik, hogy gyermekkorunkban rászoktunk a dohányzásra, utánoztuk a felnőtteket, mert felnőttekké szerettünk volna válni, még pedig bizonyos egyéb vágyaink teljesithetése végett. Miért szükséglet a gyémántfülbevaló? A nyakkendő? A hivatalnok azt mondja, muszáj nyakkendőt kötnie, mert különben kidobják állásából. Tehát társadalmi szükséglet a viselése, valóban kell a megélhetéshez – de miért válik társadalmi szükségletté, annyira, hogy az egyes ember nem élhet nélküle, olyasmi, ami nélkül az egyes emberek szépen megvolnának? Ha a fizikai nyomorban tengődő, fázó és éhező tömegeket nézzük, ugy látszik, igazuk van a marxistáknak, kik az „érdekkel” és a szükségletekkel magyarázzák e tömegek megmozdulásait. (Bár az érthetetlen marad, hogy miért szervezhetők meg ugyanezek a tömegek – érzelmi alapon – saját érdekeik ellen is.) Az uralkodó osztályok tagjainak tevékenysége azonban éppen a történelmi materializmus szempontjából marad homályban. Miért ragaszkodnak az uralkodó osztályok egyáltalában az uralomhoz, különösen pedig a kapitalizmushoz? Miért lelik gyönyörüségüket a tőkehalmozásban, melyet a protestáns puritánok önnön érzéki vágyaikat megtagadva emeltek erkölcsi eszménnyé, és miért oly szükséglet nekik a tőkével járó társadalmi hatalom? Értem, hogy egy fejlett ipari tőkés állam azon van, hogy gyarmatot szerezzen s igy nyersanyag forrásra és piacra tegyen szert, de nem értem, hogy miért szükséglet az emberek számára a „fejlett ipari tőkés állam”. Miért szükséglet valaki számára, hogy a legmagasabb társadalmi pozicióba törjön, miért szükséglet másnak, hogy alávesse magát s a harmadiknak, hogy elmebetegként kivonuljon a társadalomból? Sokan társadalmunk fő jellemvonásául a szegénységtől való félelmet jelölték meg. Miért nem félnek a szegénységtől az erdei állatok, társadalmunkban a csavargók és más, kevésbé „rendetlen” emberek? Milyen „anyagelvü” érdeke, szükséglete volt Marxnak, hogy életét a kapitalizmus elleni harcnak szentelje, és Engelsnek, a gyárosnak, hogy Marx hü fegyvertársa és támogatója legyen? Általában azt látjuk, hogy történelmi materializmussal éppen azokat a forradalmárokat, akik e világban s a történelemben a történelmi materializmussal tájékozódnak, a puritán idealizmusu Lenineket s a hasonlóan puritán idealizmusu ellenfeleiket, a Hitlereket s mindkét csoport közös ellenfeleit, a vallásos keresztényeket mezitláb járó szerzeteseikkel, vagyis éppen a társadalmi harcok eszmehordozóit értjük legkevésbé. Pedig a marxizmus éppen a társadalmi cselekvést irányitó eszmék és erkölcsök magyarázata volna.

Melléklet

Ez a kereszténység lényegén tünődő filozófus magyarázó elvvé üti azt az erkölcsiséget, mely maga is magyarázatra szorul. Mégis örök érdeme marad, hogy az elvont gondolkodást ráirányitotta a nemiségre, mint ami erkölcsi ötvözetben a történelmi vallások érzéki-emberi alapja.

4.

Marx és Engels fölfigyeltek a Feuerbachtól fölvetett kérdésre és élesen birálták a nemiség-erkölcsiség első filozófusát. Ők a feuerbachi vallásos kedélyt visszautasitották s odajutottak ezzel, hogy a nemi egyesülést is termelési (gazdasági) folyamatnak fogták föl, aminek valóban fölfogható, de anélkül, hogy emberi lényegét kimeritenők vele. „A feuerbachi morálteória szerint az értéktőzsde az erkölcsösség legszentebb temploma … ” „Szeretet is uralkodik a börzén, amennyiben ez nemcsak érzelgős frázis, mert mindenkinek boldogságösztöne kielégül a másikban” – gunyolódik Engels Feuerbachon. „A valóságban minden osztálynak, sőt minden mesterségnek megvan a maga morálja és a szeretet, amelynek mindent egyesitenie kellene, háborukban, veszekedésekben, pörösködésekben, házi zsörtölődésekben, válóperekben és egymás minél nagyobb kizsákmányolásában nyilvánul meg.” – Engels veti e szavakat Feuerbach ellen s igy elháritja a kérdést, ahelyett hogy felelne rá, hogy a szeretet, amelynek – mint ő maga mondja – mindent egyesitenie kellene, miért tör ellenséges táborokban önmaga ellen. Max Weber kutatásai azonban inkább Feuerbachot igazolják, mint Engelst. Weber, mint ismeretes, a kapitalizmus kifejlődését a protestantizmus puritán erkölcsi eszményeivel magyarázza, történelmi adatai alapján. A guny, melyet Engels Feuerbach ellen irányoz, visszafordul – a puritánok erkölcsi eszményei szerint az értéktőzsde ha nem is „legszentebb temploma” az erkölcsösségnek, de mindenesetre tiszteletreméltó helye. „A feuerbachi elvont embertől a valóságos eleven emberhez csak akkor juthatunk el, ha azt tetteiben, a történelemben szemléljük” – mondja Engels. Max Weber „tetteiben, a történelemben” szemlélte „a valóságos, eleven embert”. (Azért teszem ezt a kifejezést idézőjelbe, mert valóságos, eleven embert csak akkor szemlélünk, ha személy szerint találkozunk vele – „osztályokkal” épp oly kevéssé találkoznánk és beszélgethetnénk, ha „valóságosan, elevenen” végigsétálhatnánk a történelmen, ahogy „vallásos kedélyekkel” nem koccinthatunk.) „Feuerbachnál abban áll az idealizmus, hogy ő a kölcsönös vonzalmon alapuló emberi viszonyokat, a szerelmet, barátságot, részvétet, önfeláldozást nem tartja egyszerüen annak, amik azok önmagukban is, a Feuerbach számára is multhoz tartozó különleges vallásokra vonatkozó visszaemlékezés nélkül is, hanem azt állitja, hogy ezek csak akkor hatnak igazán, ha a vallás magasabb kenettel látja el őket. Számára nem az a fontos, hogy ezek a tiszta emberi viszonyok fennállanak, hanem az, hogy mint uj igaz vallást lehet felfogni őket.” Igy Engels. Azonban az „osztályérdek” is csak akkor hat igazán, ha a „tudományos szocializmus” „magasabb kenettel” látja el s a marxista Internacionálénak ugyanaz a szerepe a munkásmozgalomban, mint az Egyháznak a hivek mozgalmában – dönt arranézve, hogy valamely gondolat összefér-e a szocializmussal vagy sem. Engels sem hinné, hogy a munkásmozgalmak résztvevői keresztül-kasul annyira tudósok, hogy ne inkább hitük és erkölcsi eszméik tegyék őket szocialistákká, mint tudományos fölkészültségük. A sztrájkolókat támogató munkás nyilván az „oszályszolidaritás” erkölcsi zengésü szavára hallgat. Hogy ez az „osztályszolidaritás” magasabb értelemben tartalmazza az egyéni érdeket is? Az emberszeretet, a feuerbechi humanista erkölcsiség is tartalmazza. „A politika legyen a vallásunk” – irja Feuerbach s az lett. Viszont igaza van Engelsnek, midőn Feuerbach szemére veti, hogy „eszébe sem jut, hogy megvizsgálja a morális rossznak történelmi szerepét.” Ezzel azonban nem oldja meg, hanem csak még jobban hangsulyozza az erkölcsiség problémáját.

[Marx … ]

* Marx a „Philosophie und Nationalökonomie” c. irásában mondja ugyan, hogy végső fokon az emberről szólnak a természettudományok, hogy bennük az ember mintegy kerülőuton fogja föl önmagát.

[A nőhöz, mint … ]

A nőhöz, mint a közös gyönyör cselédjéhez és mint zsákmányhoz való viszonyban ki van mondva az a végtelen degradáció, amelyben az ember önmaga számára van, mert e viszonylat titkának megvan a maga nem kétértelmü, határozott, nyilvánvaló, fölfedett kifejezése a férfinak a nőhöz való viszonyában és abban a módban, ahogyan a közvetlen, természetes nemi (faji) viszony (Gattungsverhältnis) fölfogásra jut. Az embernek az emberhez való közvetlen, természetes, szükséges viszonya az a férfinak a nőhöz való viszonya. Ennek a viszonylatnak a jellegéből következik, hogy az ember mint faji lény (Gattungswesen) mennyire lett magáé és mennyire fogta föl magát; a férfinak a nőhöz való viszonya az embernek a legtermészetesebb viszonya az emberhez.Benne mutatkozik tehát meg, hogy mennyire lett emberivé az ember természetes magatartása, vagy hogy mennyire lett természetes lényegévé az emberi lényeg, mennyire lett természetévé az emberi természet. Ebben a viszonyban megmutatkozik az is, hogy az ember szükséglete mennyire lett emberi szükségletté, tehát mennyire lett szükségletévé a másik ember, mint ember, mennyire20 közügye egyuttal a lét és tovább hogy legegyénibb mivoltában mennyire a magántulajdon első pozitiv megszüntetése.

(Nationalökonomie und Philosophie, S. 293–4)

1.

Nem szükséges, hogy tudós legyen az ember s nem szükséges az sem, hogy proletárok soraiban nyomorogjon, ugy is beláthatja, hogy a mai gazdálkodás bajba jutott. Tizmilliókra rug az ellátatlanok száma, csak a müvelt emberiséget véve számitásba s a termelést mégis, ha nem háborus célokat szolgál, állami beavatkozással igyekszenek csökkenteni. Különböző gazdasági tekintélyek különféle okokkal magyarázzák s igazolják ezt a józan ésszel emészthetetlennek látszó jelenséget. Marxista gondolkodók magában a gazdálkodási módban jelölik meg a bajok forrását s azt hiszik, az általános elnyomorodás annyira megnövekszik „a társadalmi fejlődés természeti törvényeinek” értelmében, hogy a munkájukból élő s az ellátatlan emberek végül is valamilyen szervezett formában fellázadnak s egy elmélet szerint békés, más elmélet szerint forradalmi eszközökkel átalakitják e társadalmi rendet s megvetik alapját a szocialista gazdaságnak. Ez a hit a mult század közepe óta terjedezik az emberek között, ujabban azonban nagyon módosult. Módosult a békés átalakulás hivei között, – ők ma már őszintén nem számitanak a proletár osztály egészére, de azon vannak, hogy más osztályból éppolyan mértékben szerezzenek elvtársakat, mint a proletárok közül s igy végül osztályközi pártot alkotnak. Módosult a forradalmi hagyományokhoz ragaszkodók körében is, – ezek arra számitanak, hogy kikerülhetetlenül beáll valamilyen társadalmi szerencsétlenség, pl. háboru, s olyan alkalommal szolgál, hogy egy kisebb megszervezett csoport is magához ragadhatja a hatalmat s a tömegeknek vagy helyeslésétől, vagy közömbös jóindulatától kisérve hozzáfoghat a nagy cél, a szocializmus megvalósitásához. A két elméletre két mozgalom támaszkodik s mindkettő ’tudományos szocializmusnak’ nevezi magát.

2.

A tudományos szocializmus módszeres alapja a történelmi jelenségek gazdasági elvü magyarázata, az u.n. történelmi materializmus. Mint a marxista kézikönyvek mondják, velejéig nemzetközi felfogás ez, mert gyökereit a német filozófiába, az angol ökonomiába s a francia (forradalmi) politikába ereszti. Valójában a történelmi materializmus e modern európai háromság összetett kritikájának tekinthető. Dialektikus, ökonomikus és humanista, – vagyis ugy látja, hogy az emberi lét, társadalom és állam, általában a müvelődés a gazdálkodáshoz van kapcsolva, belső ellentétekkel terhes s az ellentétek föloldásával fejlődik.

Marx (az ő nevéhez füződik ez a történelemfölfogás) négy ténnyel számolt, midőn föllépett. A történelmi fejlődés elvével (Hegel), az uj ipari technikával, a terhei alatt nyugtalanul mozgolódó munkássággal és az u.n. utópikus szocializmussal, melynek nem harcos, hanem békés, nem proletári, hanem általános emberi jellege volt. Marx e négy tényből nyert ismeretét egyesitette, elfogadta az ellentétekben történő fejlődés elvét, a társadalmi haladás alapjául megtette az ipart és a munkásságot, amazt mint tárgyi, emezt mint alanyi tényezőt véve számitásba s a társadalmi haladás következő állomásaként a szocializmust fogta föl, mint következményt a modern ipar tárgyi oldaláról nézve és mint célt a munkásság alanyi szempontjából. Tárgyi fogalmazás szerint tehát abban áll a fejlődés, hogy a tőkés gazdaság elbukik belső ellentétein, azon, hogy termelő erői túlfejlődtek a termelési módon, viszonyokon és helyet ád a közös gazdaságnak; alanyi fogalmazás szerint pedig abban, hogy a munkásság meg akarja dönteni és meg is dönti a fennálló osztályuralmat és megszervezi – átmenetileg – a magáét.

Marx és Engels elsősorban Európára gondoltak. Európát el is öntötte a haladásba vetett hit árja, (melyre ma már alig emlékezünk!), az ipar és a technika olyan fejlettségre tett szert, amilyenre a termelési eszközök filozófusai nem is gondolhattak, a munkások valóban hatalmas pártokban szervezték meg erényeiket s a közös gazdaság többé-kevésbé világos eszméjével magukhoz vonták a nem-bérmunkások csapatait is. Ilyen körülmények között az a kérdés: – miért nincs még szocializmus? Nem azt akarom ezzel mondani, hogy nem következik el, ha az emberek azt akarják, hogy elkövetkezzék. Csak azt kérdem, hol csúszott hiba a számitásba, hogy’ lehet az, hogy az u.n. „tárgyi előfeltételek megvannak” s az alanyiak hiányoznak? Marx azt irja, hogy az emberiség csak olyan feladatokat tüz maga elé, amelyek megoldásához a szükséges feltételek a valóságban jelenvannak – hogy’ lehet tehát, hogy egy hatvan millió lakósu állam polgárainak fele a fajtisztaságot látja ma történelmi céljának?

3.

Hegel szerint a világ egyetlen fejlődési folyamat s minden jelenségében az észnek, a világ szellemének, a Logosnak megnyilatkozása. Ez az ész, ez a Logos a természetben szemlélteti magát; az emberben, az emberi müvelődésben öntudatra ébred; s végül a fejlődés elméletében, vagyis Hegel tanitásában elérkezik ahhoz, hogy maga-magát általánosan, törvényszerüen fölfogja. Ez az elv igen világos és olyan egyszerü, amilyen bonyolultan Hegel kifejti. „Minden létezik, ami észszerü és minden észszerü, ami létezik.” Amennyiben tehát mi nem látnók be valamely lét észszerüségét, vagy valamely észszerüség valóságát, az csak arra vall, hogy mibennünk (vagy inkább velünk, a mi valóságunkkal) az ész még nem ébredt az eszmélet megfelelő fokára. Ez elv elfogadása után az emberi gondolkodásnak már „csak” az a föladata, hogy a valóság különös jelenségeinek észszerüségét fölismerje s a fölismert észszerüség valóságát megkeresse.

Marx előtt Feuerbach kisérletezett azzal, hogy az emberek egymásközti viszonylataiban föltárja a hegeli elvet. Ő az abszolut szellemet, a logost elveti s helyébe az „embert” állitja. „Az emberiség korszakai csak vallásos változások által különböznek egymástól. Csak ott hatol el a történelem változása a dolgok gyökeréig, ahol az emberek kedélyére hat. A kedély, a sziv nemcsak formája a vallásnak,… hanem maga a vallás lényege.” (1) Feuerbach tehát megtartja a fejlődés elvét, de a hegeli abszolut eszme helyett a történelmi haladás forrásának a vallásos emberi kedélyt látja. Azok az isteni lények – ugymond –, melyeket az emberek vallásos kedélye alkotott, nem egyebek az ember (kivetitett) tükörképeinél. A történelmi fejlődés során ez isteni lényekről alkotott képzetek szétfoszlanak, az emberek végül magukra ismernek, vagyis rájönnek arra, hogy a képzelt isteni lényeket valósággal fölruházó vallásos szeretet valójában emberszeretet; s az isteni szeretet eszméi helyébe az emberszeretet öntudata lépvén, létrejő az emberszeretet vallása. – Ahogyan a protestantizmus eltávolitja isten és hivő közül a közvetitő papot s igy közvetlen kapcsolatot teremt az égi atya és földi gyermeke között, ugy távolitja el Feuerbach a szerető és a szeretett ember közül a közvetitő isteneszmét s teremt közvetlen kapcsolatot közöttük. Feuerbach a nemi egyesülést is vallásos áhitattal telinek gondolja, papi és isteni áldás nélkül. Persze itt kérdéses marad, hogy miért szükséges egyáltalában a nemiség vallásos fölfogása, miért volt szükséges előbb az isteni és egyházi, Feuerbachnál pedig a humanista szentesités.

Hegelnél az ész müködik – öntudatlanul – a müvelődés erkölcseiben, Feuerbachnál az erkölcsiség lép elő tudatosan s teszi észszerüvé a különböző korok vallásos képzeteit.

4.

A hegeli elvet követve kapcsolódik Marx Feuerbachhoz. Feuerbach a vallásos kedélyt végső valóságnak fogja föl s azt hiszi, a történelem az emberszeretetnek, az embert szerető embernek öntudatosodási folyamata. Marx többet lát a történelemben – az embernek emberré válását gondolja el benne. „A szocialista ember számára – ugymond – az egész ugynevezett világtörténelem nem más, mint az ember nemzése (illetve termelése: Erzeugung) az emberi munka által.” (2) Mi az ember? „Az emberi lényeg a társadalmi viszonyok összessége” (3) – mondja – „az ember egyéni és faji élete nem különböznek” (4), maga „az egyén a társadalmi lény” (5). A történelemben az ember önnön lényegét fejti ki s egyszersmind tökéletesbiti; társas mivolta őt, ő pedig társas mivoltát egyre társadalmibbá teszi. A nemzés élettani müveletéhez társra van szüksége, ez a lényeg s az embernek ez a lényege fejlődik a történelem folyamán affelé az állapot felé, amelyben minden egyes embernek életszükségletévé válik minden másik ember. A társadalmi viszonyok adják e fejlődés valóságát, s a valóság ilyen fejlődésének, a fejlődés ilyen valóságának tudományos eszmélete, elmélete a szocializmus.

Marx elmélete szerint az emberiség ugy fejti ki faji lényegét a termelésben, ahogy Hegel elmélete szerint a világszellem fejti ki önmagát a történeti természetben. Az emberiség előbb megvalósitja a termelésben társas mivoltát, azután tudatával fölfogja. Természetesen ez a tudat maga is társadalmi termék, hiszen a nyelv is az, márpedig „a nyelv a gyakorlati, más emberek számára is létező, tehát önmagam számára is létező, valóságos tudat” (6). A termelésben az emberiség önmagát termeli, egyfelől ugy, hogy a külső természetet átalakitja a saját használatára, másfelől ugy, hogy saját természetét mind társasabbá teszi, mignem az egész emberiség egyetlen társadalommá s ez a társadalom az egyes embernek természetévé válik. Ahogy a természetes élet föltételei a természetes szervek, ugy föltételei a termelő, vagyis emberi életnek a termelő eszközök. A máj, a vese, a nemi és általában az összes szervek arra szolgálnak, hogy az egyes lények velük mind egyéni, mind faji életüket napról-napra ujjátermeljék. A közös, társas életnek ugyanilyen szervei a termelési eszközök. S ahogy a máj, a vese faji szervek, ugy faji szervek a termelési eszközök. A testi szervek s a hozzájuk kapcsolt ösztönök fejlődésük minden fokán megfelelő életmódot s az életmódhoz illő tudatot kivánnak meg, hogy összemüködhessenek és velük a lény önmagát kifejthesse. A termelési eszközök s a hozzájuk kapcsolt termelő erők éppigy megfelelő termelő módot s a termelési módhoz illő ideologiát kivánnak meg fejlődésük minden fokán. Ehhez, képest a termelési eszközökből kiolvashatjuk minden korban egyfelől az embereknek egymáshoz való viszonyát, másfelől a környező természethez való emberi vonatkozást. Igy a társadalom formájának, a fejlődésben lévő emberi lényegnek minden változása végső fokon a termelési eszközök változásának, fejlődésének függvénye. A modern ipar megkövetelte a hübéri társadalom átalakulását polgárivá; s a mai, még modernebb ipar megköveteli, hogy a jelen polgári társadalom a dolgozó emberek társadalmává alakuljon át. A termelés társadalmi, azaz megosztott munka, s a munkamegosztás fejlődése mind társadalmibbá teszi a termelést. A társadalom maga osztályokra válik, s az emberek aszerint képeznek osztályokat, hogy a termelési eszközök szempontjából milyen tulajdonjogi helyzetet foglalnak el egymással szemben. Minthogy az emberi lényeg a társadalmi viszonyok összessége, nyilvánvaló, hogy mind a tulajdonjog és az erkölcs, mind a tudományok és a termelési eszközök, mind az osztályok harca és a nemek viszonya az emberi lényeg valóságának megjelenései.

Kategóriáit Marx az emberek faji létéből származtatja. E származtatást az jellemzi, hogy a nemi tevékenységet gazdaságinak, termelésnek fogja föl, és a nemiségével társhoz kapcsolt, szervei oldaláról megérteni próbált ember megfelelőjének látja a termelési eszközök oldaláról szemlélt társadalmat. Ime:

„Az első megállapitandó tényállás az egyének testi szervezete (mint a társadalomban a termelési eszközök fejlettsége!) és ezáltal adott viszonyuk a többi természethez.” (7) Az emberek „akkor kezdenek különbözni az állatoktól, amikor élelmiszereiket termelni kezdik” – ezt „testi szervezetük föltételezi”. „Amilyen módon életüket nyilvánitják az egyének, olyanok. Hogy mik, az tehát egybeesik termelésükkel; éppugy azzal, amit termelnek, mint azzal is, ahogy termelnek. Mik az egyének, ez termelésük anyagi feltételeitől függ.” „Ez a termelés először a népesség szaporodásával lép elő.” (8) Az első termelőviszony „a viszony férfi és nő, szülők és gyermekek között, a család.” „Az életnek a termelése – mind a sajáté a munkában, mind az idegené a nemzésben –” egyszerre természeti és társadalmi viszony. (9) A népesség szaporodásával „fejlődik a munkamegosztás, amely eredetileg nem volt más, mint a munka megosztása a nemi aktusban.” (10) „Ez a három mozzanat, a termelési erő, a társadalmi állapot és a tudat egymásközt ellenmondásba kerülhet és kell, hogy kerüljön, mert a munka megosztásával adva van a lehetősége, sőt a valósága annak, hogy a szellemi és az anyagi tevékenység, az élvezet és a munka, termelés és fogyasztás különböző egyénekre jusson.” (11) A munka megosztásával pedig jelentkezik „a tulajdon, amely már csirájára, első formájára lel a családban, amelyben az asszony és a gyermekek a férfi rabszolgái.” (12) „A nőhöz, mint a közös gyönyör cselédjéhez és mint zsákmányhoz való viszonyban ki van mondva az a végtelen lealacsonyitás, amelyben az ember önmaga számára létezik, mert e viszonylat titkának megvan a maga nem kétértelmü, határozott, nyilvánvaló, föltárt kifejezése a férfinak a nőhöz való viszonyában és abban a módban, ahogyan ez a közvetlen, természetes faji (nemi) viszony (Gattungsverhältnis) fölfogásra jut. Az embernek az emberhez való közvetlen, természetes, szükséges viszonya a férfinak a nőhöz való viszonya. Ennek a viszonynak a jellegéből következik, hogy az ember, mint faji lény (Gattungswesen) mennyire lett magáé és mennyire fogta föl magát; a férfinak a nőhöz való viszonya az embernek az emberhez való legtermészetesebb viszonya. Tehát benne mutatkozik meg, hogy mennyire lett emberivé az ember természetes magatartása, vagy hogy mennyire lett természetes lényegévé az emberi lényeg, mennyire lett természetévé az emberi természet. Ebben a viszonyban megmutatkozik az is, hogy az ember szükséglete mennyire lett emberi szükségletté, tehát mennyire lett szükségletévé a másik ember mint ember, mennyire közügye egyuttal a lét és tovább hogy legegyénibb mivoltában mennyire a magántulajdon első pozitiv megszüntetése.” (13)

5.

Sokan, kik szinte kérkednek a „marxizmus” kifejezéssel, ezt néha „proletárszocializmus” névvel helyettesitik s ugyanigy beszélnek „proletárirodalomról”, „proletárkulturáról”, melyen azonban nem néptudományi különlegességet értenek, hanem olyasmit, ami a polgárinak nevezett mai általános müveltségnél magasabbrendü. Marx gondolata szerint azonban mindenki szocialista, aki tudva munkálkodik azon, hogy az ember méltó legyen önmagához, hogy az emberi lényeg kifejlésre jusson, hogy megszünjenek azok a társadalmi különbségek, amelyek a termelés fejletlenebb fokán szükségesek voltak, ma már azonban mind az anyagi termelésnek, mind az erkölcsi jóérzésnek, mind a teljes emberi öntudat kialakulásának akadályai. Miért látja Marx mégis a proletárságban azt az erőt, mely a társadalmat átalakítani hivatott? Ő maga így felel erre:

„Ha a szocialista irók ezt a világtörténeti szerepet a proletárságnak tulajdonitják, ez semmiesetre sem azért történik, mert isteneknek tartják a proletárokat. Inkább forditva. Minthogy a kifejlett proletárságban gyakorlatilag teljessé vált az elvonatkozás minden emberségtől, sőt az emberségnek a látszatától is; minthogy a proletárság életfeltételeiben a társadalomnak legembertelenebb végletén van összefogva a mai társadalom minden életfeltétele; minthogy benne az ember elvesztette saját magát, de minthogy egyszersmind nemcsak megnyerte ennek a veszteségnek elméleti tudatát, hanem kényszeritve is van közvetlenül, a már el nem utasitható, már nem szépithető, abszolut parancsoló szükségtől – ez a gyakorlati kifejezés a szükségszerüségre –, hogy fellázadjon ez ellen az embertelenség ellen: ezért lehet és kell a proletárságnak magát fölszabaditania. De nem szabadithatja föl magát anélkül, hogy saját életfeltételeit meg ne szüntetné. Saját életfeltételeit nem szüntetheti meg anélkül, hogy meg ne szüntetné a mai társadalomnak minden embertelen életföltételét, melyek az ő helyzetében vannak összefoglalva. Nem hiába járja ki a munka kemény, de acélozó iskoláját. Nem arról van szó, amit ez vagy az a proletár, vagy maga az egész proletárság ideig-óráig mint célt képzel maga elé. Arról van szó, ami ő és amit e lét szerint történelmileg tenni kényszerül. Célja és történelmi tette saját élethelyzetében, mint a mai polgári társadalomnak egész szervezetében világosan, visszavonhatatlanul elő van irva.” (14) Ehhez hozzáfüzhetjük, hogy amint a proletárokat az anyagi szükség sarkallja e történelmi folyamatban, ugy serkent másokat szocialista irányban erkölcsi szükségletük s ugy tette magát Marxot szocialistává az elméleti szükségszerüség, mert e szükségletek mindegyikében a társadalmi, azaz emberi lényeg jut kifejezésre. Azok a „marxisták”, kik mindenütt és mindenben anyagi érdeket keresnek s az anyagi érdeket teszik elvvé az emberi öntudat mai fokán is a cselekedetek értelmének vizsgálatában, Marx gondolataiból egy kukkot sem értenek.

6.

Mint látjuk, Marx szerint arról van szó, aminek történnie kell és nem arról, hogy mit gondolnak, milyen adott célokat tüznek maguk elé a proletárok és pártjaik. Marx tehát az embert mint látható, érzéki valóságot szemléli, életfeltételeiből és „reális énjéből” következtet jövőjére. Következetesen meg is teheti ezt, hiszen ugy gondolja, hogy az egyén léte adva van saját tudata számára. „A tudat sohasem lehet egyéb, mint a tudott lét és az ember léte az ő valóságos életfolyamata.” „Nem a tudat határozza meg az életet, hanem az élet határozza meg a tudatot.” (15) Ehhez kapcsolódik az a nézete, hogy az ember ugy fejlődik, hogy megváltoztatja életkörülményeit s ezek a megváltoztatott életkörülmények megváltoztatják őt. Eszerint saját tudatunkkal közvetlenül nem alakithatjuk létünket.

Egy uj természettudomány, a pszichoanalizis, azonban azzal a fölfedezéssel vált betegségek gyógyitó módjává, hogy a tudat képes a lét közvetlen alakitására, ha másként nem, hát ugy, hogy kivet magából, elfojt oly gondolatokat, melyeket éppen a valóságos, természetes lét sugalmaz s ezzel az elfojtással annyira megváltoztatja a létet, hogy az egészséges ember beteg emberré válik, az érzékien-észszerüen gondolkodó lényben létre jön pl. az a vallásos kedély, az a valóságos lelkiállapot, melynek fogalmát oly mulatságosnak találta Engels Feuerbachnál. Az ilyen ember – s az emberiség történelmi multjában csak ilyen emberekre számithatunk – kétségkivül valóságos lény, tudata azonban nem felel meg ösztönös (faji, nemi) létének, hanem csak annak a létnek a képét adja, amelyet már eltorzitott. Ez a tudat nem a lét képét torzitja el, hanem magát a létet mint természetet s e torzitott lét képét többé-kevésbé hiven megőrzi. „Elkerülhetetlen dolog – irja Engels –, hogy mindennek, ami egy emberre hat, a tudatán kell keresztül mennie, – még az evésnek és az ivásnak is, ami a tudat által érzett éhségen és szomjuságon kezdődik és ugyancsak a tudat által érzett jóllakottsággal végződik.” (16) – Azóta a lélektan az egyénnek, a társadalmi lénynek fejlődésében sok olyan jelenséget deritett fel, amelyet a tizenkilencedik századbeli bölcselő nem ismerhetett. Csak érinthetett kérdéseket, melyeket ma – éppen saját gondolatrendszere alapjainak igazolására – világosabban tekinthetne át. Igy azóta megtudtuk, hogy éhség és tudat, nemi vágy és tudat között a kapcsolat megszakadhat; hogy a tudat a jóllakottságot s a nemi kielégülést, bár a fiziologiai lét rendje szerint minden szabályszerüen végbement, igen sokszor nem veszi tudomásul; sőt rendszerint nem veszi tudomásul, ha – a nép nyelvén szólván – „nincs áldás rajta”.

7.

Miről feledkezett meg Marx, az emberi lényegnek melyik valóságos vonása marad rejtve előtte? Mi az, ami szükség szerint homályba temetkezik az olyan gondolkodó előtt, aki a fejlődő társadalmat termelési eszközeiből, a fejlődő egyént pedig testi szerveiből akarja megérteni?

Marx a vallásokat az emberi lényeg képzeletbeli megvalósitásának tartja. Nos, a kereszténységben a gyermek, az ember fia váltja meg az emberiséget szenvedéseitől. Marx megfeledkezik a gyermekről. Azt mondja, hogy az embernek önmagához való viszonya nyilatkozik meg a férfi és a nő „legtermészetesebb” viszonyában, de nem gondol arra, hogy ugyanigy „legtermészetesebb” viszony a felnőtt és a gyermek viszonya. Nem tud – hiszen akkor még nem is tudhatott arról, hogy a felnőtt egyén olyan viszonyban van önmagával, amilyen viszonylatban a felnőttekkel volt gyermekkorában; hogy ez a viszony nem pusztán a tudatra jellemző viszonyitás, hanem lelki valóság, melynek tünetei a testi szervek müködésének zavaraiban jelentkeznek. Lelki valóság, mely kifejezésre jut a cselekedetekben és az őket irányitó eszmékben; az emberi szükségletek legnagyobb részének képzelt mivoltában; Daedalusnak és Icarusnak, az apának és a fiunak együttes szárnyalásában, s a repülés ez ősi eszméjének mai, technikai megvalósitásában. A repülőgép – s bizvást hozzátehetjük – a gyomorsavtultengés, melyek egyformán anyagi-technikai kifejezései az emberi lényegnek, együttesen nem igen kecsegtetnek azzal, hogy a szabadság országának kapuja előtt áll az emberiség, mert amennyire észszerü követelménnyé teszi a mai, repülőgépes technika a társadalomnak az egész emberiségre szóló megszervezését a társadalmi tudatban, az egyének gyomorsavtúltengéses biológiai léte éppoly értelmetlenné teszi e megszervezésben való öntudatos részvételt.

Marx a gyermek szerveiből nem olvashatta ki, hogy a gyermek nemi lény s igy nem is jöhetett rá arra, hogy az embernek önmagához való, a felnőttnek a gyermekhez való viszonya, melyet minden felnőtt egyén külön, materiális gyermek nélkül megtestesit önmagában – végső fokon nem más, mint a felnőtti és a gyermeki nemiség viszonya egymáshoz ugyanabban az emberben. Ennek a viszonynak a tudatos föloldása nélkül az egyének egyszerüen nem juthatnak kifejlett szerveiknek, szerveik müködésének szabad birtokába, ahogy az emberiség sem jutott el kifejlett termelési eszközeinek, erőinek szabad, öntudatos birtoklásához.

Miért nincs még szocializmus, – kérdeztem cikkem elején. Egyelőre analogiával felelek erre. Ez az analógia nem visszavetendő, hiszen Marx maga a nemi aktussal látja utnak indítottnak az emberi termelést. Szocializmus éppugy nincs, bár a termelési eszközök fejlettsége és a termelő erők megkivánják a gazdaságnak ezt a formáját, ahogy nincs teljes orgazmus a mai ideges emberek koituszában, bár a nemi szervek fiziológiai kifejlettsége és az egyén ösztönei megkivánják a nemi egyesülésnek ezt a fejlett formáját. Az általánosan elterjedt női és férfifrigiditás és a pszichikailag föltételezett impotencia elmélete szolgál annak magyarázatául, hogy a szocializmus megvalósitásának tárgyi, technikai feltételei mellől miért hiányoznak a megvalósitás alanyi, lelki előfeltételei.

Melléklet: a hosszabb kihúzott rész

7.

Most visszatérek a cikkem elején fölvetett kérdésre. A technika hasonlithatatlanul fejlettebb, mint Marx idejében volt, a technikával együtt a proletárság, e „mesterségesen termelt szegénység” is szervezetten szól bele a történelembe, – hát miért nincs még szocializmus?

A termelési eszközök ugyanazt a szerepet játsszák a társadalomban, mint az egyén életében a saját szervei. Minthogy maga Marx a nemi aktusban látta utnak inditottnak a termelést és a fejlődést, talán nem visszavetendő az analógia: az, hogy nincs még szocializmus, bár a termelési eszközök fejlettsége és a termelő erők megkivánják a gazdaságnak ezt a formáját, megfelel a pszichikai eredetü impotenciának és a frigiditásnak: a koituszból elmarad az orgazmus, bár a nemi szervek fejlettsége és az ösztönök megkivánják a nemi egyesülésnek ezt a formáját. Azt hiszem, hogy Marx gondolata nagyon közeljár az igazsághoz, de nem éri el egészen. „Az egyén a társadalmi lény” – irja s igy a történelemben kifejlő emberi lényeg nyilatkozik meg a neurózisokban és az elmebetegségekben is, és egyszersmind az emberek eszméiben, az ideologiákban. Ezeknek az ideologiáknak a magyarázata azonban nem teljes, sőt nagyon hiányos ha alapjuknak a felnőtt emberek fiziologiai létét, a környező természetet és a termelési eszközökkel meghatározottnak gondolt társadalmi miliőt tekintjük. Az ideologiák s ezzel az emberek cselekedetei végső magyarázatra valóban az ember faji (tehát nemi) mivoltában találnak

[1. Nem volt olyan könyv … ]

1. Nem volt olyan könyv, olyan írás, olyan nyelvi alakban hozzám kerülő gondolat, amely ne hatott volna rám. Ezek a hatások egymást nagyobbára megrontották, erőtlenné tették, megsemmisitették. Valóságos személyemet lekicsinyitették, szellememet megnövesztették. De ma is ott tartok, ahol csecsemő koromban, mikor gügyögni kezdtem, utánozván a fölém hajoló arcok felől hozzám érkező zörejeket. Ma már tudom, hogy ezeket a zörejeket „tagolt beszédnek” nevezi az ember, vagyis tudom, hogy ha e két leirt szónak: „tagolt beszéd” megfelelő zörejeket csinálok, akkor e zörejek magyar érzékelői azt hiszik, hogy tudom a magyar nyelvet és tudomásom van arról, hogy ők hozzám hasonlóan értelmes lények. De nemcsak ők hiszik ezt, hiszem én is. Mi több, magamat is csupán azért gondolom el értelmes lénynek, mert őket értelmes lényeknek kell elgondolnom, hiszen ha nem tenném ezt, akkor a szokásosnál is többet ártanánk egymásnak. Vagy ártunk egymásnak, vagy értjük egymást – ahol az értelem megszünik, ott kezdődik az ártalom s ahol az ártalom hatástalan, ott fog önmaga fölépitésébe az értelem. Olvasmányaim hatása ebben a belátásban foglalható össze a legjobban, bár talán csak a magam számára.

2. Ha Freudot és tanitását marxi dialektikával elemezem, mindjárt észreveszem, hogy a technikába vetett pozitivista hit siralmasnak látszó féloldalas logikájára, logikátlan dialektikájára kellett elkövetkeznie. A pozitivisták minden betegség gyógyitását a természettudománytól és a természettudományok útmutatása nyomán alkotott műszerektől várták. Részben igazuk is volt, t.i. abban, hogy ha meg nem valósitják a tökéletes müszereket, akkor nem is jöhetnek rá soha arra, hogy vannak betegségek, melyek nem tárgyiak, hanem alanyiak, amelyek tehát műszerekkel nem gyógyíthatóak. Itt a lelki eredetü szellemi és testi megbetegedésekre gondolok. Hasonlóképpen állunk a gazdasági technikával is. Meg kellett előbb valósitani az egész mai hatalmas gépkulturát, hogy rájöhessünk, hogy az emberek egymás közti viszonylataiban a társadalomban állandóan ismétlődő zavarok forrását nem csupán a fizikai erő hiányában kell keresnünk, tehát nem csak abban, hogy ki vagyunk szolgáltatva a külső természet szeszélyeinek, hanem abban is, hogy egymás és önmagunk szeszélyeinek is ki vagyunk téve – sőt, minél védettebbek vagyunk odakinn, annál védtelenebbek vagyunk idebent.

[1. Forradalom idején … ]

1. Forradalom idején, mint mondani szokták, „az elfojtott ösztönök” előtörnek s érvényesülni akarnak. Ez így tévedés. Ösztönt csakis ösztön tarthat elfojtásban. Képzeljük el, hogy egy sötét pincében két egymást megsemmisiteni nem tudó személy birkózik egymással. Földrengés támad s a pince fölé emelkedő épület.

A világosság alakokra esik és kép tárul elénk. A lélekből előtünnek a tudattalanba fojtott képzetek, melyek jegyében az ösztönbirkózás folyik. Ezek a képzetek primitivek, infantilisak. Ezzel szemben az összeomlott társadalmi szervezet a maga helyébe fejlettebbet kiván. A létrejött eszménynek olyannak kell lennie, mely egyszersmind megoldása a tudattalanból előtörő ujnak. A lényeges, hogy a tudattalanból uj elemek lépnek föl, olyanok, melyek előzőleg nem létezőeknek látszottak.

A psziche oldaláról determináltat, és a reális valóság oldaláról determináltat a véletlen kapcsolja össze s így voltaképpen a szükségesség egésze a véletlenen nyugszik. (Aminthogy az ösztön nem „szükséglet kielégitésére” szolgál, hanem a szükséglet teremtésére. Marx szimbólikája szerint is a termelés (mely megfelel a libidó-ökonómia szerint elhelyezkedő ösztönöknek) termeli a szükségletet. A termelés leegyszerüsített képe: gyümölcsöt tépni a fáról. Ám igy hogy termelné maga a termelés a szükségletet? Itt a kielégitést. Azonban a termelési folyamatban a munkás szeme előtt a termék eszméje lebeg – ezt az eszmét az almára irányuló vágy esetében az ösztön hozza létre. A tárgy képéhez kapcsolt ösztönt hívom vágynak. A vágy teremteni tehát a logikai szükséget: kell a fához közelednem és az almát letépnem, ha meg akarom izlelni. A tárgyi szükségességek rendszere igy a vágy véletlenén alapul.

[Az animizmustól … ]

Az animizmustól, a tótemtől, Istenen át a termelési eszközig, végül ösztöneink észrevevéséig – a csecsemő utja, ahogy észreveszi, hogy a világon, hogy az anya teste nem az övé, hanem az anyáé.

Roel la Roque + Marianne

Mint minden ember legkényesebb pontja nemisége, sőt rejtett nemisége, ugy a marxi elmélet is e ponton válik idegessé, itt bukik el.

A gyermek nemcsak a „realitást” találja, hanem annak hiányát és elméleti tagadását is.

A reális történet hatóerői

Mussolini Italia férje

Feuerbachot elvetik, de nem tudnak mást, mint a „kedély” tüneteinek változásait megmagyarázni.

De miért szükséges hogy valláshoz kapcsolódjék? (31) (Engels)

A XIX. század bámulatra méltó technikai fejlődése uj formát adott az örökké külső vagy inkább külsőnek látszó tárgyakra támaszkodó emberi hitnek. E hit hordozója egyrészt a pozitivizmus volt, melynek tudományos becsét nem lehet észszerüen kicsinyelnünk, másrészt pedig a történelmi materializmus, mely a szenvedései és elnyomatása ellen lázadozó munkásságnak adta meg emberi önérzetét azzal, hogy benne jelölte meg az egész emberiség végső fölszabaditóját. Uj találmányok és uj müszerek uj területeket tártak föl a természettudományok számára. Általánossá vált az a hit, hogy az uj technika függetlenit a természettől, megszünteti végre az emberi boldogtalanságot egyfelől azzal, hogy életre segit egy társadalmi rendet, mely a köz javán alapul, másfelől azzal, hogy a tökéletesedő müszerek segitségével megszabaditja az egyes embereket a betegségektől. Most már látjuk, hogy nem igy történt, a bizalom csütörtököt mondott. Kiderült, hogy az uj technika szadista, vagy legalább is agressziv társadalmi eszmények hitvallóinak vált parancsnoki hidjává és kiderült a betegségekről is, hála a pszichoanalizisnek, hogy nagyobb részt lelki eredetü szorongásos megbetegedések.

A XX. század elsősorban a technikába vetett hitétől fosztotta meg az emberiséget. Ismét előlép a metafizika, melyet korábban örökre számüzni véltek. A történettudományokba, melyeket a tanári kathedrákon is átjárt a marxi felfogás, benyomul a „szellemtörténeti módszer”. A politika palotáiban érzelmes eszmények alakitanak világnézeteket, s a köztereken ez érzelmes eszmények megtestesitői, a vezérek rendelkeznek világnézettel megtöltött rohamosztagok felett. Mi sem jellemzőbb erre a fordulatra, mint hogy a történelmi materializmus szélsőséges hirdetői, a bolsevisták, puritán idealizmust követelnek meg éppen pártjuk tagjaitól. Kiváló irók katholizálnak.

Honnan ez az általános rettegés, mely a szigoru erkölcs tógájában azzal áll elő, hogy az állami és társadalmi életben megszabadit bennünket a szabadságtól s a metafizikában nem kevesebbet hirdet, mint hogy az élet megértésében éppen az értelem akadályoz minket?

Az emberek, amikor elhelyezkednek a társadalom kereteiben, akaratuktól független társadalmi viszonyokba, az u.n. termelési viszonyokba lépnek. Ez az elhelyezkedés nem szükségszerüen tudatos, sőt eleinte nem is lehet tudatossá. Ezeknek az akaratuktól függetlenül adott termelési viszonyokba lépő embereknek azonban tudatos énjüket is bele kell illeszteniök a társadalomba, vagyis tudatukat, tudatos énjüket csakis az adott társadalmi tudatba

[Ekkor azonban elválasztják … ]

Ekkor azonban elválasztják az emlőtől, vagyis én-ösztöneinek és nemi ösztöneinek a tárgya kettéválik. Mindkét ösztöncsoport továbbra is egyszerre fejti ki tevékenységét, de más-más tárgyak és célok irányában. Igy kerül önmagával összeütközésbe az emberi lény: hogy egyik ösztöncsoport meglelje tárgyát és azon elérje célját, az embernek vissza kell (!) tartania másik ösztöncsoportját az érvényesüléstől, vagy legalább is el kell választania eredeti céljuktól. Ennek a benső összeütközésnek csupán a sulyosságát mutatja az a körülmény, hogy a nemi ösztönök a testi odaadásra irányulnak, mig az én-ösztönök támadó jellegüek. (Jegyzet: Freud maga a nemi ösztönöket életösztönöknek, az én-ösztönöket halálösztönöknek nevezi. A benső összeütközést ezeknek az ösztönöknek eredeti összeférhetetlenségében látja. Jóllehet igy nem érthető, hogy miért olyan erős minden ember kötöttsége az anyához. A belső konfliktus nem származhat másból, minthogy e két együtt ható ösztöncsoport tárgya különválik és éppen ezért tér vissza a vágy az anyatesthez, amely konfliktus nélküli, boldog kielégülést nyujtott. Freud ujabban egy „ösztönös én és egy felettes, erkölcsi, eszményi én” összeütközésében látja a neurózist, az idegességet. Ezt a nézetét minden tiszteletem ellenére sem oszthatom. Ha nem belső, motorikus erők, tehát ösztönök ütköznek össze az emberben egymással, akkor nem lehet egyáltalában összeütközés. Az erkölcsi, eszményi én motorikus erejét, amellyel ösztönerőt képes elfojtani, csakis ösztönerő szolgáltathatja, magának az erkölcsnek, az eszménynek, semmi ereje nem lehet, ha ösztönerő nem áll mögötte. Az erkölcs, az eszmény holt anyag, mint a vas, és csakis ösztönerő forgathatja fegyver gyanánt. Ha két vivó összecsap, valóban a fegyverek csörgése hallik, a kardok verődnek össze, azonban mégsem a kardok vivnak, hanem azok, akik a kardot forgatják. A vivók azért választanak kardot, mert karddal akarják eldönteni kettejük konfliktusát. Az erkölcsök, az eszmények – akár tudatosak, akár tudattalanok – is csupán fegyverei az ösztönöknek, amelyek a döntésig tehetetlen személyt arra sarkallják, hogy az egyik ösztöncsoport tárgyát válassza a valóságban elérendő tárgyul.) Amint az ellentmondásokkal terhes kapitalista termelési módon épül fel a polgári társadalmi rend és erre mint alapra helyezkedik az ideologiai felépitmény, végső fokon a tudomány, a vallás, a müvészet és a filozófia, ugy épül fel az ellentétes érdekü ösztönök viszonyán az emberi lélek és végső fokon a tudat minden formája.

[Freudhoz: …]

Freudhoz:

Freud követői és birálói közül sokan tulajdonitanak fontosságot a morálnak a benső konfliktus kialakulásában. A morálnak azonban – ismétlem – nem lehet ilyen ereje. A többi emberek mint valóságok lépnek föl velem szemben. Ha valakinek az a téveszméje, hogy én meg akarom ölni, akkor ez az ember igy fog viselkedni és nekem eszméjével együtt valóságnak kell elfogadnom őt. Ugyanigy, ha valaki morális követelményekkel lép föl, nekem a moráljával együtt kell valóságnak elfogadnom, tehát morálisan viselkedem vele szemben anélkül, hogy morális volnék. Vagyis a morális magatartást érvényesülésre törő ösztönerőim érdekében, a magam érdekében választom, de belül érdekeim döntenek és a morál mint külső elem, jön számitásba, mint valami természeti, valóságos erő. Természetes tehát, ha az én-ösztönök, tehát éppen agressziv ösztöneink öltik magukra a morál fegyverzetét akkor, ha a morál a nemi ösztönök elitélése.

[Phe-Ji-Gjoh ugyanis … ]

Phe-Ji-Gjoh ugyanis azt tüzte ki élete céljául, hogy hiven följegyzi az okatootáiai élet té

P.

[Kirpotin … ]

Kirpotin hülye. Azt hiszi, a lélekelemző szinház, a cselekménynélküli, a polgári érzületből folyik. Holott az az egész társadalom helyzetén alapszik, és éppen azt jelzi, hogy a történelem külső (technika) menetét nem követték elég sebesen a tömegek s az igazi történésnek most az embereken belül kell lejátszódnia, hogy fölfejlődjön tudatuk a termelési eszközökben objektivált értelemig, amely értelemmel aztán a külső valóságba tehetik át ismét a társadalmi cselekményt.

[Nyelvünk ízei … ]

Nyelvünk ízei gazdagon kiforrtak. A magyar szóból finom müszer lett, zajtalan sebességü gép, mellyel a mérnöki elme könnyedén alakithatja fogalmait. De a lélek homályos vidékeit is lágyan kiemeli mélyeiből költőink ihlete. Nyelvünkkel megmintázhatjuk a kővágó motorok pergő zaját s az udvar sarkában gubbasztó maroknyi szalmaszemét alig-alig zizzenő rebbenését. Egyszóval nyelvünk ősi és modern, erdei-mezei és városi, ázsiai és európai. Mi is ősiek és modernek vagyunk, európai magyarok. Mérnökök, üzletemberek, szántóvetők és költők népe.

[Somlainénak … ]

Somlainénak mondtam,
hogy neki küldök
egy zsák aranyat

Kötelező nép-nemzeti
irodalom

Őstehetség

Kisajátitott baloldaliság

Gyermekkoromban egyszer azt hallottam, hogy az átmelegedett üveg elpattan, ha hideg viz feccsen rá. Aznap este, mikor a mama kitette a lábát a konyhából, azonnal kipróbáltam e tétel igazságát. Egy kis vizet fröcsköltem a lámpaüvegre. Az üveg eltört, én megdöbbentem, a mama pedig belépett. Meglepetten s egyben fölindultan támadt rám – Te, te – mért törted el a lámpaüveget? Lesütött szemmel hallgattam a szemrehányást és növekvő daccal türtem a pofonokat, melyek ugyan csak zuhogtak. Anyámat különösen csökönyös hallgatásom ingerelhette. Mért törted el a lámpaüveget? Mit is válaszolhattam volna? A legszemtelenebb hazugságnak látszott volna, ha az igazat felelem: Én nem törtem el a lámpaüveget! Eltört, „mert az átmelegedett üveg elpattan, ha hideg viz feccsen rá”. Ugyan én fröcsköltem le, de nem azért, hogy eltörjem, hanem hogy lássam, igaz-e az, amit hallottam s ami oly érdekes volt számomra, hogy meg kellett vizsgálnom. Nagyon igazságtalannak éreztem a fenyitést. De ha védekezésül azt mondom, azért fröcsköltem vizet az üvegre, mert ugy hallottam, hogy akkor eltörik, anyámban azt a hitet keltettem volna, hogy tudatos rosszaság, komoly gonoszság volt, amit tettem. Ugy, hát te tudtad és mégis? Igen, tudtam, de azt is tudtam, hogy a gyereket mindig becsapják, hol a gólyamesével, hol meg azzal, hogy hercsula lesz ebédre.

Igy vagyok azzal a kérdéssel is, hogy miért irok verset. A természetes felelet nem elégiteni ki azt, ki választ vár. Költő lettem, mert hallottam, hogy vannak költők s mert mindazt szerettem volna én is csinálni, amit a kiismerhetetlen és félelmetes felnőttek tettek. El akartam lesni lenyügöző biztonságuk titkát. Féltem a lovaktól, de megveregettem farukat, pofájukat, bátor voltam, hogy ne lássák, hogy félek. Magamat azonban nem csalhattam meg. A félelem ott élt bennem s csak annyit értem el, hogy bujkált előlem, amiképp az árnyak éppen az elől szökellnek a tárgyak tulsó oldalára, aki ezen az oldalon akarja lámpával meglepni őket. Kocsis akartam lenni, hiszen ő nem érez félelmet. De arra is gondoltam, hogy elmegyek búvárnak vagy mozdonyvezetőnek. Emmiatt kinevettek. Nem baj, mondogatták, ügyes lakatos lesz belőled, a lakat is csak szerkezet, mint a mozdony. Én azonban titokban szétszedtem egy zárat s csalódottan láttam, hogy szerkezetnek szerkezet ugyan, ügyes is, egyszerü is, de nincs benne semmi abból, amit én „felnőttinek” neveztem volna egykor. Nem értették meg, hogy a mozdony az más, az óriási és pöfög, dohog, meg visit s mintha fel akarna robbanni, amikor megáll. S e félelmetes jószágon ott áll a mozdonyvezető és végtelen nyugalommal néz le a kisgyerekre, akinek a sinek közelébe sem szabad mennie. Nem értették, hogy éppen a félelmet akartam legyőzni.

Ember a salakon

Már zúzmara gyöngyözi a fák és bokrok ághegyeit és a kapualjak zugolyaiban, kirakatok mélyedésében kegyetlenül hideg a kő. A menhelyek zsúfoltak, amellett oda pénz is kell, annyi pénz, hogy abból már töpörtyűt meg kenyeret lehet kapni, annyit, hogy olyan az ember érzése tőle, mintha jóllakott volna. De az egésznapi tétlenkedő csavargás és kifagyottság után aludni is kell a hajléktalan munkanélkülinek. Meleg szoba, fehér ágy, ugyan, ilyesmire gondolni sem lehet. A melegség azért kellene és a nyomorúság leleményével a munkanélküli elindul a milliós város rejtett útjain és fölfedező körutat tesz. Egyikük megtalálja a föld alá süllyesztett illemhelyet, ahol szundikálni próbál, a másik belebújik elhagyott téglakemencékbe, a harmadik pedig kimegy a váciúti vámnál lévő salaklerakóhelyre, ahol zsákokat rak maga alá és ledül a melegre. A salakhegyen gázok áramlanak, erős a szag, fojtó a lehellet, hamar elbódul a szundítani akaró hajléktalan. A parázs vörös izzása belekap a zsákrongy jutaanyagába, apró lángok szaladják körül a testet és reggelre megszületik a hivatalos jelentés, hogy „a váciúti vámnál lévő salaklerakóhelyen holtan találták Nöhlinger Mihály 45 éves munkanélkülit, teste megszenesedett”. A hajléktalan munkanélküli a szemétre került, mintha egy társadalmi berendezkedés óriásüzeme hajította volna oda a salakra. Jelképes ábrázolásául annak, hogy ez a világ ilyen nyughelyet ad az emberfiának.

[Jóhiszemű tévedés … ]

Jóhiszemü tévedés nincs, csak vannak csalók, kik önmagukat is megcsalják.

A hazugságnak hősei és vértanui vannak; önfeláldozó szélhámosai, kik hinni akarnak a tetszetős és kényelmes szólamokban; fanatikus harcosai, kik „a jövőre függesztik szemüket”, vagyis néhány évvel előre számítva törtetnek.

Az igazságnak, mely rideg és kényelmetlen, csak fizetett szószólói akadnak Az igazság szolgálatához több elszántságra, kérlelhetetlenségre, fortélyra és cinizmusra van szükség, mint a hazugságéra. Az a hazugság győzhet a maga behízelgő erejével, az igazság csak a logikával, pénzzel és csellel.

Curriculum vitae

1905-ben születtem Budapesten, görög-keleti vallású vagyok. Apám – néhai József Áron – három esztendős koromban kivándorolt, engem pedig az Országos Gyermekvédő Liga Öcsödre adott nevelőszülőkhöz. Itt éltem hét éves koromig, már ekkor dolgoztam, mint általában a falusi szegénygyerekek – disznópásztorkodtam. Hét esztendős koromban anyám – néhai Pőcze Borbála – visszahozott Budapestre s beiratott az elemi iskola II. osztályába. Anyám mosással és takarítással tartott el bennünket, engem és két nővéremet. Házaknál dolgozott, odajárt reggeltől estig s én szülői felügyelet nélkül iskolát kerültem, csibészkedtem. A harmadikos olvasókönyvben azonban érdekes történeteket találtam Attila királyról és rávetettem magam az olvasásra. Nem csupán azért érdekeltek a hun királyról szóló mesék, mert az én nevem is Attila, hanem azért is, mert Öcsödön nevelőszüleim Pistának hivtak. A szomszédokkal való tanácskozás után a fülem hallatára megállapították, hogy Attila név nincsen. Ez nagyon megdöbbentett, úgy éreztem, hogy a létezésemet vonták kétségbe. Az Attila királyról szóló mesék fölfedezése, azt hiszem, döntően hatott ettől kezdve minden törekvésemre, végső soron talán ez az élményem vezetett el az irodalomhoz, ez az élmény tett gondolkodóvá, olyan emberré, aki meghallgatja mások véleményét, de magában fölülvizsgálja; azzá, aki hallgat a Pista névre, míg be nem igazolódik az, amit ő maga gondol, hogy Attilának hívják.

Kilenc éves koromban kitört a világháború, egyre rosszabbul ment a sorunk. Kivettem a részemet az üzletek előtt való álldogálásokból – volt úgy, hogy este kilenc órakor odaálltam az élelmiszerüzem előtt várakozó sorba és reggel fél nyolckor, mikor már sorra kerültem volna, jelentették ki az orrom előtt, hogy nincs több zsír. Úgy segítettem anyámnak, ahogyan tudtam. Vizet árultam a Világ moziban. Fát és szenet loptam a Ferencvárosi pályaudvarról, hogy legyen fűtenivalónk. Színes papírforgókat csináltam és árusítottam a jobb sorsban élő gyerekeknek. Kosarakat, csomagokat hordtam a vásárcsarnokban stb. 1918 nyarán Abbáziában üdültem a Károly király féle gyermeknyaraltatási akció jóvoltából. Anyám már betegeskedett, méhdaganata támadt, s ekkor én magam jelentkeztem a Gyermekvédő Ligánál – így rövid időre Monorra kerültem. Visszatérvén Budapestre újságot árultam, bélyegekkel, majd kék, fehér és postapénzzel kereskedtem, mint egy kis bankár. A román megszállás alatt kenyeresfiú voltam az Emke kávéházban. Közben – öt elemi elvégzése után – polgári iskolába jártam.

1919 karácsonyán meghalt anyám. Gyámommá az árvaszék sógoromat, a most elhunyt Makai Ödön doktort nevezte ki. Egy tavaszon és nyáron át az Atlantica Tengerhajózási Rt. Vihar, Török és Tatár nevű vontatógőzösein szolgáltam. Ekkor vizsgáztam magánúton a polgári negyedik osztályából. Ezután gyámom és Giesswein Sándor dr. Nyergesújfalura küldtek kispapnak a szaléziánusokhoz. Itt csak két hetet töltöttem, hiszen görög keleti vagyok és nem katolikus. Innen Makóra kerültem, a Demke internátusba, ahol rövidesen ingyenes helyet kaptam. Nyáron lakásért és ellátásért tanítottam Mezőhegyesen. A gimnázium VI. osztályát színjelesen végeztem, jóllehet pubertáskori zavarok miatt több ízben öngyilkosságot kíséreltem meg, hiszen valójában sem akkor, sem előzőleg nem állott fölvilágosító barátként mellettem senkisem. Már megjelentek első verseim is, 17 éves koromban írt költeményeimet a Nyugat publikálta. Csodagyereknek tartottak, pedig csak árva voltam.

A VI. osztály elvégzése után ott hagytam a gimnáziumot meg az internátust, mert elhagyatottságomban nagyon tétlennek éreztem magamat: nem tanultam, mert a tanárok magyarázata után is tudtam a leckét, hiszen erről jeles bizonyítványom is tanúskodott. Kukoricacsősznek, mezei napszámosnak mentem Kiszomborra és házitanítónak szegődtem el. Két kedves tanárom kérésére mégis elhatároztam, hogy érettségizem. A VII. és a VIII. osztályból összevont vizsgát tettem s így egy évvel előbb végeztem, mint volt osztálytársaim. Tanulásra azonban mindössze három hónap állt rendelkezésemre s így történt, hogy a hetedikből tiszta jó, a nyolcadikból pedig tiszta elégséges osztályzatot kaptam. Érettségi bizonyítványom már jobb a nyolcadikosnál: csak magyarból és történelemből kaptam elégségest. Ekkor már egy versemért Istenkáromlás miatt pörbefogtak. A Kúria fölmentett.

Ezután egy ideig könyvügynök voltam itt Budapesten, majd az infláció idején hivatalnokoskodtam a Mauthner-féle magánbankházban. A Hintz-rendszer bevezetése után itt a könyvelőségbe osztottak be s nem sokkal utóbb idősebb kollégáim bosszúságára engem bíztak meg annak ellenőrzésével, hogy kasszanapkor milyen értékek adhatók ki. Iparkodásomat itt egy kissé kikezdte az, hogy saját munkámon kívül önnön dolgaik egy részét is nyakamba varrták idősebb kollégáim, kik nem mulasztották el különben sem, hogy bosszúságot okozzanak nekem a lapokban megjelenő verseim miatt. „Ilyen idős koromban én is írtam verseket” – mondogatta mindegyikük. A bankház később megbukott.

Elhatároztam, hogy végképpen író leszek és szert teszek olyan polgári foglalkozásra is, amely szoros kapcsolatban áll az irodalommal. Magyar-francia-filozófiai szakra iratkoztam a szegedi egyetem bölcsészeti karán. Fölvettem heti 52 órát és 20 órából kollokváltam kitűnően. Napokat ettem, verseim honoráriumából fizettem lakásomat. Nagyon büszkévé tett, hogy Dézsi Lajos professzorom önálló kutatásra érdemesnek nyilvánított. De minden kedvemet elszegte az, hogy Horger Antal professzor, kinél magyar nyelvészetből kellett volna vizsgáznom, magához hívatott s két tanú előtt – ma is tudom a nevüket, ők már tanárok – kijelentette, hogy belőlem, míg ő megvan, soha nem lesz középiskolai tanár, mert „olyan emberre – úgymond –, ki ilyen verseket ír” s ezzel elém tárta a Szeged c. lap egyik példányát, „nem bízhatjuk a jövő generáció nevelését”. Sokszor emlegetik a sors iróniáját s itt valóban arról van szó: ez a versem, Tiszta szívvel a címe, igen nevezetessé vált, hét cikket írtak róla, Hatvany Lajos az egész háború utáni nemzedék dokumentumának nyilvánította nem egy ízben „a kései korok számára”, Ignotus pedig „lelkében dédelgette, simogatta, dünnyögte és mormolgatta” ezt a „gyönyörűszép” verset, ahogy a Nyugatban írta róla és ezt a verset tette Ars poeticájában az új költészet mintadarabjává.

A következő évben – húsz éves voltam ekkor – Bécsbe mentem, beiratkoztam az egyetemre s abból éltem, hogy a Rathaus Keller bejáratánál újságot árultam és a Bécsi Magyar Akadémikusok helyiségeit takarítottam. Lábán Antal igazgató, mikor tudomást szerzett rólam, ezt megszüntette, ebédet adott a Collegium Hungaricumban s tanítványokhoz juttatott: Hajdu Zoltánnak, az Angol-Osztrák Bank vezérigazgató-jának két fiát tanítottam. Bécsből – egy szörnyű nyomortanyáról, ahol négy hónapig lepedőm sem volt – egyenesen a Hatvany Kastélyba kerültem vendégnek, Hatvanba, majd a ház asszonya, Hirsch Albertné ellátott útiköltséggel és a nyár végeztével Párizsba utaztam. Itt beiratkoztam a Sorbonne-ra. A nyarat a délfranciaországi tengerparton töltöttem egy halászfaluban.

Ezután Pestre jöttem. Két szemesztert hallgattam a pesti egyetemen. Tanári vizsgát mégsem tettem, mert – Horger Antal fenyegetésére gondolva – azt hittem, úgysem kapnék állást. Majd a Külkereskedelmi Intézet magyar–francia levelezőnek alkalmazott, megalakulásakor – referenciával, azt hiszem, szívesen szolgál Kóródi Sándor úr, volt vezérigazgatóm. Ekkor azonban olyan váratlan csapások értek, hogy bármennyit edzett az élet, nem bírtam ki – az OTI előbb szanatóriumba, majd táppénzállományba utalt neuraszténia gravisszal. Hivatalomtól megváltam, beláttam, hogy nem lehetek tehertétel egy fiatal intézmény nyakán. Ezóta írásaimból élek. Szerkesztője vagyok a SZÉP SZÓ c. irodalmi és kritikai lapnak. Magyar anyanyelvemen kívül írok és olvasok franciául és németül, levelezek magyarul és franciául, perfekt gépíró vagyok. Tudtam gyorsírni is – egy havi gyakorlattal ezt a tudásomat fölfrissíthetem. Értek a sajtó nyomdatechnikájához, tudok szabatosan fogalmazni. Becsületesnek tartom magam, azt hiszem, hogy fölfogásom gyors és hogy munkában szívós vagyok.

Piros történet

– Nem láttad a tehenet? Kétfelé állt a szarva és gomb volt a végén. Aztán amikor fejtem, szeliden hallgatózott.

– De bizony, láttam a madarat, piros almát tartott a csőrében. Fölvetette a fejét és tartotta benne.

– Nem láttad a tehenet? Este letérdelt lassan, aztán elaludt. Borja is volt, de azt elvitték, tul a folyón. Ballagott az úton, a farkát meg mozgatta jobbra, balra.

– Mondom, a madár fölvetette a fejét és tartotta benne. Piros volt és én most keresem. Tudom, hogy ideesett az alma. A halak pedig most odavannak, ahonnan a madarak jönnek. Bizonyosan ott van a dombon a fémek között. Mert nagyon csillogott, amikor leejtette.

Kissé jobbra dőlt, nagy fémkockát szoritott a hóna alá és elindult. Könyöke kiállt, mint a kocka kilencedik sarka és beleütődött az ajtófába. A sarkon már egészen jobbra dőlt. Megkérdezte a rendőrt:

– Nem tudja kérem, merre van a Lovag–ucca?

– Ahol a József Attila lakik? Hogyne tudnám. Nagy költő ő és én vigyázok a rendre. Sisakom is hegyes, hogy leperegjen róla az eső.

– No látja. Mindjárt tudtam, hogy maga derék ember. Ugyan őrizze meg ezt itt, ni. Mire az utolsó vonatok megérkeznek eljövök, hogy magammal vigyem.

Hóna alá nyúlt, letette a fémkockát. A járó kelők pedig megálltak. Különös volt, hogy egy fémkocká őriz a rendőr. Az asztalt csöndesen világított és az emberek csodálkozva gyerekjátékokat vettek a boltban.

– Fölfedezték a kozmikus sugarakat és te épp egy órája, hogy ott ülsz abban az alacsony székben. Látod, a famunkások már megcsinálták a magos szekrényt. Sok ajtaja van és amikor kinyilik, megolajozzák a tengelyeket. Mit fogsz beléakasztani, ha alacsony székben ülsz és hegyesorru hajókon nem ringattad a gyerekedet?

A bankigazgató elbocsátotta munkásait, mikorra megérkezett. Azonnal fölakasztotta tarisznyáját a kilincsre, átöltözött és előfizetett a helybeli lapokra.

Sétaközben találkoztak először. Az emberek összebujtak a szögletekben és hajlongtak körbe–körbe. Nyitott tenyerükből kiesett a sötét esernyő, mellyel épp tréfásan fenyegetőztek. A négy fal sima testével tartotta a menyezetet, mely fehéren terült a magasban, párhuzamosan a szeretőkkel. Középen állt a négyzetes hasáb, egyetlen vörös vastömb.

– Látom, jössz az útról, ahol kétoldalt ülnek a fáradt bokrok és az utasokra várnak, akik jönnek a város felé. Odaérnek és szólnak: No bokor, mit vársz?… Azok meg ülnek, mert fáradtak és várakoznak az utasokra, akik jönnek a város felé.

– Látod, jövök az útról és keresem a tehenet. Meg kell keresnem, mert nőnek a gyerekek és kell, hogy ringatózzanak a hegyesorrú hajókon. Nagy kéményükből füst száll föl és mennek, a hullámok pedig piros golyókat gurigálnak előtte. De te szép vagy, hát nesze.

Lehajolt, fölemel egy marék fekete földet és símára nyitott tenyérrel odanyújtotta. Az pedig kezet szorított véle s a földet magasba nyujtotta a fejük fölött. Egészen magasra, kabát ujja is visszacsuszott a könyökéig.

– Köszönöm a szíved és íme, megőrzöm.

Azzal a földet a pengő ínnal szerkesztett szélbe szórta. Megcsendült az, mint a poharak, mikor a ház előtt gyerekek szaladgálnak és lobogó hajukon átsüt a napfény.

István, a bányász

István rút, nincs tükör kamrácskájában. Az ajtóban megáll, de nem fordul vissza. Lesütött fejjel, lassan ingósan elindul.

Az aknabejárónál várják társai; odaköszön.

– No, ezt már megint a rossz lélek szállta meg! – mondja valaki félhangosan.

– Azt szállja meg, aki … – vágja oda. És elhallgat. De megáll, kiszámitott mozdulatai megmerevednek, úgy ahogy félig a földre hajolva a lámpás után nyúl a keze. S amaz már megy. István erős, mint a kifejtetlen szén.

Istvánt nem szíveli a munkavezető. István az, aki a robbantásoknál mindig hátra marad. Most is az új aknában dolgozik, melyet tárnává szélesítenek, mert kell a szén a mozdonyokba, meg a tűzhelyekre. István nem utazik és nem rak tüzet. Ahogy hazamegy este, mert mostanság nappali munkás, lehányja ruháját és lefekszik. Istvánnak nem kell a szén.

Kezében a dinamitpatron. Nem fél tőle, de nem is bánik vele megvetően. Csak az jön az eszébe: ha most! Mind elpusztulnának itt, legalábbis ő maga. Csak az ovónő énekelne tovább a gyerekekkel, mert az ovónőre süt a nap és a gyerekekre is süt. Hal doktor úr a többieknek, a családosoknak segélyt utalna ki. Ha ő volna Hal doktor úr, nem törné magát annyira a bányáért, hanem földet venne magának és szántana, vetne, meg aratna. Az ovónő se kedveli a bányászt, merthogy a bányász mindig piszkos.

Nehéz tenyerében a dinamit nyugodtan, tisztán aludt, mint tokjában a családi ékszer.

Letérdelt, hogy a robbantóanyagot beépítse. A gyujtózsinórt már kiegyengették a többiek s akik még elől voltak, lassan szedelőzték a szerszámokat.

– Tulajdonképpen jó a szénnek – gondolta. – A szenet nagyon szeretik, igaz, a szén szép, és fekete és csillog a napon, mikor a vagonokba rakják. Valaki azt is mondta, hogy ami föld alá kerül, fa, kutya, ember, abból szén lesz. Furcsa. Hogy lesz az emberből szén? De lehet, van benne valami, mert hová lesz az ember és honnan lesz a szén? Hanem mégis furcsa. Ha ő szén lesz, hát őbelé is belévágják majd a csákányt? És ő sem védheti magát? Eddig úgy volt, hogy mind megadta az árát, aki belékötött, csak mégse lehet, hogy eztán …

Hátranézett, hogy van–e még a közelben valaki – és észrevette, hogy fölötte, ahol a patront befedezte, egy kiálló tömb mindjárt lezuhan!

– A dinamit! – csattant át agyán és rögtön utána orditás:

– Fussatok!

Már hason feküdt s épp annyi ideje volt még, hogy a kiturt patront odábbtaszítsa. De a szénszikla mennydörögve Istvánra zuhant.

Arasznyi távolság kinban meggörcsült ujjai és a megmentett patron között. És egy arasznyi csönd. És aztán küntről elhozta az elektromos áram a robbanást.

Odafönn a főkanász már utasítást ád, hogy miképpen lássanak a további munkához. István hiányzik.

– Emberek, utána kell azonnal nézni, – hallatszik az utasítás – mert amilyen lassúmozgású bolond, biztosan lenn maradt.

És István fekszik. Körülötte szén, szén, szén. És arca, teste egészen fekete. Lassan fölemelik, fölviszik és lefektetik a fűre. A nap süt és ő csillog. Már merevül és kemény lesz és hajlithatatlan, és majd ólmos, mint a kutatott kő. Egész testéből még egyetlen meleg lehelet száll föl a magasba.

Tizenöt nap az üvegbúrában

Pontosan déli 11 órakor elindultam, hogy meglátogassam közelben lakó barátomat. Ettől az úttól és barátomtól reméltem, hogy ebédet keríthetek. Ettől az úttól és barátomtól reméltem, hogy ebédet keríthetek. Rettenetesen éhes voltam és egy fillér nélkül álltam már napok óta. Ugyan 10 órakor még elhatároztam, hogy bicsérdysta leszek, azonban ehhez hiányzott az előfeltétel; az, hogy belsőmet a benne lévő rothadt és mérges anyagoktól megtisztítsam. Az én belsőmben – sajnos – már jóideje semmiféle rothasztó és mérges anyag nem fordult meg.

Az uccán nemigen ügyeltem a plakátokra, mégis megdöbbenve álltam meg az egyik előtt, amely hatalmas betűkkel hirdette, hogy itt és itt Telek Elek éhezőművész negyven teljes napig lepecsételt üvegszobában koplal. Rögtön eszembe jutott, hogy agilis barátomat ráveszem, legyen imprezárióm. Naponta ezer látogató tizezer koronájával, a négyszáztiz millió, esetleg egy helyett öt–hat nappal toldom meg s akkor barátomnak hatvan milliót adok, magam pedig veszek egy pár cipőt.

Barátom nem fogadta el a tervet, szerinte már hiányzik a szenzáció frissessége, az olasz, t. i. Telek Elek előtt kellett volna ezt a különös jó ötletet fölfedezni. Javasolta, hogy spontán koplaljak még néhány napig s akkor hajlandó felléptetni, mint evőművészt.

Négy nap mulva már egy üvegbúra alatt ültem az Angol Park közepén. Az első napokban nem igen tolongtak, de mikor meglátták a hatalmas teherautókat, melyek az élelmet hozták, egyre többen és többen jöttek.

Ravaszkodtam. Hogy sokáig kibirjam, állandóan rágtam és csak ritkán nyeltem. Ez rettenetes kínokat okozott, hiszen éhesebb voltam koplaló kartársamnál, aki különben vállalkozásom hirére kollégáival együtt fölhagyott mesterségével, mert az emberek rájöttek, hogy az én teljesítményem magasztosabb és tényleg létjogosult.

És nekidühödtem. A sonkát a csontról haraptam nehéz darabokban és az egész kanna tejet egyszerre fölhörpintettem. A roppant kondért, mely valaha népkonyhában szolgált, a babfőzelék után még ki is törültem. Az időközben igen fölszaporodott közönségnek mégis az tetszett jobban, hogy két zsák kókuszdiót megettem egy expresszkávé mellé. Barátom már elkomorulva könyörgött, mérsékeljem magam, hogy minden bevételt fölettem már és rossz hatást vált ki ez a nyilvános tobzódás. Végül már följelentéssel fenyegetett. A fácánszállitmányok természetesen elmaradtak és naponta mindössze két oldal szalonnát kaptam.

Közben a közönség is megváltozott. A kövérek elmaradoztak és nap mint nap soványabban kerestek föl, minden megtakaritott tizezrüket belefektették, hogy legalább lássanak egy jóllakott evőt. És egyre fenyegetőbb magatartást tanusitottak, de én nem könyörültem.

A tizenötödik nap, éppen ebédhez készülődvén különös morajlást hallottam.

– Zárják le a disznót! Micsoda gyalázat! Dobják ki! Hogy mer enni! – ordítozták össze–vissza. Békességszerető ember lévén, azonnal letettem a hordó lekvárt és menekülni akartam. Demár késő volt, a tömeg bömbölve áttörte az üvegfalakat; összetiporták a drága füstölt kolbászt és engem a szanaszétheverő sonkacsontokkal agyonütöttek.

Csoszogi, az öreg suszter

Csoszogi, az öreg suszter, ott ült háromlábú székecskéjén az ablak mellett, hogy jobban lásson, amikor öltögeti a keményhegyű, szurkos fonalat. Az ablak ugyan éppen nem mondható tisztának, a hideg is behúz már rajta – de mit tesz az Csoszoginak, az öreg suszternek, aki ha azt mondja, hogy a cipő meglesz estére, akkor azt úgy lehet tekinteni, mintha maga az újonnan talpalt tükrösszélű cipő nyikorogna az ember lábán. Igaz, hogy Csoszoginak, az öreg suszternek fűtenivalója sem igen volt, de meg ki hallott olyat, hogy egy szegényember, egy címzetes cipészmester, aki bizony csak foltozó suszter, októberben begyújtson a háromlábú kis vaskályhába. A kályha ilyenkor még a padláson hűl, még előbb szuszogva le kell hozni és lekefélni a vasporos kefével. Csoszogi, az öreg suszter tehát az ablak mellet ült, az alacsony asztalka előtt, amelyen keresgélni szokott, mert hisz nem lehet olyan könnyen eligazodnia rengeteg szögletes skatulya meg kerek pléhdoboz között. Nagyon sok a lapos skatulya, a szoba is az. Alacsony mennyezetű, mintha görnyedt volna, mint maga Csoszogi, az öreg suszter. 

Hogy lehet valódi embernek ilyen kitalált neve? Úgy, hogy néha, amikor jókedvében találták és megkérdezték tőle, hogy és mint van, azt felelte tréfásan: „Hát csak csoszogok, csoszogok.” Persze, ilyesmit nem kérdeznek az embertől, ha bosszankodik, nála is csak olyan alkalmakkor érdeklődtek ebben az irányban, amikor a szeme hunyorgásán látni lehetett, hogy no, most még meg is lehetne cirógatni, mert elérti a tréfát. Hogy öreg, az meg különösen látnivaló, ehhez nem kell nagyon szemügyre venni a képéből köröskörül kiálló szürke sörtéket. S hogy suszter, azt ő maga jelentette ki, amikor valaki a talpalni–sarkalni való cipőjét hozta azzal, hogy „tessék jól megvarrni, Csoszogi bácsi, lefeslett a kapli!” Aztán ez a valaki még hozzátette, némi kényszeredett mosollyal: „Talpalással egyelőre nem lendítem föl a tisztes cipészipart!” Erre Csoszogi, az öreg suszter, amint vizsgálgatván, az orra elé tartotta az említett lábbelit, mintegy sértődötten, de lassan és határozottan fölemelte a fejét, kissé oldalról ránézett a zavart mosolyba burkolódzó péklegényre és bosszúsan, de önérzetes tájékoztató hangon odamondotta: „Suszter vagyok én, nem cipész!” Amire a péklegény még zavartabban, még tájékozatlanabbul mosolygott, ő meg, nem kapván választ, széles fekete hüvelykujjával nyomogatni kezdte a cipő kapliját és a hibák tanulmányozásába mélyedt. 

Csoszogihoz, az öreg suszterhez ezúttal egy gyerek állított be, egy gyerkőc, piszkos–szalmaszínű haján hátracsapott sapkában, amelynek hátul úgy lógott ki a bélése, mint ami tömzsi, fekete nyelvet ölt a világra. Az ellenző alatt fakó arc, amelyből zöldfőzelékszínű szemek csillantak elő, mint patakocskától derűs oázis a sivatagban, vagy mint a sártól szikkadt cipőre freccsent kenőcs. Kis kabátját nagy emberre szabták, nem kisgyerekre, de nagy ember nemigen hordhatja ekkora foltokkal a könyökén, pláne, ha a varrás mellett már megint feslik a szövete. A kabát alatt lógott a nadrág, gondolkodásra késztető üleppel, szára vége pedig ott harangozott tenyérnyire a boka fölött. És a cipő. Igen, a cipő. Azt már javítani hozta a gyerek. 

– Jó napot! – mondta, amikor belépett. Olyan hangon szólt, mintha még nem döntött volna egészen, hogy nagyon bátor legyen–e, vagy nagyon félénk. Csoszogi, az öreg suszter, csak a szemével nézett oda, meg se mozdította a fejét. 

– Mit akarsz? – morogta, mint aki nem akar egészen goromba lenni. 

– A mama küldött, hogy tessék kijavítani a cipőmet – felelte a gyerek. – A mama mondta, hogy egy foltot kell rátenni és akkor tart még. 

– Hol a cipő? 

– A lábamon – hangzott a világ legtermészetesebb hangján. 

Csoszogi, az öreg suszter hallgatott és működött tovább. A gyerek meg némán csak állt. Csoszogi unta meg hamarább. 

– Talán a lábadhoz varrjam a foltot!? 

– Nem, nem, mindjárt levetem – lélegzett fel a gyerek. Azzal úgy, állva, minden fűződzködés nélkül, lerántotta egymásután a cipőt. Nagy tisztelettel akarta átnyújtani, tehát alig fogta, és kétszer lepottyantotta. Végül Csoszogi kirántotta a kezéből. De adta is vissza. 

– Ezen a cipőn nincs mit javítani. 

– Tessék? 

– Ezen a cipőn nem lehet segíteni! 

– De a mama mondta, csak egy foltot kell rátenni. A mama mondta. 

– Nem lehet. Nem állja a varrást. Kérge sincs. 

A gyerek vádló, könyörgő, reménytelen hangon megszólalt: 

– De így nem lehet benne járni! 

– Ne járjon a szád! – dünnyögte Csoszogi. – Nincs olyan rossz cipő, amiben ne lehetne járni. Amelyikben nem lehet járni, az már olyan rossz, hogy azt csináltatni se lehet. 

A gyerek halkan, kétségbeesetten mondta: 

– De a mama küldött, amikor elment a moziba, hogy hozzam el a Csoszogi bácsihoz, majd meg tetszik csinálni. Ideadta a pénzt is mindjárt. Csoszogi erre kemény és hajthatatlan lett. 

– Úgy, amikor a moziba ment, mondta az anyád, hogy hozd a Csoszogi bácsihoz! Hát mondd meg az anyádnak, azt üzeni a Csoszogi bácsi, vigye a cipődet a moziba, majd ott megcsinálják! A gyerek erre, ha lehet, még jobban megijedt, szinte siránkozni kezdett. 

– Nem a moziba ment a mama, hanem az Újpesti Moziba takarítani! 

Csoszogi hallgatagon tett–vett, dolgozott. Közben félszemével oda–odapislantott az elkeseredetten helytálló, meg sem mukkanó gyerekre. Aztán mégis csak megszólalt, mintha csak társalogni akarna. 

– Te vagy annak a Vanicseknénak a fia? 

– Én. 

Megint hallgattak. Csoszogi összeráncolt szemmel, látszólag nagy gondban bőrszalagot kezdett vékonygatni. 

– Neked van öcséd is? 

– Van. Meg egy húgom is. 

– Az öcséd is olyan csirkefogó, mint te, mi? 

A gyerek nem tudott mit válaszolni. Megint hallgattak. Végre Csoszogi rezzentette meg a gyereket. 

– Hol van az a cipő? – kérdezte, mintha csak most hallana róla először és lerakta az öléből a kaptafára szegezett felsőrészt. 

Nézte, forgatta, nyomogatta, miközben – már csak a gyerek kedvéért is –csóválgatta a fejét. Aztán se szó, se beszéd, hozzálátott. Óriási darab foltokat rakott az oldalára meg a talpára, különböző elhasznált bőrökből. A gyerek közben hallgatagon letelepedett az egyik kis székecskére. Végre, vagy másfél óra multán ismét lábbelinek lehetett használni a mesterművet. 

– Nesze, itt van. 

A fiú örülve a cipőnek, de a rendkívüli foltoktól meglepetten, rebegte: 

– Köszönöm! – És már húzta is fel. Aztán félénken feltette a kérdést: 

– Mit kell fizetni? 

Csoszogi hallgatott. A gyermek második kérdésére odadörmögött: 

– Húsz fillér. – És krákogott hozzá. Aztán még, a maga számára hozzámorogta: – elég olcsó. 

– Tessék, Csoszogi bácsi! 

Egy ötvenfilléres lapult Csoszogi kemény, szikkadt markába. Csoszogi megnézte, elővette az asztalka fiából ragadós pénztárcáját, beleejtette, majd darabonként olvasva, lassan gondolkozva, gondosan kiszedett nyolcvan fillért és az ujjai közt oszlopba gyűjtve, belenyomta a gyermek kinyújtott tenyerébe. 

– Itt van vissza. 

A gyermek számolni kezdett. Elpirult, látszott, hogy küszködik magával. Nyújtotta a számolást, ő maga úgy érezte, hogy egy örökkévalóság óta számol. Végül nagyon kevéssé természetes hangon megszólalt: 

– Csoszogi bácsi, többet tetszett visszaadni. 

– Nem adtam én. 

– Én nem tudom, Csoszogi bácsi. Én ötvenfillérest adtam, a Csoszogi bácsi meg pengősből adott vissza. Csoszogi, az öreg suszter rátámadt a szegény gyermekre. Egyre feljebb vitte a hangját, míg végül mintha egészen dühbe gurult volna. 

– Ötvenfillérest adtál, én meg pengősből adtam vissza? Annyira a csirkefogáson jár az eszed, hogy azt sem tudod, mit adsz ki a kezedből? Hát azt hiszed, hogy csak úgy lopja az a szerencsétlen anyád a pengősöket? Megszakadhat, te meg így herdálod el a keresetét! Semmirevaló kölyök! Fogod mindjárt a pénzt, te csibész! Széthasítlak, ha meghallom, hogy az anyádat is be akarod csapni, ha neki is csak ötvenfillérből adsz vissza! Minden falat kenyérért kár, amit beléd tömnek, te málé! Nem mész mindjárt!? 

A gyerek megriadt, kihátrált és becsapta maga mögött az ajtót. De Csoszogi, az öreg suszter, még sokáig morgott magában, a fonalat is elszakította, mintha valóban nagyon haragudna.

Drámatöredék

Borisné: Ejnye, már kialszik a tüzünk.

Józsi: Hagyja, anyuka, majd én megigazítom. (leveszi állványáról az Önacképét, összegyűri, ujra megnézi és a tűzre veti) Hát lelkek helyett melegíts kezeket, lábakat, gyomrokat.

Boirs: (ezt nem veszi észre)

Borisné: (Ijedt szomorusággal nézi Józsit, aki sóhajt még egyet és leül. Közvetlenül a sóhajtás után hallatszik:

Az Égi Hang: Az én szerelmes fiam lelkének izmait visszaveszem. Csontjával és bőrével már csinálhattok, amit akartok!(a kályhában fellobog a tűz.)

Csönd van. Függöny lassan.

Humanizmus

Karel Čapek

Két teremtő elágazása van az emberi tevékenységnek. Az egyik a megismerés, vagy a legtágabb értelemben véve a kifejezést, a tapasztalása annak a világnak, amelyben élünk; a másiknak az a szerepe, hogy a természeti anyagi és természeti erőin uralkodjék. Az előbbit szellemi művelődésnek hívjuk: megbeszélésünk tárgyai, a széptudományok, ennek egy részét és éppen lényeges megnyilatkozását teszik.

Önök szememre vethetik, hogy aszügségtelenül kitágítom a széptudományok fogalmát, amelyen általában a görög-római művelődés tanulmányozását és azt a szándékot érti az ember, mely arra törekszik, hogy ehhez a művelődési hagyományhoz kapcsolódjék. Azonban a római művelődés, és ez még nagyobb mértékben illik a görögre, nem csupán nyelvet és költést, vagy a bölcseletet foglalja magában, hanem a mathematikát és a tudományt is. Pontos tudományaink ugyanazon az alapon tartoznak a klasszikus humanizmushoz, mint nyelvészetünk és történetírásunk: az antik szellem ujjászületése a modern idők kezdetén egyszersmind a pontos tudományok ujjászületése volt. Ezzel szemben semmilyen technikai hagyatékot, semmiféle útmutatást nem örököltünk a görög művelődéstől a természeti és anyagi erők birtokbavételének és kiaknázásának módjára nézve. Ebből a szempontból, anélkül, hogy elhagynók megbeszélésünk kereteit, a legtágabb értelemben vett széptudományokkal, melyeknek eszménye a világ megismerése és tapasztalata, szembeállíthatjuk a technikai tudományokat, melyeknek az a tárgya, hogy mint kerekedhetik az anyagi erők fölé az ember.

Nincs arról szó, hogy mesterséges úton ellentétet szerkesszünk az emberi tevékenységnek e két nagy elágazása közé, és még kevésbé arról, hogy azt vitassuk, melyikük fontosabb az emberi nemre nézve. Magától értetődik, hogy nélkülük nem emelkednék az ember élete ama színvonal fölé, amelyen az állatoké mozog és éppígy bizonyos az is, hogy működés közben ketten teszik egymást teljessé, hogy az egyik a másikban találja meg kiindulási pontját, vagy ad a másiknak új célokat, szállít neki új eszközöket. Mégis számot kell vetnünk azzal, ma inkább, mint valaha, hogy e két nagy emberi tevékenység mélységesen különbözik egymástól alapvető irányzatában: az emberi nem fejlődése és jövője nagy mértékben azon a kérdésen múlik, hogy e két irányzat közül melyik fog felülkerekedni fejlődésük folyamán: vajon a megismerés szelleme-e, vagy pedig az uralomé.

Vegyük előbb a technikát, vagyis mindazt, aminek célja szolgálatra kényszeríteni az anyagot és a természeti erőket. Nem kétséges, hogy talán általában hasznos, sőt jótékony minden technikai lépés. Más oldalról azonban minden technikai tevékenység olyan határozott anyagi jószágot teremt, amely nem mindenkinek a tulajdona, hanem csupán valakié, egyeseké, termelői, állami vagy népi csoportoké. A technika a világot jelenlegi állapotában akaratlanúl az ipari és kereskedelmi versengésnek, a természeti gazdaságért folyó küzdelemnek majdnem kikerülhetetlen útjára, tehát mindent számbavéve, a gazdasági nacionalizmushoz, a hatalom kiterjesztéséhez, a népek és államok közt vont határok mind erősebb fenyegetéséhez vezeti. A technika, amely a kezdetleges struggle for life körülményei között született, máig ennek az elkeseredett, mind nagyobb mértékben folytatott küzdelemnek az eszköze maradt.

Ellene vetik, és nem oktalanúl, hogy mindinkább eszközévé vált a létért való küzdelem legrettenetesebb formájának, a modern háborúnak. Ha ez igaz is, ne feledjük, hogy fegyvereket nemcsak az erőszaknak szállít, hanem annak az embernek is, aki az erőszakkal szembeszáll; a technika megsemmisítheti ugyan a szörnyű eszközeivel a polgárosodott világot, de meg is óvhatja a szabadsága, a jog és az emberiség ellen intézett támadásoktól. Másutt kell keresni a technikának nem annyira hibáját, mint inkább a tehetetlenségét: abban, hogy bármit is tegyen, nem alkothat semmi olyat, ami kizárólagosan, határozottan csupán a béke eszköze lenne. Sőt, azzal a ténnyel, hogy az anyagi erőket egyre jobban a hatalmába veszi, hogy megsokszorozza és összegyűjti őket, olyan rettenetes erőtömeget halmoz fel, amely minden pillanatban belevethető egy romboló összeütközésbe. A technika végtelen anyagi lehetőségeket ád az ember kezébe, de a legcsekélyebb befolyása sincs arra, hogy vajon jóra, vagy rosszra fordítják-e.

Mondtuk volt, hogy a technika a természet erőinek a leigázása. Megkérdezhetjük magunktól vajon végéhez ér-e egy nap ez az uralmi hajlam? Fölfoghatjuk-e az embert, társadalmi osztályokat vagy népeket egyszerű dinamikai anyagnak, amelyet leigázhatunk, igazgathatunk, összegyűjthetünk és a szolgáltatás maximumára kényszeríthetünk? Alkalmazhatjuk-e az emberi társadalomra az erők uralmának technikai eszményét? Nem a véletlen játéka, hogy annyi politikai zsarnokság emlékmű jellegű technikai alkotásokkal tetszeleg magának. Az uralmi szellem, amelyet a természeti erők birodalmában technikának nevezünk, az emberi erők honában a parancsuralom nevet vesz föl.

Vessük össze ezzel a széptudományokat. Ezek egyetemes lényegüek; egyetemességük nem valóságos kiterjedésükből, hanem természetükből és küldetésükből származik. Nem arra tanítanak, hogy uralkodjunk a világon, hanem hogy megértsük; és még egy eleven oktatásban részesítsenek bennünket, abban, hogy mi magunk értsük meg egymást. Eredményeik minden népre kiterjeszkednek és szabaddá tesznek minden határt. Ha ők alkotják a legbensőségesebb erőt az emberi társadalomra ható erők játékában, olyan erő ez, mely szellemi közösséget teremt mind a fölött, ami megosztja az embereket és a népeket. A széptudományok az emberek közötti béke erkölcsi és szellemi eszközei önmagukban is. Ha néhanapján elárulják küldetésüket és az uralmi szellemet szolgálják is, csak annak az elvesztésével teszik ezt, ami a legmélységesebben jellemzi őket: ez a szellemi szabadság. Amíg képesek lesznek arra, hogy megvédjék a gondolkozás szabadságát, addig minden esetben megmaradnak az emberi szabadság útmutatójának. Egyetemesség, béke és szabadság: természet és szükség szerint ezt a három eszményt szolgálják a széptudományok, amíg önmagukhoz hívek maradnak.

Szembesíjtük a technikai és a széptudományokat, anélkül, hogy pártot ütnénk amellett, hogy megvédjük az egyiket és a másikat elitéljük. M én azt hiszem, mi mindannyian számolunk azzal, hogy abban a helyzetben, melyben jelenleg találja magát a világ, mi valamennyien visszatérünk mindahhoz, ami a világszoridaritás, béke és emberi szabadság eszköze lehet. Az uralmi szellem határtalan erőket és eszközöket teremtett, amelyeket bármelyik pillanatban közvetítőivé lehetnek az erőszaknak és a rombolásnak. Ma inkább, mint valaha, szükséges, hogy mozgósítsuk ezeket a többi erőket: azokat a közvetítőket, amelyeknek segítségével megérthetik egymást a népe, az igazságokat, amelyek túlhallatják magukat a határokon, a szellemi értékeket, amilyen a gondolatszabadság is, amelyek nem engedik meg, hogy az emberi lények és a népek egyszerű uralmi tárgyakká váljanak. Ma megingott a szellemi élet egyensúlya; az uralmi szellem veszedelmesen aratja a győzelmeit a megismerés szelleme fölött; mindannyiunkra, akik a szellemi életet szolgáljuk és akarjuk szolgálni, tartozik, hogy gyarapítsuk erőfeszítéseinket és megkettőzzük az intellektuális bátorságot. A békének és a szabadságnak is szüksége van eszközökre; adjuk meg nekik ez eszközöket és adjuk meg nekik őket idejében, ez a mi legsürgősebb kötelességünk, amelyet a jelenlegi óra ró ránk.

Szabad-ötletek jegyzéke

két ülésben

Vasárnap este 3/4 9-kor

Foglalat:

Az a szerencsétlen, aki ezeket irta, mérhetetlenül áhitozik szeretetre, hogy a szeretet vissza tartsa őt oly dolgok elkövetésétől, melyeket fél megtenni. Őt olyasmiért verték, amit soha nem tett volna. Ő az a gyermek, akit nem szerettek s akit ezen kívűl azért vertek, mert nem tudták elviselni azt, hogy nem szeretik. Igy kivánja ő a szeretetet azért, hogy ne bántsák. Most ez a szerencsétlen bolond, nagy szerelmet táplál az analitikusával szemben pusztán azért, mert azt hiszi érzelmeiben, hogy az nem bántja. Nem veszi észre az analitikus gonoszságát, azt, hogy az csak heti 3 óra erejéig veszi őt emberszámba s azt is csak azért, mert kénytelen ennyire emberszámba venni a 40 pengőért, amelyre szüksége van s hogy még a havi 40 pengőért is csak azért foglalkozik vele, mikor foglalkozhatna mással is, mert ő egy mással is helyettesithető, tehát mindegy, hogy kivel foglalkozik s ezért foglalkozik vele. Viszont, ha az ő analitikusa nem is vesztene semmit, ha másik pácienssel cserélné föl őt, ő vesztene, ha analitikusát mással cserélné föl, mert elölről kellene kezdenie mindent – 2 évet vesztene.

36. máj. 22.

Péntek, 12 előtt 8 perccel, Gyömrői és komplett reggeli után. –

Dögölj meg – pepita vászon – gondolkozom – coito ergo sum – ondolkozom tehát vagy – Zagyva Laborc Nagyág a Tisza mellékfolyói – lányok Filiale leánynyelv – magyar nem francia – csődtömeg – mek mek mek három szabó legények pénz is lepény rudmászás Kosciusko – nem fog kiokosodni – buta dög – rohadt kurva – az anyád picsája – csája – citrom cigány lócitrom – citronade – egy sor fing egy sor nád – megin’ fing meginnád – Natter-Nád Miksa – Főszerkesztő késztő – mire készt ő

csukló – csuka – Szabadszállás – állás

álladalom – kopirpapir

tapir – tortapapir –

be ne csináljak –

csinálmány

állitmány

állvány

ál

kakál

sakál

csak áll

mégis áll

bal

bála

hála

hala

hal

meghal

meghallgat

hallga csak hallga

a legény az anya szívét kivette és megette

kisértetek

levágta a fejét

megszólal a halott anya

megütötted magad, fiam?

Mese

mesemese meskete

tehén segge fekete

fekete Péter

igy daraboltam a legyeket

gyerekek jók legyetek

ha nem, akkor ne egyetek

ne vegyetek

vegyszer

kegyszer

kegyszar

szarkaláb

szép virág

kaláb nélkül legalább

lovászy <Károly> Márton

a lovak az uccán szarnak

vizelniök meg kell állni

meg kell halni

szétverni a világot

póznára huzni

ponyva

nem vette meg

dög undok dög

a kékpettyes elefánt

fehér elefánt

Twain Mark

Márka

Markt

Marha

hamar

gondolkodtam mért siessek?

itt egy nő

nősül

nőszni

baszni

báva

kiszela méla bávatag

buta mint egy fasz

fekete Péter

elvisz az ördög

békakirály

a kis borsó kiugrott

geci

Oláh Geci nótája

Szabad Szó

itéljenek meg

nem én tettem

jaj istenem mit csináltam

elolvassa-e

rájön-e

én ettem meg a buktákat

szamár kölök

mindent szabad

semmit se tudsz

megmutatja másnak is

dögöljön meg a kutya Uristenit

uristenit kis betüvel

teleirom a könyvet

nem értheti

buta mint egy ló

vén ló

vén kurva

csak szeretnéd

viszket a nyakam

viszket a seggem megvakarom még pedig ott ahol én akarom

megdöglött nincs mit tenni

miért küldtek el?

Ők azalatt

basztak

lőttek

ennek már lőttek

jól bebaszott neki

kuss

míg szépen mondom

kitaposom a beledet

lassan járj tovább érsz

mit érsz

mindet mit ér

mit ér baszni

nyalni

szopni

erre is mondják hogy nyalni

nyalánk

falánk

nyulánk

fulánk

vacsorázva jól mulattak az asztalnál, engem nem keltettek föl, sohasem pótolhatom

dögök

ennek már vége

minden előlről

a pinájával megeszi az embert, a faszán kezdi

szétmorzsolja

a faszán kezdi

a combjaival összefogja

fából voltak a combjai és röhögött a katona tiszten

leleplezték a szobrot

mutasd a faszod s én megmondom ki vagy

kivagy

aus

heraus mit uns

buta zsidó

rágyujtottam, ami kimaradt kimaradt

szart ér az egész

ez egy fix pont

kecske

” méti

öreg templom

Vak Bottyán

ágyu

szurkálni

megraklak

eljárod a kállai kettőst

kis szekeres nagy szekeres

mind elissza

Melitta

keserü imádságok

ez szerelem?

ez szar

minden nő dögöljön meg

impotencia

túl az ó potencián

potentát

polenta

édes málé

kukorica édes málé

fiatal a feleségem

hogy el ne menjen a Pistikéje

akkor nem értettem milyen Pistikéje és hogy menne s miért ne menne el

buta kurva

rohadt ringyó

az Etus

a mama

a Ma

ama

Anna

K. Fazekas Anna

szegény Mitya

semmit se lehet tenni

semmit se lehet enni

mondja már

Tátra Mozi

Üllei út 63 III.

Titelék

Titel Margit

a te pinád szőrös-e már

van zer a vazán

fó de le kupé

figyeltem, hogy szőrösödik-e

most mondjam el ennek a rohand nőnek

Pászty

cvibak

tiszti cvibak

rüsztung

mannlicher

mann

es kommt darauf an ein Man [!] zu sein

Thomas Mann

Aquinói

Az aranyszamár

szemernyi

morzsa

jobb volna megdögleni

mért szeretném a nőket

hétfőn négykor

egykor és most

most kellenék

a Judit dögöljön meg!

agyonvert az a rohadt

miért fáj ma is

nem fáj

jáf

kár

rák

rokka

rokkant

rokkantak illetménye

a te anyád nem hadiözvegy

özv József Áronné

özv József Attila

sose lesz tele a füzet

dobd a sutba égesd el

fizess a Gyömrőinek s ne menj el

Palira vesz

szélhámos

becsap

kibaszik velem

ügy felem

egyik felem

alfelem

fáj a derekam

olyan ez mint a munka

penzum

sose lesz vége

hagymaszedés

sose lesz vége

örök munka

örök mozgó

mindig megtelik az ember szarral

követ hordani

sose lesz vége

sose lesz vége

sose lesz vége

sose lesz vége

sose lesz vége

sose lesz vége

sose lesz vége

jaj mama ne tessék bántani

az anyád az a büdös kurva már megdöglött mit orditsz

mit orditsz mindig, nem tudsz halkabban beszélni?

igenis

igenis

parancsol egy sajtot

van egy sajtos Óbudán attól kapsz majd jót

nincs igazság

mit értsz igazság alatt

nincs igazság még ez sem az

dolgozni

mindig csak dolgozni

mindig csak dolgozni

hisz azt az anyaföld magától megtermené talán

Gyömrői büdös kurva

nem dolgozik

én dolgozzak

ő nem dolgozik

dolgozzatok legények, holnap lesz a vásár

nem megyek inasnak

nem megyek molnárnak

hajóskapitány leszek

én buvár leszek

mozdonyvezető leszek

elmegyek lakatosnak aztán mozdonyvezető leszek

mért verik az inasokat

mért verik a gyerekeket

én az enyémnek kitekerném a nyakát

ugy kell neki

ugy kellett, káposztába hús kellett

nem akarok dolgozni

nem fogok dolgozni

inkább meghalok

eddig sem dolgoztam eztán sem fogok

ő se dolgozik

Hatvany sem dolgozik

Rapaport sem dolgozik

Illyés Gyula sem dolgozik

forradalmár mert fél a munkásoktól

én nem akarok kapálni

én nem őrzöm a disznókat

én nem hajtom ki a libákat

dolgozzon a Gyömrői

dolgozzon a Jolán

dolgozzon az Etus

dolgozzon a mama

dögöljön meg

mondd Uram Jézus és dögölj

mért mindig én

menjen le ő

mért mindig én

mindig én

én

én

te

ő

miti ők

piti

pitiáner

pitizni

a kutya sem dolgozik

ne ugass

Horty sem dolgozik

a munkások dolgoznak

dögöljenek meg

ugy kell nekik

betörő leszek

tolvaj leszek

rablógyilkos leszek

nem megyek analízisre

nem eszek

nem fogok enni

aki nem dolgozik ne is egyék

adjanak enni

majd mögöszöd röggel

dolgozzon a Judit, a buta állat

ha nő lennék kurva lennék

ingyen

nincs ingem van szalmapapucsom

halandzsa

bocsásson meg ez halandzsa

buta barom

azért se csinálok semmit

én nem bánom ha meg is döglök

annyira nem szeretem magam, hogy dolgozzak

iskolába akarok járni

vissza akarok menni

seggbe ruglak, hogy az anyád picsájába esel

aki agressziv, boldogul

boldogok a szegények mert

Absolon

Mátyás

az ucca gyerekek éneke

csavarogni akarok

hozzám ne legyen jó senki mert megölöm

leölöm

legyilkolom

Németh Andor dolgozik

hja az más

friss a vizem jó hideg

valamit ingyen akarok

hülye

hülye állat

dögöljön meg

mindent azért is ingyen akarok

a Karok

énekelnek

kereszt mama

míg a gazda álmodozik

a menyecske kilopódzik

dinom-dánom zum zum zum

a szőlőkötözés után azt énekeltük

megy a hajó a vizen
huzza aztat 32 lú

nem ezt

a diákokról

ha diák vagy ne tanulj

1 x 1

fizika

nem irom tovább

nem birom tovább

szert ér az egész

nekem nem kell analizis

én nőért nem dolgozik [!]

elmegyek stricinek

homoszexuálisnak

ugy kell neki

dögöljön meg

körbe-körbe

kerge birka

és még segiteni akar

rajtam akar segiteni

bélyegek

Marx-Engels-Petőfi

Kún Béla

B. sorozat

póstata kékpénz

nem kell pénz se

semmi se kell

dobjanak ki

csak ne vernék az őrülteket

én ugyis őrült vagyok

tapossa el kérem ezt a bogarat

mindig megigérték, sosem emelték föl a fizetésemet

nem mentem be kasszanapkor

a bank számlájára főzelék föltétet ettem

hülye állat

Bartos úr, a főkönyvelő

vigye el kérem ezt a 240 milliót a Vasutforgalmihoz

nem szöktem meg

mindenki dögöljön meg

engem nem zsákmányolnak ki

én ingyenélő vagyok

a nők fulladjanak meg

persze, dolgozni kéne

kis kalapács

kis fürész

kis fúró

én cipeljem a zsákot és menjek a boltba is

én tartsam el a Juditot

ki mondta anyámnak hogy szüljön meg

hogy dolgozzon értem

mi közöm hozzá

kibuvik a kedves egyéniség

én semmit se bánok

mért bánjak mindent én?

a csecsemőket teherkocsi alá kell tenni

a terhes asszonyokat teherautó alá

kávé-kávé babkávé

gyermekbarát egyesület

porzottak a golyók

nem engedtek ki a frontra

ha inas lettem volna

nem tettem le a vizsgákat

nem akartam érettségizni

kimaradtam a gimnáziumból

kimaradtam, megszöktem a tornaórákról

nem volt görög-keleti hittan

mért nem bántak velem rendesen

nem irok verset

nem kell pénz

nem kell nő

pláne a Gyömrői

nem kell a Gyömrői

én dolgozzak ő meg szórakozik

én is tudok pasziánszozni

a mama kártyát vetett

a fia nagy ember lesz

na, mért nem lesz?

én is dögöljek meg

azért is teleirom aztán vége

ez munka

ingyen

és még én fizessek érte

jobb volna aludni

ahhoz haza kéne menni

nem megyek haza

nem megyek a szerkesztőségbe

soha többé

mindig én

semmit sem fizetnek

nem irok a 8 órainak

8 órai ujság

friss a vizem jó hideg

árulj a pályaudvaron

más gyerek ilyenkor már keres

fáradt vagyok

édes jó Istenem, segits meg

ha pap lennék

hülye voltam, hogy hittem a coelibátusban

kártyázni fogok

Gyömrői előtt megölöm magam

pukkadjon meg, büdös disznó

a Pászty se dolgozott

a Jolán találkozott vele

sulyzóival tornáztam

Makaiéknál is

Jolán se dolgozott

őt kereskedelmibe iratta a mama

az Etust polgáriba

engem az 5. Elemibe

büdös buta dögök

miért is tanultam volna

örültem hogy nem kell dolgozni

tanitani kellett

a Makai látni sem akart

tanár úr

csaló

vasárnap elküldtek gépirni

este 1/2 10-ig irtam

éreztem, hogy dolgoztam, fáradt voltam

akkor feküdj le, mit jár mindig a szád

kiruglak

André de Prang

lezuhant

a bécsi nő

nadrágban állt a szobában

V vagy W

homoszexuális

az irónő cselédlény

a kurva dögök a mozgalomban

miért csinálnék rendet

lassan fogok megdögleni

mindenki elhitte hogy annyit szenvedtem

kis rézágyu

olyan a mozsárágyu

én nyaralni jöttem nem babot fejteni

te is, ugye Terka

urifiu

itt senki sem dolgozik

mindenki szélhámos csaló tolvaj

én gyilkos leszek

fölakasztanak

én nem vágok többé sanyaru képet, vagy adnak enni, vagy sem

vagy szeretnek vagy sem

én egyedül nem tudom fölforgatni a világot

a Gyömrői dögöljön meg

Edit

edit

az munka amit ő csinál

becsinált csirke

kurva tyúk

a Juditot ott hagyom elsején – 100-ért kapok teljes ellátást – 100 csak meglesz valahogy

Jött a Szász Zoltán, abbahagytam, nem folytatom, nem hiszek én semmiben

2 óra 21 perc

Szász elment.

Elolvastam, amit irtam irtam,[!] itt-ott, a durvaságok láttán szorongás fogott el; elszomorodtam. Most folytatom, mert talán mégis csak lehet belőlem valami – mégis csak érhetek valamit.

10 pengőt adok a füzet elolvasásáért akkor, ha olyasmit is látna benne, amit én nem veszek észre.

borzasztó, hogy az ember egyedül van

borzasztó, hogy van tudata csak ezért van egyedül

vagy csak azt hiszi, hogy egyedül van

Judit azt mondta: te nem állsz mellettem

hát mit tegyek

valakit föl kellene falni

szájba venni és rágni

szajha

faszrágó

faszkati

faszmargit

a magyar nyelv teljes szótárához való nyomtatott szedet

mért nem beszélhetem ki minden butaságomat egyszerre

rendre oktat szoktat

te hogy szoktad

vajjon mit csinálnak

coitus interruptus

mikor elsül az ember farka, olyan, mintha elharapták volna

ugy szeretnék baszni, mint pancsolni

ahogy a mama fürdetett

kihirdettetett

a hir jó hir

kis hal jó hal

jó ha meghal

mindegy hogy ki hal meg, én vagy más

Bertalan és Tamás

én semmit sem tudok

je ne sais rien

mais je peux

pneumatik

robban egyet hydroclorid csurog neki a lombiknak

Naschitz Tibor udvarolt a Jolánnak

a Lucienek

persze ő Lucie

Lippe Lucie

nagy ajkak

Nashitz Frici

a bot megállt

az aranylánc lógott a levegőben

kivertem a faszomat, sokszor

anyám kivert engem

hiszen nem igaz, hogy nem tudnám visszaverni, ha élne és emlékezne rá

de én tudnám, hogy mit csinálok

nekem nem motorikus hanem pszichés kielégülés volna

utána ki kellene békülni

habart tojás

beverte a tojást

palacsinta

szilvaiz

szilvalekvár

melyik várban nem laknak katonák

várt leány várat nyer

a férfiak is szépek meztelenül

a három gráciák pont ők

hogy múlik az idő

egy dénár két dénár, neked semmi se jár

te csak dolgozz buta bolond – ezt a drága mama mondta

mit tegyek istenem

most magamat szeressem helyette

mért jó ez neki

mért jó ez nekem

csak ne lett volna rákja

mindig az jár a fejemben, hogy „koitusz az anyával”

Eisler ezt el tudta képzelni

izé

izélni

basztunk a Gát uccában, de az nem az volt

köpködtem a szemközti falra

mindenkit megvertek

csak engem nem

mért verték meg őket, istenem

Attila király

megdicsért a tanitó

Lestyán Sándor

Erdős Ede

Fodor Márkusz

Izé bácsi

Iza néni

ne fogadjon el mááást csak óriás Fedák cipőkrémet

Brázay sósborszesz

<egy korona>

cukorfütyülő meg a Gala Peter

stollwerk

rágni lehetett és nyult

görög dinnye

sárga bélü görög dinnye

én lementem volna a boltba, ha a mama nem küldte volna vissza oly sokszor, amit hoztam, ez nagyon megalázó volt, hiszen én magam meg kellett ott hogy nézzem, hogy jó-e az árú, aztán én ha már elfogadtam, hogyan vigyem vissza

meg az is oly megalázó volt, hogy én vigyek le egy tyúkot legelni a térre és a többi fiúk röhögjenek ki

és megalázó volt a menhelyi szalmakalap is – már messziről hirdette, hogy menhelyi

a kabát is

a kalapot kicsipkéztem nagyon megvertek, én nem tudtam mást hazudni, mint hogy nem én csipkéztem ki

másodszor is kicsipkéztem a szélét, ismét nagyon megvertek

pedig én igy akartam otthon lenni – mért vagyok én menhelyi gyerek

a mama eljött aztán otthagyott én azt hittem, hogy haza fog vinni

a Makaiék is azt mondták mindenkinek, hogy én egy odavett szegény gyerek vagyok

a Rapaportnál is „odavette szegény gyerek” voltam, verwahrlos

a Gyömrőinél is, hiszen nem ez az ő honoráriuma

a mozgalomban a többi tulkokhoz soroltak

én egy idevett szegény ember vagyok

nekem nincs senkim

a Judit is igy bánik velem

József Attilát meg fogom ölni

az éjjel elképzeltem, hogy 1-én, amikorra határidőt szabott a Gyömrői, számba veszem a gázcsövet, nagyot szippantok, huzok belőle aztán vége lesz

és olyan jó volt ez után nagy-nagy lélekzeteket venni: élek

megvan a nyakam, nem vágta el a vonat

nem vágták ki a nyelvemet sem

dehát kinek is szólanék

ez versből van

laterna

…….. klozet [!]

a bogarakat nem lehet mindet kipusztitani

én bogaras vagyok

szerettem volna egy szarvasbogarat, hogy a gyufaskatulya elé fogjam

istenem, látod, olyan csöndes voltam Monoron

olyan rossz, hogy nincs Isten

én egész életemben hiába törekedtem, hiába voltam jó, hiába voltam rossz

talán csak azért szerettem a mamát, mert ennem adott, volt hova hazamennem

mit szeretnék az apámon – él

Mátyás tér 4, a Pászty rokonánál olyan jó felvágottat ettem mindig

ő adott volna többet is, de szégyeltem volna már olyan nagyon sokat enni, amennyit szerettem volna

mi van ezen sirnivaló

más is szégyelli magát

én másoktól tanultam szégyelni magamat

az Óriás uccán mentem oda

mikor hordtam a tejet Makaiéknak (a Szigony uccán át) olyan sokat bámészkodtam az uccán

sietni kellett volna, de istenem mért siettem volna

meg a klinikáról hordtam ebédet az ételhordóban

meg a népkonyháról is

nem tudom? mi volt az az étel amelyre emlékszem (káposztás rizs)

talán krumplifőzelék

vagy babfőzelék

vagy káposzta?

más káp. Mint amit a Japánban ettem gombóccal

zsömle gombóc

lekváros gombóc

avas szalonna, az nem jó

a csizmámat is kentem avas szalonnával Öcsödön

itt a Laci

valamit le kell nyelni „mintha gombóc volna a torkában” ugy e?

sokszor köpködési kényszerem volt az uccán

ugy szeretném, ha nem ettem volna meg a buktákat – a mama még a vacsoráját is hazahozta

én nagyon rosszat tettem

talán lepkét ettem

ettem döglött kacsát

meg talán döglött disznót

a mamát is megettem volna

itt van faljátok föl

hát mit tehettem volna

most nem eszem és az nagyon rossz

várj a sorodra, mondta

sorozás, alá kerül

jelentkezem katonának az osztályfőnököm lebeszélt

hát mért hirdették ki az iskolában

zsoldos katonának

vettem 25 koronáért egy Éme jelvény az Üllői út sarkán éjjel, mert az mondta az az ember, hogy most majd, mivel a románok kimentek, nagy baj lesz azokkal, akiknek nincs ilyen jelvényük

a mama is örült otthon a jelvénynek, 25 korona volt

én kenyeres voltam az Emkében

fehér kereszten egy sas

a sas később levált

aztán az egész elveszett

féltem, hogy veszett a kutya mely megharapott Kiszomboron

most Kiszomboron szolgabiró az a fiu, akinek már sok dolga volt nőkkel az internatusban

-icz …

Ickowitz – vissza kellene adnom a tulajdonosának

egészen megfeledkeztem arról, hogy nekem is volt már nőkkel dolgom, mégpedig a keresztanyámmal

– a ló meghal, a madarak kirepülnek – stilusa,

Kassák

Békeffiéknél oly furcsa légkör volt – ott volt az a nő, aki ……. [!] hogy nem mertem mondani, hogy baszni

nem merem baszni, most már hiába mondom a szót

Szentjánosbogár

szentjánoskenyér

F. T. C. pálya

a Pászty a BTC tagja volt

azt a barna nőt a Békeffiéknél nem tudom elfeledni

kövérkés most is félnék megbaszni

ugy irom le a szót, mintha merném leirni

Gyömrőinél nincsen sulya, neki az is mindegy hogy mit teszek, „majd beszámolok róla”

hozzá kell szokni, hogy felnőtt vagyok

a nő férjének szifilitikus orra és arca volt és ez valahogy benne volt az egész légkörben

a papa nővérének is olyan nyerges orra volt

rák, bujakör

hát a nemi vágyat tényleg föl lehet fogni bujakórnak

hiába mondja az ember, hogy ez a rizikó

de kár hogy édesanyám beteg volt

nagyon rossz volt beteg lenni talán most vagyok oly elhagyatott, mint akkor

a mama egyszer mégis csak bejött, olyan sovány volt szegény

én nagyon el voltam keseredve, hogy nem jön, talán nem is bántam, hogy meghalok

vizelni kellene az előbbi nemi izgalom nyomán

a bajok lerakódnak az emberben, mint a csontokban a mész

13 éves korom óta csak álörömeim voltak

csak azért „örültem”, hogy ne hőköljenek vissza tőlem az emberek, – mihez is fogtak volna velem: ugy tettek volna velem, mint én a mamával, amikor a klinikán feküdt csontig lesoványodva

nem ettem meg az ételt, ami ott volt kihülve az éjjeli szekrényén

éjjeli edény

talán ettem belőle mégis és azért köpködök

szart ettem vagy azt – mindegy, itt vagyok

és nem vagyok, csak mások látnak

az arzént már hétfőn ki kellett volna vétetnem a fogamból

majd ha még idősebb leszek, akkor még a rossz fogak is hozzájárulnak mindehhez

ha azt akarom, hogy szeressenek, mindezt el kell titkolnom

de akkor már nem szeretnek, mert tudom, hogy azt szeretik, akinek mutatom magamat és nem engemet

a bujakórt is el kell titkolni

a Rubin azt mondta: téged mindenki szeret, hiszen a verseid te vagy

a verseim nem én vagyok: az vagyok én, ami itt irok

én sem szeretnék ilyen embert azazhogy talán segitenék rajta én is, mint rajtam Gyömrői

ő magán is segit ezzel

keres vele, ebből él

irgalmas szamaritána

apácanővér

miért nem teszek én is pénzért mindent

ő azt mondta akkor: „majd meg fogja érteni, miért csinálom”, de azt is mondta: maga tudja, hogy nem ez az én honoráriumom

most már tudom: az ő honoráriuma az, hogy össze kell törnöm, mint a lámpaüvegnek, mikor vizet feccsentettem rá

kinek is irom én ezt

magamnak

neki a pénzt adom

ő az élősdi nem én ő a rossz kölök, én vagyok a szerencsétlen állat, a mama

nekem nem lehet méhrákom

van hererák is

here módra éltem

„akkor volt értelme” – igy a Gyömrői

de én most élek ugy

könyörgöm alássan szegény világtalannak

sokszor behunytam a szememet és ugy mentem az uccán, hogy vajjon tudok-e behunyt szemmel irányt tartani

rossz álmok gyötörtek

„hja, ez természettudomány”

meg fogok dögleni, de előbb kimegyek vizelni

azt mondja, valamit ingyen akarok tőle – nem akarok én ingyen semmit, haljon meg

Szabadszállás

nagyon nem izlett a cukorrépafőzelék, de lenyeltem

ki kell hányni mindent, minden szart

szarv

kürt

Lehel kürtje, Sámson haja

mi mult el

mi volt

egyszer volt hol nem volt

Halotti Beszéd

Kosztolányi verse

ő is rákos

Hatvany Bertalannal rákos előételt ettem

jobb volna, ha rákom volna

a hisztéria is rák az emberen, a bánat rág az emberen

hysteria = méh

nyalánk fulánk

méz

a méh begyüjti a mézet

a dolgozó méh fulánkja az elszáradt női nemiszerv

szarv

szarvas

klozetkulcs

kétkulacsos politika

egy kedves nő meggyógyitana

melyik felnőtt nőnek kellene gyerek

keresztanyám

Kiss Kálmánné

Kyss

Józseffy – sokszor igy irtam a nevem, nagyon tetszett, mert igy „előkelő”

Józsefi voltam az elemiben – a polgáriban az i-t kitörölték: minek neked az i förmedt rám a tanár

a mama özv Józsefi Áronné volt

szül. Pőcze Borbála

a Rapaporthoz vitt első álmomban három inas gyerek vitt egy egy zsákot s mi volt bennük

bőráru, boráru,

borbélyáru

boráros tér – az énektanár magyarázta, hogy ott bor-árusok voltak: borárosok

árok

okád

okádék

én okádék

hánytam az alkoholtól, mert erőszakoltam, hogy birom

minden igazán komolyan ellenőrizhető dologban mindig elmaradtam a többi gyerekektől

fejest kell ugrani, majd megtanulok uszni

vizben tudok uszni

az ár ellen akartam tempózni, nagyon kifulladtam a Dunán

a Mokos Géza udvarolt az Etusnak a Dunán, ott voltak fürdőruhában

Etus nagyon szépen fejeselt

ne feleselj – szólt rám mindig a Jolán – ő volt a gonosz

ő vagy más, olyan mindegy

ez a hangulata volt a szabadverseimnek az öreg Kesztnernek tetszettek

Kesztnerné előtt reggel kitakaróztam az ágyban, hogy lásson

ugy tettem, mintha aludtam volna

egyszer nevetve elmondta, hogy „mindenem kinn van”

ezt csináltam Szegeden is és rávettem a szobaasszonyt – a nénit – a fellációra

ma is szeretném

mit csináljak nem merek koitálni

a neurótikus a perverz forditottja, az analitikus a kurva forditottja

az az első nő nagyon durva volt

egy álmomban visszalapoztam egy albumban az „első nőhöz” – az album női fejeket, illetve tájakat ábrázolt – irtam erről egy verset:

ritkás erdő alatt a langy tó

ez volt az első nő

azt gondoltam az előbb, hogy ez száj (völgytorok) pedig vaginának irtam

mi lesz már, mondta a nő – bizony nő volt – és én megijedtem, onanizálni kezdtem, aztán betetettem és ugy sült el

semmi örömöm nem volt benne

később – sok évvel később is – <mindenkinek> sokszor azt mondtam, hogy még szűz vagyok

ezt mondtam a Deák Olgának is, őt nagyon szerettem, de nem tudtam volna vele ugy sem koitálni

a mamát szerettem, amikor az uccai nőhöz mentem

ha visszaütöttem volna a mamát – motorikus levezetés –

hiszen azért szerettem volna oly nagy péniszt

Itt volt a Nagy Lajos, elment, vizeltem, nem megyek már a fogorvoshoz, talán nincs is arzén a fogamban

agresszió – hát mért is verném a nőket:

anyám miatt?

Jolán miatt?

azt hittem, a Jolán maga mellé hiv az ágyba

„az Ödipusz lázadás első leveretése” után

második leveretése után

harmadik ” ”

Gyömrői, ha igazán nő, kinevet

lesajnál

annyival van fölöttem amennyire lesajnál

ez is öröm

öröm volna, ha volna közünk egymáshoz, de ha nem fizetnék, szedhetném a sátorfámat

és szedem is

sajnálom őt elvesziteni

hiszen ha akarna engemet

őt fenyegetem a homoszexualizmussal

Ferenczy egy nőnek – Judit szerint – mikor az hetykén mondta: én frigid vagyok, azt válaszolta: maga tényleg frigid

ma már nem félnék egy homoszexuális koitusztól sem per anum – talán nem is oly vadak a férfiak, mint én képzelem

tőlük is félek, nemcsak a nőktől

a furcsa bágyadtság a fejemben talán nem az arzéntól van

jó volna, ha belehalnék

még ez is szomoru: <a> kutya sem ugat utánam

én sem sirattam meg anyámat

hát hogy is lehet hogy valaki impotens legyen

sokat akar a szarka, de nem birja el a farka

az én végbelem akkora mint egy lóé

hiszen én félek a lovaktól is

nemsokára indulnom kell

mutatnom kell, hogy valaki vagyok

jönnek egymásután a kéziratokkal az őrültek – minek irnak az öncsalás, szélhámosság

talán olyan, mint forgót csinálni

milyen szép erekcióm volt akkor, mikor a fiuknak mutattam

milyen nagy, kemény, milyen erős

mikor elsült a konyhában, megvizsgáltam az ondót: ugy véltem, fölfedeztem benne a gyereket, az „embriót”

briós

Briand

a vicc szerint a francia nők köpködnek, ugy vetélnek el

mért nem keltett föl a mama – siránkoztam

bizony mért nem keltett föl a homoszexualitásból

amilyenből „lett a gyerek” olyan került az anyámba is, olyanból lettem

nem szarból

de én ezzel is ugy bántam mint a szarral – nem tudtam visszatartani magam az onániától

borzasztó idegen, kenetteljes hangon irom mindezt nagyon hazug ember vagyok

talán még jobban gyülölöm mint amennyire szeretem magamat

a nők szépek meztelenül – ezzel azt akarta mondani a Jolán, hogy viszont a férfiak nem szépek

a Jolán nemi beteg lett a férjétől – Elemér bácsi – ezt eltitkolták előttem

az Eszti nemi beteg lett – bár inkább gyereke lett volna – mondták előttem – nem nekem – a konyhában

fölcsinálni

lecsinálni

becsinálni

Becsuána

néger

a néger nők lueszesek

ló eszes

esz

prezenszképző

sokszor gondoltam arra, hogy kiherélem magam – most ugy érzem, megtenném, de tudom, hogy inkább megőrülnék

a szultán háremében az eunuch

török basa nagy a hasa

Herz hullámok

már a szerkesztőségben kellene lennem – mit keresek én ott

én nem értem, hogy mért nem ölnek meg

mért nem vernek agyon

az ágyon

megfogtam anyám pináját

véres vatta

Watt

volt

ampère

le père

père-la-chaise

leharapták

odaadták a kutyáknak

kutyagumi

kutya farka

bolti szűz

bolti szolga

bolti tűz

tűz bolt

égbolt

elég volt

mit csináltam az anyám picsájával

ugy látszik, mégsem voltam olyan bátor

érdekes, Gyömrői sok mindent elhinne, csak azt nem, hogy kinyaltam az anyám picsáját, de nem mertem a faszomat a szájába tenni, nehogy leharapja

hasonló volt, ahogy megbasztam a keresztanyámat, neki nem mertem ezt a perverziót ajánlani

gyere pista, nyálazd meg a pöcsömet, hisz az Isten is stricinek teremtett

a verésig minden rendben volt

aztán lett beteg az anyám

indulok

vasárnap d.u. 1/2 6-kor

otthon – itthon

most elolvastam az egész füzetet s az analizisre nézve ez a véleményem:

A [!] Gyömrői a hátam mögött ül én a díványon fekszem –

neki objektivnek kell lennie, hogy én szubjektiv lehessek s igy juthassak el az objektivitáshoz

(obstipáció) o nélkül akartam irni mindkét szó l nélkül a nélkült, valamit nem adhatok, hiába

valahol, ott ahol gondolataim érzelmekké s érzelmeim testi működésekké változnak, teljesen egészséges vagyok s ezért Gyömrőinek nem volna szabad „engem” jellemeznie azzal, amit szabad ötletekként mondok, neki azt kellene mondania, hogy mi az előadott zavaros ötletek értelmes magva

valami perverziót akarok azzal, hogy odafekszem neki a diványra

ő azt mondja, segitsek neki, de nem engedi, hogy legyek, mert azonosnak veszi velem a zavart s nem akarja észrevenni a rejtett rendet

ha igy ver, akkor nem vagyok hajlandó semmit sem <a> kedvére tenni majd akkor, amikor szép szóval kér

nem kér szép szóval, mért is kérne – ha koitálni akarna velem, akkor értelme volna az egésznek

ezt nem akar – ki vagyok neki szolgáltatva, helyettem kaphat más pácienst is

egyszóval én neki szar vagyok

más nőhöz nem enged

nem akar játszani

lehet játszva is koitálni pl. koitál az ember és játssza, hogy igy megy a vonat – vonatot játszik

a gyermek koitálás helyett játszik

velem nem játszottak a nők én meg a pubertásban nem akartam játszani fiúkkal

az apám – Pista – az asztal lábához kötözött, ugy vert

mindenkinek igaza van – én vagyok a leghazugabb ember

még azzal is hazudok, hogy két éve egyszer sem hazudtam a Gyömrőinek

megpróbálok hazudni, hátha nem sikerül félre vezetnem

de az igazat ahogy nem hiszi, ugy elhinné a hazugságot, aztán mit csinálnék

akkor éppenugy összevissza kuszálódna minden a fejemben, mint most az érzelmeimben és az egész lényemben

hazugsággal fogom vegyiteni az igazat, mégse szolgáltatom ki magamat teljesen, hiszen ugy is kinevet azért

röhög magában azon, hogy én éppen „intim dolgaimat” adom elő

ugy látszik, ő a hazug embert tartja oly ártatlannak, mint saját magát

Nap ucca

nekem minden le kell nyelni

ő mindig azt mondta: ezt szeretném, azt szeretném, dögöljön meg

és mindegy, hogy mit teszek, a fontos csak az, hogy fizessek neki

ugy látszik, minden ember ilyen

tulajdonképpen nem szeretem – mit is szeretnék rajta

utolsó fajta

utolsó divat

vatta

menstruál

ha én megkettőzhetném magamat, és nő is lehetnék

itt most sok mindent elhallgatok majd azokat ott fogom mondani, nála

ugy pofon vágom kétszer

aztán majd kérdezheti, hogy mi jut erről az eszembe

kinyaltam az anyám seggit – ő ezt akata [!] s aztán váratlanul rám rontott, hogy basszam meg

meg kellene számolni, hány oldal van ebben a füzetben

azon, ha valaki kinyalja valakinek a seggit, nevetnek, azt, aki ezt nem teszi meg, kinevetik

Gyömrői nem ussza meg ezt az analizist

nekem nincs semmire bizonyitékom

meg kellene forditani a viszonyt, ami köztünk van, hogy én is beléje lássak

hogy lehet, hogy ő boldog

talán egy borzalmas rögeszmém van, talán csak hiszem, hogy nekem kapnom kellene valamit

talán nincs is az, amit akarok, talán másnak sem jobb koitálni mint nekem

talán csak azért várok többet a szerelemtől, mint amennyit kapok tőle, mert vertek, mert azt akarták, dolgozzak és nem engedtek játszani

Öcsödön rossz volt

kellett volna két kis ló, kis nő, kis eke

kis ház, kis kutya, kis csikó, kis kasza, kis búza – minden arányosan hozzám, mint ahogy minden arányos volt a nevelőapámhoz

az eszkimók kutyát fognak szánkóba

vajjon arányos-e hozzám most minden, ami van

Gyömrői adja az aránytalanul egészségeset

nem arányos fizetést akar

ki fogok vele baszni

kitalálok valamit, ami olyan dühbe hozza, mint anyámat, de ő nem verhet meg

ezen ő irtón mulat majd

az nevet legjobban, aki utóljára nevet

szemet szemért, fogat fogért

süt a nap

ugat a kutya

forditott sorrend

forditott arány

ezt a könyvet Eislernek fogom megmutatni

Eisler azt fogja hinni, hogy éppen az ő segitségére szorulok

lám, most már nem mutathatom meg neki

igaz viszont: annak az átkozott pszichológiának két vége van

lényegében mindentől fölmentettem magam a Gyömrőivel szemben azáltal, hogy fizetek

az igaz, hogy önmagát nem csaphatja be az ember, de becsaphat másokat

saját magával nem baszhat ki, de kibaszhat mással

saját magát nem baszhatja meg, de megbaszhat mást

ajjaj, milyen féltékeny lennék

igy megspórolom a neurózissal a féltékenységet

mért féltékeny az ember?

azért mert ugy érzi, a nő bármikor kaphat férfit, de a férfi nem kaphat bármikor nőt

a férfinak nő kell, teljes egészében, a nőnek pedig csak fasz kell

meg pénz és geci

az utóbbi nem illik ide

a koitusz homoszexuális aktus is

ha a nőt az ember fizikai erővel nem kényszeritheti megadásra, akkor – kiterjesztve ezt az egész női nemre – megadásra kényszeritheti azzal, hogy szarik rá, azaz homoszexuálizmussal

rém buta voltam, hogy adtam anyámra, hogy bedőltem egész perverz lelkiségének és nem követtem a fiukat

igaz viszont, hogy akkor kiközösitettek volna a fiuk, hiszen az a buta Jobbágy Gábor oly kárörvendő volt a Sztruhalával való viszonyom miatt

hiszen ha mindezt odaadnám egy hozzám hasonló koru fiatalembernek, nemhogy barátra tennék szert, hanem inkább abban lelné az az [!] örömét, hogy köznevetség tárgyává tenne

meg kell tanulni (tagadni: <ezt> akartam irni) hazudni és titkolódzni, amikor alulkerülök és őszintének lenni, amikor én vagyok felül

fel-ül

fel-áll

fel-ál

felsál

fals, ál

fasz áll

fasz-ál

faszol

kifaszol

kifaszolsz

kifaszoltok

pina, picsa, fasz, segg, baszni, gecizni, kiverni – mindezt – nyalni – a lehető legtermészetesebb képpel el lehet mondani olyanok társaságában, akik nem tehetnek ellene semmit

érdekes, én a cselekvésbeli motorikus levezetést tudtam belé e szavakba s azért nem használtam őket, mert szavakkal nem elégülhet ki az ember s azért nem elégitettek ki a cselekvések, mert szavak nélkül sem elégülhet ki az ember

ennek csak az lehet az eredete, hogy e szavak miatt megvertek – ez tehát a verő számára motorikus kielégülés volt

valaki egyszer csupa ilyen szavakat irt össze egy papirra és azt nagyon megverték

nem a Gyömrőinek gyógyulok meg, hanem magamnak

egyszer én magam is ráfirkáltam egy hirdető oszlopra, hogy pina fasz, együtt basz

akkor nagyon féltem, a klozetokban dühös voltam, hogy ilyesmit firkálnak oda felnőttek is

most majd kipótolom a gyerekkort s igy elmondhatom: én ezt és ezt csináltam, senki sem kérdezheti, hogy mikor

én hülye állat, hogy akartam segiteni a Gyömrőinek meg a mamának

a mama a gyermek számára nem anya, hanem maga a nő

seggbe fogom baszni a Juditot itt fekszik az ágyon, a háta meztelen

hogy lehetne dühbe guritani a Gyömrőit, ugy hogy kivágjon és visszakönyörögjön

hát ezt nem nagyon lehet

akkor ki fogok vele baszni az életben, analizisen kívűl, elrontom a prakszisát

„véletlenül elszólom magam” hogy viszonyom volt vele aztán olyan módon fogom tagadni, hogy mindenki, még az analitikusok is elhiszik

a lényeg az, hogy én guritom őt dühbe és mégis ő kérjen tőlem bocsánatot, hogy beszüntessem az ellenségeskedést

erre azt a feltételt szabom, hogy nyalja ki a seggem

anyám ilyen viszonyra kényszeritett egész viselkedésével – de még ennek a valóságától is elütött

most már értem, hogy mi az „a perverz forditottja”

a felnőtt-gyermek konfliktus = konfliktus a koitusz-vágy és a perverz vágy között

ez a konfliktus terrorral társulva megfordittatik oly módon, hogy az inverz koituszvágy küzködik az emberben az inverz-perverz vággyal

ez a neurózis

az analitikus mennél passzivabb, annál aktivabb ebben a viszonylatban, míg végül belepusztul az aktivitásba

azt az aktivitást, ami normális életben az övé volna ráruházza a páciensre, két személlyé teszi

meg kell ölni, ahelyett hogy az ember a saját vágyát folytaná el

ha Gyömrőit megölném – mi sem volna könnyebb – még mindig nem volnék egészséges, mégpedig azért nem, mert a nővel szemben használna a fenyegetés az erdőben, de nem használ a kulturában

a kulturában minden nő kurva, mennél öntudatosabb, annál inkább

anyám azért gyülölt öntudatlanul, mert azt hitte, mint anya nem lehet kurva, neki csak dolgoznia muszáj és ezért is akarta, hogy én is csak dolgozzak

a Gyömrői disznósága abban áll, hogy nem anyámról akar beszélni, hanem rólam, hát majd visszaadom ezt neki

a hülye – azt mondja szeretem is, gyülölöm is, holott már a szeretetben magában benne foglaltatik az ambivalencia, hogy hogyan azt nem tudom, de talán rá lehet jönni a gyülöletből

a gyülölet megforditott szeretet, tehát szintén ambivalens

a gyülöletben az ambivalenciát a megsemmisitésre irányuló vágy s az ezt visszatartó tehetetlenségi érzés jellemzik

tehát a szeretet ambivalenciáját a megsemmisülésre irányuló vágy s az ezt feloldó aktivitás jellemzi

mint neurótikus, ab ovo hülye vagyok, az analitikus ugy látszik ex professo az

professzionista hülye

a mértéktartás szociálisan és szellemileg abból áll, hogy az ember hülyébb legyen, mint amilyen, tehát nem abból, amit Gyömrői, ez az ökör ir (ha ugyan ökör és nem azért irja, hogy megtüressék a többi emberek, hatóságok stb által) nem abból, hogy szublimáljon, hanem, hogy szublimált energiákat engedjen vissza eredeti nem szublimált mivoltukba, hogy az affektiv kapcsolatu (mert érvényesülni ebben a társadalomban nem tudó: ezért affektiv) értelem változzék vissza motorikus levezetésü ártalommá

ehhez azonban szerelem segithetné csupán az embert, ha nem akar egyszerre bolsi és kéjgyilkos lenni

viszont ha idáig eljutott az ember, akkor hiába

olyan nőre van szüksége, aki maga is érti ezt és meg tudja ezt tenni, aki tehát nem ártalmat vár, hanem értelmet

Gyömrői, ez a gyalázatos vígan lébol, azt hiszem, csatlakozom a hitleristákhoz, hogy innen is kiüzessék

hiszen az is gyógyulás, ha az ember a gyülöletet oldja cselekvéssé és nem csupán az, ha a szerelmet oldja nemi egyesüléssé

ő persze olyan férfit akar és tart magának, aki ragaszkodik hozzája, akit tehát nem kell neki „megtartania”, nem kell érte dolgoznia

hát hiszen értem sem kellene, mert nem sok nő van, aki versenyezhetne vele s az éppen a baj, hogy ő mellette végtelenül féltékeny lennék, mint a gyermek, aki tudja, hogy ő nem nyujthatja a nőnek azt, amit felnőtt férfi tud nyujtani, aki tehát retteg, ha egy uj férfi föltünik a láthatáron

ezen az érzésen csak az segithetne, ha az ember bármilyen nővel meg tudna elégedni és ezt nagyon szeretném, ekkor lehetne Gyömrői is az enyém – ehhez azonban előbb el kellene vesztenem őt

hagyni kell a dolgokat folyni – hiszen csak ő segithetne ha szeretne – bár nem szeret – mert akkor már nagyon gyülölnie kellene – s ha ő szeretne, akkor az annyi éppen, mint amikor a külvilág beavatkozik az ember problémájába

az ész tehát nem arravaló, hogy „irányitsa” az embert (lásd a pedagógiát: a felnőtteknek nem irányitaniok, hanem csak értelmezniök kellene a kicsinyeket) hanem arra való az ész, hogy a külvilágot önmagával együtt tudomásul vegye

hiszen éppen azt nehéz tudomásul venni, hogy a Gyömrői csak analitikus, hogy a Judit csak technikai koituszra alkalmas stb

a dolgoknak mégis szabad folyást engedek – nem leszek boldog, de – ki tudja – talán nem leszek ennyire boldogtalan sem

de akkor mit kedveskedik a Gyömrői: a pénzért?

édes istenem segits meg!

hogy én mint gyermek szeretem – hát hogy szeressem másként, ha ő nem akar társául tekinteni

én csak páciense vagyok nem baj Attila, majd én melléd állok

azért kedves, mert fizetünk neki – majd ha nem kell már a kedvessége, nem fizetünk neki

lám, ez a kedvesség másutt is megvásárolható

nem is kell ugy vissza riadni az uccai nőktől: az az élet és az a határ, hiszen mindennek, mindenkinek van határa

ugy kell baszni, mint ahogy a légy lerakja a petéit és megy tovább

mi aggódtunk, hogy teherbe ejtjük a „tisztességes” nőket – ők nem aggódnak, hogy ily nehéz érzelmi, lelki teherbe, hisztériába ejtik az embert, még le is néznek érte

meg kell baszni őket, ha sirnak ki kell rugni őket – ők is kirugnak mint férfit, ha sirtunk

jól van Attila – mi még megférünk egymással Gyömrőit ejtsd ki ugy a szivedből, mint a seggedből a szart

az, hogy erre azt mondja majd, ha megtetted: no lám, meggyógyult, meggyógyitottam, azt hadd rá, hadd szarjon ő is

most havi 100 pengőért kaphatsz lakást, teljes ellátást – a nő nem is olyan fontos, mint amennyire képzeled: szarni, enni [!] lakni, aludni mind külön-külön is éppen olyan fontos, hidd el

az meg éppen nem olyan fontos, hogy pont a Gyömrői legyen az, akit megbaszol – talán fontos lenne és nélkülözhetetlen, ha – ahogy szamár módra érezted eddig – volna teljes egyesülés ez azonban nincsen

a nő mindenképpen megcsal – mikor csecsemő voltál, megcsalt az apáddal s most ha teljesen oda is adná magát, akkor is megcsalna a gyerekkel

csak te voltál oly szamár, hogy azt hitted, megcsalod anyádat, mikor az uccai nőhöz mentél, hogy megcsalod most a Gyömrőit

te akármit csinálsz, nem csalsz, ők akármit csinálnak, csalnak – férfi vagy

bizony férfi vagy, kárpótold magadat: ölj, ha másként nem, alattomban

szerezd kegyetlenül a pénzt s majd jó lesz az uccai nő is

gondolj arra, hogy mindenkinek megvan a maga „élet-titka” s mindjárt fölszabadulsz képzelt titkaid nyomása alól

a Gyömrői már régen megöregszik, mikor te még fiatal leszel s majd ha kinozza a szerelemtelenség halálfélelme, te is lehetsz objektiv vele szemben, olyan ártatlanul kegyetlen, mint ő

mondd ott azt, ami eszedbe jut és tedd kinn azt, ami eszedbe jut

boldogitsd azzal, hogy rezignálódsz

általában gondolkodj ugy, hogy nézd magadat második személynek – amivé ő tesz magaddal szemben – s akkor akár meg is ölheted, nyugodtan mondhatod: nem én voltam

látod, elfáradsz, ez jó jel, tudsz majd aludni

te halhatatlan vagy, a Gyömrői azzá tett – ha felkötnek sem téged kötnek föl

tejföl

kelj föl

kelj föl és járj

tele a füzet

adj oda neki tiz pengőt s e füzetet égesd el

ha ezt is odaadod, meg a pénzt is, kiröhög, hogy milyen buta vagy

látod, azt mondta, ő nevetett, de nem kinevetett

hazudj mint ő, aki nemcsak azt hazudja, amit mond, hanem a mondással is hazudik: azt akarja elhitetni, hogy lehet nevetni valamin anélkül, hogy kinevetne

hazudj, de ne légy oly gyáva disznó, mint ő, aki nem meri bevallani, hogy kinevetett: ugy látszik a hazugság a gyógyulás

ugye, most már nem is kellene neked ő, ugye most már nem nyujthatna többet az uccai kurvánál

amit keresel, nincs

magadat keresed másban

magadat szereted – ilyet nem találsz s ha találsz nincs az ismert nők között

vagy megtalálod majd azt, akit keresel, vagy nem, addig vedd a nőt az öleléshez ugy, mint a szaráshoz a klozetot

valamikor a bilin örültél, hogy a testi feszültség föloldásához hozzájárul a mama szeretete

most ehhez hozzájárul az a gyülölet, amellyel szublimáltan bár de illetne téged analitikusod, ha nem lenne hazug disznó (de hisz ő ebbe szublimált) add ki neki a szart legyen boldog

s nézz utána, hol adhatnád ki okosabban hiszen a gyógyulás abból áll, hogy belátja az ember: ha olyan buta marad, mint amilyen butaság analizisbe menni és pénzt adni azért, hogy őt boldogitsd a saját boldogtalanságoddal – akkor boldogtalan is marad

nyugodj meg, a gyógyulás abból áll, hogy rájön az ember, hogy becsapják, ha bizik s hogy a leggyalázatosabban éppen az csapja be az embert, akiben a legjobban bizott, annyira, hogy a puszta szavára pénzt adott neki

s annyira becsap, hogy a pénzért, amit kap, még csak azt sem mondja meg: maga ostoba, hogy nekem fizet ezért, hát nem volna más helye ennek a pénznek, pl. hogy egy kis örömöt vigyen vele az életébe, hogy egyen, aludjon, cukrot vegyen, nyakkendőt, cipőt, vagy ezt, ami kell

látod, a pénzedről való igazságot sem kapod meg a nyomorulttól a pénzedért, még arra is magadnak kell rájönnöd

mit akarsz még tőle: azt hogy legalább ismerje ezt be?

nem teheti, mert akkor már nem nevetgélne oly mulatságosan, 40 pengő mégis 40 pengő és akkor ezt elvesztené, mert akkor már te sem fizetnél neki

de hiába sanyarogsz amiatt, hogy a kifizetett pénzért igazán elvárhatnád a kifejezett igazságot – ő ugy fog téged mindig jellemezni, mint gyermeket, mert anyainak tartja magát és nem csalónak, pedig éppen ezért csaló

s az, hogy erre rájössz, te, aki rajongtál érte és nem tudtad elképzelni az életedet nélküle, mert lassan az a buta meggyőződés alakult ki benned: hogy no most, ő az, akit szeretek – az hogy rájössz arra, hogy még ő is megcsal, a legtermészetesebbnek tartva, hogy ezt tegye, s hogy te egy barom vagy talán megéri a pénzt, amit kifizettél neki

most aztán, hogy mindezt lekontrolláld, a legjobb, hogy hazudsz neki – igy lekontrollálhatod azt is, hogy vajjon csaló létére is tudnál-e vele élni

mert valaki mégis kell, őt vedd próbababának – azt hiszed, te barom, hülye marha, hogy szereted? – őt a csalót nem csapod be ezzel, hát mért csalod magadat, nem elég, hogy ő becsap?

hadd, hogy becsapjon, csapd be te is őt, csak azt ne feledd el egy pillanatra sem, hogy mindez csalás

ha aztán azt mondod, hogy szereted s ő az mondja, ez igaz, ennek ne dőlj be, mert ő még ebben is hazudik – mert nem is tehet mást: ez az ő életkedve teveled szemben.

8 óra 20. –