A kérdés föltevése. A müvészi¹ tényről való történeti felfogások egymás cáfolásai. Hol az egyszerü intuicióval azonositották, hol az „összetett” valódi képzettel, hol pedig a tárgyiasitott érzékelésekkel szemben a képzet képzetével. Bevonták az esztétika tárgykörébe ha nem is éppen az emberi szervezet zörejeit, hanem az indulat megnyilvánulásait, minthogy – ha a müvészet intuició – a müalkotás csupán mennyiségileg különbözik tőlük, ami tehát a minőségek tudományára nézve közömbös. Igy azonban – amit észre sem vettek – kivonták az esztétika köréből annak eldöntését, hogy mi teszi a² kategórikus különbséget a müalkotás mint³ alak, és a nem müalkotás mint alak között, hogy miért müalkotás Dante Divina Comoediája és miért nem az teszem a következő kifejezés: ez a toll. Másrészről azonban még zavarosabb az az állitás, amely szerint a müvészet az intuició intuiciója, mert ilyen nincs, ez a kapcsolás üres és hamis. És nyilvánvaló,⁴ hogy ezeknek a tévedéseknek alapja abban a módszerben rejlik, ahogyan rejtett, vagy kevésbé rejtett pszichológizmussal próbálták megközeliteni a müalkotást, ahelyett hogy önmagában szemlélték volna és tették volna a spekuláció tárgyává, holott valaminek a történeti vizsgálata el nem vihet a fogalmi megismerésig, egyszerüen azért, mert ily módon a dolog megismerése helyett legföljebb a dolog történetének megismeréséig juthatunk el, ami azonban már nem az esztétikára tartozik, hiszen ebben a folyamatban maga az esztétika is szenvedőleges szerepet játszhat csupán.

Az „intuició” meghatározás elégtelensége. Fogadjuk el, hogy a müvészet intuició. E meghatározás semmit mondó voltát azonnal látjuk, ha teljesen azonositani akarván véle, megforditjuk a tételt, hogy tehát az intuició müvészet. Kétségtelen, hogy amilyen szabadon állithatom az előbbit, annyira nem állithatom ez utóbbi tételt, hiszen a puszta egymásmelléállitásból is kiviláglik, hogy a müvészet sokkal gazdagabb jegyü fogalom. A különbség azonban nem csupán ebben áll, hanem specifikus és kategórikus. Specifikus és kategórikus, mert mig az intuició egyes dolgok valódi⁵ képzete, addig a müalkotás mint intuició csak egy olyan rendszer képzete lehetne, amely rendszer a⁶ müalkotás nélkül

A kompozicióról [1]

Közhely, hogy az esztétika, vagy ha ugy tetszik, a szépről szóló tan éppolyan¹ önálló tudomány, mint teszem a logika,² mégis gondnokság alatt áll, éspedig különösképpen a pszichológia inti rendre. És bár kétségtelen, hogy a müalkotás adta hatás vizsgálata is értékes és rendszerbe foglalható, azonban az idevágó kutatás eredménye legalább is problematikus, amig magának a hatás³ forrásának mibenléte tisztázatlan, amig vonatkozó kérdésére határozott felelet nem adatik. Vegyünk a hatásától megfosztott müvészi tényről normát s e müvészi tényt állitsuk vissza a maga valóságában a pszichikai tények közé: azonnal belátjuk, hogy mig ilyen normához semmiféle pszichologizmus nem juttathat, addig az a pszichológia számára a további specializált vizsgálódások terén csak üdvös és hasznos lehet. Ennyiből is látható, hogy a pszichológizmus a maga elvakultságában megölné utbaigazitóját, ha ilyenről egyáltalában szó is lehetne. Beismerendően különös, hogy egy tudomány, ahelyett hogy önnön céljait megközelitő definicióira egyszerüen rámutatna, idegen tanokra való serkentő hatásával védi magát, azonban a kor, amelyben e sorok iródnak, a zavaros és ellenséges tételezések kora, amidőn mindentől megkivántatik, hogy öncéluságán kivül egyéb relációit is elkiáltsa, mégpedig minél szemérmetlenebb módon.

Hogy feladatunkat – mi a müalkotás – megoldhassuk, nem foglalkozhatunk a⁴ müalkotás folyamati történetével, hiszen nem a történetét akarjuk megösmerni, hanem magát a tényt. Ehhez képest első megállapitásunk az, hogy a müalkotás nem fizikai, hanem szellemi, egyszerüen azért, mert semmiféle fizikai mérőeszközzel nem mérhető és nem osztható.

Második megállapitásunk – amely már az elsőből következik az, hogy a müalkotás mivolta az alak. Ezzel a két meghatározással azonban már el is távolitottuk azt a balvéleményt, amely a müalkotást a kifejezéssel azonositja és ezáltal müvészetként láttamozza mindazon ásitásokat,⁵ amelyek hajnalonta és estenden a hálószobák történései között kérnek helyet.

E két approximativ definiciónk két felé szabta problémánkat: egyrészt arra, hogy a müalkotás miféle szellemiség, vajjon intuició-e, vagy spekuláció, tehát fogalom, avagy a kettőnek tisztátalan keveréke, másrészt arra, hogy miféle alak, hiszen annyit már Aquinói Szent Tamás is mondott: Pulchritudo … consistit in resplendentia⁶ formae, – ez utóbbi azonban, mint föntebb megjegyeztük, az előbbi kérdésnek csupán másirányu föltevése.

A konzekvensen⁷ végigvezetett intuicionista esztétika (Benedetto Croce) kijelenti, hogy a müalkotás intuició lévén, a müvészet az u.n. közönséges intuiciótól csupán kvantitative⁸ különbözik, ami a kvalitások tudományára nézve közömbös, és nem is tudjuk, hogy mi a különbség a szó és az epigramma között, hogy a Montaigne gazdasszonya fecsegésében is megtalált metafora és Allighieri Komédiája közül bármelyik teljes rangu szimbóluma lehet az esztétika tárgykörének. Másrészt a történet is, és általában minden intuició esztétikai, csakhogy az egyik intuició szegény, a másik gazdag, intenzitásuk egy, extenzitásuk más.

Ezzel szemben azonban letagadhatatlanul áll az, hogy szemléletünk kvalitásbeli különbséget tesz a felsorolt „intuiciók” között. A történetet éppugy nem tévesztjük össze az eposszal, amint hogy a faldekorációt nem tévesztjük össze a festménnyel. Hiszen az előbbiek végtelenek, bármeddig is folytathatóak, utóbbiak pedig zárt és elemeikben⁹ sem nem szaporitható, sem nem növelhető egységek, ugyhogy külön kategóriába kivánkoznak. Amennyiben pedig kvalitásbeli különbséggel rendelkeznek, ugy vagy egyikük, vagy másikuk nem intuició, ebben az esetben pedig semmi értelme nem volna annak, ha a müvészetet intuiciónak neveznők, az intuicióknak pedig más nevet adnánk, már csak azért sem, mert ezáltal az uj intuició fogalom egybeesvén a müvészetével, éppoly definiálatlan volna mint a fogalmak játékában elfödött¹⁰ alteregója.

De nem szükséges, hogy a fogalmak játékához kénytelen-kelletlen mi is hozzájáruljunk. Arra, hogy a müvészet nem intuició, sokkal közelebbi¹¹ és alapvetőbb bizonyitékunk az, hogy mig az intuició passziv, addig a müalkotás maga az akció. Az intuició egyszerüen létrejön és történik, külső törvények szerint. Az egyes intuició az intuitiv megismerés törvényein kivül másokkal nem rendelkezik, nincs fegyelme. Holott a müalkotás minden egyes eleme törvénye a többinek és az egésznek, nem alkotja önmagát, hanem alkottatja, de mindig csak egyetlen lehetőségen belül. De fogadjuk el, hogy a müvészet intuició. Megforditván e tételt, hogy t.i. az intuició müvészet, azonnal látjuk, hogy hamis, a puszta egymásmellé állitásból is kiviláglik, hogy a müvészet gazdagabb jegyü fogalom. A különbség pedig specifikus és kategórikus, mert mig az intuició egyes dolgok valódi képzete, addig a müalkotás csak egy olyan rendszer képzete lehetne, amely rendszer a müalkotás nélkül nem áll fenn, amelyről tehát intuicióm nem lehet. A müvészi tényről való intuició feltételezi a müvészi tényt, a müalkotásról mint egyébről is, kaphatok intuiciót, de a müalkotás rendszerét nem előzi meg a rendszer intuiciója. És csalódás volna azt mondani, hogy a müvésznek intuiciója van a müalkotásra vonatkozóan még a müalkotás létrehozása előtt, mert akkor a müalkotás okozta intuiciónak azonosnak kellene lennie a megelőző intuicióval, holott nem azonos, ami azt jelenti, hogy az, amit a müalkotás lényegeként intuiciónak vettünk föl, nem lehet intuició. A müalkotás és a müalkotás intuiciója ok és okozatként állanak egymással szemben, az előbbi a pecsétnyomó, az utóbbi a pecsét lenyomata, amivel megint az aktiv és passziv determinációval állitott különbözéshez érkeztünk vissza.

A müalkotás tehát nem intuició.¹² És mielőtt tovább mennénk, azt is ki kell jelentenünk, hogy a müalkotás semmiféle érzelmi kisérője nem érdekel bennünket, éppugy, ahogy az indukció vizsgálatánál, ha kitüzött elemező feladatunkat helyesen akarjuk megoldani, nem vagyunk kiváncsiak az azt kisérő érzelmiségre, illetve annak létrejöttét kisérő érzelmekre. Buját baját és örömét a kovács belekalapálhatja a patkóba, az mégis és legföljebb arra a bizonyos kovácsra lesz jellemző, de semmiesetre sem a patkóra.

A müalkotás tehát azért nem intuició, mert aktiv. De vajjon spekuláció-é ez az aktivitás? Hiszen amikor a dolgot megismerjük, az intuicióval egyidejüleg fogalmat is alkotunk róla, habár minden egyes adott esetben az egyik rejtve marad. És tévedés azt mondani, mint sokan teszik, hogy a fogalom mélyén intuició buvik meg; az intuició éppugy a fogalmon kivül áll, mint ahogy a fogalom sincsen az intuicióban, összefüggésük csupán magában a dologban van. Ellenkező esetben azt is ki kellene jelentenünk, hogy az intuiciónak fogalom

A kompozicióról [2]

Az intuició egyszerüen létrejön és történik, külső törvények szerint. Az egyes intuició az intuitiv megismerés törvényein kivül másokkal nem rendelkezik, nincs fegyelme. Holott a müalkotás minden egyes eleme törvénye a többinek és az egésznek, nem alkotja önmagát, hanem alkottatja, de mindig csak egyetlen lehetőségen belül.

A müalkotás tehát nem intuició. És mielőtt tovább mennénk, azt is ki kell jelentenünk, hogy a müalkotás semmiféle érzelmi kisérője nem érdekel bennünket, éppugy, ahogy az indukció¹ vizsgálatánál, ha² kitüzött³ feladatunkat helyesen akarjuk megoldani, nem vagyunk kiváncsiak az azt kisérő érzelmiségre, illetve az annak létrejöttét⁴ kisérő érzelmekre. Buját-baját és örömét a kovács belekalapálhatja a patkóba, az mégis és legföljebb arra⁵ a bizonyos kovácsra lesz jellemző, de semmiesetre sem a patkóra.

A müalkotás tehát aktiv. De vajjon spekuláció-é ez⁶ az aktivitás? Hiszen amikor a dolgot megösmerjük, az intuicióval egyidejüleg fogalmat is alkotunk róla, habár minden egyes adott esetben az egyik rejtve marad. És tévedés azt mondani, mint sokan teszik, hogy a fogalom mélyén intuició buvik meg: az⁷ intuició éppugy a fogalmon kivül áll, mint ahogy a fogalom sincsen az intuicióban, összefüggésük csupán magában a dologban van. Ellenkező esetben azt is ki⁸ kellene jelentenünk, hogy minden intuiciónak fogalom az alapja, amit azonban állitani senki sem mer. Igy kapnánk egy négyszögletes és kerek tükröt egymással szembeállitva,⁹ amikor is azok a végtelenségig tükröznék vissza egymást. Azonban ha az egyik tükör az intuició, a másik pedig a fogalom, bármennyire is egymásban¹⁰ tükrözik vissza egymást, mégis mindegyik külön-külön valóság

[A gondolkodók … ] [1]

[A gondolkodók … ] [2]

1. A gondolkodók – szinte közmegegyezéssel – kétfajta szellemiségről, a megismerésnek két módjáról tesznek tanuságot s ezek mint szemlélet (intuició) és gondolat (spekuláció) nyernek megkülönböztetést. Ezért aztán zavarban vagyunk és nem tudjuk, hová tegyük a művészetet. Hiszen tagadhatatlan, hogy megismerés foglaltatik a művészetben s igy akár azt állitjuk, hogy szemlélet, akár azt, hogy gondolat a művészi megismerés, odajutunk, hogy megtagadjuk a létét annak, amit éppen meg kellene hogy magyarázzunk. Persze – ez is mutatja – a művészi megismerésről való fogalmunk igen homályos s igy világosabbal, egyszerűbbel kell pótolnunk; legalább olyan egyszerüvel és világossal – ha lehetséges – amilyenek a gondolatról és a szemléletről való fogalmaink. Igen csábitó a szemléletről vagy a gondolatról való egyszerü és világos fogalmainkkal helyettesiteni a művészi megismerésről való kuszát és homályosat, – amint ezt sürün teszik a gondolkodók. De vajjon ezzel világosabb és egyszerübb fogalmat kaptunk-e a művészi megismerésről?

2. Azt állitjuk, hogy a szemléleten és a gondolaton kivül a megismerésnek egy harmadik módja is megadatott a számunkra, a művészi megismerés, amelyet ihletnek nevezhetünk.

3. A művészet mi egyéb lehetne, mint szellemiség? Mi nem tudjuk fölfogni másnak és pedig amaz egyszerü oknál fogva, hogy szemléletünk alapján ugy kell elgondolnunk, hogy: van; márpedig ha – szemléleti megismerésünket meghazudtolva – másnak fognók föl a müvészetet, akkor ugy kellene elgondolni, hogy: nincsen.

A dolog az alak és a nemlét ellentétében való egység.

Mert

1.) Semminő dologi lét nincs alak nélkül, a¹ dologi lét maga az alak. Minthogy pedig minden lét dologi lét, a dolognak mint alaknak tartalma lét nem lehet, mert az maga is alak volna, ha pedig igy volna, vagyis ha az alak alakot s ez ismét ujabb alakot tartalmazna, tehát² az egyes alak igy³ végül az összes lehetséges alakokat magába zárná, az alakoknak ez a végtelen, egymásban való sorozata is csupán a nemléttel mint utolsó tartalommal válna befejezett ténnyé, a dolog pedig dologgá, annál is inkább,⁴ mivel ebben az esetben végtelen sorról van szó.

2.) A puszta alak elgondolhatatlan lévén, puszta lét sincsen. Ha pedig puszta⁵ lét nincsen, ugy ami a léthez járul, lét nem lehet, mert az puszta⁶ voltától meg nem fosztaná, azaz nem is volna. Eszerint a lét föltételezi a nemlétet.

3.)⁷ A dolog minőségben való és minőségét a léthez való vonatkozása szabja meg. De ha minőségét a léthez való vonatkozása szabja meg, ugy tartalma lét nem lehet, mert igy⁸ nem alkotna viszonyt a léttel, hiszen ellenkező esetben a létnek önmagával kellene vonatkozásban állnia, – azaz minőség egyáltalában nem is volna, aminthogy dolog sem volna.

4.) A dolognak három lényege van:

a) dolog előtti vagy alkotó lényeg, amely a dolgot létrehozza, hogy azután, de csak azután kitölthesse és amely megfelel az ihleti szellemiségnek;

b) dologbéli vagy való lényeg, amely a dolgot kitölti, hogy azután, de csak azután megsemmisithesse és amely megfelel a szemléleti szellemiségnek;

c) dolog mögötti vagy igaz lényeg, amely a dolgot megsemmisiti, hogy azután, de csak azután, rekonstruálja és amely megfelel a fogalmi szellemiségnek, –

a dolog mindhárom esetben az alak és a nemlét ellentétében való egység, mert ugy a dologelőttiség, mint a dolog megsemmisülése és rekonstrukciója a dolog nemléte.

5.)⁹ A dolog állaga a nemlét, egyrészt mert a változó dolog mozzanata az alak és a mozzanatnak (minden egyes mozzanatnak) tartalma a dolog már betöltött, betöltendő és lehetséges mozzanatainak nemléte, másrészt mert ha az állag lét volna, ugy a dolog alakja volna, ami minden változást kizárna, vagy pedig egyáltalában nem volna állag, hanem minden egyes dolog helyén végtelen sok dolog volna, amikor is az 1) szerint megintcsak a nemléthez jutnánk el. De a dolognak kell legyen állaga, különben egyetlen mozzanatban sem volna, ha¹⁰ pedig nem volna, ugy megintcsak nemlét volna. De a dolognak azért is a nemlét az állaga, mert különben sem dologelőttiség sem dologutániság nem volna, ha pedig dologelőttiség vagy dologutániság nem volna, ugy dolog sem volna.

6.)¹¹ Lét nincsen, csak dolgok vannak, mert a lét a dolgok alakja. De¹² ha lét nincsen, ugy alak sincsen: ugy a lét mint az alak csupán szemléleti tények és csak¹³ mint ilyenek kétségbevonhatatlanok. A lét csupán tulajdonság: a meg nem semmisülő és meg nem változó, hiánytalan és be nem teljesülő nemlét tulajdonsága. A nemlét: ősállag, az állagok állaga: dolog nincsen és nem lehet nemlét¹⁴ nélkül, nemlét nincsen, de lehet, dolog nélkül: világunkban nincsen abszolutum, de megvan az abszolutum lehetősége.

Mert:

1.) Semminő dologi lét nincs alak nélkül, a dologi lét maga az alak. Minthogy pedig minden lét dologi lét, a dolognak mint alaknak tartalma lét nem lehet, mert az maga is alak volna, ha pedig igy volna, vagyis ha az alak alakot s ez ismét alakot tartalmazna, tehát az egyes alak igy végül az összes lehetséges alakokat magába zárná, az alakoknak ez a végtelen, egymásban való sorozata is csupán a nemléttel mint végső tartalommal válna befejezett ténnyé, a dolog pedig dologgá, annál is inkább, mivel ebben az esetben végtelen sorról volna² szó.

2.) Puszta alak nem lévén, puszta lét sincsen. Ha pedig puszta lét nincsen, ugy ami a léthez járul lét nem lehet, mert az puszta voltától meg nem fosztaná, azaz nem is volna. Eszerint a lét föltételezi a nemlétet.

3.) A dolog minőségben való és minőségét a léthez való vonatkozása szabja meg. De ha minőségét a léthez való vonatkozása szabja meg, ugy tartalma lét nem lehet, mert igy nem alkothatna viszonyt a léttel, hiszen ellenkező esetben a létnek önmagával kellene vonatkozásban állnia, – azaz minőség egyáltalában nem volna, aminthogy dolog sem volna.

4.) A dolog lényege hármas:

a) dolog előtti, vagy alkotó lényeg, amely a dolgot létrehozza, hogy azután, de csak azután kitölthesse és amely megfelel az ihleti szellemiségnek;

b) dologbéli vagy való lényeg, amely a dolgot kitölti, hogy azután, de csak azután megsemmisithesse és amely megfelel a szemléleti szellemiségnek;

c) dolog mögötti vagy igaz lényeg, amely a dolgot megsemmisiti, hogy azután, de csak azután rekonstruálja és amely megfelel a fogalmi szellemiségnek, –

a dolog mindhárom esetben az alak és a nemlét ellentétében való egység, mert ugy a dologelőttiség, mint a dolog megsemmisülése és rekonstrukciója a dolog nemléte.

5.)³ A dolog állaga a nemlét, egyrészt mert a változó dolog mozzanata az alak, márpedig⁴ a dolgot az adott mozzanaton kivüli mozzanatok lehetősége, azaz az adott nem-mozzanat tartja fenn, amelynek az adott mozzanat csupán tagadása (= az alak a dolog tagadása), másrészt mert ha az állag lét volna, ugy a dolog alakja volna, ami minden változást kizárna, vagy pedig nem volna állag, hanem minden egyes dolog helyén végtelen sok dolog volna, amikor is az 1) szerint megint csak éppen a végtelen sokság miatt a nemlét zárná a dolgot dologgá. De a dolognak kell legyen állaga, különben egyetlen mozzanatban sem volna, ha pedig nem volna, ugy megintcsak nemlét volna. De a dolognak azért is a nemlét az állaga, mert különben sem dologelőttiség sem dologutániság nem volna, ha pedig dologelőttiség vagy dologutániság nem volna, ugy dolog sem volna.

6.)⁵ Lét nincsen, csupán dolgok vannak, mert a lét a dolog alakja, azaz a lét mint önálló dolog: nem lévő dolog. De ha lét nincsen, ugy alak sincsen: ugy a lét mint az alak csupán szemléleti tények, és csak mint ilyenek kétségbevonhatatlanok.

A dolog az alak és nemlét ellentétében való egység.

Semminő dologi lét nincs alak nélkül, a dologi lét maga az alak. Minthogy pedig minden lét dologi lét, a dolognak mint alaknak tartalma lét nem lehet, mert az maga is alak volna, ha pedig igy volna, vagyis ha az alak alakot s ez ismét alakot tartalmazna, tehát az egyes alak végül az összes lehetséges alakokat magába zárná az alakoknak ez az egymásban való, végtelen sorozata is csupán a nemléttel mint utolsó tartalommal válna befejezett ténnyé, a dolog pedig dologgá, annál is inkább, mivel ebben az esetben végtelen sorról van szó.¹

A puszta alak elgondolhatatlan lévén, puszta lét nincsen. Ha pedig puszta lét nincsen, ugy ami léthez járul, lét nem lehet, hiszen az puszta voltától meg nem fosztaná, azaz nem is volna. E szerint a dologi lét föltételezi a dologi nemlétet.²

A dolognak három lényege van:

a) dologelőtti vagy alkotó lényeg, amely a dolgot létrehozza, hogy azután, de csak azután kitölthesse, (ihleti szellemiség)

b) dologbeli vagy való lényeg, amely a dolgot kitölti, hogy azután, de csak azután, megsemmisithesse³ (szemléleti szellemiség)⁴

c) dolog mögötti vagy igaz lényeg, amely a dolgot megsemmisiti, hogy azután, de csak azután, rekonstruálja (fogalmi szellemiség) –

a dolog mindhárom esetben az alak és a nemlét ellentétében⁵ való egység, mert ugy a dologelőttiség, mint a dolog megsemmisülése és rekonstrukciója a dolog nemléte.

A dolog állaga a nemlét, egyrészt mert a változó dolog mozzanata az alak és a mozzanatnak (minden egyes mozzanatnak) tartalma a dolog már betöltött, betöltendő és lehetséges mozzanatainak nemléte, másrészt mert ha az állag lét volna, ugy a dolog alakja volna, ami minden⁶ változást kizárna, vagy pedig egyáltalában nem volna állag, hanem⁷ minden egyes dolog helyén végtelen sok dolog volna, amikor is megintcsak a nemléthez jutnánk el. De a dolognak kell legyen állaga, különben egyetlen mozzanatban sem volna, ha pedig nem volna, ugy megintcsak nemlét volna. De a dolognak azért is a nemlét az állaga, mert

különben sem dologelőttiség, sem dologutániság nem volna, ha pedig nem volna, ugy dolog sem volna.

[A tárgy elgondolása … ]

4.¹ A tárgy elgondolása az ész osztályainak segitségével történvén, a tudomány nem is külömbözik másban a nem tudományos tételállitástól, minthogy módszeres.² Azaz nemcsak ösmeri, hanem bizonyos³ fokig érti is tárgyát és módszere, azaz⁴ az egyetlen mód, ahogyan tárgyával foglalkozni képes,⁵ annyiban tiszta, amennyiben tárgyát megérti. A módszer⁶ a megértés fokának tanusága, tehát semmiféle merev tétellel nem korlátozhatjuk eleve anélkül, hogy megértésünket magát ne szoritanók bizonyos vonatkozásokra. Módszerem egységes, de éppen az teszi egységessé, hogy tárgyam különböző vonatkozásait különböző, de éppen a tárgyalt⁷ vonatkozásnak megfelelő módon törekszem megvilágitani.

5. A müvészet csak annyiban élmény, mint minden más és igy lélektani magyarázatokkal ⁸ meg nem közelithető. Nem is a müélménnyel, hanem a müvel, nem a müvészek alkotásközbeni lelkiállapotával, de a müvészettel, mint valóságos szellemiséggel foglalkozom. A lélektanosság (psichologismus) itt⁹ nem is tárgyáról, hanem csak a véle kapcsolatosan felmerülő, ám idegen osztályba tartozó észrevételeiről szólhatna legföljebb s habár kimerülne az észleletek nyüzsögésében, tárgyi értéshez nem juttató fecsegés volna. Melyik gondolkodó nem mosolyodna¹⁰ el nagyapaképpen, ha teszem az inductio mibenlétét az inductio alkotását is szükségképpen kisérő lélektani mozzanatokból próbálnók kihámozni? A lélektanossággal¹¹ rokon viszonylagossági elv is érthetetlen,¹² hiszen a föltétlen létét semmi sem igazolja világosabban, mint tagadásának eme próbája. Vissza kell¹³ utasitania a pragmatismus elméletét is, amely szerint az a tétel igaz, amelynek elfogadása és alkalmazása az elfogadó és alkalmazó élőlénynek a legnagyobb hasznot hajtja. Kétségtelen, hogy az igaz tételeket hasznothajtóan is felhasználhatjuk, másképpen: gondolkodni hasznos dolog. De az igaz tétel akkor is igaz, ha nem használjuk fel hasznothajtóan, másrészt hamis¹⁴ és téves tételek is hajtanak hasznot alkalmazójának.

Amikor a müvészetről szólunk, mindig¹ valamilyen sajátos tevékenységet értünk rajta, különösen akkor, amikor a tisztaság jelzőjével illetjük és fogalmunkat ezáltal próbáljuk elmélyiteni, a müvészet tényét pedig minden egyéb ténytől elkülöniteni. És amikor ezt megállapitjuk, egyben tisztáztuk is önmagunk előtt, hogy mig szemléletünk a maga valóságos lényegében ragadja meg a müvészi tényt, addig a müvészetről való fogalmaink zavarosak. Hiszen ha müvészet és tiszta müvészet egymást nem födik, ugy mindkét kifejezésünk értelmetlen, ha pedig egymással azonos jelentéssel birnak, ugy az egyik értelmetlen és üres, amely azután tolakodó fölöslegességével csak arra jó, hogy a másik teljességét veszélyeztesse. A müvészet tehát szükségképpen tiszta müvészet, mintahogy szellemiségek egymással nem is keveredhetnek, de igenis alkothatnak szintézist ellentétükben, ez a² szintézis azonban már az ellentett szellemiségek egyik kategóriájába³ sem tartozik, hanem külön kategóriát alkot. Be kell ösmerjük, hogy mindez elsősorban az olyan alkalmi bölcselkedőket illetheti, akiknek fogalmaival vitatkozni célunk nem lehet. Fejtegetéseinket nem is azért kezdettük vélük, hogy rájuk pirithassunk, hanem ama gondos figyelemre méltó és eddig kellőképpen észre nem vett tény miatt, hogy a müvészet ez avatatlan bölcselőinek gondolkodása a szemlélettel szoros párhuzamban halad, amikor zavarosan bár, de önálló szellemi tevékenységnek állitják a müvészetet, intuicióiknak megfelelően. Igy furcsálható, de való igaz, hogy hivatásos gondolkodókkal szemben inkább az avatatlanokat ékesithetjük az elismerés medáliájával, hiszen ha az intuició minden egyes esetben különbséget is tesz müvészet és nem müvészet között, a filozófusok mégis mind –

1. Amikor² művészetről szólunk, mindig³ valamilyen sajátos tevékenységet értünk rajta, különösen akkor, amikor a tisztaság jelzőjével illetjük és fogalmunkat ezáltal próbáljuk elmélyiteni, a müvészet tényét pedig minden egyéb ténytől elkülöniteni. Tehát mig⁴ szemléletünk a maga valóságos lényegében ragadja meg a müvészi tényt, addig a müvészetről való fogalmaink zavarosak. Hiszen ha müvészet és tiszta müvészet egymást nem födik, ugy mindkét kifejezésünk értelmetlen, ha pedig egymással azonos jelentéssel birnak, ugy az egyik értelmetlen és üres, amely azután tolakodó fölöslegességével csak arra jó, hogy a másik teljességét veszélyeztesse. A müvészet szükségképpen⁵ tiszta müvészet, aminthogy szellemiségek nem is keveredhetnek, hanem igenis alkothatnak egységet⁶ ellentétükben, ez az egység azonban már az ellentettek egyik osztályába sem tartozik, hanem külön kategóriát alkot. Be kell ismerjük, hogy mindez elsősorban az olyan alkalmi bölcselkedőket illetheti, akiknek fogalmaival vitatkozni célunk nem lehet. Fejtegetésünket nem is azért kezdettük vélük, hogy rájuk pirithassunk, hanem ama gondos figyelemre méltó tény miatt, hogy a müvészet ez avatatlan bölcselőinek gondolkodása a szemlélettel szoros párhuzamban halad, amikor megokolásaikban bár zavarosan, de önálló tevékenységnek állitják a müvészetet.⁷

2.⁸ A szemlélet tehát külön lényegnek mondja a müvészetet és nem is tehet másként, hiszen a müvészet valósági tény. Mégis, a történet folyamán akadtak gondolkodók, akik kétségbe vonták különvalóságát és egyéb tevékenységekkel azonositgatták, nem szólván az olyan törekvésekről, amelyek szerint a müvészet nem is szellemiség. Itt elsősorban és csupán arra az együgyü meghatározásra utalok, amely játéknak nevezi el és amelynek tárgyi tartalmával foglalkozni nem is⁹ érdemes.¹⁰ E felfogás¹¹ ürességében azt sem veszi észre, hogy ugyanigy játéknak mondhatja a bölcseletet és az egész életet, ami azonban éppolyan tartalmatlan volna és csak az illetett gondolkodók tehetetlenségéről adna számot az értelem előtt. A többi hasonló fölfogások is hasonló hibában leledzenek, abban, hogy a szemlélet állitásait és a tapasztalati tények állitásait figyelmen kivül hagyván, merő önkénnyel szerkesztett tételekben gondolódnak el, holott éppen a valóságos tárgy mibenlétét kutató valóságbölcseletnek (metafizikának) kell e legelső sorban tapasztalati tényekből kiindulván következtetnie, máskülönben nem is érhet el oly eredményt, amelyet a tapasztalati tények ugyan nem bizonyitanak, de igazolnak azáltal, hogy ellent nem mondván neki, érvényességét magukra nézve elösmerik.

3. Ám ha már a szemléletnek megadtuk, mi¹² néki jogosan kijár, a gondolatot se röviditsük meg. Annyival kevésbé ne, amennyivel a gondolkodó lény tévedéseinek alapja biztosabb talaj az igazság számára, mint a szemlélő lény igazságának alapja. Mert mig a szemlélő lény igazságának alapja a valóság szemlélete, addig a gondolkodó igazságának (és tévedésének) alapja az igazság elgondolása. Az értékkülönbség pedig tisztán áll előttünk, ha megvizsgáljuk, hogy mi az eltérés egyrészt a szemlélet és a gondolat, másrészt a valóság és az igazság között. A szemlélet közvetlen fölismerés, de nem megértés, hiszen a müvészetet is szemléljük és fölismerjük, de nem értjük a mai napig sem. Azaz, a szemlélet arról tudósit, hogy tárgyunknak van mibenléte, tehát hogy van és létezik, hiszen ha nem volna mibenléte, ugy egyáltalában nem is volna, – ám, hogy mibenléte micsoda, afelől a legcsekélyebb módon sem tájékoztat. Véle szemben a gondolat azt kutatja, hogy létező tárgyunk hogyan létezik, azaz egyfelől jelenségeire, másfelől létének föltételeire és érvényességi mozzanataira bontja, tehát megértésére törekszik. Ily módon mintegy szétszedi a való lényeget¹³ akár a rossz gyerek a piros nadrágu huszárkát, de azután ujjáalkotja és visszaállitja, már mint igaz lényeget.

A szemléletnek továbbá nincs képessége arra, hogy ellenőrizze saját magát, nincs önfegyelme. Igy az örök igazságok fölismerésénél szerepe tetemesen csökken, mert az örök tévedéseket is a szemlélet állitja. De nem csak önmagát¹⁴ nem, hanem tárgyát sem kritizálja, nem értékeli: a szemlélet egyszerüen adottnak veszi a valóságot, a történeti pillanatban szemlélt valóságon kivül egyéb valóságról nem tud. Igy még a legegyrétübb müvészeti kritika is jóval tulmegy a szemléleten, mert legalább is két valóságot viszonyit. Ezáltal¹⁵ azonban nem csak a kimutatott érték válik viszonylagossá, hanem maga az értékelés is, mert¹⁶ alapja nem a müvészet mibenlétének, lényegének egyetemes elgondolása, nem a megértett müvészet igaz lényege, hanem a fölismert tárgynak csak egy-egy megértett mozzanata, azaz a való lényegnek egy-egy oly kiemelt vonása, amely már az igaz lényegre utal és azt a maga egészében föltételezi. De minthogy a valóság elgondolásának alapja és inditéka a valóság szemlélete, láthatóan sem a szemlélet sem a gondolat nem tör egyeduralomra és egyiket fontosabbnak tartani a másikánál annyi, mint nem érteni meg egyiket sem.

A¹⁷ valóság és igazság viszonyát az jelöli, hogy mig a valóság egy magán tuli fönnállásra utal, addig az igazság már magában viseli az érvényességet és fönnáll anélkül, hogy volna valósága. Igy az igaz lényeg az oly módon elgondolt vagy elgondolható, tehát magától az elgondolástól függetlenül fönnálló lényeg, amelyet meghatározott érvényességi mozzanatok alkotnak önmagukban, amelyet egyéb érvényességek nem csak hogy meg nem semmisitenek, hanem éppen örökkévalóságát hangsulyozzák maguk is. A való lényegek pedig egymást megsemmisitik. Igy a gyorssajtó érvényes tételekben fennálló szerkezete, igaz lényege¹⁸ csorbitatlan egész és teljes marad akkor is, ha az ujságpalota összeomolván a gép való lényege megsemmisül. Ez ábrázolat mutatja a gondolkodó és a szemlélő munkája között fennálló különbséget. Az utóbbi a nyomdászleány, aki a fehér papirlapot beleteszi a gépbe és kiveszi belőle a telenyomottat,¹⁹ az előbbi meg a mérnök, aki megértette a tőle függetlenül fennálló érvényességek egyik sajátos tőle szintén független vonatkozását, a gép igaz lényegét, amelynek nyomán a gép előállittatott.

4. Fentiekből következik, hogy nincsen „normativ” tudomány. Hiszen a szemlélet nem normativ, a képzet nem szabály, holott nélküle nem volna tudomásunk a valóságról. A gondolat föltételezi a szemléletet, mert arról, hogy vagyok, éppugy közvetlen szemléletem értesit, mint arról, hogy gondolkodom. Előbb saját gondolatomat szemlélem, különben nem tudom, hogy van és igy ezirányban következtetést belőle nem vonhatok. Igy helytelen azt mondani, hogy gondolkodom, tehát vagyok, mert előbb észre kell vennem, hogy gondolkodom, ezt pedig szemlélettel ismerem föl. Ám azt is helytelen mondani, hogy szemlélek, tehát vagyok, mert nem a szemléletet szemlélem (a képzetnek nincsen képzete), hanem azt hogy gondolkodom – azaz, a szemléletet feltételezi a gondolat, a gondolatot pedig feltételezi a szemlélet, másképpen szólván egyáltalán nem bizonyitja a gondolat azt, hogy vagyok, hanem csupán feltételezi a szemlélet nyomán.²⁰ A gondolkodom, a szemlélek már azt jelenti, hogy most éppen gondolkodó, illetőleg szemlélő vagyok, tehát eleve beleértem azt, amit éppen vele akarok bizonyitani. A tétel maga igaz, de bizonyitó ereje nem nagyobb annál, hogy vagyok tehát vagyok. Mégis, önlétét senki komoly gondolkodó nem vonja kétségbe s ha teszi, csak látszólag teszi, abból a hiu ravaszkodásból, hogy ezt majd itéleti érvénnyel bizonyitsa. Sőt, nem csak hogy nem kételkedik benne, hanem bármit is gondol, ezt mint vitathatatlant tételezi föl, holott éppen az erre vonatkozó tételek vitathatóak elsősorban, minthogy mindegyikük a vagyok tehát vagyok egyenletet rejti magában.

Az, hogy legyek, tehát éppolyan föltétlenül szükséges ahhoz, hogy gondolkozhassam, mint a tétel érvényességéhez az, hogy önmagának és egyéb tételeknek ne mondjon ellent. Ha ugy tetszik, hát ez is norma, ám ha közelebbről megvizsgáljuk, azt találjuk, hogy az érvényes tétel fönnáll függetlenül attól,²¹ hogy elgondoljuk-e vagy sem. Azaz, nincsen keletkezése, sem²² történetileg, sem logikailag. Nincsen logikai elsőbbsége egyik igaz tételnek sem a másik fölött, vagy ha van, ugy mindegyiknek van: az igazságoknak nincsen hierarchiája, mindegyik föltételezi az összes többit: csupán az összes igazságok egyetemes egész rendszere föltétlen. Amikor pedig helyesen gondolkodunk, nem teszünk egyebet, mint hogy egyes igaz tételeket, mint²³ mozzanatokat, kiemelünk az egyetemes föltétlenből,²⁴ azaz, amikor gondolkodunk, magát az abszolutumot elemezzük.

Az abszolutumot tehát ismerjük valahogyan, különben nem is elemezhetnők. Mégpedig nem csak mint eszmét ösmerjük, hiszen általában gondolkodván nem az abszolutum eszméjét elemezzük,²⁵ hanem esetleg más dolog eszméjét és ezen át az abszolutumot mint olyant. Csupán mellékesen emlitem, hogy éppen mivel csak elemezzük, soha nem értjük meg teljesen, legalább is akkor, ha megértésére a gondolaton kivül más eszközünk nincsen.

Már most, a norma föltétel, ám az elemező tétel nem föltétel: a tudományok igy nem is lehetnek normativak, nem szabnak föltételeket, hanem megértenek tételeket. A gyakorlati élet szempontjából mondhatjuk ezeket a tételeket szabályoknak, igy azonban az önértéket eladhatjuk pillanatnyilag a gyakorlati haszonért.²⁶ A tudományok voltaképpen mind leiró ténytudományok és csak abban különböznek, hogy vagy tények puszta leirását adják (leiró leirás, analizis) vagy tények értelmezése a céljuk (értelmező leirás, autótézis), vagy pedig tények állitásához juttatnak (állitó leirás, szintézis). A tudomány nem is különbözik másban a nem tudományos tényelmondástól, minthogy módszeres, azaz hogy nem csak hogy ösmeri, hanem bizonyos fokig már érti is tárgyát és módszere, az az egyetlen mód, ahogyan tárgyával foglalkozni képes, annyiban²⁷ tiszta, amennyiben tárgyát megérti.²⁸Mindebből következik, hogy a szabály (norma) soha sem az igazság, hanem a gondolat mozzanata.

6.²⁹ Igazságokat megérteni tehát annyi, mint magát az abszolutumot elemezni. Azonban ennél³⁰ fontosabb is az, hogy akár akarom, akár nem, mindig feltételezem az abszolutot, azaz mindig az abszolut értelmében cselekszem. Cselekedeteim és igy

Valóság és igazság.

Amikor a müvészetről szólunk közönségesen, mindig valamilyen sajátos tevékenységet értünk rajta, különösen akkor, amikor a tisztaság jelzőjével illetjük és fogalmunkat ezáltal igyekezünk elmélyiteni, a müvészet tényét pedig minden egyéb ténytől elkülöniteni. Igy tehát mig szemléletünk¹ a maga valóságos lényegében ragadja meg a müvészi tényt, addig a müvészetről való fogalmaink zavarosak, hiszen ha müvészet és tiszta müvészet egymást nem födik, ugy mindkét kifejezésünk értelmetlen, ha pedig egymással azonos jelentéssel birnak, ugy az egyik értelmetlen és üres, amely azután tolakodó fölöslegességével csak arra jó, hogy a másik teljességét veszélyeztesse. A müvészet szükségképpen tiszta müvészet, aminthogy szellemiségek nem is keveredhetnek, habár alkothatnak egységet ellentétükben, amely azonban már az ellentettek egyik osztályába sem tartozik, hanem külön kategoriát alkot. Be kell ismerjük, hogy mindez elsősorban az olyan alkalmi bölcselkedőket illetheti, akiknek fogalmaival vitatkozni célunk nem lehet. Fejtegetésünket nem is azért kezdettük vélük, hogy rájuk pirithassunk, hanem ama gondos figyelemre méltó tény miatt, hogy a müvészet ez avatatlan bölcselőinek gondolkodása a szemlélettel szoros párhuzamban halad, amikor megokolásaikban bár zavarosan, zavarosan, de képzeteiknek megfelelően² önálló tevékenységnek állitják a müvészetet.

A szemlélet tehát külön lényegnek állitja a müvészetet és nem is tehet másként, hiszen a müvészet valósági tény. Mégis a történet folyamán akadtak gondolkodók, akik különvalóságát kétségbevonták és egyéb tevékenységekkel azonositgatták, nem szólván az olyan törekvésekről, amelyek szerint a müvészet nem is szellemiség. Itt elsősorban és csupán arra az együgyü meghatározásra mutatok, amely játéknak nevezi el és amely ürességében észre sem veszi, hogy azon módon játéknak mondhatja a bölcseletet és az egész életet is, ami azonban éppolyan tartalmatlan volna és csak az illetett gondolkodók tehetetlenségéről adna számot az értelem előtt. Iskolás könyveinkben szinte hemzseg az a már-már erkölcstelenül káros és tolakodó tanitás, amely ugy véli, hogy a gondolkodást azurfényü magaslatokba emeli azzal az általa és számára mindent megoldó meghatározással, hogy a müvészet célja a gyönyörködtetés. Nem csupán azért káros ez a tanitás, mert tanulóinak figyelmét természetszerüen a gyönyörökre irányitja, hanem mindenek előtt mert teszi ezt az igazság leghalaványabb árnyalata nélkül. Tolakodónak pedig tolakodó ez a tanitás, mert nem a müvészetről, hanem a müvészet céljáról beszél, tehát egy olyan tevékenységnek célját szögezi le, amely tevékenységgel nemcsakhogy tisztában nincs, hanem azt tisztázni meg sem kiséreli.

Ám ha már dicsérettel illettük az avatatlanokat, igazságot kell szolgáltatnunk a gondolkodóknak is, annyival inkább, amennyivel tévedéseik alapja biztosabb talaj az igazság számára a szemlélő lény igazságának alapjánál. Mert mig a szemlélő lény igazságának alapja a valóság szemlélete, addig a gondolkodó igazságának és tévedésének alapja az igazság elgondolása. Az értékkülönbség pedig tisztán áll előttünk, ha megvizsgáljuk: mi az eltérés egyrészt a szemlélet és a gondolat, másrészt a valóság meg az igazság között. A szemlélet közvetlen fölismerés, de nem megértés,³ hiszen a müvészetet is szemléljük és fölismerjük,⁴ de nem értjük a mai napig sem. Azaz, a szemlélet tudósit, hogy tárgyunknak van mibenléte, tehát hogy van és létezik, hiszen ha nem volna mibenléte, ugy egyáltalában nem is volna, – ám hogy mibenléte micsoda, arról a legcsekélyebb módon sem tájékoztat. Ezzel szemben a gondolat él-hal, csikorog megtudandó, hogy⁵ való tárgyunk hogyan való,⁶ azaz egyfelől jelenségeire, másfelől létének föltételeire és érvényességi mozzanataira bontja: megértésére törekszik. Szétszedi a való lényeget, akár a gyerek a pirosnadrágu huszárkát, hogy ujjáalkossa⁷ és visszaállitsa már mint⁸ igaz lényeget. A szemléletnek nincs⁹ önfegyelme, önmagát ellenőrizni nem képes. Igy az „örök igazságok” fölismerésénél való szerepe tetemesen csökken, mert az örök tévedéseket is a szemlélet állitja. Egyszerüen adottnak veszi a valóságot, a történeti pillanatban szemlélt valóságon kivül egyéb valóságról nem tud: szenvedő szellemiség. Igy még a legegyrétübb müvészeti kritika is jóval tulmegy a szemlélet állitásain, mert legalább is két valóságot viszonyit. Igy azonban nem csupán a kimutatott érték viszonylagos, hanem maga az értékelés is, mert alapja nem a müvészet mibenlétének, lényegének egyetemes elgondolása, nem a megértett müvészet igaz lényege, hanem a fölismert és viszonyitott tárgyaknak csak egy egy megértett mozzanata, azaz a való (szemlélt) lényegnek egy egy oly kiemelt vonása, amely már az igaz lényegre utal és azt a maga egészében föltételezi. De minthogy a valóság elgondolásának alapja és inditéka a valóság¹⁰ szemlélete, láthatóan sem a szemlélet sem a gondolat nem tör egyeduralomra és egyikét fontosabbnak tartani a másikánál annyi, mint nem érteni meg az egyiket sem.

A valóság és az igazság viszonyát jelöli, hogy mig a valóság egy magán tuli fönnállásra¹¹ utal, addig az igazság már magában viseli az érvényességet és fönnáll anélkül, hogy volna valósága. Továbbá: a valóság van és tapasztalható, az igazság nincs és tapasztalat feletti.¹²

Szemlélet nélkül nincsen tudomásunk a valóságról. Arról,¹³ hogy vagyok, éppugy szemléletem értesit, mint arról, hogy cselekszem, gondolkozom. Ha nem szemlélem gondolatomat, nem tudom, hogy van és igy ezirányban következtetést belőle nem vonhatok. Amikor pedig¹⁴ létemre következtetek gondolatommal szemléletem nyomán, tulajdonképpen olyan dologra következtettem, ami már eleve evidens volt előttem és amit nem is a következtetés igazol, /:amely (cogito ergo sum) különben helytelen:/ hanem¹⁵ annak az evidenciába való torkolása. A dolog evidens volta pedig független attól, hogy elgondoljuk-, szemléljük-e, avagy nem, aminthogy az érvényes tétel is fönnáll anélkül, hogy volna keletkezése akár történetileg, akár logikailag. Ami más szóval azt jelenti, hogy egyik igaz tételnek sincs elsőbbsége a másika előtt, vagy ha van, ugy mindegyiknek van: az igazságoknak nincsen hierarchiája, mindegyik feltételezi az összes többit: csupán az igazságok egyetemes rendszere föltétlen és igy amikor helyesen gondolkodunk, nem teszünk mást, minthogy magát az abszolutumot elemezzük.

Az abszolutumot tehát ismerjük valahogyan, különben nem is elemezhetnők, de éppen mivel csak elemezzük, soha sem értjük meg teljesen. De akármennyire is értjük, akarva nem akarva is csak a föltétlen értelmében birunk cselekedni.

Cselekedeteink és gondolataink helyes vagy helytelen voltának mértéke tehát nem a¹⁶ föltétlen (aminthogy az absolutum mérték nem is lehet), hanem a föltétlen megértése, ami megintcsak önlétemet állitja előtérbe. Már most habár önlétem csak puszta evidencia is, mégis létem minden egyes mozzanatára vonatkoznak érvényes tételek, amely tételek pedig nem mások, mint a föltétlen mozzanatai. Nyilvánvaló, hogyha két dolog minden egyes mozzanatában megfelel egymásnak, ugy e dolgok bontatlan egészükben is egymás megfelelői: önlétemet csak annyiban értem meg, amennyiben az abszolutumot és viszont – aminthogy csak a gondolat tudat arról, hogy szemlélek és csak szemléletem értesit¹⁷ arról, hogy gondolkodom. Önlétem előtt tehát éppoly világos az abszolutum, mint létem az abszolutum előtt, az igazság pedig éppoly evidens mint a valóság, vagyis szintézist alkotnak az evidenciában. Nincs se lét, se fennállás, se valóság, se érvényesség, csak evidencia van, és azok csupán mozzanatai az evidenciának. E szerint minden¹⁸ dolog evidencia, aminthogy az evidencia is dolog.¹⁹ És ugyanerre az eredményre jutunk,a dolog mibenlétének közvetlen vizsgálatánál: Semminő dologi lét nincs alak nélkül, a dologi lét maga az alak. Minthogy pedig minden lét dologi lét, a dolognak mint alaknak tartalma lét nem lehet, mert az maga is alak volna, ha pedig igy volna, vagyis ha az alak alakot és ez ismét alakot tartalmazna, tehát az egyes alak végül az összes lehetséges alakokat magába zárná, az alakoknak ez az egymásban való, végtelen sorozata is csupán a nemléttel, mint utolsó tartalommal válna befejezett ténnyé, a dolog pedig dologgá, annál is inkább, mivel ebben az esetben végtelen sorról van szó.

A puszta alak elgondolhatatlan lévén, puszta lét nincsen. Ha pedig puszta lét nincsen, ugy ami a léthez járul, lét nem lehet, hiszen az puszta voltától meg nem fosztaná, azaz nem is volna. Eszerint a dologi lét föltételezi magán belül a dologi nemlétet.

A dolog lényegének három mozzanata van:

a) dologelőtti vagy alkotó lényeg, amely a dolgot létrehozza, hogy azután kitölthesse (megfelel – mint látni fogjuk – az ihlet szellemiségének)

b) dologbeli vagy való lényeg, amely a dolgot kitölti, hogy azután megsemmisithesse (megfelel a²⁰ szemléleti szellemiségnek)

c) dolog mögötti vagy igaz lényeg, amely a dolgot megsemmisiti, hogy azután rekonstruálja (megfelel a fogalmi szellemiségnek) –

a dolog minden esetben az alak és a nemlét ellentétében való egység, mert ugy a dologelőttiség mint a dolog megsemmisülése és rekonstrukciója egyben a dolog és nemléte.

A dolog állaga (substancia) a nemlét, egyrészt mert a változó dolog mozzanata az alak és a mozzanatnak (minden egyes mozzanatnak) tartalma a dolog már betöltött, betöltendő és lehetséges mozzanatainak nemléte, másrészt mert ha az állag lét volna, ugy a dolog alakja volna, ami minden változást kizárna, vagy pedig egyáltalában nem volna állag, hanem minden egyes dolog helyén végtelen sok dolog volna, amikor is megintcsak a nemléthez jutnánk el. De a dolognak kell legyen állaga, különben egyetlen mozzanatban sem volna, ha pedig nem volna, ugy megintcsak nemlét volna. De a dolognak azért is a nemlét az állaga, mert különben sem dologelőttiség sem dologutániság nem volna, ha pedig nem volna, ugy dolog sem volna.

Tehát a dolog az alak és a nemlét ellentétében való egység.

[Müvészetről szólván … ] [1]

1.) Müvészetről¹ szólván, valamilyen sajátos tevékenységet értünk rajta, különösen, amikor a tisztaság jelzőjével illetjük és fogalmunkat ezáltal igyekszünk elmélyiteni, a müvészet tényét pedig minden egyéb ténytől elkülöniteni. Igy tehát mig szemléletünk a maga valóságos lényegében ragadja meg a müvészi tényt, addig a müvészetről való fogalmaink zavarosak. Hiszen ha müvészet és tiszta müvészet egymást nem födik, ugy mindkét kifejezésünk értelmetlen, ha pedig egymással azonos jelentéssel birnak, ugy az² egyik értelmetlen és üres, amely azután tolakodó fölöslegességével csak arra jó, hogy a másik teljességét veszélyeztesse. A müvészet szükségképpen tiszta müvészet, aminthogy szellemiségek nem is keveredhetnek, hanem alkothatnak egységet ellentétükben,³ amely azonban már az ellentettek egyik osztályába sem tartozik. Be kell ösmerni, hogy mindez elsősorban az olyan alkalmi bölcselkedőket illetheti,⁴ akiknek fogalmaival vitatkozni célunk nem lehet. Fejtegetésünket nem is azért kezdettük vélük, hogy rájuk pirithassunk, hanem ama gondos figyelemre méltó⁵ tény miatt, hogy a müvészet⁶ ez avatatlan bölcselőinek gondolkodása a szemlélettel szoros párhuzamban halad, amikor megokolásaikban bár zavarosan, de önálló tevékenységnek állitják a müvészetet.

2.) A szemlélet tehát külön lényegnek állitja a müvészetet és nem is tehet másként, hiszen az valósági tény. Mégis, a történet folyamán akadtak gondolkodók, akik különvalóságát kétségbe vonták és egyéb tevékenységekkel azonositgatták, nem szólván az olyan törekvésekről, amelyek szerint a müvészet nem is szellemiség. Itt elsősorban és csupán arra az együgyü meghatározásra mutatok, amely játéknak nevezi el és amely ürességében észre sem veszi, hogy azonmódon játéknak mondhatja a bölcseletet és az egész életet is, ami azonban ép olyan tartalmatlan volna és csak az illetett gondolkodók tehetetlenségéről adna számot az értelem előtt. Iskoláskönyveinkben⁷ szinte hemzseg az a már-már erkölcstelenül káros és ostoba tanitás, amely ugy véli, hogy a gondolkodást azurfényü⁸ magaslatokba emeli azzal az általa és számára mindent megoldó meghatározással, hogy a müvészet célja a gyönyörködtetés. Nem csupán azért káros ez a tanitás, mert tanulóinak figyelmét természetszerüen a gyönyörökre irányitja, hanem mindenek előtt, mert teszi ezt az igazság leghalaványabb árnyalata nélkül. Nem is a müvészetről, hanem a müvészet céljáról beszél, tehát olyan tevékenységnek célját szögezi le, amely tevékenységgel nemcsak, hogy tisztában nincsen, hanem azt tisztázni meg sem kiséreli.

Ám⁹ ha már a szemléletnek megadtuk, mi néki jogosan kijár, a gondolatot se röviditsük meg. Annyival kevésbbé nem, amennyivel a gondolkodó lény tévedéseinek alapja biztosabb talaj az igazság számára, mint a szemlélő igazságainak alapja. Mert mig¹⁰ a szemlélő vélt igazságának alapja a valóság szemlélete, addig a gondolkodó igazságának és tévedésének alapja az igazság elgondolása. Az értékkülönbség pedig tisztán áll előttünk, ha megvizsgáljuk: mi az eltérés egyrészt a szemlélet és a gondolat, másrészt a valóság meg az igazság között. A szemlélet közvetlen fölismerés, de nem megértés, hiszen a müvészetet is szemléljük és fölismerjük, de nem értjük a mai napig sem. Azaz a szemlélet tudósit hogy tárgyunknak van mibenléte, tehát, hogy van és létezik, hiszen ha nem volna mibenléte, ugy egyáltalában nem is volna, – ám hogy mibenléte micsoda, afelől a legcsekélyebb módon sem tájékoztat. Véle szemben a gondolat él, hal,¹¹ csikorog megtudandó, hogy való tárgyunk hogyan való, azaz egyfelől jelenségeire, másfelől létének föltételeire és érvényességi mozzanataira bontja: megérti. Szétszedi a való lényeget, akár a gyerek a pirosnadrágu huszárkát, hogy ujjá alkossa és visszaállitsa már mint igaz lényeget. A szemléletnek továbbá nincs képessége arra, hogy ellenőrizze sajátmagát, nincs önfegyelme.¹² Igy az örök igazságok felismerésénél szerepe tetemesen csökken, mert az örök tévedéseket is a szemlélet állitja. De nemcsak önmagát nem, hanem tárgyát sem kritizálja, nem értékeli. Egyszerüen adottnak veszi a valóságot, a történeti pillanatban szemlélt valóságon kivül egyébről nem tud. Még az egyrétü müvészeti kritika is jóval tulmegy a szemlélet állitásain,¹³ mert legalábbis két valóságot viszonyit. De igy nem csupán a kimutatott érték viszonylagos, hanem maga az értékelés is, mert alapja nem a müvészet mibenlétének lényegének egyetemes elgondolása, nem a megértett müvészet igaz lényege,¹⁴ hanem a fölismert és viszonyitott tárgyaknak csak egy-egy megértett mozzanata, azaz a való (szemléleti) lényegnek egyes oly kiemelt vonása, amely már az igaz lényegre utal és¹⁵ azt a maga egészében feltételezi. De minthogy a valóság elgondolásának alapja és inditéka a valóság szemlélete, láthatóan sem a szemlélet, sem az ész nem tör egyeduralomra és egyiket fontosabbnak tartani a másikánál annyi, mint nem érteni meg az egyiket sem.

[Müvészetről szólván … ] [2]

1. Müvészetről szólván, valamilyen sajátos tevékenységet értünk rajta, különösen amikor a tisztaság jelzőjével¹ illetjük és fogalmunkat ezáltal igyekszünk elmélyiteni, a müvészet² tényét pedig minden egyéb ténytől³ elkülöniteni. Tehát mig szemléletünk a maga valóságos lényegében ragadja meg a müvészi tényt, addig a müvészetről való fogalmaink zavarosak, hiszen ha müvészet és tiszta müvészet egymást⁴ nem födik, ugy mindkét kifejezésünk értelmetlen, ha pedig egymással azonos jelentéssel birnak, ugy az⁵ egyik értelmetlen és üres, amely azután tolakodó fölöslegességével csak⁶ arra jó, hogy a másik teljességét veszélyeztesse. A müvészet szükségképpen tiszta müvészet, aminthogy szellemiségek nem is keveredhetnek, de habár alkothatnak⁷ egységet ellentétükben, amely azonban már az ellentettek egyik osztályába⁸ sem tartozik, hanem⁹ külön kategóriát alkot. Be kell ismerjük, mindez elsősorban az olyan alkalmi bölcselkedőket illetheti, akiknek fogalmaival vitatkozni célunk nem lehet. Fejtegetésünket nem is azért kezdettük vélük, hogy rájuk pirithassunk,¹⁰ hanem ama gondos figyelemreméltó tény miatt, hogy a müvészet ez¹¹ avatatlan bölcselőinek gondolkodása a szemlélettel szoros párhuzamban halad, amikor megokolásaikban bár zavarosan, de képzeteiknek megfelelően önálló tevékenységnek¹² állitják a müvészetet.

2. A szemlélet külön lényegnek állitja a müvészetet és nem is tehet másként, hiszen a müvészet valósági tény. Mégis a történet folyamán¹³ akadtak gondolkodók, akik különvalóságát kétségbe vonták és egyéb tevékenységekkel azonositgatták, nem szólván az olyan törekvésekről, amelyek szerint a müvészet nem is szellemiség.¹⁴ Itt elsősorban és csupán arra az együgyü meghatározásra utalok, amely játéknak nevezi el és amely ürességében észre sem veszi, hogy azonmód játéknak mondhatja a bölcseletet és az egész életet is, ami azonban éppolyan tartalmatlan volna és csak az illetett gondolkodók tehetetlenségéről adna számot az értelem előtt. E felfogás tárgyi tartalmával foglalkozni nem is érdemes, merthogy minőségbeli különbség van a dal és a tekejátszma között, az nem vitatható, éppugy mint Allighieri komédiája és egy pókerparti sem azonos kvalitások.

[Az ember … ]

[Itt elsősorban és csupán … ]

Itt elsősorban és csupán arra az együgyű meghatározásra utalok, amely Spieltriebnek nevezi el a művészetet és ürességében észre sem veszi, hogy ugyanígy Spieltriebnek mondhatja a bölcseletet és az egész életet, ami azonban éppoly tartalmatlan volna és csupán az illető gondolkodók tehetetlenségéről adna számot az értelem előtt.

Már-már erkölcstelenül káros és ostoba az a tanítás, amely úgy véli, hogy a gondolkodást azurfényű magaslatokba emeli azzal az általa és számára mindent megoldó meghatározással, hogy a művészet célja a gyönyörködtetés. Nem csupán azért káros ez a tanítás, mert tanulóinak figyelmét természetszerűen a gyönyörökre irányítja, hanem mindenekelőtt azért, mert, amint látni fogjuk, teszi ezt az igazság leghalványabb árnyalata nélkül. Ostobának pedig ostoba ez a tanítás, mert nem a művészetről, hanem a művészet céljáról beszél, tehát egy olyan tevékenységnek a célját szögezi le, amely tevékenységgel nemcsak hogy tisztában nincsen, hanem azt tisztázni meg sem kiséreli.

Ám ha már dicsérettel illettük az avatatlanokat, igazságot kell szolgáltatnunk a gondolkodóknak is, annyival inkább, amennyivel tévedéseik alapja biztosabb talaj az igazság számára, mint az avatatlanok igazságának alapja. Mert míg az avatatlanok igazságának alapja a valóság szemlélete, addig a bölcselők tévedéseinek (és igazságainak) alapja az igazság elgondolása. Az értékkülönbség pedig tisztán áll előttünk, ha megvizsgáljuk, hogy mi az eltérés egyrészt a szemlélet és a gondolat között, másrészt pedig a valóság és igazság között.

Az igazság és a valóság ellentett fogalmak: a valóság van és tapasztalható, az igazság nincs és tapasztalat feletti. Ez meg másképpen el nem gondolható, minthogy a valóság van és való, az igazság pedig nincs és igaz. Ha ez sem bizonyítana eléggé, úgy gondoljunk arra, hogy az igazság mindig fogalom tartalma, a valóság pedig konkrét dolog tartalma, de a fogalom ugyanakkor a konkrétumok nemléte, azaz:

a konkrétumok léttartalmához viszonyítva a fogalom tartalma a nemlét;

a konkrétum valóságtartalmához viszonyítva a fogalom tartalma az igazság;

és így nemlét és igazság (különböző viszonyokban) azonos jelentéssel bírnak.

A való lényeggel szemben tehát a gondolkodók az igaz lényeget keresik és állítják, azaz minőségileg gazdagabbá teszik az exisztenciát azáltal, hogy szintézishez juttatják és e szintézissel¹ alapot nyujtanak arra, hogy az exisztencia sajátos bontó tevékenysége megnövelje magát az exisztenciát az újabb, teljesebb szintézisig.

[Hogy címünk sokat sejtető … ]

Hogy címünk sokat sejtető voltának meg is feleljünk, rá kell térjünk tulajdonképpeni tárgyunkra, sőt még ezelőtt a rátérés miképpeniségét, tehát módszerét is tisztáznunk kell. Hiszen ha nem tudjuk, hogy milyen módon jutottunk eredményre, úgy eredményünk helyes vagy helytelen voltáról sincsen megnyugtató tudomásunk.

Ehhez képest a leghatározottabban vissza kell utasítanunk mindenfajta pszichologizmust, mint olyan, a módszer nevét meg sem érdemlő, de manapság világszerte dívó gondolkodási módot, amely sohasem a tárgyáról, hanem a vele kapcsolatosan felmerülő észleletekről beszél. Igy azután minőségek megértésére képtelen és ezért, ha szükség van rá, tetszés szerinti számban állít magának principiumokat, amelyek néha egyszerre misztikusak és fizikaiak, – egyszóval amely kimerül az észleletek nyüzsögésében.

De ki kell jelentenünk azt is, hogy a művészet a tiszta esztétika illetékessége alá sem tartozik lényegében, hiszen a legjobb értelemben vett esztétika az alak tudománya, márpedig a művészet nem mint alak alkot külön kategóriát. Kétségtelen, hogy a művészet is alakban való, mint minden valósági elem, de

[ … juttathat el a müvészet … ]

juttathat¹ el² a müvészet mibenlétének megértéséhez,³ mert az alak csupán szemléletünk számára első valóság, mig a tulajdonképpeni első valóság, az alakot alakitó és kitöltő lét magának az alaknak föltételezettje és mint ilyen, kivül esik a szemléleten. Igy az alaknak kettős minősége van: minősiti saját léte és minősiti,⁴ vagyhogy ugy mondjam, visszaminősiti létévé szemléletünk.⁵ Innen ered, hogy mig szemléletünk kategórikus különbséget tesz müvészet és nem müvészet között, addig a szemlélet által minősitett alakot tárgyaló esztétika ugyanezt megtenni nem képes a fogalom világában.

De nemcsak az alaki esztétikának, hanem⁶ semmiféle esztétikának lényegével való tárgya a müvészet⁷ nem lehet. Minden esztétika, amely a müvészethez nyult, azért tette, hogy a müvészetet lényegétől, specifikumától megfossza, hiszen ahelyett, hogy a müvészet lényegét a müvészeten belül kereste volna, másutt is feltalálható lényeget erőszakolt beléje, nyilvánvalóan azért, hogy a müvészettel mint számára⁸ merőben idegen ténnyel szemben való tehetetlenségét elleplezze. Hihetetlen, de való, hogy mig a bölcselet mindig mindenben a sajátos minőség megértésére törekedett, addig a müvészet letagadhatatlanul sajátos minőségét az esztétikán át mindig elkente, a müvészet lényegére a müvészetben és nem müvészetben egyaránt feltalálható közös lényeget festett, ami által bár a müvészet különössége eltünt szem elől, a valóságban mégis megmaradt. Természetesen anélkül, hogy megértettük volna.

Gondoljunk most az érzelmes esztétikára és megfelelő elképpedéssel kérdezzük meg, hogy mi köze a müvészet lényegének⁹ az érzelemhez, amikor az érzelem uton-utfelen, ezerfajta nem müvészetben is bennevaló? Sőt, nem is bennevaló, hanem csupán kisérő jelenség az alanyban, – avagy ki vonhatná kétségbe azt, hogy az indukciót állitó, huslevest kanalazó és hirlapot árusitó egyénnek nincsenek érzelmei? És az indukciót, itéletet elemezvén, melyik logikus nem mosolyodna el nagyapaképpen, ha az indukció, az itélet mibenlétét a létrehozásukat szükségképpen kisérő érzelmi jelenségekből próbálnók kihalászni, hasonlóan ahhoz a bálnavadászhoz, aki a szabadszállási ártézi¹⁰ kutba döfi szigonyát? – De az ugynevezett tartalmas esztétika is¹¹ tehetetlen a müvészettel szemben, hiszen a müvészetben mint lényegben olyasmi után kutat, aminek éppen a müvészethez mint lényeghez nincs semmi köze.

[ … fogalom, mig az ihlet … ]

fogalom, mig az ihlet ragaszkodik alakjához amelyben megjelenik, tehát önszükségképpen¹ veszi magára.

Azt mondottuk, hogy az ihlet belső² szükségleteképpen veszi magára azt az alakot,³ amelyben megjelenik. Világos, hogy az ihlet ezzel a tevékenységével⁴ a valóság egy részét megrögziti. Mi történik ezzel a megrögzitett valósággal?

Hogy az ihlet rögzitette valóság csak egyetlen része a valóságnak, az kétségtelen. Azonban ha az ihleten belül, a müalkotásba belelépvén nézzük ezt a valóságot, ugy a valóság minden kivülrekedt eleme elveszti létét: egyszerüen nincsen, nem tapasztalható. Az ihlet tehát megragad egy valóságelemet, a többiek elé teszi és ezzel az egyetlen valóságelemmel eltakarja az egész valóságot az exisztencia elől, mint a teli hold a napot a szemünk elől: az ihlet a világ valóságának teljes fogyatkozása.

Jegyezzük⁵ meg tehát, a fogalom a valóságot egyszerüen teljes egészében megtagadja, szemben áll vele mint igazság és ellentéte mint nemlét. Az ihlet nem áll szemben a valósággal, hanem maga mögé kényszeriti azt és mint teljesvalóságnyivá nőtt valóságelem a többi meg nem nőtt valóságelemet elfödi, eltakarja, mint a kotlóstyuk a csibéit. Ha tehát meg is egyezik mindkettő abban, hogy cselekvő szellemiség, ugyanakkor cselekvőségük minőségileg különiti el őket egymástól.

Az időhöz viszonyitván egyfelől a fogalmat, másfelől pedig az ihletet, a fentieknek teljesen megfelelő következtetésekre jutunk. A fogalom üldözi az időt, cselekvősége⁶ az idő folyó végtelenségét egyszerüen megsemmisiti és mozdulatlan örökkévalóságot alkot magának: az a viszony,⁷ amelyet a fogalom jelölt, megszünhet a valóságban, azaz ujabb viszonyoknak adhat helyet, ám ez a viszony mint fogalom, azaz mint tiszta, valóságtalan viszony, továbbra is fennáll és nem változik és a valóság uj viszonya nem öli meg, hanem uj fogalmat alkottat, amely uj fogalom a megelőzővel együtt, annak elpusztitása nélkül, továbbra is fennáll. Az ihlet nem semmisiti meg az időt, hanem megszeliditi, értelmes végtelenséget alkot. Helyezkedjünk megintcsak a müalkotásba és fogadjuk ihletét megintcsak egészen exisztenciánkba, – azt látjuk, hogy bár csak egyetlen idődarabot fog össze, ezt az idődarabot végtelenné mélyiti,⁸ képletesen szólván, az idő végtelen egyeneséből lecsip egy részt⁹ és

[ … az esztétika éppen ezért nem juttathat el … ]

az esztétika éppen ezért nem juttathat el a müvészet mibenlétének megértéséhez, mert az alak csupán szemléletünk számára első valóság, mig a tulajdonképpeni első valóság, az alakot alakitó és kitöltő lét magának az alaknak¹ föltételezettje és mint ilyen, kivül esik a szemléleten. Igy az alaknak kettős minősége van: minősiti saját léte, és minősiti, visszaminősiti létévé szemléletünk. Innen ered, hogy mig szemléletünk kategórikus különbséget tesz müvészet és nem müvészet között, addig a szemlélet által minősitett alakot tárgyaló esztétika ugyanezt megtenni nem képes a fogalom világában.

De nemcsak az alaki esztétikának, hanem semmiféle esztétikának lényegével való tárgya a müvészet nem lehet. Minden esztétika amely a müvészethez nyult, azért tette, hogy a müvészetet lényegétől, specifikumától megfossza, hiszen ahelyett, hogy a müvészet lényegét a müvészeten belül kereste volna, másutt is feltalálható lényeget erőszakolt beléje (szépség stb), nyilvánvalóan azért, hogy a müvészettel mint számára merőben idegen ténnyel szemben² való tehetetlenségét elleplezze.³ Hihetetlen, de való, hogy mig a bölcselet mindig mindenben a sajátos minőség megértésére törekedett, addig a müvészet letagadhatatlanul sajátos minőségét az esztétikán át mindig elkente, a müvészet lényegére a müvészetben és nem müvészetben egyaránt feltalálható közös lényeget festett, ami által bár a müvészet különössége eltünt szem elől, a valóságban mégis megmaradt. Természetesen anélkül, hogy megértettük volna.

Gondoljunk csak az érzelmes esztétikára és megfelelő elképpedéssel kérdezzük meg, hogy mi köze a müvészet lényegének az érzelemhez, amikor az⁴ érzelem uton-utfelen, ezerfajta nemmüvészetben is bennevaló?⁵ Sőt, nem is bennevaló, hanem csupán kisérő jelenség az alanyban, – avagy ki vonhatná kétségbe azt, hogy az indukciót állitó, huslevest kanalazó és hirlapot árusitó egyénnek nincsenek érzelmei? És az indukciót, itéletet elemezvén, melyik logikus nem mosolyodna el nagyapaképpen, ha az indukció, az itélet mibenlétét⁶ a létrehozásukat szükségképpen kisérő érzelmi jelenségekből próbálnók kihalászni,⁷ hasonlóan ahhoz a bálnavadászhoz, aki a szabadszállási ártézi kutba döfi szigonyát? – De az ugynevezett tartalmas esztétika is tehetetlen a müvészettel szemben,⁸ hiszen a müvészetben mint lényegben olyasmi után kutat. Azt⁹ mondhatjuk, hogy az esztétikák csak foglalkozzanak a széppel, a jóval, a nemessel és a többivel, de a müvészettel nyughassanak, mert az külön lényeg, azon egyszerü oknál fogva, amely szerint ha nem volna külön lényeg ugy egyáltalában nem is volna.

Nem tartozik ránk, hogy a szemlélettel minősitett lényeget¹⁰ tárgyaló bárminő¹¹ irányu esztétika és a müvészet torzsalkodásából¹² és meg nem féréséből származó szines zürzavart lepergessük, elégedjünk meg szerényen annyival, hogy egy uj müvészeti tan alapját kiséreljük a továbbiakban megvetni. Ez a tan a müvészetet mint önalakját állitó szellemiséget kivánja megfogni, szem előtt tartván azt, hogy célja nem az alakon át szemléletünk által minősitett dologbeli létnek, hanem az elsődlegesen minősitő dologelőtti létnek megértése. Tehát a müvészet szellemiségének tevékenységét nem¹³ mint a már meglevő müvészetet kitöltő lényeget, létet akarjuk vizsgálni, hanem mint olyan létet és lényeget, amely a müvészetet megalkotja, hogy azután, de csak azután, kitölthesse. Fejtegetésünk tehát nem leiró, hanem elgondoló, tárgya nem a való lényeg, hanem az igaz lényeg. Egyetlen principiumunk az exisztencia dialektikája. Ha pedig a müvészetet mint lényeget alkotó és minőséget állitó szellemiséget ihletnek nevezzük, ugy kutatásunkat az ihletről való tan, avagy a müvészet metafizikája jelöléssel illethetjük, nem csupán azért mert az „aesthetika” etimológiai jelentése ránk nem illik, hanem azért is, mert eme csak a müvészet szellemiségével foglalkozó tan számára a müvészeten kivülit is tárgyául tekintő esztétika mint elnevezés, történeti okoknál fogva rosszhangzásu.

15. Igen okosan és teljes joggal azt kérdezhetné most valaki, hogy hát mi szükség az ihlet fogalmának fölvételére, amikor a művészet szellemi tevékenység. Hiszen mindössze két faju szellemi tevékenységet különböztetünk meg, nevezetesen a szemléletet (intuiciót) és a gondolatot (spekulációt), másképpen a fogalmat és a képzetet. Igy tehát az ihlet fogalma egybe kell essék ezek valamelyikének fogalmával, azaz fölösleges és haszontalan. Sőt mi több, az „ihletről való tan” nem egyéb tetszetős kifejezésnél, hiszen ha a művészet fogalom, ugy beléesik a logika tárgykörébe, ha pedig képzet, ugy visszatértünk a pirongatott esztétikához, amelynek tárgya a képzet mint alak, másrészt az ethikához, ha a képzetet mint mozdulatot akarjuk vizsgálgatni.

Erre a kérdésre csak azt válaszolhatnók, hogy föltevője jártasságot tanusit a bölcseletben, ám figyelmen kivül hagyja azt a tényt, hogy az „ihlet” mindaddig csak a szokásos X-et helyettesiti, amig teljes tartalmával előttünk nem áll. A szokásos X helyett pedig azért használjuk kifejezésünket, mert a fenti egyezőségen tul különbözik is tőle, hiszen a világért sem akarjuk azt állitani, hogy a művészet mibenléte teljességgel ismeretlen, megelégszünk annyival, hogy róla való ismeretünk tisztázatlan – a müvészetet ismerjük és fölismerjük, de még nem értjük a maga egészében. A megértés igazság, ám puszta megértés nincsen, igazság volta csak a tévedések között tünik ezért. Ezért minden lehetséges fölfogást meg kell vizsgálnunk, hogy igy eljussunk¹ az egyedül lehetségeshez.

16. A lehetséges elgondolások közül első helyen áll az az állitás,² hogy az ihlet gondolat (spekuláció), vagyis hogy a mű fogalom. Ha³ összehasonlitjuk őket, azt látjuk, hogy a gondolat éppenugy cselekvőség, mint az ihlet, mindkettő létezés, másfelől pedig a mű⁴ fennáll anélkül hogy volna valósága, aminthogy a fogalom is fennáll függetlenül attól,⁵ hogy valaki elgondolta-é vagy sem. Továbbá kimondatván a gondolat éppenoly valóságos alakot vesz föl, amint az ihlet is a⁶ müvészetben. Ám a gondolat és ihlet viszonyának kérdése még fogasabbá válik előttünk, ha észre vesszük, hogy alak nélkül az ihlet is „elvont” szellemiség. Könnyü volna azt mondani, hogy hát rendben van, de a⁷ gondolat (fogalom) tartalma⁸ általánosság, az ihlet (mű) tartalma pedig nem. Mert miért nem? Avagy a fogalom miért általános?⁹

A költészet nyelvben való, alakja a nyelv. Azt mondottuk volt, hogy az ihlet legkisebb eleme is ihlet. Ha most megnézzük egy költemény legkisebb elemét, a szót, azt találjuk, hogy a szó intuiciónak mutatkozik. De nem is igy² kell szemügyre vennünk, mint kész alakot, mint olyan szót, amely már nem tudni mióta megvan, hanem mint olyan szellemiséget, amely alkotja hogy kitölthesse. Igy pedig odajutunk, hogy maga a szó mint teremtés, müalkotás a keletkezésében és csak később vált intuicióvá, aminthogy maga a költemény is intuicióvá válik, ha már megirtam és utána elszavalom, avagy miután valaki elolvasta, és egészében ujra megmozdul benne. Mert amikor elolvasta, akkor ő maga is megalkotta, a bennerejlő szellemiséggel, ihlettel, ami pedig nem történhet másképpen, minthogy az ihlet, ugyanaz az ihlet megvan benne is.

De nézzük csak a beszélni tanuló gyermeket. A nyelvtudósok azt mondják, hogy analógiát csinál, amikor azt mondja, hogy szépebb. Azonban misem természetesebb hogy ennek az analógiának megalkotására a már bennelévő szavak szellemisége ösztönzi. Ami pedig annyit jelent, hogy nem a szavakat fogadta magába exisztenciája elsődlegesen, hanem azok szellemiségét, jelen esetben az ihletet. Ha pedig szem előtt tartjuk, hogy ez a gyermek felserdülvén költeményeket ir, mégpedig azzal a szellemiséggel, amely véle azt a meghatározott szót, nyelvet elfogadtatta, továbbá ha szem előtt tartjuk, hogy a költeményt aki elolvassa, az szintén annak a szellemiségét veszi magába exisztenciájába, és csak azután válik benne is intuicióvá, – ugy beláthatjuk, hogy ugyanazt a nyelvet beszélők közös szellemiséggel rendelkeznek. De hogy mi ez a szellemiség, azt akkor tudjuk meg, ha rámérjük ugy az intuiciót mint az ihletet és a fogalmat.

A fogalom ugyanaz a fogalom a kinai filozófusnál, mint a magyarnál vagy az angolnál. Hiszen a fogalmat kiki elmondhatja a saját szavaival. A fogalom tehát mint szellemiség az egész emberiségé. És³ tényleg, minden nyelvre leforditható minden filozófia, hiszen nem a szómegegyezés, hanem a fogalmi megegyezés a fontos és ha az egyik nyelvben nincs külön szó arra a fogalomra, ugy körülirható, de maradéktalanul kifejezhető.

Az intuicióra nézve megállapithatjuk, hogy amennyire ellentmondást nem⁴ türő isteni kinyilatkoztatásként⁵ jelentkezik bennünk, annyira csupán csak az enyém vagy csak a tiéd és nem közölhető.⁶ Ha mondani akarok valamit, kénytelen vagyok azt megmagyarázni, tehát fogalmivá⁷ teszem, hogy megértse az, akinek mondom. Valamely⁸ értekezést sem alakja, intuicióban való megjelenése értet meg velünk, hanem az a fogalmi erő, amely a fogalom cselekvősége és arra indit, hogy magam gondolkozzam és megértsem. Az intuició csupán fölismerés, a közlés pedig megértetés, vagyis megértés juttatás.⁹ Ha valamit megértettünk, csak akkor vesz föl bennünk¹⁰ alakot, csak akkor válik bennünk¹¹ intuicióvá. Az intuició tehát nem közölhető, és igy csupán a¹² legszorosabban vett egyénnek a szellemisége.

Marad tehát mint egy másik közös szellemiség az ihlet. Igy leszögezhetjük és pontos¹³ és tiszta filozófiai¹⁴ tartalommal telithetjük meg a nemzet fogalmát, mert a nemzet eszerint: közös ihlet. És tényleg, valamely költemény ihletét¹⁵ nem fordithatjuk le, mert az ragaszkodik kiválasztott változtathatatlan¹⁶ alakjához. Amikor verset forditunk, új, saját nemzetünk ihletével¹⁷ adunk formát.

[A műalkotás … ] [1]

1. A műalkotás szemléleti egész.

2. Műalkotáson kívül szemléleti egész nincs.

3. A mű nem a szemlélet alkotása.

4.¹ A szemlélet az ihlet anyaga.

5. A műalkotás a szemlélet határa,

[A műalkotás … ] [2]

1) A müalkotás szemléleti egész.

2) Müalkotáson kivül szemléleti egész nincs.

3) A mű nem¹ a szemlélet alkotása

4) A mü nem² az értelem alkotása.

5) Az ihlet a szemlélet s a gondolkodás ellentétében való egység.

6) Az ihlet az itélet³ itélésbeli mozzanatának megsemmisitése.

7) Az alany és állitmány különvalóságának megszünte az ihletben.

8) Irodalmi állapot és irodalmi követelmény.

[A szinthetikus ítélet … ]

A szinthetikus ítélet mindig a két ismeretforrás, a gondolkodás¹ és szemlélet kapcsolata.

Az appercepció szintézise.

A szürke ólom – képzet

Az ólom szürke² – ítélet

Egy tétel értelme, mint önálló lelki³ jelenség csak alany és állítmány nélkül, vagyis nem logikailag szerepelhet.⁴

A⁵ költemény tételei tulajdonképpen oly tételértelmek, amelyek csak utólagosan, azaz pusztán formailag⁶ válnak tételekké.