[Phe-Ji-Gjoh ugyanis … ]

Phe-Ji-Gjoh ugyanis azt tüzte ki élete céljául, hogy hiven följegyzi az okatootáiai élet té

P.

[Kirpotin … ]

Kirpotin hülye. Azt hiszi, a lélekelemző szinház, a cselekménynélküli, a polgári érzületből folyik. Holott az az egész társadalom helyzetén alapszik, és éppen azt jelzi, hogy a történelem külső (technika) menetét nem követték elég sebesen a tömegek s az igazi történésnek most az embereken belül kell lejátszódnia, hogy fölfejlődjön tudatuk a termelési eszközökben objektivált értelemig, amely értelemmel aztán a külső valóságba tehetik át ismét a társadalmi cselekményt.

[Nyelvünk ízei … ]

Nyelvünk ízei gazdagon kiforrtak. A magyar szóból finom müszer lett, zajtalan sebességü gép, mellyel a mérnöki elme könnyedén alakithatja fogalmait. De a lélek homályos vidékeit is lágyan kiemeli mélyeiből költőink ihlete. Nyelvünkkel megmintázhatjuk a kővágó motorok pergő zaját s az udvar sarkában gubbasztó maroknyi szalmaszemét alig-alig zizzenő rebbenését. Egyszóval nyelvünk ősi és modern, erdei-mezei és városi, ázsiai és európai. Mi is ősiek és modernek vagyunk, európai magyarok. Mérnökök, üzletemberek, szántóvetők és költők népe.

[Somlainénak … ]

Somlainénak mondtam,
hogy neki küldök
egy zsák aranyat

Kötelező nép-nemzeti
irodalom

Őstehetség

Kisajátitott baloldaliság

Gyermekkoromban egyszer azt hallottam, hogy az átmelegedett üveg elpattan, ha hideg viz feccsen rá. Aznap este, mikor a mama kitette a lábát a konyhából, azonnal kipróbáltam e tétel igazságát. Egy kis vizet fröcsköltem a lámpaüvegre. Az üveg eltört, én megdöbbentem, a mama pedig belépett. Meglepetten s egyben fölindultan támadt rám – Te, te – mért törted el a lámpaüveget? Lesütött szemmel hallgattam a szemrehányást és növekvő daccal türtem a pofonokat, melyek ugyan csak zuhogtak. Anyámat különösen csökönyös hallgatásom ingerelhette. Mért törted el a lámpaüveget? Mit is válaszolhattam volna? A legszemtelenebb hazugságnak látszott volna, ha az igazat felelem: Én nem törtem el a lámpaüveget! Eltört, „mert az átmelegedett üveg elpattan, ha hideg viz feccsen rá”. Ugyan én fröcsköltem le, de nem azért, hogy eltörjem, hanem hogy lássam, igaz-e az, amit hallottam s ami oly érdekes volt számomra, hogy meg kellett vizsgálnom. Nagyon igazságtalannak éreztem a fenyitést. De ha védekezésül azt mondom, azért fröcsköltem vizet az üvegre, mert ugy hallottam, hogy akkor eltörik, anyámban azt a hitet keltettem volna, hogy tudatos rosszaság, komoly gonoszság volt, amit tettem. Ugy, hát te tudtad és mégis? Igen, tudtam, de azt is tudtam, hogy a gyereket mindig becsapják, hol a gólyamesével, hol meg azzal, hogy hercsula lesz ebédre.

Igy vagyok azzal a kérdéssel is, hogy miért irok verset. A természetes felelet nem elégiteni ki azt, ki választ vár. Költő lettem, mert hallottam, hogy vannak költők s mert mindazt szerettem volna én is csinálni, amit a kiismerhetetlen és félelmetes felnőttek tettek. El akartam lesni lenyügöző biztonságuk titkát. Féltem a lovaktól, de megveregettem farukat, pofájukat, bátor voltam, hogy ne lássák, hogy félek. Magamat azonban nem csalhattam meg. A félelem ott élt bennem s csak annyit értem el, hogy bujkált előlem, amiképp az árnyak éppen az elől szökellnek a tárgyak tulsó oldalára, aki ezen az oldalon akarja lámpával meglepni őket. Kocsis akartam lenni, hiszen ő nem érez félelmet. De arra is gondoltam, hogy elmegyek búvárnak vagy mozdonyvezetőnek. Emmiatt kinevettek. Nem baj, mondogatták, ügyes lakatos lesz belőled, a lakat is csak szerkezet, mint a mozdony. Én azonban titokban szétszedtem egy zárat s csalódottan láttam, hogy szerkezetnek szerkezet ugyan, ügyes is, egyszerü is, de nincs benne semmi abból, amit én „felnőttinek” neveztem volna egykor. Nem értették meg, hogy a mozdony az más, az óriási és pöfög, dohog, meg visit s mintha fel akarna robbanni, amikor megáll. S e félelmetes jószágon ott áll a mozdonyvezető és végtelen nyugalommal néz le a kisgyerekre, akinek a sinek közelébe sem szabad mennie. Nem értették, hogy éppen a félelmet akartam legyőzni.

Ember a salakon

Már zúzmara gyöngyözi a fák és bokrok ághegyeit és a kapualjak zugolyaiban, kirakatok mélyedésében kegyetlenül hideg a kő. A menhelyek zsúfoltak, amellett oda pénz is kell, annyi pénz, hogy abból már töpörtyűt meg kenyeret lehet kapni, annyit, hogy olyan az ember érzése tőle, mintha jóllakott volna. De az egésznapi tétlenkedő csavargás és kifagyottság után aludni is kell a hajléktalan munkanélkülinek. Meleg szoba, fehér ágy, ugyan, ilyesmire gondolni sem lehet. A melegség azért kellene és a nyomorúság leleményével a munkanélküli elindul a milliós város rejtett útjain és fölfedező körutat tesz. Egyikük megtalálja a föld alá süllyesztett illemhelyet, ahol szundikálni próbál, a másik belebújik elhagyott téglakemencékbe, a harmadik pedig kimegy a váciúti vámnál lévő salaklerakóhelyre, ahol zsákokat rak maga alá és ledül a melegre. A salakhegyen gázok áramlanak, erős a szag, fojtó a lehellet, hamar elbódul a szundítani akaró hajléktalan. A parázs vörös izzása belekap a zsákrongy jutaanyagába, apró lángok szaladják körül a testet és reggelre megszületik a hivatalos jelentés, hogy „a váciúti vámnál lévő salaklerakóhelyen holtan találták Nöhlinger Mihály 45 éves munkanélkülit, teste megszenesedett”. A hajléktalan munkanélküli a szemétre került, mintha egy társadalmi berendezkedés óriásüzeme hajította volna oda a salakra. Jelképes ábrázolásául annak, hogy ez a világ ilyen nyughelyet ad az emberfiának.

[Jóhiszemű tévedés … ]

Jóhiszemü tévedés nincs, csak vannak csalók, kik önmagukat is megcsalják.

A hazugságnak hősei és vértanui vannak; önfeláldozó szélhámosai, kik hinni akarnak a tetszetős és kényelmes szólamokban; fanatikus harcosai, kik „a jövőre függesztik szemüket”, vagyis néhány évvel előre számítva törtetnek.

Az igazságnak, mely rideg és kényelmetlen, csak fizetett szószólói akadnak Az igazság szolgálatához több elszántságra, kérlelhetetlenségre, fortélyra és cinizmusra van szükség, mint a hazugságéra. Az a hazugság győzhet a maga behízelgő erejével, az igazság csak a logikával, pénzzel és csellel.