Műfordítások

300 spártai sírverse

Arramenő mondd meg Spártának hogy pihenünk s az
Ős hagyományaiért hullt el a hősi sereg.

Munkások

Arthur Rimbaud

Óh ez a meleg februári délelőtt! Az alkalmatlankodó déli szél eljött, hogy ismét föltámassza szűkölködő, ízetlen emlékeimet, fiatal nyomorunkat.

Henrikán pamutszoknya volt, fehér és barna kockákkal, amilyet a mult században viselhettek, szalagos fejkötő és könnyű selyemkendő. Sokkal szomorúbb volt ez, mint valami gyász. Kirándultunk a város határába. Borult idő volt és ez a déli szél fölizgatta az elpusztított kertek és a kiszáradt gyep minden paraszti illatát.

Sem asszonyomat, sem engem egy cseppet sem fárasztott ez. Egy eléggé magas ösvényen, egy tócsában, melyet a mult havi áradás hagyott hátra, nagyon kicsi halakra figyelmeztetett.

A város, füstjével és szakmák zajaival, nagyon messzire követett az utakon. Óh, a másik világ, az ég áldotta gyarmat és az árnyékok! A déli szél elém idézte gyermekségem nyomorult kellemetlenségeit, nyári kétségbeeséseimet, azt a szörnyű mennyiségű erőt és tudást, amelyet mindig visszatartott tőlem a sors. Nem! nem töltjük a nyarat ebben a fösvény országban, ahol soha sem leszünk mások, mint eljegyzett árvák. Azt akarom, hogy ez a megkeményedett kar ne vonszoljon tovább egy kedves ábrándot.

Meghaltak

John Dos Passos

Nem költemény ez.

Íme két ember rabok szürke öltözetében.
Az egyik ül és kezének fájdalmas húsát nézi,
– kezének, amely hét éve nem dolgozott.
Tudjátok az esztendő hosszát?
Tudjátok, hány óra van egy napban,
mikor ez a nap harminchárom órát jelent ágyon, cellában,
cellasorok cellájában, cellasorok sorozatában,
– mind üresek álmok iszonyú ürességével.

Ismeritek a bebörtönzöttek álmát?
Sacco kezének fájdalmas húsát nézi,
– kezének, amely hét éve nem dolgozott.
A babra emlékezik Sacco, melyet gyomlált kertjében
szürkületkor,
a homok csikorgására emlékezik,
emlékezik a rét hátának vonalára,
gyermekei fején a pihékre.
Fájdalmasan növekvő, mérgesedő emlékek az álmok,
az álmok örök kárhozat a bebörtönzöttek számára.

Vanzetti ír minden éjjel öttől kilencig,
tapogatózva, próbálkozva az idegen szavak lehető legjobb
érintését keresgéli
irkafirkából barrikádokat emelve, halmozgatva a jogszerűség
kínai csecsebecséit,
halott szavait egy elfeledett nyelvnek,
sötét automaták nyelvének.

Már holtak,
győztek a fekete automaták.
Fölemésztve.
Egészen fölemésztve,
Massachusetts levegőjébe távozott húsuk,
álmaik a szélbe.
„Halottak, tudja?” a kormányzóval bizalmaskodik titkárja,
„Halottak”, bizalmaskodik a Legfőbb Törvényszék bírájával
a Fellebbezési törvényszék bírája.

Az elismételt szó, a halál, szikár vigyorra késztet.
Holtak, mondja a makulátlan gallér; holtak, mondja
a selyemkalap, holtak, mondja a redingót.
Íme, akik kiugrálnak az autókból
és mélyen leszijják szabadulásukat,
hosszában-széltében futkosván Boston uccáin.

Ez a két ember nem remegett,
hogy a dögvészt megszagolja
Massachusetts levegőjében.
Halottak ők most, megpörkölve
Massachusetts szelében.
Lélekzetük új lökést ad a szélnek,
lerontja a láng
Boston avas szagát.

Tízezer város lehelte be őket,
fölegyenesedtek a műhelyekben,
elhajították a szerszámokat,
kidobták az ekét a barázdából
és üvöltöttek.
A vad szélben, mely jön Massachusetts felől,
ebben a rekedt ordításban
benne van a menetelő embermilliók zaja,
ezernyelvű kiáltása ugyanannak a dalnak.

Megmarkolta őket az őr, hogy ráültesse a villamos székre,
a hóhér bekapcsolta az áramot
s a térbe küldte őket szabadon.
Most megszabadultak álmaiktól,
a ragadós tömlöctől távol
szavuk ott rezeg ezer nyelvében ugyanannak a dalnak,
mely Massachusetts füldobjait berepeszti majd.

Ebből csináljatok verset, ha van merszetek!

Villonról meg a vastag Margotról
szóló ballada

Ha szeretem a szép lányt szolgamód,
nem kell azért bugrisnak vélnetek.
Javai fínom óhajra valók,
csókjáért kardot, pajzsot viselek.
Fazekat happolok, ha emberek
jönnek, ellépek borért csendesen.
Kerül gyümölcs meg sajt. S ha rendesen
fizetnek, mondok: Jól ityeg bizony!
Csak jőjenek, ha dürgésük leszen,
e bordélyba, hol szállásunk vagyon.

De megvannak a vijjogó bajok,
ha pénz nélkül jön Margot hálni meg.
Szivem halálra gyűlöli. Fogod
mindjárt kabátod, szoknyád, réklidet,
gyapjú gyanánt a zálogba vihedd!
S kezét csipőre téve bőg nekem
az Antikrisztus, hogy, Jézusra, nem,
ő nem teszi! Hát jól képen kapom, –
az orra fölött hordja kézjegyem
e bordélyban, hol szállásunk vagyon.

Majd megbékélünk; szellent rám nagyot
– dagadtabb, mint a dongó – fölnevet,
combom csapkodja, Gogo-z meg gagyog,
öklével birizgálja fejemet.
Mint bunda, alszunk, lévén részegek.
S kelünk. Korog a hasa. Kényesen
fölmászik rám, nyögök keservesen,
a deszkánál is laposabbra nyom,
ledérkedéssel tönkre így teszen
e bordélyban, hol szállásunk vagyon.

Ajánlás

V ihar, fagy, dér, – megvan a kenyerem!
I gy vesz az ember gubát az eben.
L óg rajtam, pénzit megéri velem.
L otyó, kurafi: passzolunk nagyon!
O csmányoké ez ocsmány szerelem.
N incs emberségünk, hát ne is legyen
e bordélyban, hol szállásunk vagyon!

Nyugasztaló, melyet Villon szerzett
önmagáért és cimboráiért,
várván, hogy vélük fölakasszák

Testvérek, immég életben valók,
ne cudar szívvel bánjatok velünk.
Ám minket, szegényeket, szánjatok,
majd benneteket is szán istenünk.
Összekötözve ím hatunk, hetünk, –
hizlalt husunknak bőséges leve
rohad, ha föl nem habzsolták vele
s mi, bordák, porrá és hamuvá lészünk.
Ne kacagjon bajunkon senkise,
de kérje istent, irgalmazzon nékünk!

Sírunk testvérek, meg ne szóljatok,
bitót bár törvény veretett nekünk.
Ám tudjátok, okosak, józanok
mi emberek mind nem is lehetünk.
Hát elült szívvel ejtsétek nevünk,
rimánkodván a Fiúhoz, tegye,
irántunk meg ne szikkadjon kegye,
ha pokolbéli villámoktól égünk!
Holtak vagyunk, ne bántson senkise,
de kérje istent, irgalmazzon nékünk!

Minket az eső mosott, mosdatott,
a nap szárít és megfeketedünk;
kivájták szemünk égi állatok,
tépték szakállunk és szemöldökünk.
Mi soha, soha nem pihenhetünk,
hol így, hol úgy, de kénye kedvire
csak lóbál minket a szél ereje,
gyüszűgödörnél több a csőrcsipésünk.
Ne ossza sorsunk soha, senkise,
de kérje istent, irgalmazzon nékünk!

Ajánlás

Jézus király, kinek hűbérese
minden, vigyázz, hogy pokol részese
ne légyünk, azzal nincsen számvetésünk.
S itt ne gúnyoljon ember, senkise,
de kérje istent, irgalmazzon nékünk!

Ballada a hajdani idők dámáiról

Mondd, hol is van, mely földön is
Flóra, a szép római dáma?
Archippiada és Thais,
hol az ő édes nénje-ángya?
S folyón, tavon ha kél a lárma,
szólal, de hol is van Echó?
Embernek túlszép volt az árva …
De hol van a tavalyi hó?

Hol van a tudós Helois,
ki miatt herélt voltát bánta
Esbaillart Péter s Sainct Denys
rendjében is szerelmét szánta?
S a királyné, ki Buridant a
Szajnába volt parancsoló!
Hogy zsákba kössék, úgy kivánta …
De hol van a tavalyi hó!

A maine-i Harembourges, Alisz,
Nagylábu Berta, Beatrix, Blanka –
liljom szinű volt maga is, –
Szűzanyám, hol van szirénhangja?
S akit az angolok Rouenba’
megégetének, ő, a jó,
a lorraine-vidéki Johanna?
De hol van a tavalyi hó!

Ajánlás

Herceg, hogy hol vannak, hétszámra
ezidén firtatni se jó,
nehogy a nóta ujra járja:
de hol van a tavalyi hó!

Villon négy sorocskája

Francia vagyok, mérgelődhetem.
Ponthoise-i Párizs volt szülőhelyem.
Most hát egy kenderkötéltől fejem
megtudja majd, hogy mit nyom fenekem.

Ballada melyet Villon szerzett
édesanyja kérésére,
Szüzanyánkhoz való könyörgéseképpen

Királyné, akit fél a poklok szennye,
Ég hölgye s földünk Urasszonya ott,
Tekints rám, ájtatos keresztényedre,
Fogadj, mint választottid fogadod,
Bár érdemes kegyedre nem vagyok.
Oly nagy a száma, Urnőm, jóságodnak,
Hogy vétkeim kicsinnyé zsugorodnak
S a lélek nélkülük érdemtelen
A mennybe jutni, ne vedd tréfaszónak, –
Élten és holtan ez az én hitem.

A romlást küldje mindenki vétkemre,
Mondd meg Fiadnak, én övé vagyok,
Szálljon meg, mint a Szent Annát kegyelme,
Vagy mint Theophilust, a kispapot,
Aki általad feloldoztatott.
Mennyit fogadkozott ő a Gonosznak!
Ójj, hogy ilyenben én ne fáradozzak,
Töretlen Szűz, aki szeplőtelen
Misénk szentségét méhedben hordoztad.
Élten és holtan ez az én hitem.

Asszony vagyok én, szegény és vénecske,
Mit sem tudok, betűt nem olvasok,
Látom az édent templomunkban, festve,
Ott hárfák vannak, lantok, kobozok.
S a poklot, hol sok elitélt rotyog:
Ez elkomorít, az mosolyra oktat.
Az örömet add, Szűzanyám, azoknak,
Kik hozzád futnak vélem vétkesen
S csordultig hittel, buzgón iparkodnak.
Élten és holtan ez az én hitem.

Ajánlás

V árunk, Szüzünk, Királyasszony, ki hordtad
J ézust, az örököt, Mindenhatónkat,
L ejött, fölvéve gyenge mivalónkat,
L ejött, segitni rajtunk idelenn,
O dadta ifjuságát a bitónak,
N em más ő, mintahogy igéim szólnak,
Élten és holtan ez az én hitem.

Villon Ferenc
Nagy Testamentuma

1461-ben

Itt kezdődik
Villon Ferencnek a
Nagy Testamentuma

1

Im, harminc esztendős koromban,
Nem egész bölcsen s nem bolondul,
Már minden szégyenem megittam.
Jóllehet d’Aussigny Tibortul,
Az uccán áldó püspök úrtul
Volt vala rengeteg bajom.
Ha püspök is az egyházambul,
Hogy enyém lenne, tagadom.

2

Ha mit adott, ugarban adta;
Nem uram ő és püspököm se;
Hitemnek nincs rá gondolatja;
Nem vagyok szarvassa sem őze;
Egy nyáron át, hideg vízből se
Adott a fösvény eleget.
Nem szánja őt a Teremtő se
Másként, mint ő szánt engemet.

3

És, ha valaki a választ adja
S állítaná, hogy átkozom,
Nem teszem, hiszen beláthatja,
Nincs róla rossz gondolatom.
Csak: Jézus, a paradicsom
Királya, testi-lelki bajban
Legyen hozzá a szánalom,
Amellyel ő könyörült rajtam.

4

S ha kemény volt hozzám s kegyetlen,
Keményebb, semmint itt mesélem,
Akarom, hogy az örök Isten …

A fordítás befejezetlen.

Százötven millió

Vladimir Majakovszkij

Egyszázötven millió!
E vers költőjének ez a neve.
Csapkodó lövedék-jégeső
A ritmusa.
Cik-cakkban vetődő tűz-szelek,
Bányalégviharok, csapódó aknák –
Terek pattognak,
Ház házra ugrik.
Én beszélőgép vagyok.
Uccakövek örvénylenek.
Lépteitek a talajba sajtolódnak
Csörömpölve, mint betűk:
Egyszázötven millió:
Sulykol.
S hát így nyomattatott itt ez a kiadás.

Idők beteljesedése

Szergej Jeszenyin

Oroszok, hejh!
vadászai a mindenségnek,
kik az eget
most hajnalpir hálójával
merítitek …
Fujjátok meg a kürtöket!

Nyög a föld a fergeteg
ekéje alatt.
Sziklákat vet ki aranyat
követelő ekék serege.
Uj magvető megy
a földeken át.
Uj magot vet
a barázdákba.

Fényes vendég jön hozzátok
csúf kocsiban.
Kancája
üget
a fellegek felett.

A kanca kantárja
az ég kékje.
A kantár csengettyűi
csillagok.

Tidmann úr

(Ó dán népballada)

Korán reggel, hogy kélt a nap,
Tidmann úr öltözik ágya előtt,
csinos ingét veszi, nézi magát.
Ez tetszik a süderieknek.

Csinos ingét veszi, nézi magát,
szép, zöld volt rajta a selyemkabát,
kecskebőr csizmája, abba bújik,
ez tetszik a süderieknek.

Kecskebőr csizmája, abba bújik,
csatolja aranyos sarkantyúit,
a süderharde-i thingbe úgy megyen.
Ez tetszik a süderieknek.

A süderharde-i thingbe úgy megyen,
szabad parasztokon hogy adót vegyen.
Minden eke után hét véka rozsát.
Ez tetszik a süderieknek.

Minden eke után hét véka rozsát,
a makkos erdőből negyedik kocát.
Fölálla erre az öreg.
Ez tetszik a süderieknek.

Fölálla erre az öreg.
Közülünk senki nem adja meg.
S mielőtt az adót odafizetjük –
ez tetszik a süderieknek.

S mielőtt az adót odafizetjük,
a thingbe’, férfiak maradjunk együtt!
Ti süderharde-i parasztok, álljunk karikába!
Ez tetszik a süderieknek.

Ti süderharde-i parasztok, álljunk karikába,
Tidmann urat élve nem viszi lába!
Az első ütést az öreg ütötte.
Ez tetszik a süderieknek.

Az első ütést az öreg ütötte,
vele Tidmann urat a földre ütötte.
Ott hever Tidmann úr, vére ömölhet,
ez tetszik a süderieknek.

Ott hever Tidmann úr, vére ömölhet,
szabadon jár eke fekete földet,
szabadon járja a koca a makkost.
Ez tetszik a süderieknek.

Ki áll helyemre?

Petr Bezruc

Oly kevés a vérem s a számon még az is
dűl.
Ha fölserdűl
fölöttem a fű, ha ront a rothadás,
ki áll helyemre, pajzsom
emeli-e más?
Bujva vitkovici kemencék füstjébe,
– szememből éj bámul, orrom tágul égve, –
ha sütött, ha szürkült, álltam én s azokat,
összeráncolt szemmel ama gyilkosokat,
gazdag zsidót, grófot, végigmértem ottan,
én rút bányász, ahogy földből kiugrottam.
Halántékán villant bár csiszolt rubint,
merev tekintetem megérezte mind,
görcsbefogott öklöm, dacom a hegyekből,
a bányász dühét a Beszkidekből.
Oly kevés a vérem s a számon még az is
dűl.
Ha fölserdűl
fölöttem a fű, ha ront a rothadás,
ki áll majd őrt, ott, pajzsom
emeli-e más?

A bányász

Petr Bezruc

Én ások, én a föld alatt ások,
mint kigyó szikrázó bőrét, bálványokat fejtek, ások,
lengyel Ostrava alatt ások.

Mécsem kialvóban, homlokomba hullt
izzadságtól csomós, megkuszált hajam,
szemem elönti ecet és epe,
erem s koponyám teteje füstölög,
körmöm alól piros vér csereg,
én ások, én a föld alatt ások.

Széles csákányom az érbe vágom,
ások a Salmovkán,
én Rychvaldban ások és Pjetvaldban ások.

Az asszony Godula mellett fázik és jajgat,
éhes gyermekek sírnak ölében,
én ások, én a föld alatt ások.

Szikrázik az ér, szikrázik a szem,
én Dombrován ások, én Orlován ások,
Porembán ások és Lazy alatt ások.

Fejem fölött lovak patája dübörög,
a gróf jár a falun, kezével hajtja
a lovat a grófné, rózsálló arca nevet.

Én ások, emelem a csákányt,
az asszony sápadtan a kastélyba megy,
kenyeret akar, emlejéből kiszáradt a tej.

Az úr jószívű,
a kastély sárga kő,
a kastély alatt az Ostravica megtörik dörögve.
A kapuban két fekete nőstényeb morog.

Miért ment a kastélyba kérni, kunyorálni?
Terem-e rozs úr mezején bányász gyermekének?
Én Hrušovban ások és Michálkovicében.

Mi lesz fiaimból, mi lesz lányaimból,
ha holtan hoznak majd a föld alól?
Fiam tovább fog ásni és ásni,
Karvinban ásni
s a lányom – mi a bányászlányok sorsa?

Hát ha egyszer belevágnám mécsem az aknába,
kiegyenesítném görnyedő nyakam,
összeszorítnám balkaromat s kilépve egyenest,
félkörben a földtől az égig
fölemelném csákányom és szikrázó szemem
ott az isteni nap alatt?

Leonidas

Petr Bezruc

Thermopyle szorosában, biztos
kárhozattal szemben,
– a barbárok hada félkörben előlépett –
árulóval a hátában
állt Leonidas.
Tìšín párkánya előtt, az Olza partján
állok én.
Száz kelevéz, száz kard nyúl kebelem felé,
ezer leselkedő szem villog fáklyaként,
homlokomon vér csereg, vér folyik szememből,
vér ömlik nyakamból, mellemből árad a vér,
kezemre piros Niagara zuhog –
itt állok pipacsok végtelen tengerében;
vörös füst emelkedik a földtől az égig,
vagy talán az ég eresztett piros függönyt a földre?
Minden piroslik. Sisakom szemembe húztam,
vörös a dárda, a kardok vörösek,
vörös lovon hátul öt lovas –
ismerlek benneteket, grófok, ismerlek, hercegek, ismerlek,
ott ime Xerxes, Xerxes bíborban! –
Mit súg kíséretének, mit emelnek a földről,
mi zeng, mi recseg, mi zúg a fülemben?
Verjen meg az Isten, megint át akarsz kelni a Boszporuson!
Elvágták hátulról lábam inait
– a lengyeleknek eszébe jutott a pun dac –
a vörös angyal megsímogat, kezemből földre hull a pajzs,
Tìšín előtt állok,
átdöfött oldalammal a Gigulára támaszkodom,
amint a törvény meghagyta nekem.

Katonatemető

Jaroslav Bednár

1

Festő ecsetével uralkodni akartam a téren.
Hosszan a tájon egy árny virított.
Szomorú, homokos sík, apró vizek.
Katonatemető,
menetelnek benne a síri sorok
s hajlong az alázatos égerfa sok éve.
S egy érzés üli meg
az anyagot —
a kiegyenlítődés érzése.

Gondolatoktól illatozott a föld a fűszállal,
mely törve földre dül.
Ezer pravoszláv kereszt —
ezer halott élő
futó, világon át futó,
igazságosan célba érő.
Hervadt honi, külföldi virágok.
Csupa katona — katonák egyedül.
Ki kell írni szóval, mit az anyag hirdet:
„Velünk, halottakkal a történet betelt.
Ki szeretett minket?
Midőn a világ tájaitól
éltünk a célba szaladt,
hogy megértsük a föld alatt
halál testvérségében — a népek testvérségét.
Vérrel áztatta ember és
állat a világ harctereit.
Virít a szeretet a halál után —
előbb nem virít.”

2

Hallottam a föld zsoltárát
és részesültem látomásban.
Csodákat, vagy istent,
amint Ádámot gyúrt volna agyagból,
nem láttam.
Láttam egy nagy kezet, kivett
a sírokból sok halott szivet,
megtörte s a világnak adta.
Amaz éhezők szája kutatta,
akinek álma
a hadaktól megváltva
készült a szüléshez,
hogy Embert szüljön a népeknek
a testvériesüléshez.

Szivem testvére, az idő …

Josef Hora

Patakok a füzesben, honom
pillés rétei, szelektől üzött
napok, kik rózsás hajnalokon
jártok a rónák árnyai között,

álljatok meg végre s tág sugár
sátrat üssetek a táj füvein.
A csendet félrevonó kéz homály
kendőjével kimossa sebeim.

Más óra ez, más táj szele,
izzóbb nap süti fejünk.
Más csillagokhoz, más álmok fele
fordul az égbolt velünk.

Meging, arcomba rogy, pihen,
elönt virág szagával lüktető
s létem óráit kimérő szivem
testvére, az idő.

Könyvek az asztalon

Josef Hora

Az ijesztő lét sülyedt árnyain
bujt versek ti, sok gyengéd költemény,
Novalis, Heine, Szergej Jeszenin,
betük, melyekből húr csillan elém.

Édes beszívni vihart, elmulást,
tavasz langy rögét széttörni a kézben,
látni kezek fejét és lángírást,
s bürökpohárért nyulni a sötétben.

Kicsengő hegedük hárma; inog,
remeg az éj, sóhajtván,
angyal szárnya suhog
fekete csönd s virágok hantján.

Édes beszívni zenét a sötétbül,
összetett kezeket, vér folyik rajtuk.
Édes érezni, nyakunkon mint hül
három szép, irgalmas kardjuk.

Nyirfák

Frantisek Kubka

Mindig északra mentek, átcsal
sziklán, mocsáron tenger öble,
hol elmerül est csillagával
visszfényetek a víztükörbe.

Ti szláv fák! Énvelem jöttök ti,
boldogtalanság vándorával,
a szürkéllő földet befödni
sápadt menyasszonyi ruhával;
s ha a világot lombotokon át
nézem, megtér a csendes ifjúság.

Mindig látlak. Lelkem szeretne
fehér nyugalmatokba szállni,
beleszületni testetekbe
s az út szélén veletek állni! –

Dél-Csehország

Antonín Matej Písa

Ott kemény az élet, későn hajt a mag.
Messze, messze vannak, mégsem menekülsz te
a hegyoldalaktól, melyeken csak tüske
virágzik, meg a kő. Szívem is
az a kő borítja, az a tövis.

Sorsom forrásaihoz áttörvén magamat,
megállapodok –

Szaggatva ruháját őszi szél zokog
s látom vén szikkadt, csontos földemet
erdők nagy varkocsával hogy ég felé lobog.
Eretnek ökle szikla, fenyeget,
homloka rémlik ködfüstje alól,
a rónára néz, melyet a gőg megejtett.

A tóba hull a nap s üzenni kél
a messziségből egy lehellet.
Látom, a nyájak lágy hullámiból
hogy nőnek ki a néma pásztorok.
Alázatos szemükkel a homályt meglebbentve
nap-nap így lesik ők a csillagot,
mely elvezetne újra Bethlehembe.

Te vándora a fellegeknek,
mint ők, erős légy.

Hamvadó tűznél kis pásztor dalol: gyermek.
Cserepes ajkáról nyomornak, árva szernek
halljátok szorongó jóslatát.
Tüzek előttünk vannak-e még?

S dombok harangjait este ha kondítja a lég,
tenyérbe lehelve az egész vidék
imádkozik bújva, ne lássa a világ.
Messze városok tarka sok fénye tolul,
messze, nagyon messze érik a szőllő
s zene harmata hull.

Mosolyok pilléi csak félve átlibbennek
lankáink galagonyáin. E föld köve
feltörte bár a szívet, az Úr
Birodalmának álma gyúl
s lobban magasra benne.
Uram, megszánod-e?

A Magiszter darócának árnya
erdőn-hegyen borongón halad.
Halld, a világ szitok-árja
keveri a hamu-szagot
s darálják halkan a halotti imát.

E hegyoldalon körülfonnak a lenfonalak
torkod szorító durva darócot szőve rád.
Ajkadon alvadt vért dalolsz, rideg
színtelen éneket.

Keresztúton magány keresztjét vonszolod
s idehallod, míg zengenek a távolok,
s dicsőítő tömeget.
Vezeklő szenvedélyed árva
szívedet vaspáncélba zárta
s a kehelyben csillagok közt kivirult a rózsa.

Beh könnyen, oly könnyen
kihajt a szeretet s a gyűlölet.
Süvöltő halál tépi gyökered
s a nyomorú vágy, hogy megöld a világot
s idd, mint veszett eb, óh, fenékig igyad
a napot, a mocskot, a vért.

Bolyongok. Erdők ködéből rémek vijjonganak.
Nyomoron köszörülten az árva
föld hidege a szívedig vág.
Ki nyujtja kezét, számra
ki ad megváltó szót?

Forrásaid gyors csobogása,
erdeid viharzón, vadul,
szívem már mindig szaggatni fogják.
Szemembe szívódott tavaid meleg
névtelen vágya s gyötrő sorsomúl
hordom igazad éhét, igazságod szomját.

Köszöntelek.

Arc az üveg mögött

Jirí Wolker

A „Bellevue” kávéház birodalom
zenéből, fényből, bársonyból. Két oldalon
nagy, átlátszó határai az ablakok,
mik elválasztják tőle az uccát, a fagyot.

Az asztalokhoz, ma mint máskor, urak ültek,
tisztes urak és hölgyek, mind előkelő,
ajkukra tűzve lágy mosoly s a nyakkendőkbe drágakő;
s mélyén zenének, bársonynak, melegnek,
szemükre ujságokat tettek,
hogy e papirszemüvegen át lássák,
víg a világ, mert velük a vidámság
a „Bellevue” kávéházban.

Amint itt ültek melegen és tiszteletreméltó főkként,
kikészített kezekkel
– megtörtént itt és nem egészen véletlenül történt –
az ablaküveg vékony lemezére szállt
egy arc, egy emberé, ki künn az uccán állt,
siheder volt, de férfiféle,
kemény szemével, hideggel, mint a kés éle,
általszelve az üveget, beledöfött a pompába,
a frakkokba, pénztárcákba, a hasakba, a melegbe,
szeretők kicsiny tükrébe, serlegekbe, valcerekbe
és markolatával ott ragadt bennük
s szem, bár eltünt.

S a márványa az asztaloknak
mind síremlékké alakult át
s az eltemetett boldogok benn mosolyogtak
mint a hullák.
A pincérek, – ők gyászoltak s fakó
szürke füstből koszorúkat viseltek,
az ablak előtt élt a nyomor, az ucca s a hó,
az ablak mögött sírhantok meredtek
a „Bellevue” kávéházban.

Ballada a fűtő szemeiről

Jirí Wolker

A gyárak állnak, az ucca halott,
a holdudvarban alvó csillagok.
A városra feküdt az éjszaka,
nem éber, csak egy épület maga.
Mint száj kiáltja szét a sok tüzelő ablak,
hogy üvegük mögött a gépek, rudak, rézfoggantyúk,
katlanok dohognak
s tíz munkás karja vasbafogva jár,
hogy szemük fénye elváltozzék s legyen fénysugár.

„Antal, villanytelep fűtője,
tégy a tűzre!”

Antal ma is, mint huszonöt éve már,
a katlanajtót vaslapátjával kinyitja,
a láng vörösen felszisszen, kiszáll, –
ime a tüzes kemence s ifja!
Antal két tűznél edzettebb kezén
egy nagy lapáttal tűzbe száll a szén.
S mivel világosság csak emberből fakad,
szemevilágából is belobban egy darab
s a réti virághoz hasonló kék munkásszemek
vasdrót-erekben szerteúsznak a város felett
s a kávéházban, színházakban, családok meleg
otthonán kigyulnak, fénylenek.

„Elvtársaim, villanytelep munkásai,
oly különös a feleségem,
ha belenézek a szemébe,
sír, hogy átkozott a férje.
Hogy más a szemem, mint sok éve.
Midőn az oltár elébe
vezettem, nagy volt, friss, kerek kenyér,
üres tányéron két szem morzsa
maradt belőle most, mely mit sem ér.”
Az elvtársak kacagnak, Antal velük nevet,
s az éjben, melyet díszít villanycsillag-tömeg,
az asszonyokra gondolnak és elmerengenek,
mert úgy képzelik azok, mint a gyermekek:
a férfi azért jön világra, hogy övék legyen.

A katlan újból nyílik; mind súlyosabb a kéz
és mind súlyosabb a lapát, a vas.
A nőt megérteni nehéz,
az ő igazuk más, de az is igaz.
Repül a szén, Antal szeme-virága rajta,
nem tudja tán, kényszer hatalma hajtja,
mert a férfi a két széles, tüzelő szemmel
rugaszkodik a föld felé, melyet közéjök tenne
s nap, hold: szerelem, termés sugarával
övezve hágna a küszöbön által.

És ekkor Antal, a fűtő, ez este,
hol a nagy lángoló kés szemevilágát nyeste,
a katlannál fölfogta huszonöt év nyügét,
s ez, érezte, férfias halálhoz elég –
s a fényes éjszakába ordított egy nagyot:
„Villanytelep munkásai, elvtársaim,
nem látok, vak vagyok!”

Az elvtársak szaladnak,
csak szörnyednek hiában.
És viszik haza, viszik
a kettős éjszakában.
Az egyik éj küszöbén
az asszony sír, vele gyermek.
A másik éj küszöbén
nyilt ajtaja a mennynek.

„Én egyetlen uram,
egyetlen Antalom,
hogy így most hazatérsz,
szokatlan ez nagyon.
Mért is szeretted úgy
a szörnyű vasszüzet,
az átkozott személyt,
a lapátot, tüzet?

Miért is kell a férfinak
a világon két szerető?
Őt öli az egyik,
a másikat meg ő …”

A vak nem hallja, elnyeli a mélység,
sötétség karolja, vonszolja sötétség.
A sebzett szív kebléből elrepes,
e világon már más kötést keres;
de a sötét vakságot át víg lámpafény szeli,
nem is lámpák azok: valaki szemei, –
az élet fölött a te szemed ragyog s száll tova,
hogy tündököljék, lásson, meg ne haljon soha,
tested megkínzott cserepe fölé kinőttél és alul
nézed magad, fűtő, amint fekszel világtalanul.

A munkás halhatatlan,
a munka él,
Antal haldoklik,
a villanyfény zenél:

Asszonyom, asszonyom,
ne sírj! –

A haldokló

Jirí Wolker

Ha meghalok, a világon különösebb dolgok nem esnek,
néhány szív megrebben, mint hajnal harmattól érintett virága,
ezrek meghaltak ezrek meghalnak, halálra fáradnak ezrek,
mert halálban és születésben senki sem marad magára.

A haláltól nem félek, a halál nem rossz, a halál a nehéz életből csak egy darab,
a hosszú haldoklás az, ami rémes, ami rossz még,
midőn a kilőtt érzékek mindenről, mindenről erőtlenül visszahullanak

s a test rozsdás csöveiben rohad az idő, mint moslék
és felbontja a kezeket, a szemeket, az idegeket, izmokat,
amelyekkel szeretted és ölelted a dolgokat,
a haláltól nem félek, a halál nem rossz, nem lesz magányos a holtom,
a haldoklástól rémülök, abban mindenki elhagyatott – és én haldoklom.

Isten veled, kislány, Isten hozzád, kedves, Isten áldjon, te bájos kép,
kebledről lenyesték kezem, szívem összetörték,
emléked arany-nyila már féléve fúrja lelkem,
ha rosszul voltam, jobban fájt, segített, ha jobban lettem.
De ma immár Isten veled, ma minden hiába már, ma megírtam a levelet,
hogy felejts el s keresd másutt, ki itallal felüdíti szívedet,
legnagyobb gyötrelmem, kínom e levél volt, le van zárva,
mert a nehéz haldoklásban mindenki magára marad, magára.

Ha meghalok, a világon különösebb dolgok nem esnek,
csak én változom el mindenből, nyomorúságom elhagyva,
tán fa leszek, tán kőhalmaz, vagy tán gyermek,
a haláltól nem félek, a halál nem rossz, a halál csak a nehéz élet egy darabja.

Délelőtt a parkban

Jirí Wolker

Fehér kikirics üdít zöld gyepet,
vitorláshajók hozzák a kék napot,
s homokházaknál osztják gyermekek
az egész parknak, melyet a város körbefog.

Még én is gyermek vagyok.
Mindent szerethetek még.
Ma is tán holnap ismét
megoldja kőházak kínjait virító imádságom.
De az ima keményedik, mint az érő alma lombos ágon.

Holnapután
felnőtté lesz a szem, mely szeretetem kibontja sután.
Férfi leszek
és katona.
S a katona imája a szuronya.

Utolsó versek

Jirí Wolker

a) Névtelenül

A kórházi ágyamra omlik a világ,
kötések közt hallom: a riadót zengi.
Harcba szállnak az elvtársak az igazságért;
harcba szállnak az elvtársak, nem hiányzik senki.

A kórházi ágyra omlik a világ,
de sötét zugokból halál szeme is rajtam.
Miért nem mehetek veletek elvtársak,
mért halok meg, mikor elesni akartam?

b) Sírfelirat

Itt nyugszik Jirí Wolker. Költő volt. Szerette a világot,
verekedni készült jogaiért.
Meghalt mielőtt kiránthatta volna
szívét a harcban. Huszonnégy évet élt.

A mészárszékek

Radu Gyr

Az ócska söntések már nyiladoznak,
villamos zörög, redőny nyekereg …
Vörös paradicsom-szívek alusznak
a polcokon és kelvirág-fejek.

Dinnyehéj árvul, suhanc tekereg,
a rakodón szemeteskocsi fülled
s rubintosan tetézve begördülnek
a csarnokba a húsos szekerek.

A combot és az oldalt kirakják ott, –
csendben fogadja kampókra a bolt
a töméntelen véres drágaságot:
sebzett korállt és eleven bíbort.

Süldők, berbécsek, húsuk lángdarabból,
úgy ránganak a roston, mintha ott
a vágóhidakon ledöfött napból
szelten sülnének izzó falatok.

Zöld álma alatt a növényi égnek
a nap mészárszékei kigyulladnak, –
majd a kocsik a vágóhídra térnek.
A csarnokokban vörös nyugodalmak.

A mészárosok kilépnek kötőben,
a küszöbön, mint seben, mosolyt rejtve
s rágyujtanak …
Az egyik bolt-redőben,
a szakadt hájcsipkék közt ottfelejtve,
egy mészáros tünődik, beteszi
véres fedelü szállítmányi könyvét,
zsebébe nyúl, kezében leányfénykép,
rászomorodnak álmos szemei.

Este

Emile Verhaeren

E fémekkel boltozott ében
halotti sziklamenny alatt
pihen a pőröly hallgatag
s a teljes éjjel áll elébem,
pihen a pőröly hallgatag,
mely tündöklésből épité
föl a jegecben és a fényben.

Faragott fagydarab – suhan
és halott a hold mérhetetlen,
világa körül meg nem lebben
felhő, távoli, hangtalan
és halott a hold mérhetetlen,
aranyleplével fedve im
alászáll észak lépcsein.

Szelíd, szűzi kiséretének
csillagútját visszaverik
a tavak csilló tükreik
mélyén s a tiszta parti fények;
csillagútját visszaverik
egy fáklyás kápolna alatt
a kőlapok, a sírfalak.

Im e fáklyákkal ékes ében,
merev, tóbeli menny alatt,
amint a hant felé halad
a hold halotti menetében.

Erős vár a mi Istenünk

Martin Luther

Erős vár a mi Istenünk,
Kemény vasunk és vértünk.
Inségben együtt van velünk,
Megvált és harcol értünk.
Kél az ősi rossz,
Bajvető gonosz,
Csel vad fegyvere,
Erőszak ővele,
A földön ő az első.

Önnön erőnk csak délibáb
És bizony esnénk esten.
De harcba küldte Egy Fiát
Értünk maga az Isten.
Kérded-é, ki az?
Jézus, az igaz.
Sok had, Egy a fő,
Nincs Isten más csak Ő,
Krisztus a Győzedelmes.

S ha földön ördög nyüzsgene
És elnyelni akarna,
Meg nem riadnánk – ellene
Győz hitünk diadalma.
A világi úr
Tombolhat vadul,
Semmit sem tehet,
Ő megítéltetett.
Megrendül egy szavunkra.

Él, áll az ige igazul,
Akárki vesse-hányja.
Táborainkra száll az Úr
Szent Lelke, adománya.
Jóhír, nő, család,
Jószág, test, világ
Veszhet, vihetik
Veszendő kincseik’, –
Miénk marad az ország.

Egy ember …

Elena Farago

Egy ember ment az úton este,
ment, dalolt csendben az úton.
Dalolt, talán hogy így elvesse
nagy útja gondját – nem tudom.
Dalolt, talán mert szép az este,
vagy mert anélkül rosszul esne,
hogy egymagában van úton.

A kapuban, csak álltam ottan,
ő ment, amerre útja tért.
És egyszercsak fölsóhajtottam,
nem tudnám megmondani, mért.
Elment s elfogott engem ottan
– a kaput elhagyni nem tudtam –
a vágy az egész életért.

Talán úgy van, hogy minden ember
áll egy este a kapuban
s a vándorról, ki arra ment el,
nem tudja, bús-e csakugyan –
s tán sóhajt egyet minden ember
s míg elborong, azon mereng el,
hogy az ő útja messze van.

A bányász

Aron Cotrus

erőlködve, mint akit szél ért,
sziklát fejtek, vájom a szén-ért,
egy darab üszög-kenyérért.

Elfeledtem a nevetést … a sírás fakó
arcomon biztosan undorító …
testem csupasz,
tálam csupasz,
karom lassú lett, lábam is az …

egy fagyos napon, mint ma, de régen,
föld alá fektettem feleségem …
gyermekeimet tavasszal temettem,
viaszsárgák voltak mindaketten …

sziklát fejtek, vájom a szén-ért
puszta aknákban
egy darab üszög-kenyérért …
mind esetlenebbül, mind rútabban,
a torkom szorongató vastag porban.

Gyárban

Aron Cotrus

Társam a fene robotban,
nem züllhetsz el már te se jobban …

mi az urak börtöne ama pokol
katlanához, amelyben olvadozol? …
a vérveritékes napszám bére
alig elegendő kenyérre …

gyúrod, vered a meleg acélt,
a mágnásokért, a nagyurakért …
sujtsz … s úgy marja a szikra-ragya
robotod óráin testedet,
mint az áztatott kötelek
és mint a puska agya …

mint egy pokolban vergődsz s elalélsz
vörös szikraesőben pesti
és bukaresti
ocsmány és hasas urakért,
herékért, kik a te munkádból s a te vak
alázatodból palotákat emelnek
maguknak a Dombovicánál meg a Duna mellett …

törnéd a törvényt, ontanál vért, – bármihez is láss,
nem süllyedhetsz mélyebbre sohase … pajtás!

Ion Codru

Aron Cotrus

Ion Codru a nevem:
esetlen vagyok és hirtelen …
birtokom: – egy furulya s egy furkós fa-ága,
utravalóm: a vándorlás vágya …
tüzhelyem: hegytető,
vánkosom meg a kő …
volt nyájam, – keresem,
évek óta nincsen nyoma sem …
szolgáltam juhoknál,
grófok-, burzsujoknál …
pásztor az erdőkben, –
közel az éghez ügyetlen imákkal vergődtem …
mim volt, abból maradt: a vándorlás vágya,
egy öreg furulya s egy furkós fa-ága …

Magányos fa

Aron Cotrus

Bejártam a világot és óriás fát láttam egykoron.
A végtelen fönnsík vad viharát
s átkos fagyát legyűrte egymaga …

Törzsében ifjúi nedv bugyogott …
Egészsége rendkívüli, – hogy látásra szinte beteg …
Árnya körén csupa törpebokor ha sarjadozott …
Ugy látszott, a kiszítt, kimerült sík
sohasem tudta jóllaktatni,
mint kevély bojárt éhesen kínlódó rabjai …

Rendületlenül és egyedül
nőtt zsarnokul, a végtelent vigyázta …
Az utasok árnyában megpihentek …
S erőre kapva keltek útra, hogy legyűrjék az életet …

Árnyában egy pillanatra megpihentem én is
utravaló vágyaimmal, tegzemben a lázadással.
S e pillanat
megedzett, mint a terméketlen álmok évei
s éreztem, újra úr vagyok magam felett,
mint határtalan fönnsíkján az óriás fa, komor egek alatt.

Hol a földes, dülő …

Ovid Densusianu

Hol a földes, dülő
út ágazik le-fel,
három szekeres szikrát
csiholva vesztegel.

Szól egy: „A városban
jártam a jussomért,
a veszteség mégis
megint csak engem ért.”

Másik: „Fáklya kellett
s koporsó énnekem;
az erdőőr lelőtte
egyetlen gyermekem.”

A harmadik: „Volt még
két ökröm, vontató;
dobra ütik holnap,
elviszi az adó.”

Indulnak a földes
dülőn a szekerek;
mind, mintha követ vinne,
nyikorog, nyekereg.

Elmulás

Nichifor Crainic

És majd a hegyoromról felhőre lépek át,
nehéz, megrázó nap lesz a búcsú napja nékem,
midőn majd foszlányokban a szívemet letépem
rólad, keserű szépség, te bolyongó világ.

Majd pillám alatt a tág teret szétmorzsolom
és sóhajomat felhő-sajkámra fektetem le,
melyet két angyal ingat orrán-farán, lebegve
evező szárnyaival azúr hullámokon.

Körül ég-óceánok világossága gyúl,
ladikom nekivág a csillagok tengerének,
s kis száraz kőnek látlak, föld szép világa, téged,
amely a feneketlen mélységben elgurul.

Majd örvényeknek ormán begöngyöl, mint habok
árja, egy fény, mely omlik remegve mindenünnen
és majd a megbánástól, salaktól könnyebbülten
mennyei muzsikában, szélben fölolvadok.

Őszi ima

Nichifor Crainic

Engedd meg, hogy ugy muljak el, mint a fák
ősszel, ha lombjait veti az ág
s kék-piros-sárgái égett leveleknek
megforditott fáklya lángjaként lebegnek.

Az őszi fa: Seneca; leveleit
cseppenként elvérző ága pedig
a bölcs kor, amelynek vére ered, –
de áll a törzs, büszkén a kékbe mered.

Engedd meg, hogy ugy muljak el, mint a fák,
öltsek gondolatot, mint lombot az ág
s a megsebesülés lángkoszoruját
égve még lássam, hogy milyen a világ.

S ha gyermekek jönnek játszani ezekkel
az aláhullajtott gondolattüzekkel,
mint kopár facsúcs a kék magasság ölén,
az uj század számára rügyezzek ujra én.

A tulsó part

Nichifor Crainic

A tenger tulsó partja
a begöngyölitett Finister,
talán az égnek a széle
és ajtó más titok felé
a gondolat számára megrázkódtatás,
parázshatár, fagynak őre.

Vajjon odaértek-e valamennyien, akik elindultak?
Az elindultak már nem felelnek
s ugy vannak a tengeren, mint egy porond
mely süketen és nehezen a fenékre hull –
mint a halál, keserű a tenger
a sok titoktól, mely belehatolt.

A tenger utolsó partja
kert-e vajjon, vagy pusztaság
vagy sarki és ezüstös jégcsap?
Te sem tudod, én sem tudom
és akármelyik a messzeségbe tünt hajó,
örökre tünt el, mint koporsó.

A fordítás befejezetlen.

Dünák

Stefan Nenitescu

Esik a nap.
Az utolsó vászon
reményt lobbantva kigyullad.

A fordítás töredék.

A Golgota követe

Mihail Codreanu

S egy este Jézus a szobámba lépett,
a nap leszállt titokban, kedvesen …
Nem volt velünk a házban senki sem …
Künn szőke tavasz ülte a vidéket.

Ő csengő hangon kezdte a beszédet –
Az emberek jók, sebbel ékesen
bár Golgotára vitték éhesen,
hogy jelét adja nagy szeretetének.

S azt mondta, békén gondoljunk Júdásra,
bár azért adta csókját árulásra,
hogy pénzét harminc ezüsttel növelje.

S a küszöbről, már távozóban, úgy
mondta: A kincs, mit rejt a szív s az elme,
ennyi – szeress, hogy megbocsátni tudj.

Ha eljönnél …

Zaharia Stancu

Ha eljönnél, a házon koszorúba
libbennének a galambok s a nap
ösvények mellett a födlre szorulva
megcsókolná selyem papucsodat.

A méhes elszalajtana egy méhet,
hogy kis köcsögben mézet hozzon át
s a féllábukon álló almafák
susogásukkal kínálnának téged.

S kérném kezed, mely ékesítve csattal,
mondanám, gyere, sétáljunk a rétnek,
hol a kaszások vigan fütyörésznek
s a szemükben derül a fürge nappal.

Bolyonganánk a nedvező mezőben,
hogy lásd, amint nyit virulni a reggel,
és hallgatnád, a friss és nyers füvekkel
hogy’ zümmög, dong az élet ébredőben.

A búzából a nap sárgálva nőne
s apró vizek ezüstlenének messze,
te tiszta tájat gyüjtenél szemedbe
s tested, mint érben, a fényben fürödne.

Egy dűlőnél megtörne derekad,
megdézsmálnád a tüskebokor szedrét
s egy vadkökényről fonatodba szednéd,
mint táncos díszt, a gyengébb ágakat.

Elmorzsolnál egy kalászt, hogy lásd, telt-e,
érett-e már, nem festi-e üszög
s egy szöcske meg egy fekete tücsök
egymás hegyében törne kebeledbe.

Ökrökre bukkannánk a domb alatt
s ferdecsípőjű, csupasz bivalyokra
s az izzó dél fehér csóvákat dobna
a hátukra, mint puha sálakat.

Megfordulna az út, hogy visszajöjjön
a mezei ház mellé s mi engednők,
hogy pirult, fáradt testünk, melyben megnőtt
a vágy, a sűrű árnyékban ledőljön.

S ha szürkületet kondít sok kolomp,
nehéz lélekkel, melyben mély alázat,
az Istent látnók lebegni az ágak
között hasított madárszárnyakon.

A meghökkentek

Arthur Rimbaud

Feketéllőn hóban, homályban,
a pince fénylő ablakában,
faruk kerek,

öt kicsi térden leskelődve
nézi, hogy készít a Pék szőke,
nagy kenyeret.

Látják nagy, fehér karját, éppen
szakít egyet a szürke pépen
s láng-lukba tol.

Hallják, hogy sül a jó kenyér ki.
A kövér mosolyú Pék régi
nótát dudol.

Az ölmeleg, piros luk mellett
kuporognak, hol száll a szellet,
egy se mozog.

Majd mikor lakomára készen
a cipót kiveszik a résen
s a füstfogott

gerendák alatt a befröcskölt
a cipók fölzengenek s a prücskök
a padlaton,

hogy életet lehell e langy luk –
lelküket elbűvölik rongyuk
alatt nagyon.

Ugy érzik, igen-igen élnek,
a zúzos Jézuskák, szegények,
mind, amikor

bedörmögnek a résen s rózsás
állat-orrocskájuk a vasrács
rudjára forr,

midőn úgy sírnak, mint a barmok
s úgy görnyednek a megnyílt csarnok
fényeinél,

hogy mindnek szétreped nadrágja
s kilógó ingüket babrálja
a téli szél.

Ébredjetek, szólít a hang

Johann Sebastian Bach

Dicsőséged énekelje
az emberek, angyalok nyelve
és hárfa zengje, cimbalom.
Tizenkét szem gyöngyből vannak
várkapuid; minden angyalnak
trónodnál társai vagyunk.
Nem látott szem soha,
nem hallott fül soha
ily örömöt:

Örülni jó,
io, io,
mindig in dulci Jubilo.

Az ősz az uccán

Mihail Cruceanu

A puszta uccán három sárguló nő
rongyokban átlép, a nedves hideg
hangja nógatja őket s érdesebb
ütemével a lombban ingó szellő.

Az egyik szólt: – Lám, itt az ősz! A lelkem
olyan nehéz, hiszen még mit remélne?
– Ősz volt az is, mikor szeretni mertem.
S rátette sárga kezét a mellére.

A másik meg: – Az ősz még beteggé tesz!
– Már csak emlékszem forró két karomra.
– Nehéz a testem.
S fonnyadó kebléhez
aszott kezecskéjét köhögve nyomja.

S a harmadik, tünődve, így beszélt:
– Ősz jön, halál jön!
S hallgatott. Búcsúzva
hajukhoz ért a játszi holt levél.
A testükön melegedett a szél.
Egy gondolattá változott az ucca.

Tél

Ion Vinea

Orosz falu Besszarábiában,
kezdettől a hóbuckák közt elfeledten állsz;
a tél fehér kastélyokat épít
szorongó viskóid mellé,
mikor a zord szélviharok nekiesnek
szántani a tépett mezőkön.

A muzsikusok száraz galyakkal, vesszőkkel
bandukolnak,
szakállukba sószálakat hintett a fagy;
ide régóta semmi hír nem érkezett;
gyermekeiket a nők
a szerzeteshez viszik, ki beteget gyógyít
s ezüstfát és szénfát hasít
tíz versztnyire a kolostorban.

Imádkozik itt az egész világ.
Éjjel alázatosan égnek a csillagok
a gerendák alatt füstölgő mécsesek mellett
s a megfeketedett szentképek mellett,
amikor az állatok közt elaludtak már az emberek.

S a farkasok nyínnak a szteppék hallgatásában,
falu, amelyben csodák késnek
s a nyiratlan fürtü részegek
hirdetnek néked új Üdvözítőt.

Imádkozik itt az egész világ.

A sas

George Talaz

Az éjjel a folyó kiáradt medriből,
az éjjel sírtam, mint a gondok betege,
az éjjel egy halott sast hozott az ár elő
és mint a lágy habot, kapunkba lökte be.

Vér és iszap tapadt a szárnyain. Bevágta
pántos kapunkba – ő érezte, hogy a fény
szeméből már kihagy és mintha ott a sárba’
vergődött volna még a tócsa peremén.

Mintha vonta volna, hogy szálljon el, az ég,
vagy mintha szédítő magasságokba lengne,
vasszárnya ráfeszült a földre. Egy marék
agyagföld annyi nap fényét eltömte benne.

Az éjjel vihar volt és sírás éjjele.
Nem szóltam, hogy egy sast leltem kapunkba halva.
Pedig fölharapták a kutyáink hajnalra
és aztán nem tudom, hogy mi történt vele.

Egyedül

Vasile Ciocalteu

Mit finomság! Legyen a költemény
göcsös és görbe, mint furkósbotom;
ha varjú károg körülöttem, én
parittyát fogok és agyondobom.

Sok az ellenségem. Mint síkon át,
toronyból nézek el fejük fölött;
mellvasalásul kast kötök,
beléfonva dühük csengő fűrészfogát.

Talizmánul a húsomat akarnák! …
Ha nem látnak – elvesztem, azt hiszik,
bár nem hordják föl ide íjjaik
vékonyka zsenge nyilukat, – a szalmát.

Alám egy vén, születve már, veszett
farkasból három szőrszálat vetett,
bölcsőm ezüsttel löttyentette le,
sün tüskéjével dugta pólyámat tele.

Most hát a foszfort sárban keresem,
szöszgomolyban az élet fonalát.
S mind megfutnak, mert borzas a fejem –
s ha elvész a kalap, legalább gyors a láb, –
nem mernek ezek hátranézni sem.

Földet adj!

George Cosbuc

Éhen, pőrén, födéltelen,
hordom a terhet, mit kivánsz,
leköptél, vertél s ugyse bánsz,
mint kutyáddal, velem.
Szélhozta, jöttment őr, ki vagy,
bár szerződj pokollal, fogadj,
hogy legyünk örökös kutyád,
hordjuk a terhet, kínt tovább,
visszük a hámot, az igát:
csak földet adj!

Ha máléhéjat látsz, kezed
elkapja rögtön, háborút
csinálsz és viszed a fiút,
elveszed lányaink.
Szidod, mi nekünk szent, mi nagy,
könyörtelen, sehitü vagy!
Éh-uton hull el gyermekünk
s mi ugy szánjuk, hogy gebbedünk –
de könnyen vesszük, nevetünk,
csak földet adj!

ha van temetőnk, odalesz,
fölszántod s mirajtunk ah ám
s a csont falánk ekéd nyomán
kifordul, vétek ez!

A csont a csontunkból való:
mi bánod! Fedelünk alól
kidobtál, kint a fagy harap,
s most kidobod a holtakat –
holtakat engesztelni, óh
hát földet adj!

Tünődünk mi is, mi magunk,
csontjaink helyén lesznek-e,
minket is csuffá tesznek-e,
urak, ha meghalunk.
Majd kedves, árva jön, sirat
s nem tudja, melyik sánc alatt
vannak megásva gödreink,
mert földünk egy sirhelynyi sincs
és keresztények vagyunk mind!
Hát földet adj!

Időnk fohászra sincs elég,
hisz minden időnk tietek,
s ti könnyen elfeleditek,
hogy lelkünk volna még!
Megfogadtad, hogy kitagadj
jogunkból s szólni – azt se hagyj:
megbotozol, ha mukkanunk
bilincsbe versz, ha moccanunk
s ólom, ha nyűtten koccanunk,
hogy földet adj!

Ide ti mit temettetek?
Buzát? Mi ősöket, atyánk,
bátyánk, öcsénk, hugunk, anyánk’ –
Félre, idegenek!
Ez a föld drága, szent darab,
bölcsőnk, sírunk volt, az marad,
vérünkön védtük meg mi mind
s a vér az úgy áztatta, mint
a mi kiontott könnyeink, –
hogy földet adj!

Nincs módunk s erőnk nem marad
örökös koldus létre, mert
ugy vernek, ahogy a bot hevert
uton szedett urak!
Ne kivánja az ég, a nagy
hogy végül vért s ne földet adj!
Ha inség lázit s nem lehet
türnünk, mi sem véd, legyetek
bár Krisztusok, feküdjetek
bár föld alatt!

A vörös ló

Radu Boureanu

Vártam egy fekete dombon
hogy jöjjön valahonnan; a harangszerű
ég alatt, mely már alámerűl,
vártam egy fekete dombon.

Mint fény, mely láthatatlan sziklatömbön át
folyik a mindenségben, lassu folyásban
megnyalta magát,
s mint égitest, ha kél
s keresztül az űrön hazug hallgatást cserél.

Ugy hullt le, mint óriási gyöngytömeg,
nem szólt földi szót. Kerek
csípője alatt két vörös láng
lobogott, mint két vörös szárny.

Nem tartottam elébe, mint ősi mondákban
nagy parazsas tálakat, hogy hörpintse ki.
Szemén nem volt vaksi, testén nyomorék,
takonykórja sem volt neki.

És tovaszálltam,
csillagok közt, melyek nagyobbak a földnél,
amelyen álltam.
Estek az utunkba halott csillagok,
láng-szárnyától újra mind föllobogott.

Hiába kopogtam azután
álmok kapuin – mily kékek, nehezek! –
nem zörrent egy pánt egy kapufán,
nem nyilt egyetlen álom se meg.

Hullócsillagok tánca keresztlett az égen,
egy világ sülyedt mocsárba valahol zajtalan
s én fölébredtem egymagam
a harang alatt, melyet nehezültebben vont merülni a mély,
a vörös lovat elemésztette valamerre az éj
és fölébredtem, mint levele fosztott terebély
egy fekete dombon.

Sokaság, te

Ilarie Voronca

Álltam horgonyok habos csikorgásával telt kikötőkben
tapintottam a levegőt tétován, mint vállát félénken emelő lomb a tavasz kezdetén
álltam erdők mellett, melyek énekeltek szakadatlanul külön tagokban
mint ahogy a szétvagdalt giliszta részeiben is vonaglik tovább,

átsiklottam árnyéktalan örökös delen
mint Fortunatus erszényében, szivemben apadatlanul csengett a dal
álltam a vándor kereskedővel csapszékek gőzgomolyában
sírtam vagy énekeltem együtt a letarolt ligetekkel.

Sokaság, te, mint egy tenger visszafogadtál engem és tovalöktél
magányosan ugy sajtolódtam beléd, mint szénbe csillogás
s ráismertem hajótöréstől mélyre hasított sávban
hangomra, mely egyre nagyobb hullámokat vet benned.

Halántékomban a vér lánccsörgését hallgattam éjjelenként,
mignem a fej hajója egyszerre fölszabadul
s eltűnik a bú meg a sajnálat zűrzavarával
a föld nedves, nagy függönyein át.

És te sokaság, te kérlelhetetlen: meghasíthatod szememet,
mint madár zuzáját, melyben még meleg a málé
megtalálod majd benne a hegyeket, országokat, óceánokat
fölhalmozódva minden látomást, mint a laterna magikában.

Vajjon nem visszhangzanak-e kagylókként majd a csontjaim,
telten az éhség jajával, megtorpanással, telten
a homokon átszüremlett sós nappal,
jéghegyekkel, melyek csendesen siklanak az álom hajói felé?

Velem leszel, diadalmaskodó, vad sokaság,
még a husomban romboló fényben is velem leszel,
áttörsz rajtam mégegyszer városaiddal, vágóhidaiddal,
dalomat kiszakitottad, mint vén banyából az aranyfogat.

És szólsz magadban: ime a mésszé vált napok,
im a bozóttá vált csukló és mirigy,
ám valahol a mélyben lesz egy délután
ablakkal s azon egy arccal, mely esőcseppként hozzájatapad.

S megérted-e? Nem volt eszköz, mely megölte volna sorsomat.
Hangom ott volt a zengő palotában, a mélabus viskóban ott volt,
szivemmel ugy jártam-keltem mindenütt, mint kalitkával,
melyben a költemény szomorú madara magányosan dalol.

Archeologia

Tudor Arghezi

A lelkem még emlékszik
most is és szünet nélkül, arra, ami elmult,
egy multra, amely nékem ismeretlen,
de amelynek szent csontmaradványai

bennem rakódtak le anélkül, hogy tudnám,
amint a föld sem tudja mit hord magában
Amelyben szobrok alusznak szobrok mellett
és koporsó koporsó mellé van zárva.

Sirfeliratnak egy folytonos mormolása
Egyikük idegenül, másikuk csengőn hangzó
A levegőn át, az idő el van választva az órától,
mint valami szegfük az illatuktól.

Hangjait elvesztette a hallgatás
melyeket hajdanában visszhangzani kényszeritett
Hallani vélem az ősi hangok foszlányait,
amint szétfoszlanak s amint szétfoszlottak.

És némelykor minden fölébred
mint amennyire egy nagy viharban az erő
És megmutatja a századoknak az alapzatot.
Én őrködöm az utolsó lépcsőjükön.

A fordítás befejezetlen.

Aeternitas

Mihail Saulescu

Ökrösszekér és pópa, koporsó és anyóka

s a nap leáldozóban egy hegytetőn, amint
a sárguló világon mégegyszer széttekint.

Ennyi … Csupán csak ennyi egy temetés! A hanton
eldünnyög egy imát is a pópa vonódó hangon.
Az anyó sír, az ökrök cammognak lassudan,
azt hiszik, hogy tanyájuk közel az utba van.

Csak ennyi! Elmaradnak a völgy ölén a falvak.
Nincsen mit elsiratni és nincsenek siralmak.
Ökrösszekér és pópa, koporsó és anyó,
az ökrök huznak, szokták, a járom arra jó.

A szürke csendességben a nap nyugodni tér

A fordítás befejezetlen.