Kis, nyurga füst virágzik hold előtt.
Ezüsttel köt meg old, hajlong, ledől.
Áttetszel rajta, égi hűvösség.
Sokat szenvedtem, hát sovány vagyok,
elszállok, mint a köznapi bajok –
áttetszel rajtam, égi hűvösség.
Elszállok, el, de a lágy remegés
az életért, világot ringat és
áttetszik rajtad, égi hűvösség.
1930. jan.
– Meghalt? Hát akkor mért ölik naponta
szóval, tettel és hallgatással is?
Mért békitik a símák alattomba’
lány-duzzogássá haragvásait?
Földön a magyar és földben a költő,
dühödt markába rögöket szorít,
melléről égre libbent föl a felhő,
de tovább vívja forradalmait.
A televény titokzatos honában
izgat tovább, nem nyugszik, nem feled.
Ezer holdon kiált és haragjában
szeleket űz a Hortobágy felett.
Szeleket, melyek úri passzióból
a begyüjtött kis szénát szétszedik
s a sülyedt falun fölkapják a hóból
Dózsa népének zsuppfedeleit.
Teste a földé. Földmívesé lelke,
ezért koppan a kapa néhanap.
Sírja három millió koldus telke,
hol házat épit, vet majd és arat.
Verse törvény és édes ritmusában
kő hull s a kastély ablaka zörög, –
eke hasit barázdát uj husában,
mert virágzás, mert élet és örök.
1930. márc. 23.
Sakált kiált, hollót hörög,
ki jól dalolni restel;
és idenyög a Dala-dög,
az éveire mester.
Nem a szipolyt, ő azt gyalázza,
kinek nem álma pálmaháza.
Pálmáját öntözzék ebek,
álljon közibük ő is.
Kertésszen őszi kerteket,
hol megtrágyázzák őt is.
És orrát vájván, mint a vermet,
csak higyje azt, hogy elmerengett.
Mit koslat ködgyűrűk körül
szárnyaska szamarával,
ha nem vivódik emberül
a népek nyomorával!
S a poshadt ködöket habossá,
ha nem habarja viharossá!
Ha nem bú, nem baj őneki,
hogy oszladozó felhő
ez édes nép, mert szétszedi
az úri szél, a dörgő.
Míg sorsunk rongy és alant szárnyal,
tapogatódzó ökörnyállal!…
Kóró a lelke, űl azon
kis varasbéka ékül;
vartyog s míg zizzen a haszon,
vénebb békákkal békül.
Ha hitted messziről smaragdnak,
csak fogd meg, ujjaid ragadnak.
…Olcsón adódott el, hiszen
szerény, akár a kórság.
Adjuk rá néki iziben
ezt a jószagú rózsát.
’sz künn azért zúg nemes viharja,
mert benn a hasikát csikarja.
1930. ápr.
Megy a mező, mint a viz.
Cincog a fűszál is.
Egér lett a búza is,
Egér a bogár is.
Egymás vállán kis kezük,
Táncra kerekednek,
Fölrugják az életünk
Arany porfellegnek.
Nyüzsög, izog, föltolul,
Ráncolódó bunda.
Akasztotta fene úr
Ide a nyakunkba.
Szegény paraszt reményét
Megeszi a kórság,
Tántorodó kéményét
Megüti a grófság.
1930. ápr.
Koromorrú bikát fejtem,
rege, róka, rejtem,
sorsot nézni bikatejben,
rege, róka, rejtem.
Hét csöböröm jó vasában,
rege, róka, rejtem.
lobot vetött habosában,
rege, róka, rejtem.
Lángos csöbörim befödni,
rege, róka, rejtem.
szertefuttam rózsaszedni,
rege, róka, rejtem.
Nép rozsa ring a rózsában,
rege, róka, ejtem,
kasznár szíve káposztában,
rege, róka, ejtem.
Keni urát oly kenőccsel,
rege, róka, ejtem.
fizeti a népet lőccsel,
rege, róka, ejtem.
Váljon szénájuk szalmává,
rege, róka, ejtem,
tányér tészta piócává,
rege, róka, ejtem.
Láng legyen kecskéjük szarva,
rege, róka, ejtem,
böködjön a paplanukba!
Rege, róka, ejtem.
1930. ápr.
Futtam, mint a szarvasok,
lágy bánat a szememben.
Famardosó farkasok
űznek vala szivemben.
Aggancsom rég elhagyám,
törötten ing az ágon.
Szarvas voltam hajdanán,
farkas leszek, azt bánom.
Farkas leszek, takaros.
Varázs-üttön megállok,
ordas társam mind habos;
mosolyogni próbálok.
S ünőszóra fülelek.
Hunyom szemem álomra,
setét eperlevelek
hullanak a vállamra.
1930. jún.
Munkát! kenyeret!
Munkát! kenyeret!
Jön a tömeg, a tömeg!
Mint a megriadt legyek
röpülnek róla a kövek.
Szálló szikla apró szikra,
mint ki a szemét kinyitja,
ha vasdorong ütötte meg.
A tömeg
járó erdő rengeteg,
ha megáll, vér a gyökere.
Termőföld talpa, tenyere.
Százezer hegy a kenyere,
itala nem férne ködnek
s a ködök bár hegyet födnek,
a tömegnek nincs kenyere.
Kenyértésztaként dobódik,
hánykolódik, dagasztódik
a tömeg.
Tömény őssejt, püffeteg
tapogatóit kibontja,
nyúlik, válik amőbaként,
más dudorait bevonja.
Világ, bekap a tömeg!
Felleget fú orralika,
odvas foga
bérkaszárnyák görbe sora.
Kapkod, nyúl, ahova ér,
csűrért, gyárért, boglyáért,
hétórai munkáért,
a Göncölért, Fiastyúkért,
bővízű alföldi kútért – –
Nyirkos, görbedő atyáim,
édes, sovány leánykáim
a tömeg.
Körötte füstölgő csövek.
Folyót piszkál a szalmaszál, –
ni, kapja, viszi már az ár!
és sodorja a padokat,
a kiszniket, a kocsikat,
a csákókat, a lovakat,
a fölmutatott kardokat – –
Óh!
Minden más hiábavaló,
az alku, az átok, a csönd, a szó!
Ő
az épület s az építő,
lenn alapkő és fönn tető,
a dolgozó, a tervező – –
Éljen a munkásság, parasztság,
nem fogja polgári ravaszság,
fölrugja milliónyi láb, –
hú! tömegek, tovább! tovább!
1930. szept. 1.
Megvallattak, hogy vérzett a húsunk.
Elvtársunk, ki még sétálsz, mint a fény,
gondolj reánk, kik föl-le futkosunk
és messzenézünk cellánk szögletén.
Lágyult az izmunk, fekhelyünk kemény,
eledelünket kiköpi a szánk,
gyomor- s tüdőbajt ítéltek reánk
s ha nem pusztulunk, elpusztítanak.
Még harcolunk, de testünk oly sovány.
Testvér, segítsd a lebukottakat.
Otthon a tűzhely hűvös és repedt,
hideg fazékban készül az ebéd:
a csarnok nyirkos kövéről szedett
kis káposztalevél és hulladék.
Az asszony szédül, szidja gyerekét
s a szomszédné a gangon kiabál,
hogy tőlünk sosem kapja vissza már
az ujjnyi kevés lámpaolajat.
Tél lesz, ragyog a fagy s az éhhalál.
Testvér, segítsd a lebukottakat.
Gondoljatok a büdös kiblire,
mely ködgomolyban küld új nyavalyát.
Adjatok szappant, lóhúst s télire
apadt testünkre adjatok ruhát.
Küldjetek könyvet, bármily ostobát,
mert megőrjít a patkánypuha éj,
az asszony nélkül gyötrő szenvedély.
Enyhítsd kínunk, ha munkás vagy s szabad,
Elvtárs, hisz te vagy a Vörös Segély!
Testvér, segítsd a lebukottakat.
Küzdtünk híven a forradalomért,
nem halhatunk meg, élnünk kell tovább.
Zizegve várnak a röpcsik, a hék
s éhbérrel várnak mind a burzsoák.
A mozgalom vár, munka és család,
míg megbukik a kizsákmányolás,
sarló villan, lesújt a kalapács
s börtönről, gyárról lehull a lakat.
Éljen a Szovjet, a munkástanács!
Testvér, segítsd a lebukottakat.
1930. nov.
Tőke és Fasizmus jegyesek
Minden külön értesítés helyett.
Kuka kakuk mekegett,
kis göndör domb röfögött,
mosoly szállt az érre
s a kiázott fák töve
sárga foggal röhögött
a lakzi hírére. Lám, lám.
„– Édes úrnőnk házasul!
Hé munkás! Hé bércseléd!
Meghívott a tőke!
Itt a levél, legalul
napszám-pengő a pecsét –
kétség nincs felőle!” Lám, lám.
„– Görbe karónk meghízott!
Kolbász lesz belőle, ám
paraszti bendőbe!
Napszámos is inni fog –
sárga bor a láthatár,
pezsdül erjedőbe!” Lám, lám.
„– Kiki ezer egeret
kap a mezőn – fogja meg!
Jó lesz egyelőre,
az idén, hogy spájz legyen
s hogy ne álljon üresen
a kamra jövőre!” Lám, lám.
„– Mert a tőkés uraság
nem az ördögök menye;
ég a főkötője!
Ezért áll a napvilág
helybe, mint a jegenye
viharos időbe.” – Lám, lám.
1930. nov.
Szállt a daru. Tűntén
révedtél mereven.
S csak mormolgattad ülvén:
az ott a szerelem.
A tömör földeken
dünnyögtél tétován.
Tűnődtél, mért hagy el
a jómódú leány.
A faj, a faj szavát
gyűrte össze a szád.
S nem tudtad, hogy a fajt
megosztja a világ.
Hogy tuskó kezű munka
s nyúlt ujjú élvezet
igazít utunkra.
Tied hová vezet?…
Nyúlós, tömött e táj,
hájas homály dereng.
Hüllők hona. Megállj!
A víz tompán mereng.
Vékonyulsz, elhajolsz
e puszta szélinél
s széjjelkapkod a sors,
mint a füstöt a szél.
1930. dec.