De szeretnék gazdag lenni,
Egyszer libasültet enni,
Jó ruhába járni kelni,
S öt forintér kuglert venni.
Mig a cukrot szopogatnám,
Uj ruhámat mutogatnám,
Dicsekednél fűnek fának,
Mi jó dolga van Attilának.
1916–1917[?]
Az érc-oroszlán üstökét csóválva
riadtan reng a halál-színpadon.
A Halál lesi, tárt karokkal várja,
hogy Úr legyen a sápadt arcokon.
Tenyérnyi hely s a vigyorgó, kapzsi Vég
orcájába sápad belé arcod.
Alattad a Rém, felül büntető Ég
– gyáva Ember! – Neked üzen harcot.
A Hold is kacag a nagy gyávaságon
és a Tisza lassan bugyborékol.
S csak ott tör ki a szó a néma ajkon,
hol már biztos-távol vagy a hídtól.
1920
Homály borult az erdőre,
A csend susog ki belőle.
Denevér száll, szól a kuvik,
Lassan a hold előbuvik.
Idő múlik, felhők jőnek,
Egyenesen az erdőnek.
Ott megállnak, némán várnak:
Áldást adnak a határnak.
Majd legyőzi őket a hold:
Tolvaj éjbe fénykévét told.
De lassanként sápad fénye:
Futtatja a nap fölénye.
Tülköl a gyár, szól a madár:
„Talpon legyen mindenki már!”
Hol van az éj? A multé lett:
Ujra itt van, él az élet.
1921. febr. 20.
Összetört szívem bús kesergője
Csókot kért tőled, néma halott,
Szunnyadsz te régen, nem hallsz felőle,
Boldogan virulsz, ahol vagy, ott.
Oh! ha leszállnál a magas égből
S lelkem akarnád vídítani,
Könnyem, mely most hull sűrűn szememből,
Nem volna tovább mért ontani.
Vagy ragadjál ki, hő szerelmeddel
Földi posványság csápjaibul,
Várlak epedve, kedvesem! jöjj el!
Szánd meg a könnyem, mely egyre hull.
Összetört szívem bús kesergője
Csókot kér tőled, néma halott.
Nem szeretsz már te, nem hallsz felőle,
Nem kellesz nékem, oh! átkozott!
1921. márc. 28.
A szív érez, a szem kutat,
Szép lány szerelméhez utat.
A szív dobog, a szív sóhajt
Ha a lány távol nincsen,
A szem ellesi az óhajt:
– Mit kívánsz édes kincsem?
Ha eltűnik a szerelem,
A szív kérdi: – Mi lesz velem?
Önző szív! magára gondol
S csakhamar életre kel.
S nem gyötrődik semmi gondtól,
Hisz gond nélkül válik el.
A szem, ha nincs vis-a-vis-ja,
Rejtett kincsét előhíjja,
S mosogatja gyötört lényét,
De ez már mit sem segít,
Vissza nem kapja a fényét,
Ha elsírta könnyeit.
1921. márc. 29.
Arany hajad, mint a nap sugára
Vet fénykévét ruhácskád fodrára.
Reng ruhádban a karcsú termeted:
Rózsaszálon a gyémánt permeteg.
Szemed a mély tenger csillogása,
Égen földön nincs, nem akad mása.
Ha engem látsz, lecsukod csendesen,
Sugaráért od’adnám életem!
Lelked nyájas holdsugár az éjben,
Ringatózik mély tenger ölében.
Óh! előlem felhők takarják el!
S ha várok rá… eltünik – a nap kel.
Szíved? Óh! a szíved nem találom,
Ez az én bús, szomorú halálom.
Széttörnélek! – de kezemen bilincs:
Meghalok érted, mert szíved az nincs.
1921. ápr. 10.
Amióta megláttalak,
Szebben süt a nap le rám
És azóta százszor szebben
Dalol a kis csalogány.
Csak a piros ajkad néma
S mosoly rajta nem fakad,
Saját magam árnya vagyok,
Hisz csókolnom nem szabad.
Amióta megláttalak,
Illatosabb a mező
És azóta tövis nélkül
Áll a büszke rózsatő.
Csak a lelked lett fagyosabb,
Csak a szíved lett büszke
S szerelmemtől lobbant lángra
A kétségb’esés üszke.
Amióta megláttalak,
Örök tavasz ég virul
És azóta kis madarat
Kis leány nem tart rabul.
Csak te tartasz foglyul engem
S csak a szívem csupa seb;
A neveddel ajkaimon
Halok meg! – úgy édesebb.
1921. ápr. 11.
Csókolj, csókolj utóljára,
Fehér karoddal ölelj át,
’sz elmegyek már nemsokára
S szerelmed életem ára,
Csókolj, csókolj és ölelj hát.
Már nem csókol! Nincs, nincs sehol
Én eljöttem, – ő – maradott.
Hűtlen-e már? Jaj! mást csókol!
Érzem, más ki néki bókol,
Más visz néki szép virágot.
Úgy kinlódom! Nappal, éjjel
Csak mindig reá gondolok:
Vaj’ kit csókol most ő kéjjel,
Szembe szállva reményemmel,
Hisz tőle oly távol vagyok!
Itt van a boldog pillanat:
Hozzá, haza repülhetek!
Oly lassan halad a vonat,
Oly gyorsan tűnik le a nap!
Viszontlátom-e őt? Egek?!
Hála Isten! Honn vagyok már!
Szívem pattanásig feszül
S azt dobogja: Tán nem is vár!
Csönd fogad, az óra is áll
S szemembe egy porszem repül.
Csókolok egy hideg kezet,
Zokogástól reszket vállam:
Azt hittem: hűtlen, rászedett,
Pedig csak engem szeretett
S szive repedt meg utánam.
1921. ápr. 11.
Vas-öltönyben előttem áll
A szomorú, néma halál.
Hideg csókja
Nem izgatja
Sóhajtó kebelem.
Dörrenés s nem él az élet,
Futó ábránd, a multé lett.
Nem marasztja,
Már eladta
Hevítő szerelem.
Előttem áll s torkon ragad!
– Életmentő hát nem akad? –
Tovább nem vár,
S én? – megyek már
Siratva életem.
1921. ápr. 11.
Szeretném, ha vadalmafa lennék!
Terebélyes vadalmafa;
S hogy testemből jóllakhatna
Minden éhező kis gyermek
Árnyaimmal betakarva.
Szeretném, ha vadalmafa lennék
S minden egyes árva gyermek,
Ha keserű könnye pereg,
Felkeresné s könnyeivel
Öntözné meg a tövemet.
Szeretném, ha vadalmafa lennék,
Mi ha majd egykor kiszárad
És a tél apó kivágat,
Lángjaival felszárítná
Könnyeit a bús árváknak.
S ha csakugyan vadalmafa lennék,
Volna öröm a földön és
Sehol semmi bú, szenvedés
S a mosolygó fejeket nem
Bántaná az elköltözés.
1921. ápr. 12.
Az elmultba szemem tétován tekint
Egy percre csak! Üldözi a jelen,
Nem pihenhet régi emlékeken,
Unos untalan visszatér megint.
A jelen, oh! a jelen mindig bántott,
Amerre én, mindig arra haladt,
Tövisekkel hinté bé az utamat
S elvett tőlem reményt, boldogságot.
Nem veheté el, bár kínzott nagyon
– Történik minden, ahogy írva vagyon –
Nem veheté el, nem, a jövőt tőlem.
Tövises úton segít a jövendő;
Jövőben dicsőül meg a szenvedő;
Jövő mutatja az utat előttem!
1921. ápr. 15.
Hol van az a kis ház, hol kevesen járnak?
És ahol szeretnek, és csak reám várnak,
És csak reám várnak.
Merrefelé menjek? Balra-e vagy jobbra?
Fönn csillagok vannak, fölnézek azokra,
Fénylő csillagokra.
Merre nincs csillagfény – arra fogok menni,
Ott fognak igazán engemet szeretni,
Igazán szeretni.
1921. szept. 24.
Ülünk egymás mellett a padon.
Ülünk egymás mellett némán, hallgatagon.
Ő nem szól hozzám, és én se szólok néki.
– Mért kell a csüggedtnek búsan – mégis élni?
Nem szólok hozzá, bár tudom, hogy szerelme,
Hallgatok mellette, bár tudom, a lelke,
A lelke-szerelme csupán értem ég,
S azt is tudom, hogy meg fog siratni még.
1921. szept. 24.
Egyedül fogok én állni a világon.
Egyedül, egyedül, nem lesz soha párom.
Nem lesz soha párom, aki vigasztaljon,
Aki szenvedésben csókot csókra adjon.
Csókot csókra adjon s aki hű, nem álnok,
Aki büszke arra, hogy mellette állok.
Aki míg én alszom őrködik könnyezve,
És, ha ébren vagyok, kacagó a kedve.
Aki szeret engem, aki meghal értem
S még akkor is szeret örök-visszatérten.
S nem fog borulni le rám senkise sírva,
Ha majd távozom az örök-néma sírba.
1921. szept. 24.
Szeretném felverni lelkem dalával
A szomorúk szivét, a világot.
Most megbocsátok annak is,
Aki bántott.
Szertném a keblemre ölelni az
Életért kűzdő, fájó rabot.
Szeretném feltámasztani,
Aki halott.
Szeretném, hogyha lassabban forogna
És végre megállna a nagy kerék.
De a legjobban szeretném,
Ha szeretnék.
És szeretnék alkotni csodásat és
Ezer gyönyörűt, szépet meg nagyot
S aztán meghalni: Mert én a
Mámor vagyok.
1921. szept. 24.
És akkor zuhogott, csattogott, villámlott
S akkor kerültem messze szobámat
És akkor őrjöngtem, szidtam a világot
S akkor tiport legjobban a Bánat.
S akkor imádkoztam, követeltem, kértem
És akkor sírtam szívből igazán
S akkor bánó szívvel meggyóntam, megtértem,
Mert akkor halt meg egy lány, egy leány.
1921. szept. 24.
Végtelen óta folynak a percek,
Végtelen óta folynak a könnyek –
Harsog a tenger, árad a tenger
És jaj! utánok még többen jönnek.
Ezer forrás sír végeszakadlan
És jaj, az anyja úgy szereti!
Harsog a tenger, árad a tenger,
Fáradt a lelkem, ölelgeti.
Folynak a könnyek, folynak a percek,
Nem tudni: Hová? Merre? Mivégre?
Harsog a tenger, árad a tenger –
Eltünik egyszer a Semmiségbe.
1921. okt. 31.
Rengő csoda Tenger!
Fonjad körül bánó dalaiddal
Élet után vágyó lelkemet.
Tépd ki szívem kérges rejtekéből
Tompa dalok árnyékéletét.
Mert gyáva az ember.
Nem mérkőzik titkos hatalmaddal: –
Ha rám borul a sötét – eltemet.
Pártos harcon elsorvaszt, elöl;
S csak fenyeget, de nem jő a Vég.
1921. okt. 31.
Ha könny csorog,
Ha kebel sír,
Ha jaj hallik,
Ha ég dörren,
Föld kerekén,
Akármerre:
Az én könnyem,
Az én keblem,
Az én jajom,
Büntetésem:
Föld kerekén
Akármerre
Járok, mindig
Csorg a könnyem,
Sír a keblem,
Jajom hallik,
Az ég dörren
– Átkozott fej
Az én fejem –
Átkozott fej
Te fölötted.
1921. okt. 31.
Tele vágyakkal zokog a lelkem,
Szerető szívre sohase leltem,
Zokog a lelkem.
Keresek Valakit s nem tudom, ki az?
A percek robognak, tűnik a Tavasz
S nem tudom, ki az.
Csüggedő szívvel loholok egyre,
Keresek valakit a Végtelenbe,
Loholok egyre.
Könnyim csorognak – majd kiapadnak:
Vágyak magukkal messzebb ragadnak –
Majd kiapadnak!
Búsan magamnak akkor megállok,
Szemem csukódik, semmitse látok –
Akkor megállok.
Lelkem elröppen a Végtelenbe,
Tovább nem vágyom arra az egyre,
A Végtelenbe.
1921. okt. 31.
Be jó az éjben bátoran menni,
Be jó az éjben egyedül lenni;
Bús tavaszi éjjel
S borusan járni szerte-széjjel.
Ha a Hold szunnyad, szellő se rebben,
Virágok nyitnak elfeledetten,
Tüzes, tüskés rózsák,
Ölelik a Föld takaróját.
Elhaló hárfák titkos zenéje
(Ez éj a lelkem örökös éje)
Hűs tavaszi éjjel
Sirat Valakit bús szeszéllyel.
Messze vidéken – ismerős tájon
Éjjel bolyongok. – Senki se szánjon!
Hisz ez az én kertem
S bünhödnöm kell, mert nagyot mertem.
Belépni mertem, szétnézni benne:
Kóborgó Vágyam ha nyugtot lelne!
Szelid, csöndes éjjel.
S bolyongok benne szerte-széjjel.
1921. nov. 26.
A földön semmi nem örök…
A fákon árnyak nőnek este,
A félhomály is nyöszörög.
Eloszlik a Gond barna teste,
(A zsíros földbe rothadunk)
S ki egykor óhajunkat leste
– Ó, puszta szív, borus agyunk! –
Már könnyező szem, búcsut intett.
Mi mindent, mindent elhagyunk
És minden, minden elhagy minket,
A szó, kisértés, dölyf s a vér
És visszasírjuk könnyeinket,
Mely már az Óceánba ér.
És csak hiába, nem jő vissza,
De jön helyette téli Dér,
Ki sóhajunkat is fölissza.
Már aztán csendesek vagyunk –
A téli álom dermedt, tiszta,
De senkit nem csókolhatunk.
Virágot hullat el a bodza
S majd egy csomóba rothadunk.
S rég hallgat a hős méla kobza.
A vágyam még ma dübörög
És holnap vesztemet okozza.
A földön semmi nem örök:
A hernyó hull és a madár is
S az évszázad föl nem hörög.
1921. nov. 26.
A szívem hoztam el, csinálj vele
Amit akarsz. És nem tudok mást tenni
És nem fáj nékem semmi, semmi, semmi,
Csak a karom, mert nem öleltelek.
Oly fényes az még, mint uj lakkcipő
És lábad biggyedt vonalára szabták.
De ruganyos, mint fürge gummilabdák
És mint a spongya, mely tengerbe nő.
Két fájó karral nyújtom mostan néked
És fáradt, barna szóval arra kérlek
– Ha eltiporsz is füvet, harmatost –
Ha elszakadt a lakktopánka egyszer
S ki megfoltozza, nem terem oly Mester:
Az uccasárba akkor se taposd.
1921