NYÁRI DÉLUTÁN

Cseveg az olló. Néne
      nyesi a pázsitot,
guggol. Hátulról nézve
      is látni, ásitott.

Rádió nyüzsög. Szárnyak
      dongnak az üvegen.
Lágy szellők táncot járnak
      a puha füveken.

Az idő semmit játszik,
      langy tócsa most, megállt.
Hogy elleng, abból látszik,
      hogy remeg a virág.

Én sem tudom már régen,
      alszom? vagy dolgozom?
Megterit feleségem
      szép fehér abroszon.

Az eget is a tájon
      vászonfény lepi el.
Csillog, mert üvegtálon
      ül, a földieper.

Boldog vagyok? A kedves
      mellettem varrogat
s hallgatjuk, amint elmegy
      egy vak tehervonat.

1934 nyara

FALU

Mint egy tányér krumplipaprikás,
      lassan gőzölög lusta,
langy estében a piros palás,
      rakás falucska.

Itt is, ott is karcsú füst - remény -
      tünődni, merre szálljon,
áll kicsit a kémény küszöbén
      és int a tájon.

Akácocskát babrál a homály.
      A fa telt, kicsi keble
beléreszket, csöpp sóhaja száll -
      levegő-lepke.

S körülem, míg elfed hallgatag
      a lágy borongás bokra,
ugatások némán hullanak
      nagy bársonyokra...

... Lámpát gyújtanak az asszonyok.
      És erőlködve, rángva,
égbe röppenne, mint elnyomott
      lélek, a lángja.

El is lobban mind... Egy fény a rét.
      Az anyás hold-világa
elé nyújtja kövér tenyerét
      egy bodza-ága.

Örök boldogság forrása mos
      egy rekedt, csorba téglát.
Smaragd Buddha-szobrok harmatos
      gyepben a békák.

A vadzab, ki kardot vont elő,
      fejét mélyen lehajtja.
Most a dicsőség és az erő
      a repedt pajta...

... Benne csend van. Mintha valami
      elhangzott volna csengve.
Fontolni lehet, nem hallani.
      Nincs, csak a csendje.

S ahogy földerül az értelem,
      megérti, hogy itt más szó
nem eshetett, mint ami dereng:
      eke és ásó.

Szó, mert velük szólal a paraszt
      napnak, esőnek, földnek.
Szó, mint szóval mondom én el azt
      gondos időnek.

Szó, mint csecsemőnek a mosoly.
      Veregetés a lónak.
Szó. De tiszta értelmű, komoly
      tagja a szónak...

... Hallgatom az álmodó falut.
      Szorongó álmok szállnak;
meg-megrebbentik az elaludt
      árnyú fűszálat.

Alszanak az egek, a mezők.
      Ostorok, csizmák, kések.
Lombok közt a tiszta, tág közök.
      S a levélrések.

Alszanak a nyers, nehéz szavú,
      kiszikkadó parasztok.
Dombocskán, mint szívükön a bú,
      ülök. Virrasztok.

1934 nyara

SZAPPANOSVÍZ

Im, - a hűs udvar téglakocka
vörösén előbb meglapul,
majd óvatosan, ágra-bogra
oszolva előrenyomul

a szappanosvíz, de megtorpan
s kis kék fején hol ott, hol itt,
szinte meglátni láthatatlan,
reszkető, apró csápjait,

amint az akadályt leméri.
Fel-alá futkos, mint a rab.
A szappanosvizet eléri
a halál és továbbhalad.

Még megrázza habos sörényét,
színe reszket, mint ideges
állatok bőre. Sárga fény ég
zöld-kék testén, melyet az est

hamvas ujjával nem talál már.
Nem lesz. De amíg ott remeg,
semmicske borzongása átjár, -
az én furakvó lelkemet

is megrezgeti vergődése,
én is szállnék s szállna az ág,
a ház, a szalma, felhő és e
sok egymáshoz kötött világ!

1934 nyara

ALKALMI VERS A SZOCIALIZMUS ÁLLÁSÁRÓL

1

Fák közt,
virág közt
ülök egy padon.
Kotyogok, mint elhagyott csolnak,
sok lágy levegő locsolgat -
a szabadság nagy csendjét hallgatom.
S valami furcsa módon
nyitott szemmel érzem,
hogy testként folytatódom
a külső világban -
nem a fűben, a fákban,
hanem az egészben.

2

Ahogy fölvetem boldog szememet,
mind följebb oszlanak az egek
s egyszerre elém suhannak itt
gólyákként lengő szavaid,
te hamvadthajú öreg.
És mint a tájon - mosolygok rajtad.

3

Nem érzem én, csak értem aggodalmad.
S azért tolom el a csendet, hogy belásd,
öreg vagy és nem az elmulást
siratod, mint helyedben én siratnám,
hanem a munkát, a fölszabadulást,
magát az emberi alkotást,
a láthatatlant, mert rátipornak hitvány
és látható hatalmak.

4

Ha beomlanak a bányát
vázazó oszlopok
a kincset azért a tárnák
őrzik és az lobog.
És mindig újra nyitnák
a bányászok az aknát,
amíg szivük dobog.

5

A dolgos test s az alkotó szellem,
mondd, hogy törhetne egymás ellen?
Az elme, ha megért, megbékül,
de nem nyughatik a szív nélkül.
S az indulat muló görcsökbe vész,
ha föl nem oldja eleve az ész.

Azt hiszem, fáj sok fölgyűlt éved és
azért a szerető tévedés.
S jobb is volna, ha most elnéznéd velem,
hogy' köt hálót szellő faleveleken.

6

Már karcsú idomaira
pongyolát ölt a lég.
Az alkony a felhőn fésű...
Ülünk együtt, mint kedves és fia...

A fűben gyepként sarjad a sötét.
A homály pamutlombjai ingnak.

S mi várjuk, hogy mikor lesz
látható reszketésű
bennünk az első csillag.

1934. aug. eleje

BÉRMUNKÁS-BALLADA

Hordunk vinnyogó kosarat,
kapálunk reszkető salátát,
vályognak dagasztunk sarat,
szabjuk a divathölgy ruháját,
fejtjük a sertés-oldal háját,
zsírt olvasztunk, libát tömünk,
s az est ha bontja lengő táját,
bérünk van, nincsen örömünk.

Hiába emelünk falat
és rakjuk sorsunk kaszárnyáját,
fiúnk uccán, üveg alatt
nézi csak építőkockáját
s ha lányunk babaruhácskáját
kéri - hisz szövetet szövünk -
összeszorítja puha száját -
bérünk van, nincsen örömünk.

Szemünk előtt csak szíj szalad,
csinálunk kocsit, hozzá pályát,
földben, föld fölött, föld alatt
elültetjük a világ fáját,
begyűjtjük a rét gabonáját
és még büszkék se lehetünk -
tűzbe vetik, vízbe dobálják.
Bérünk van, nincsen örömünk.

A krumpli úgy nő, ha kapálják!
Ott nincs hiba, hogy küzködünk,
nem az rágja az ember máját.
Bérünk van, nincsen örömünk.

1934. aug.

ANYA

Az őszi eső szürke kontya
arcomba lóg zilálva, bontva.
Harmadik napja sírja, mondja,
mint tébolyult anya motyogja
- mert csecsre vágyom - rám meredve:
Reátaláltam gyermekemre,
aludj el, édes kedvesem, te,
csitt, csitt, kicsikém, tente, tente...

1934. szept. eleje

A FÁN A LEVELEK...

A fán a levelek
lassan lengenek.
Már mind görbe, sárga
      s konnyadt, puha.

Egy hallgatag madár
köztük föl-le jár,
mintha kalitkája
      volna a fa.

Igy csinál lelkem is.
Jár-kel bennem is,
ágról-ágra lépked
      egy némaság.

Szállhatnék - nem merek.
Meghajlik, remeg
a galy, vár és lépked
      a némaság.

1934. szept.

MAMA

Már egy hete csak a mamára
gondolok mindíg, meg-megállva.
Nyikorgó kosárral ölében,
ment a padlásra, ment serényen.

Én még őszinte ember voltam,
ordítottam, toporzékoltam.
Hagyja a dagadt ruhát másra.
Engem vigyen föl a padlásra.

Csak ment és teregetett némán,
nem szidott, nem is nézett énrám
s a ruhák fényesen, suhogva,
keringtek, szálltak a magosba.

Nem nyafognék, de most már késő,
most látom, milyen óriás ő -
szürke haja lebben az égen,
kékítőt old az ég vizében.

1934. okt.

ISZONYAT

A szobakonyhán félhomály van.
Az alkóv mögött szendereg
csücsörgő szájjal, rongy pólyában
s fölnyög néha egy kisgyerek.

Rezeg, rándul, mint őszi szélben
tócsa a rideg köveken.
Egy kislány, gondolkodva mélyen,
ül a sarokban félszegen.

Csak ketten élnek az alkóvban,
kiket vágy éltet s gyűlölet.
Bundás kutyával, megkopottan,
Rákóczi-árny az ágy felett.

A kislány hétéves. Kiszökne
s itt benn ugrálni sem lehet.
A mama lelkére kötötte
ezt a dögöt, a gyermeket.

Futna!... Ám oly nagyon tünődik,
hogy majdnem elalszik bele.
Erőt is érez, hogy a földig
egy várost lerontson vele.

... Ám dagadt szemét nyitja s menten
fölsír a csöpp fiúgyerek.
A lányka végigméri; csendben
megmelegíti a tejet.

A kékülő arcú gyerekre
mereven néz és hallgatag.
Fakó haján, mint halott lepke,
lógatja szárnyát a szalag.

Majd az ordító szájba tolja
a tejes üveg cucliját.
A fiú köhög fuldokolva
s mint bot, ha törik, úgy kiált.

Mint tenger, ráng az apró termet;
a cucli csöpög, mint a csap;
a lány elveszi és a gyermek
nyel, vonít és utánakap.

Majd ismét a szájába nyomja,
mert már csak tátog és feszül
s mire az szopva megnyugodna,
kiveszi ajkai közül.

A gyermek nem tudja, örüljön,
vagy sírjon véghetetlenül;
haragja rázza. A tej följön
kis gyomrából s ajkára ül.

Akárha most született volna,
oly vörös; fején az erek,
mint pondrók, másznak vonagolva;
lába nagyujja megmered.

Üvölt és hápog; szopna s retteg.
Inyével a homályba kap.
Csak mikor istenek születtek,
szülőkben kélt ily iszonyat.

A gyermek irtózattól nyirkos, -
ha adja, miért veszi el?
A leány hideg, mint a gyilkos.
Az udvaron vak énekel.

Igy játszik egy félóra hosszat,
némán és mosolytalanul.
Mikor egy szomszéd nő kopogtat,
megrezzen, mégis válaszul

lágyan szól ki a hasadékon:
"Tán most kap szegényke fogat!"
Aztán az alkóvba ül s vékony
tíz kis ujjával játszogat.

Az anya este - hetek óta
így van ez - ölébe veszi
fiát, az őt marokra fogja
s az édes tejet nem eszi.

Az üveg láttán sírni kezd el;
csak az öl erős melegét
kéri s mint roskadt öregember,
reszketve húnyja le szemét.

Az anya nem tudja, mi lelte,
(kendőjét ekkor veti le).
A kisleánynak perg a nyelve:
"Időben adtam ennie."

"Mama, engedjen főzni engem!"
Már frissen, vidoran nyafog.
A mama fáradtan, esetten
érzi, aludni volna jobb...

Éjjel a csillagok nem égnek,
évszakok sírnak és egek.
Álmában sír az anya s ébred,
azt hiszi, sír a kisgyerek.

Azon néma vinnyogás dermed.
Az anya ágyából kikel -
úgy látja, mosolyog a gyermek,
és megnyugodva alszik el...

Mikor munkába siet reggel,
készít egy kis tízórait
s indul. A kisleány is felkel
s míg ruhát ölt, fogadkozik.

De nyomja nagy magánya itt benn,
kín löki - játsszék odakint.
Ismét fölsír a gyermek s minden
előlről kezdődik megint.

1934. nov.

(INDIÁBAN, HOL ÉJJEL A VADAK...)

Indiában, hol éjjel a vadak
zöld szeme cikkan át a dzsungelen, -
mikor dédapa is kicsi volt még,
élt egy nagy fejedelem.

Parancsot adott, büszkét, szigorút:
"Fogjon mindenki szerszámot! Oda,
hol a lombzenére táncot lejt a hold,
épüljön hétszáz ékes palota!"

Hétszáz ékes palota közé
kincstárat vasból rakatott
s a napot akarta ráveretni,
mint óriás, tüzes lakatot.

Hiába szörnyedt el a nép
s kérlelték vének és papok:
"Ami égi, ne hozd a földre!"
A kapu pántja kérte a napot.

Feszült létra a felhő szélihez.
Megbillent az; a létra leszakadt.
Fogtak sasokat könnyü szekérbe.
A hámot szétszedték dalos madarak.

S míg sürgött irtózva, serénykedett
a dolgos népek megdöbbent zöme,
kisült a vetés, kigyult a város;
kicsordult a nap lángos özöne.

Mint a zuhatag, hullt alá a tűz.
Állva száradt el a fejedelem.
S a hétszáz palota helyét elfoglalta
az őserdő egy hűvös éjjelen.

1934-1935 [?]

[TÖREDÉKEK]

lesz lágy hús s mellé ifju karalábé
ökör hizik és nő a csalamádé
de az már a mi porunkból fakad

*

mint oroszlán, ki ketrecében bömböl
az öreg bácsi kerti útat döngöl

*

és testem végül megbetegedett
mert férfi vagyok és nem tudja senki,
még magam sem, hogy mennyit szenvedek.

*

Egész testében reszket, mint a gyermek,
kit rajtakaptak, hogy buktát lopott

*

vadász szemünkre lányok térde les
és haragomban megölnék egy tündért
holott talált és lukas életünkért
belátom - ölni meg nem érdemes.

*

mint locspocs-fényben a vastaligákkal
zörgő, seszinü alakok
ugy vonulnak a fejemen által
karácsonyesti gondolatok -

nem éppen olyanok hogy fönn az egekben
ily talicskákon hozzák a felhőhegyen
a havat libasorban kéklő seregben
az angyalok, hogy inség munka legyen -

nem, hanem

EGY BÜNTETŐTÖRVÉNYSZÉKI TÁRGYALÁS IRATAIBÓL

BŰNÖS

Azért jöttem, hogy följelentsem
magam, mert nem birom tovább
adni a szendét, ostobát.
Szótlanabb, némább bűne nincsen
enyémnél senkinek, bevallom.
Szeretném, hogyha itt, te vád,
szemtől szemembe mondanád
a bűnt. Mert nem lehet meghalnom.

VÁDLÓ

Én legyek bünének tudója -
mit motyog a reménytelen!
Én csak a bűnöst ismerem,
ki szemét lesüti s kitolja.
Mit vall be? Amit mind tudunk már -
iramló fényt a tengeren,
de bűne íze (rengve lenn)
fogai s ínye között bujkál!

BÍRÓ

Lépj közelébb s figyelj. A törvény
tudod, betellik szószerint.
A biróság, ha rád tekint,
a tűzön ítél, nem a pörnyén.
Mig eleven bizonyság nincsen,
mig itt nem illan fürge tény,
bár szánlak, fiam, nincs remény,
a bíróság föl kell hogy mentsen.

VÁDLOTT

Óh, nem lehet ilyen kegyetlen
törvény a tűzön, a vizen!
A bűnt, mely elnémit, hiszen
igy ujra el kéne követnem!
Végtelen semmi vár, tudom jól
s nem bocsánat. Ám ennyiben
nem kényszeríthet senkisem,
hogy a bűnt elkövessem ujból.

VÁDLÓ

Arcátlan szenvedő! Nem átalsz
rettegni! Kínod örömét.
A tengerfenék gyönyörét.
Süt a nap és te éjszakát vallsz.
A pocsolyákból száll a pára
hajtván gépeid kerekét
s te mozdulatlan, mint a jég,
akarsz megérni a halálra!

BÍRÓ

Látlak fiam s nem csal a látszat.
Szemedben könnycsepp ég - hazudsz.
Bánod a bűnt - megbánni tudsz,
így jelzel a cinkos világnak.
Ammiatt az ember bánkódik,
mit nem tett, vagy nem tehetett,
de a bűnt nem bánhatja meg,
mert az igazság megbántódik.

VÁDLOTT

Amit kivántok, lehetetlen.
Hisz emlékezni sincs időm,
mikor már tűnődnék merőn,
lökdös az éhség tehetetlen.
Belátom, hogy hitvány e bánat,
a gyengeséghez sincs erőm.
Engedjétek - ez nem öröm -
hogy tanúnak hívjam anyámat.

VÁDLÓ

Im anyját falta föl magzatja
vonítva s mohón e cseléd.
Két kézzel tépte emlejét,
ahogy most önmagát szaggatja.
Nem emlékezik arra persze,
mint vette vérét és tejét
s lógatja fondor fafejét,
hogy elhigyjük, nincs bűnre mersze!

BÍRÓ

Anyád meghalt tizenhat éve
- ezt meg kell állapítani -
le vannak rágva csontjai
és szülőhúsa meg van éve.
Igaz-e hát, hogy őbelőle
táplálkoztál, te hajdani
élősdi kisded. Majd ami

1934-1935