HOLT VIDÉK

 

Füstöl a víz, lóg a káka
kókkadón a pusztaságba.
Dunnába bútt fönn a magas.
Sűrű csönd ropog a havas
      mezőben.

Kövér homály, zsíros, csendes;
lapos lapály, kerek, rendes.
Csak egy ladik, mely hallhatón
kotyog még a kásás tavon
      magában.

Jeges ágak között zörgő
időt vajudik az erdő.
Csattogó fagy itt lel mohát
s ideköti csontos lovát
      pihenni.

És a szőlő. Közbül szilva.
A tőkéken nyirkos szalma.
Sorakozó sovány karók,
öreg parasztoknak valók
      járkálni.

Tanya, - körülötte körbe
fordul e táj. A tél körme
oldaláról egy keveset
repesztgeti még a meszet;
      eljátszik.

Az ól ajtaja kitárva.
Lóg, nyikorog, szél babrálja.
Hátha betéved egy malac
s kukoricatábla szalad
      csövestül!

Kis szobában kis parasztok.
Egy pipázik, de harasztot.
Ezeken nem segít ima.
Gondolkodva ülnek im a
      sötétben.

Uraságnak fagy a szőlő.
Neki durrog az az erdő.
Övé a tó s a jég alatt
neki bujnak a jó halak
      iszapba.

1932. jan.


MONDD, MIT ÉRLEL...

 

Mondd, mit érlel annak a sorsa,
akinek nem jut kapanyél;
kinek bajszán nem billeg morzsa,
ki setét gondok közt henyél;
ültetne krumplit harmadába
s nincs szabad föld egy kapa se,
s csomókban hull a hajaszála
s nem veszi észre maga se?

Mondd, mit érlel annak a sorsa,
akinek öt holdja terem;
lompos tyúkja kárál a torsra
s gondjai fészke a verem;
s igája nem zörög, sem ökre
nem bőg elnyújtva - nincs neki -
s mélyéről párolog a bögre,
ha kis családját eteti?

Mondd, mit érlel annak a sorsa,
ki maga él, maga keres;
levesének nincs sava-borsa,
hitelt nem ád a fűszeres;
egy tört széke van, hogy begyújtson,
repedt kályháján macska ül,
ritmust lóbál az ajtókulcson,
néz, néz, s lefekszik egyedül?

Mondd, mit érlel annak a sorsa,
ki családjáért dolgozik;
veszekszenek, kié a torzsa,
és csak a nagy lány néz mozit;
a nő mindíg mos - lucsok holtja -
szájíze mint a főzelék
s a szigor a lámpát ha eloltja,
csend fülel, motoz a setét?

Mondd, mit érlel annak a sorsa,
ki a gyár körül őgyeleg;
helyén a kapszlit nő kapdossa
s elfakult fejű kisgyerek;
s a palánkon hiába néz át,
hiába cipel kosarat,
szatyrot, - ha elalszik, fölrázzák
s lebukik, hogyha fosztogat?

Mondd, mit érlel annak a sorsa,
ki sót mér, krumplit, kenyeret,
hozomra, újságpapirosba
s nem söpri le a mérleget;
s ritkás fény közt morogva rámol
- az adó hosszú, nagy a bér -
s mi haszna sincs, hiába számol
többet a petróleumért?

S mondd, mit érlel annak a sorsa,
ki költő s fél és így dalol;
felesége a padlót mossa
s ő másolás után lohol;
neve, ha van, csak áruvédjegy,
mint akármely mosóporé,
s élete, ha van élte még egy,
a proletár utókoré?!

1932. jan.


ESŐ

 

Kaszák villannak az egen,
suhogó rendekben dől a zápor.
Nagy nyalábokban, szélesen
borul a szál, zizeg, aláhull.
És búzaszemekként a cseppek
tetőkön pattognak, peregnek.

Kaszák villognak? Szuronyok.
Golyók kopognak, csörögnek boltok,
futók sortüze vet lobot,
porzik a füst, összeszorított
foggal a föld tömege zendül.
Setét lé bugyog az erekből.

Vagy csak motor zúg? S gép szövi
az aláomló puha kelmét?
S a kínzott talajt befödi,
mint orsózaj a fáradt elmét?...
Ősz anyó, - kerek tükröt vágott.
Mit láttok benne, proletárok?

1932. máj.


KÜLVÁROSI ÉJ

 

A mellékudvarból a fény
hálóját lassan emeli,
mint gödör a víz fenekén,
konyhánk már homállyal teli.

Csönd, - - lomhán szinte lábrakap
s mászik a súroló kefe;
fölötte egy kis faldarab
azon tünődik, hulljon-e.

S olajos rongyokban az égen
megáll, sóhajt az éj;
leül a város szélinél.
Megindul ingón át a téren;
egy kevés holdat gyújt, hogy égjen.

Mint az omladék, úgy állnak
a gyárak,
de még
készül bennük a tömörebb sötét,
a csönd talapzata.

S a szövőgyárak ablakán
kötegbe száll
a holdsugár,
a hold lágy fénye a fonál
a bordás szövőszékeken
s reggelig, míg a munka áll,
a gépek mogorván szövik
szövőnők omló álmait.

S odébb, mint boltos temető,
vasgyár, cementgyár, csavargyár.
Visszhangzó családi kripták.
A komor föltámadás titkát
őrzik ezek az üzemek.

Egy macska kotor a palánkon
s a babonás éjjeli őr
lidércet lát, gyors fényjelet, -
a bogárhátú dinamók
hűvösen fénylenek.

Vonatfütty.

Nedvesség motoz a homályban,
a földre ledőlt fa lombjában
s megnehezíti
az út porát.

Az úton rendőr, motyogó munkás.
Röpcédulákkal egy-egy elvtárs
iramlik át.
Kutyaként szimatol előre
és mint a macska, fülel hátra;
kerülő útja minden lámpa.

Romlott fényt hány a korcsma szája,
tócsát okádik ablaka;
benn fuldokolva leng a lámpa,
napszámos virraszt egymaga.
Szundít a korcsmáros, szuszog,
ő nekivicsorít a falnak,
búja lépcsőkön fölbuzog,
sír. Élteti a forradalmat.

Akár a hült érc, merevek
a csattogó vizek.
Kóbor kutyaként jár a szél,
nagy, lógó nyelve vizet ér
és nyeli a vizet.

Szalmazsákok, mint tutajok,
úsznak némán az éjjel árján - -

A raktár megfeneklett bárka,
az öntőműhely vasladik
s piros kisdedet álmodik
a vasöntő az ércformákba.

Minden nedves, minden nehéz.
A nyomor országairól
térképet rajzol a penész.
S amott a kopár réteken
rongyok a rongyos füveken
s papír. Hogy' mászna! Mocorog
s indulni erőtlen...

Nedves, tapadós szeled mása
szennyes lepedők lobogása,
óh éj!
Csüngsz az egen, mint kötelen
foszló perkál s az életen
a bú, óh éj!
Szegények éje! Légy szenem,
füstölögj itt a szívemen,
olvaszd ki bennem a vasat,
álló üllőt, mely nem hasad,
kalapácsot, mely cikkan pengve,
- sikló pengét a győzelemre,
óh éj!

Az éj komoly, az éj nehéz.
Alszom hát én is, testvérek.
Ne üljön lelkünkre szenvedés.
Ne csipje testünket féreg.

1932


RITKÁS ERDŐ ALATT

 

Ritkás erdő alatt a langy tó,
lukba búvik piros bogárka,
fű biccen szürke csöpp varangytól
és a szántón borong a nyárfa.

Magos muharban hasán horkol
odvas dorong, a végén gomba.
Nézi teltkeblű öreg hordó;
puha moha meg zsíros donga.

Lebeg a hosszú szél lebontva,
- késő, szép délután ez, késő -
fodraiból a levelet
fésüli zümmögő fésü.

S a köd szoptatós melle buggyan
a ráncos szoknyájú hegyek közt, -
így volt. Egy ember ült a porban
s eltünt a kifeslő jegyek közt.

1932


ORDAS

 

Éles a szeme a vadnak,
ragadozónak, szabadnak.
Mint a kék tél s a gyötrelem,
világos és könyörtelen.

Ordas kapál az ugaron;
ugassatok az udvaron.
Vonítsatok, de ne nagyon,
meghallja az árny a fagyon.

Zúzmara-lógókkal illan,
jég fénye közt tovavillan;
a kín csattogó hercege,
álmunk házőrzője, ebe!

Friss havat zabál még s érzi
husotok, amint bevérzi.
Eltünődik, száját nyalja
s morog, de maga se hallja.

1932


A HETEDIK

 

E világon ha ütsz tanyát,
hétszer szűljön meg az anyád!
Egyszer szűljön égő házban,
egyszer jeges áradásban,
egyszer bolondok házában,
egyszer hajló, szép búzában,
egyszer kongó kolostorban,
egyszer disznók közt az ólban.
Fölsír a hat, de mire mégy?
A hetedik te magad légy!

Ellenség ha elődbe áll,
hét legyen, kit előtalál.
Egy, ki kezdi szabad napját,
egy, ki végzi szolgálatját,
egy, ki népet ingyen oktat,
egy, kit úszni vízbe dobtak,
egy, ki magva erdőségnek,
egy, kit őse bőgve védett,
csellel, gánccsal mind nem elég, -
a hetedik te magad légy!

Szerető után ha járnál,
hét legyen, ki lány után jár.
Egy, ki szivet ad szaváért,
egy, ki megfizet magáért,
egy, ki a merengőt adja,
egy, ki a szoknyát kutatja,
egy, ki tudja, hol a kapocs,
egy, ki kendőcskére tapos, -
dongják körül, mint húst a légy!
A hetedik te magad légy.

Ha költenél s van rá költség,
azt a verset heten költsék.
Egy, ki márványból rak falut,
egy, ki mikor szűlték, aludt,
egy, ki eget mér és bólint,
egy, kit a szó nevén szólít,
egy, ki lelkét üti nyélbe,
egy, ki patkányt boncol élve.
Kettő vitéz és tudós négy, -
a hetedik te magad légy.

S ha mindez volt, ahogy írva,
hét emberként szállj a sírba.
Egy, kit tejes kebel ringat,
egy, ki kemény mell után kap,
egy, ki elvet üres edényt,
egy, ki győzni segít szegényt,
egy, ki dolgozik bomolva,
egy, aki csak néz a Holdra:
Világ sírköve alatt mégy!
A hetedik te magad légy.

1932


EMLÉK

 

Apró, kemény kontyú ángyom
réz-homloka fénybe cikkan,
réz-hajlással földet érint,
búzát kötöz csörögve a nyomainkban.

Ki kél pergő, könnyű hintón?
Arany haja sétál, mászkál.
Mi mint búza s ő pirosló
napernyővel, mint a pipacs, fölöttünk száll.

Ángyikám mint rézből öntött,
áll a zizegő mezőben.
Por lombjai hajladoznak.
Bogár szemén piros villog eltünőben.

Majd áttetsző krumpli gőzlött,
hűtötte a csendes este.
Ángyom sóhajtott s elvillant
a sűrűlő szürkületben még egy fecske.

S jóéjszakát szólt a szalma.
Jószágaink cirpelgettek
s jószágunk volt a föld, az ég,
a tücsköknek a csillagok felelgettek.

1932


MEDVETÁNC

 

Fürtös, láncos, táncos, nyalka,
aj de szép a kerek talpa!
      Hova vánszorogsz vele?
      Fordulj a szép lány fele!
      Brumma, brumma, brummadza.

Híres, drága bunda rajtam,
húsz körömmel magam varrtam.
      Nyusztból, nyestből, mókusból,
      kutyából meg farkasból.
      Brumma, brumma, brummadza.

Gyöngyöt őszig válogattam,
fogaimra úgy akadtam.
      Kéne ott a derekam,
      ahol kilenc gyerek van.
      Brumma, brumma, brummadza.

Azért járom ilyen lassún,
aki festő, pingálhasson.
      A feje a néninek
      éppen jó lesz pemszlinek.
      Brumma, brumma, brummadza.

Kinek kincse van fazékkal,
mér a markosnak marékkal.
      Ha nem azzal, körömmel,
      a körmösnek örömmel.
      Brumma, brumma, brummadza.

Szép a réz kerek virága,
ha kihajt a napvilágra!
      Egy kasznárnak öt hete
      zsebbe nőtt a két keze.
      Brumma, brumma, brummadza.

Állatnak van ingyen kedve,
aki nem ád, az a medve.
      Ha megfázik a lába,
      takaródzzék deszkába.
      Brumma, brumma, brummadza.

1932


HATÁR

 

Dongó ődöng az erdő szélinél.
Harkály kopog, gyík ragyog. Marha bőg.
S tovaringatja fodrosan a szél
a tűnődve zümmögő időt.

Gyűrt, sárga táj, az égi mellig ér,
muharmező, kemény kötény, nehéz -
mi van benne? Amott fut egy kis ér
s itt ház ül. Kisfia, az ól, idenéz.

Poros a víz, nincs kedve kékleni.
Zörrenő fák közt pikkelylik az út -
és gomolygón új korunk vénjei,
kik elhagyták az omladó falut.

Hátha kenyér nő idegen igán.
Lassan ügetnek, barnák s csontosak.
Csöpp cókmókjuk gunnyaszt a taligán.
Fönn felhők lágy batyui bomlanak.

S sziszeg a por, rájuk locsog a sár -
na, ki ád nektek munkát, kenyeret?...
Tétova szunyog sír és a határ
száraz szemekkel magába mered.

1932


A KANÁSZ

 

Az én falkám olyan falka,
ondolálva van a farka.
      Orrukban csak magyar mód
      csillog egy kis aranydrót.

Van egy pösze kis malacom,
fővárosi grófkisasszony.
      Sóhajtott is egy ízbe,
      nézi magát a vízbe.

Van nekem egy oly kis kanom,
szelid szóra kezes nagyon.
      Az ha fogja s egyet túr,
      a kőkastély felfordul.

Van egy semmi kis furulyám,
nem nőtt az, csak datolyafán.
      Azt ha fúvom, hull a makk,
      a fák táncra állanak.

S ahány felhő, összeszalad,
ha csördítem ustoromat.
      Réz a nyele, szikrázik.
      De sok szoknya megázik!

1932


A CIPŐ

 

Költő vett föl, pici lábán
      egy ilyen tapos,
két megtörött, szelid orcám
      azért bánatos.

Fény deszkázhat, ég füstölhet.
      Lekvár lesz a sár?
Neki mindegy. Füzőmből meg
      kanócot csinál.

Sziszeghetek, ügyet se vet
      rám, a marcona.
Kiadhatom a lelkemet, -
      ennek nincs hona.

S ha szivemet künn az uccán
      elébe teszem,
elpirul ugyan, de aztán
      döfköd mérgesen.

Nyelvem néha rája öltöm;
      visszanéz csunyán
s ő is, az én morcos költőm
      nyelvét ölti rám.

Volt fényes és szép életem.
      Hordott egy huszár
s váltogatott, a hűtelen.
      Ennek vége már.

Ne tartott vón ilyen árra,
      vetett volna ki
Észak homályló havára
      dérrel porlani,

vagy Dél izzadt erdejében
      tigris tépne szét,
vagy gyik fülelné belőlem
      az éj gyors neszét,

vagy egy éjjel hordanának
      szét a termeszek, - -
vagy tengeri zöld homálynak,
      ahol elleszek

virágállatok közt csendben,
      mint cipő-virág,
mig belepnek puha testtel
      iszamos csigák.

Oh, sudarán fa lombjának,
      szagolna maki,
vagy csak mocsári gólyának
      vetett volna ki!

Az is befüzne kigyóval,
      szállana velem,
lassút lépne s állva tollal
      fedné egy felem.

Rab vagyok a költő lábán,
      két éve tapos,
két megtörött, szelid orcám
      azért bánatos.

1932


FÁK

 

Puha szántások esővert, leves
      gerezdjei között
csüggedten várják a fák a sebes,
      apadt mellű ködöt.

Sárga levelük lefele konyul,
      törzsük vizes, ragyog.
Kisírtan állnak - gyorsan alkonyul
      s e fák magányosok.

Még gallyas, vágatlan, sudár alak
      mind: hántatlan dorong.
Fényes gyümölcsük helyén hallgatag,
      zömök varjú borong.

Görcsösen fogja ijedt gyökerük
      az elmálló talajt.
Nedvük sebesen kering, tüdejük
      még zörren, még sohajt.

Rügyre gondolnak mormolva e fák.
      S a tág ég tiszta, nagy -
reggel az erkölcs hűvös, kék vasát
      megvillantja a fagy.

1932


HÁLÓ

 

Hull a hajam, nincs kenyerem
      tollam vásik,
halász bátyám így veszett el.
      Él így más is.

Idegeim elmeritem,
      mint a hálót,
hust fogni s a nehéz vizen
      könnyű álmot.

Szakadt lehet - gondolkozom, -
      az én hálóm.
Kiaggatom, megfoltozom.
      S íme, látom -

Kiterített fagyos hálóm
      az ég, ragyog -
jeges bogai szikrázón
      a csillagok.

1932


(TEHERVONATOK TOLATNAK...)

 

Tehervonatok tolatnak,
a méla csörömpölés
könnyü bilincseket rak
a néma tájra.

Oly könnyen száll a hold,
mint a fölszabadult.

A megtört kövek
önnön árnyukon fekszenek,
csillognak
maguknak,
úgy a helyükön vannak,
mint még soha.

Milyen óriás éjszaka
szilánkja ez a sulyos éj,
mely úgy hull le ránk,
mint a porra a vasszilánk?

Napszülte vágy!
Ha majd árnyat fogad az ágy,
abban az egész éjben
is ébren
maradnál?

A raktár
előtt poros lámpa ég.
Csak látszik, nem világit,
ilyen az ész, ha áhit.
Pislog élénken, holott
nagy halott
fény az ég.

1932 [?]


(HOVÁ FORDULJON AZ EMBER...)

 

Hová forduljon az ember, ha nem tartozik a harcosok közé,
nem dob be ablakot, nem tép föl uccaköveket?
Hová forduljon az ember, ha nem tartozik a harcosok közé
és nem elégedetlen, bár nem elégedett?

Hová forduljon az ember - ismétli megint az ismerős.
Borostás arca mintha látna, de szeme semmit se néz, akár a halé.
Milyen gyönge és bánatos! És bánata mily alapos, erős!
Meghalni semmiért sem tudna, de ha villamos ütné el,
bátran állna a halál elé.

Tudja mindazt, mit én tudok, de nem onnan tudja, ahonnan én.
Eszét külön, szivét külön szárnyalja be az egyröptü szó.
Madarat lát? - pihe suhan s a csontváz ott áll messzi
kopasz ág zörgő tetején - -
néki a fogalmak hideg vasak, miket csak messziről szemlélni jó.

Nézd! szólnék, de mit is mondjak? Meghallgat, de legbelül
egy öregre figyel
ki szomorúan mosolyogva őszi esőben lebontott hajjal bolyong
hűvös szelét már én is érzem s megrendülök.
El innen, el -
Ellenség ő, ellenségünk páralepte szemeivel -
nekünk vaskörmével kivül, a hideg kályhán csörömpöl, guggol a gond.

1932 [?]


SÁRGA FÜVEK

 

Sárga füvek a homokon
Csontos öreg nő ez a szél
A tócsa ideges barom
A tenger nyugodt, elbeszél

Dúdolom halk leltáromat
Hazám az eladott kabát
Buckákra omlott alkonyat
Nincs szivem folytatni tovább

Csillan a nyüzsögő idő
Korallszirtje, a holt világ
A nyirfa, a bérház, a nő
Az áramló kék égen át

1932 [?]


BALLADA

 

Vizcsepp az ég, viszi a szél

Ajánlás:

Legalább N. A. sejtse meg
Ki izlelő nyelven beszél
E gorgonzola-versemet

1932 [?]


INVOKÁCIÓ

 

Énekelni oly nehéz, hol kiváncsi szemek figyelnek,
Mégis, elfogódva bár,
Fujd el dalod, zengd a munkások dalát.
Föl vagy húzva az életre s végül minden óramű lejár.
Nyisd meg szived, a világ alázatosan ül a kapunál.
Ez itt körül mind ellenség, gondold meg jól, az nyugalmat ád.
Énekelni oly nehéz itt, énekeld a munkások dalát!

Tekints körül e tört sikon, melyre kövér falkában épp betör a homály.
Nincs ideje vigadásnak, ládd, a nap is feldöntött pohár.
Mi már nyugtalan álmunkhoz készülődünk - drága a világ, -
Cirpelni kezd a fáradtság; énekeld a munkások dalát!

Óh hogy fetreng a nagy este! Erdős öléből sötéten dől a vér.
Az orvos szerint százhúsz milliónak nem jut egy falat kenyér.
Ama százhúsz millióban, mely a hold-zsupp födte ólban rongyaiba váj,

Megszületett az a Gyermek, kit nem véd sem Isten, sem Király -
Egész világ ege alatt
Emeld föl műszered, szavadat, -
Ismered a modern pszichológiát, -
Szíved elől nincs menekvés. Énekeld a munkások dalát!

Rebbentsd meg a kiváncsiak gúnyos csapatát.
Hölgyek, urak, ismerősök. Mosolyogni akarsz, mint barát.
Rájuk vagy utalva. S mintha néznétek egymást ablakon át.
- Csörrenjen meg az az üveg! Énekeld a munkások dalát!

1932. dec.


[TÖREDÉKEK]

 

Állás nélkül élek, akár a madár,
idestova másfél esztendeje már.

Vásárcsarnok nyirkos boltjai alatt
hordott ölem nyálkás, bő kosarakat.

Mintha fojtogatnék, eltorzult kezem
deresen hüvöslő drótköteleken.

Voltam könyvügynök, ki nem olvas, de ád
Móriczot, Shawt, Barbusse-t, Cocteaut meg Zolát.

Kerek kenyerek közt vékony kenyeres,
ki száz karajt ád el, mig egyet keres

Nem volt szalonnám s min piritnám, tüzem,
lucskos padon háltam, harmatos füvön.

tehetségem pusztul vígasztalanul

*

Hétért - magamat kérdem -
      adsz-e hatot?
Játszom. Azé az érdem,
      ki játszhatott.

*

Költő szerelme szalmaláng,
azért oly sebes és falánk

*

Nyári könnyü szellők,
lányok közt szökellők
szoknyákat libbentők -

játsztok a bokorban,
szalmaszállal porban
boldog gyermekkorban.

*

Jó volna-e, ha megdermedne fönt
hülten a súlyos arany napkorong?
- Nem! Az a jó, ha a szobában
friss kávészag tolong!

És mint reklám léggömb, majdnem elrepül
a szalmaszinü, könnyü nyári ég -
csak egy sovány nő feje nehezül
reád, aranyból öntött nagy vidék!

Sárga füvek a homokon, a dél
szikrázik,
elült, lefolyt a tors között a szél,
a tócsa bőre ráng idegesen.

Egy pók fut át a homokon, a dél
csiszolva űl a sárga füveken,
elült, lefolyt a tors között a szél,
a tócsa bőre ráng idegesen.

foszforeszkál az üres levegő

füstöl a föld, egy óriási nő
gyémánt-melle-vonala villan el
egy szál vadzab, ki kardot vont elő
a porba réved emlékeivel

*

A kerten, hallatlan semmit idézve
bálvány hőség borong,
pókhálót fog kicsiny ráncos kezébe
s untan legyint a lomb.

A tócsa finoman bolyhos a portól

*

A nyárfák közt ezüst habokkal
az édes szellő folydogál
s csak fürdik benne aranyos tagokkal
az óriási nyár.

*

Kásásodik a viz, kialakúl a jég
és bűneim halállá állnak össze.

*

Hizlalt eső kapirgál
      a vastetőn -
csak kotyogj, vén tyúk s immár
      költsd ki az én időm.

Te drága anya, tojj s költs
      tojásokat,
aranyos, kék, piros, zöld
      gyönge nappalokat!

S én addig várok. Pénzem
      nincs semmire.
Szivem ver és ráz; érzem,
      hogy' száll a pihe.

Ráz, ver. Borongva, hetykén
      elhallgatom.
Ez a csavargó gondja
      a lukszusvonaton.

Esik, esik fecsegve
      s hol ott, hol itt,
mint hálót hal, szelecske
      rángatja szálait.

*

távol tar ágak szerkezetei
tartják keccsel az üres levegőt.

Nedvesedik mélán az elhagyott
homokbánya, nagy fekete lukak
lélegzenek s a kezdő csillagok
békadudára járják táncukat

Lesz-e nap holnap, mely békét igér?
És végre munka, mely nem gyötrelem!...
Az ágakról, mint fátyol, lóg a szél,
a szürkület. Én nagyon szeretem.

*

A csipogó árnyakból fiókáit
összegyüjti a szürkület.
Már ég a lámpa, de még nem világit -
ami fehér volt, szürke lett.

Az ég szine, mint könnyü női ingben
kék s rózsaszin selyempapir.

*

Tollászkodik a sárga lomb
A mennyek langy asszonya hervad
s az ellágyuló őszi talajon

Az ellágyuló őszi talajon
végighever a hervadt levegő

*

A pipafüst lenyúl a földig.
Embergyujtotta láng vergődik
a kályhán s kacsint a gyerekre -
az is hancurozni szeretne.

A zsupptetők, a templom tornya,
a hóba ejtve, hóba szórva,
mint a bárányok ürüléke,
feketéllik a messziségbe.

Fehér szelek - csordában járnak -
minthogyha lovak suhannának
tiszta fagyból s nem láthatóan,
szikrát üt patájuk a hóban.

...........................
a napot csak sejti az ember,
mint remélő a boldogságot -
onnan tudom hogy süt, mert látok.

*

A tó jegét kásás hó fedi

*

A kínhoz kötnek kemény kötelek,
be vagyok fonva minden oldalon
és nem lelem a csomót, amelyet
egy rántással meg kéne oldanom.

És szenvedek, de nem lesz kegyelem,
ha megszabadít, aki egy velem, -
amazoké lesz minden fájdalom.

*

Fagyon veszve, vagy éhen. Igy a sorsom.
Már rálépett a lábomra a tél.
Bordáimat kiálló lécként hordom
és kócmadzagként lóg bennem a bél.

*

Arcuk egy-egy kis külváros, ahol
nincs kövezet és nincs jó kocsma sem.
Kis, zsiros hajuk a sipka alól
előkanyarul vizesen

*

APÁM ÉS ANYÁM

Amig fiatal volt a legény,
Sokat megérzett az ujja hegyén,
Megérzett mindent a bőrén,
Kicsit

*

Oly lágy az este, mint egy szöllőszem,
gurul puhán emlékeim között.
Egy szőke est. De már nem emlékszem,

*

A hallgatag gép, nézd, helyére ér,
még nyikorgó törzseken gördül tova.
Nyög az anyag. A tömegeken így
gördül elő a dolgozók sora.

Nagy a mű. Hogy férne ilyen szűk kapun,
melyen kétoldalt porló istenek
fehér szemükkel ki-be libegő
bankárok után elmerengenek?

Töredeznek a világ pántjai.

Meg fogjuk alkotni csiszolt kövön
a dolgozók finom fém-államát -
mint bérházon az énekszó, belülről a jel,
darabos arcukon úgy suhan át.

*

Lassú álmodozásaiból amint
fölemeli fejét a gyermek,
bólint az angyal, ki a kínnal fölötte ing
s porba ejtik fejüket a kígyók,
akik feléje mérgeket lövellnek.

*

Tizenöt éve írok költeményt
és most, amikor költő lennék végre,
csak állok itt a vasgyár szegletén
s nincsen szavam a holdvilágos égre.

*

Valamikor volt a tett,
abból lett a gyülölet,
ebből pedig szeretet
s a világnak vége lett.

*

Még nem volt olyan disznó, ki elájult,
mikor meglátta a moslékos vályut.

*

Ének, hajolj ki ajkamon
s te bánat, ne érj el, csak holnap.
Mélyebbre kell még hajlanom,
hogy semmit nem tudón dudoljak.

És énbennem is leng a mérleg,
de nem húzza le, ami kell.
Lágy verőfény! Semmit sem értek,
csak hallom, kislány énekel.

"Szádon az igazság bugyogjon
s te nyelj, hiszen te ugy hazudsz!
Ez a bölcs átok addig fogjon,
mig vitatni s szeretni tudsz!"

*

Nem! nem! kellene kiáltoznom
s azt suttogom: igen, igen,
hogy a sors ringatózást hozzon
a tenger sirás vizeiben

*

Diványon fekszem, sziszegek:
"Na várjatok!..." S egyszerre hallom
- gyötrően munkát! kenyeret!
kiabálnak az uccasarkon.
S rohanok, majdnem azt sikoltom -
"Várjatok hát! Megyek, megyek!..."
Mit gyerekes dac! Igazi voltom
küzdő, emberi szeretet.

*

mert megoszlik, mint az egy-élet
az egy-igazság maga is

*

A kövezeten kis csatak hunyorgott,
megszállták a várost az árnyak
s a sok veréb, mely fölcsipogva forgott,
némán, erősen markolta az ágat,
mert jobban ragaszkodik, aki alszik,
mint az éber, ki tovaszállni kész,
az emberek, a villamosok, taxik
sürögtek, mint az ösztön meg az ész.

Egy kapu alatt egy lányt csókoltam szájon
s a többi nép közt elvegyültem én,
majd kiváltam, hogy azután kiváljon
sok gondom közül ez a költemény.
Már megformálta lassu tünődésem,
hogy állati búm értelmes, emberi
bánat, amely magát e tündöklésben
hirdetményekben is fölismeri.

*

Öregem, no, mi van veled?
Élsz, ahogy élsz s ezt te ne tudnád?
Vizes homokon kötelek
kötnek-e ki? Te azt sem unnád.
Bátorság! Lesz még olyan munkád,
amelyben kedvedet leled, -
most - bárha egek ura ront rád, -
teremtsd elő a kenyered.

Hisz itt a szenvedés belül -
de ott kivül a magyarázat.
S hogy' olvasod le emberűl,
hogyha tagjaid citeráznak?
Ez a fegyenc-kor leigázhat,
de szabad leszel, ha belül
nem raksz magadnak olyan házat,
melybe háziur települ.

Jöjj világra! Anyád apád
te légy! Ne less tündéri nőre
s szakállas végzetre, ki rád
vigyázzon, - ne légy bölcs, te dőre!
Gondolj a ravasz csecsemőre, -
sír-ri, hogy szánassa magát,
de mig mosolyog az emlőre,
növeszti körmét és fogát.

*

Ember, ne félj! Milyen gyermeki vagy, -
törődj belé, ma nem tudunk szeretni.
Szemeidből a csillogás kihagy,
megtanulnak a dolgokra meredni.
Lépj ki a bérházból! Nézd, emeletnyi,
áttetsző, sikos állkapcsát a fagy
meghordozza az egeken. Feledni
nem tudsz annyit, hogy ember ne maradj.

*

A csillám szememből kihagy,
szemem már tanul rámeredni
a dolgokra. - Gyermeki vagy
- szól - én már nem tudok szeretni.
Én azt látom, hogy emeletnyi
áttetsző állkapocs, a fagy,
siklik ott fönn... Annyit feledni
nem tudsz, hogy ember ne maradj.

*

Most már nem tudom, mit tegyek,
öljek-e, vagy olvassak ponyvát.
Ösztöneim az életet,
bármily kegyetlen, meg nem unnák.
Jobb szeretik a bő uzsonnát,
mint én a tünő felleget,
egy lány mosolyát, mint a munkát
én és a tündér képzelet.

*

Mi emberek, sötét erők,
érezzük, napjaink letelnek.
S ha érezzük, a vég előtt,
mint dögöt légy, a világ ellep.
Eszmék északi fénye mellett
mért őriznők hát az időt?
Miért piszkálnánk hunyt szerelmet?
Én fölgyujtom a temetőt.

*

Szépen beszélsz! Fogalmad úgy
világít, mint ott kinn a nyers tél
s igazad van! De most aludj,
ma éheztél és nem kerestél,
egész nap új világra lestél.

1932-1933