Novellák a szó és a műfaj eredeti értelmében. Külsőre, belsőre ujdonságok, eredeti összetételek, leleményes kidolgozások és ami ezzel természetszerüen összefügg, az anyagnak, az általános emberinek és társadalminak önálló minősítései. Önállóságuk azonban nem érinti szocialista mivoltukat, mindössze annyit jelent, hogy Nagy Lajosnak nem csupán az értelme mozog a szocializmus gondolatkörében, amint az művéből kitetszik, hanem a fogalmakkal nem irányítható művésziség is úgy szabja meg benne tevékenysége irányát, hogy a szocializmus ennek inkább utólagos tudatosítása. Másfelől meg önállósága nem jelent többet annál, minthogy írótársaitól különül el, mert¹ szemlélete nem egyéni, hanem egyetemes, vagyis voltaképpen Nagy Lajos módjára kéne szemlélődnünk, ha adnánk valamit a tárgyilagosságra.

E művészet tárgyiassága, noha semmi köze az új német „Sachlichkeit”-hez, szembeszökő. Anyagának porcikái száraz adalékok, igéi szintelenek, jelzői majdnem mindenütt elemzők, úgyhogy mondatai külön-külön a leghétköznapibbak. Azonban egymás utáni kapcsolódásuk végtelenül izgalmassá teszi az egészet. Motívumai annyira egyszerüek és pusztán, önmagukban állóak, hogy sem nem közhelyek, sem nem szólamok, még csak nem is Nagy Lajos egyéni megfigyelései. De amikor az egyik motívum helyét átadja másikának, a szatira és a keserüség olyan szinjátékát látjuk, hogy nevetni és bánkódni egyaránt elfelejtkezünk. Egyetemesnek² vélt hagyományos kategóriákat finom fokozással tesz valóban egyetemessé, amikor persze kiviláglik ürességük és nevetségessé válnak azzal az eszmével együtt, amelynek képviselői. „Napirend” cimü novellája így kezdődik:

„1927. október 19., szerda. (Bruno Schwarzkopf, az önműködő akasztófa feltalálója, született 1845-ben. Áldás poraira.) Róm. kath.: Péter. Prot.: Lucius. Ógörög – október 6 – : Tamás. Izr. – ajaj – 23 Szimh. tho. Buddhista: Cso-cso. Dugóhúzóimádók: Pilili. A Nap kél 6 óra 23 perckor. Nyugszik 17 óra 7 perckor. Munkás kél 6 óra 5 perckor. Hivatalnok kél 7 óra 36 perckor. Nagyságos úr kél 10 óra 16 perckor. A kapitalizmus élősdije kél d. u.³ 5 óra 7 perckor. A Hold kél 6 óra 51 perckor. A Hold nyugszik reggel 5 óra 2 perckor. Költő sunyít a Holdra éjjel 12-kor. Ebből valami esztétikai szépség jön ki. „Ni hold!” – csodálkozik a költő. Ir. Kisasszony olvassa a verset. Cseléd mos”.

E sorokban még az olyan szólamszerű kifejezés is, mint „a kapitalizmus élősdije” a motívumok értékváltása révén tárgyi megjelöléssé válik. Szimultanizmusnak nem mondható, mert nem egyidejü, hanem részben ellentétes dolgokat köt egybe, részben pedig a polgári szemlélet által külön csoportokba osztályozott tényeket és mozzanatokat foglalja egységbe.

A kritikusnak az a dolga, hogy fogalmat adjon a műről. Ám Nagy Lajos könyvéről bajos fogalmat adni így röviden, mert találékonysága kifogyhatatlan. Aki a művészetben nem a szellem anyagformáló teremtő erejét csodálja, hanem érzelmeket keres, Nagy Lajos könyvét az sem teszi le elégedetlenül. Csak képes legyen arra, hogy egyik szemével sírjon, a másikkal nevessen, mert ha a novella elején nevethetnékje támadt is, a végén szívdobogást kap. Persze nem mindenütt. A vezető írásban nyoma sincs az akasztófahumornak – Beöthyvel szólván tragikus fensége nyűgözi le az olvasót. A Jeremiáda is a Bibliára, Jób könyvére emlékeztet, a különbség mégis néhány ezer év mélysége: kozmikus hasonlatok nélkül kelti hatását egy kishivatalnok rengeteg apró bajának seregszámlájával. A Disznóképü, a tőzsér aprólékosan epikus arcképe, a mozzanatok legfinomabb kifejlésével. Utána a Harag, a túldolgoztatott gépkocsis feleségére támadó dühe s az úr előtt való hirtelen megjuhádzása – kompoziciója kissé elsietett, de legalább is lírai. A Razzia szintén korlátolt kategóriák egyetemessé való kiszélesítése. Gonosztevőkre, notórius munkakerülőkre és „züllött életet élő nőkre” szoktak razziázni, nos Nagy Lajos tart egy ilyen razziát, – összefogdostatja az Előkelők Klubjának tagját, mint notórius munkakerülőt, az ifjú és szép művésznőt, mint titkos prostituáltat, az ujságírót, a csendéletfestőt, mint szélhámosokat, a „márkit”, a szelvénynyírót, – akik tehát beletartoznak abba a hivatalos kategóriába, amely a társadalomra veszedelmes. Legkevesebb eredetiségről a Kastély címü novella tanuskodik, jóllehet témája maga uj, kidolgozása és fejlesztése azonban szokottabb. A Tanya gyönyürű tájkép, csak éppen hogy lakói, a két béres család, minden kizsákmányoltságukkal együtt nem rózsabokrok között, hanem a társadalom soraiban állanak. A kötet utolsó darabja, a Január szerkezetében a Napirendhez kapcsolódik, bár emelkedése romantikus és lelkes, magasra törő.

A kötet úgy külső mint belső értékeire nézve kiváló. Történeti helyét kijelölni nehéz, ősei nincsenek. Mégis, ha figyelemmel kísérjük a három utolsó nemzedék életformáját, magyar viszonylatban uralkodó társadalmi kérdéseit, úgy tünik fel, hogy Mikszáth Kálmánhoz és Móricz Zsigmondhoz kapcsolódik, noha nem folytatója egyiknek sem.

Rokonszenvesen együgyű ökölvívó-bajnok és minden beképzelt hisztériája, ártatlan körmönfontsága ellenére ostobácska ujságíró nő szerelmi regénye alakul ki a szereplők összeszűrt naplóiból. Kevés természetesség, amit könnyed szellemesség feledtet; sok bonyodalom, amely kecses derüvel bontakozik. Képzelt Amerika képzelt képviselőivel, – a regény tehát a szellem bájos játéka volna, ha ez az Amerika nem volna mégis valóságos, t. i. az európaiak álmodozásában. Igy azonban az írás minden mulatságos mivoltával együtt szatirává válik, ami a regény egyes ütemeiből is kitetszik mindenütt, ahol Aszlányi maga is beleszól. Motivumai rejtve fejlődnek, utólag eszmélünk rá, hogy a tüzijáték közepette valóságos ágyú dörgött. Fordulatai így élesek, noha úgy elő vannak készitve, hogy az előzményeknek s a képzelt szereplők képzelt jellemének természetes fejleményei. Ugyanaz a mozzanat minden fejezetben más szint és magasságot kap, ami rendben van, hiszen különböző szereplők különböző viszonylatát jelzi, de egyben világot vet azokra a közös szamárságokra is, amelyek ezt a világot oly előszeretettel képzeltetik el a kisemberekkel. Stilusa mindennek a megfelelője. Hasonlatok nélkül is csillámlik, mondatai bogozásában ötletes, friss és leleményes. Rövid megjegyzései¹ maguk is apró szokások karrikaturái. Tréfái, szellemessége, elméssége sokban hasonlitanak Herczeg Ferenc szövéséhez, de Aszlányi közvetlenebb és liraibb. Aszlányi harmatba mártott tollal ír, igaz, hogy ez a harmat angolszász park pázsitjára hullott és egy kevés franciás parfőmmel illatozik. A regény utolsó negyede igen megrovandó, fölösleges, mese és cselekmény kerek befejezte után érthetetlen, hogy miféle szerepet játszana, ha tudna játszani. Mint minden, ami fölösleges, csúfit. Márványra csapott malter.

1. A mai magyar irodalom képe franciául. Tájékoztató külföldi honosok számára, gyanutlan idegenek tréfacsináló vezetője, – magyarul meg sem iródhatnék, magyarul el sem olvasódnék. Hiszen² aki efféle irodalomtörténeti beszámolót vesz kezébe, az bizonyosan szereti az irást, ismeri az irodalmat ugy, ahogyan az hat, alkot és gyarapodik; e könyv magyar ütemü forgatója tehát arra volna kiváncsi, hogy a külön-külön valóságos irányok közös értelme miben leledzik; az egyes izlésbeli és világszemléleti csoportoktól elismert értékek hol és hogyan találkoznak; honnan fejlenek azok a végső értékellentétek, amelyek oly határozott jelei a társadalmi ellenmondásoknak. Egyszóval egyeztető összefoglalást várnánk, mert – ismétlem – a különféleségeket az efféle beszámoló magyar olvasója már közvetlenül ismeri.

2. Dehát a könyv idegenek számára készült, felelik. Nos, éppen az idegenek követelhetik meg elsősorban, a mindent figyelembe vevő honi összefoglalást. Hiszen ők általánosan, tehát egyformán érdeklődnek Csathó Kálmán és Nagy Lajos iránt és valószinüleg becsapottnak érzik magukat, ha több lapban is szemükbe tünik Nagy Lajos valamelyik nagyszerü novellája, azé a Nagy Lajosé, akiről e gondos mű egyáltalában nem vesz tudomást. Az is megeshetik, hogy Csathót ezek az idegenek fölmérhetetlen lángésznek fogják tartani, mert ha a Nagy Lajos féle tehetség a mi viszonyaink között emlitésre se méltó, akkor mi lehet az a Csathó, meg a Szabolcska, gondolják elképpedéssel.

3. Összefoglalásban általános tájékoztatóban egyéni véleménynek nincs helye. Különös nézetek kifejtésének meg van a maga módja. Tudják ezt a szerzők is, – ahol lehet, igyekeznek másokra hivatkozni. Nem is egyéni, hanem osztályszempontok irányitják átgondolt soraikat. Hatvany Lajos a sajátos magyar rendi osztályok ellenfelének mutatkozott, megteszik nosza tehetségtelennek. De osztályszempont nélkül éppen érthetetlen volna, hogy miért mutatnak komoly hozzáértést azoknál az iróknál, akik vagy nem veszedelmesek ma már, minthogy szellemi életünkbe amugy is teljesen fölszivódtak (Petőfi), vagy pedig meglehetősen közömbösek, ami a társadalmi állásfoglalást illeti (Arany), avagy mint Adynál is, akinek munkássága elvi ellenmondásokkal teli tehát minden elismerésre alkalmas, anélkül, hogy az osztályérdekeken csorba esnék.

4. A szerzők fölveszik, igen helyesen, a nyugati-keleti összeütközésü magyar lelkiség irodalomtörténeti választóját elvben, de a gyakorlatban nem mindig alkalmazzák. Ám amikor fölmerül ez a kérdés, akkor is megelégszenek többnyire a mű tartalmából kitetsző törekvések megállapitásával, holott 1) nyugatiság és keletiség nagyobbára a forma s a tartalom viszonyát jelzi a mi irodalmunkban; 2) a nyugati-keleti kettősség a formán belül is föllelhető, mégpedig a szerkezet meg a stilus vonatkozatában. Persze nem mindenütt, de a szóban forgó elv éppen ezért középponti választó. Megjegyzem még, hogy az ilyen lelki iránypárok fölvétele idegenben a munka egyszerüsitése végett történik, nálunk azonban a keresett fogalmat inkább bonyolitja és mélyiti. Mindazonáltal nálunk szükségesebb, mert különösségünk magyarázója. Szerzőink azonban épp a bonyolitástól és elmélyitéstől próbálnak véle óvakodni és ezért forditják figyelmüket a tartalomban foglalt törekvésekre, talán Jókai kivételével. Részleteik az előljáróban hangoztatott általános elvvel lázongva feleselnek.

5. E könyvet rövidlátó módon és az igazság rovására megvádolták zsidóellenességgel. Holott ilyesmiről beszélni sem lehet, mert az osztályszempontból kifogásolhatatlan zsidóság a jelentőségéhez képest megkapta benne a maga helyét.³

A többiek pedig semmivel sem rövidültek meg jobban a nem-zsidóknál. Másfelől meg Vargha Gyuláról sem szólanak bővebben, mint Heltai Jenőről, Molnár Ferenc pedig azért kap csak (mellesleg szólva meleg) tiz oldalt Herczeg⁴ Ferenc tizenhatjával szemben, mert utóbbi a szórakoztatáson kivül egyéb igényekkel is föllép és a polgári rendnek nemcsak rokonlelkü szemlélője, mint Molnár, hanem egyben politikai oszlopa is. Jelenti azonfölül Herczeg – a szerzők szerint – azt a szemléletet is, amellyel a fölszivódott nemzetiségek a magyarságra figyelnek. Természetesen itt is a rendi uri osztályokba szivódott nemzetiségiekről forog a szó. Mert hiszen a vitathatatlanul elsőrendü jelentőségü Tömörkény István is beolvadt nemzetiség, de nem az uri rendiségbe szivódott föl és mégcsak nem is a hivatalnoki rend körül settenkedik az adoma puha talpain, hanem a „vizenjárók és kétkézi munkások” ősi osztályát hallgatja a jegenyék szavában, a zsellérséget, a „célszerü szegény embereket” figyeli komoly lélekkel, a „népeket az ország használatában”. Ez a Tömörkény István Móra Ferenccel, az „Ének a Buzamezőkről” cimü, lélekre-eszméletre mélyen ható regény költőjével együtt csak jegyzetben szerepel, és ott ketten összevéve öt sorocskát kapnak, életrajzi adataikkal egyetemben. Lehetetlen hát észre nem venni e könyvben is azt a minden téren érvényesülő, hivatalos, uri módszert, amely a magyarság zömét, a három millió koldust, a parasztságot, meg a munkásságot a magyar közösség szellemi folyamatából kitagadni próbálja.

6. Ha átmérő kifogásaim ilyen sulyosak, nem igen firtathatom a részleteket. Az eddigiek tökéletesen megmagyarázzák, hogy Tormay Cécile miért nő óriásra, miért terebélyesedik Móricz Zsigmond fölé; hogy miért nézik Lukács Györgyöt⁵ levegőnek, amikor a páratlanul zavaros, elveket még elnagyolt vonalakban sem sejttető Németh Lászlóra nem röstellenek sorokat pazarolni. (Lukács György népbiztos volt, tehát jeltelen semmiség az ő világszinten magasértékü esztétikai-bölcseleti munkássága.) Thomas⁶ Mann irja Lukács Györgyről Die Forderung des Tages cimü könyvében: „Szigoru, tiszta és büszke szellemet tisztelek és csodálok erkölcseiben; kritikai müvei (A lélek és a formák; A⁷ regény elmélete; stb.)⁸ kétségtelenül a legjelentősebbek közül valók amelyek csak ezen a téren német nyelven az utóbbi évtizedekben megszülettek.” – Mi tudjuk, hogy ezek a müvek magyarul iródtak és először magyarul láttak napvilágot. És, hogy miért válik kézen-közön elsőrangu gondolkodóvá az a Babits Mihály, aki egy Irástudók Árulása c. nemtudomminekhivjákot⁹ és hasonló tanulmányokat nagykezdőbetüzött össze. (A derék Babits ragyogó tulértékelésébe az ember szeme különben is belekáprázik. Ez ugyan nem a szerzők hibája, mert az elvtelen, csak benyomásokon tehát egyszerü tudatelemeken alapuló műszemlélet jóvoltából Babitsot formaművésznek fogadta be a köztudat. De akkor meg minek egyénkednek Gulyás Pál esetében, irodalomtörténetben miért fedeznek föl eleven irót, akit a „köztudat” nem ösmer s akire nézve a költői céhbeliek közt is megoszlanak a – különben is csak föltételezett – vélemények?) – Az¹⁰ elmondottakhoz képest nem számit, hogy „Gyulát” „Jules”-nek irják, – hiszen hallottunk már Albrecht – Béla egyeztetéséről is. Mellesleg, – még a latin gyökerü, magyar neveket is értelmetlen dolog átforditani, hiszen nincs meg a viszonosság. Az olvasó tehermentesitése nem szempont, – ezen a cimen a Böjthét éppugy irhatnák Dupontnak, mint Jules-nek a Gyulát, Eugéne-nek a Jenőt.

7. A szerzők tehetségét kétségbevonni nem lehet, de éppigy elvakultságukat sem. Összefoglaló mű irására nem alkalmasak, noha a hozzájuk hasonló, vagy közömbös társadalomszemléletü irókról okos és figyelemre méltó módon tudnának szólni, ha tárgyukkal megmaradnának a különvaló egyéniség zárt, fiktiv világában. Áll ez még akkor is, ha ellene vetik, hogy hiszen a századfordulón elhangzott polgári osztályütemeket nagyjából értően hallották. Értően és megértően, már amennyire a följáró rendiség megengedi – de azon innen aztán szellemi nagyothallók.

Bokros irodalomtudományunk mellett ha irodalomtörténetirásunk sivatag, ez a könyv akkor mégis forrásocska, noha bomlási termékektől mérges; élnivaló lélek belőle nem ihatik.

[Tisztelt Szerkesztőség! … ]

Tisztelt Szerkesztőség! Engedjék meg, hogy a Bartha Miklós Társaságot ért támadásokhoz én is, aki a Társaság egyszerü tagocskája vagyok, hozzászóljak. Tag lévén, személyemben is érint a vita, hiszen setét ellenforradalmároknak bélyegeztek bennünket, amiért a magyarság különös állapotát hangsulyozzuk. Holott minden, ami van, különösen van és a különös mivolt éppoly kevéssé tagadható meg a magyarságtól, mint a németségtől vagy az angolságtól. Az is gunyosan idéztetett fejünkre, hogy¹ szocializmust hirdetünk ugyan, de „történelmi adottságainknak megfelelő” szocializmust. Holott aki a történelmet bármilyen irányban alakitani akarja, annak első dolga, hogy a történelmi adottságokat tartsa szem előtt.² Az is állittatott, ami ha igaz volna, valóban nevetséges volna, hogy mi a különben tiszteletreméltó szántóvetőtől akarjuk tanulni az elmélkedést. Ahány³ ellenvetés, annyi tévedés. De hogy szavamat össze ne vétsem, nézetemet és válaszomat a következőkben⁴ adom elő.

1. Azzal kezdem, ami mozgalmunk ifjusági mivoltának is magyarázata és aminek figyelmen kivül hagyása miatt támadt körülöttünk a tagadhatatlan zavar, hogy t.i. mi egyszerüen kivül állunk azokon a zárt eszmei kereteken és tagolódásokon, amelyek Magyarországon ezideig a szellemi csoportosulásokat jelentették. Világfordulat után nőtt férfiak vagyunk és kissé csodálkozva látjuk, hogy minduntalan olyan eszméket akarnak nékünk kézbesiteni, amelyek a háboru előtt keltek, a háboru előtt adattak postára és amelyeket nem értünk, mert nem nekünk szólnak. Cimzett meghalt, elköltözött. S ahogy a köztérekre nézünk, hát ott is⁵ tartalmatlan fogalmak körül⁶ tombol mindenfajta elvi küzdelem. A szembenálló felek egy valóság (a magyarság) szellemi irányitásáért vivott harcban általános eszméket oly módon szegeztek⁷ untalan egymásnak, hogy azokból éppen a szóban forgó valósághoz való vonatkozás tünt el, miként a pára. A szánk is tátva maradt, amikor a fegyvercsörgésből kihallottuk, hogy a nemzeti eszme és a társadalmi elv csakugy fenekedik egymásra, és még lejjebb esett az állunk, amikor⁸ kioktattak bennünket, hogy azért vagyunk kulturálatlanok mi magyarok, mert a nyugati életformát nem akarjuk honunkba fogadni. Erre szakállas pacifisták tanitgattak, akik persze elfeledték, hogy előbb egy kis világbirodalmat kellene beszereznünk. Mit is csináljunk mi fogékony lelkü ifjuság, ennyi ellenmondás közepette? Hiszen mi szeretjük a kulturát, szeretjük nemzeti⁹ mivoltunkat, szeretjük az elnyomottak fölszabaditását, – magunk is proletárok vagyunk. Lehet-e, hogy valóságosak legyenek ezek az ellenmondások? Hogy erre a kérdésre megfeleljünk, az egyetlen szilárd alapot választottuk, a magunk valóságát, a magyarság valóságát.

Mindenek előtt megállapitottuk, hogy a magyarság állapota éppugy különös, mint bármelyik másik nemzeté. Nemzeti eszménk és eszményünk tehát nem eshet egybe a világszerte „nacionalizmus” néven ismert állásfoglalással – azaz különös mivoltunk megértése más irányba kell, hogy vezessen bennünket, mint teszem, a francia mivolt megértése a franciát. Hiszen a nemzeti eszmében logikailag éppen a különösség az általános¹⁰ momentum,¹¹ a különböző nemzetiségek nemzeti eszméjében éppen az a megegyező mozzanat, hogy tartalma nemzetiségek szerint más és más. Dehát miféle magyar tartalmat is adtak beléje előttünk való hirdetői? Ime, egy eszme, amelyet¹² sulyos fegyverként forgattak, holott üres volt, mert semmi más nem volt belsejében, mint a mit minden nemzetnél, bárhol is megtalálunk, ahol nem értik, amely¹³ tehát ellenmondásban van önmagával, mert különösséget igér és általánosságot ád. A szocializmus szintén megmaradt hazánkban német szocializmusnak,¹⁴ – vagy világméretekben gondolódott el általános elvei értelmében, vagy csekély¹⁵ ipari munkásságunk osztályharcaként, de mindenképpen a magyarságra való vonatkozata nélkül. Pedig ipari munkásságunknak osztályharca csak szektaküzdelem, mert a közvetitő tőkéseket leszámitva¹⁶ mindannyian proletárok és pedig a nyugati tőke bérmunkásai vagyunk.¹⁷ Tudatos osztályharcot¹⁸ a magyarság egészének¹⁹ kellene folytatnia. Igaz, hogy ebből a szempontból a reformizmus értelmetlen. De értelmetlen a tőke²⁰ gondolata, a polgári radikalizmus is. De itt a legkedveltebb és legértelmetlenebb vádakhoz érkeztünk el.²¹

Ez az, hogy mi ifju szellemi kannibálok (Róna Imre mondja ezt egyik tagtársunkról) az áldott nyugatot faképnél hagyjuk. Holott nyugat a miveltség, azaz kultura, nyugat a polgárosulás, az bocsánat, civilizáció. Nyugat a jólét és a szabadság, a népképviselet meg az „élite”, nyugat a fehér²² ember fölvilágositó világfoglalása. Hazánk minden haladása is a nyugat jegyében kovácsolta győztes fegyverét, mert nyugat a nemzetiség s a nemzetköziség arany középszere. Egyszóval: a nyugat a tőke világa.

A nyugat a tőke világa, és valóban, hazánk szellemi életében a tőkés termelés fejlődő mozzanatait jelzik a nyugat ismétlődő csatakiáltásai. A háboru előtti magyar társadalom mutatja ezt a legtisztábban. Magyarország – ne áltassuk magunkat – egyszerüen gyarmat lett, amikor a polgári termelés megszületett.²³ A többi ment, mint a karikacsapás. Mint minden gyarmaton, itt is nőtt helyi tőke, amely a kilencszázas²⁴ években már elég erősnek érezte magát ugyannyira, hogy szószólói- eszmevivői minden téren s igy az irodalomban is, támadólag állhattak ki a régi világ képviselői ellen. Megindult a Nyugat c. folyóirat, amelynek minden elvi állásfoglalása a tőkés polgárosulás eszméjéhez kötött volt, mert hiszen a tőke onnan szedi jelszavait (a „nyugatot”, a „szabadságot”, vagyis a vagyonossággal arányos polgári szabadságot), ahonnan eredetét veszi. De a tőke magyar képviselőitől mást nem is igen lehet elvárnunk. Természetes, hogy számukra a nyugati a legkivánatosabb életforma, hiszen jövedelmüket, pénzüket csak kellemesebb olyan nagypolgári keretek között keresni és költeni,²⁵ amelyre a nyugati mód és elsősorban Párizs, a világ bordélya, vált a példák példájává. Osztálylélektani²⁶ szempontból tehát érthető a háboru előtti nyugatos fölbuzdulás, de valóban zavarosak azok a magyarok, akiket ma ilyesféle lobogó lelkesit. Mert a nyugati életforma olyan arányban különbözik a magyartól, ahogyan a magyar meg az angol összes munkásság összes keresetéből kikerülő átlagos munkabér. Az egypengős napszámok országa vagyunk, – hol is vagyunk mi a nyugattól. Ez persze csak mai állapotunkat jelöli, de nem magyarázza meg állásfoglalásunkat. Nos, mi tudjuk, hogy a nyugati polgári életforma tőkehalmozódás eredménye, – csak ellenfeleink hiszik ez az életfolyamat forditva esett. Magyarországon azonban a tőkés fejlődés egyszerüen ki van zárva, egyrészt természeti kincseink hiánya, másrészt a tőke általános válsága miatt. A nyugati tündér tehát kispolgárok ábrándja, de a magyar közösség zöme, a parasztság- munkásság számára egyenesen a tőkés ellenforradalom²⁷ ördöge. (A Magyar Szemle rótt meg legutóbb bennünket a nyugattól való elfordulásunk miatt.) Annyit elismerek, hogy a magyarságra való tekintet nélkül vitatni lehetne Keleteurópa ideig-óráig való tőkés fejlődési lehetőségét, aminthogy a kinaiakra való tekintet nélkül igyekszik Kinában a nyugati tőke érvényesülni. De ebben az esetben az egész magyar közösség kizsákmányoltja marad a nyugati tőkének, a magyar dolgozókról nemcsak a bőrt nyuznák le, hanem egyszerüen kicsontoznának²⁸ bennünket. Mert nemcsak a helyi – közvetitő – tőkésséget kellene eltartanunk, hanem minden erőnkkel akaratlanul is azon szolgálnánk, hogy nyugaton – és nem nálunk – a polgári életszint fenntartassék.²⁹ Mármost nézzük három főoldaláról a dolgot. 1. Nemzeti szempontból a tőkés renden belül a magyarság³⁰ pusztulását látjuk magunk előtt. A magyar nemzetiség érdeke tehát a tiszta szocializmus, éles ellentétben például az angol nemzeti érdekkel, amely a tőkés gazdálkodással egybeesik,³¹ és eltérően ama gyarmati országokétól,³² amelyeknek helyi tőkéssége természeti kincseik révén igérhet nemzeti fejlődést a kapitalizmuson belül is. Tehát éppen különösségünk³³ hangsulyozása nem reakció, hanem a szocializmusnak igen okosan forgatható fegyvere. 2. Általános emberi szempont szerint egyáltalában érthetetlen, hogy bolond módon miért segitsük a nyugatot még magunk ellen is abban, hogy az egész emberiséget, saját munkástömegeit is beleértve, kizsákmányolja. Jámbor délibáb marad az emberek testvérisége mindaddig, mig formát nem adunk neki. Ez pedig a szocializmus. 3. Nos és itt van a nem-nemzeti és nem emberies álláspont is, a tudományos szocializmusé. De a nyugatot nem is a kultura, nem a lelki tartalmasodás, hanem a civilizáció, a polgárosulás jellemzi. Nem szükséges kiállanunk azzal, hogy hát nem kérünk belőle, – elég megállapitanunk azt, hogy nem kapunk belőle.