Társadalomértelmezés [1]

1.) A társadalom: szellemiség; nem csupán azért, mert van, de azért is, mert nincs mint fizikai:¹ a társadalom minőség és nem mennyiség, hiszen nem osztható és semmiféle fizikai törvény reája nem vonatkozik.

2.) A társadalom: tevékenység; nem csupán azért, mert ez 1.) megállapitásunkban bennefoglaltatik, hogy t.i. minden² szellemiség tevékenység, hanem azért is,

Társadalomértelmezés [2]

1.) A társadalom: szellemiség, nem csupán azért, mert van, hanem azért is, mert nincs mint fizikai: a társadalom minőség és nem mennyiség, hiszen nem osztható és semmiféle fizikai törvény reája nem vonatkozik.

2.) A társadalom: tevékenység, hiszen minden szellemiség tevékenység. Az emberi¹ társadalom tehát az emberiség szellemi tevékenysége. Ez a tevékenység² pedig nem történeti, azaz nem állapot vagy állapotsor, amely³ föltételezne egy őt létrehozó cselekvőséget és kitöltő szellemiséget, hanem cselekvő, azaz állapotot alkotó és kitöltő: nem megcselekedett cselekedet, hanem cselekvő cselekedet, amelynek valósággá válása mindig az adott mozzanatot⁴ követő mozzanatban van, hiszen az adott mozzanatban még csak cselekszik. Ám⁵ minthogy a mozzanat mindig adott és a⁶ rája következő abban a pillanatban, amelyben rákövetkezett,⁷ szintén adottá válik: a társadalom nem valóság, hanem csupán valósággá válás az időben, de még igy⁸ is csupán tendencia, – vagyis az⁹ emberi társadalom az¹⁰ emberiségnek tiszta cselekvősége, amely mint valósággá válás éppen le-nem-záródásában lezárt.

3.) Ha a társadalom tiszta cselekvőség,¹¹ ugy nem lehet egyedek¹² közötti viszony, vagyis az emberi társadalom nem lehet emberiségen¹³ belül való vonatkozás, hiszen a viszony, a vonatkozás nem cselekvőség, hanem cselekvőségek következménye. Másszóval az emberi társadalom¹⁴ független az emberiség állapotától, független annak jólététől vagy nyomorától és független a gazdasági kereteikben elkülönülő osztályoktól.¹⁵

akik társadalmi helyzetük igen bonyolult szövődményeinek megtestesitői s mint ilyenek jutnak eszmékhez, amelyeknek irányában történelmi politikai tevékenységüket kifejtik. Kérdésünk már most így módosul a) milyen eszmék jegyében vélik érdek-harcukat lefolytatni eredményesen a tömegek? b) mik a tömegek jelenlegi harci eszméinek okai? c) az eszméktől vezéreltetett tömegharcok eredménye, eredője¹⁶ gyanánt milyen történelmi materiális valóság kialakulására számithatunk?¹⁷

A tőkés¹⁸ termelési módon alapuló társadalmi rendnek azt a történelmi szakaszát, amelyben a századvég óta élünk,¹⁹ monopolkapitalizmusnak szokás nevezni, megkülönböztetésül a megelőző „versenykapitalizmustól”; avagy imperializmusnak, amelynek előzménye a „kulturkapitalizmus” volna. Mi²⁰ inkább az egyszerübb XX. sz. kapitalizmusa elnevezést használjuk. A monopólizmus ugyanis²¹ nemhogy kizárná a versenyt, hanem ellenkezőleg fegyveres versennyé fejleszti. Viszont az imperializmus elnevezés félreértésekre szolgáltathat okot, hiszen ennek csupán speciális-kapitalista, éppen XX. sz.-beli²² formáját kellene értenünk rajta, másrészt pedig az imperializmus is „kulturkapitalizmus”, csak más módon, mint a megelőző történelmi szakaszban. Már ebből is látjuk, hogy a XX. század kapitalizmusának jellemzői közé tartozik a²³ fegyveres verseny (imperializmus), a földkerekség területi és gazdasági fölosztása a monopólizmus,²⁴ a kartellek trösztök elterjedése. Továbbá a²⁵ finánctőke uralma, az állami apparátusnak a finánctőkével való összenövése, az állami beavatkozás előrehaladott volta. Másfelől a XX. század kapitalizmusában különösen megerősödtek²⁶ a szakszervezetek, különböző munkáspártok részesedtek az államhatalomban, amelynek a gazdaságba való beavatkozása, mint mondottuk, különösen élénk a XX. században. E kor jellemzője végül az eddigi századok legnagyobb háboruja, az államszocialista munkásmozgalom²⁷ kettészakadása, a forradalmak és a bolsevizmus által alapitott és a jelek szerint igen életképesnek bizonyult Szovjetunió. Külön meg kell emlitenünk még a technika nagyarányu előretörését,²⁸ az üzemi racionalizálást, a mezőgazdaság iparositásának kifejlését és a nagymérvü elnyomorodást, mint az előbb mondottaknak részben velejáróit,²⁹ részben okait, részben okozatait, amint az egységes folyamatban ez másként nem is lehetséges. Egyszóval a XX. sz. kapitalizmusára is jellemző³⁰ mindaz, ami történt. Sőt,³¹ nemcsak az jellemző, ami történt, hanem az is, amire a³² tömegek áhitoztak, de nem történt meg. Vagyis jellemzők az eszmei áramlatok, ideologiai változások is. T.i.³³ az emberek ugy történelmi materialisták,³⁴ ahogyan a³⁵ társadalmi viszonyok hordozóiként a valóságban gondolkoznak és nem ugy, ahogyan osztályhelyzetükhöz képest gondolkozniok kellene, ami különben egy normativ racionalizmus becsempészése a történelmi materializmusba. Igy pl. jellemző a németországi szociáldemokráciának többszöri szocializálási igérete a Spartacus fölkelés³⁶ leveretésekor, nemkülönben a mai hitlerista mozgalom nacionalista, szocialista és munkás jelzői, továbbá szocializálási és antikapitalista jelszavai és így tovább. Mármost milyen viszonyban áll e kornak alakító tudata az alakítandóul előtalált társadalmi viszonyokkal, mint történelmi anyaggal?

E szótár kezünkben lévő második kiadása tetemesen bővült és mintegy 6000 címszót tartalmaz, de természeténél fogva még így is kiegészítésre szorul. Az első kiadásnál értékesebb nemcsak anyagi növekedésénél fogva, hanem azért is, mert célját tartalmában is jobban közelíti meg. Célja nem az idegen szavak pontos jelentésének adása, ami az idegen szavak szótárára tartozik, hanem mindazon magyar szavak föltüntetése az idegen szó mellett, amelyeknek jelentését a közhasználat együttesen betudja az idegen szóba, ezzel is tanuságot téve arról, hogy az idegen szavak használata a legtöbb közönséges esetben szellemi zavarosságra mutat. Minthogy pedig egy magyar szó majdnem minden alkalommal pontosan megfelel az idegen szó jelentésének, idegen szó használatára nem jogosít fel az árnyalati különbségre való hivatkozás sem. De micsoda árnyalati különbségről is beszélhetünk ott, ahol az idegen egész csoport hazait túr ki a nyelvhasználatból, holott éppen a csoport tagjai kell, hogy az alapjelentésen belül egymástól különbözzenek. E részben ellen kell mondanunk szerzőnk igen okos előszavának különösen az idegen műszavakat illetően, mert azok sem mind föltétlenül nélkülözhetetlenek: nélkülözhetetlenek csupán azok, amelyeknek tárgya oly valóság, amely valóság nem az egész nyelvalkotó közösség, hanem annak csak egyes tagjai előtt ismeretes; ez a valóság éppen a rávonatkozó szó erejénél fogva válik az egész nyelvi közösség előtt ismeretessé, de így az idegen szóból meghonosodott szó lesz. Nem áll tehát, hogy «a bölcselet csak görög-latin szóanyaggal tudja végezni finom fejtegetéseit», hiszen a bölcseleti szavak tárgya nem olyan valóságokra állított jelentés, amelyek csak görög, avagy latin nyelvi közösségek előtt volnának ismeretesek.

Szerzőnk munkája igen hasznos és értékes és minthogy az idegen szó valóságos jelentését is adja, a pusztán erre szorítkozó legkitünőbb szótáraknál is alkalmatosabb és ajánlhatóbb.

Ady-vízió

Tisztelt Szerkesztőség!

Köt a kényszerű előzékenység kitünő írótársaimmal szemben s így bármi bánat ülepszik lelkemre, követem őket abban a divatját élő, tiszta „irodalmi kritikai”, de minden módon fordulatos kiállásban, amelyben Ady körül forogván, szó esik Ady művészetéről is, noha csak ritkán és elvétve, az elevenek élnivágyását mosolyogva jellemző felületességgel. Mert ugyan hallgatandó a bölcsek beszédje, mégis akad sürgősebb lelkű számadó a pesti Hortobágyon, akit – bocsánat, csupán pillanatnyilag – húsz egynéhány év után ezzel a kérdéssel kapcsolatosan is bosszant egy kicsinyég a következetes mellészólás. Méltóztassék Földessynek Ady ritmusával bíbelődő fáradságos munkáját leszámítani és elképedni azon, hogy a tengernyüzsgésű Ady-irodalom közepette talán csupán a Hatvany Lajos írta Ady Világa című füzetsorozat és Szabó Dezső néhány előadása (az Ady-ballada belső szerkezetéről stb.) az egyedüli kritikája a szóbanforgó költő művészetének. Semmi kétség, háborús dolog és közönségtelen veszteség előállani olyanképen, hogy az a szakasz gyönge ezért, ez a sor jó azért – ám kritikát írni másként nem lehet s a tapasztalat szerint magyarul nem is írnak. Hiszen módszernek ott az az áldott pszihologizmus, a köznapi ostya, amelybe kvarckristályokat, magyarul homokot pakolunk s azt a beteg lelkeknek beadván, úgy véljük, hogy kvarcfénykezelésben részesítjük őket. Vezető folyóirataink, teszem a Nyugat s a Színházi Élet nem esnek oly messze egymástól akkor sem, ha amaz Ady lelkén, ez pedig Tőkés Anna bokáján csügg-eseng, mert többnyire mind e két kiváló folyóiratunk egyetért abban, hogy a művész ilyen-olyan értékű, de embertelen teljesítményét, a művet, mellékesen kezelik annak külső vagy belső, természetesen történeti eredete mellett.

Mert hogy is állunk azzal a lélekkel? Minden emberi lélek egyívású, különben emberi lélek nem is volna. Így Kovács Gyurka barátom lelkénél semmivel sem szenzációsabb a tárgyalt lírikusé. Ám a költőt régebben krónikásnak is hívták, nyilvánvalóan azért, mert oly dolgokat mondott el, amelyeknek megtörténtekor jelen voltunk ugyan (hely: Kozmosz, idő: örökkévalóság), de éppen söröztünk, lövöldöztünk az oroszokra, vagy a Bethlen-Rassay esélyeket mérlegeltük, vagyis attól, amit csináltunk, nem vettük észre azt, ami történik s így csupán saját éles eszünkkel rekonstruált nézetünk lehet róla. A tudósoknak és bölcselőknek szakértői véleményük. S ha ügyes szóvetőhöz illően nem hagyjuk ugarnak azt, hogy a régebbi lovagi beszélyek helyén detektívregények nyüzsögnek, úgy készen áll a csinos metafora: az univerzum nem harc, hanem bűntény, az ember nem hős és nem rablólovag, hanem részben károsult, részben betörő, a költő pedig nem krónikás, hanem tanu, már amennyire szavahihető. De éppen itt áll a kritika feladata, mert a művész csak ott és annyiban művész, ahol és amennyiben a fentemlített univerzum szavahihető tanuja, a kritika pedig csak annyira az, amennyire a mű szavahihetőségéhez szól: tehát azt állapítja meg, hogy ez és ez a költemény stb. műalkotás-e vagy sem.

Említettem volt és könnyen ellenőrizhető tény, hogy vitatott szerzőnk kritikát alig kapott, amit kapott, arról szó sem esett. Bárminő kiadós ötlet volna hát fölvetni eszméjét egy Ady-Reviziós Liga megalakításának, amelynek elnöke történetesen szintazonképen Herczeg Ferenc lenne, még sem ragaszkodom hírnevem ilyetén fölneveléséhez, hiszen Ady-kritika nem igen lévén, nincs mit revideálni. Az egész Ady-kérdés, ahogyan most áll, pusztán társadalmi, Höfer, avagy Erdélyi Béla-szerű, minden jól nevelt polgárnak véleménye kell legyen róla, különben nem hivatik meg teára. Vészi Józsefnek igaza van, hogy tódulunk nézni, mint az üstököst, de úgy is tódulunk, mint a Buta Emberhez s a tódulásnak semminő kritikai jelentősége nincsen, nem tartozik ide, sózott szalonnám dacára nem érdekel. Ady lelke lebeg a vizek felett, Ady lelke lebeg a feketék fölött, nem elemezik Adyt, hanem halmozzák, nem revizió ez, de vizió, ahelyett, hogy úgy bánnának a verseivel, mint az ornythologus a kakadúval, saját sas – vagy pacsirtavoltukat víjjogják, csevetelik az egyes írástudók.

Kosztolányi Dezső tizenöt oldalas, Márai Sándor szerint, remekművéből hatot annak a megokolására fordít, hogy miért is fogott hozzá. A cikk befejezése két oldalra terjed s így ha eltekintünk az itt-ott felmerülő mellébeszélésektől (saját latin műveltség stb.) hét oldal maradna a dolog velejére. Ezek a számszerű adatok önmagukban is kétségessé teszik az írás remekmű-voltát és inkább elnagyoltságra vallanak. Ám a maradékban igaza maradéktalan, amikor lelki tényeket állapít meg: gondolatvilágának főtengelye a messianizmus, keleti miszticizmusát ellentmondó bölcseletté gyúrja stb. A kapiskált versek azonban ettől lehetnek még egyként gyönyörűek is, rosszak is. Ami pedig a politikai költészetet illeti, nem is kellene Tyrteust (Tyrtaiost) idéznie, Petőfi igen jó költeményekben és tiszta művészettel verselt meg reális programpontokat. Hogy Ady sokszor művészietlen (tehetetlen) sort kavart politikai verseibe, melyekből elég cifrákat idéz Kosztolányi, az a korunkbeli politikai költészet létjogosultságát a legkevésbé sem csökkenti, de¹ Ady költővoltát sem. – „Petőfi a legmélyebb értelemben humoros is, Ady humortalan, száraz és izzó”. A számból vétetett ki, de² ki sem mondtam volna. Hogy is állíthatnék olyant, hogy Dante ott, ahol és amiért humortalan, száraz és izzó, pitiáner? – „Petőfi bátor, lehorgadó, bohém, családias, zord, bájos, hetyke, meghitt, kitartó, szeles, sötét, vidor, bölcs, izgága, csüggedt, szilaj, tartózkodó, kandi, hű, csapodár, önérzetes, öngunyoló, egy³ élő, szeszélyes, örökké változó ember”. Idézetekkel bizonyítható, hogy a vidort leszámítva mindez áll Adyra is. De áll vagy nem áll, semmiképpen sem érinti művészetét. A mű mű, legyen vidor vagy lehorgadó s csak azért istenes vagy istentelen, mert kolbászt és almát kell együnk, magát a puszta életerőt, a művészetet nem kaphatjuk anyagtalanul, ezt Kosztolányi jól tudja, hiszen minden órában eszik. Shakespeare is ízléstelen, nemcsak Ady és általában mindenki az, jóllehet nem mindenki alkot műveket. De Kosztolányi szerint a költő lényege és értéke a modor – másként: a kukorica lényege és értéke a csutka, hiszen azon helyezkednek el a szemek. De éppen ebből az következnék, hogy Ady ott, ahol ízléstelen, éppen ízléstelensége miatt érték, noha ezt vérfertőző homoszekszualisták is csak legkimerültebb pillanataikban állítanák. Kosztolányi idéz és fölsikolt, hogy nem szép, de⁴ rút és ostoba. Nyelvünk mélypontja. Igaza van. De nem az ízléstelenség révén, hanem mert az idézetben nyoma sincsen a művészetnek. De mért nem gázol így végig Ady valamennyi versén és miért kezeskedik általánosságban, különösen említett és tökéletesen hamis föltételeinek értelmében?

Kosztolányi cikke⁵ is csak vízió, nem revízió, nem kritika. Ez azonban nem jelenti a „je vous jure que c’est beau” diadalát: a költő versei révén zseni, ha⁶ az, ezen nem változtat a népszavazás. De amennyiben Adynak harminc-negyven jó verse van, úgy azok nem férnek el Berzsenyi öt-hat költeménye mögött, a kuckóban.

Hadik Mihály gróf kétségbe vonja Kosztolányi kompetenciáját és arisztokratikus fölénnyel önmagát teszi kompetenssé. Halálra védi Adyt, t. i. Ady belehal. Megtudjuk, hogy Ady ivott („kocsmák gőzében”) Kosztolányi patikussegéd volt egy laboratóriumban, Ady manifesztumokat röpített világgá, mint Marinetti és általában végrendeletíró volt, noha közjegyzői irodában nem alkalmazták. Jegyben járt a fátummal, de közben nyugodtan viszonyozott a halállal; mindamellett fajának szerelmese volt (ennyi tevékenység közepette nem volt ideje verset írni).

Aczél Benő szerint Kosztolányi cikke Ady elkeseredett riválisáé. (Tehát Kosztolányi félre akar bennünket vezetni!) De jóhiszeműségét nem vonja kétségbe. (Ezt csak a sorok között teszi). Holott Kosztolányi nevű úr nincs, nem létezik, ellenben vannak Ady-versek, meg egy cikk, amelyek egymással való vonatkozásukban megvizsgálandók. Babits Mihály azzal kezdi, hogy Kosztolányi kitünő értő. Nálunk szokás általánosságban magasztalni, ha konkrét kifogást akarunk tenni. Ez a szellem nem becsülése. Mert Kosztolányi tényleg kitünő értő, de az más lapra tartozik. Különösen, ha arra lyukadunk ki, mint Babits is, hogy ebben az esetben nem az. – Kosztolányit különben lélektani mozzanatokkal mentegeti és sértegeti. („A túlhurrogott kritika érthetően túlzó kirobbanása … ” „Hangjának szenvedélyességét csupán az Ady körüli nagy lárma indokolja” – mintha az ellen, amit⁷ rossznak vélünk, nem lehetne temetői csöndben is szenvedélyesen kikelni!) – Tárgyi részében azt állítja nyilatkozónk, hogy „Adyt csak egészében lehet megítélni”. Ezt már többször hallottuk s innen logikusan jutunk oda, ahová Kosztolányi, aki ellentmondó bölcselete címén véli csökkenteni a huza-vona közepén köddé vált költő értékét. Valójában két vers feleselhet egymással, de önmagának egy se mondhat ellent sohasem, mert minden vers külön mű, különben nem volna művészet. – Azt mondja még Babits: „Ady nem üres költő (!), hanem egy hatalmas szimbolumépület alkotója, amely csak költészetének egészében bontakozik ki, úgy hogy az egyes versek, sőt gyakran egyes szavak is csak ennek az egésznek fényében kapják meg célukat, érdekességüket, szépségüket”. – A mondat második fele megállná helyét, ha egyes költeményre vonatkozna, mert a lezárt, befejezett egész meghatározza a részeket. De az oeuvre nem a műalkotást jelenti, hanem valaki munkásságának összességét. Kóser kritikus számára füstölt sertéscombot sólettel.

Piros hajnalok hosszú sorban
Suhannak el és részegen
Kopognak be az ablakon.

Nem tudom fölfogni, miért tenné ez jottányival is szebbé a Mákat, avagy a Tegnapokat, esetleg viszont. – „Röpülj hajóm, rajtad a Holnap hőse” – ez a holnap nyilván jövőt jelent és ha fölcseréljük ezzel, akkor látjuk, milyen⁸ leleménnyel kerülte el a szóbanforgó költő a kakofóniát; tiszta és könnyed lejtéssel, varázserővel peng a sor. De nem ád néki semmi „mélyebb értelmet”, hiszen a repülj hajóm ahelyett van, hogy ujjé, vagy ha jobban tetszik, bátorság!⁹, a rajtad a Holnap hőse pedig annyit mond, hogy nagy költő leszek. A Holnapot nagy H-val írni gyerekesség, de a dolog művészi részéhez nem tartozik – végeredményben társalkodónő is felolvashatja. – A szimbolumépület is csak a lázas kritikus látománya, sehogyan sem áll fönn az ellentmondások miatt. De ha az ellenmondásokat Isten kegyelme elsikkasztaná is és az épület be volna tetőzve, akkor sem lenne művészi érték, mert csak únt ismétlések dróthálójából lelnénk sovány rabitzfalakat. Ha pedig az összes mellészólók által füstté fújt egyszerű, sőt szimpla művészetet szélnek engedjük, úgy a „hatalmas oeuvre”-ből szóra érdemes annyira nem marad, hogy Ady sincs, nemhogy Ady revizió. – Azt mondja még Babits: „Kosztolányi¹⁰ célzást tesz arra a féltékenység-re, amivel Ady többek között az én költői pályámat is kisérte”. Ez „velem szemben nem volt hosszú életű s alig ismertem jobb olvasóját, igazabb megértőjét munkáimnak, mint Ady lett”. – A nem pletykáló, de dolgai után futkosó közvélemény előtt nincs e két költő úgy összenőve, ami a fönti kijelentést indokolná. Kosztolányi Adyról ír és az illetett mondatban nem Babits nagyságára céloz, hanem Ady kicsinyességére. Ez ellen pedig nem ád védelmet az idézett nyilatkozat, hiszen e féltékenység csak „vele szemben” nem volt hosszú életű.

Zilahy Lajos szerint Adyban csupán a pusztuló magyar kisnemesi osztály lelke szólal meg. Errenézve annyit, hogy Adyban Ady lelke szólal meg – ismerek egészen máslelkű magyar kisnemeseket. Ezt Zilahy ötnegyed oldalon ismerteti, anélkül, hogy bizonyítani próbálná. Szerinte nagyságának és hatásának „titka”: műveletlensége. Én pedig úgy vélem, nem is lehetett műveletlen, különben a műveltséget, a nyugatiasságot értékelni nem tudta volna. Másrészt meg akkor írta első tisztességes, számbavehető verseit – akkor kezdett „lávaszerűen kiömölni”, – amikor francia versek csengésére a műveletlenség nagyobb csípáit kidörgölte a szemiből.

„Ady – úgymond Zilahy – eladta magát¹¹ a zsidóknak meg az anarchiának. Nemcsak önmagát, hanem költészetét is. Ebben sok igazság van. De nagyságának és hatásának az a másik titka, mert fajtája¹² ugyanezekbe a bűnökbe esett”. – A tényállításon, amely szerint Ady csak akkor írt jó verseket, ha a zsidóknak írt, nem vitatkozom, de megjegyzem, hogy ellentmond a cikk egyéb állításainak. Mert vagy egyszerűen „saját kisnemesi fajtája hullájának szörnyű álomlátásában tépte fel mellét, hogy vér és genny ömlött belőle” és volt orgona „amelynek sípjain a pusztuló fajta már üveges szemmel, haldokolva hörög és fuldoklik” – vagy pedig okos ügynökhöz illően jó pénzért reklamírozta azt, amit a zsidók kitaláltak. – Én egyénileg azt sem értem, hogy „azért is nagy, mert fajtája ugyanezekbe a bűnökbe esett”. Mert: Kolompár tyúkot lop. Egész fajtája ugyanebbe a bűnbe esik. Ezért Kolompár zseniális zenész?

Márai Sándor óvatos eleganciával szombatoskodik Kosztolányi körül, a sólyom s a hiúz egybenőtt szemével figyeli, hol rajonghat és mennyire, hogy megbocsáttassék későbbi személyi támadása. „Nehéz¹³ vitatni – úgymond – hogy Ady a világirodalom legnagyobb ripacsa”.¹⁴ – Nem is vitatja, feledvén, hogy Petőfi sem a Puszta télen révén énekelt telt ház előtt, holott ő a telt háznak különös jelentőséget tulajdonít. És ha igaz is, hogy Ady a tenorista pózában tetszelgett, azért nem sürgős, hogy mi is ilyeténképpen pergessük elsikkadt művészvoltának foszlányait, pláne, ha egy ügyes metafóra alkotásánál többre nem megyünk. Másfelől ítészi rátermettségére sem érv a nemzedékek, vagy Márai szavával a generációk trente et quarante játékára való hivatkozás, hiszen például én huszonegyest játszom s így esélyeim, vagy Márai szavával chance-aim e vitában nem igen lehetnének, ami képtelenség. A gondolat, mint jelenség, valóban lélektani tény, azonban valamikor olyan szelek is fújdogáltak, hogy a gondolat csupán az ítélet valósága, az ítéletet abban az elfeledett kertben is megvizsgálhatni, hogy nem fontos, ki gondolta, ám lényeges, hogy foglal-e magában érvényességet. Talán a technika haladásának tudható be, hogy minderre csak esernyőjüket elhagyó és megátalkodott öreg tanárok emlékeznek, de a következtetések érvénye még így is személytelen. Igy a Márai Sándor szerint is brutális, a logika szerint pedig kapásból sem idevaló ama horogütésnek, hogy „miért nincs Kosztolányi-kérdés”, minden erejét elveszi az, hogy százszázalékosan testi, fizikai ökölcsapás, mert nem Kosztolányi érveit zúzza pozdorjává, hanem az eleven, kilókat is nyomó írónak okoz fájdalmat. Ha ugyan nem egyszerüen azon való elbámultában esik le az álla, hogy mi köze ennek Ady verseihez. Mert a dolog úgy áll, ezt méltóztassék jól elképzelni, hogy előírásszerűen mennyei mennykövek kerek e világon mindenkit agyoncsaptak, habos vizek minden zeneakadémiai emléket elmostak, minden nyomtatott papirt megégettek lobogó tüzek és Ady versein kívül nem maradt meg más, mint Kosztolányi cikke, meg egyetlen magyar kritikus, mindig az, aki letette a garast. Ez a kritikus önmaga előtt nyilvánvalóan nevetségesnek találná abból következtetni Ady lángeszére, hogy ő tíz év óta újfent elolvasta a Halottak élén egynéhány darabját. Unalmában mégse ismételgetné a humanizmus hivalkodó alázatával, hogy én jónak találom, avagy én találom jónak, tehát jó. De megkísérelné, hogy miféle varázslat is rejtőzik abban a versben, ami őt arra kényszeríti, hogy jónak tartsa. Kosztolányi indokolni próbál, Márainak eszébe se jut.

Kassák Lajos – mint a legtöbben – lutheri pózban ágál, színes tíntásüvegeket vagdosván Kosztolányi ördögi fejéhez. Ettől eltekintve cikke nagyrészt kellemetlen igazságokat nyilvánít – ahol értem, ott majdnem egyetértek vele. Hogy miben írom alá megállapításait, az az eddigiekből kivehető. Sok tételét nem értem s ez nem gonoszkodás, hanem annak az eredménye, hogy Kassák kinyilatkoztatásszerűen állít s művészetbölcseleti állításait nem előzi meg következtetés. Ilyenek: „Kosztolányi törvényekre építi fel művészetét, Ady költészetéből törvényeket lehet kikövetkeztetni”. – „Az egyik rekonstruál, a másik konstruál. Az egyik versben¹⁵ rögzíti meg élményeit, a másik versélményeket produkál.” Poétikai kézikönyvek nyomán verset írni nem lehet. Ha jó versről van szó, úgy Ady épp úgy törvényekre építi fel költészetét, mint ahogy Kosztolányi művészetéből is törvényeket lehet kikövetkeztetni. Továbbá minden vers versélményt produkál, akár külső történeti élmény, akár a legbensőbb lelki mozzanat¹⁶ a vers lelkének apropója. Ha konstruál a költő, úgy valószínűleg verset ír, de ha rekonstruál, úgy zavarban vagyok, mert nem tudom, mit csinál. Nem sorokat vagy szakaszokat rekonstruál, ez csak pontatlan idézés volna. S minthogy a költemény sorokból, szakaszokból áll, úgy azt mégis csak meg kell konstruálnia. – Kassák cikkében több ilyen, érvényességére nézve nem tájékoztató tételre lelünk. Kosztolányinak valóban arról a harminc-negyven jó versről kellett volna beszélni. – Még egyet: Ha Adynak a közönségre tett hódító hatását el is ismerjük, azzal együtt költői nagyságát a kritikusnak elfogadnia nem szabad. (Lásd Courts-Mahler.) Csak magára a műre hivatkozhatunk, ha tévedéseinket a minimumra kívánjuk korlátozni. – Nagy baj, hogy Kassák is pszihologizál. Holott a lélektan csak lelki tényekről szolgáltat ismereteket, de véle értékelni nem tudok. Erre más, évezredes módszereink vannak. Olyasmit is kár mondania, hogy azért, mert az írástudók annakidején elárulták az írást, minden jogukat elvesztették, hogy most purifikátorok gyanánt lépjenek a porondra. A helyes az, hogy mindenki, aki okosat tud mondani, álljon elő és mondja el.

Fenyő Miksa nagyobbrészt arról szól, hogy milyen elsöprően lelkesül és tud rajongani Adyért, aki annakidején az ő ajánlatára olvasta el a Buda halálát. Ami a lelkesség hőfokát illeti, ahhoz gratulálok. Az érzés azonban csalóka, még az övé is. Például ott, ahol úgy érzi nem Ady, de Kosztolányi-problémáról van szó. Erre vonatkozólag már beszéltem. E tévedését (vagy haragját) még tetézi azzal, hogy Kosztolányi az írástudatlanokkal és belgyógyászokkal vitatkozik, holott ő mindezzel csak jogcím után kutatott, ahelyett, hogy minden további nélkül kiállott volna. Már említettem a maga helyén, hogy ez mennyire nem vált javára; de voltaképpen ő mégis csak Ady verseivel civódik. Hamarjában nem is értem, hogy¹⁷ miért kellene Osvát Ernő véleményét kikérnie, vagy gondolatait Schöpflin Aladár megállapításaihoz fűznie, habár ezt is megtehette volna. Továbbá Tóth Árpád és Goga Oktavian véleménye sem döntő érvényű, sőt maga az Úristen megzavarhatja eszemet, de amíg gondolkodni tudok, nem¹⁸ nyughatom, nem törődhetem egyszerűen bele akkor sem, ha ő jelenti ki zseniálisnak Adyt. Mert a műben orrunk előtt a csoda, a varázslat, hogyne markolnám hát föl az eszemmel is! Szolgál az néha ilyen megismerésre is, nemcsak sakkozásra, vagy tőzsdei játékra. Fenyő Miksa látja a csodát és hiszi. Én is hiszem és látom, de ő tovább menni nem hajlandó. – Ady-klerikális.

Ignotus írására inkább ráüthetné a remekmű bélyegzőjét Márai Sándor. Én magam még csak meg sem emelhetem a sajnos, sokáig nélkülözött vaskalapot, amelyet egyedül csaptam föl ama reményben, hogy alatta ezúttal koponya is lesz lelhető. Ignotus okfejtése Ady mellett világos, szabatos, mégsem helyeselhetem irodalompolitikai meggondolásai miatt. Helyt állni Adyért általánosságban ma már nem kell s a művészettől merőben idegen kisajátító törekvésekre való tekintettel nem is tanácsos. Gondos dajka azonban tisztába teszi a gyermeket a férgekre való eszmélés nélkül is és éppen Ignotus gondolatmenetének értelmében érdemes Ady, hogy a salaktól megtisztíttassék. Ha ez félő, úgy Ady nem sokat ér. De mondom, soha ilyen szükség és alkalom, hogy valahány Ady-vers van, az végigelemeztessék, amiből nemcsak a most ható és sarjadó nemzedékek nyernének értést és eleddig páratlan művészetbölcseleti, valamint konkrét kritikai kísérleti praktikumot, hanem azok a száz évek is, amelyek után jön el majd az igazi revízió. Honunkban nincs kritika, most az egész értelmiség figyelemmel fordulna kialakulása felé. Mert Ignotus cikke kétszer kettő négy, ám ha élni akarunk, szükségünk van a differenciál-számításra. Lám, Ignotusnak¹⁹ igaza van, amikor általában elfogadtatja a már bizonyt, meg a perszét, – de konkrét példán Kosztolányi ítél helyesen, nem azért, mert az nem buzdít, hanem mert az ott művészietlen.

– A kis tapintatlan: Dante korában Európában még nem volt luesz. Dante nem zseni?

Kedves Dutka Atyám, itt vannak a fiaink, mármint én. De látja, én nem merném a kizárólagos Ady-kritika jogát magamnak vagy magunknak követelni, holott ön ránk testálja. Azt sem értem, hogyan tér el ez az Ady-muzsika az irodalmi öncéluságtól vagyis attól, hogy²⁰ csak csupán művészet:

Rózsafavonóként nagyzöngésű húrhoz,
Surlódjék ez írás Móricz Zsigmond úrhoz.

Bizony tudatlan vagyok az irányban is, hogy Kosztolányi, Ignotus, vagyis önök, multszázadbeli emberek is, miért ne tudnának okosan szólni Ady költeményeiről. És, Dutka Bátyám, nem szép arra hivatkoznia, hogy álljanak el az Ady-reviziótól, mert őket is átértékelhetik. Valószínűleg tudják ezt és rájuk is rákerül a sor; nem az átértékelés, hanem az értékelés. Hiszen, ahogy én látom, a néhány remekmű mellé kritika címén édeskeveset kaptunk mást, mint szennyiratot és halandzsát. – Ne haragudjék.

Szász Zoltán szerint Adynak vannak jó és rossz versei is, de leginkább csak villanásai. Igazolni elvileg nem próbálja. Koráról beszél, holott azzal Ady verseinek csak anyaga válik érthetővé. Másrészt nem is a kor jellemző a közepes költőre, hanem a jó költő jellemzi a kort. Az sem valószínű, hogy Ady „affektált s így fárasztó”, mert²¹ az olvasók egész tömegét nem fárasztja. Szász Ady szeretkezési lírájáért nem igen tud lelkesedni, istenes verseit únja, legjelentősebbnek politikai költeményeit tartja. Jobb szeretném, ha kimutatná azokat a törvényeket, amelyeknek következtében Ady istenes költeményeinek muszáj úntatniok, szeretkezési lírájának minden lelkesedést muszáj derékba törni, aminthogy a „néhány félig dadogó strófának” is igazolnia muszáj, akár akarom, akár nem, hogy „Ady igazi költő”.

Engedtessék meg, hogy végszavam ne kinyilatkoztatás legyen, hanem következtetés.

A költemény nem intuició, hiszen van róla intuiciónk, míg az intuicióról nincsen. Nem is érzés vagy érzelem kifejezése, mert úgy az ásítás s a hálószobák minden története műalkotás volna. Művészet nem is az, ami jellemző: csordultig vagyunk jellemző dolgokkal, amelyek még sem művek. A szépséghez sincs köze – szép vagy csúf csak annyira, mint bármi más. Minden forma tárgya az esztétikának, a művészi forma is, csak maga a „művészi” nem. Vannak nem-szép, sőt csúf, de tökéletes műalkotások, mint például Rodin munkája, La Belle Heaulmiźre, vagy akár maga a Villon-ballada. A játékösztön elméletéről itt ne is szóljunk.

A költemény nem is spekuláció, hiszen az értekezéssel ellentétben ragaszkodik az alakjához. Így azonban nem is az alakja teszi, (ami ismét intuició volna), hanem az alakjához való ragaszkodása.

Se nem intuició, se nem spekuláció – a művészet egy harmadik szellemiség, mondjunk egy nevet: ihlet.

A szellemiség minőség s az ihlet tehát legkisebb részében is az, a költemény legkisebb elemében is költemény. A költemény legkisebb eleme, része a szó, a szó tehát önmagában is költemény. De minthogy a költemény nem intuició, minden használt szó pedig az, nyilvánvaló, hogy a szó keletkezésekor volt költemény.

Az ihlet (költészet) az a szellemiség, amely a szavakat, a nyelvet megteremtette.

A nemzet nem azonos a nyelvet beszélők összességével, nem mennyiség, nem osztható. Két ember is alkothat nemzetet, egy is. Ha a nemzet külsőleg nyelvében jut kifejezésre, úgy belsőleg a nyelvet alkotó, tevékeny szellemiség. A nemzet közös ihlet.

Beszélnek a költemény zenéjéről is. A költeményben minden hang csak ama törvények értelmében lehet jelen, amelyek megszabják például, hogy a közelit magas hangzók jelöljék, a távolit mélyek. (Itt – ott, ez – az, im. Érdekes, hogy más nyelvekben is: ici – lę,²² hier – dort, ibi – ubi stb.) Ez nem zene, csak költészet. – Itt említem meg, hogy a rím olyan dolgokat fon össze, amelyeknek különben semmi közük egymáshoz. Éppen ezért sajátosan költői, mint az a következőkből mellékesen kitetszik.

Az Úr Illésként elviszi mind,
Kiket nagyon sujt és szeret.

Ha e két sort ítéletnek tekintem, észre kell vegyem, hogy több ítéletet foglal magában. Ez ítéletek azonban különbözőek és széthullanának, ha e két sor össze nem tartaná őket. De éppen ez összetartás által már nem különülnek el, nem különböznek s minthogy mint különböző ítéletekhez illik, különbözniök kellene, hogy²³ legyenek, megszünnek ítéletek lenni. Azt mondhatni, hogy ezáltal csak egy ítélet van jelen. Igen ám, de a vers egész s ha egészében elolvassuk, azt látjuk, hogy ez az ítéletelemzés végig megismételhető. De – és ez fontos – így a végén az egész vers egyetlenegy ítélet volna – ha volna alanya és állítmánya. Azonban nincsen s így megint eljutottunk a szó keletkezéséhez. (Pl. a hajnal eredetileg nem szó volt, hanem ily kifejezésjelentés: az ég leánya. Vogul: chuj nalem). Már most, a költemény által megsemmisített ítéletek (bár lehetnek matematikaiak is, előfordulhat versben, hogy 2 × 2 = 4) nagyobbrészt valóságokra vonatkoznak s egymáshoz való kapcsolatukat jelentik. Miután azonban megszünnek ítélet lenni, az alany és állítmány is megsemmisül mint olyan, hiszen azokká, tehát egyben különvalókká, éppen az ítélet tette őket. Eggyé olvadnak, aminthogy a világegészben is egyek. A költemény pedig, minthogy a dolgokat nem a maguk valóságában tartalmazza mint esetleg a zsák, nem más, mint neve annak a dologi csoportnak, amelyet bontatlan egységbe foglal: névvarázs.A költemény értékét ennélfogva méri az, hogy mennyiben nem intuició, azaz mennyiben új alkotás. Adyt már ez nagy költőnek jelenti. (Tévedés ne essék, ami új, az még nem művészet, de a művészet föltétele, hogy új legyen, mert különben intuició volna).

Méri továbbá az, hogy milyen karakterű ítéleteket semmisít meg, vagyis minő dolgokat állít, lényegít vissza a szellemiségben eredeti, univerzális (unus versus, universum) egységükbe.

Ady e két sora legbensőbb valóságokra vonatkozó. Szintetikus autothetikus ítéleteket pusztít össze, de ugyanakkor lényeges résznek mellékmondatba való foglalásával külsőleg is lódít az összeálláson. Ilyen Petőfi óta magyarul meg nem esett.

De ha többi versét e két sorhoz hasonlatosan végigelemezzük, amit itt természetesen meg nem tehetek, úgy a következő értékmegállapításokat szögezheti le mindenki, függetlenül attól, hogy tetszik-e néki a vers:

1. Szimbolizmusát, mint értéket, teljes egészében eldobhatni, hiszen elvi értékei nem őt, hanem kitalálóit illetik.

2. Adynak sok az úgynevezett teljesen egyszerű verse, ami önmagában nem sokat jelent, de ezek a versek eredetiek szerkezetükben, valóságuk belső, kapcsolódásaik igen sűrűn olyan távoli dolgokat kötnek egyetlen egészbe (lásd föntebb), hogy az nem csupán a korabeli fokonként épülő versektől különíti el munkáit kategórikusan, hanem Homerost, Shakespearet, Petőfit és Hugo Viktort leszámítva, a világirodalom minden más költőjétől is, mikor is Dante, valamint Goethe és Horatius önmagukban állítanak külön osztályt. (Történeti érték.)

3. Történeti ám ezenfölül önmagában érvényes értéke az is, hogy balladái („nem egyszerű versei”) oly irrealitásban játszódnak le, amelynek törvényei egyugyanazon költeményen belül a vers egészéhez képest homogenek, vagyis az alaprendszernek oly mozzanatai, amelyek egymást nem közvetlenül hanem a versegészen keresztül hangsúlyozzák; ellentétben a láncszerűen teljesülő, szokottabb művektől, amelyek úgy alkotnak egészet, hogy az utolsó szem külön belekapcsolódik valamelyik megelőzőbe, hogy „kerek” legyen. Erre durva külső példák a szívekben híres szakasz végén lógó sorok, amelyek, mintha a vers mögül, túlsó oldaláról kerültek volna kellős közepébe.

4. Sok verse ugyanakkor, amikor a vázolt módon teljesedik, egyszersmind láncmódszerűen is épül – (ezek a versek rendszerint az irodalmi konzervatívok tetszését is megnyerik).

Mindez természetesen magával hozza, hogy a költemény a tökéletességet nem csupán történetileg közelíti meg egyre jobban, hanem pusztán önmagában is.

Mármost, hogy zseni-e valaki, azt elragadtatásunkon kívül csak adott példák viszonyítása alapján állíthatjuk, ami kétségtelenül szórakoztató, de ellenőrizhetően döntő nem lehet. Egy „a maga nemében” tökéletes versnél azonban valóban előbbrevaló az a tökéletes vers, amely egyúttal új nemet alkot. A haladás hívői számára valószínűleg ebben a zsenialitás és ily értelemben Ady zsení.

Mindenesetre, nemcsak a szívek kertjében, de ime, a tiszta ész finnyássága előtt is tiszta költő, aki manapság páratlanul áll.

És még egyet. A nemzet: közös ihlet. A költészet a nemzet lelkében ható névvarázs. Nem mondhatok mást a politikusoknak, minthogy ő a legbensőbb magyarok egyike, amint az a fentiekből következik.

[Az Időmutató szerint … ]

Az Időmutató szerint, akik meghaltak, azok meg sem születtek. Így Gutenberg is meghalt, mielőtt P. fellebbentette volna a fátylat arról, hogy hol is keressük az első nyomdát. – «1504-ben Columbus hazatér¹ utolsó amerikai útjáról,» holott a mutató szerint még föl se fedezte Amerikát. «1637. A harmincéves háború további fejleményei.» Pont. E háborúnak a mutató szerint se eleje, se vége, ám egyetlen esztendőben voltak további fejleményei. – Voltaire és Goethe következetesek, ha már nem születtek meg, hát meg se haltak. De hogy ez helyrehozassék, Hegel kétszer hal meg egymásután (1830–1831.) Scribe még ravaszabb, ő négyévi időközökben hal meg (1861 és 1865.) – És ha már nagy kultúrtörténeti jelentősége is van annak, hogy «Pesten 1785-ben megnyílik az első zsidó üzlethelyiség», úgy még mindig megkérdezem tapintatlanul, hogy mi van a két Bolyaival, azonkívül, hogy Farkas öt szomorújátékot írt? – Freiligrath költeményei nem 1833-ban, hanem 1838-ban jelentek meg. Erre és minden következőre nézve is megjegyzem, hogy itt sajtóhibáról az évszámokkal kapcsolatosan szó sem lehet, mert az évszámok elől állanak és együtemre négy hasábot vezényelnek. – Saint-Pierre: Pál és Virginia 1787 és nem 1788. – Goethe: Reineke Fuchs 1793 és nem 1794. – Balzac: Grandet Eugenia 1833 és nem 34, Goriot apó nem 35, hanem 34. – Victor Hugo: Ruy Blas nem 1839, hanem 1838. – Feuillet: Egy szegény ifjú története 1854 után csak négy évvel, tehát 1858. – Wagner a Lohengrint 1847-ben fejezte be és 1850-ben csak előadták. Ha pedig szerzőnk az előadások időpontját veszi alapul, úgy mit keres a Nürnbergi mesterdalnokok előtt 1862? Hiszen Wagner csak 1865-ben készült el vele, előadni pedig csak 68-ban adták elő! És mi az, hogy «1863. Wagner: Nibelung-trilógia»? A tetralógia első részéhez, a Rheingoldhoz 1869-et, másodikához, a Walkürhöz 1870-et írunk, a későbbieket szintén nem jegyezhetjük 1863-mal, mint szerzőnk teszi az egésszel. Az egésznek teljes előadása 1876-ban volt. – Victor Hugo:² Nyomorultak: 1862 és nem 66. – Marxxal kapcsolatban semmi különös nem történt 1868-ban, de 67-ben igenis megjelent Kapitalja. – A szocialista munkásszakszervezetek első kongresszusukat már hét esztendővel 1899 előtt, tehát 1892-ben megtartották. Stb. – Ady négy kötete már a történeti rész szerint is vacak, így itt is hallgat róluk …

1. E vaskos mű a cím után ítélve Pintér Jenő Magyar Irodalomtörténetéről szól. Kritikát sejttet, mégpedig terjedelmes voltában alaposat, részletekbe vágó elemezést.

Szerzőnk elveti a klasszikus kritika módszereit és azt a divatos stílust választja, amelyet Karinthy Frigyes népszerüsített és amely abban áll, hogy a kritikus észrevételeinek itéleti kifejtése helyett a tárgyalandó irodalmi terméket sajátosságaiban utánozza s így „mintegy a maga elevenségében varázsolja az olvasó szeme elé” a mű lényegi fogyatkozásait és hibáit. Szerzőnk ezzel nagy feladatra vállalkozott, mert bármily sikerrel szerepelt légyen is ez a kritikai forma szépirodalmi tényekkel kapcsolatban, eleddig még senki sem próbálkozott, hogy tudományos munkáról azt pontról-pontra utánozván mondja el véleményét, amely mégis több legyen tudományba kontárkodó ízléstelen játéknál. Hogy szerzőnk mégis miért ezt a formanyelvet választotta, azt, úgy vélem, megtudjuk az Előszó következő mondataiból: „ … nem óhajtunk tulságosan elvont tudósoknak látszani rejtvényszerű mondatainkkal.” – „Magamat ismétlem mikor elmondom,⁴ hogy a kortársakról nehéz bírálatot mondani.”

Hagyjuk most e különben finom humorral szórakoztató karikaturának, mint alaknak esztétikai vizsgálatát, fordulatos kiállásu szerzőnk egyéb hasznos ismeretekkel kecsegtet. Hiszen vitathatatlan értékü is így bepillanthatni azokba a vízmüvekbe, amelyekben az ifjúság, sőt jelen munkán át a művelt közönség üdítő itala készül. Márpedig szerzőnk annak az országszerte ható tudornak irodalomtörténetét mutatja be, akinek könyveiből középiskolások a tudás és érettség buzogányát és bizonyítványát szerzik, a harcokban és hivatalokban elengedhetetlent s akinek könyveiből azután ugyanazok a diákok egyetemi vizsgálataikon a rájuk következő nemzedék tanáraivá képesülnek.

2. A szerzőnk bemutatta irodalomtörténet módszerének lényege: lángoló hazafiasság. Ám ha a tudományosság e legfőbb ismérvét az avatatlanok együgyü módján el is ejtjük, kezünk akkor is a legnemesebb egyszerüséggel marad tele.

Ez az egyszerűség két részre oszlik: a) a tulajdonképpeni „irodalomtörténetre”, b) táblázatokra (kronológia és lexikon, térképek és képek). A korszakokon belül hol személy szerint, hol pedig műfajok szerint különülnek el az írók, anélkűl hogy tudnók, miféle elmélet vagy gyakorlat szerint csoportosítja a müfajokat. Ilyen gyakorlati elvre a könyvből nem is következtethetünk, elgondolásra pediglen még kevésbé. Megengedem, ettől eltekintve is lehetne értékes és oktató külön-külön minden fejezet, aminthogy vannak rossz regények, amelyeknek szakaszai kitünő novellák volnának. Azonban ami szerzőnk művének taktusait illeti, azokban csupán a később elemezendő jellemzéseken épülhet elménk, írók gyér életadatain és azon, hogy a szóban forgó írók jelesek-, avagy kevésbé jelesek voltak-e. De hogy miért voltak azok, azt a művelt közönségnek saját magától tudnia illik, különben nem volna művelt. Igaz ugyan, hogyha ilyen dús nyomtatványt veszek kezembe, akkor már csupán utólagos magyarázata után kutatok annak, hogy babérpénzen miért is áros az író annyira, amennyire keletje van, vagyis⁵ értékes voltát eleve elfogadtam és akkor minek az ilyféle hühó? Hogy legyen kézikönyv, amelyből az egyes írások tartalmát megtanulhatom úgy, hogy elolvasnom ne is kelljen őket? De hiszen ekként az alját, a zaccot iszom meg és nem is sejtem, hogy jó-e a kávé, nemhogy agyafurt módján az világosodnék meg elmémben, hogy miért jó! Vagy a tartalom, a⁶ téma, annyira fontos, hogy minden értéket magán visel? Akkor meg valahány költő élt, mind bolond volt, mert összes művei helyett megírhatta volna összes műveinek⁷ tartalmát! És ebben az esetben – egy füst alatt – kiváló tudós lett volna teszem Gyöngyösi István, így azonban csak tizenkét gyermekü családapa volt, akinek „szokatlan jelzői és új szóképei elismerést érdemelnek”. És bár a szokatlan – im – elismerést von maga⁸ után, e módszer szokatlansága – sajnos – irodalomtudományunkban nem eléggé feltünő.

De ámuljuk csak sorjában végig a könyvet.

3. Tárgyát szerzőnk a következőképpen határozza meg:

„Az irodalom azoknak a munkáknak összesége, melyekben a maradandó értékű tartalom művészi formában jelenik meg. Ilyen munkák mindenek előtt a szépirodalmi alkotások.”

Szerzőnk bűbájos elmélyülési hajlamát nehéz követni. Hiszen ha nincsen külön maradandó értékü tartalom és külön művészi forma, úgy szerzőnk meghatározásának sincsen értelme.

Idézett meghatározásunkban pedig benne foglaltatik, hogy van olyan művészi forma, amelyben nem maradandó értékű tartalom jelenik meg. Minthogy pedig irodalomról szólván, maga a művészi forma maradandó értékü, – az alak tartalma ekkor éppen a művészi – ez a tartalom általános nem lehet, mert a művészi tartalom és az elvont kizárja egymást.

Ám szerzőnknek saját fogalmáról sincsen fogalma. Nem azért, mert a maradandó értékű tartalmon ő tulajdonképen a témát tudja és állítja, (ha a formát is, a művészit is agyonhökkentem, egyéb nem marad), – de mert feltételül kötötte ki a művészi formát és mégis beleveszi az irodalom fogalmába az irodalomtudomány, nyelvtudomány stb. „egyes nevezetesebb” termékeit is.

Nem akadékoskodván sem az égszínű művészi formával, sem a másik kékvirágu szamárkenyérrel, mindenképen szemrevaló a meghatározás együgyü tökéletlensége. Mert eszerint Michelangelo Mózes szobra is irodalom, hiszen munka, maradandó értékkel⁹ való és művészi forma. Ami után pedig fölfoghatatlan, hogy olyan „írókat”, aminők Munkácsy Mihály, avagy Szinyei Merse, miért hagy ki mégis irodalomtörténetéből.

Végül pedig: a tudományban nem ismeretes a „mindenek előtt”.

Tárgyával szerzőnk imigyen tisztában lévén, ne is foglalkozzunk fölosztásával. Ennyi leleménnyel szemben ugyis a jólneveltség rovására megy fölhánytorgatni, hogy ha már a korszakok olyanok, amilyenek, határpontjaik miért külsőek, miért nem belsőek. Ámbátor a célzat mulattató, tessék: „XVI. század. Kialakul a lírai stílus¹⁰. Irodalmi határpontjai: egyrészt a protestáns hitvitázás¹¹ megindulása és a könyvnyomtatás elterjedése, másrészt Pázmány Péter föllépése.” – Szerzőnknek derüs évődése ez. Hiszen¹² a hitviták lírai enyelgésükkel is elbájolnak! És vajjon nem vaskos prédikátori humort idéz-e szerzőnknek amaz alapvető gondolata, hogy határpontnak elterjedést vesz, méghozzá a könyvnyomtatás elterjedését! De ha még e sorokon által is mívelődött köpcös hahotánk, hová tudoruljon a következőkben?: „Kialakul a regénystílus. Irodalmi határpontjai: Petőfi Sándor halála és Ady Endre föllépése”. Itt irodalomtörténetben paródiát elbeszélő szerzőnk iránti elragadtatásomban szinte megszégyenülök. Hiszen – mi tagadás – Petőfi halála regénybe illő, komoly tudós tehát jelölheti véle „a regénystílus kialakulása”¹³ korának kezdetét. Mert józan ésszel igazán képtelenség volna föltételezni,¹⁴ hogy a „regénystílus kialakulásának” nagyfontosságu irodalmi ténye csak úgy suttyomban húzódjék meg egy irodalomtörténetben és a korszak ugyanakkor a népiesség, az idealizmus és a realizmus feleselően abajdóc fogalmainak kényszerü, kelekótya összevonásával neveztessék. De még ebben az esetben sem lehet határpont semmiképen sem Ady Endre, hiszen szerzőnk e kort a realizmussal végzi és azzal kezdi a következőt is.

Szerzőnk szerint a XVI. században „kialakul a lírai stílus”. A XVII. században „kialakul¹⁵ az epikai stílus”. De akár Himfy és Ady, Vörösmarty és Arany térségein legeltetjük szemünket, az emberi elme előtt különösebb pintéri elmélyedés nélkül is nyilvánvaló, hogy¹⁶ minden jelentékeny költőnknek megvan a maga sajátos lírai, illetőleg epikai stílusa: a magyar irodalomban, hálisten, nincsen „a lírai stílus”, sempedig „az epikai stílus”. Ha pedig szerzőnk a lírai és az epikai stílus alatt a lírát és az epikát, mint formát érti, ugy tudnia illenék, hogy úgy a líra, mint az epika, ősformák, vagy nem bánom, ősstílusok, amelyeknek kialakulása néhány vallásnyira odébb esik az időben, még akkor is, ha az ilyen fintortudomány mélyebbet szippanthatna a költészet emez ősalakjainak orra előtt való kivirágzásából.

4. Tartalmakat ád szerzőnk, bizonyára célja is van vele. Nem is utolsó dolog kimutatni, hogy miféle témák csillognak az irodalomtörténet felszinén, ha nem mély áramlatában. És végeredményben, ha már valaki teljességgel képtelen bensőbb egységét meglátni egy nép, nemzet teljesedésének, legalább külsőségeit fogja össze értelmesen és szabatosan: csinálja meg a cafrangokból rövidárú múzeumát. De szerzőnk mondanivalóinak rovására végkielégitően tömör: „A magyar szentek legendái közűl az István legendában a magyarok első királyának, Szent Istvánnak, életrajzát olvassuk. – Az Imre legenda Szent István király fiának, Szent Imre hercegnek jámbor életéről szól.” – Szerzőnk nagy tudományossága itt már annyira összezsugorodik, hogy a legendák puszta cimét közli velünk, kegyességüktől¹⁷ megfosztottan s ahelyett, hogy fölfogásunkhoz közelebb hozná, hogy hát mi is e legendákban a művészi forma és maradandó értékü tartalom (ezek az irodalom ismérvei), vagy rámutatna arra, hogy egyáltalában mi közük e legendáknak irodalmunk folyamatához, vagy akárcsak önmagukban is milyen jelentőséggel birnak, – arról értesít, hogy Szent István a magyarok első királya. Szerzőnk e tömörségének további bizonyságául meg se kell állnunk a XVII. század lírájánál, ahol „A lírai költészet” cimű nyolcsoros fejezetben négy költőt fog össze a tőle immáron megszokott találó rávilágitással, hanem „A kurucvilág költészete” fejü szakasz fényt és lelket deritő tudományossága legyen mintaképünk: „Táboraikban sok szép dal zendült meg (Buga Jakab éneke.)¹⁸ Költőink¹⁹ élénk szinekkel ecsetelték a protestánsok üldözését, a magyarok eltiprását és a német zsoldosok féktelenségét. (Oh, szegény magyarság … ) Erdőn, mezőn bujdostak a kuruc legények és keserü humorral emlékeztek meg nyomoruságukról (Egy bujdosó szegénylegény.)” – Amint látjuk, szerzőnk²⁰ egész férfiasságában²¹ tehetetlenül áll a kurucköltészettel szemben. Még azt is elvéti e versek iránt iramló szerelmes áhitatában, hogy irodalomtörténetet kellene irjon, nempedig leiró történelmet, amelyhez valóban felhasználhatjuk az idézett módon adalékok gyanánt a kurucok énekeit. Ugyanakkor a szabatosság rovására külön fejezet²² hivalkodik „a lírai költészet” címmel, noha az oda sorolt költőket nem lirai, hanem hivatásszerü mivoltuk különíti el a kurucok dalosaitól.

5. Palotást járhatunk szerzőnk művének a kivonatolhatatlan egyéniségeket jellemző ütemére.

Kazinczy Ferencről szólván, „korának kétségtelenül ő a legkitünőbb epigrammirója.” De miért, ha már más a lírikus, más az ódaköltő és más az epigrammíró? Miképen sejtheti ebből a művelt olvasó, akinek nem szakmája az irodalom, mert reggeltől estig dolgozik, ám este botorul szerzőnknél kiváncsiskodik iránta, azt, hogy mi is a lelke-lényege irodalmunknak, amely egyetlen bontatlan egység, hiszen másképen nem is volna története? Ebben a könyvben anyakönyvi kivonata sincs az irodalomnak, mint egységes történőnek, hogy volna hát benne a tüneménye, a története? És ez a vaskos zenit szerzőnknél kéznél van állandóan. Berzsenyi „egyike legjelesebb ódaköltőinknek”, Vörösmarty „a maga korának legnagyobb költője”, mintha Vörösmarty ma nem is volna már költő, vagy²³ a történeti szempontokon túl önmagában nem volna jelentősége, ami ugyan azt állitja maga mellé, hogy jelentősége történetileg sincs. És egyáltalában mintha „Vörösmarty” az irodalomtörténetben nem Vörösmarty költészetét jelentené! De csak zúdúljunk bődülvén „a maga korába”, hiszen Kazinczy is „korának legnagyobb epigrammirója”. Ez a teljességgel kontár, az epigramma és ódagólemek által agyonsujtott költészeten le-lecsapván lakomázó, de azonkivül még indokolni sem próbált értékelés csak ugy zsibong a könyvben.

A könyv békanyálas folyása mellett okkal-móddal mégis megmaradván, üssünk varsát Csokonai Vitéz Mihálynál. Ő „széplelkü ember volt.” „Szorgalmával és tanultságával messze kimagaslott²⁴ kortársai közül”. „Dalainak vonzó hangja, elégiáinak érzelmes tépelődése és ódáinak nemes hevűlete megkapják az olvasót. (A magánossághoz, A tihanyi ekhóhoz, Tüdőgyulladásomról)”. – Mutasson föl szerzőnk egyetlen valamire való költőt, akinek verseire mindez rá nem illik! De ha fel is tesszük, hogy a Csokonai és általában minden nagyságunk annyira jelentéktelen, amennyire az jelen munkából következtethető, akkor is üres szajkózás az egész, tartalomellenes szóhalmazat, hiszen pont szerzőnk főigazgatósága alatt azt tanitják a középiskolákban, hogy a dal oly rövid lírai költemény, amelynek vonzó hangja van, az elégia minden Csokonai nélkül is érzelmes tépelődésü s az ódának éppen ódaságát teszi a nemes hevület, tekintet nélkül a mű irójára, sőt értékére. Tehát szerzőnk a tőle nem vitatott legislegjobb akarattal és megfeszüléssel sem képes egyebet összeszusszantani Csokonairól, mint hogy irt dalokat, ódákat és elégiákat. Csak hogy az a művelt olvasó, aki ilyen nyolcszáz oldalas ötkilót emel öregbülő szeméhez, ennél már jóval többet tud Vitéz Mihályról, ha máshonnan nem, hát a levegőégből.

De ha már nem futunk meg, bár nyakunkon a zsenialitás, illendően emeljünk kalapot amaz „önálló kutatás eredménye” előtt, amelyre szerzőnk előszavában szivetdobogtatóan hivatkozott. Csokonairól például azt kutatta ki önállóan, hogy „bordalai olyan talpraesett költemények, hogy ebben a nemben csak Petőfi²⁵ Sándor tudta felülmulni”. – Az egyéniségek különbözőek: vannak, akik ha önálló kutatások ilyen káprázatos eredménnyel végződik, azt a Borsszem²⁶ Jankóban teszik közzé. És vannak, akik egyáltalában képtelenek megérteni, hogy miért is kutat szerzőnk önállóan, amikor annyi derék tudósunk nyomozott vállvetve és miért nem próbál meg végtére irodalomtörténetet irni? Vagy ha már erről semmiképpen sem kiván leszokni, miért nem közli buvárkodásának eredményét valamelyik nem általa szerkesztett szaklapban? Azonfölül pedig, mit kutatott ki szerzőnk önállóan, az idézett bölcs értékelést leszámitva?

De – ördögé az igazságtalanság – ha e szapora pintéri rejtélyek között az irodalomról való fogalmunk végleg el is enyészik, szemléletünk ugy kitisztul, mintha fénymázzal kenegetnék. S a magyar költő teljes diszében elődereng „széplelkü” Csokonaink, hallván a pintéri szózatot: „Nagy olvasottsága nem ártott veleszületett költői tehetségének”.

Mit szólsz ehhez, óh én Vitézem?

„Ámor ezt hallgatta, nevette és jelül
Egy kisded mennydörgést durranta balfelül”.

– No, nem ilyen kétköteteset.²⁷

A következő üres de tőmondatokon megtompult fülünket helyezzük csak étheribb zenék elé. Hiszen szerzőnk a költészet rajongó szombatosa, ami már az igriceknél kitünt sajnálkozásából. „Csak az a kár – ugymond – hogy költeményeik szövegei nem maradtak fenn.” Azt ugyan nem árulta el, hogy az igricnóták szépsége után fáj-e a szive, avagy tudományos munkája gazdagodási lehetőségeinek ilyetén való csökkenése miatt, hiszen igy nem írhatja meg azoknak kivonatos és a kuruc dalokéhoz hasonlatosan szellemtelen, puszta tartalmát. S noha e nagy ragaszkodás ellenére sem dönthető el, hogy melyik volt a szerencsétlenebb pillanat, az-e, amelyikben irott művek a kezeügyébe kerültek, vagy pedig az, amelyikben tollnak esett, elösmerendő, hogy Berzsenyi Dánielnél nekimélyülvén a végén még azt is sikerül megvilágítania, hogy a maradandó értékű tartalomról miféle fogalma van. Mert Berzsenyit az elmének még szerzőnknél is szokatlanul ügyes fogásaival gyüri le. Ime az egyes mozzanatok: „egyike legjelesebb ódaköltőinknek … Az óklasszikai irányu ódaköltés legnagyobb mestere … Hatalmas nyelvi ereje és klasszikus tömörsége jól illik lirájának fenségéhez.” Hát persze hogy be kell vágnia ezt a szerencsétlen tanárjelöltnek, nehogy ostoba és avatatlan maradjon abban a hitben, hogy Berzsenyi liráját éppen nyelvi ereje és klasszikus tömörsége teszik fenségessé, sőt egyáltalán lirájává, költészetévé. De szerzőnk eleve a maradandó értékü tartalomra hivatkozott, mint segédre s nem hiába. Fürge ökléből csak ugy pattog a knock-out: 1. „Ostorozta a magyarság elkorcsosodását … ” 2. „ … lelkes örömmel ünnepelte nemzete derék férfiait.” 3. „Hazafias eszméi²⁸ mellett megszólaltatta vallásos eszméit és életfilozófiáját is.”²⁹ 4.³⁰ „Nemzeti iránya (holott benne „a deákos irány érte el fejlődésének tetőpontját”;) tehát nemzeti iránya, mély vallásossága és puritán életelvei népszerüvé tették költészetét.” 5. „;Ő is megkísérelte nemzetét felrázni az elkorcsosodásból.” 6. „;A³¹ hazafias ódák egész sora … ” Alig egy-két sor menetében hat hazafias horogütés,³² a tudományos elmélyedés és kulturfölény teljes diadala. Ezzel szemben ki is merné összeálmodni Berzsenyiről, hogy jóllehet puritán életelveivel interesre adott pénzeket, módossága dacára „;két kis szobában lakott nejével és gyermekeivel”, „;örömét jószágai gyarapításában lelte,” szerzőnk szerint is, mégis alaposabb kiváncsiságra érdemes, különös értékeket alkotott és nemcsak a korabeli derék (fontolva haladó) férfiak politikai hive, rajongója, hanem ezen értékteremtő voltát semmiképpen sem jellemző adalékokon messze tulmenően, egyetemes lényegű költészetünknek, mint bontatlanul (szintetikusan) történő alanynak a hordozója is? Ama bizonyos maradandó értékű tartalom pedig szerzőnk soraiból kitetszően nem egyéb, mint a magyarság ostorozása, hiszen ha szerzőnk mást értene rajta, ugy legalább is csekély igyekezettel azon volna, hogy rámutasson, vagy csak a figyelmünket felhívja rája.

A Himnuszban³³ Kölcsey „;visszapillant a magyarság zivataros multjára” és még hat hasonlóan elsodró leleményű sorral fejtegeti szerzőnk, hogy ez a költemény a maga szépségében miként is viseli magán azt a bizonyos lényeget. Ezeket már nem idézhetem, mert még mielőtt józan eszünk fölmondaná a szolgálatot, sebtiben át kell szédülnünk a következőkön:

Vörösmarty:³⁴ „; … szokatlan jelzők … ” „;A vén cigány maga a dult lelkü öreg költő, akinek kezéből már-már kiesik a vonó, de³⁵ azért … Bort önt a kupába, vére forr, mint az örvény árja, hurja zeng a vésznél szilajabban … Csak hadd forogjon keserű levében a vak csillag ez a nyomoru³⁶ föld … lesz még egyszer ünnep a világon.” Szerzőnk sem ir mindig irodalomtörténetet. Merthogy bosszús olvasóm tévedésbe ne essék, megjegyzem, e sorokat nem Vörösmartytól, hanem szerzőnktől idézem, kihagyásokkal, mert hosszu a vers, szerzőnk pedig még fölhigítja és így unalmas volna, ha nem vérlázító. Nem is foghatom föl, miért ír szerzőnk irodalomtörténetet, mért nem szerkeszt inkább antológiát? Ha kedve szottyanna, annak több joggal irhatná fölébe, hogy „;Pintér Jenő Magyar Irodalomtörténete.” Igaz ugyan, akkor nem igen volna alkalma irodalomtudomány ürügye alatt saját szavait beleszőni remekműveinkbe s helyet sem tudna találni ama megállapításának, hogy Szigeti³⁷ József „;demokrata irányzatosság nélkül is³⁸ tudott érdekes paraszttörténeteket szinre hozni.”

Eötvös József munkáiban „;az örökös kesergés leverően hat”. – Szerzőnk a művek helyett a művek reája tett érzelmi hatásáról értekezik és legföljebb³⁹ még annyit árul el, hogy korukban hogyan hatottak. De ha csak ezzel foglalkozna és ezt következetesen végig is vinné, akkor munkája „;A közönség irodalmi ízlésének története” volna és nem az irodalménak.

Petőfi ellen elmélyülvén, a következő tétellel kiált⁴⁰ kezelés után: „;Amilyen könnyedén és világosan fejezte ki a legelvontabb gondolatokat … ” Ez uj adat valóban önálló kutatás eredménye. Hiszen kivüle senkise tud arról, hogy Petőfi akár természettudományi fejtegetésekbe, akár bölcseleti elméletekbe bocsátkozott volna, értekezést irt volna a fennállás (subsistentia) fajairól, esetleg az indukció elméletéről, vagy más hasonló kérdésről. Mert szerzőnk ezt csak ugy kutyafuttában jegyzi meg, s igy kitesz a találgatás melléfogásainak. Minden bizonnyal a relációkalkulus tanára gondol Petőfinek ama sora alapján, hogy „;Szekundába ponált mégis Sok szamár professzorom.” De az is előfordulhat, hogy szerzőnknek egyszerűen fogalma sincsen arról, hogy mi az az elvont gondolat.

Ám Petőfi bölcs ember volt, nem hiába, hogy oly korán meghalt; okos munkabeosztással élt. Először könnyedén és világosan kifejezte a legelvontabb gondolatokat s azután „;a magyar bordalköltészetet a fejlődés magas fokára emelte.”

6. De ha már szerzőnk ennyire értetlenül áll a költészettel szemben, legalább hallomásai után igazodott volna. Akkor talán nem négy oldalon magasztalta volna a bemutatott módon Jakab Ödönt, amikor Berzsenyitől és Csokonaitól (terjedelmes bibliográfiástul együtt) rövid két és egynegyed oldalon veszi el kedvét az olvasónak. Mentegetőzhet azzal, hogy a XX. századot részletesebben tárgyalja. De itt Vargha Gyulának öt, Juhász Gyulának meg Szabó Dezsőnek csak háromnegyed oldalt ád. Szabolcska Mihálynak három hosszú oldalon csinál sikertelen propagandát, míg Füst Milánnál kifogy a szuszból, tömör zsenialitással mindössze ezt mondván róla: „;Szabad verselésében és hirhedt hosszuságu soraiban a bölcselő önelemzések tömege jelent meg.” De Füst Milán még szerzőnknek ajánlhatja „;Pártfogómhoz” c. ódáját, ha a többieket szemügyre vesszük. Balázs Béla hét meséje révén az ifjusági irók közt már el se képpeszt, sokkal fontossabb szerzőnknek az a maga sajátos módján végiggondolt megállapítása, amely szerint Ady föllépésével „;a lira szelleme materialista lett”, és Ady „;tehetsége a világháboru idején már csak romjaiban volt meg, kifejezései mindinkább homályosak lettek, a versformával egyre kinosabban küzdött” „;pályájának második felében már a nyerseség, mesterkéltség bukdácsoló nyelv és béna ritmus elképpesztő példáit nyujtotta” (mint teszem az Emlékezés egy nyáréjszakára.) Mig annak előtte „szokatlan hasonlatok és képek tüntek föl strófáiban.”;

És Ady „pénzkultusza”! Szerzőnknek még a kultuszról is normálissal feleselő fogalmai vannak. Mert mire alapozná Ady pénzkultuszát, ha nem az ilyen sorokra: „Sertéstestét, az undokot … ” „Husába vájtam kezemet, téptem, cibáltam.” Tanárnak készülvén, ki kell hát oktatnom szerzőnket arról, hogy a „pénzkultusz” szókép és mást mint vallásos jellegü, beteges zsugoriságot, nem jelenthet. Még szerzőnkről sem tételezem föl, hogy kifejezését ebben a különben helyes értelemben illesztette volna Adyra, akinél jobban senki sem szenvedett amiatt, hogy a „Mi Urunk: a Pénz” s hogy ma csak akkor lehetünk istenek, két, három, négy napig, ha megjöttek a gyér aranyak.

Mielőtt befejezném e testes mivoltában hézagpótló mű részletezését, megállapítom, szerzőnk mégsem közveszélyesen tehetségtelen, mégsem állíthatom, hogy egy fikarcnyit sem konyít, könyve után ítélve, szakmájához. Teszem ezt Móricz Zsigmondról szóló amaz el-essayesedése miatt, amely szerint: „A magyar lélek nem üdül, hanem elkeseredik az ilyen művek olvasásakor.”⁴¹ De ha tévednék és szerzőnk nem saját művére vonatkoztatná ezt a tételt, ugy fölvilágosítom, hogy Móricz műveinek olvasásakor a magyar lélek nem a mű, hanem a műben megmutatkozó valóság miatt keseredik el, azon valóban nem üdülhet.

7. Összegezvén: Szerzőnk történetfolyamati látása olyan érzékeny gyűjtőlencse, mint az én nadrággombom. Az egészből csak az tünik ki világosan, hogy irodalmunk nem való szerzőnk finom műszereire. Hajamat tépem, ha rágondolok, hogy csak most jutott ez a könyv a kezembe. Hiszen ha ezt elébb tudom, szülétlen kölyök létemre nem kellett volna ujságot árulnom; a címek, nevek, cikktartalmak akkora gargalizálásával irodalomtörténetet is összecsődíthettem volna.

8. A könyv oly csökönyösen szellemellenes, hogy véle kapcsolatban szóba sem jöhet a tisztes értelemben elgondolt stílus, amely a szellem hathatósságának⁴² külső kifejeződése. Szerzőnk bővített mondatokban beszél, de nem egyszerűen, hanem igen gyakran érthetetlenűl és magyartalanul. Mert szerinte: „tudományos kutatóink stílusa annyira szakszerű jellegű, hogy ez a homályos stílus nem egyszer visszariasztja⁴³ a⁴⁴ szakközönséget is.” (Szép kis szakközönségünk lehet!) De ő „megkísérelte, hogy egyszerűen és világossan írjon.”

Ha már szerzőnk önként lemondott a szakszerűségről, az előbbiek után mi sem követeljük. De melyik beszéd és értelemgyakorlati órán nem rójjuk meg és nem javítjuk ki a következőket?:

„A magyarok Krisztus⁴⁵ után 800 körül tűntek föl a mai európai Oroszországban. Árpád vezér 896 táján elfoglalta a mai Magyarországot.” – A mai Oroszország, amint azt éppen a jelző mutatja, ma van, alapítani is csak 862-ben alapították a Rurik testvérek, akiktől a nevét kapta. A normann varégok által meghódított csúdok, szlávok és krivicsek a kazároktól és magyaroktól északra laktak, Krisztus után 800 körül a magyarok tehát még⁴⁶ csak az akkori Oroszország területén sem tünhettek föl. Árpád vezér sem a mai Magyarországot foglalta el 896 táján, akkor még Szvatopluk sem álmodott Trianonról, vagy ami egy kutya „Pintér Jenő Magyar Irodalomtörténetéről.”⁴⁷ De ha szerzőnk mondatait szószerint vesszük és a szándékban maradt értelmet nem magyarázzuk beléje saját magunk, ugy egészen dévaj dolgokkal találkozunk⁴⁸: „A szerzeteseken kívül a kódexek legszorgalmasabb⁴⁹ másolói voltak az apácák.” Ami szószerint véve azt jelenti, hogy az apácák szorgalmasan másolták a szerzeteseket, de kivülük a kódexeket is. Ismét másutt, a tudálékos elvontság helyén minő megjelenítő erő: „A betürovó pogány pap balkezébe puha fát fogott, jobbjába kést szorított és jobbról balra menve bevágta betüit a fába.” De miért kellett a szerencsétlen táltosnak rovás közben jobbról balra mennie, sétálnia? Ezáltal igazán nem vált magyarossá szerzőnk mondata. S ha ehhez még csak azt teszem hozzá, hogy jelzője minden oldalon „szokatlan jelző”, ugy nyugodt lélekkel kimondhatom: stilusa a középiskola követelményeinek nem megfelelő, se nem világos, se nem magyaros, se nem szabatos. Csak szokatlan.

9. A mű második felét táblázatok és térképek teszik. Szerzőnk bár minden figyelmét a történeti részre fecsérelte, mégis vetekszik azzal lexikális rendszerezése. Nem méltatlan Karinthy-tanítvány: eme száraznak kívánkozó táblázatokat is friss derűvel, váratlan és helyén való tréfákkal teszi élvezetessé. Fordulatos ötleteiből nemcsak a burleszk ősatyja, Scarron, hanem korunk amerikai filmírói is tanulhatnak s e réven szerzőnk műve jelentős exportcikkünkké válhatik.

Vegyük először az Időmutatót. Négy hasábban négy részre oszlik: 1.) Magyar irodalmi mozzanatok, 2.) külföldiek, 3.) magyar események, 4.) külföldiek. Nyilvánvalóan acélból, hogy összevethessük a hazai s a külföldi fejlődést. E gondolat kivitele a varázsló eredetiségével olyként valósul meg, hogy azt események ex machinának nevezhetnők. 1504-ben halaszthatatlan szüksége van szerzőnknek egy történeti mozzanatra s odairja: „1504. Columbus hazatér⁵⁰ utolsó amerikai útjáról” – holott ugyanezen mutató szerint Amerikát föl se fedezte. – „1637. A harmincéves háboru további fejleményei.” Pont. Szerzőnknél mindössze harminc esztendő lehet az örökkévalóság,⁵¹ hiszen a harmincéves háborunak a táblázatban nincs se eleje se vége, ám egyetlen esztendőben vannak további fejleményei.⁵²

Ha szerzőnk az ilyen történeti⁵³ események fölsorolásában és összeállitásában következetes is, mégsem mondhatjuk el ezt az Időmutató egészéről, amelyből arra az eredményre jutunk, hogy akik meghaltak, azok meg se születtek. Minek születtek volna meg, amikor ugyis meghaltak? Szerzőnknek⁵⁴ kesernyés életfilozófiája ez. Igy Gutenberg is meghalt, mielőtt fellebbent volna a fátyol arról, hogy hol is keressük az első nyomdát. De néhány oly idealista alany is akad, akik a meg nem születés logikai következményeit maradéktalanul levonták. Ily következetességről tesznek tanuságot például Voltaire és Goethe: ha már nem születtek, hát meg se haltak. De hogy ez helyrehozassék, Hegel kétszer hal meg egymásután (1830 és 31.) Ez meg fölkelti Scribe irigységét s ő már igazi vigjátékirói ötletességgel négyévi időközben szenderül jobblétre (1861-65.).⁵⁵ És az évszámokkal kapcsolatosan szó sem lehet sajtóhibáról, mert a dátumok elől állanak és együtemre vezényelik mind a négy hasábot. De hogy az árnyalati eltérésekből is mutassak néhányat! Freiligrath költeményei nem⁵⁶ 1833-ban, hanem 1838-ban jelentek meg. – Saint Pierre: Pál és Virginia 1788. és nem 1787. – Goethe:⁵⁷ Reineke Fuchs nem 1794, hanem 1793. – Balzac:⁵⁸ Grandet Eugenia 1833 és nem 34. Goriot apó nem 35. hanem 34. – Victor Hugo: Ruy Blas nem 1839, hanem 38. – Feuillett: Egy szegény ifjú története 1854 után csak⁵⁹ négy évvel, tehát 1858. – Wagner a Lohengrint 1847-ben fejezte be, 1850-ben csak előadták.

S ha szerzőnknek az előadások időpontja⁶⁰ kedvesebb, ugy miért hökken a Nürnbergi⁶¹ Mesterdalnokok előtt 1862? Hiszen előadni csak 1868-ban adták elő, sőt Wagner csak 65-ben készült el vele! És mit jelentsen az a⁶² szellemes fordulat, hogy „1863. Wagner: Nibelung-trilógia”? A tetralógia első részét a Rheingold 1869-cel, másodikát, a Walkürt 1870-nel jegyezzük és sajátságos, hogy a későbbiekhez sem írhatunk 1863-at, mint szerzőnk teszi valamennyivel. Az egészet pedig 1876-ban adták elő. – Victor Hugo: Nyomorultak nem 1866, hanem 62. – Marxxal kapcsolatosan 1868-ban nem történt semmi különös, de 67-ben megjelent Kapitálja, amit szerzőnk ugy nem vesz tudomásul, mint egy lopótök. – A szocialista munkásszakszervezetek⁶³ első kongresszusukat 1892-ben tartották, tehát hét esztendővel szerzőnk 1899-e előtt. François Villon és Malherbe együttes élete sem ér föl szerzőnk szemében Sue halálával, modern kritikai módszerével agyonhallgatja őket. De abba kell hagyjam, hiszen illetlenen tuli volna, ha egy bölcsészhallgató a főváros tankerületi főigazgatójának minden egyes hibáját kijavítaná. S így csak azon mosolyodom el, hogy

A Helymutató tudományos rendszerezéstől elvárt következetességgel megjelöli születési helyét a térben azoknak, akik az időben annak mutatója szerint nem látták meg az áldott napvilágot.

Az egyik táblázatból kiderül, hogy néhány politikai szónokunkon kívül, Voinovich mellett egyedül Pintér Jenő az, aki minden akadémiánknak és irodalmi társaságunknak koszorus tagja.

A képek közül csak kettőt: „Herczeg Ferenc hüvösvölgyi háza,” és „Byron hazája.” Egy öreg ur fekszik valamilyen kőtömbön, háttal felénk és alkonyi bokrokon mereng. Szöveg: Kép a magyar irodalom világirodalmi kapcsolataihoz. Alul Szász Károlynak négy sora, mely szerint Albiont és Frankhont⁶⁴ a kicsiny toll tette naggyá.

Az írók sírjainak térképe a kerepesi uti keresztény temetőben (jó hely), gyönyörü. A sárga foltra emlékeztető alapon elszórtan néhány fekete kockácska: irodalmi sirhantok, természetesen az utak föltüntetése nélkül, nehogy használható legyen ez a cinteremabrosz. Holott ugysem érne sokat, mert ki vinné magával szerzőnk két hónaljra való művét, ha teszem Obernyik Károly sírjához óhajtana elzarándokolni. E térkép hiányosságát külön táblázat iparkodik pótolni és serénykedésében sikerül elérnie, hogy Martinovics Ignácot kirekeszti a tudósok közül s a szépírók közé számítja, bizonyosan hosszabb megfontolás eredményeképpen.

A Szómutató „irodalomtörténeti és kritikai műszavak gyűjteménye és értelmezése.” De miért irodalmi és kritikai műszó az ágál, a bolsevizmus, a burzsoá? Szerzőnket a hatodikban megbuktatnám. Meg én, hiszen csak annyit tud a hexameterről, hogy „hat verslábból álló verssor.” Hát a hatos jambus? A szonett: „négy versszakból álló lirai versforma.” Ccc … A doktor szó benne van, de a copyright hiányzik. S végül – mert a könyv minden porcikájában vakarózna tőlük, ha tudna – csak annyit, hogy szerzőnk szerint: „Invenció: az irásmű anyagának egybegyűjtése,” a „Materializmus: Istent és emberi lelket tagadó irányzat.” Stb. stb. stb.⁶⁵

Kultúrfőlények haditánca

A háromarcú klebelsberger-sajtó három torokkal zengedezi a kultúrfölény, sőt kultúrfőlény dicséretét. Jerikhó alól kikotort kürtökkel rezegteti panaszló füldobunkat, hogy a klebelsberger kultúrpolitika mögött ott áll, azaz hogy palotást jár az egész „kultúrnemzet”. „Kultúrnemzet”, mert a kettémetélt Vörös tenger e napszégyenítő bandériumának eltitkolt sejtelme sincs arról, hogy a nemzet önmaga tisztaságában, Fábián Béla hadifogoly élményeinek ellenére, – kultúra. Hogy a kultúra ugyan nem nemzet, de a nemzet valóságosan és mélységesen az. De minthogy a nemzet így valóságosan és mélységesen idegenkedik a tőke demokráciájának körúti ropóitól, mi sem természetesebb, minthogy nemzeten belüli, sőt fölüli „kultúrnemzettel” igyekeznek megtörni serény és fajtiszta báltermeiket. De – üzlet: üzlet, bókolnak egymás felé tánc-helyek magyarság-oktató tánc – és illemtanárai. S elragadtatott fafuvók módján megfeledkeznek tapintatosan arról, hogy ők imigyen még az általuk ajánlott megoldástól, a nemzeten belüli kultúrnemzettől is elesnek, hiszen sebzett lelkünket idegen irodalmak válogatott rongyaival kötözgetik. Ki ne emlékezne Cholnoky László balog halálára? Ki magyar ne érzett volna csikorgó fogakat szívében, amikor még a kultúrfölény sajtója is tombolt a magyar író nyomorúságának miatta? De üzlet: üzlet. A megrendült közönség fájdalmas szeme előtt megrendítő kéthasábos cikkek fizetődnek ki üzletszerűen. A magyar író művének olcsó kiadása nem hozza meg a maga kamatait. Akárha jót írt, akárha rosszat. Mert amíg Ady Endre műveit megfizethetetlen árak zárják el a nép legszélesebb magyarságától, az úgynevezett „művelt nyugat” tehetetlenül üres vacakjaival rombolják nemzetünk ízlését példányonként egy villamosjegy árán, amint az az orrunkra köttetett mindenfelé. Huszonnégy fillér, avagy huszonnyolc fillér – elég olcsó ahhoz, hogy még a tanyákra is eljusson belőle és elvégezze a maga jól kiszámított értékrohasztó hivatását. De a rotációst foglalkoztatni kell. A magyar írót azonban a legkevésbé sem, – foglalkoztassa azt a Turulmadár, de lehetőleg a Ferenc József hídon. És ugyanaz a sajtó, amely közgazdasági rovataiban iparunk védelme címén – tessék-lássék kivételes esetekkel – nem átallja támogatni a Bethlen-kormány legkárhozatosabb vámpolitikáját, az irodalom területén buta és korlátolt fércművek behozatalával iparkodik csökkenteni külkereskedelmi mérlegünk amúgy is képtelen egyensúlyát s a behozott szemétnek olcsó tömegcikké való emelésével vágja agyon a szegénységben immég érintetlenül élő nemzeti magyar szellemet. Maradéktalanul ennek a „geist”-nek és „esprit”-nek tudható be, hogy Magyarország fővárosában, magyar könyvkereskedők kirakatában magyar könyv immár ritkaság és mintegy csak nemzetünk emlékeként található. Egyébként, hogy jövedelmező foglalkozás huszonnégy és huszonnyolc fillérért árusítani könyveket, az nyilvánvaló, hiszen másként nem versenyeznének egymással ezek a vállalatok. De magyar tehetségnek, magyar gondolatnak, jaj, csak akkor nyissunk teret, ha már nagyon muszáj, ha kultúrfölényünket már-már a közömbös rikkancsok is kiröhögik.

Bemutatni Arany Jánost nem is mindennapi életében, de fejlődő lelkének legérzékenyebb mozzanataiban, a gyerekkor kérdezősködő csodálatában, az érő ifjúság lázongó látomásaiban, hazafiúi gondjaiban és roppanásaiban, – a legnagyobb művészek tudta feladatot választotta Dóczy Jenő, azt, amely kettőskarú tartóját odaadó tudós és alázatos költő ikerlángjai elé tárja.

Dóczy könyvében a tudós inkább csak emlékként dereng, tudjuk, de észre sem vesszük, hogy az irodalomtörténet Arany Jánosáról olvasunk. Pedig ő maga szerepel itt barátaival, családjaival és – adataival egyetemben, s hogy mégis kisikkad belőlünk első olvasás közben a történelmiek meggondolása, az voltaképpen a tiszta művészet rovására irandó. Mert kétség sem fér hozzá, életképek ezek a sorok, itt-ott oly tágassággal és erővel, hogy a kereteken kívül zárulnak egésszé. Nem olajnyomatok Arany Jánosa ez az ember, – szenved, csügged, növekedik és változik. Mert mindig ember, sőt néhol csupán csak az, a többi elevenek között. Dóczynak a műfajban rejlő alapos hibákat úgy sikerül kikerülnie, hogy teremt, saját magából és a nyers, leves élet alakíthatásából. De műfajon belül is parancsoló súllyal tudja lelkünkre kalapálni alakja valóságát (találkozás Petőfivel). A képekben alakított jellem vág, pontosabban: ilyennek kell elképzelnie korszakirányító költőnket ismereteink alapján mindenkinek, – ha van hozzá tehetsége.

„Nekem, ha építeni akarok, tégla kell és mész” – mondatja Dóczy Arannyal. Ugy kell hinnünk, hogy szerzőnkre is áll ez, különben akiben ily mesélő művészre bukkanunk, miért köti magát adatokhoz, azaz hogy miért tudományos telken építi házát? Másutt is találna földet, alkalmasat a palotákra.

A művészi részhez két kisebb tanulmány tapad, az egyik a költő ideges lelkialkatát, a másik pedig mint kritikust tárgyalja. Az előbbiben Arany leveleivel bizonyítja, hogy a költő már annak idején, amikor az idegbajokat mind képzelgésnek vették, idegessége pontos tüneteinek leírása mellett az egyetlen gyógymódra is rájött, ami természetesen az elfoglaltság, a munka volna. Aranyról, a kritikusról szóló tanulmányát is csak helyeselhetjük, különösen Schöpflinnel való vitájában.

Szaporulóban bölcsebb erkölcsű ifjúságunk és Féja Géza igéretes fordulatával ejtve, most már a kultúránknak adatott kijelentő mondatok jönnek. Szavakkal valók ezek a kijelentő mondatok és fogalmakkal, nem ritkán suhogók, mint a tett és tartalmasak, mint a föld. Mert az új magyar föld maga volna a tett és az új magyar tett maga volna a föld. A Bartha Miklós Társaság mondatait hallván, elválasztom hát a szót a fogalomtól, lássuk, mennyire állják a magyar sarat, amely manapság mindenütt kötésig ér.

Eszmevivők tárulkozása ez a füzet és voltaképpen a legközvetlenebb gondolata ama komp-népnek, amely immár virágos szigetként megállapodni akar. Közel százoldalnyi, nagyobbrészt komoly munka, amelynek főértéke céljaiban eleve adott, maradandó és szívbeli. Erőssége a nép, amelyhez szólni kíván, kiállása az ifjúság, amely az új földért új egekbe tör, komolysága a tárgynak mindenek fölött való szeretete, amely által az adatok szikese is kövér televénnyé válik.

Eszmevivőket mondtam és nem kitalálókat. Nem is hiszem, hogy bármelyikőjük az eredetiség jegyét követelné¹ magának – szükség sem igen van rá. A gondolat kész, csupán hirdetni kell, erősbíteni és oltalmazni. A feladat ez, de különösen ha meggondoljuk, hogy a magyar közösség elvét éppen a nép, a parasztság alapozta meg mélységesen az atyámfia elnevezéssel, a fonók együttes munkájával és közös dalaival. A tudomány erejét persze a nép fiainak dolgossága kell, hogy meghódítsa.

Uj lehetőséget egyedül csebi Pogány Béla dr. vet fel „Magyarság keleteurópai hivatása” fejű cikkében. Keleteurópai Kultúr Uniónak nevezett szövetkezéssel látja megoldhatónak a keleti kisebb (finn, eszt, lett, litván, lengyel, tót, rutén, magyar, erdélyi, román, bolgár, török, görög) közösségek jövő életének kérdését, mint ami védelmet nyujtana a germán-szláv harapófogó ereje ellen. Mert szerinte a történelmi erők iránya nyugatról keletre fordult – keletre hódítanak, nyugat felé csupán fedezik magukat a hatalmak, még pedig az egyesülés hathatós eszméjével (Európai Egyesült-Államok, Népszövetség?) és eleddig Keleteurópa az a kivételes történelmi terület, amely a védelemnek ehhez az eszközéhez nem folyamodott. Ebben állana a magyarság hivatása annál is inkább, mert mint gondolkodónk mondja: „a jövő Napoleonja már nem fegyverrel, hanem gondolattal fogja a világot meghódítani”.

Pogány cikke ötletes és eredeti, de immár az érték rovására. Szószaporítós tizennégy oldalon ilyen tág és messzevivő elgondolással kiállani bajos dolog. Az ő elméjében bármennyire tisztázott kérdés legyen is a szóbanforgó, az olvasó előtt homályos marad. Részfeladatokkal nem bibelődik, részletei nincsenek, már pedig úgy rémlik, hogy egész csak ott adatik, ahol a szabatos részek megadják. Az olvasó így magára hagyottan nem is töri a fejét, hogy a „sorstestvérségen” kívül mi vinné egyetlen csárda mámorába teszem a görögöket-tótokat, avagy a finneket és románokat. A többi cikkek, ha eszmei szárnyalásban el is maradnak e mögött, jóval több gyakorlati igénnyel sugárzanak. De majd mindegyik megegyezik abban, hogy a politikai tömörülésnél is fontosabb a gazdasági és társadalmi szervezkedés, amint azt Szász Béla dr. nemzetiségi politikánkról írván, a következőképpen fejtegeti: „A szabadelvű korszak átvette a rendi Magyarországtól a „politikai magyar nemzet” ideológiáját. Hogy e korszak divatos mumusát alkalmazzuk: ez volt a legkétségbeejtőbb sötétbeugrás. Mert mialatt valamennyi nemzetiségünk öntudatra ébredve, megalkotta a maga kulturális, szociális és gazdasági védő és támadó szervezeteit, határozott politikai célok elérésére törő egységet képezett, addig a magyar nemzetiség, vagyis a magyarság azonosítván magát a politikai államalkotó nemzettel, külön nemzetiségét nem hangsúlyozta ki eléggé, politikai védőfrontját pedig rábizta az államra. Pedig igen sok külföldi (főleg lengyel és cseh) és a legszemléltetőbben az elszakított magyarság példája mutatja, hogy minden politikai kapcsolatnál sokszorosan hatékonyabb és tartósabb a gazdasági és társadalmi szervezettség, amelyet még a legkíméletlenebb nacionalizálás sem semmisíthet² meg.” A tőkéről-munkáról Békéssy Sándor ír, világosan kimutatván, hogy a béremelés a hasznot megnöveli. A baj itt az, hogy a béremelésnek egyetemesnek kellene lennie, amely szervezetlen hazánkban és tőkéink gyarmati minőségénél fogva nehezen vihető keresztül. Ez Békéssy érdemét természetesen nem csökkenti, hanem legfeljebb arra utal, hogy mennyire benne vagyunk a kutyaszorítóban. Ezen a kutyaszorítón jelentősen könnyítenének a mezőgazdasági szövetkezetek, amint az Szabó Bertalan okos szorgalmú írásából kitünik azzal együtt, hogy viszont ahol a nagybirtok néptelen tájai riogatják a szekeres utast, ott minden feltétel készen áll, hogy ál-szövetkezeteket alkossunk. Ilyenek a gabonaértékesítő és az általános jellegű szövetkezetek. Ám a nagybirtok megszünte mélyen szántó politikai átalakulás termése lehet csupán – hogy pedig ahhoz a parasztság megszervezésén kívül is mi minden kell, azt itt most ne feszegessük. Érdemes ideírnunk, hogy a felvidéki „haladó magyar diákság vezérszervezete: a Sarló, már nyíltan szocialistának vallja magát”, mert „ebben találta meg a maga reális kisebbségi programját”. „Egy nemzeti adottságaiban súlyosan veszélyeztetett kisebbségi front fenntartása” ez, írja Balogh Edgar. Az osztályszocializmussal szemben a nemzet szocializmusát sürgeti Fábián Dániel is, amire éles hangjával kontráz Kodolányi János, sürgetvén az ifjúság és a munkásság mindennapos, kölcsönösen nevelő érintkezését.

Az Uj Magyar Föld tüzes álmodóinak mégis lángja hegyére kell koppintanom. Mert úgy érzem, mintha Isten kezembe adta volna a szótárt, hogy barátaimat érteni gyakoroljam, noha a füzet értelme abban állana, hogy minél szélesebb rendekben forgassa meg a magyarság illatos szénáját. S mit látunk, mit hallunk: miképp értekezik iskolázott nemzedékünk a kubikos néppel, a mentendő, a nevelendő tanyasival? Hangyabolyban nem nyüzsög úgy a hangya, mint ebben a könyvben az idegen szó; az idegen, amelyet a magyar meg nem ért, amelynek népe sincs, amelyet semmi nemzet nem beszél, sőt nem beszélt, amelyet fülébe vévén, pislant és hallgat a kapás, bosszankodik a nyelvész – amelytől megtudósodik a tudatlan. Mondatot nem lelsz nélküle, ó nyájas szisszenő, körmondatokban körbe állanak és szégyenkeznek, hogy történelmi erő helyett miért kell „történelmet építő energiát” takargatniok? De hiszen a munkásság-ifjúság-parasztság egységét nem is lehet másként megteremtenünk, mint ahogy itt következik: „A fehér imperializmus reakciójaként mint új történelmi energia, a színes fajok unionista törekvése jelentkezik. Viszont a színes fajok Európaellenes akciójának reakciója Coudenhove-Kalergi Páneurópa koncepciója volt. Amerika gazdasági imperializmusa Briand U. S. E. koncepciójában transzformálódik.” S minden oldalon olyanok, amilyenekre karban akad a magyar: konstelláció, energia-rezultánsok, komponens, koncepció, zóna, unió, propaganda, centrális program, „drang nach osten”, címben: Az Orientális Kultur Unió fázisai, differenciált, szociális (amely szó jelentésének minden árnyalatát megtaláljuk a magyarban), index, szanálás, kulturális, monomániákus, problémakomplexum (amelyet nem tudni honnan szedtek, ilyen sem a latinban, sem a franciában nincsen, ott legfeljebb complexusra akadunk), karitativ, profit, abszolút, cirkuláció, pertraktált, valuta, produkál, idioszinkrázia, primitiv, rentábilis, atomisztikus, extenzivus, intenzivus, konkurrencia, standardizált, produktivitás, ideális, dinamika, individualizmus, handicap, circa, speciális, ciszterna, klimatikus, geologiai, technikájú, perspektiva, szisztéma, fakultative, szeminarium, generáció (nemzedékünk nevét sem tudja), stb. azaz bocsánat, etc., etc., usw. Holott minden valóság alakjában való, a magyar gondolat alakja a magyar nyelv, a nép lelke. Eltekintve attól, hogy éppen a parasztság, tehát a magyarság töretlen szine-java idegenkedik mindettől, valójában nemzetbontó dolog a vadszó, ahogy a vadhús mintázatára nevezhetnők. Mert kétféle vadszó lehetséges: 1. pótolható magyarral és ebben az esetben nem csupán felesleges, hanem mód nélkül kárhozatos, mert minden egyes idegen a magyarok csapatját szorítja ki Kanadába; ahol Eszterháza, Kaposvár, stb. helységnevek akadnak. 2. magyarban nincs megfelelője és ebben az esetben, különösen ha ige vagy határozó, olyan gondolatmenetre kényszerít, amely a magyar észtől idegen és a sajátos, a magyar nyelv kötései folytán csak magyarul elgondolható ítéletek alakulhatását mindenképpen lehetetleníti, mert az alapos gondolat alakításról leszoktat és mint adott alakzat, tudományszerűsége folytán könnyebben válik közhellyé. Igy végül mindenkit megront. Továbbá leíródván a szó, a hallatos képzet mellé, iratos képe is megrögződik fejünkben, különben helyesen írni közvetlenül nem is tudnánk. Ez annyit jelent, hogy az írott idegen szó meg sem magyarulhat fejlett hirlapirodalmunk korában. Megmarad annak, ami volt, öl, pusztít, butít, mint a pálinka, néha még meg is részegíti a kelekótyákat. A nép átvette nevek magyarosodnak el csupán és eszünkbe kell fognunk, hogy röpirat használata³ révén a Fuhrmanból sohasem lehetett volna furmányos, majdan pedig fuvaros. Amondó vagyok, hogy a Bartha Miklós Társaság, ha nem válogatja meg szavait, eleve legalább annyi valóságos kárt csinál, amennyi hasznot társadalmi téren még csak tenni szándékozik.

A kötetbe verseket írtak Petur László, Szalatnai Rezső, Simon Andor, Fodor József, Joó Tibor, Illyés Gyula és Győry Dezső. A költeményekről jobb ha nem beszélünk – Fodor és Illyés verseit, meg az egyik Simont leszámítva, tehetetlenek⁴, bortalan tömlők. Megyünk, megyünk! – Mint izzó felkiáltójel, – mint lobogó szövétnek, – új utakat törve erősen – pengeti az első oldalon Petur László. Közben elfelejti, hogy költeményeket írt Ady Endre is, aki pedig általános szólamokkal sohasem kobzoskodott. Tessék a versért egy kicsit megszenvedni – úgy látom, kerülne más is, jobb is. Csak kevesebb mázsás tölgyből készült keresztet, jóság-csillagot és „Most férfi énekel”-t kérünk – valójában a költészet csak csurran-csöppen, s csupán akkor árad, ha már megírtuk, de semmiesetre sem írás közben. És mi a csudát akarnak a szabad verstől? Egy kis kötöttség iskolának, műhelygyakorlatnak, vagy egyszerűen csak rendes, tisztességes versnek sem ártana.

Hát így vagyunk.

Bűbáj [1]

Bűbáj [2]

Az ember azért ir verset, mert a szó szoros értelmében sürgős szüksége van reá. Fölidézi a tárgyak lelkét, vagy az együgyü népekről szóló tudomány polynéziai müszavával élvén tondi-ját s ez sikerül is annak, akinek mana-ja, vagyis varázsereje van. A költő tehát a tudomány álláspontja szerint is vajákos, táltos, bübájos. De minthogy a müalkotás bontatlan egész, valóságos egység, nyilvánvaló, hogy a költő a fölidézett több tárgynak egy bizonyos közös lelkét inditja mennynek a poklok ellen. Mert a szellemre az anyag poklai tátognak mindenünnen, ezek fölött kell, mint Madách mondja, „glóriával általlépnie”. Az anyag végtelen, határtalan. És noha minden egyes dologban rábukkanunk a lélekre, a dolgok egyetemének lelke mégis elsikkad előlünk. Hiszen a dolgok egyetemét nem szemlélhetjük közvetlenül, mint teszem azt, egy cseresznyefát, hanem legföljebb elmélkedhetünk róla. A szellem igy bele is veszne az anyag végtelenségébe, ha egyáltalában beletörődnék abba, hogy kivüle is legyen valami, ami határtalan. Ez az elme számára őrület volna, a képzelet számára képtelenség, a lélek számára – ne tessék mosolyogni – világhiány. De éppen emiatt az ész addig serénykedett, mignem fölfedezte az arisztoteleszi „végtelen regresszus lehetetlenségének” elvét. A képzelet addig csapongott kép után a képtelenségben, mig meg nem teremtette a mithoszokat. A lélek pedig e legnagyobb szükség okából átlényegül ihletté, amely a szemlélhetetlen világegész helyébe szemlélhető müegészet alkot. Müalkotáson kivül egészet soha nem szemlélünk. Az ihlet tehát a szellemnek az a minősitő ereje, amely az anyagot végessé teszi. Ezek szerint a mü közvetlen egyetemesség, vagy szem előtt tartva, hogy belsejében kimerithetetlen, határolt végtelenségnek is mondhatjuk.

Korunk kritikai áramlataira való tekintettel meg kell jegyeznem, hogy az ihlet lévén igy a legelső szellemi és anyaggyőző tiszta akarat, nem esik az erkölcstan stb. birodalmába. A müvet megalkotja és ezzel szerepe teljesedik, de tevékenysége különben sem társadalmi. Azonban természetes, hogy a kész müvek csoportja fölosztható erkölcsösökre és erkölcstelenekre, amint hogy az anyagi világ is fölosztható például áttetsző és át nem tetsző tárgyakra. A müvek önértékét azonban az efféle csoportositás nem érinti. Hangsulyoznom kell, hogy mindez csak a valóban értékes alkotásokra áll, – a többi sem nem erkölcsös, sem nem erkölcstelen, hanem közömbös szemét. Másszóval a költő csakis akkor szavahihető, ha jó verset ir.

Ezeket a megfontolandó gondolatokat előre kellett bocsátanom, mert Babits Mihálynak szóbanforgó verseit ugy körülajnározták, mintha a kritika kisdedek majálisa volna. Hetet-havat összecsapadékoltak Babits lelkéről, miegyebéről, anélkül hogy sugarat vetettek volna a varázserőre, amely a lelket fölidézi. Pedig lélekről aligha beszélhetünk, oly bántóan rossz versek kötege ez a könyv.

Hogy az aprólékon kezdjem, két marékkal tömi belénk a zagyvaságot:

Orditsatok szerelmet
vagy pénzt még inkább, báva szeretői
a Pénz sin-karja közt doromboló
fiktiv arannyal pereces világnak!

(Babylon egerei)

Ignotus után szabadon: akasszanak föl, ha értem, de nyelvünknek ennél rutabb, szutykosabb, tehetetlenebb és alantasabb mozdulatát még nem vettem fülembe. Holott a következő kétoldalas vers is igy megy elejétől végéig:

Szók deliriuma, nyügöző, nyüzsögő.
Játszanak, összefogóznak
benned,
cikáznak, tünnek,
bukfenceznek, s olykor megállnak fejen
s már mind megforgatod önkénytelen:
„Kultura!”
„A rut luk!”
Micsoda szimbolum!
Bum! Bum!

(Egyfajta kultura)

Ismeretes, hogy költők-irók szójátékkal szivesen szórakoznak. De hogy valaki ezt két oldalon komoly érdekü versben végigvigye oly izetlen szavu bölcselmi alapon, hogy „két véletlen szó nem ostobább, mint e világ vasakkal-füzött s gyilkos véletlene”, – arra példa csak azért nincsen, mert költőt ennyire még el nem hagyott a helikoni berkek honvágya. Nem érdekel Babits müvészi lelkiismerete, amelyet valószinüleg azzal csittit, hogy uttörő ott, ahová senki nem kivánkozik. De Babits Mihályt a köztudat formamüvészként emlegeti, nem tudni miért. Hiszen az irott forma tárgyi müvészete nem a mérték, ütem és rim kellékeinek kiállitásában, panorámájában, hanem a mü legbensőbb inditékai, mozzanatai helyzetének váltogatásában áll. Az első mozzanat uralmát fokozatosan átengedi a másodiknak s ez a harmadiknak. Majd az első mozzanat ujból kibontakozik, de gazdagabban és a szintén gazdagabban jelentkező második mozzanat mögé huzódik. És igy tovább, mindaddig, mig nem kész az irásmü, amikoris azt látjuk, hogy a motivumok tulajdonképpen átvették lassacskán egymás jelentését és jelentőségét, – a végire érvén már csak egyetlen egy mozzanat, motivum áll előttünk, ami nem más, mint maga a mü. Hasonlattal élvén, a formamüvész kézen fog egy ismeretlen tájon, egy ismeretlen hegy lábánál. Szallaguton vezet fölfelé, egyre szükülő körökben. Az első lépésre is tájat látunk. E tájra azonban a szallaguton fölfelé haladván észrevétlenül másik táj terül, hiszen közben északról keletnek, majd pedig délnek és nyugatnak megyünk. De igy visszajutunk ujra északra. Ekkor már föntebb vagyunk, de ugyanarra tágul szemünk, amire egy körrel lejjebb és mégis mást látunk. Most egyetlen pillantásra fölfogjuk mindazt, amit előbb északról és részben északkeletről meg északnyugatról szemléltünk. Fönn az ormon azután egyszerre nézhetünk a szelek minden iránya felé és ki-ki annyit lát, amennyi szeme van. A csupaszem utas egyetlen metszetlen kör közepén találja magát, egyivü éghajlat alatt. Csak maga az ösvény tünt el a növényzet között. Hát ez a formamüvészet. Kosztolányi igy irja a legszebb magyar prózát. De Babits Mihály ezekkel a versekkel formamüvész legyen? Még kellékei is rémségesek. (Ararat – madarat; komoly – agg a moly; ugatás és harangfoszlány foszlik el zajunkban osztán; stb.) A kellékes rendes ember, ha nem tolakodó. De itt ugy vagyunk vele, mint valami rim-ügynökkel, akit ha kidobunk az ajtón, bejön az ablakon, a példabeszédnek megfelelően. Hogy ez nem is fontos? Hát tele van képzavarral. A repülő bogár ráng. Helyes, de nála valami láthatatlan gummiszálon ráng. Holott gummiszálon nem rángana, hanem édesen emelkedne-sülyedne, hintás ritmusocskában, mint a búcsúbeli kis labdák. Aztán meg a lelke (Babitsé) a kedves csöpp füleinek labirintusában bujócskázik, – eszem a képzeletit. Még pedig abból a célból bujócskázik, hogy mérje, ám lehet, hogy más célból, de mindenesetre „mérve e végtelen véges kanyargás rózsaszin üreit” és „néha véletlen kicsuszik tangensben a halánték felett”. Ha már ily kigondolt kép előtt állunk, nézze meg jól a szemes olvasó szomszédja fülét és vegye fontolóra, vajjon annak rózsaszin üreiből vonhatunk-e a halántékhoz érintőt? Amely kicsuszik, tehát oly rendes érintőnek kellene lennie, aminő a parittyából kirepülő kőé. Ezt azonban Babits maga is tagadja, mert bár kicsuszik tangensben a halánték felett, mégis ezzel egyidejüleg „valami kék eret követ” a szegény lélek, amely nyilván kettészakad, hogy a zeg-zugos erecske meg az amugyis rosszul¹ elgondolt érintők kivánalmának egyszerre megfeleljen. (Ketten, messze az ég alatt … ) Ismét másutt vonatja szalad, mint bárka az özönben: két jármü menetét hasonlitja össze olyképpen, hogy ugy az egyik, mint a másik szaladásáról való képzetünk végleg elenyészik. (A huszéves Nyugat ünnepére.) Bus csavargó módján estig bukdosódik a buckán egyre lefelé. A buckán képtelenség késő estig egyre lefelé bukdosódni. Bukdosódni nem is lehet a buckán, azon legföljebb le – vagy elbukik az ember, egyszeriben. Ha a „bucka” buckás területet jelent, akkor sem egyre lefelé bukdosódunk, hanem föl-le. A buckának költői „halom” vagy „domb” értelme szóba sem jöhet, mert hiszen a bukdosódás oka itt maga a bucka. (Elég a kóstoló.)

Ugyanebben a végig zavaros versében:

Minden folyót vár a Styx.
Oh, megoldó biztos X!
De jaj neked, apadva s feledve
mint a pohár kiloccsantott alja,
lenni a földé vagy Istené!

A számtanban X-szel jelölik az ismeretlent. A második sor tehát értelmi utalás a számtanra. De itt is zavar van: az X nem megoldó, hanem megoldandó. A megoldó az, aki számit vele. De a zavartól eltekintve is hamisan hangzik: a költő mintha nem volna szavahihető. Oka ennek is formamüvészeti. Cseréljük csak föl az első két sort:

Oh, megoldó biztos X!
Minden folyót vár a Styx.

Miért hangzik igy jobbnak? A babitsi sorrendben az első sorban magyarázat áll, a másodikban pedig ujjongó felkiáltás. Holott is a hamisság nyilvánvaló: a valóság előbb kiált föl s csak utóbb, kitöréséért mintegy szégyenkezvén, teszi hozzá önmaga számára, hogy lelkesültsége nem tárgytalan, hanem a tények erejéből fakadó. Az igy második helyre kerülő sor éppen az X megoldásává válik.

A következő három sorral kapcsolatban mintha boszorkányság esne velünk. Az első pillanatra ugy látszik, minden rendben van, a szakasz a mondottaktól eltekintve értelmes. Közelebbről megvizsgálván azonban zavarba jön az ember, mert végzetes ellentmondásra lel az első két sor örömre bukkanó kitörése s a következők jajja között. Annál is inkább, mert ezt a jajt ellentétes kötőszó vezeti be. Irjuk csak ide az igy talált értelmet: Oh megoldó biztos X! De jaj neked, lenni a földé vagy Istené! Ám hátha mégsem áll itt fejetetejére az ész! És valóban előkerül az értelmes kapcsolat, az ördöngős rejtély nyitját leli, de hajh! mi lesz a müvészetből?! A három utolsó sor ugyanis ész szerint azt kell jelentse, hogy noha biztos a megoldás, mégis jaj abban az esetben, ha akár a földé, akár az Istené, apadtan s feledten lesz a költő. Vagyis a közbeeső, nyelvileg magyartalan, minősitő részeken van az értelmi hangsuly, ami mondattanilag abban jut kifejezésre, hogy az ige előtt állanak. A sorok ritmusa azonban egyenlő s belsőleg a fölcserélhetetlen végsor erejével zárulnak eggyé, az utolsó sor elején káplárkodó ige pedig a müvészi formában elfoglalt helyénél és hatalmánál fogva erős ráütést, iktust kap. Müvészileg nem birja meg, hogy különben sem magyar közlegényei nála fontosabbak legyenek, őrmesterré lépvén elő. A müvészi szerkezet teljes ellentmondásban van a mondat szerkezetével. Minthogy pedig a kötött beszéd fölött a müvészi forma országol, a mondattani tagozódás meglapul mögötte és értelme elvész szem elől. A tartalom hütlen elhagyás cimén perli a formát. És viszont, ahogy tetszik. De minthogy a házastársi életközösség fenn sem állott, nászról szó sincs, a házasság eleve érvénytelen, azaz müvészet nincsen.

Babitsnál a forma és a tartalom, a müvészi forma és a költői tartalom, ugy kerülik egymást, mint két hitvesgyilkos, akik egymásban Sherlock Holmesre gyanakszanak. A legjellemzőbb az, hogy költői mondandói mindig megtörnek a sorok végén (enjambement). Idegen sor közepéig hátrálnak, ott elhalnak, miután előbb hol nyegle, hol barbár sorvégek erőszakosságán szüzességüket elvesztették:

A csupasz fák csucsa mint tük hegye bök be
az égi flanellba:
Az Isten a földet hóba és ködökbe
puhán becsavarta,
hogy óvja azt a pár maradék plántáját,
amit az ember nem
irtott ki még, s amik a bus tavaszt várják
szabadon vagy kertben.

(Gondok kereplője)

Tessék megnézni az utolsó másfél sort és belátni, hogy ez a bottal esketett nász micsoda másfél üresfejü fattyat adott az életnek s micsoda másfél „müvészi formát” a magyarnak. Fattyat, mert a szakasz majdnem csecsemő-képzetet ád. De te jóságos ég! csecsemő, akiből tük merednek ki? No, próbáljunk jó szakaszt csinálni ebből a bölcselmi csendéletből, amely pedig a kötet legjobb szakaszainak egyike:

Az Isten a földet puhán becsavarta
égi flanellba,
ráfonta, kötötte havát, ködét,
hogy óvja azt a pár maradék plántáját,
amit az ember
nem irtott ki még.

Rossz ez igy is.

De „jó”-val jobb, hiszen legalább a szemetét kisöpörtük. A két utolsó sor igy kettőben nagyon vásárias, egynek pedig nehézkes volna s a többiektől eltérő stilusu. Más bajok is vannak, de akkor a vers belsejéhez kellene nyulnom, annál pedig gőgösebb vagyok. Tartalma ugyanis közhelyes, az eredeti benne csak a köd mint flanell.

Emlékszem, milyen édes hajcihőt kavart lelkemben, amikor megtudtam volt, hogy a hótakaró megóvja a földeket a kihüléstől. Hogy a köd is játszana ily szerepet a már hófödött tájon, az kétséges önmagában, de a versben amugyis megromlik. Addig ez is megáll, amig az Isten a földet ködbe, azaz flanellbe csavarja, tehát óvja, különben mért csavargatná be? Az óvás mozzanata a flanell-képzet kifejlése. Ugyanakkor azonban a hóréteg természettudományilag óvja a föld kérgét, valóságosan, a hó és a köd tehát az óváson belül egymásra acsarkodnak, ahelyett, hogy összeölelkeznének. Finom, Babits minden jobb versére jellemző stilustalanságot figyelhetünk meg itt. Azonfölül az emberek ellen áll az óvás, ami megint rendben volna, óvás és irtás kapcsolódnak, de flanellal óvni a kiirtó emberek ellen? Megint stilustalanság. Lehet, hogy a köd az emberek szeme ellen óv – de ez csak belemagyarázás volna, s a flanell ismét bajt okozna. Meg nem állhatom hát, hogy az egészet át ne irjam erre a mozzanatra a következőképpen:

Csupasz fák gémberedő ágát
puha gyolcs-ködbe csavarja, fedi:
az Isten megóvja világát;
az ember lelkét vaksággal veri.

A gyolcs egyenértékü a flanellal. Hogy az ember irtott és irt, azt fölösleges belevenni. Hiszen az Isten mindezt nem csinálná, ha az ember lelke nem volna a dolgokra veszedelmes – a költő szerint. Ez a négy sor sem tökéletes, de unom már és most különben is kritikus vagyok.

Ismétlem, az idézett szakasz a legjobbak közül való. Lesznek is, akik szerint szőrszálhasogató volnék. Dehát a tudomány – tessék rábólintani – szőrszálhasogatásból áll. Hol volna enélkül akár Szokratesz, akár Newton, akár Einstein, vagy pl. valamely történész? A mükritikus pedig költészettudós. S ha minden gyakorlati szakembertől, mérnöktől, katonától, szülésznőtől, péktől, borbélytól is szabatos, tiszta munkát követelünk, a költővel kivételt tegyünk? Hiszen a költő éppen az alkotó szellem tisztaságának nagymestere! Ha egy könyvelő a tartozikat és a követelt, a pénztárkönyvet és az árutételt, a mérleget és az előleget nemcsak lázálmaiban vétené össze, de mindig olyan munkát végezne, amilyen formamüvészetet Babits csinál, bizony minden szatócs kihajitaná.

Vannak esetek, amikor Babits szemmelláthatólag finom formai mutatványt tüz müsorra. Ilyenkor aztán vérfagyasztó dolgok derülnek ki. Egy helyt például Isten gyertyája ő s négy szakaszon át csupán a szakaszvégen visszatérő Isten szóval rimel össze. Finom ötletnek tartanám, ha müvészetben ötletnek egyáltalában volna valami értéke. Hát még ha szentségtöréssel párosul! Mert hivő alkotó szive és elméje minek tartsa azt az akarnok vakmerőséget, amely egy rokonszenves gondolat festett ablakait otromba forma féltégláival zuzza be. Ő Isten gyertyája s minthogy nem tud magáról tartalmasat mondani, ő az Isten nagy világ-szelek elé emelt, hős, vak, kicsi gyertyája. A hős, vak, kicsi – ejh! – szóra méltatlan. A nagy világ-szeleket látszólag érdemes volna vitorlámba fogni, mégsem teszem, hiszen még a hős, vak, kicsi gyertyát „sem tudták e nagy világ-szelek eloltani”. Bár erejük az van. T. i. a második szakaszból megtudjuk, hogy a láng már inog. Istenhez fordul hát Babits, megjegyezvén, hogy „tövig ég bölcs, szent, konok kezeidben”. Az olvasó azonban nem érti, hogy miért nem szólitja nevén azt a hindu istenséget, amelyhez fohászkodik. Hiszen itt nyilvánvalóan sokkezü istenségről van szó. De nagyon ügyetlen lehet, hiszen ezt a kicsi gyertyát több kézzel tartja a nagy világ-szelek elé. De ha csak a sorok közt ügyetlen, vagy félős, óvatos, akkor meg nem isten. És mi az, hogy bölcs, szent, konok? Vagy vagy. Dehát, ha egy istenség már gyertyát tart és Babitsot tartja gyertyának, akkor az olvasó maga is választhat a jelzők között, hiszen a konok helyénvaló, a bölcs pedig annál kevésbé. A bölcset tehát ezennel érvénytelenitem s igy, noha kerülő uton, mégis sikerül a bölcs és konok szavak tartalmának hatásköri összeütközését eltüntetnem. Még csak annyit, hogy ez a hindu istenség meggondolja magát s az olvasó tudta és beleegyezése nélkül helyzetet változtat, mert váratlanul már csak nagy tenyere tartja magasra a kicsi gyertyát. Valószinüleg, bár ez tudtunkra nem adatik, néhány csepp viasszal oda is fagyasztotta, mert hiszen a tenyér sik felület s a hős, vak, kicsi gyertya a nagy világ-szelekben² különben lepottyanna róla.

Ennek a versnek az elemezése nem is mütét volt már, hanem hullaboncolás. De találunk itt olyanra is, amelyet illetni kényesebb, mert már világrajöttekor oszlásnak indult. Mit! indult? Ment, futott, rohant. Megérkezett. Révbe ért, amint az illik is a következő vizi stilushoz:

Hol év, perc, bor, barátság fölszakad,
engem különös gátak zsilipelnek
és hallgatok, mintha gondolatom
szédülne meredek hidján a nyelvnek:
de belül, lassan, fészken, titkosan
a szavak mégis gyülnek, gyülnek;
kiket rimek tollával tollazok,
hogy ki ne hüljenek, ha kirepülnek.
(Im az én tollas, késett tósztom).

(Az elmaradt tószt, Fenyő Miksának)

Nem érdekel, hogy a költőnek gátlásai vannak Fenyő Miksával szemben, inkább azon a leleményes nyári üdülésen felejtem sanda tekintetem, amely szerint a költő tollaz, különös gátaktól zsilipeltetve. De bah! mindegy, a szavak mégis gyülnek, gyülnek. Ugyanebből a versből pusztán az érdekesség kedvéért adom a következő Ady-ejtésü, bár gyönge sorokat:

„tudok a nemes mámor poharából
inni,
és tudok hinni
(amihez ma is kell a mámor.)
És poharam beszéde: csengés.”

Még a különben önmagukban jó részek is széthullanak. Az egyes szavak, kifejezések, sorok, szakaszok külön életre, ellenséges szabadságra törnek, mint valami kegyetlenségéről hirhedt fegyház fellázadt, félőrült fegyencei. Mert ime öt sor, Babits irásmüvészetének teteje, egy gyöngécske vers kellős közepén:

Prémes mezőkön, mint a füst, márványzik át a szél.
Nem füst az, csak a halkezüst
borzongás a Föld fürte közt,
mely elhal s ujra kél,
ahova csak az égi Est altató csókja ér.

Ez az öt sor majdnem remekirókhoz méltó. Ám a föntebb elemezett finom stilustalanságot itt is megfigyelhetjük: prémes mezőkön – szép, jó; mint a füst márványzik át a szél – nagyon szép, nagyon jó. A stilustalanság a prémes meg a márványzik egymást rontó voltában rejlik. Azonban ennek az öt sornak párját sehogyan sem lelem. Akadnak a könyvben egyes szép sorok (Próbálkozik a nagy harang a ködben, – melyet kásásan kavar a madár; vakarcs-poklok), de kétséges, hogy esik-e minden sürü oldalra egy. Égi kalácsba való, szüken mért mazsolaszemek ezek, valami undoritó kulimászban.

Hogyan lépett e primitiv Madonna
e volutás, barokk párkányra? Olyan
magas a párkány, hogy amint az évek
malma csikar, ki béna földön ülök,
romló szemem nem éri már a márvány
unt diszein tul ama boldog arcot.

Tessék csak nyugodtan elképzelni a költőt, amint béna földön ül és az évek malma csikarja! Ezen fölül pedig az a megjegyzésem, hogyha az évek malma nem is csikarná, akkor sem ülhetne béna földön. Ilyen szóösszetételt gondolati költészet stilusa nem tür meg. Ez a kapcsolat csak olyan költeményben szerepelhetne, amely a maga egészének minőségében is ezt a fogalom melletti tartalmat kihangsulyozó mondandót képviseli. Ebben az esetben a szavak nem mint a fogalmak hordozói jutnak levegőhöz, hanem a maguk csak szóbeli értékében. Az itéletalkotás távolról alig-alig neszelő logikummal kisér. Jelenlétét ugyszólván észre sem venni, de amennyiben a szavak logikai szempontból összemarakodnak, kitünik, hogy puszta létük mennyire fontos. De miért ez az egész eszelős cécó?

Mit keres ott a földön? Tán a rímet,
mint leejtett pléh-csörgőjét a gyermek,
keresi gyermekessen. A cselédek
kisöpörték? vagy ott csörög a táncban
perecnek kötve egy frivol bokára?
vagy legurult a terraszról a sárba?

(A Madonna fakirja)

Ezért! ezért az ocsmány ürességért, hogy a tartalmatlanságnak ez a pléh-csörgője kihallassék! Mert eltekintve attól, hogy minden szakasz üti a másikat, külön-külön is irtóztatóan üresek, mint valami dögszagu árok, amelyben még szennyviz sincsen, csak a nyirkosság emlékeztet rá. És mindenütt, mindenütt:

(állnak) a gatyás jegenyék,
őrnek, e nagy, marcona, délceg
strázsa-legények:
hogy elrémüljenek a Rémek.

Hogy elrémüljenek az olvasók. Ugyanitt:

félsz, mint piros-szemü, ravasz
hipnotizőrtől, hogy elaltat?
Lesed a holdat?
És remegsz, hogy mit hoz a Holnap?

(Miért lázadsz az Este ellen?)³

Pedig itt is akad különálló, szép sor.

Akinek ilyen nyákos, üres odu a lelke, lehet-e formamüvész. Ady a forma fagyasztó ormain ökölrement Istennel, anyaggal, Kosztolányi fontos stratégiai magaslatokon siklik hótalpakon, üzi friss téli sportját; ritkán veszi elő a nagyágyut, de éppen az a Kosztolányi csodálatossága, hogy hólabdákkal is megvédi érzékeny hadászati pontjait az alaktalan és együttesében tartalmatlan anyag alattomos támadásai ellen. Még a vihar sem mer elébe lépni – maga csinál hát vihart, mint egy isten, pusztán azért, hogy arca a hempergésben kipiruljon. Juhász Gyula bérci váromladék fokán mereng, füzesekre és meleg alföldi tavakra – az ellenség mintha más tájakra vonulna előle. Babits szemétdombról pislog fölfelé, de nem is föl, hanem le, le, egyre lefelé. Ahol egyéni. Mert másrészt Babits formája, ahol az valóban forma, afféle gyári áru, kész öltöny, amely mindenkin s igy Babitson is jól áll. Csak a hozzáértő veszi észre, hogy a derék lötyög, vagy a szivarzseb félig a hóna alá esik, az ujj tulhosszu, a nyak pedig alacsony és eláll. Ady állatbőrökben járt. Nem szabta azokat semmiféle szabó – mégis mind királyi volt. És mielőtt meglátogatta volna istenét, mindig uj vadállatot ejtett el, ugy járult eléje. Juhász Gyula többnyire lomposnak látszik, de az értő tudja, hogy milyen értékes háziszőttes van rajta. Kosztolányi pedig elegáns, pompás, és nem kinosan, hanem fesztelenül, elképpesztő-természetesen. Annyira, hogy ugy jár köztünk, mint a meztelen gyerek a kavicsos tengerparton.

Az eddigiekből egy költészetbölcseleti formatan bontakozik ki nagy vonásokban. A mü nem is való a széptan (aesthetika) kezeügyébe – a lényeg nem az, hogy szép-e, vagy sem, hanem hogy valóban müalkotás-e? Pl. a polynéziai hadisten faszobra gyerekriasztóan ronda, de tökéletes mü. Az óriási szájon, fogakon, lapos, apró, kapzsi és bandzsa szemeken, hülyén ferde állon és az egész félrecsapott, vigyorogva rémitő ábrázaton minden porcikán, minden négyzetmilliméternyi helyen ott a müvész ujjanyoma. Más példák is vannak: Baudelaire, Villon, Rodin, Shakespeare, Móricz Zsigmond stb. A széptan tételei minden valóságos alakra vonatkoznak, tehát a müre is, azonban csak a mü lényegtelen tulajdonságára vetnek világot. T. i. a müforma magának az emberi ihletnek tárgyasult ereje, a valóság-alak pedig az isteni ihleté. Mármost ha tulmegyünk a fölületes tetszésen és nem azt vizsgáljuk, hogy ocsmány-e az édesanyánk bele, fönséges-e a téli vihar a Kárpátokban, hanem tökéletes-e, miféle forma ez, tehát mifajta szellem gyurta itt rettenthetetlenül az anyagot, – akkor valóságbölcseletet (metafizikát) csinálunk; és csinál naponta mindenki, bármennyire is szitkozódjanak ellene a bambák, az elme öngyilkosai. A valóságot elemezvén Istenhez jutunk, a münél az ihlethez, az észen kivül az egyetlenhez, ami az állattal szemben emberré tesz. A lelki kultura bizonyos fokán már nem is keltik bennünk a tárgyak sem a szép, sem a rut érzését. Gondoljunk csak a foltos-lompos festőkre, borotválatlan, kócos költőkre, Archimedeszre, Diogeneszre, sőt a lövészárkok tetves bakáira. Széptani itélet nem kritika, tárgyi értékelés, hanem az olvasó tájékoztatása affelől, hogy a mü miféle tetszés inditója lehet. Igy pl. az emlitett polynéziai hadisten szobrát nem ajánlhatom könnyen utálkozó, érzékeny lánykáknak, akik elájulnak disznóöléskor s a még fürösztetlen ujszülött láttán reszketve undorodnak. De a kolbászt megeszik s a szöszke babáért rajonganak, Baudelairere keresztet vetnek, Farkas Imrét pad alatt falják a kereskedelmiben. Égen és földön minden ami van, ád széptani (aesthetikai) élményt, de müélményt nem. A mü tetszésbeli hatása voltaképpen kettős: az anyagé és a szellemé. A müvész vagy derüs tájakon, vagy inkább rettegtető őserdőkben vezet s mi lélegzetfojtva követjük. Ady megy előre, megállás nélkül, komoran és annyira rettenthetetlenül, hogy elfelejtjük, hol is járunk. Nagy hatásának ez a titka: észre sem vesszük az ellenséges, rontó és mérges tájat, anyagot, annyira rajta felejtjük szemünket ezen a suhogó, ragyogó lelken. Kosztolányi kemény ingben, nevetgélve, cigarettázva, fölényesen vezet s ezért nem szeretik sokan, mert a legtöbben meg akarnak hatódni, holott a kisgyermek panaszai óta erre nem igen van alkalom. Pedig ez a magatartás a bámulatos. Ám akik ezt nem szeretik, azoknak ott van Juhász Gyula, aki maga is megilletődik és közben imákat mormol, de mégis megy, megy előre. Babitsnak ugyszólván anyaga sincsen. Ha van, megáll az erdő szélén s a fejét vakarja és hol peplonban, hol meg darócban próbálja széles taglejtésekkel elhitetni, hogy ojjé, ő már unja az egészet, annyit barangolt erre. De nem is kell szembesitenünk az igazi müvészettel, elég, ha keresztkérdéseket teszünk föl a mellverő verseknek, kiderül, hogy hazudnak, sohasem jártak az anyag rejtelmeinél. Amit tud, azt is azért tudja, mert néha az unatkozó anyag maga jött el hozzá, hogy leköpje.

Mondom, müalkotásnál harmadrendü az aesthetikai szépség, amit inkább tetszősségnek mondanék. Sohasem beszélünk csunya versről, csak rosszról, mért szólnánk hát szépről? Azonkivül is kettős a mü tetszőssége: – tetszik vagy nem tetszik az anyag és tetszik vagy nem tetszik a költői magatartás. Lehet eset (pl. Villonnál), amikor mind a kettő visszatetszést szül, a mü mégis érvényes értékü alkotás. Babits magatartása hol „szép”, hol rut, anyaga hol tetsző, hol visszatetsző. Van ugy is, hogy mind a kettő szép, azaz tetszetős, s ugy is, hogy az egyik undok, a másik ronda. Mindez persze kinek-kinek az izlése szerint. De a mindenkire egyformán érvényes értékü tárgyi müvésziségre csak az emlitett néhány sorban bukkanunk. Mindenesetre, hagyományainkhoz hiven ideirom, bár ez nem értékitélet, hanem közömbös ténymegállapitás, hogy a könyv nagyobbrészt visszatetszést kelt.

A lélektani szempont rokon a széptanival. Még a tárgyi elvü tetszettanok is a lélektan területén cövekelik ki fele birodalmuk határát. Mármost ha lélektanos ökör, avagy elaljasulóbb szellem volnék, valahogy igy kiáltottam volna el igazsága ellenére csaló, hamis, mert csalfán beállitott mondókámat. Természetesen a zárójeles részek nélkül:

Egy nagykulturáju költő áll előttünk. (A költő ember is, nemcsak alkotó. Ha hát a primitiv Madonna, volutás, barokk, Dante stb. szavak jelentésének fogalmi ismeretét föltételezzük, ami kötelező, akkor Babits, a költő mint ember, valóban müvelt. Csak Babits, a költő mint anyagformáló müveletlen.) Rezzenő, érzékeny lélek, Isten világ-szelektől riogatott gyertyája, amely az Ember magosra törő szándékainak ünnepére ég. (Hát persze.) Egyszerre tud durva és finom lenni – rekedt orditása és halk zsonogása egyként egy tiszta ember közelségét árulják el. (Természetesen. A legrosszabb verseket irja manapság, de azért tisztára ember.) Fájdalma az emberiség fájdalma, de babitsi nyilalásokkal, öröme a kultura s az emberiség legjobbjainak végzetes derüje, de Babits különös artisztikus mosolyával. (Szóról-szóra áll. Hogy Babits különös müvészisége, artisticuma micsoda, azt láttuk.) Nagyságára vall, hogy midőn immár az elmulás folyójának partján áll és elméjében a megoldó biztos X, a nagy Ismeretlen motoz, még akkor is azon mereng és jajdul kétségesen, hogy adott-e vajjon eleget, megmaradt-e talpig embernek, vagy kiloccsant-e a Nagy Pohárból? (Stb.) Lángját szégyen-szelek fujják. Arcátlan, beteg korunkban ő szégyenkezik mindenki helyett. (Ez nincs benne a versekben, de jól hangzik. Különben is ráfér Babitsra.) Egyszerü, ha egyszerüen akar szólni, raffinált, ha ugy kivánkozik, de mindig őszintén tárul. Félős még, de már lelke legrejtettebb titkait is elárulja. (Pl. hogy nagyon rossz költő) …… (Ide irjon bárki bármit, akármiről szóló, akármilyen tárgyu (csak nem szinházi) sajtókritikákból, beleértve a Nyugatot is, egészen addig, hogy:) Gyönyörü meglepetés ez a könyv mindazok kisded csapatának, akik hivőn kitartanak a tiszta müvészet s ami ezzel egyértelmü, az emberi kultura, a haladás mellett. (Szabadelvü lap.) Kétszeresen gyönyörü meglepetés nékünk, magyaroknak, akiket az igazságtalanságban csak kulturánk ereje támogat. (Klebelsberger-sajtó.) Gyönyörü meglepetés ez nékünk, akik a nyugatról ész nélkül, formátlanul behozott kultura sajátos, magyar jellegének kibontakozását várjuk. (Nemzeti radikális.) Bodóné másról beszél, mikor a bor árát kérik. Olvassuk csak össze az aláhuzott részeket!

Hát gyönyörü meglepetés, mondhatom.

Ha kezdő költő volna Babits Mihály s ez volna az első könyve, akkor meg azt irnám, hogy néhány sora kétségtelenül tehetségre vall. De a könyv egésze mégis kétségessé teszi e tehetség kifejlődhetését. Sokat kell még tanulnia. Verseit pedig tartsa hét esztendeig az asztalfiában és ne adja ki barátai unszolására sem. Hogy hozzáértőkkel való érintkezése mégis legyen, egyik-egyik kisérletét be-beküldheti módjával valamilyen kisebb igényü lapnak.

De elég a szóból. Az Istenek halnak, az ember él.

Magyar Mü és Labanc Szemle.

Barbár mondandóival, de nyugati finomságaival egyetemben is szerény irásocska fekszik előttem. Egyetemi ifju irta s a „Magyar” Szemle nyomatta ki,¹ mert hiszen a M. Szemle sürgős tennivalói közé tartozik, hogy a magyar ifjuság szellemi mozgalmait figyelemmel kisérje, alapvetően hibás elgondolásait megvilágítsa, lelkét a nyugati tömegbetegségektől, a nevetséges társadalmi elvtől, szocializmustól megóvja és tudást, kritikát meg önkritikát nyujtson nekünk, akik a jövő Magyarországot a betü kiirtásával akarjuk fölépíteni. Mi ugyan csak a magyar ábécé gót betüi ellen emeltük föl jajduló palavesszőnket, szemünk előtt népünk mivelhetése libegett szárnyasan, mert derék dolog a német tudás, de egymillió irástudatlanunktól egy kissé mégis idegen. Meg aztán elhamarkodottnak véljük azt a szemléletet, amely az olvasáshoz értő földmives ember mestergerendájára a Góthai Almanachot igyekszik izléses selyemkötésben odapazarolni. Károsnak tartjuk azt az előre megfontolt szándékot, mely egy gazdáitól elhagyatott és gyermekeit hollandusoknak kölcsönadó nép szellemi aranybuzáját csempészáru gyanánt elkobozni óhajtja. És erkölcstelennek azt a merényletet, amely egy nemzet lelkének meghamisításával iparkodik csődbejutott ezerholdasok történelmi váltóit fedezni.

Nem akarok túlságos² hajcihőt csapni oly kicsiség miatt, aminő egy úri szakadék fölé tartott nemzet pusztulása vagy boldogulása. Magyar bolondoknak bolond útját nem mindenki járja, legkevésbé pedig a Kornfeld Móric Szemle gyakorlott szerkesztője, aki egy tanulmányait zavarosan folytató fiatalembert állít oly tételek ellenében, amelyekkel szemben síkra szállani komoly tudósai közül láthatóan senki nem kivánkozik. Ezen a bolond úton a csodálkozás porát immár az sem veri föl, hogy a mivelt Nyugat szólamos szelei ugyanabból a barlangból sziszegnek felénk, amelyből „nemzeti” Napkelet fütyült az Ady Endre nyugatosságára. Mert Kelet és Nyugat egybeesik azon a sarkon, ahol a magyar föld sorsa megfordul. A fontos csak az, hogy se tanulni-vágyás, se tanítani-lázadás meg ne zavarja a magyar föld forgását és kiforgatását.

A Bartha Miklós Társaság, amelynek örvendetesen tagja vagyok, teljesen félreismeri a kultura, költészet, művészet keletkezésének feltételeit. Legalább is ezt irja rólunk a Meglepő Szemle szerkesztője, aki eme fontoskodás után sebtiben hallgat, nehogy kiderüljön, hogy a kultura, költészet, művészet keletkezésének sokat sejtető föltétele nem is olyan ránk pirítható valami, hiszen az semmi más, mint csupán az eleven ember. Maga a kultura szellemünknek az erkölcs, gondolat és alkotás eszközeivel való erővétele az anyagon. Az emberi formát ád az anyagnak s minthogy minden ember tagja valamiféle nemzetnek, ez a forma minden esetben nemzeti. Mert az ember sokfajta közösségben él s van olyan közössége is, amelynek alakja a nyelv és tartalma a nemzet, amely nyelvalkotó s igy lényegében költői tevékenység. A nyelv szemlélet, sőt szemléleti forma, szellemünknek tehát lényegi mozzanata. Csupán megzavarodott értelem állíthatná, hogy a mívelődés, mint valami ákác a kerítés fölé, túlnőhet a szellemi formákon. Márpedig a míveltség közös szemléleti rend, amelyet a szemléleti formák, tehát a nemzet, a nyelv is határolnak. Másrészt a kultura keletkezésének első mozzanata éppen a nyelv születése, a nemzet első mozdulata. Tudjuk, hogy eredetében a művészet lélekidézés, a tárgyak lelkének (tondi-jának) idézete, amely az első barlangi rajzok tanusága szerint kezdetben a dolog általános jelölése (ideografikus) volt. Ezen a nyomon haladva be kell látnunk, hogy a nyelv és a költészet keletkezése az időben jóval előbbre esik, hiszen a név (a szó) sokkal általánosabb mozzanatában jelöli, idézi tárgyát, semmint a legegyügyübb képirás. Kultura, költészet és nemzet tehát egymásban lelnek életre, azaz, a nemzeti közösségek a kultura egységei. Ezek az egységek formák lévén, minőségben még akkor is eltérnek egymástól, ha különben ugyanabba az értékosztályba tartoznak is. Cikkiró hiába hivatkozik tehát a német adatokkal dolgozó Naumannra, akinek gondolatait különben is meghamisítja, a magyar népi és műköltészet viszonyára világot azzal semmiképen sem derít.

A M. Szemle szerkesztője azt a badarságot fogja ránk, hogy elképzelésünk szerint a „magyar³ kultura csak akkor lesz igazi kultura, ha elveti eddigi idegen eredetü alapjait”. E mondatot elemezvén azt látjuk, hogy van egy magyar, tehát sajátos kultura önmagában, amely alapjait tetszése szerint cserélgetheti … Rövid multunk hozzászoktatott mindenfajta ferdítéshez, de hogy állításainknak épp az ellenkezőjét adják ajkunkra, azt először a Milliomosok Szemléjénél tapasztaljuk. Minden eddigi munkásságunkkal azt a tételt szolgáltuk, hogy igenis van magyar kultura, amelynek alapja éppen a ki nem cserélhető, bár félrelökött magyar nemzet, márpedig hogyan mondanók ezt az alapot idegen eredetünek? Csakhogy mi ennek a tételnek a következményeit tisztességesen levontuk. Mert a nemzet hordozói nem a nurs, gouvernante és fräulein nevelte kevesek, hanem a nép, amelyet ezer esztendőn át hiába próbáltak még nyelvétől, kulturájától is megfosztani; nem törvénykezett latinul, mint a kiméletlen köznemesség, nem udvarolt franciául, mint a nagyobbrészt erkölcstelen főuraság és nem kötött üzleteket németül, mint a pocakosodó polgárság. Csak dalolt, magyarul. Csak tiszta kulturát csinált. Csak azt tette, hogy egyáltalában van még magyar a világon. Állításunk éppen az, hogy amig szellemi intézményeink nem a magyar kultura ősi és történelmi alapjaira épülnek, népünk életének mentsvárául nem szolgálnak. Mindaddig csak a délibábok városának elfutó tornyai lesznek a magyar pusztaságon. Mindaddig csak ilyen rosszul értett, viszonyainkra nem álló német műből hamisan kivonatolt cikkek sujtanak végig a magyar szellemiségen. De persze, ehhez egy kicsit meg kéne bolygatni a nagybirtokot, a kornfeldet, hogy termőföld legyen belőle. Hogyne tiltakozna hát mindez ellen a „Magyar” Szemle, amikor mint Szekfű⁴ Gyula irja: „A reformáció és az ellenreformáció egyformán nagy hatással volt a nem-magyar nyelvek kifejlődésére, igy különösen a horvátra, mindenkor támogattatva a magyar nagybirtokosoktól”. (Magyar Történet, V. köt. 97. old.)

Nekünk fáj népünk kényszerü tudatlansága, de a Mohó Szemle még önnön tudatlanságával is hivalkodik. Szerinte ugy időre, mint értékre nézve a műköltészet az első s azt csak suttyomban követi a népköltészet. Mert az ellenkező „hibás értékelést cáfolta meg – ugymond – a modern tudomány, kimutatván, hogy minden téren a forma az első s ezt csak követi a formátlan anyag.” Hát ilyen csodabogárról legföljebb az állattan irhatna, ha meg zöldségnek veszem, akkor a növénytan, ám ezek a tudományok bármennyire „modernek” legyenek is, ismereteink szerint nem foglalkoznak a népköltészettel. Hogy értékre nézve vajjon a műköltészet, vagy a népköltészet nyom-e többet a latban, annak bárminő irányban való eldöntése, sőt annak megkísérlése is badarság, már ami a művészi önértéket illeti. Tiszta értékükben egyes költői műveket is lehetetlenség összemérnünk, hogy tehetnők hát ezt költészetekkel? Még badarabbnak tűnik föl ez a kísérlet az adott esetben, amikor népköltészetről és műköltészetről, mint ugyanannak a nemzetnek „két költészetéről” esik botlató gondolat. Egy nemzetnek csak egy költészete van és a műérték szempontjából különben is közömbös, hogy a csodálatos tökélyü Odysseiát vajjon egy Homéros nevezetü egyénnek köszönhetjük-e, avagy a barangoló kobzosok százainak. Tény az, hogy egymagában egyetlen műköltő sem kelhet versenyre a népköltészettel, amely értékes mozzanatainak egyetemében a tiszta valóságra való tiszta eszmélet páratlan teljességét éri el, hiszen az élet különbözőnemüek folyamatossága, márpedig a népköltészet nem szakad meg egy ember életével. Különbözőnemü alkotásai pedig oly nagy számmal valók, hogy ha elvileg nem is, de szemléletileg átmennek egymásba, olyasképpen, mint az egyes költemény egyes mozzanatai. A folyamatosság tehát nemcsak az idő vonalában, külsőleg, hanem belsőleg is fölfedezhető. A műköltészetre ugyanezt nem mondhatjuk. Hézagai nagyobbak belsőleg és folyamatossága szakadozottabb külsőleg. De másként áll mindjárt a dolog, ha a műköltészetet nem választjuk el a népitől, hanem egységesnek tekintjük őket⁵, aminthogy egyek is, valóságosan. Mert jó művekről szólván, azoknak formája az egyetemes hasonmása s igy kevesebb is bennük a személyi egyéniség. Igy pl. Balassa, Csokonai, Arany, Petőfi, Ady, a népköltészettel szemben sokkal kevésbé egyéniek, mint egymással szemben. Ez természetes, – a műköltő is a nyelvből alkot eszméletesebb nyelvet. A különbség pedig nem a népköltők ismeretlen voltában áll, mert ugyanannak a népkölteménynek ismerjük változatai arra mutatnak, hogy a legegyszerűbb népdalt is több ember, több személyi forma alkotja egésszé, azaz voltaképpen akkor készül el, amikor minőségével már közelébe került az egyetemesnek. Erre utal az is, hogy a legkülönbözőbb érzelmi és gondolati verőfényű vagy párázatu népi költemények egyugyanazon szellemi tájék légkörét adják. Ez a szellemi tájék éppen a nemzet, a maga egyetemességében. Összemérni tiszta értékében a népi s a műköltészetet, a gondolkodás ijesztő hiányára vall, noha idegen nézőpontból természetesen megtehetjük s akkor valamilyen nietzschei fölfogás a műköltészetet kedvesebbnek vélheti. Azonban mindenki, akit szemléletében akár a nemzeti törekvés mozgat, akár a társadalmi elv és közösségi eszme, avagy felebaráti szeretet vezet, az a népballadák elnyomott dünnyögőinek nyujtja a virágot. Még általában, a közművelődés szempontjából is fontosabb a népköltészet, mint amely a legszélesebb rétegeket áldja meg a szemlélet mélyebbítésével.

A Méltóságos Szemle azt is tételként állítja, hogy a műköltészet megelőzi időben a népköltészetet és szerinte „ennek ellenkezőjét köztudomásuan a romantika (!) akarta magyarázni”. Mert⁶ (okoltatik lángészi bölcselettel) „a nép – mint Naumann irja – nem produkál, hanem csak reprodukál.” Ez egyszerüen nem igaz. Naumann ezt sem a nagyobbik (Deutsche Volkskunde) sem a kisebbik (Zur d. Volksk.) művében nem állítja. Ő élesen megkülönbözteti a „gesunkenes Kulturguttól” a „primitive Gemeinschaftskulturt”, amely utóbbi a nép eredetien alkotó tevékenysége. De a M. Szemle cikkezője, hogy legalább én ne ferdítsek, alátámasztja mondókáját azzal a mélységes belátással is, hogy: „A XVIII. századbeli német paraszt V. Károly szakállát viselte, a XIX. századi már Nagy Frigyes mintájára borotválkozott, mint ahogy Ferencz József és Kossuth szakállviselete ma is divatozik a parasztság körében. A nemesség olvasmányai pedig azért lesznek népkönyvekké, mert a nép örökli (!) az uraság izlését és fogékonyságát (!). Anyagáról ugyanis nem önmaga gondoskodik, hanem minden falatot az „urak” asztaláról kap”.

Borotváljuk csak le ennek a néhány sornak királyi szakállát, kitűnik, hogy minden egyes mondata az alapállításnak puszta változata, amely maga is megokolásra szorul, mégpedig ugyanarra a megokolásra, amelyre az alapállítás, és amelyet pótolni vél. Tehát nem gondolkodásról adnak számot ez idézett tételek, hanem tehetetlenségről s még ha volna érvényességük, az is veszendőbe menne az elme számára, hiszen a gondolkozástani-következtetési formákat éppugy nélkülözik, mint népünk télviz idején a tisztességes táplálékot. Csodálatos dolog, hogy a tudományos igényü M. Szemle eszmevivője Naumann gondolatait csak azzal az alapossággal próbálja rámérni a magyar viszonyokra, hogy a Kossuth szakáll még ma is divatozik parasztságunk körében; bár parasztságunk körében azelőtt sem volt annyira elterjedt, hogy „divatozásról” szólani lehessen. A parasztságot cikkezőnk összetéveszti a kispolgársággal meg a diáksággal és – egynehány paraszttal, különösképpen, ami a Ferencz József szakállt illeti, amelyet csupán altisztek viseltek, de a nép többségére igazán nem mondhatjuk, hogy bajlódott volna vele. Ám azonfölül is, a kossuthi stb. szakállviselet csak tiszteletet jelent, mégpedig lelki vonatkozásban s belőle a szellemnek oly lényegi formájára következtetni, aminő a költészet, képzettelen fölületesség. Ismétlem, maga a nemzet a forma, eszméletünk számára a műköltők is a nemzeti formán keresztül válnak hozzáférhetőkké. Ez a forma egyetemes mivoltában azért valósul ép a népköltészetben, mivel azon, mondhatjuk, az egész nép (nemzetiségi etnosz) munkálkodik és jóllehet lelki tartalmával nem kifejezője a nép minden egyes fiának, szellemi formájáról ugyanezt nem állíthatjuk. Minden rendü remekirónk rokonsága éppen a népköltészet közbeiktatásával mutatható ki kellőképen, aminthogy a különböző mesterek festette azonos tárgyu művek maradéktalanul a festett tárgyban kapcsolódnak. A népköltészet valóban nem egyénire, hanem lehetőleg tökéletes formára tör, amin még a M. Szemle éleselméjü tudósa se értse a tribrachisok és spondeusok ötletes változatát. De hát mi is az az egyéni? A személyi változathoz kötött, a muló, a tökéletlen, a hibás. Aristoteles nem volt egyéni, ellentétben a M. Szemle gondolkodójával. A műköltőt egyéni mivolta semmiképpen sem teszi értékessé. Azzá csak ott válik, ahol az egyetemesbe kapcsolódik, vagyis ha alkotáskor benne egyéni mivolta mellett a közösségi egyetemes is mozdul. A népköltő például nem egyénkednék „nyúlós zsák” nyúlós képzetével, – Babits Mihály raktárából hiába iparkodik azt a M. Szemle lángelméje fürtös fejünkre húzni. Hogy van mégis egyetemes igényü nem népi költemény, annak az ád lehetőséget, hogy mig a népdal szájról-szájra szállván alakul ki egészen, tehát változó minőségek közös mozzanatai alkotják, addig a jó műköltőben a változó minőségek közös mozzanata a költő kulturájánál fogva már feldolgozottan van jelen, feltéve, hogy kulturája valóban tárgyi kultura. Egyenesen sületlenség olyasmit állítani, hogy „a nép – mint Naumann irja (ami nem igaz) – nem produkál, hanem csak reprodukál.” A nép, természetesen, nem csupán alkot, hanem másol is, amit azonban mindenkiről egyaránt elmondhatunk. Csak az Atyauristen homlokából pattanhat ki valami teljes fegyverzetben, embertől ilyen ki nem telhetik. Hogy tehát, mint mindenki, a nép is fölhasználja, amit a maga módján tanul, arra kár szót vesztegetni. A tanulás maga kiválasztás és minthogy a nép szellemi folyamatába intézmények ténylegesen és irányitóan alig-alig szólanak bele, a nép azokat az ismereteket és módokat választja ki, amelyek teljes eszméleti tartamának (Bergson), azaz jelenbe sürülő legmélyebb multjának és eleven lényegének már eleve megfelelnek. Még tagadni is bőszítő azt a barbár hordai állítást, hogy a „nép anyagáról ugyanis nem önmaga gondoskodik, hanem minden falatot az „urak” asztaláról kap”. Mert hogy a csudába írhatta volna Csokonai, hogy „Csonka panaszaim – a lágy alkonyodást sirni siettetik”, – ha ehhez a másfél sorhoz sem lettek volna meg a – szavai? A Mélységes Szemle tudós cikkezője talán ugy véli, hogy kezdetben nem az ige, hanem az Akadémia vala, amelynek tagjai összeültek, hogy Csokonai és minden költő számára formálható anyagul megalkossák a semmiből, hogy többet ne mondjak, az egyes szavakat? De hiszen, bármennyire valószinünek látszik is ez, mégis képtelenség, mert vita nélkül nem megy az ilyesmi, az pedig szavak nélkül meg nem eshetik! Minthogy pedig a meglétében ujból anyaggá váló nyelvet valóságosan a nép teremtette, azt kapjuk eredményül, hogy még a műköltészet alapanyagát is a nép szolgáltatja. Méltóztassék, vagy kegyeskedjék egy kicsit körülnézni és belátni, hogy a nép nyelve ma is mennyivel szinesebb, gazdagabb az ugynevezett irodalmi nyelvnél, amely amannak csupán egyszerüsitett és részben tönkretett változata. François de Malherbe, aki kétszáz esztendőn át irányítója egy szigoruan megkötött, értelmi költői iskolának és az egész francia költészetnek, tételként állította, hogy csak a nemzet mélyéről, népi forrásból szabad az irónak merítenie. „Quand on lui demandait son avis de quelque mot franç ais, il renvoyait ordinairement aux crocheteurs du Port au foin et disait que c’était ses maîtres⁷ pour le langage” – jóllehet minden tájszólást üldözött. Ám elegendő, ha nyugati kulturával hivalkodó sajtónkat vakarjuk meg, kiderül, hogy parasztságunktól való távolállása folytán, igazán nem tud nem szinesen, hanem tisztességesen sem magyarul. Tehát ha népi eredetü a nyelv, akkor a költészet általában, s igy a műköltészet is az.

A magyar népköltészet elsőbbségét különben történeti tények is igazolják. Ha irodalmunk nem, hát költészetünk volt a nyelvemlékek előtti és alatti korban is, amelyet azonban minden lehető módon üldöztek. Igy hiába mondják a kultura fellegvárainak a kolostorokat és monostorokat, azok ép olyan kiméletlenül le-lecsapó hadjáratot folytattak legegyetemesebb, mert az egész magyarság alkotta kulturánk ellen, mint a valóságos fellegvárak uraságai. Az akkori és a későbbi gyatra irodalom nemhogy táplálta volna népünk szellemét, hanem annak egyenesen megfojtására törekedett, amikor a kereszténységtől még mindig idegen népünk költészetét s a virágénekeket tüzzel-vassal pusztitotta és az erkölcstelenség⁸ bélyegét sütötte dalosaira. Nem a kolostorokon mulott, hogy ez a kultura, azaz nemzetrombolás nem egészen sikerült, de nemzetünk szellemének formáján, erején, amely mikor bilincseit meglazította a reformáció, egész nagyságában bizsergetően kinyujtózkodott. Az egész reformáció nem vallási, hanem valóságosan és pusztán nemzeti ügy volt, – erre mutat az, hogy alig pár esztendő alatt meghódította nemzetünket. A katholikus papság pusztulásával megmagyaráznunk lehetetlen ezt a páratlan szellemi diadalt, mert honnan termettek egyszeriben a protestáns papok, amilyenek azelőtt egyáltalában nem forgolódtak a világban? Nem vallási forradalom volt ez nálunk, hanem a magyar szellem forradalma, hiszen a vallási lényeget, amin a vallási civódás megfordult, népünk nem is értette – ő csak annyit értett, hogy ime, vannak, akik az ő édes nyelvén szólanak hozzá. És ez életbevágóan fontos volt. Mindezt pedig csak alátámasztja az, hogy amikor a katholikus papság is részt vett, de magyarul, a küzdelemben, akkor sokakat visszahódított. A lényeg a magyarság volt s nem a vallási reformáció. Ez pedig éppen a népben munkálkodó és az akkori kulturrétegektől mellőzött magyar szellem talpraállását jelenti, azzal együtt, hogy éppen a nép erejének nyomására kellett a katholikus papságnak mint kulturrétegnek a magyar szellemhez idomulnia, nem pedig megfordítva. Igaz, hogy e kulturréteg miséi, valóban szolgáltattak népünknek anyagot. Igy lett a „vobiscum” szóból – ige: „bóbiskolni” – a „gesunkenes Kulturgut” magyar elméletének dicsőségére. De a szorosabban vett költészet is a nép elsőbbségét igazolja. Balassa Bálint nagymiveltségü ember volt s ha első munkáját németből fordította is, de későbbi fordításai sem jelentenek egyebet, minthogy idegen mintái pusztán ösztönzésül szolgáltak számára. Ezt kell mondania mindenkinek, aki a vers fordíthatóságán elmélkedik, különös tekintettel Balassa Bálint korára és a magyarnyelvi szellemü idomra. Balassa költészete annyiféle „hatást” hordoz és minőségben, szellemben, belső formában mégis annyira egy, hogy muszáj lett légyen előtte magyar forma, amelynek ő csak többé kevésbé tudatos képviselője. Ez a forma ismereteink szerint csakis népköltészet lehet. Csáti Demeter formája is erre utal (Az Csekén ők csekének stb.) noha Csáti nem is volt művész és ámbátor Pannóniai énekének mondandóját ugy szedte is össze. Balassa maga akkor nagyságos, amikor a népköltészet édes magoslatairól tekint szerte (Hogy Juliára talála, igy köszöne néki) és nem akkor, amikor jóllehet kényszerűségből, idegen míveltségéhez folyamodván Credulusszá változik. Tessék csak forgatni egy kissé, de értelmesen. Ám nyugati példára is mutathatok, ha már a nyugati kultura jobban igézi a Müvelt Szemle szeles vajákosát. A mai francia költészet formájának létet nem a latin remekirók adtak, hanem a római légiók és kereskedők népdalai. Ők vetették el először, legalább is a latin nyugaton, az életükhöz nem vágó időmértéket, ők éltek először a rímmel, hiszen nem akartak ők akadémiák tagjai lenni, csupán saját szellemük formájáért dalolgattak, azt pedig kötni kell, ők meg nem is voltak oly ügyesek, hogy ezt asklepiadesi szakaszokban cselekedjék. Legalább a szakaszokra való beosztást utánozhatták volna. De ezt sem tették, csak később, csak akkor alkottak szakaszokban, amikor azt már a saját formájuk kívánta, hasonlóan a magyar költészet szakaszos formájának a kialakulásához. A magyar lirai szakasz ugyan tökéletesebb, nagyrészt minden szakasz ujfent és másunnan kezdi a verset, tagoltsága tehát nem folyamati, hanem minőségi, nem lánc, hanem dió, amelynek bármelyik gerezdjét vegyük is, az egésznek a kellős közepére lyukadunk. Természetesen, láncszerü magyar népi versek is akadtak bőviben.

A M. Szemle azzal válaszolhatna, hogy, noha errenézve adataink nincsenek, lehetséges, hogy a román nyelvi költői forma kölcsönforma, amely a lovagság közvetítésével jutott el az araboktól nyugatra. Erre előre megfelelek azzal, hogy ennek a kérdésnek vizsgálatába nem bocsátkozom, mert hiszen itt a magyar népköltészetről van szó, – mi a magyar parasztságról és a magyar nemzetről beszélünk, amelynek élettörténete és szellemtörténete merőben más, mint a többi nemzeteké. Naumann a maga munkáját nem Allgemeine, hanem Deutsche Volkskunde-nak nevezi – ne tessék egy német valósággal dolgozó művet a magyar valóságra rákényszeríteni. Ez a cikk éppen kirívó példája tételünk igazságának: szellemi intézményeink nem magyar intézmények, a magyarsággal szemben értetlenül állanak, idegen kultura eltorzult délibábképei. A szerencsétlen M. Szemle érvelt volna inkább azzal, hogy a Cserebogár, sárga cserebogár, meg a Vásárhelyi Daloskönyv legtöbb darabja nem népi eredetü költemény, holott jóideig ezt hitték felőlük. De persze, ez semmit sem bizonyit. Elegendő anyagot összehajkurászni és feldolgozni, magyar Naumann módjára kiállani pedig bajos és fáradságos dolog s amellett nem valószinü, hogy a gesunkenes Kulturgutról oly mértékben lehessen beszélni népünkkel kapcsolatosan, amint azt Naumann tehette. Nosza hát, amint a német barokkal igyekeztünk fejbeverni a magyar kulturát, iparkodjunk hamarjában odadörgölni a szemük közé, hogy lám, ezer esztendőn át csakis ránk, labancokra volt szükség, hiszen a magyar szellemiség csak az úri asztalok hulladéka. Ez a mohóság persze nem veszi észre, amit éppen Naumann hangsulyoz, hogy a nép csak akkor vesz át valamit, amikor az már gazdátlanná, a létrehozó kulturréteg számára értéktelenné válik. Átvévén azonban uj értékkel telíti, lebecsülni tehát még az átvett formákon munkálkodó népi erőket sem lehet. Lépten-nyomon tapasztaljuk, hogy városban szolgáló parasztlányok operettdalokat énekelnek és visznek falujukba – nincs kizárva, hogy ezekből majdan népdalok lesznek. De ha olyan dalokká válnak, amilyenek valóságos népdalaink, akkor különösképen csodálnunk kell azt az erőt, amely ebből a szemétből is tiszta értékeket tud alkotni.

Azzal is okol a M. Szemle tudománya, hogy „éppen azért másodrendü az emberi költészet és gondolat történetében a népköltészet, mert a primitiv lélek formáló, azaz átformáló ereje kizárólag az asszociációban (!) rejtőzik s a reflexio, vagyis a rend és anyag fölötti uralom letéteményese egyáltalán nem jut szerephez. Az asszociativ képesség pedig minden primitiv emberben ugyanazokat a rendesen növényekhez és állatokhoz kötött képviszonylatokat hozza létre.” Hogy „primitiv lelken” itt mit értsek, arról sejtelmem sincsen. Hacsak azt ne, amit Szeberényi L. Zs. könyvében (Parasztok a világháború után) olvasok a paraszti lélek nagyszerüségéről. Ime: a diktatura idején sok helyütt a volt uraságot választották intézőül. Egyik ilyen gyűléskor az uj intéző (a volt földesúr) rimánkodott, hogy adjanak neki napi négy liter tejet. Tanakodtak s az egyik lázadó béres közbeszólt: hát jó, nem bánom, adjatok neki, pedig ő, amikor úr volt, nékem és nagy családomnak, bármennyire könyörögtem is, egy liternél többet nem adott … Azzal vagdalkozni pedig, hogy a „primitiv lélek formáló, azaz átformáló ereje kizárólag az asszociációban rejtőzik”, kész szellemi öngyilkosság. Az „él”, „szem”, „fej” szavakat ugynevezett „primitiv lelkek” alkották, mégpedig sokkal varázslatosabb⁹ ihlettel, semmint aminő a képzettársítás, amellyel létrejöttüket magyarázni különben is lehetetlen. A „reflexiora” való hivatkozás pedig olyan bunkó, amely forgatója kobakjára sujt végérvényesen és csattanóan, hiszen ami a műalkotásban reflexio, az éppen a mű rovására az: a mű értékét nemhogy emelné, hanem erősen csökkenti. A reflexio az értelem dolga, a mű pedig a cselekvő szemléleté s ezek a szellemnek lényegileg eltérő mozzanatai.

A Mértvan Szemle két nyelvtani hibában leledző népi verssort is idéz annak okolása gyanánt, hogy a népköltészet képzetkapcsolása, bizonyára az idegen szó kedvéért, mechanikus. Azt mondja, hogy „a képzetkapcsolás mechanikus lefolyásából ered az a sok értelmetlenség is.” Nos, hogy az értelmetlenség nem épen „mechanikus képzetkapcsolásból ered”, arra a szőnyegen forgó cikkiró valóban értelmetlen sorait idézhetem. Tessék: „A népköltészet e legrégibb darabjai azért értékesebbek az uj anyagnál, mert az őket létrehozó kulturrétegnek még közvetlen közelében vannak”. De hát mért is keressünk értelmet annál a gondolkodónál, aki szerint „a mechanikus¹⁰ képzetkapcsoláson” kivül „talán a paraszt által igen jól ismert és számára folytonosan hallható evangéliumok ritmikus prózája is kifejleszt a népben bizonyos készséget a felülről örökölt dalok átalakítására”, mert „a széténeklés főoka nem a feltételezett, de senki által sem észlelt „néplélek”, amelynek racionális megnyilatkozásait egyetlen lélektani élmény pótolja”! De mélységesebbet is rikkant szerzőnk a vak világba: „A nép költészete magában többé nem kulturérték, mert csak feldolgozóján keresztül tud hatni”. Nem értem, nem érted, nem érti, mert semmiképen sem fogható föl, hogy a Kőmíves Kelement mért kellene ujból földolgozni, hogy ép a cikkiróra hasson, hogy az ő számára is érték legyen.

Istenem, Istenem, áraszd meg a vizet,
Hadd vigyen el engem apám kapujára,
Apám kapujáról anyám asztalára,
Hadd tudják meg ők is, kinek adtak engem.

Cifra katonának, nagy hegyi tolvajnak,
Ki most is odavan keresztutállani;
Keresztutállani, embert legyilkolni.
Egy pénzért, kettőért, nem szán vért ontani.

Tájékozatlan vagyok az irányban is, hogy ez a vers, avagy hogy Elment a rózsám Ámerikába, de bármelyik is, miért felülről örökölt dalnak az evangéliumok ritmikus prózája által kifejlesztett készséggel való átalakítása? És általában, hol, kinél találunk olyan versekre, aminő a Julia szép leány, vagy olyan minden expresszionizmussal vetélkedő, mégis világos, tiszta és minden átdolgozás nélkül is „kulturértéket” jelentő, mélységesen, megrázóan „ható” dalra, aminő ez az idézet? És ilyen, urak asztaláról hullajtott formára – hiszen ezt a dalt vizbefult, öngyilkos parasztasszony énekli keserűen!

Még egy csodálatos mondatot idézek: „Az egyéniség eltávolodását, közösségből, stilusból és iskolából való kiemelkedését pedig egyedül a hozzáigazodás, a minták követése biztosítja”. Aztán ezt a mondatot méltóztassék ám összevetni az eddig szólottakkal is!

De nem is a cikk a fontos, hanem hogy a M. Szemle közölte. Hogy ahányszor dobbant, annyiszor villan a lóláb. A paraszt, az valami utolsó teremtmény, nem tagja a M. Szemle Baráti Társaságának; noha, ezt a cikk emeli ki, „józan maradisága” dicséretreméltó. Le kell hát hasogatni szellemtörténeti bárdokkal orrát, fülét, nehogy megorrontson valamilyen puskaporszagot, nehogy fölfüleljen valamilyen dörgésre. Nehogy kiegyenesedjék, hiszen teste görbe, mint kaszája.

Hangom, jól tudom, hogy a fölháborodásé, ami elvek vitattában megesik ugyan, ám szokatlan. De a szóban forgó cikkel még igy is túlságosan komolyan foglalkoztam, semmint megérdemelné. Föl nem foghatom, hogy Gombocz, Hóman, Szekfű pl., akik elvégre kiváló, komoly tudósok, hogyan fedezhetik saját munkájukhoz méltó nevükkel ezt a nem tudom micsoda dolgozatot. Világnézetek civódásához világnézet is illik, hogy legyen, de tartalmatlan kapkodás, tárgyi ismeret hiánya, fogalmak puszta összetévesztése, szellemi osztályok, ténytudományi és értékelméleti szempontok kásaként való hebehurgya összekavarása és rotyogása világnézetként talán mégsem jöhet számításba.

A szerkesztői jegyzet teszi némileg mégis érthetővé a cikk megjelentét. Eszerint a M. Szemle hanyatt-homlok iparkodik megóvni ifjuságunkat a nevetséges szocializmustól – tehát lepocskondiázza a népköltészetet, ugy, hogy attól koldul. A „nevetséges szociálizmus” igen bajos fogalmi kapcsolat, meg is oldom akként, hogy a nevetségestől óvakodjék csak a Méltóságos Szemle, a szociálizmusra pedig majd figyelmesen és népünk jövőjét nyitogató szeretettel vigyázunk mi magunk.